ELSŐ RÉSZ. AZ ÖRÖK HARCZ.

EGY KIRÁLY, A KI MEGSZOLGÁLJA A KENYERÉT.

Százegy ágyúlövés a gellérthegyi fellegvárból jelenté Habsburgi Árpád legmagasabb névnapjának megvirradtát.

Habsburgi Árpád Magyarországnak ez idő szerint dicsőségesen uralkodó királya, nemkülönben a Magyarországgal szövetséges országoknak császárja, királya, nagyfejedelme, őrgrófja és a többi.

Huszonhét év előtt, – tehát 1925-ben – a római szent Curia által «honalapító» Árpád a szentek közé emelteték.

Oka volt a canonisatiónak azon körülmény, miszerint a legmagasabb királyi anya újszülött fiát egyenesen e névre óhajtá kereszteltetni, leghívebb népe iránti rokonszenvének tanujeléül.

De mindenek fölött erős védok volt Árpád canonisáltatására az a nevezetes történelmi adat, mely az első magyar fejedelem fehéregyházai sírjának fölfedeztetése alkalmával jött napfényre. Hogy a czölöpépítésű kriptában csakugyan a fejedelem volt eltemetve, harczi paripájával együtt, azt csalhatatlanul tanusítá az óriási csontváz mellett talált kard: mely görbe kard volt, arany rúnákkal végig beedzve, mikből a tudós nyelvészek a valódi ősmagyar irásjegyeket állapították meg, s a betükből az eltemetett vezér nevét hozták elő. A kard kasza alakja bizonyítá ázsiai eredetét. De legnevezetesebb volt a czölöpkriptában talált aranyláncz, mely épen a sisakos koponyát köríté, s melyhez egy hármas arany kereszt volt foglalva (a minőt manapság is használnak Déloroszországban a raskolnik sectáriusok). Ezzel be lett bizonyítva, hogy Árpád fejedelem már a honfoglaláskor, ha confirmálva nem volt is, de formaszerint keresztyénnek állítható: ami annak az okát is kideríti, hogy miért viselt a nyelvrokon kazár fejedelem Mén Marót ellen oly hosszan tartó hadjáratot, a ki ugyanis soknejű volt, tehát Mahomedhitű.

Ekként az archæologok segélyével ki lehetett eszközölni, hogy Árpád ősfejedelem a pogányok «napmezejéről» a szenteklakta paradicsom számára ezer év multán diadalmasan átköltöztessék: a mi országos ünnepélyek mellett ment végbe s alapul szolgált a rákövetkező szentté felavatásnak.

Canoni indoka volt e canonisatiónak az, hogy Árpád, ki egy egész népet kihozott a pogányságnak világrészéből, Ázsiából, s azt a keresztyénség keblébe átvezérelte, méltán sorozható a «hittérítők» legnagyobbjai közé, s miután ellene az «advocatus diaboli» sem tudá bebizonyítani, hogy vagy napimádó, vagy tűzimádó, vagy izmaëlita, vagy buddhista, avagy fetish-tisztelő lett volna: ellenben historiailag bebizonyítható, hogy egynejű, jámbor életű férfi volt, sőt a lerombolt római bálványok, melyeket az archæologiai társulat istentelen kegyelettel ismét muzeumba gyűjtet, tanuskodnak a felől, hogy Árpád a bálványimádókat buzgalommal üldözte, s miután a szentté emelendők négy fő virtusa: «bölcseség, igazság, vitézség és mértékletesség» kimutatható volt benne, de főleg oly szent ember tanutétele folytán, mint Julian Dominicanus barát, ki Árpád őseit a Volga mentén felkeresve a XIV-dik században, azoknál semmi nyomát a schismának fel nem találta: ennélfogva XI. Pius pápa egy saját maga és minden bibornokai által aláirott bullában kihirdeté, hogy «honalapító» Árpád a szentek közé emeltetik s nevének a keresztény gregorianus naptárban julius 15-én hely adatik s ezáltal Árpád ősapánk a «septem honores» kultusában részesült: 1) neve a catalogus sanctorumba tétetett, 2) litániába fölvétetett, 3) tiszteletére templom épittetett, 4) nevének ünnep szenteltetett, 5) bucsujárás napjává tétetett, 6) képe körfénynyel elláttatott, és 7) csontjai ereklyéknek nyilváníttattak.

Méltó oka volt a canonisatiónak pedig az, hogy a szomorú korszakban oly balcsillagzatok jártak Európa fölött, melyeknek befolyása alatt a még mindig rómainak nevezett, de Rómát elhagyni kényszerült egyházi fejedelmi curia koronás fejével együtt legbiztosabb menedékét találta a «négyfolyamú» országban, mely az által, hogy a pápa Pozsony városát választá lakhelyéül, elérte azon dicsőséget, melylyel Hunyady Mátyás király biztatá egykoron, hogy «czimerének kettős keresztjét meghármasodva» láthatá.

Tehát 1952-ik julius 15-kén százegy ágyúlövés hirdeté szent Árpád napjának megvirradtát.

Ő felségét már nem álmából ébreszték föl az ablakreszkettető üdvdördületek. Árpád király nem szokott reggeli öt óráig aludni. Hiszen csak az az idő az övé, a mikor az egész világ alszik: a hajnali órák; ő felsége már ekkorra mindennapi hideg vízben fürdésével elkészült, azontúl egy órai gyalogsétát végzett a várkertben egyedül, kiséret nélkül, s az első ágyúlövésnél már ismét hálószobája ablakában áll, melyről Pestre s a rákosi rónára látni.

Fejedelmi látvány!

A nap épen akkor bontakozik ki egy felhőcsoport közül, s éles fényküllőket lövell szét az aranyhomályos égen, s az aranyos alapra látszik rárajzolva a nagyszerű város kékes, árnyékos kőtömegeivel. Az óriás Duna partjain nagy messzeségben vonul le a pompás paloták sorozata; a hajdani füstokádó gyárak az ujpesti telepig vonultak hátra; a soroksári külvárosig hat álló hid igázza le a folyamóriást s a Rákoson, Czinkotán túl terjedő ligetek, erdők közül elszórt mulató lakok csúcsai villognak elő.

A feljövő nappal szemközt nézve az egész város egy tömeggé olvadva látszik, melyből csak a templomok, városháza, a parlament palotája s a basilika érczkékes domja magaslanak elő, az egész kép a városunkat jellemző, nem annyira egészséges, mint festői ködben látszik elmerülve.

(Még aztán valami másba is el van merülve a város minden palotáival és városház tornyaival együtt: az adósságaiba. – De ez már nem pittoreszk látvány.)

Csupán egy órási jel emelkedik ki magasan a ködökből, valamennyi toronynál magasabban: az új «münszter» tornya. A hajdani szinháztértől a bécsi-utczáig terjedő házcsoport helyén egy új székes egyház emelteték, góth stylben; huszonkét év alatt készült el; s létrejöttéhez ez idő alatt az összes magyarországi klérus összes jövedelmének egy tizedrészével járult. Ez a münszter is «Szent Árpád» nevet visel s a király keresztelésének napján tétetett le alapköve.

Ez az egy emelkedik ki az összes város mindennemü ködeiből.

A messze elterülő városon túl szabályos félkört alakítva látható kilencz váracs, csillagsáncz tömör védműve: Budapest ez idő szerint elsőrendű táborhely; a budai oldalon hat váracs védi, összesen tizenöt, miket körvasut foglal össze.

S a mint a százegyedik ágyúlövés elhangzik, a tizenöt váracsnak 11 és fél hüvelyk átmérőjü érczszörnyetegei még hat-hat lövést bömbölnek a városra s e légreszkettető hangverseny után egyszerre kétszáznegyven léggömb emelkedik ki a tizenöt csillagsáncz falai közül, mik ezer mérte (métre) hosszaságú köteleken tartva s egymáshoz fűzve, az új strategia vívmányát mutatják fel; a mikből az ostromló sereg fejére trinitrin, durranilin, dynamit, nitromannit és pyroxilin lövegeket lehet hajigálni, a nélkül, hogy az röppentyüivel a mennyei tűzaknákat elérhetné; legfőbb rendeltetésük levén pedig az ostromló léggömbök hasonértékű ellensulyozása.

S mind a kétszáznegyven hadi léggömb köröskörül fel van lobogózva ő felsége minden országainak színeit képviselő zászlókkal, míg a városházak s az óriási münszter tornyaiból egy-egy hosszú, földig lengő szőnyeg, veres-fehér-zöld-, lebben a reggeli szélben alá. Átveszik végre a lövöldözési hangversenyt a Dunán horgonyzó gőzösök, monitorok és hadi hajók, s arra, mintegy repülni induló erdő, zászlókat ölt minden árbocz, a dokkok, kikötők árboczfái; s egy villanyütésre legöngyölődik a Gellérthegy ormától a városház tornyáig kifeszített sodronyról a Duna fölött huszonhárom zászló, ő felsége valamennyi országainak czímereivel.

A nap egészen kilép a fellegek közül s akkor bearanyozza az egész látványt. A természet és az ember pompája együtt! A székesegyházak harangjai megkondulnak, mély zúgásaikkal felbátorítva a kisebb kaliberű harangokat is a közbeszólásra s az egész városban egy folytonos dobpörgés uralkodik a reggeli zsivajon, melynek zajában egy végeszakadatlan érczkigyó kezd alá tekergőzni a budai vároromról végig a középlánczhidon, az aldunasoron, tovább ki az erzsébetfalvi rakparton; a feje az érczkigyónak a roppant vasuti raktárak mögött tünik már el, s teste még tovább vonaglik, ragyogó aczéltüskéivel, még mindig huzódik alá a várkapuból. Ötven válogatott lövészezred és megannyi honvédzászlóalj, ez az érczkigyó.

Azonban ő felségének nem sok ideje van e látványon elmerengeni, mert ime jő már az a nevezetes férfiu, a ki minden királyoknak parancsol: a főkomornyik. Számára mindenkor nyitva minden ajtó.

Jön jelenteni ő felségének, hogy itt az idő az öltözködésre.

Ő felsége katonás rendhez van szokva, s belátja, hogy ennek meg kell történni.

Legelőször is rendelkezésre bocsátja magát a főudvari borbélynak, ki állát simára megborotválja; azután jön a főudvari fodrász, ő felsége gesztenyeszinbe játszó szőke hajzatát rendbe szedi és bajuszának magyaros jellemét fentartja. Következik a főudvari szabó, ki ő felsége számára elhozta a biborszínű új fejedelmi egyenruhát, melyet ő felsége a mai ünnepélyen viselendő lesz.

Ő felsége úgy találja a felpróbálás után, hogy az öltöny kissé nagyon bő.

A fő udvari komornyik megjegyzi erre, mély alázattal párosítva a hivatalos csalhatatlanság biztos tudatát, miszerint nem lesz az olyan bő, mihelyt alá jön az «ing».

Ő felsége kérdőleg tekint rá, hogy miféle ing?

A fő udvari komornyik előveszi a hóna alatt tartott skatulyát s abból kihúz egy rejtélyes öltönydarabot, a minek láttára ő felsége nagyot sohajt s lecsüggeszti a fejét.

– Hát megint?

Az az ing egy pánczéling.

Húsz rét tafota erősen össze-vissza varrva selyemmel képezi ezt a pánczélt. Feltalálója, ki ezt felajánlá, saját testén állta ki a próbát, puskagolyóval húsz lépésről, revolverrel közvetlen közelből engedve magára lövöldöztetni, a pánczélt nem birta a golyó átszakítani. E pánczél neve «gambisson».

– De hát minek ez? szólt ő felsége szomoruan.

A fő udvari komornyik oly mélyen húzta a fejét a vállai közé, a hogy csak ezt emberi csontalkat engedi; de kérlethetlen maradt.

– Felség, ezt fel kell venni. Az olasz király ő felségére kétszer lőttek rá, a franczia köztársaság elnökére háromszor, az angol király ő felségére négyszer, a spanyol királyra csak egyszer, de nyolcz fegyverből, a szerb királyt el is találták, az orosz czárt nem is említve, s mai világban a lőeszközök már oly fokra tökélyesültek, hogy meglehet valakit lőni egy tollszárral, egy plajbászszal, egy szivarszipkával, sőt a kabátujjba elrejtett tölténynyel, mint a hogy Mahmud szultán ő felsége ellen utóbbi időkben merényeltetett. Fölséged élete az országáé. Ezt az inget viselni kell. Ünnepély lesz, a hol kétszázezer ember gyűl össze; sok idegen lesz ott; ötvenezer katona tesz üdvlövést. Tízféle ország követsége jön közel felséged testéhez, negyvenféle üdvözlő küldöttség. Ilyenkor szükséges ez az ing. A családtanács és a minisztertanács így határozta.

II. Árpád király belátta, hogy szót kell fogadnia. Megadta magát sorsának: felölté a húszszoros tafotát királyi öltözete alá. S oda künn 29° volt a meleg, Reaumur szerint.

Habsburgi Árpád arczvonásai legelső ősére emlékeztetnek; az lehetett ilyen, mikor még egyszerü helvécziai gróf volt; mikor a vadászaton a haldoklóhoz siető lelkész előtt leszállt a lováról, s átadta azt neki, hogy átmehessen rajta a megáradt hegyi patakon; mikor még Habsburg grófjára nézve nagy dicsőség volt az, hogy Zürich város megválasztotta kapitányának, s mikor még Habsburg grófja apró rablólovagok ellen védelmezte a szorongatott városi polgárokat, s tizenketted magával nyargalt fel Utliberg várába a nemesi zsiványokat leküzdeni, s úgy foglalgatott el apró székhelyeket, trónocskákat egymásután, hogy a baseli püspök ijedten kiálta fel: «no uram Isten, ugyan erősen ülj a székedben; mert még abba is bele ül!»

Hosszukás arcza, boltozatos homloka, széles alsó ajkai a családi jelleget tüntetik fel rajta, melynek valami rokonszenves hatást kölcsönöz a méla kifejezésü aczélkék szem, mely inkább egy ábrándozó philosophot árul el, mint egy uralkodót; hanem egy vékony redő a két szemöld között, mely a magas homlokot kétfelé osztja, akaraterőt gyaníttat. Arczszine halavány, a mi annál feltünőbb, mert minden belső indulatra élénken el szokott pirulni. Ha keserv, ha gyászhír, ha csalódás éri, ha harag hevíti, ha nehéz itéletet kell kimondani: olyankor megjelenik arczán ez a tűzpír, olyankor lesüti szemeit, összeszorítja ajkait. A király uralkodik önmagán. S csak akkor szól vagy tesz, midőn arczáról ez a pír eltünt.

Engedte feladatni ruháit.

A selyempánczél ügyes viselet; enged mozogni s a termetet még emeli.

Mikor készen volt az öltözéssel, melynél semmi udvaroncz nem volt jelen, parancsolá, hogy bocsássák be az udvari gyóntatót.

A királynak bűnei is vannak. Más embernél tán nem is bűnök azok; de a királynál igen. Más ember ha szerelmes, hát szeret: ha boszús, hát boszut áll; de a királynál bűn az mind, mely feloldozásra vár. S II. Árpád király vallásos érzelmekben növelteték, mindkét őséhez méltón: Habsburgi Rudolfhoz szintugy, ki megkoronáztatásakor az ellenségei által eldugott jogar helyett a feszületet vevé kezébe; – valamint I-ső Árpádhoz, ki hasonló ünnepélyesség alkalmával az ő és apostol társai vérét egyesítő kehelyből ivott, a mi oly eleven hasonlatossággal bir a mi urunk megváltónk által alapított szertartáshoz.

E kegyes foglalatosság után következik a főudvarmester, és a főczeremonia-mester, kik a képtárban várakoztak ő felségére.

A főudvarmester átnyujtá ő felségének egy bársonyvánkoson azon rendjeleket, miket e napon kell viselnie, a bárányt az aranygyapjuval, a vaskoronát a kétfejű sassal, a porosz négy fekete sast és egy veres sast, az orosz kétfejü fekete sast a benne foglalt egyfejü fehér sassal, a svéd négy serafim főt, a badeni szárnyas oroszlánt, a guelph fehér paripát, az angol sárkányt, a török félholdat s a dán fehér elefántot, – ő felsége mosolyogva jegyzé meg: «hisz az egész zodiacus rajtam van már».

Mire az udvarmester, ki elmés aperçüiről hires, találóan jegyzé meg: «akkor felséged e zodiacus közepett maga a nap».

(A hogy ez adoma még az nap az esti lapokban olvasható volt.)

Ezután a főczeremonia-mester terjeszté elé leghódolatteljesebben a mai nap végbemenendő programmját, óranegyedi pontos kiszámítással; melyet ő felsége egyszer átolvasott s erős emlékező-tehetségéről tett tanuságot, midőn azt mondá, hogy most már tudja az egészet.

Hét órakor kivonulás a királyi várból, keresztül a pesti első sugáruton a Rákoson összpontosított csapatok szemléjére, ugyanott fél kilenczkor tábori mise, kilencztől tízig a csapatok elléptetése tábori zenével, fél tizenkettőre visszatérés a királyi várba, tizenkettőig villásreggeli en famille, fél egykor a diplomatiai testület üdvözleteinek elfogadása, mely ezuttal, alább előadandó okoknál fogva, a szokottnál hosszasabban fog tartani; azután az országos testületek, alsó, felsőházi és cislajthán reichsrathi küldöttségek tisztelgése, a magas klérus, Budapest, Bécs, Prága, Lemberg, Zágráb és Triest városainak személyesített hódolata, mely eltart három óráig; három órakor kikocsikázás, a kelenföldi népkertben tartandó népünnepélyre, ott a nép örömteljes hódolatnyilvánításainak legkegyelmesebb elfogadása; onnan docksokon keresztül hadi monitorokkal visszatérés, vízi szín-ütközet útközben; onnan a Galveston-féle ballon captiffal a légen keresztül a vár erkélyére visszatérés; – öt órakor diplomatiai ebéd és cercle, negyven különböző rendű és rangú embernek hétféle európai, két ázsiai élő, azonkívül latin és ó-görög holt nyelven való megszólítása; hét órakor a pesti drámai szinházba, onnan az operaházba, onnan a népszinházba, onnan a víg szinházba, s végre a budai várszinházba teendő legmagasabb látogatás. Tíz órakor a legmagasabb családtagok elfogadása és souper, tizenegy órakor a kivilágított városok megtekintése nyitott hintóban; tizenkét órakor rengetegtakarodó (monstre czapfenstreich) mind az ötven ezred zenekarai által végrehajtva – ezzel a nap befejeztetik.

A nap programmja a legnagyobb pontossággal lőn megtartva; nagyszerű volt a látvány, mely ő felsége elé tárult, midőn az Andrássy sugárúton végig lovagolt fényes kiséretével, kétfelől csupa palotasor, kettős terebély fasorokkal szegélyezve, ékszerész boltok, miknek kirakatai három emeletig fölmennek, roppant vendéglők, urasági hotelek aranyozott erkélyekkel, a börzeépület korinthi oszlopcsarnokával; a Pantheon renaissance izlésü kupolájával, melynek felső homlokzatát valamennyi magyar király, alsó estradeját valamennyi magyar királyné szobra ékesíti. Előtte a roppant téren a szabadság colossalis érczszobra nagyszerű domborművekkel gazdag talapzaton, az operaház, a hyppodrom, a miniszteriumok palotái, a világtárlat roppant épülete, a téreken művészi faragványokkal díszes szökőkutak s e két mértföldnyi hosszuságú utczán végig süt a felkelő nap. Csak fény van e képen, semmi árnyék.

De egy árnyék még is van. Ő felsége tafota pánczélja, mely elrontja az egész élvezetet.

Nagyszerű volt a rákosi Mars mezőn a tábori mise is, s a csengő zenével végig vonuló ötven ezred sorgyalog, ötven zászlóalj honvéd és negyven escadron lovas, melynek végigvonulása másfél órát vett igénybe, s minden a legnagyobb præcisióval hajtatott végre. A sorlövések egyszerre dördültek el és senki agyon nem lövetett: a főparancsnok táborszernagy által ő felségének átadott rapportban nem volt több beteg följegyezve 20 tisztnél és kilenczven közvitéznél, kik a roppant nyári hőségben a feszes egyenruhában kidültek a sorból.

És ő felsége fölött őrködött a gondviselés, hogy pánczélinge, nyusztprémes mentéje és nyusztkalpagja daczára, semmi változása nem történt.

A katona legalább mehetett azután a maga finoman elkészített gulyáshús conserveját elkölteni, de ő felségére nézve még hátra volt az üdvözlő küldöttségek elfogadása a királyi várban.

S ez nem olyan könnyű feladat, mint hajdanában, midőn az uralkodók névnapi üdvözleténél a felköszöntést az összes diplomatiai testület nevében elmondá a pápai nuncius; azzal készen voltak. Azóta a világ felbomlott. A pápa elhagyta Rómát, később Avignont is; s egy ideig Maltában időzve, végre Pozsonyba menekült, s erős ellentétben volt a világi kormányokkal. Azonkívül Magyarországra menekültek az európai államoknak változás következtében eltávozott fejedelmei, volt itt nápolyi és spanyol Bourbon, Welf, Bonaparte és Orleans, Romanow, Chambord, Coburg és Karagyorgyevics dynastia: s azoknak a monarchia mind menedékjoggal és protectioval tartozott, úgy hogy egy időben kétféle teljes diplomatiai corps működött az udvarnál, egyik a legitim, de elűzött prætendenseké, másik az illegitim, de tettleges hatalomé. S aztán egyiktől sem lehetett rossz néven venni, ha boldog névnap kivánásához mindegyik hozzácsatolta a maga partikularis óhajtásait, a mik egymással tökéletes ellentétben álltak, s miután ezekre ő felségének nem csak olyan okos választ kellett adni, a mivel egyiket se sértse meg, hanem még mindenkinek a saját nyelvén kellett válaszolnia, azon időben a franczia nyelv diplomatiai általánossága a nemzetiségi elv érvényre jutása által meg levén szüntetve: tehát spanyolul, angolul, francziául, németül, románul, olaszul, szerbül, görögül és törökül (az orosz nincs közötte, hogy miért nincs? azt majd megtudjuk később): ebből látható, hogy a magyar királynak 1952-ben annyi nyelvészeti ismerettel kell birnia, mint az összes tudós akadémiának en masse.

A trónterem 38 foknyi meleget mutatott, mikor mind ennek vége lett.

És a selyemgambisson azt beszéli ezalatt ő felségének, hogy a tisztelgő diplomaták közt van kettő, a kinek az ura egyenesen az ő trónjára áhítoz: van négy, a ki országainak egy-egy darabját reméli tőle elvehetni: van kettő, a ki meg akarja őt házasítani kiállhatlan királykisasszonyokkal: mind valamennyi szeretné őt mind a többivel összeveszíteni; a selyempánczél azt beszéli, hogy a magas klérus kenetteljes oratora egy mellékág idősebbjét pártolja mint præsumtiv trónörököst, jó ultramontán érzelmei miatt; – hogy az alsóház alázatos szónoka republikánus érzelmű és szabadkőműves, hogy a felsőház rendjelrakott szónoka neheztel a királyra azért, hogy hétköznap polgári ruhában jár s tudósokat is hí meg az asztalához, sőt a felső házban is helyet adott a könyvmolyoknak, hogy Bécs neheztel rá Budapestért, Budapest Bécsért, Prága mind a kettőért, s Zágráb azért, hogy miért nem ő mind a három. A selyempánczél azt beszéli a királynak, hogy mindezek az üdvözlő, hajlongó, édesen és savanyuan mosolygó alakok futnának egymástól, ha egy arany abroncs nem tartaná őket össze, s azt az arany abroncsot az ő homloka viseli… A selyempánczél igazolja lételét.

Következik a kelenföldi népünnep. Itt van most a főváros legszebb népkertje, mely százezer embernek ád helyet. A nép mulat! Van circus, caroussel, czigányzene, kintorna, táncz, bűvész, bohócz, kötéltánczos, állatmutogató, tombola, szamárverseny; a vendéglők, csárdák telve. És a merre csak ő felsége elhalad, mindenütt tódul eléje a nép, s harsogó éljennel fogadják, kisérik. Czigányzene, kintorna félbehagyja a megkezdett csárdást, polkát s rázendíti a néphymnust.

A selyempánczél pedig azt beszéli, hogy az a lelkesült néptömeg egy percz előtt minden trafikánál a dohány miatt, minden sörháznál a söradó miatt skallirozott a király ellen, mintha az pipázná el valamennyinek dohányát s az inná meg valamennyinek a sörét, borát.

A népünnepélyről a dunai szinütközetre került a sor, melyben ő felsége egy újabb szerkezetű víz alatt járó monitoron vett részt. Az egész színütközet alatt azt beszélte neki a selyempánczél, hogy az orosz nagyherczeget, Pált épen ily alkalommal vetteté a levegőbe egy veszett roskolnik; s ennek a monitornak a legénysége – dalmata!

Végre a légen keresztül röpült fel ő felsége a királyi vár erkélyeig, egy óriási léggömb csónakjában, a léggömb tetején ülő æronautának hűségére volt bízva az alatta lebegők élete: egy meggyujtott gyufa elég az egész léggömböt egyszerre fellobbantani, s az æronauták mind internationalisták.

De azért bármit beszélt is a pánczél, ő felségének arcza nyugodt maradt, s míg környezete urainak vörösre pirult ábrázatjairól csorgott a veríték, ő felségének az arcza még csak fel sem hevült.

Következett a családi üdvözlet zárt ajtók mögött. Korábbra nem lehetett ezt a számot tenni; mert a család vezértagja, Mária Clara főherczegasszony későn kel, és a főherczegek mind főtisztek, kik brigadeokat vezényelnek a nagy katonai szemlén.

A család nagyon számos tagból áll. Mindannyinak szives üdvkivánatát Mária Clara főherczegasszony tolmácsolja. Ő felsége sorba öleli s csókolja rokonait.

Hanem az atlaszgambisson még itt is rajta van, s ez azt beszéli, hogy a hány családág, annyiféle érzelem. Egyik ág a hagyományokat tartogatja, absolutisticus hajlamokat, jezsuita elveket, német hegemonia utáni vágyakat, a saint alliance újra felélesztését; a másik ág Magyarországon települt meg, beleélte magát a nemzeti szokásokba, népszerüséget szerzett; vannak mellékágak, miket polgári vérvegyület tett külömbözővé, azok tüntetőleg democraták, s maga a vezértag neheztel rá, mert az általa beczézett angol királyi herczegnővel tervezett házasságot visszautasította.

Következik az udvari ebéd. A menu királyi. Ő felsége mindabból nem izlel egyebet, mint a szokásos rostbeafet, s nem iszik hozzá egyebet egyszerű somlyainál. A selyempánczél eszébe juttatja, hogy a férfiágon utolsó Árpád-ági királyt úgy ölte meg az asztalnoka, hogy mérgezett hegyü késsel szelte föl előtte a halat; az asztalnok a király előtt kóstolá meg a halat, maga a kés nyele felől választván, a királynak pedig azt a részét nyujtva belőle, melyet a kés hegye ért.

Átellenben a királylyal ül az északamerikai államok követe, s a menu hátlapjára jegyezget valamit.

Ő felsége észreveszi azt s az asztal utáni cercle kezdetén megszólítja a követet, mit jegyzett fel magának?

– Azt, Sire, hogy a mit felséged az ebédnél elköltött, az megér három shillinget. (Egy forint ötven krajczárt.)

A selyempánczél kiegészíti az észrevételt. És ezért a három schillingért ő felségének 4800, mondd: négyezer nyolczszáz emberből (pardon! úrból) álló udvari személyzetet kell jóltartania mindennap.

Következett a szinházba menetel. A méltányosság úgy kivánja, hogy a király ne csak egy szinházat látogasson meg, de mind az ötöt. A drámai szinházban megnézte egy históriai nézőjáték első felvonását, az operaházban egy új dalmű második felvonását, a népszinházban egy tündér paródia harmadik felvonását, a víg szinházban egy érzékeny családi dráma negyedik felvonását, s még a budai szinházba elég jókor érkezett, hogy egy pályadíjnyertes vígjátékban megláthassa a boldog szerelmesek összekelését.

Összefüggést képezett mind az öt között a selyempánczél, mely folyvást arról beszélt, hogy két franczia császárt épen ilyen szinházba kocsizás alkalmával akartak a levegőbe vettetni.

A gambisson csak késő éjfélre, a rengeteg takarodó után hagyhatja el ő felsége felkent testét; a mikor aztán újjászületve érzi magát, hogy nem hall több néphymnust, se ötven zenekar, se egy szál kintorna által közrebocsátva.

Ez volt az első napja a hétnek.

Hanem ez még csak a mulatság napja volt.

Most következik még a hat munkanap!

Első munkanap a kaszárnyák megvizsgálása délelőtt, a vadász zászlóaljaknak az új præcisiós fegyverekben próbatétele. Ez új fegyverek 6400 lépésre hordanak, felül távcsővel vannak ellátva: ő felsége maga is megkisérti a czéllövést, természetesen mindig szeget talál. Ez eltart délig. Délben a ministerek terjesztik elő az országgyűlés által elfogadott törvényeket ő felségének aláirás végett, megmagyarázva, miket változtatott az eredeti javaslatokon a két ház. Étkezés alatt az udvari felolvasó adja elő a napi lapokból kiszemelt érdekesebb közleményeket. Délután egy új rendszerű tűzakna fölvettetése pyronommal a János hegy alatt; visszaérkezéskor a külföldről jött üdvözlő táviratok elfogadása s azokra válasz-adás, a főhadszertármester jelentéstétele az új huszárcsalmák tárgyában, este udvari hangverseny; annak végeztével vasutra kelés, hogy éjszaka utazván, reggelre Bécsben lehessen ő felsége a birodalmi tanács új ülésszakát megnyitni a trónbeszéddel. A trónbeszéd után mindjárt mind a két cislajthán ház személyenkinti bemutatása előzetes templomba menetellel, csapatszemle és még az nap éjjel visszautazás Pestre.

Kihallgatási nap!

Kétszáz folyamodó, a ki magát mind gyermeknek nézi, a királyt pedig apjának, a ki az ő sorsát tartozik elintézni. Szükölködő özvegyek alamizsnát, hivatalnokok előléptetést, pervesztett adósok itéletük megsemmisítését kérik. A király nevenapján született fiugyermekek szülői keresztapának hívják ő felségét. Dalárdák és sakklubok pártolásért esedeznek. Irók és különösen irónők munkáik dedicatiójával fejezik ki hódolatukat. Festők, fényképészek igénylik, hogy a király üljön előttük egy órácskát, elkészítendő arczképe végett. Rokkant vitézek jönnek dicsekedni mankóikkal, sebhelyes tetemeikkel. Kaczér asszonyságok pukkerliznek, szemérmetes leánykáikat bemutatva abban a hitben, hogy majd a király szeme megakad valamelyiken. Félőrült mechanikusok terjesztik a király elé bonyolódott találmányaik kimagyarázhatatlan terveit. Paraszt asszonyok térdelnek elé keserves instántiákkal s elsirják a mondanivalókat. Egész világ által méltatlanul üldözött martyrok jönnek appellálni a legfelsőbb biróhoz; nagyravágyó szatócsok rimánkodnak az engedelemért, hogy boltjuk czimerére odairhassák e szót: «udvari.» Leégett templomokra könyörögnek segélyt kerekhasú előljárók. Denunciansok kullognak elő titokteljes feladásokkal. Száz esztendő előtt eldült urbériség dolgát felforgatni tápászkodnak fel falusi deputatiók s mutogatják zsiros okirataikat. Financiális zsenik ajánlják fejedelmi jutalom reményében arcanumaikat, mikkel egyszerre ki lehetne fizetni minden államadósságot. Vándor muzsikusok prætendálják, hogy engedje ő felsége magát megkinoztatni általuk egy udvari estélyen. Feloszlatott egyletek előljárói dobbannak elő panaszt tenni a miniszter ellen. Aszályverte vidékek küldöttei vizet kérnek; Tisza-elöntötte népek földet kérnek; ragálylátogatta városok levegőt kérnek. Minden ember kér valamit, elvisz valamit, hozni senki sem hoz semmit. A legtöbb folyamodásra az udvari főpénztárnok és a magán chatuille válaszol.

S hogy jól végződjék a nap, ő felségét meginvitálja az egészségügyminiszter, hogy látogassa meg a kórházakat, ő felsége megjelenése igen jó hatással leend a betegekre. A tábori kórházban kiütött a kórházi üszög, a polgári kórházban a himlő dühöng s a budai ideiglenes lazarétum a typhus áldozatai számára van berendezve. Ő felsége azokat mind sorba járja s saját tapasztalata után győződik meg az azokban uralkodó rendes s gondos ápolás felől. Éjszaka utazás Zágrábba, a horvát országgyűlést megnyitni horvát nyelven tartott trónbeszéddel; az nap bemutatás, csapatszemle, visszautazás Budapestre. Utközben minden állomáson deputatiók, felköszöntés, viszonválasz, semmi alvás.

Ötödik nap a tanintézetek, jótékonysági egyletek meglátogatása, egy országos dalárda s egy hitvallástalan betegápoló egylet zászlójának felszentelése, egy új entrepot alapkövének letétele, ülés egy arczképfestő előtt, ki a legmagasabb képmást az Árpád gabonacsarnok nagy terme számára készíti. Este előkelő műkedvelők szinpadi előadása, melyről nem szabad elmaradni, s melyet végig kell nézni.

Oh, mint szeretne a király csak három perczig ember lenni, ember lenni s egy három perczig tartót ásítani.

Pedig még mindig nincs gondoskodva ő felsége számára egy nyugodt éjszakáról. Midőn legmagasabb fejét álomra készülne hajtani, megszólal dolgozó asztala fölött a villanyos csengetyű, mely azt jelzi, hogy ő felsége számára magántávirat érkezett. A miatt ismét iróasztalához kell ülnie. Az érkezett sürgönyt Londonból küldték, szentpétervári tudósításokat foglal magában. A sürgöny hosszú és chiffrekben van szerkesztve, miknek megoldási kulcsát egyedül a király birja. S ez igen tekervényes rendszer, minden szót más kulcs old meg bizonyos jelmondat betüi szerint. A hajnali napsugár ott találja ő felségét még iróasztala mellett. Hanem a király ezuttal már ember volt, elaludt, a félig megoldott sürgönyre lehajtva fejét.

A hatodik nap vasárnap. Ő felsége nem csak a misén jelenik meg a szent Árpád székesegyházban, hanem az egész délelőttöt arra fordítja, hogy a protestansok, ó-hitüek és héber vallásuak templomaiban is fölkeresse a szent szertartásokat, nehogy valamelyik hitfelekezet háttérbe téve érezze magát s e miatt zugolódjék. Tizenkét órakor pedig minisztertanács. Több miniszternek sürgős előadnivalója van.

Ő felsége miniszteriuma többféle nézetet képviselő elemekből van összealkotva.

A XIX-ik századbeli pártkülönbségek természetesen nem léteznek már többé. Jelenleg kétféle pártárnyalat van, a miket így neveznek: «a kemény kéz,» és a «lágy kéz» pártja. Hanem azt a két fogalmat aztán megint értelmezi mindenki a saját kedvencz themája szerint. Mást értenek alatta Cislajthaniában, mást Magyarországon, mást a lengyelek, mást a horvátok, mást a papok, mást a főnemesek, mást megint a külországi prætendensek, mást a finánczbárók, mást az udvaronczok s minden felfogásnak megvan a maga pártja, pártvezére minisztere, országgyűlési szónoka, hirlapja, bankárja, exkirálya, exminisztere, udvaroncza, udvarhölgye; elágaznak azok a királyi család tagjai közé; néha ketten egyesülnek, hogy egy harmadikat megbuktassanak; néha egy harmadik felhasználja a másik kettőt hágcsónak, s mind valamennyien untalan a királyi palástba fogóznak, azt el nem eresztik, egymást gyanusítják, beárulják, a királyt egymással ijesztgetik és semmi egyéb feladatot nem ismernek, mint valakit kiszorítani a székéből, hogy egy más valakit abba beleszoríthassanak.

Ezért minden minisztertanács egyuttal miniszterek összeveszése, miniszterkrizis, mely betegséget a királynak kell végig kiszenvedni.

Legelőször is jön a külügyminiszter, az előadja a küludvaroktól nyert tudósításokat; Anglia duzzog a visszautasított házassági frigy miatt, a német császári udvarnál nem jó szemmel nézik a Romanow-család egyik sarjának s a Welf királyi családnak adott menedéket. Francziaország az itteni jezsuita fondorlatoknak tulajdonítja az ottani socialis zavargásokat s felvilágosításokat kér. Olaszország újból ajánlatokat tett a dalmát tengerpart megszerzése végett; de ezuttal már nem az osztrák-magyar monarchiát kinálja meg pénzzel, hanem Törökországnak kinál száz milliót, ha ez cserében Triesztért átengedné Magyarországnak Albaniát. Ez annexióra most kedvező alkalom volna, miután ez idő szerint a belzavarokkal elfoglalt Oroszország Szerbia aspiratióit Bosniára nem gyámolíthatná. Oroszországból egyébiránt semmi hiteles tudósítás nincsen.

A közös hadügyminiszter alig várhatja, hogy szóhoz juthasson. Ő tudja, hogy Oroszországban mi történik? Az orosz respublica borzasztóan fegyverkezik. A roppant néptömegek, mik a nemesség ellen fellázadtak, foglalkozást keresnek, s valami nagy organisaló talentum alakítja át a hadsereget. Éjszakamerikai kéz dolgozik benne. A hadi léggömböket, miket eddig csak várostromokhoz használtak megdöbbentő sikerrel, most újabban csatatéri működésre alkalmazták, melyben a lovasság is szerepet játszik. Ezt okvetlen utánuk kell csinálni; egyelőre két ezer léggömb alakítandó zoopissaval éghetlenné tett tafotából, a mi húsz milliót fog tenni a rendkivüli kiadások rovatában. Az is tudva van már, hogy az orosz hadsereg válogatott csapatai nemez-pánczélt kaptak, mely a mi ólom golyóinknak ellenáll; ez ellen most mind a tíz millió töltényt, mely az arzenálban hever, aczélvégű hegyes golyókkal kell elláttatnunk, s részünkről a gyalogságot legalább vulcanisalt kaucsuk mellvérttel megoltalmaznunk, a mi újból tizenöt milliót veend igénybe. Az is bizonyos, hogy az orosz hadseregnél szándékoznak a detonans golyókat a kézi fegyvereknél is behozni, czélszerű lenne őket ebben megelőzni. Mindenek felett ajánlatos azonban a lovasság létszámának hadilábra emelése és valamennyi ágyunak revolver-ágyuvá átalakítása. A vasból öntött hordozható váracsok száma ötvenről százra felemelendő, s azok a galicziai határra rendelendők, a vasuti csomózatoknál pedig haladék nélkül felállítandók a «dicsődék,» melyek által legrövidebb idő alatt legnagyobb fegyveres tömeg összpontosítható a veszélyeztetett pontokon. Mindez nem fog kevesebbet tenni háromszáz milliónál az extraordináriumban. Ha ez meg nem adatik, akkor ő lemond rögtön.

A hadügyminiszter sanguinicus véralkatú férfiú, kurta nyakkal és sűrű hajjal, a mit beszédközben kezével szokott dörzsölni, mintha maga magát villanyozná, s nagy tűzzel beszél mindig.

A pénzügyminiszter ellenben phlegmatikus ember, hosszú száraz testalkattal, s beszéd közben burnótot szokott színi. Mikor a hadügyminiszter elhagyta, akkor ő kezdte rá.

Rettenetes hideg vérrel adta elő, hogy ő felsége egyesült monarchiájának pénzügyei a legszomorubb látványt mutatják. Az adók rosszul folynak be; a vámjövedelem egyre csökken a sűrű csempészet miatt; az eladott államvasutak árát már a mult években elnyelte a fegyverkezés; a hadügyminiszter akkor is azt mondta, hogy az csak extraordinarium; de azóta a beszerzett hadiszerek az újabb hadi találmányok által hasznavehetetlenekké lettek, s most megint mindent újból lehet készíttetni. Kölcsönt az állam semmi áron sem kap már sem az angol, sem a német piaczokon; a nemzeti bank sem előlegezhet; az állam-papirpénzt sem lehet szaporítani, mert máris 80-on áll az arany agiója; a kincstári jegyekkel való művelet egyszer sikerült, többször nem. Törülni kell a kiadásokból, mert az egész direkt adót elnyeli már az államadósságok kamatja. Ha egy krajczár rendkivülit kérnek is tőle, ő rögtön leteszi a tárczáját. Ellenben van szerencséje több új törvényjavaslatot beterjeszteni, a mik pénzt hoznak be; már vannak is rá vállalkozó consortiumok: 1. Az agglegényi adó: 30 éven túl levő nőtlen férfiakra kivetendő. 2. Születési adó: minden új szülöttől fizendő; olyankor különben is nagy örömben vannak a szülők. 3. Iskola-adó: először azokra kivetendő, a kik iskolába nem járnak, hogy miért nem járnak; másodszor azokra, a kik járnak, mivelhogy tanulnak valamit. 4. Zeneadó. Fizetendő minden zongorától, kintornától, hegedűtől, a mi a magánosok birtokában van. Azonkívül két nagyobbszerű financzialis projectummal szolgál. Az egyik épen a hadseregre vonatkozik s két részből áll; az egyik rész tervezete szerint mindenkinek, a ki a katonaságból ki akar maradni, erre engedély adatik ezer forintért. Az egy millió reservista között bizonyosan akad 50 ezer családapa, jó állásban levő ember, a ki inkább lefizeti az ezer forintot, mint hogy a gledába beálljon és maschirozni menjen; a másik rész szerint pedig a tiszti rang adatnék pénzért, hadnagyi rang egy ezer, kapitányi négy ezer, őrnagyi tíz ezer, ezredesi husz ezer, tábornoki ötven ezer forintért. Ez iszonyú pénzt fogna behozni. Végül van a háta mögött egy consortium, mely vállalkozik a Dunát bérbe kivenni, azon engedély mellett, hogy minden a Dunán járó hajótól mértföldek szerint megszabandó vámot szedhessen.

Valóban csupán ő felségének jelenléte akadályozta meg, hogy ez előadás folytán a hadügyminiszter oda nem mitrailleusözött a kalamárissal a pénzügyminiszter actái közé: vette azonban észre méltó felgerjedését excellentiás collégájának a belügyminiszter s inte, hogy majd meg fog ő felelni a másik collegának.

A belügyminiszter telivér szónok volt, gyönyörű svadája, kifogyhatatlan phrasisai. Legelébb is tiltakozott az ellen in principio, hogy a monarchia olyan szegénynek deklaráltassék. Van itt még pénz elég, csak tudni kell előcsalni rejtekéből. Ez a nemzet kész utolsó fillérjét is föláldozni királyáért és hazájáért. Hívják fel az országot egy általános nemzeti kölcsönre. Legyen az egy milliárd. Az összes hirlapok lelkesítsék föl a közönséget aláirásra. Ő felsége tegyen egy körútat az országban, megjelenése el fogja ragadni a népet. A legtöbb aláirást gyüjtők az Árpád-rend keresztjével diszíttessenek fel; a főispánok és szolgabirák, jegyzők házról-házra irassák alá a lakosokkal a nemzeti kölcsönt s aztán hajtsák is be; különösen szólíttassék fel az aláirásra a magas klerus, s menjen jó példával elő: ha nem megy, menesztessék!

De már ennek nem várta befejezését a cultusminister, ki apró ember volt ugyan, de roppant hanggal birt, és rendkivül tűzbe tudott jönni, mikor az egyházról volt szó. Tiltakozott az ellen, hogy a papi javadalmakra kacsingasson a kormány. Az szent czélokra, nem revolverágyukra rendeltetett kegyes alap. Dolgozzék többet a paraszt, hogy fizethessen többet; pazaroljon kevesebbet a mágnás, ne tartson annyi kutyát, lovat, szeretőt, akkor majd adhat az államnak többet. Ne készüljünk háboruhoz, ha nincs pénzünk. Csináljon a külügyminiszter békés politikát. Adjuk el inkább Galicziát az orosznak, Dalmácziát az olasznak, Sziléziát a németnek, ha jó pénzt ad érte; de a papi jószágokhoz nem szabad nyulnunk. És in fine finali csináljon a belügyminiszter, meg az igazságügyminiszter jobb rendet az országban, hogy ne lopjanak, csaljanak annyit, mert nincs senkinek pénze.

E váddal aztán egész a könyekig elérzékenyítette az elevenén talált igazságügyminisztert. Az ugyan elismeré, hogy bizony nagy mérvben megy a tolvajság az országban. De hát ő nem tehet róla. Nem lehet a zsiványokkal és az izgatókkal birni. Ime most is itt van zsebében három rablónak és négy in flagranti kapott lázítónak a halálos itélete; de hát ő felségének emberszerető szive nem engedi, hogy ez országban halálos itéletek végrehajtassanak. Csak ez egyszer ne adna kegyelmet, mindjárt rend volna az országban.

A vihar annyira elcsendesült, hogy a kereskedelmi miniszterre kerülhetett a sor. Mindenki ránézett, hogy szóljon hát.

Cholericus természetű úr volt. Ilyenekből szokták válogatni a kereskedelmi tárcza viselőit. Elmondta a véleményét, hogy ő nem lát más módot a megoldásra, mint a roppant államadósságokat nominalis értékükről árfolyam szerinti valódi értékükre redukálni, convertálni s ilyenformán 50 perczenttel kevesebb kamatot fizetni. Biz ez olyan állambankrott-féle; de hát megesett ez már máskor is, rajtunk is, máson is.

Erre nem is tartotta érdemesnek senki reflectálni. Ez ügyetlen ember. Hogy lehet ő felsége előtt ilyet proponálni!

Legvégül maradt a tárcza nélküli miniszter; az ő felsége oldala mellé rendeltetett miniszter.

Ez finom, aristocraticus modorú, válogatott előadású úr volt.

Válaszolni kivánt a kultuszminiszter által bizonyos irányba czélzó insinuatióra.

Elismeré, hogy bizony a magas aristocratia többet tehetne, mint a mennyit jelenleg tesz; de hogy jelenleg nem tesz többet, mint a mennyit tesz, annak oka az adott viszonyokban rejlik. Miért nem tesznek többet mágnásaink? Mert nincsenek jelen. Miért nincsenek jelen az udvarnál? Mert hiányzik legfőbb vonzereje egy udvarnak. Mi az, a mi egy Richelieu, egy Mazarin, egy Potemkin, egy Kaunitz miniszterségét oly hatályossá tette? Az udvari fény varázsa, mely még több fényt von maga körül az egész országból. Isten látja, hogy ez mindnyájunknak óhajtásunk. De ezen csak egy ember segíthet. A legmagasabb, a legdicsőbb! Trónunk baldachinja alól hiányzik az uralkodónő. Hiányzik egy királyné, a ki ellenállhatlan varázsával minden szivet meghódítson. De legyünk jó reménynyel, hogy az ég ez óhajtásainkat is meg fogja hallgatni, s akkor higyjük és esküdjünk rá, hogy a hajdani fény napja, mely egy Mária Therézia uralkodását átragyogta, újra meg fog jelenni hazánk egén.

Ő felsége mindekkorig hallgatott, és minden miniszter beszéde után jegyzeteket tett egy ív papirra.

Azután csendesen és nyugodtan szólt.

– Uraim: meghallgattam önök előterjesztéseit s megtanultam belőlük, a mit a királynak tudnia kell, országom állását. Szövetségesek nélkül állunk, mert mindenki gyöngének tart bennünket, s elfogyásunkból mindenki a saját növekedését várja. Hadiszerencsénk egy század óta nem kedvező, s a béke sem gyarapít. Elmaradtunk a hadtudományban szomszédaink mögött, még jobban a béke tudományaiban, az iparban és kereskedelemben. Rendszerünk szüntelen változik, és soha sem jobbra. Külső hitelünk alászállt s pártviszály, vallási, nemzetiségi viszály bénítja meg a belső erőt. Elégedetlen minden ember, s senki sem találja magát itthon e hazában. Minden harmadik évben új miniszterium jő, megkisérteni az újjá alkotást, s mikor csalódását belátta, eltávozik. Csak egy ember kénytelen helyén maradni, csak egy ember nem hagyhat föl e feladattal, – alkotni és hinni: a király. Mindenki el van fáradva már: én még nem; mindenki lemondott már a hitről, én még nem. Húsz millióra megy az évi nyugdíj, a mit leköszönt kormányférfiaknak és visszavonult főkatonatiszteknek fizet az ország; nyolcz leköszönt uralkodó Európa több országaiból él itt körülöttünk, csábító példájával igazolva, hogy a királyi palásttal együtt a nehéz kötelességeket is levetheti az ember. De én uraim, még viselem ezt a bibor palástot, melyet a balsors minden villámai s az ellenség és pártdüh minden golyói fölkeresnek, s benne fogok meghalni; ha kell, úgy, mint az első Caesar!

Ő felségének halavány arcza most már kigyulladt s homlokáig ragyogott a tűztől.

– Önök előterjesztéseire elmondom határozataimat. Békében akarok élni mindenkivel, de a békét nem koldulom. Dicsvágy nem bánt, de a becsvágyat fentartom. Menedéket adok mindenkinek, ki határunkat, mint üldözött átlépi, legyen az király, vagy számüzött polgár; de a ki határunkon belül más ország békéjét megzavarni fondorkodik, azt kitiltom innen, legyen bár republikánus, vagy trónkövetelő. Országunknak darabjaira nem alkuszom, sem pénzért, sem cserében. Göröngyeim semmi érczért nem eladók: az aranyat nem kivánom, a vastól nem félek. Hadseregünk száma eddig is elég nagy, fegyvereink elég jók. Nem új fegyvernemek, nem pánczél kell még; hanem sziv. Az egész léggolyó harczot hasztalan pénzfogyasztó kisérletnek tartom; egy szél meghiusíthat minden intézkedést. Golyókkal, minőkkel fenevadakat szokás lőni, emberi ellenségre nem lövöldöztetek. Azt sem teszem, hogy kezembe véve megfordított koronámat, elinduljak kölcsönt koldulni Európa minden börze ajtajánál, trónom és országom védelmére, de új adónemekkel sem fogom terhelni a népet s királyi vaskézzel bele nem markolok sem a földmívesek, sem a főurak, sem a főpapok pénzes ládáiba. De abba sem egyezem, hogy országczímerünk négy szabad folyamának bármelyikét is bérbe adjam. A gazdagnak sem engedem meg, hogy a haza védelme alól megváltsa magát, s azt a szegényre hagyja; a katonai aranykardbojtból pedig nem ütök szégyenletes vásárt. Halálitéleteket sem fogok aláirni soha. Ha rosszak az emberek, ha gyülölik egymást, gyülölik a hazát, az Istent, a királyt, nem megölni, hanem megjavítani kell őket: a pallos nem gyógyít sebeket. Azon ajánlatba nem egyezem soha, hogy az államadósságokat összevonjam s kimondjam vele az államtönköt. Nem akarom, hogy az árvák és özvegyek jajkiáltása ide fel hangozzék hozzám s koldusok álljanak sorfalat az utczán, mikor végig megyek fővárosomon. Ez politikának is rossz. Hitelezőink őrzik határainkon a békét, míg fizetünk, s azok eresztik ránk a háborut, ha nem fizetünk. És végül, azt sem fogom cselekedni, hogy mint a zilált földes úr, a kezem és szivem árán rendezzem birtokomat, s hatalmat házasodjam, mint király. Egy király házassága, melyhez nem szólt a sziv, szerencsétlenség az egész országra nézve. Nem új fényre van szüksége az országnak, hanem új takarékosságra. Országunk nagy, népünk erős, mívelt, eszes, földünk gazdag, közepette vagyunk a világ-kereskedelemnek: semmink sem hiányzik, mint egy nagy elhatározás. Tanuljunk önmegtagadást. Kisértsük meg csak egy évig. Kezdjük el legfelül. Én azt kivánom, azt parancsolom, hogy törüljék ki önök a jövő évi budgetből az egész civillistát. Én megmutatom, hogy egy évig meg tudok élni a királyi fizetés nélkül; kisértsék meg, a kik utánam következnek, ugyanazt. Én megyek elől. Bocsássuk haza seregünket, termeszszen kenyeret. S ha ellenség támadja meg hazánkat: akkor is én megyek elől; én leszek legelső a helyemen, s meglátjuk, hogy nem találok-e ott minden igaz hazafit, vasuti glorinek nélkül is? Ez királyi óhajtásom. És most határozzanak önök uraim, hogy beadják-e lemondásaikat, s magára hagyják a királyt?

Ő felsége azzal fölkelt helyéről s elhagyta a tanácskozási termet.

A kormányférfiak együtt maradtak és egy óráig tartó tanácskozás után bebocsáttatást kértek ő felségéhez.

Ama lelkesítő szavak az ő alattvalói sziveiket is áthatották. Megmaradnak helyeiken. S hogy bebizonyítsák, mennyire komolyan veszik ő felsége legmagasabb intentióit, ime magukkal hozták mindannyian budget-előterjesztéseiket, minden hozzá tartozandó okmányokkal együtt, kiki, a mennyit a két hóna alatt elbir, melyeket a miniszterek a «ház» asztalára le fognak tenni és melyeket a ház ki fog nyomatni, a képviselőknek lakásukra eltargonczáztatni s melyeket a képviselők (a pénzügyi bizottság tagjait s a journalistákat kivéve), kivágatlanul fognak a sajtosnak eladni font számra.

Ime itt van minden. Parancsoljon ő felsége, hol történjék megtakarítás? Ők engedelmeskednek.

Finom ironia volt ez. De nem jól jártak vele a magas államférfiak. Mert ő felsége szavukon fogá őket; lerakatá az asztalára az államháztartás rengeteg okmányait s saját kezébe véve a veres iralt, kivánta azokat sorba vetetni.

És azután rettenetes irtást követett el a számok között.

Nem elégedett meg azzal, hogy a tételek összegeit birálja: a legapróbb részletekig le akart szállni, hová kell ez, mire kell amaz? mi rejlik az általános czimek alatt? Leszállt a krajczárokig, ott is alkudozott, egyszer-egyszer megint egy radikalis császármetszéssel keresztülhuzta az egész tételt. Ez kimarad. Irgalom nélkül omlottak halomra érdemetlen subventiók, megszolgálatlan nyugdijak, szükségtelen sinecurak, költséges czeremoniák, fölösleges építkezés, erődítés, udvari és külkövetségi pompa. Elő lett húzva rejtekéből az államjószágok préda kezelése, kétséges természetű szolgálatok megjutalmazása, hivatal-cumulatió, rendelkezési alap. Kötelességévé tétetett a minisztereknek kevesebb személyzettel több dolgot végezni, a hivatalnok-seregnek sarkában lenni, úgy hogy egy-egy miniszter költségvetése vége felé hasonlított egy temetőhöz, tele vörös keresztekkel. Csupán a kultusminiszter budgetje menekült e gyászesettől, annak kétféle rovatai levén: az egyik a vallási kegyeletnek, költséges hierarchiának, másik a felvilágosodásnak, népnevelésnek szolgálva. – Ezt nem engedte ő felsége érintetni, bár a minisztertársaknak nagy kedvük lett volna hozzá. Viszont a miniszterek nem engedték, hogy a civillista iránti elhatározása ő felségének komolyan vétessék. Ezt vita nélkül szokta az országgyülés elfogadni. Ő felsége aztán úgy egyenlítette ki e nehézséget, hogy tétessék a kultusminiszter budgetje a civillistába s vonassék le abból. S az iránt nem türt több ellenmondást.

Egy hétig tartott ez a munka. Korán reggeltől késő éjszakáig ott kellett valamennyi miniszternek az okmányok halmaza között ő felségével együtt ülni és felvilágosításokat adni és számolni, meg újra számolni, úgy hogy a vége felé egyik excellentiás úr a másik után dült ki a munkából, a hadügyminiszter olyan keresztcsontnyilalást kapott a görnyedezéstől, hogy csak két rét hajolva tudott járni; a pénzügyminiszter sárgaságba esett, a belügyminiszter tökéletesen berekedt a folytonos izzadástól; a kereskedelmi miniszter szédelgésről panaszkodott; az igazságügyér az aranyerének esett áldozatává, a kultusminiszter egy esztendőre elvesztette az étvágyát s az ő felsége mellett miniszter azzal a szóval támolygott be a hét utolsó estéjén a jockey clubba, hogy: «egészen makutyi vagyok!» (Strupirt.)

Ha ez az «ember» így viszi a dolgot: még tönkre tesz minden minisztert. Pedig hát az a tizenöt-húsz rongyos millió, a mit igy megtakarítani vél, akár ide, akár oda.

De a ki legkevésbbé volt elégült a királynak ily bürokratai foglalkozásával, az a főudvarmester.

Már egy hét óta nem birt ő felsége szine elé jutni. Pedig mindennél fontosabb dolog az, hogy holnapra udvari vadászat van rendezve a János-hegy alatti királyi vadas erdőben, melyre több főur mellett egy csoport fejedelmi vendég és királyi indigena is meg van hiva már hetek előtt s ő felsége úgy látszik, mintha azt a nevezetes napot legkegyelmesebben méltóztatott volna elfelejteni.

Az udvarmester siet megragadni az alkalmat, mikor egy miniszter sincs többé ő felségénél, hogy figyelmeztesse a holnapi ünnepélyre.

A király biztosítja őt, hogy arról sem feledkezett meg.

De ő felsége nagyon ki van fáradva.

Majd kipiheni magát holnap reggelig.

A főudvarmester e válaszszal megnyugtatva, visszavonul s odakünn az előszobában kiadja a rendeletet a főkomornyiknak, az ajtónállóknak és furiroknak, hogy senkit ő felségéhez mai nap többé ne ereszszenek.

Nemsokára a szárnysegéd is kijő ő felségétől s ugyanazt a rendeletet adja mindenkinek, hogy ő felsége senkit sem kiván többé látni s háló-szobájába vonult; mikor le akar vetkőzni, majd jelt ád a főkomornyiknak.

Erre elcsendesül a várpalota. Esteli tizenegy óra van. Egész Budavár hallgat, csak a fővárta őr kiáltása hangzik néha az éjben egy arra menőre: ki vagy? megállj! – Az persze ijedtében mind «jó barát»-nak vallja magát s odább mehet.

Hanem a királyi lakosztály ablakai még mindig ki vannak világítva. A király még nem feküdt le.

A MI A KIRÁLYNAK NEM SZABAD.

A király huszonhét éves volt és még nőtelen.

Azt hirlelték felőle, hogy misogyn. Kerüli a nőket.

A házassági összeköttetéseket, miket a család, a kormány oly sürgetőleg ajánl, állhatatosan visszautasítja. És a balkezével sem adakozó.

Minden asszonyi csáb kárbavesz nála. A fantasie passagére nem tartozik királyi hajlamai közé. Egykedvüen nézi a gyémántos udvarhölgyeket s a még gyémántosabb ballerinákat.

Különbözők felőle a vélemények. Némelyek azt tartják felőle, hogy szerencsétlen véralkata van; mások valami féltett titkot sejtenek nála, a mit nem lehet kitudni.

Egy nap ezt a titkot mégis meg kellett tudni valakinek.

A minisztertanács után ő felsége legbelső szobájába vonult és leült iróasztalához. Iróasztala egy pompás remekmű volt, melyet magyar asztalos, esztergályos és ötvös készített teknőczhéj kirakással, elefáncsont faragványokkal és zománczozott ezüst czifrázatokkal. Egy mesterségesen kombinált zárt nyitott fel ő felsége azzal a kulcscsal, melyet mindig magánál hordott. Egy rejtett fiókból kivett egy elefántcsont könyv alaku tokot, mely egy rugó nyomására kétfelé nyilt. Abban volt egy arczkép.

Eszményi szép hölgy képe. Hosszukás, görög idomu arcz, büszke magas homlokkal, vékony, finom ajkak s nagy barna szemek, sűrű sötétszőke szemöldöktől árnyazva. Szintén sötétszőke, csaknem gesztenyeszín hajzata egyetlen fonadékban a feje körül van csavarva, mint egy korona: a mi az arczot még magasabbá teszi.

A hölgy öltözete fekete.

A király balfelől maga mellé teszi ezt az arczképet s aztán felnyitja levélmappáját, kivesz belőle egy lapot és ir.

Levelet ír az arczképhez.

Az az egész könyv, meglehet, hogy mind ilyen levelekkel van már tele, a miket nem olvas senki.

Ezt az egy levelet elolvasta valaki.

«Te, a kit szeretnem nem szabad!»

«Miért nem szabad? Mert király vagyok.»

«Megnyithatok minden börtönt, szabadon bocsáthatok minden rabot: – csak magamat nem bocsáthatom szabadon; – csak tégedet szeretnem nem szabad.»

«Millióknak lehetek boldogítója, lehetek átka, lehetek gondviselője; csak saját sorsomat nem intézhetem. Csak tégedet szeretnem nem szabad.»

«Irhatok nevem mellé minden melléknevet, a mit királyok viseltek: a «szent», a «nagy», a «hős», az «oroszlánsziv», a «kegyetlen», csak azt nem irhatom, hogy «boldog». Csak téged szeretnem nem szabad.»

«Ura vagyok a háborúnak: ha egy sértő szót hallok, vagy roszat álmodom s ha azt mondom: legyen harcz! irtó tűz lepi el a fél világrészt s addig foly a vér, a míg azt nem mondom: «elég!» Legyőzhetem ellenségeimet; csak tégedet szeretnem nem szabad.»

«Ura vagyok a békének. Köthetek frigyet leggyülöltebb, legmegvetettebb ortályosommal; vásárolhatom a békét szégyenletes pénzen; feldarabolt tartományok árán; csak neked nem nyujthatok kezet, csak tégedet szeretnem nem szabad.»

«Jöhet rám egy fejedelmi őrültség, hogy összetépjek mindent, a mi szent: esküt, alkotmányt, szabadságot, mindent, a mi pergamentre, vagy oltárlapra, vagy örök népérzületbe van irva; uralkodhatom jog és törvény helyett vérrel és vassal; de téged vaskézzel sem érlek el. Téged szeretnem még akkor sem szabad.»

«Koczkára tehetem koronámat, elveszthetem, eldobhatom; villám leütheti, kard letörheti azt fejemről; de veled meg nem oszthatom azt; csak tégedet szeretnem nem szabad.»

A lap tele volt irva, a király behinté azt azzal az arany himporral, mely a betüknek olyan szint ad, mintha lepkeszárnyakkal csókolództak volna; azután ahhoz készült, hogy más lapot vegyen; de mielőtt iratáról az aranyporzót visszatölthette volna a porczellántartóba, egy rémlátás ijeszté fel, mely egyszerre elüzte a nem királyi érzelmeket szivéből.

Nyitott ablakán át egy roppant vésztűz világa lobogott be hozzá. A tűz Pesten volt s a vérfényben az országház arkádjai ragyogtak. Úgy látszott, hogy az országház maga ég.

A király felugrott irósztala mellől s ott hagyott mindent tárva…

A harmadik előszobában hárman vártak a király lefekvésére; a főkomornyik, a testőrfutár s az udvari czukrász.

A király éjjel, mikor sokáig fenn van, valami ananászból, narancs és granátalmaléből készült hűsítőt szokott inni: azzal várakozik a czukrász, a futár pedig eshetőleges éjszakai sürgönyökre.

A főkomornyik bécsi német, a testőrfutár pesti magyar, a czukrász párisi franczia.

Az udvari czukrász addig is, míg ő felsége legkegyelmesebben jelt ád éjitala elkészítésére, hogy ne vesztegesse a drága időt, theát készít úri hivatalnok-társai számára; melybe a rhumon kívül az ő felsége számára készítendő ananász, narancs és granátalma léből bőségesen töltöget; a mint illik is hű szolgákhoz, hogy mindent megkóstoljanak elébb, a mi az ő urok asztalára feladatik, hogy nincs-e abban méreg?

– Nézzék, uraim! szól a czukrász, egy hirlapot vonva ki zsebéből. Ma megveszek egy hirlapot az utczán, a mit a gamin tele torokkal árul: «Le Menteur!» – Mondok: «le menteur?» a hazug? Ez már őszinte ficzkó. Kérdem, mi az ára? Tíz fillér. Előveszek egy negyvenfilléres államjegyet a zsebemből, oda adom neki, a ficzkó felváltja, fog egy ollót, elvágja négyfelé, háromnegyedrészét visszaadja, meg a hirlapot hozzá s nézzék uraim, a fripon! már a czimében is hazudik. Azt állítja, hogy ő franczia lap s azután nincsen benne egy szó sem francziául, az egész oláh, vagy török, vagy micsoda?

A másik két úr mosolygott. A királyi lakban nem szoktak nevetni, csak mosolyogni.

– Ah, a Le Menteur! a Le Menteur!

– Hja, ez furcsa lap, mondá a testőrfutár, magyarul van irva.

– De én sohase láttam még ezt.

– Az udvarmester nem engedi a várba bejutni.

– De hát miért nem?

– Először is azért, mert az egész csupa merő hazugság. Azaz, hogy nem egészen úgy van; mert akkor még jó volna. Hanem elmond sok igazat is, de azokat hazugság alakjában adja elő; azután meg úgy hazudik, hogy az ember azt hiszi, hogy igazat mond. Telegrammokat közöl a világ minden részéből mindennap, a mikről tudja minden ember, hogy itt készültek, de azért mégis mindenki elhiszi. Vezérczikkeket ír olyan dolgokról, a mik soha sem történtek meg; idéz nevezetes könyvekből nagy mondatokat, a mik nincsenek odairva; országgyülési tudósításaiban a legkomolyabb hangon mondat el olyan bolondokat a képviselőkkel, a miket azok soha se mondtak; utaztat előre-hátra nevezetes embereket, mikor épen betegen feküsznek; összeházasít nyolczvan esztendős dámákat tizenhét esztendős hadapródokkal; örököltet milliomokat ismeretlenül elhalt nábobok után hátramaradt családokkal s mikor az ország minden részéből összefutnak, akkor sül ki, hogy a nábob egy napszámos volt, a kit az utczán megütött a guta a sok pálinkától. Csinál háborukat a világminden nemzetei között; fenyegetőzéseket ad a miniszterek szájába, csapatmozgalmakat, hajóhadrajok kiindulását jelezi, mikor azok legjobban pihennek; ajánlja sikeres tőkebefektetésül az olyan vállalatokat, a mik holnap már bukni fognak; majd meg kollektát nyit meggazdagodott bankárok és földesurak számára és maga megkezdi a jótékony adakozást tíz koronával. Megbirálja a könyveket, az államgazdászatot mint jó szakácskönyvet, a komoly historiát mint humoristikus regényt; fölléptet sánta embereket mint ballettánczosokat, komoly öreg urakat a jockeyklubból szerződtet a nagy operához másodtenoroknak, bukott daraboknak a szerzőit kikeresi a felsőház tagjai közül. Megérkeztet a fővárosba külföldi potentátokat, leirja az egész kiséretüket, hová szálltak, hogy vannak öltözve s ráuszítja a félvárost arra a vendéglőre a chinai császárt keresni. Közöl egész törvényjavaslatokat, a mikről egy miniszter se tud semmit. Meghalat és eltemet a legszebb parádéval életben lévő embereket, még a búcsúztatókat is közli, a miket fölöttük elmondtak; s a születtek lajstromára oda tesz minden új főispánt meg éneklő prépostot.

– De hisz az igen ártatlan tréfa attól a Le Menteurtől.

– Hiszen ártatlan, a míg hazudik. A publikum a bolond, a mért elhiszi. Ő előre megmondja, hogy az egész lapja csupa hazugság, ott van a czímén. Hanem azután keveri a sok hazugságot igaz dolgokkal. Elővesz minden minisztert, papot, bankárt, tábornokot, primadonnát, udvarhölgyet s a mi hirt elkaphat felőlük, azt rendre kitálalja; hanem aztán hozzá teszi: lássa az ember, miként rágalmazzák a legtiszteletreméltóbb magas személyeket, ilyen hazugságokat költenek felőlük; a közönség annál inkább elhiszi, hogy igaz az mind. Még ő felségét sem kiméli a gonosz.

– Ah! A fripon! S nem csukják be?

– Dehogy nem. Minden héten elitélik. De hasztalan, mert a mint az egyik ajtón becsukják, ő felsége a másik ajtón mindjárt kiereszteti, megkegyelmez neki.

– Ah! Coquin! – Monda nemes méltatlankodással a czukrász s földhöz csapva az infamis lapot, kegyetlenül megtaposta azt a papucsával és ráköpködött.

Aztán felvette az összegyürt hirlapot, kiterjesztette azt az asztalra s kiváncsian végig tekintgette ennek ismeretlen hieroglyphjait.

– Eh, mégis csak szeretné az ember tudni, hogy mivel rágalmazhat ez a mesquin bennünket? (Már tudniillik az udvari czukrászt meg a királyt.)

– A futár úr ért magyarul! mondá a főkomornyik úr.

– De az udvari czukrász úr egészen összesározta a sarkával a lapot s rá is köpködött.

Az udvari czukrász úr aztán szépen letörülgette a fehér kötényével a gonosz lapról a meggyalázás nyomait. Így ni, már most lehet belőle felolvasni.

A futár úr ráhagyta magát venni időtöltésből.

Tehát legelőször is jönnek a kinevezések.

«Ő felsége kinevezte összes hadseregei vezértábornokává a diadalairól hirhedett General O-Briet.»

A főkomornyik a theás csészébe nevetett, melyből épen az utolsó kortyot hörpölte ki.

Az udvari czukrász úr tudatlan arczczal kérdezé:

– De hát ki az a General O-Brie? soha sem hallottam a diadalairól.

A főkomornyik úr felvilágosítá róla.

– Az egy angol versenyparipa, a ki mint legjobb futó, minden lóversenyen győzni szokott.

– Ah! fripon!

Azután következett egy idióta, a kit kineveztek egyetemi tanárnak, egy consiliárius, a kinek szép neje van s annak egy püspök a gyóntató atyja, ennek a prælatusnak a helyébe püspöknek. Egy pár megszökött csaló mindenféle érdemrendekkel dekoráltatott, egy zsivány, a ki élethosszig lett elitélve, érdemeinek elismerése mellett nyugdíjaztatott; Budapest város főkapitánya a vakok intézetéhez főigazgatónak áttétetett, az illető miniszterek ellenjegyzése mellett.

Azután jön egy vezérczikk, melynek vezéreszméje az, hogy a minisztereknek kevés a fizetésük s azt irányadó körökben még egyszer annyira szándékoznak felemelni. Pártolja ez eszmét. Elmondja, hogy milyen sok dolga van egy miniszternek s mennyire kell költenie? A czikk oly tulbuzgó loyalitással van irva, hogy az ember azt hinné: a sajtóirodából került ki, csak az a gonoszság benne, hogy egy szó sem igaz benne.

Következik egy másik vezérczikk, hanem az egészen be van festve feketével. A Le Menteur ezzel azt hazudja, hogy censura törülte ki azt a czikkét; pedig hiszen korlátlan sajtószabadság van az országban.

Azután jön a «legujabb a csatatérről». Ez egy másodszori képviselőválasztásnak a leirása, melyben számos a halott és sebesült. Ezt még el is lehet hinni.

Következik egy országgyülési tudósítás.

Elnök csenget. Jegyző felkiált: orémus! (Azt hiszi, most is ministrál.) Előadatnak mindenféle bolond kérvények. Azután jön a napirenden levő tárgy: törvényjavaslat a delegátiókban használandó dualistikus nyelv tárgyában: e szerint a præpositiók, nomen propriumok, adverbiumok és a conjugatió, declinatió ragasztékai lesznek magyarok, a verbumok, substantivumok és adjectivumok pedig németek. Dualismus nyelve. Az oppositió részéről feljegyzett első szónok beszéde közepén a kormánypárt lármásan követeli a cloturet. A javaslat nagy szótöbbséggel elfogadtatik.

Következik a pénzügyminiszteri előterjesztés. A pénzügyminiszter gratulál az országnak, hogy az idén megint rossz termés volt. Mikor rossz termés van, a birtokosok nem tudják fizetni az adót, akkor az állam elkótyavetyéli jószágaikat, a vételárból először megkapja az adót simplán, azután megkapja a vevőtől átiratási díj fejében duplán és így minden inséges esztendő kettős haszon az államháztartásnak.

Azután jön egy hatalmas külföldi szemle, alapos conjectural politikával keverve.

Kezdődik az amerikai Egyesült-Államokon; ott az elnök Talbot meghalálozván, nagy lett a zavar. A Monroe-doctrina győzött. De viszont a Knownothingok bukásban vannak. A német elem az ir katholikusokkal kezet fogva, ligát csinált. Megszületett Amerikában is a nemzetiségi kérdés. Minden nemzetiség a saját jelöltjét akarja az elnöki székre juttatni. Szerencsére a spiritisták dominálják még eddig valamennyit s a «mediumok» ellensulyozzák a demagogokat. A nők szavazatképessége elfogadtatott. És így bizonyos kilátás van arra, hogy új elnöknek a megholt elnök özvegye fog megválasztatni, a mi a legszerencsésebb megoldás lenne.

És abban az esetben a világ két legnagyobb respublikájának kormányát nők fognák vezetni. Az orosz respublika elnöke is nő: Madame Sasza. Ezen genialis asszonyságnak legújabb rendelete szerint egész Oroszországban a mennoniták dogmái lesznek elfogadva. Ezen tan szerint minden nőnemen levő polgár tizenhat éves korában, a férfiak pedig tizennyolcz éves korukban újra megkereszteltetnek a teplomban, coram publico, még pedig tetőtől talpig in statu naturali. – Ez isteneknek való látvány lesz. – Ugyanott minden magánvagyon államtulajdonnak nyilváníttatott, a házasság eltörültetett s a törvényszékek megszüntettettek. Minden magánadósság quitt. Uj Eldorádó.

Németország fel van izgatva az amerikai és oroszországi nagy események által. A nemzeti közvélemény sürgeti az amerikai fajrokonok segélyezését. Amerikai invasió küszöbén állunk. Legközelébb a frankfurti kamarák elé törvényjavaslat terjesztetett, mely a hadkötelezettséget a nőnemre is kiterjesztetni indítványozza, egyelőre csak a sanitæts-corps, ambulance-, pionnier- és megszálló-csapatok képeztetvén belőlük, midőn az összes férfilakosság a harczmezőn van. A Staats-Schatz tízezer millió márkára szaporíttatott aranyban.

Mindezekkel ellentétben Francziaország a puritán elvek és philosophiai higgadtság politikáját folytatja tovább is. Párisból még a divat is számüzetett s átköltözött a Spree mellé. (Lásd alább «Divat» rovatunkat.) A köztársaságnak a legnagyobb szerencséje, hogy a trónprætendensek száma annyira szaporodott már, hogy egymás közt sem birnak megegyezni. A Bourbon, Orleans családok mellé támadt még egy új Orleans sarj, mely documentálja, hogy az ő őse volt az igazi Orleans, nem Lajos Fülöp, azt csak kicserélték vele. Viszont a Napoleon-családnak keserü küzdelmei vannak a Plonplon, Napoleon Péter, Wyse, Bellanger Mimi és Pearl Cora legitim ivadékai között, a mi a republikánusok dolgát nagyon megkönnyebbíti.

Olaszország az anglikán egyházat adoptálta. Ez által hetvennégyezer abbate, szerzetes és tertiárius, huszonhatezer apácza lett exlex állapotba téve, s miután ez a nagy szám Graubündten cantonban és Tyrolban mind el nem fér, jórészt Magyarországon fog megtelepedni, a mi által ismét egy lépcsővel közelebb jutunk a paradicsomhoz. Szerbia alkotmánya tökéletesíttetett az által, hogy a szerb császár kinevezte a felsőházat, melyhez nagy contingenst szolgáltattak az Oroszországból emigrált grófok és herczegek. Míg másik szomszédunk Románia a népnevelés terén ért el eddigelé csodálatos előmeneteleket, iskolái a schweicziakkal vetekednek, s mióta a zsidó emancipatiót törvényesen létrehozta, financziái is kitünően megjavultak.

A török birodalom is folytatja újjászületési munkáját. Az alkotmányos szultán ma irta alá (lásd terjedelmes táviratunkat alább) a nők fátyoltalanul megjelenhetése felől hozott törvényczikkét a divánnak; ugyanott harmadszori felolvasáson ment keresztül a bortilalmat megszüntető bill s az nap este minden imám, uléma és softa s valamennyi dervis részegen tánczolt az utczán. Az aranyszarv-öböl szabad kikötőnek nyilváníttatott.

(«Csak már legalább azt tudná az ember, hogy mind hazugság-e ez igazán!» sóhajta fel az udvari czukrász.)

Következik a közgazdászat.

«Börzehirek. Wasserpolak és társai egyletet alakítottak, melynek czíme: «Első általános házfeltörési, zsebmetszési és utonállási részvénytársulat», vidéki lólopási filiálékkal, összekötve ugyanezek ellen biztosító-osztálylyal. Ilyen egyletnek valóban rég szükségét éreztük már. A társulat gazdag dividendákat fog osztani. A részvények százszorosan túl vannak jegyezve. Úgy halljuk, hogy a kormány maga is itt akarja biztosítani a postáit, a sürű kirablások ellen». – A fiókpesti, árnyékpesti és kölyökpesti egyesült tarhonyaörlő gyárak a mult éjjel liquidáltak. Mind a három egyszerre leégett. A számadások, mérleg stb. mind bennégtek. – A spanyol-magyar bank és a török-magyar-bank fusionálni akarnak a görög-montenegrói bankkal. Agio: arany, ezüst semmi áron, 100 rézfillér ára 180 papirosban».

Itt van megint egy sensatios hír.

«Hiteles mérnöki tekintélyek mint bizonyost állítják, hogy midőn a Vaskapunál a Duna utolsó akadályai is fel lesznek robbantva, ez által a folyam oly sebes lefolyást kap, hogy nyáron át Budáról Pestre gyalog át lehet gázolni, Bécsnél pedig épen csak a medre fog látszani a büszke folyamnak. Hová lesznek gőzhajóink?!!! Videant consules!»

No meg egy kis epidemia-hír.

«Chinával való összeköttetésünk egy újabb ismeretlen dögvészt hozott Európára. Ez a ráng-düh. A szerencsétlenek, a kik azt megkapják, először a kezeikkel, azután a lábaikkal, utoljára a szemükkel, szájukkal, nyakukkal kezdenek rángatózni; a betegség gyógykezelése iránt orvosainknak még csak gondolatjuk sincsen. A kimenetel halálos. S e ragály annyival gonoszabb minden eddigieknél, hogy az ember látásból megkapja: elég egy ilyen rángatozó beteget látni, hogy az ember rögtön utána rángatózzék.»

– Dieu mon pére! nekem már kezd a szám rángatózni.

Most jön a törvényszéki tudósítás.

«A. B. tolvaj bepereli a bűnvádi törvényszék előtt C. D. magánzót, kitől egy órát ellopott, azt hivén, hogy az arany óra, holott csak talmi-óra volt. Ez csalás. Kéri vádlottat elmarasztaltatni. Törvényszék vádlottat odautasítja, hogy cserélje ki az ellopott talmi-órát igazi aranynyal.»

Itt van egy hosszu lajstrom vasuti szerencsétlenségekből, a másik öngyilkosságokból. Állandó rovat.

Művészeti hirek.

«Róma Bécsben. Ez a czíme a legújabb balletnak, mely olyan nagy sensatiót gerjesztett, Legnagyobb vonzerejét képezi az, a mi el van belőle hagyva: a tricot.»

Divat.

«A Spree melletti Athenből ez időszakra következő divat van jelezve: «fleurs animées». Minden hölgy más, alkatához illő virágnak jellemezve. Egy állandó costumebál. Eddig csak egyféle volt a divat; most versenyezni fog a penséek divatja a tulipánok, pæoniák, azaleák, narcziszok, harangvirágok divatjával.»

A három úr csendesen szürcsölte az ananászt. Egyik sem huzta volna mosolyra az arczát. Egymástól tartottak.

– Hanem hát a miért tulajdonképen ki van tiltva a várpalotából a Le Menteur, azok az ő «udvari hirei», szólt a futár úr egy rovatot keresztülugorva észrevehetőleg.

– Hogyan?

– Ah monsieur! Az affreuse!

– Affreuse? Akkor halljuk!

A két idegen ajku úr közelebb dugta fejét a harmadik tolmácsolóhoz, olyan dolgokat szimatolván, a miket nem lehet fenhangon elmondani.

«Nem tagadhatjuk meg olvasóinktól, hogy néhány legmagasabb körökből származott mende-mondát fel ne jegyezzünk, előre is kijelentvén, hogy azok a valótlanság bélyegét viselik magukon. Ezen hirek egymással összefüggésben állnak. Az első szerint ő fensége Napoleon VI. Lajos (Bellanger-ág) trónörökös ma esküdött meg – balkézre – ő felsége I. Olympia királynővel (a nagy operánál); egy más versió szerint az csak látszólagos házasság, melynek czélja I. Olympiát udvarképessé tenni s a budai királyi lakba bevezethetni – a hol igen magas pártfogója van. – Ez a hír kapcsolatba hozatik az udvari rágalmazók által felséges királyunknak a házasságtól való idegenkedésével, szemben az ultramontán körök azon suttogásaival, melyek az asketai tartózkodást olynemű fogadalomnak tulajdonítják, minő Imre herczegünknek szerzé meg a szent glóriát s szent István családi ágának a magvaszakadást. Mindkét állítással ellentétben fentartja magát az az udvari pletyka, miszerint ő felsége eszményi rajongással csüng egy női arczon, melynek miniatur mását legtitkosabb rejtekfiókjában elzárva tartja. A királynak azonban lehetetlen azt a hölgyet nőűl venni, mert az egy orthodox zsidóleány, ki egy koronáért sem akarja apái hitét elhagyni. Mondanom sem kell, hogy ez mind rágalom, s valóban csodáljuk a kormány türelmét, hogy az ily hirek koholóit a legnagyobb szigorral nem siet megbüntetni.»

– No nézd a tolvajt, még ő kiabálja, hogy «fogjátok meg!» Szólt méltó boszankodással az udvari czukrász.

A főkomornyik azonban hirtelen kikapta a magyarázó futár kezéből az egész hirlapot s az ezüst tálcza alá rejté.

– Hallgassanak, urak! Nem a harangokat verik félre?

– De igen. Tűz van valahol.

– Akkor szedjük magunkat rendbe, mert ő felsége rögtön itt terem; mikor tűzveszély van, az ágyát is elhagyja és siet oda.

Alig volt idő a csészéket félretenni, s a Le Menteurt a czukrász úr köténye alá elrejteni. A király szobáiból sebes léptek hangzottak, s ő felsége kilépett. Még kardját sem ért rá felkötni, azt is kezében hozta.

– Siessen ön, parancsolá a futárnak, szárnysegédemhez, jöjjön utánam. Lovászomhoz majd lemegyek magam. Mi az éjjeli jelszó, Henrik? Jól van. Reggelig úgy sem jövök vissza.

– Felséges uram, szólt a főkomornyik alázatosan eléje sasirozva a fejedelemnek s mélyen lehajtva kopasz fejét. Ha felséged a tűzvész helyére megy, engedje meg az atlaszinget feladnom.

– Ejh, mit nekem most az atlaszing? mikor az országház ég! szólt a király türelmetlenül, s nem állva többé szóba senkivel, a szőnyegajtón át eltávozott, a melyből a csigalépcső vezetett le a várkertbe. Ott volt egy mellékistállóban három paripa ő felsége számára éjjel-nappal felnyergelve, miket tűzeseteknél szokott használni.

– Az országház ég! mondá az udvari czukrász. Ez nagyszerü látvány lehet.

Abból a szobából, a hol ők voltak, oda nem lehetett látni; de a király szobájából igen jól.

A három úrnak ki tilthatta volna azt meg? Az ajtók nyitva voltak. S a tűzvész törvényen és etiquetten kivüli állapotokat tesz jogosultakká.

E rendkívüli jogra támaszkodva, bátorságot vőnek maguknak a király hálószobájába belépni.

Az ablakból mutatkozó látvány csakugyan nagyszerű volt.

Az országház mintha a pokol kapujába volna állítva.

– Pompás tűz lehet ott!

– Hát még ha egy jó északi szél támadna, végig égne előttünk az a palotasor a Duna hosszában. Akkor legalább visszamennénk Bécsbe lakni.

– Au contraire! Akkor épen el nem menne innen ő felsége, a míg a várost újra fel nem építteti.

A kert felől már hangzott a mének robogása, a mint a legrövidebb úton sietett ki a király a várpalotából.

– Azonban nem az országház ég! mondá a futár úr, ki Pesten nagy tájékozottsággal birt. Az a háta mögötti épület, az országos nemzetközi áruraktár.

– Talán az is «liquidál?»

– Valószinű. S arról, ha akar, meggyuladhat az országház is.

– Pszt! pszt! suttogott a főkomornyik. Ne a tüzet nézzék önök, uraim, hanem ezt ni:

A király asztalára mutatott.

Ott volt az arczkép.

– Ah! Mind a hárman ráismertek egyszerre.

– Az orosz herczegasszony, Hermione Peleia, suttogá a főkomornyik.

– Tehát ez a királynak a féltett titka? lihegé halkan a testőrfutár, mialatt mindketten igyekeztek a levél sorain végig futni, mit a király asztalán felejtett.

– Urak, most jerünk innen; az ajtót bezárom, mert ha ő felsége valamit megtud, akkor jobb lett volna vakon születnünk.

Mikor aztán a várakozási előszobába visszatértek, mind a hárman leültek és nagyot hallgattak egymásra pislogatva s mind a hárman azon igyekeztek, hogy melyik tud ártatlanabb képet mutatni?

Legelőször is az udvari czukrász talált ki magának valami szerepet, a mivel bebizonyítsa, hogy ő a látott titokból semmit sem ért.

– De hát mi szüksége van ő felségének ezzel titkolózni? Hisz ez nem zsidóleány, hanem rangjához illő fejedelemnő; nincsen is messze ide: itt lakik a «vezérhalmi» lovagkastélyban; ha szereti őt, semmi sem áll utjában, hogy nőül vehesse.

– Ejh, ejh, udvari czukrász úr, feddőzék a főkomornyik úr, ön úgy látszik, hogy néhány évvel hátramaradt a világtörténelem tanulmányában, s a magasabb diplomatiáról pedig igen hiányos értesítésekkel bir.

– Már az igaz, nekem csak a geleékre és sauceokra van gondom; s különösen mint franczia, a barbár népek, oroszok, magyarok, autrichienek történetét nem szoktam tanulmányozni.

A kitérés sikerült. A főkomornyik úr prédául esett az udvari czukrász semmit nem tudásának s nagy készséggel világosítá fel őt a következő históriai egymásutánról:

«Constantin czár, Hermione Peleia herczegasszony atyja, mikor trónra lépett, az előde által addig követett politikát gyökeresen megváltoztatta. Felmondta a német barátságot, udvarából kiküszöbölte a német államférfiakat s elkezdett orosz nemzeti politikát követni s egyúttal alkotmányos kormányhoz akarta szoktatni a népét. Ez által három dolgot ért el; az egyik az volt, hogy a német diplomatiát egészen elidegenítette magától, a másik az, hogy az orosz főnemességet halálos ellenségévé tette, a harmadik meg, hogy az orosz nép, a mint egy kis alkotmányos levegőhöz jutott: elkezdett Jacobinus lenni. (Ilyen veszedelmes dolog az az alkotmány!) Egyszer aztán az orosz főnemesek összeesküdtek a czár nagybátyjával, Mihálylyal; Constantint letették, családostól számkivetették s Mihály czár alatt helyreállították a régi nemesi uralmat s a jobbágyságot. Erre aztán roppant lázadás tört ki. A felkelők az általuk először használt léggömbök segélyével porrá zúzták a Kremlint, a benszorult nemesi hadakkal együtt; hová lett Mihály czár, azt ma sem tudja senki. Szent-Pétervárott most gonoszabbul megy a dolog, mint Párisban 1792-ben. A rémuralom kormányát egy nő ragadta magához, kinek neve Alexandra, de a kit népszerüen csak Saszának neveznek, s ez egy valóságos női Robespierre, egy dæmon, egy szörnyeteg, kinek véres szeszélyei rettegésben tartják Európát, a ki hadat készít minden ellen, a mi még fennáll; trón, oltár, nászágy, s ha rémuralmával rendet lesz képes odahaza csinálni, rövid időn, mint az Apocalypsis hétszarvu sárkánya fog lerohanni Európa többi országaira. A letett czár Constantin pedig ide menekült Magyarországra s itt oltalmat talált. Felséges urunk nem tagadhatá azt meg tőle, ki halálos betegen jött ide; még kevésbé leányától. Most a vendégszeretet által először is kellemetlenül lett érintve a német udvar, melylyel Constantin ellenséges viszonyokat tartott fenn; másodszor ránk idézte veszedelmes figyelmét a rettenetes szörnyetegnek asszonyi alakban ott a Newa mellett. Ez a szoknyás Dzsingiszkán nem átallotta nyiltan kihiresztelni, hogy a melyik európai uralkodó, vagy annak bármelyik ivadéka nőül meri venni a czár leányát, azt ő rögtön haddal támadja meg, s nem nyugszik, míg a koronás férj és feleség mint fogoly kezei közt nem lesz. Ez a mi siralmas állapotunk. És íme, most ő felsége saját koronás uralkodónk ábrándozik a veszedelmes szép ábrázatról. Jó szerencse, hogy Hermione Peleia herczegasszony, ismerve a fölöttünk lebegő veszélyt, rendületlenül áll azon elhatározása mellett, hogy zárdába menjen, s miután ő anyja után római katholika, egy katholikus kolostort készül alapítani.»

Az udvari czukrász úr olyan áhitattal hallgatta az előadottakat, mintha ő csakugyan nem tudna mindezekből semmit.

A félrevert harangok folyvást kongtak Budán és Pesten, s a királyi várpalotának most már minden ablakán világított be a vérvörös ég. Pesten nagy tűznek kell lenni.

– Hanem urak! mondá végül a főkomornyik. Most aztán hármas lakat legyen ám mindegyikünknek a száján; mert nem szeretnék annak a háta lenni, a kinek a nyelve kibeszéli azt, a mit ma láttunk.

Mind a hárman kezet adtak egymásnak, hogy hallgatni fognak mint a sír.

A testőr futár úr pedig azt gondolá magában: «ezért a titokért nekem a Le Menteur megád száz forintot».

A főkomornyik úr így szólt magához: «a mai felfödözésért Mária Clara főherczegnő kieszközöl nekem egy Lipót-rendet».

Az udvari czukrász úr pedig már be is irta a bevételek rovatába: «ez arczkép titkáért ezer rubelem van Pawloff miniszternél Szent-Pétervárott».

A tüzet csak reggelre tudták eloltani; de az országház megmenekült a tűzoltók erélye által.

Ő felsége csak hajnal felé érkezett haza. Arcza barna volt a füsttől s egyenruhája tíz helyen kiégve a ráhullott sziporkáktól, két keztyüje csupa sár és korom.

Mikor szobájába érkezett, első tekintete az iróasztalán feledt arczképre esett.

A főkomornyik, ki szobájába kisérte, feszes tisztelgéssel maradt állva az ajtóban, ő felsége számára tiszta ruhákat tartva készen. Pedáns borotvált arczán nyoma sem látszott annak, mintha tudna arról valamit, hogy mit néz most a király?

A király pedig azt nézte, hogy leveléhez valaki hozzányult. Az az aranypor, melylyel ő levelét behintette, az alatta levő fekete bőrlapon szétszóródott, s most a levél, mely az olvasás közben félrecsuszott, hézagot mutatott az aranyporos lap és szegélye között.

A király arcza lángra gyuladt. Fel volt hevülve az éji vésztől. Odasietett kemény léptekkel szolgája elé, s ajkain e szók készültek kitörni: «Kémek! Árulók! Kik körülem vagytok mind!»

Hanem a míg szobáján végig ment, ura lett önmagának: ránézett hidegen a testéhez mindig legközelebb álló szolgára, s azt mondá neki nyugodtan: «add fel ingemet».

A főkomornyik mélységes jobbágyi hódolattal jegyzé meg, hogy ő Felsége ma vadászatra fog menni, s az ismét olyan hely, a hol szükséges felvenni az atlaczpánczélinget.

– Soha többé, mondá a király.

MENNYIT ÉR A KIRÁLY.

Uralkodófőket szokott az a gondolat nyugtalanítani, hogy mennyit érhet a király, koronája nélkül?

Nagy Péter czár egy nap elment napszámba fát fürészelni, keresett vele egy rubelt, ezen vett egy sajtot, azt hazavitte Katalin czárnénak e szóval: «lásd, ha czár nem volnék is, el tudnálak tartani». – Hunyadi Mátyás király egy nap a Hegyalján valamennyi udvarához tartozó főnemessel egyben, beállt szőlőkapásnak, ehhez is értett; máskor meg álruhában eljárt igazságot tenni a nép közé, s jó birónak tapasztaltatott. – III. Napoleon Lajos a tanári pályán tüntette ki magát. – Nagy Fridrik harczi diadalai közepett azon megnyugtató érzést is megszerezte magának, hogy még mint versiró is megtudna élni (soványul, az igaz). – Lajos bajor király szinművészi tehetségei felől igyekezett magának meggyőződést szerezni. – Ő felségének II. Árpád királynak egyik őse gyakorlati vadász volt; csak zergét kétezer darabon felül ejtett el saját királyi kezével; egy még korábbi őse pedig igen «jó gazda» volt, úgy, hogy mikor egy veszélyes európai hadjárat végén közel volt hozzá, hogy országait, koronáit mind elveszítse, azzal vigasztalhatá magát: «mégis én maradok akkor is Európában a leggazdagabb privatier», a mi csakugyan a legokosabb hivatás.

II. Árpád királynak ilyen αβασιλικως hajlama volt a festőművészet.

Kora ifjuságában szenvedélye volt ez, s mind a müncheni, mind a pesti, már akkor európai hirü festői akadémiákon gyarapította tanulmányait. Különösen a tájfestészet volt kedvencze. A tájfestészetnek különböző iskolái vannak, közönséges halandó válogathat közöttük: egyik modor a «hangulati», másik a «benyomásos», a harmadik a «realistikus», a negyedik az «irályos» tájképekben tűnteti ki magát; az ötödik az úgynevezett «szép vidékek» ábrázolásában különködik s ő fölségének az a fejedelmi gondolata támadt, hogy ő mind ezt a sokféle modort és iskolát tudná és akarná egygyéolvasztani. Hogy ne? ha annyiféle monarchiát sikerült egygyéalakítani, miért ne annyi festészeti iskolát is?

Csak arra nem tudott ő felsége rájönni, hogy van-e ehhez igazi tehetsége? És azt nehéz egy királynak megtudni. Ki meri őt megbirálni? Akármit alkot, az mind tökéletes, s ha másnap azt, a mit tegnap alkotott, összerontja: az is tökéletes munka volt. Mindenki hizelkedik neki szemtül-szembe. És a mihez kezd, azt mind a legteljesebb siker koronázza – azt mondják neki. Ha egy kép, melyet ő festett, a világ elé kerül, egyhangulag azt fogja róla mondani minden hirlap, minden udvaroncz, hogy e mű szerzője egyesítette mindazt, a mi Hildebrandth, Kalkreuth, Markó, Achenbach és Ligeti ecsetében remek volt! Hisz az már megtörtént egyszer ő felségével, hogy egy udvari ebéd alkalmával, melyen legmagasabb rokonai s legfőbb hivatalnokai voltak jelen, megfordított tányérjának fenekét a gyertya fölé tartva, befüstölte s azután egy fogpiszkálóval e füstalapba egy holdvilágos tájképet hevenyészett, – tréfából, unalomból. S egy hét mulva valamennyi képes újság tele volt az ő remekművének aqua tinta másolatával s értekezéseket irtak róla a legszakértőbb modorban, hogy a király mily kitünő «fumi» rajzoló, kit e genreben a leghiresebb Gally mellé lehet tenni.

Mikor ő felsége vadászköntösét felvette, egy ív khinai répapapirost pálczavékonyságban összegöngyölgetett s annak üregét teledugta minden szinü pastell-darabokkal.

Midőn a király vadászatra indult, a fővadászmester egy Engendre-féle lőfegyvert szokott ő felségének præsentálni. Ez a fegyver a fővadászmester által töltetett meg s két csőből áll; az egyik csőben van húsz töltény, miket egy gépmű egyenkint a másik cső lőkamarájába áttaszít, két lövés között csak két másodpercznyi időköz szükséges. A töltények durranyagát az úgynevezett «német fehérpor» képezi, mely vérlugsavból, égenyzöldegből és nádczukorból készül; nagyobb veterővel bir, mint a fekete lőpor, s nehezebben lobban fel; minthogy azonban a vasat erősen rozsdásítja, a hozzávaló fegyver csövének aranynyal kell burkolva lenni.

Ezt a fegyvert, miután a fővadászmester átadta ő felségének, egy hozzávaló bőrtokba helyezik; a tokot bezárják s a kulcsát átadják a királynak. E fegyver által a király fel van szabadítva – a puskatöltő személy (Hofbüchsenspanner) alkalmatlan közellététől.

Az alatt, míg a királytól a fővadászmester eltávozott, hogy a fő udvari vadászt beküldje a fegyver átvételeért, a király belecsusztatá a puska üres csövébe az épen beleillő papirgöngyöt a pastelldarabokkal, s azzal bezárta a tokot.

A várhoz csatolt écurie udvarában már összegyülve vártak a magas és legmagasabb vendégek ő felségére, szeszélyes vadászöltözetekben. A főrendü vadászcsoport közepett ő fensége Henrik Zsigmond főherczeg magyarázá a szakértő fenségeknek és főméltóságoknak a «dingó kopók» előnyeit.

Ezek igen nevezetes állatok. Az angol rókakopók s az ausztráliai vad dingók keresztezéséből származott korcsok. Egyik különösségük az, hogy nemnélküliek.

– Tehát kutya-öszvérek! jegyzé meg elmésen ő fensége VI. Napoleon Lajos, egy finom testalkatu mozgékony ifju, kinek dicső őséből már egyetlenegy vonása sincs.

– Tökéletesen. És ennélfogva rendkívül közönyösek minden fajukbeli állat iránt. A másik tulajdonságuk az, hogy nem ugatnak.

– És ez mire jó egy vadászkutyánál? szólt közbe Vilmos herczeg, a Welf trón aspiráns örököse, egy minden tekintetben hosszú uraság, ki ha a nagy állát az előtte szólott franczia prætendensnek cserébe adhatná, azt nagyon boldoggá tenné vele, a megközelített Napoleoni családi hasonlatosság szempontjából.

Henrik Zsigmond főherczeg kész volt a magyarázattal. Ő a vadászati szaktudományban akadémiai végzettséggel bir.

– Ezek az előnyök majd mindjárt ki fognak tünni a «gnu» vadászatnál. Méltóztatnak tudni fenségeitek, hogy a mióta a budai erődítések elkészültek, az enceintebe eső nagy terjedelmű erdőségeket a kormány az országos acclimatáló társulatnak adta által. Ez a többi között meghonosította az afrikai gnut. Ez a sajátszerű állat, mely a szarvast, a bivalyt és a lovat egyesíti magában, eddigelé csak lesből, vagy cserkészve volt vadászható. A hajtóvadászat nem sikerült ellene, mert a mint a gnu meghallja az ebcsaholást, az egész csorda összeszalad, a fejét befelé, a hátulját kifelé fordítja, s olyankor semmi kutya rá nem uszítható. A hosszú fehér lófarkáról azt hiszi a kutya, hogy lovat lát maga előtt s azt nem támadja meg. Ha pedig magányos gnut lephet külön a vadászeb, az szemközt fordul vele: vakmerő, gonosz állat; meg nem fut a helyéből, ott verekszik egy helyben az ebekkel, s megpiszkolja vadászkutyáinkat. Aztán van ennek az állatnak az egész kinézésében valami igéző, a mi megrettenti a kutyákat. Barna, karcsu, paripának termett törzsökéhez, hajlékony nyakához, a vad tekintetü fekete bivaly fő, nyakán a fölfelé álló lósörény, félig fehér, félig fekete, széles homlokán fehér bozontos üstök, állkapczáján hosszú fekete szakáll, s a rettenetes főn két erős, előhajló szarv, mely először lefelé görbül, aztán egyenesen fölfelé. És ehhez oly karcsú lábak, mint a szarvasé, hasított patával; és gyors mozdulatok, mint az ördögé. Valamennyi kutyafajtánk mind szégyent vall ellenében. Hanem végre kitaláltuk a megfelelő tromfot. Nézzék fenségtek ezt a gyönyörű állatot! (Itt ő fensége odahúzta magához örvénél fogva a dingokopót.)

E perczben érkezett meg a király a vadásztársaság közé. Hódolattal nyitottak neki utat egész a nap hőseig: a nevezetes ebig.

Ő fensége Henrik Zsigmond a legmagasabb jelenlét által buzdítva, most már egész teljében kifejtette kynologiai ismereteit.

– Van szerencsém felségednek legalázatosabban bemutatni a vadásztudomány legújabb vívmányát, a néma dingó-kopót, mely az eddig vadászhatatlannak tartott gnunak képes lesz a parolit megadni. Ez az állat mindazt egyesíti magában, a mi egy vadászkutyánál tökéletesség. Arczvonásai hasonlítnak a tübeti doggehoz; hasított széles orra, lefityegő alsó ajkai s az a bizonyos ráncz, mely a szájtól a szemig huzódik, olyanforma tekintetet ád neki, mintha gúnyosan nevetne; míg az erős mellkas, a felálló hegyes szőrös fülek a dán molossra emlékeztetnek. Karcsu lábainak minden inát megszámlálhatni a bőrön keresztül, s ha csak gyors lábai, éles tekintete, finom hallása után itélnők meg családi rokonságát, inkább agárnak kellene őt neveznünk; de nemesi criteriona épen a szaglásban rejlik; ebben túltesz az angol pointeren, sőt a gál véreben is, melyhez egérszinű bozontos szőre oly meglepően hasonlít. De most következnek legaristocraticusabb kitünőségei. Ez valóságos ivadéka az ősebnek, a mebbiának, mely csupa autochton szenvedélyből egymagára szokott vadászni: nem éhségből, csak noble passióból, s vadászik nálánál erősebb dúvadakra is. Első lábain csak négy körme van s azok olyan élesek, mint a hyénáé, melyhez fölálló sörénye is némileg hasonlatossá teszi; ámbár szemfogainak hiányzása az alsó állkapczából emlékeztet a nepali buansura. Hanem a mi végre elvitathatatlanná teszi az ereiben folyó dingó vért, a mint a mexicói mondaná: «sangre azul;» ez először is az a sajátságos dingó bűz rajta, mely valami keverék a sakál és czibetmacska szagából, s másodszor, ez a veleszületett specificus gyülölet, a többi kutyáktól rettegett gnu ellenében, melyet képes egymagában felverni, meghajtani, vele megküzdeni és azt lefogni, egyetlen csahintás nélkül.

A király oldala melletti miniszter, gróf Bodzay Titusz gyönyörteljes bámulattal hallgatá a főherczeg előadását: «ez aztán a mi emberünk!»

Ő felsége pedig azt mondá a felmagasztalt hybridumra, hogy:

– Fertelmes állat!…

(«Ki nem állhatja a vadászebeket!» sugák egymásnak a magas uraságok, nagyokat sóhajtva utána.)

Ő felsége aztán felült nyitott kocsijába, melléje a miniszter, ki a kocsikázás alatt következő előterjesztést tett a királynak:

– Egy titkos összeesküvésről kell felségedet értesítenem, melyet az egész vadásztársaság, ő fenségével Henrik Zsigmond főherczeggel az élén, tervezett. – Magam részére, ki szintén részes vagyok a complottban, kegyelmet esdek. Minthogy felséged az elmult éjt ébren tölté, sőt ki is fárasztá magát az országház megmentése közben, minden alattvalójának méltó bámulatára a legnagyobb veszély szinhelyén buzdítva ernyedetlenül, annálfogva a vadásztársulat azt a tervet gondolta ki, hogy a hajtóvadászatot a Jánoshegy nyugati oldalán kezdi meg; felséged számára várópontul az agancskunyhó jelöltetvén ki. A vadászcordon egész a kápolnáig és a disznófőig fog terjedni, s nagy messzeségben távol tart minden közeledőt. Mire a hajtás az agancskunyhóig érkezik, a felvert gnut egyenesen arra terelve, akkorra elmulik dél. Délig felséged közóhajtásunk szerint kipihenheti a mult éj fáradalmait. Ezt nem kellett volna elárulnom, de felséged magas személye iránti hűségem minden egyéb tekintetnél előbb való.

Mindezt a miniszter olyan komoly páthoszszal adá elő, hogy ő felsége egész fejedelmi teljhatalmával birta csak önmagát megakadályozni a hangos hahotára fakadástól.

Az említett agancskunyhó egy kisded, barok ízlésű vadásztanya volt a hajdani Svábhegy és Zugliget találkozójánál, azon a gyönyörű fensikon túl, a mit «Mátyás király sétányának» tartanak. A kunyhó oszlopfői mindennemű agancsokból vannak alakítva, az ajtó fölött egy óriási iramszarvas fő tartja roppant lapátjaival a kiugró tetőzetet, melyen sűrűen felfutó repkény képez egy természetalkotta árnyékos marquiset a bejárat két oldalán.

Kedves nyugalmas hely, vadásznak – és gondolkozónak.

E vadászlak előtti téren találkoztak össze a nagynevű vadászok, mielőtt állásaikra szétvezényeltetnének.

A fensík meredélyére állva, a legfelségesebb panoráma tünt eléjük. Balról a vulkánalakú Jánoshegy, sűrű bükkerdejéből kiemelkedő váracsával, melytől egy sor Maximilián-toronynyal erődített bástya fut alá a zugligetig, jobbról a Vezérhalom, Istenhegy erdőlepte oldalai, uri várkastélyok szeszélyes ormaival; a két erdős magaslat között a mosolygó zugliget, melyet az acclimatáló társulat ausztráliai, japáni és chinai fákkal telepített be. Gyönyörűen tünik fel különösen a zugliget villái között elkigyózó sétány, melynek két-két sor fája, az egyik a japáni mikánfa, a másik egy új-hollandi santalfaj, a mikánfa levelei csaknem fehérek, a japáni santal levelei pedig kékek; úgy, hogy a távolból e sétányút mint egy kettős kék-fehér szalag tünik ki. E sétányt egy kedves emlékű királyné nevére Erzsébet útnak nevezik. Innen elkezdve azután nagy messzeségig, egy óriási háztömkeleg látszik. Budapest, Ó-Buda egybeolvadva a hajdani falvakkal. Új-Pest, Fóth, Palota, Czinkota, Rákos képezik a tovaterjedő város előrészeit; s keresztülszeli azt a méltóságos ősfolyam, melynek azur tükrén hajórajok usznak egymást előzve, kerülve (nem gőzhajók többé, a villany gép elfelejteté a gőzt és kőszénfűtött üstöt), s e tekintélyes metropolison túl terül aztán a világrész egyik legszebb rónája, melynek látkörét a föld hajlása képezi. Gyönyörű távol: a minőt Markó képein bámultunk egykoron.

Ez a fejedelmi kilátás ismeretes is minden tourista előtt; le is van rajzolva, lefestve, lefényképezve számtalanszor.

A vadásztársaság a reggeli vadászkorty fölhajtása után nem is állhatá meg, hogy egy pillantást ne szenteljen nagy munkája előtt a felséges látványnak.

«Milyen szép ország!» sóhajtá magában a Napoleon-utód. «S ez az én ősömé lehetett volna, a kinek úgy volt felajánlva, mint egy szippanat burnót.»

«Milyen szép ország!» áhítá magában a welf herczeg, félig nyitott szájjal. «S ez egykor Németországhoz fog tartozni szintén.»

«Milyen szép ország!» gondolá magában a szerb trónkövetelő, ajkába harapva. «Hogy fognak ezen nemsokára az orosz paripák végig taposni!»

«Milyen szép ország!» mondá magában büszkén Henrik Zsigmond főherczeg. «S ebben én vagyok a leggazdagabb úr!»

A király pedig talán ezt sóhajtá:

«Milyen szép ország! S ebben az országban, mely az enyém, nincs egy ember, a ki az enyém volna.»

Ki mit gondolt, bizonynyal megtartotta magának, s azzal kiadva a vadászparolákat, az erdők ösvényein szétoszlott a vadásztársaság; egyedül hagyva a királyt az agancsháznál.

A terv, mint már el van árulva, az volt, hogy ő felsége hadd pihenje ki magát az agancsházban; addig a vadásztársaság a kopó falkával a máriaremetei völgyben felhajtja a gnu-csordát, a bikát kiszakítják belőle, mely a csaholásra makacs lesz és helyt áll, akkor aztán ráeresztik a dingókopót s az egymagában meghajtja a gnu-bikát s ha minden előintézkedés sikerül, épen ő felsége álláspontja felé fogja szorítani, hogy az a legmagasabb vadász által ejtessék el.

Mikor aztán ő felsége egyedül maradt, nem használta fel az alkalmat, hogy letehesse magáról a királyt és lehessen ember, a ki ha elfáradt, aluszik; nem: több akart lenni, mint király. Nem pihenni: alkotni akart.

Mikor ezen a szép látványon végigtekintett, a királyi lélek azt suttogá benne: «Tudnád-e még ezt a szép országot, mely felül növekedik, alul rohad, újra alkotni?» a művészi szellem pedig azt kérdezé tőle: «Tudnál-e egy ilyen képet alkotni?»

Megkisérlé.

Hiszen lefestették már sokan; nagy, híres művészek, a fényirda hiven visszaadta azt halmozott szépségeinek minden részletével.

A király mást gondolt.

Húsz lépéssel hátrább lépve, mint a honnan mások felfogták e képet, a fensik szegélye eltakarja a fényűzés és gazdagság palotáit; a zugligeti völgy, az istenhegyi domb elmaradnak; helyettük előtérbe lép a fensík őserdeje: a sok százados bükk és kőrisfák, mohos repkényes oldalaikkal, az iszalag, boróka és galagonya irtatlan bozótja egy amerikai vadon tekintetét nyujtja; a fű buja, mint a pampasokban, s a tér üres, mint Ausztrália állatszegény erdejében; komor, rideg erdőrészlet. S egyszerre rögtön, minden átmenet nélkül előtünik a távolban elterülő város, a kék folyam csendesen mozgó hajóival s aztán a sárga kalászos róna, ködbevesző végtelenjével. E mesterkéletlenül nagyszerű ellentét az, a mi a művésznek a legelső eszmét adta.

Egy tábori szék, egy háromlábú asztal, melyre kartonját felszegezte, ott állt az agancsház marquisea alatt: a király elkezdett alkotni.

Csak vázlat volt, a mit készített, csak pastellrajz, érdes papirlapra. Nem vesződött az apró részletekkel: az egyetemes hatást leste el, azt adta vissza.

S a mint műve fejlődött rajzónja alatt, lelke akként emelkedett azzal együtt. A művész szelleme emelte a király gondolatait. Mentül magasabbra szállt a nap, a megragadó ellentét a kép előtere és háttere között annál jobban kitünt: a zord, hideg, túlerőteljes és a meleg, világító, gyöngéd, egy lapon egymásba foglalva. Kontraszt, mely harmoniában áll; lehetetlenség, mely eleven való. Egy ősvadon, melynek háttere egy ifju metropólis, egy nevető róna.

A nap már delelőre járt, mikorra a király elkészült a brouillonnal. És akkor aztán, mikor maga elé állítá a hevenyészett vázlatot, akkor – nem volt vele megelégedve. A művész szeme felfedezte a hiányt. Ez a kép üres. Egy holt erdő és egy néma város. Hatása végtelen melancholia. Pedig nem illik a kettő közzé semmi. Emberi képek, vadászok, nymfák, népies alakok egyszerre lerántanák azt a mysticus hatást, a mit e kép felmutat, s mely igézet pedig hibája marad a képnek: hatást gyakorol, melyről a néző nem tud magának számot adni.

A művészi ábrándokat egyszerre fölzavarta a hajtóvadászat zaja; a hajtók trombitái, a kopók csaholásai már a Jánoshegy innenső oldalán kezdtek megzendülni, s terv szerint az agancsház felé közeledének.

A vadászlak mögött sűrű virginai borókabozót lepte el a fák alját világoskék bogyóival; – mintha nefelejtsvirággal volna behintve.

A távolból a bozóton keresztül törő csörtetés hangzott, mely egyenesen az agancsház felé közelített.

A király hirtelen összegöngyölíté cartonját s visszadugta azt vadászfegyvere csövébe. A vadásztársaság rajta kaphatná, hogy ő tájképet rajzol, s minő gunyolodás lenne abból! Úgy járna, mint egykori királyi rokona, bajor Lajos, mikor Tristán jelmezében kapták udvaronczai – énekelve!

«Szolgák» foglalatossága a művészet.

Ámde az, a mi a király háta mögött a cserjéből előtört, nem vadász volt, hanem maga a vad.

A gnu.

A capföldi indigena nagy szökésekkel veté magát keresztül bozóton és dült fákon, s azután poroszka lépésben, mint a zsiraff, ügetett ki a tisztásra, két szélső lábát emelve egyszerre.

A mint azután a meredélyhez ért, ott egyszerre megállt és visszanézett.

Afrikai utazók régen említék már azt a szokását e vadnak, hogy mikor üldözőjét jól elhagyta, akkor megáll, visszanéz rá, bevárja s akkor odább csalja maga után, mig jól kifárasztotta; végre helyt áll neki s megverekszik vele.

A királynak alkalma volt húsz lépésnyi közelből szemlélhetni e vadat.

Gyönyörű példány volt. Öt éves bika; évei számát szarvai tövén mutatják a rovátkák. Alakja magasságra egy erőteljes paripáé, nyakát is úgy tartja, mint egy büszke mén, s hosszú fehér farkát is épen úgy emeli lobogósan a magasba. De szőre az iramvadéhoz hasonlít, s lábai karcsuk, mint a szarvasé, és felálló sörénye már kezdi a fenevadak sorába emelni, a vadkan, a hyéna, a taránd sörénye ilyen, de ez még bozontosabb, alul fehér, felül fekete, s bevégzi e minden állatból összerakott hybridumot az ijesztő, széles homlokú bivalyfej; csak hogy nála az előre hajlott bivalyszarvak még visszahajlanak merészen fölfelé; ehhez még egy fehér bozontos üstök a homlokon, s egy hosszú fekete kecskeszakáll az állon. S a fertelmes főhöz a legszelidebb szép szemek, minők a zsiraffé: mintha ez az ördögfő csak egy rut álarcz volna, melynek rémképét a két dióbarna szem meghazudtolja.

De az ellenfél sem váratott magára sokáig. Ugyanazon a nyomon, melyen a juniperus bozóton át tört a gnu, rohant elő a dingó-kopó, csaholás nélkül, bozontos farka villanyberzedten repült utána, szemei vérben forogtak, lefityedt alsó ajkáról szakadt a tajték, szökellései inkább hasonlítottak a farkaséhoz, mint a kutyáéhoz, orrát csaknem a földön hordozta. A gnu bevárta őt. Elfogadta a párbajt. A dingó-kopónak sikerült őt csordájától külön szakítani, de neki is sikerült a dingó-kopót elválasztani a többi falkától. Most aztán helyt állt neki, hogy megmérkőzzenek egymással.

Remek bajvivás volt az. A véreb nekiszáguldott a szarvas vadnak egyenesen s a mint közel ért hozzá, egyszerre félrecsapott, azzal a szándékkal, hogy a hasa alá vághasson, s akkor egy csapással kihasítsa az oldalát, míg a gnu a szemközti rohamot várva, szarvaival a levegőbe döf el. Csakhogy a gnu nem csak a szarvaival, hanem a lábaival is tudja védeni magát. Külön mindegyik hátulsó lábával s együtt tud veszedelmes rugásokat adni, s ha ért a vadászeb a cseltámadásokhoz, azokkal szemben a gnu valóságos ördögtánczot jár; bámulatos gyorsasággal veti magát egyik oldalról a másikra, hol farral, hol szarvval fordulva ellenfelének, éles patáival felrugdal a légbe, hegyes szarva villáival felhasogatja a gyepet. Sörényének egy-egy csimbókja már a dingó-kopó fogai közt maradt, de az is kapott már cserébe egy-egy rugást. – Most egyszerre lesunyja magát a véreb a fűbe, fejét a földre fekteti, csak fara van magasra emelve. Lompos farka időközönkint ideges csapásokkal veri horpaszait, fülei fel vannak hegyezve. Igy marad fekve ott. Pihen talán? Nem! A végső veszedelmes szökéshez készül. Erejét szedi össze: a távolságot méri ki, a gnu hat lépésnyire áll előtte, a végső szökéssel a dingó-kopónak párduczmódra kell a gnu nyakára ugrani, éles körmeit a bőrébe vágni s fogaival a torkát átharapni.

A mint a kutya e lesunyó fekvésbe húzta össze magát, a gnu is veszteg maradt. Ösztöne sugalta neki, hogy most kell vigyáznia legjobban, hogy ellenfeléről egy pillanatra sem szabad a szemét levenni, hogy végveszedelme előtt veszteg kell megállnia.

A kétszarvu vad oly nyugodtan állt ott a fensíkon, fejét magasra emelve, mozdulatlanul, a hogy csak vadász kivánhat maga elé kapóra vadat, ballapoczkájával a király felé fordulva, ki húsz lépésnyi közelben ült a repkénylepte bozót mögött. A legbiztosabb lövés.

A király csendesen kivette tokjából fegyverét.

De nem azért, hogy a gnut lelője vele; hisz akkor a kartonját is foszlánynyá lőtte volna, mely a csőbe volt dugva. Nem. A vázlatot vonta ki belőle s azt kiteríté maga elé, – és azokat a feszült pillanatokat, a mig az üldözött vad és az üldöző egymással farkasszemet néznek, arra használta föl, hogy a «szép szörnyeteget» odarajzolja vázlatára.

Királyi hidegvér kellett ahhoz, – s még valamivel több – művészi nyugalom!

A szarvasvad bizonyosan észrevette az emberi mozdulatot is, mert annak a szeme minden oldalra szokott látni; hanem azért mozdulatlan maradt. Két ellensége közül kiismerte tán az a csodaösztön, mit az «állatok lelkének» neveznek, hogy ez itt egy fejedelmi lelkes lény; amaz ott egy czudar szolgaállat s attól kell félnie inkább. Veszteg állt, míg a király művészi rajzónja büszke idomait gyors kézzel vázolá s mintha kevély volna e kitüntetésre, magasra felemelé a légbe az orrát és megszólalt.

Igen is. A gnunak szava van, széles alsó ajkai, mozgékony nyelve emberi hangokat adnak, miket lesben álló vadászok mindig egyformán szoktak tőle hallani. Ezek talán a vészt jelző szók nála.

A végveszély előtt álló gnu e szókat mondja panaszos méla hangon:

«Onje, – navend – belem.»

A beszélő állat nyaka magasra volt felnyujtva ekkor, orra az ég felé emelve, szarvai hátrahajolva. A legkedvezőbb pillanat a dingó-kopónak a rárohanásra.

A véreb egy remekül kiszámított szökéssel lökte fel magát fektéből; gyorsan mint az oroszlán; – ámde a gnunak még egy védelmi fogása volt félretéve: ez az antilope mozzanat. Abban a villámrövid perczben, mely nem elég többé arra, hogy félre ugorjék, lekapja a fejét s a támadó véreb, mely a nyakára czélozta az ugrást, egyenesen a szarvai hegyébe esik s a következő pillanatban felhasított testtel repül a gnu hátán keresztül s aztán aláhentereg a meredélyen, míg a bozótban fennakad valahol. Még akkor sem ordít, mint más sebesült eb.

A diadalmas vadállat pedig nehány másodperczig ott marad állva; most már egyenesen rámereszti szép barna szemeit a közelben ülő emberre. A király még sem nyul fegyveréhez. Siet vázlatát befejezni. A vad, melynek rut feje még rutabb most az által, hogy a dingó vére szarvain végig folyt s fehér üstökét veresre festette, nehány lépést közelít még a király felé. Tekintete egy lázadóé! A király még sem cseréli fel rajzónját fegyverével, melybe húsz robbanó golyó van töltve. Ekkor aztán a fenyegetőn igéző, a rútnak szép vad állat ismét letérdel, leszakít egy dyctamnus levelet a földről, melytől kívüle minden más kérődző undorodik, s azt a levelet a szájában tartva, csendes, méltóságteljes léptekkel távozik el a zugliget felé terjedő exoticus bozótba.

A király pedig önelégülten tekint végig a befejezett vázlaton.

Valami sajátságos, megdöbbentő hatása van most a képnek.

Egyszerre a csodás honosult vad alakja lett benne a főtárgy: a merész ellentét, a közel rengeteg, a távol világváros csak staffage lett mellette. Van benne valami új. A vadonban nőtt, a győztes gnu nem állt még festőnek modellt soha.

Azonban hirtelen el kellett a képet rejteni a helyére. A juniperus bozóton túl már hangzott a közeledő vadásztársulat zaja: a fegyvernek tokjába kellett zárva lenni, mire a magas uraságok ideérkeznek.

Nagy robajjal jöttek. Büszkék voltak rá, hogy öltönyeik úgy össze vannak tépve, arczaik úgy összekarmolva a tövisektől. A csaholó falka a nyomon idevezetett mindenkit.

Voltak aztán bámulattól elhülő arczok, mikor meglátták a tusában feltépett gyepet, azon a dingókopó vérnyomait, magát a dingókopót egy kökénybokor tövében elterülve; – és a gnut sehol sem.

Pedig a küzdelemnek itt kelett végbemenni a király közvetlen közelében. Ő felsége pedig ki sem vette a tokjából a fegyverét.

Henrik Zsigmond herczeget annyira vitte a vadászindulat, hogy megfeledkezve alattvalói helyzetéről, azt a kérdést intézte a királyhoz, hogy «miért nem ejtette el felséged a vadat?»

– Azért nem, felelt ő felsége, mert soha semmi ivadékom sem vadászott házi állatokra.

Az urak csak elszédültek e feleletre.

(– Nesze nekünk; sugá a főherczeg a miniszter fülébe. A legközelebbi sessióban az igazságügyér egy törvénynovellát fog benyujtani, melyben a gnu a vadászható állatok közül kivétetik.)

(– Majd visszaveti a felsőház; jegyzé meg rá ő nagyméltósága.)

A fenséges refugiék, prætendensek és mediatizált herczegek gúnyosan tekintgettek a királyra; VI-ik Napoleon lenézően mormogá: «Nincs neki személyes bátorsága».

Az egész mulatság el volt rontva.

A hivatalos lapban pedig szükségképen referálni kellett a mai sport élményeiről. – Olyan tudós pedig nincs az egész litteraturában, a ki ezt úgy tudja körülirni, hogy a királyt ne compromittálja. – Akként segítettek aztán a dolgon, hogy kiszemeltek a sajtóbureauból egy olyan egyéniséget, a kin már régen szerettek volna túladni, azzal szövegeztették a vadászatról adott tudosítást, az persze rosszul ütött ki s azért harmadnap a czikkirót elcsapták hivatalából, hogy a királynak elégtételt adjanak.

Hanem a többi lapok tudosítóit nem csaphatták el s azok bizony nem igen nagy kímélettel szóltak ő felségéről. – Egy király, a ki a kapóra jött vadat nem lövi meg! Aztán legyen az ember képes dynasticus érzelmeit megtartani! Volt élcz elég.

De egyen sem nevettek annyit a jockeyklubban, mint a Le Menteur calembourgján, mely így szólt: «az alatt, míg a többi társaság a gnut üldözé, ő felsége lelke harmoniájat keresve, vad galambra vadászott».

(«Hermione» görögül azt is jelenti, hogy «harmonia» s «Peleia» görögül «vad galamb».)

A király legrosszabb akarói csakugyan ezt találták fel számára legvalószinübb «mentségnek».

Hat nap alatt készen volt a király a képpel.

A «művész» meg volt elégedve alkotásával. (De hát melyik művész nincs megelégedve a saját művével?)

De az a kérdés, hogy mit mond hozzá a kritika? Hisz azt már minden művész tudja, hogy a kritikának rendes tariffája van: ennyi jár a magasztalásért, ennyi a szelid elismerésért, ennyi a kegyes hallgatásért; «ez» a biráló az aranyvaluta szerint itél, a másik az ezüst szerint, a harmadik a bankót is elfogadja. – De mit szól a tiszta, megvesztegethetlen kritika, melyet a szerző nem tisztelt meg személyes látogatásával?

Legnehezebb feladat volt ezt a képet innen a királyi várból kijuttatni a külvilágba. A kép öt láb széles, és négy láb magas volt; azt nem lehet eldugni.

A király a reggeli órákban dolgozott, mikor más napokon sétáját szokta tenni, s oly óvatos volt, hogy még az olajfesték szagot sem lehetett megérezni rajta, s festőszobáját sohasem feledte nyitva.

Annyit azonban tudott, hogy a 4800 kenyérpusztító közül, a kik udvari személyzetét képezik, egyetlen egyet sem talál, a kire rábizhasson egy olyan titkot, a mit el «nem» árulni már magában felségsértés.

No nem igaz? Hiszen akármely udvaroncznak azt fogja mondani, hogy «nézd: itt festettem egy képet, eredj, vidd el, tedd ki a műtárlatba, hadd hallom, mit mondanak róla?» hát nincs olyan elvetemedett jacobinus, a ki ő felségét ki tegye annak az esélynek, hogy a hirlapok szemtől szemébe fitymáló gorombaságokat mondjanak neki; hanem annálinkább kötelességének tartandja valamennyi műbirálót eleve suttyomba figyelmeztetni, hogy ime itt van egy festmény, a melyhez úgy közelítsen minden kritikus, nehogy felségsértést találjon rajta elkövetni.

A király e mű bevégezte utáni reggel ismét lement sétálni a várkertbe; de nem tudott e tárgyban semmi kisegítő tanácsot adni magának. Igy jár az ember, mikor háromszázhuszonhat belső titkos tanácsosa van! Akkor nem kap tanácsot, mikor kellene.

Amint a kertre nyiló ajtón ismét vissza akart térni a várpalotába, az ott őrt álló katona útját állta.

«Mi a jelszó?»

A király végig nézte az őrt. Magas nyulánk, ideges ifju volt: a közkatonák azon időbeli egyenruhája, kávébarna frakk, elől magyaros zsinórzattal (dualisticus uniformis), feszesen állt erőteljes termetén; homlokát takarta a fekete sisak sárgaréz tarajjal, s fehér-veres-zöld két-fejű sassal az ernyője fölött. Az őr, szuronyát védmozdulatra fogva, állt az ajtó küszöbén.

– Nem ismer ön engem? kérdezé a király.

«A jelszót!» ismétlé az őr változatlan arczczal.

A király aztán megmondta a jelszót.

Arra az őr tisztelgett s utat nyitott a király előtt.

A király még egyszer jól végig nézett rajta. Rögtön odaizent azon ezred parancsnokához szárnysegéde által, hogy azt a katonát, ki ma reggel 5 órától 7-ig a várkertre nyiló ajtónál őrt állt, küldjék fel hozzá, mihelyt föl lesz a szolgálat alúl szabadulva.

A parancs sietve hajtatott végre. A király meghagyta, hogy azonnal tudosítsák, ha a katona megérkezett, s reggelijét hagyta félbe, midőn jelenték, hogy itt van.

Eltávolított mindenkit elfogadási terméből, midőn a közkatonát maga elé bebocsáttatá.

Odament egészen közel a belépő elé s sokáig nézett élesen ez arczba.

Ifju, komoly és szelid arcz volt ez, barnás, alig szinezett ott, hol az ifjuság rózsái szoktak nyilni; határozott, merész kifejezést adó orr; állán kétfelé váló selymes fekete szakáll; ajkai nemes metszésüek és teltek, a felső ajk fölvetett, szemei nagyok, világlók, feketék, erős, sűrü szemöldök alatt.

– Vegye ön le a sisakját; szólt neki a király.

– Katonarend… mormogá a közember.

– Feloldom alóla.

A közvitéz levette ércz fövegét.

Homlokát akarta látni a király. A homlok az, a mire az emberi jellem titkai vannak felirva: a homlok tud legtöbbet beszélni.