ELSŐ RÉSZ. AZ ÖRÖK HARCZ. (continued 2)

S ez a homlok nagyon jól egészíté ki az arczot. Egy valódi Mózes-fő állt a király előtt, két-felé omló sűrű hajával, izomteljes nagy széles homlokával. Csak a fénysugár szarvak hiányzottak róla. Talán még azok is megjőnek.

– Mi önnek a neve? Kérdezé a király.

– Tatrangi Dávid.

– Zsidó?

– Nem. Székelyföldi magyar.

– Azért lehet zsidó. Vannak a székelyföldön magyarok, kik a szombatot tartják meg, kik a keresztelést nem az atya, fiu, szentlélek, hanem az Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének nevében végezik, bőjtöt és munkaszünetet tartanak zsidó szokás szerint; az új évet a zsidó új év napjától számítják és neveiket az ó-szövetségből veszik csupán s ezért minden felekezettől üldözve vannak. Ön nem a «szombatosok»-közül való?

Az ifju még halaványabb lett.

Halk, mély, csaknem zúgó hangja volt: zengő suttogás.

– Ha mondanám, hogy az vagyok, nem volnék az: mert ők titkot nem mondanak ki.

– De én önnek legfőbb birája vagyok, szólt a király szigoruan, ki előtt senkinek titokkal nem szabad birni.

– Igaz, szólt az ifju, de egyuttal legfőbb egyházfőm, kinek a gyónás titkát nem szabad elárulni. Gyóntam. Igaz.

– A szombatosoknak két kiváló erényük van, mondá a király. Az egyik az igazmondás, a másik a titoktartás. Midőn utamat állta ön, tudta, hogy mit tesz?

– Tudtam: a mit a törvény parancsol.

– S ha én önt erőszakkal megtámadtam volna, meglőtt volna ön?

– Meg.

– És ha önnek saját édes apja jött volna eléje, hogy ajtómon bejőjjön, meglőtte volna azt?

Az ifju nagyot sóhajtott:

– Meg.

– Pedig a szombatosoknak tiltja a hit az emberölést.

– De az ország törvénye parancsol még a hitnek is.

A király hosszan nézett az ifju arczába. Látta, hogy a zsinóros kirseyben (katonaposztó) nem közönséges lélek lakik.

– Helyesen tett ön. Én önt ki fogom tüntetni e magaviseleteért. Hallja ön, minő kitüntetést gondoltam ön számára. Egy megbizást akarok önnek adni, a mit végre kell önnek hajtani, a nélkül, hogy megtudná valaki, hogy a megbizást tőlem kapta. Egy udvaronczomnak, egy cselédemnek nem szabad felőle neszt se fogni.

– Parancsoljon velem felséged.

– A feladat nehéz. Egy öt láb hosszú, négy láb magas olajfestményt kell innen a várból kiszállítani, azt az országos műtárlatba elvinni, kiállítani, a nélkül, hogy valaki megtudná, hogy a kép honnan került oda? azt el kell adni igazi értéke szerint, s az árt hozzám elhozni, a nélkül, hogy tudná a vevő, kinek a kezébe jutott a vételár? Ért ön engem?

A közvitéz arczán sajátszerű világosság látszott átderengeni.

– Mindent értek.

A király arcza kezdett elpirulni. A művész hevülése volt az.

– Hogy fog ön hozzá?

– Nagyon egyszerű az. Fölséged nekem megmondta, minő széles és magas a kép. Fölséged maga szabadalmat adott a hazai művészeknek, hogy festményeiket, miket el akarnak adni, legelőször ide hozhassák, s az udvari képtárban állíthassák fel. A mi azután nem talál tetszésre, az a festőnek visszaadatik. Én a legközelebbi napon, mikor a katonai szolgálat alól szabad vagyok s polgári öltönyt viselek, egy hasonló nagyságu festményt hozok ide. Az ki lesz téve az udvari képtárban. E képnek a rámájáról felséged, mikor egyedül marad, leveszi a festett vásznat, a másik festményt ráilleszti s annak a tetejébe ismét az én silány festményemet, a mit harmadnapra szépen visszavihetek.

– Nagyon helyes, nagyon helyes! mondá a király. Annyira örült ennek a megoldásnak, hogy szinte elfeledkezék róla, hogy alattvalói legutolsójával, egy közkatonával áll szemben. – Elmehet ön! mondá neki.

Azután belépő szárnysegédének kiadta a parancsot, miszerint az imént elfogadott közvitéz, Tatrángi Dávid, ki ma reggel a királyt, mint őr feltartóztatá, s addig be nem bocsátá, míg a jelszót nem mondta, e tettéért a hadsor előtt nyilvánosan felolvasott napiparancsban megdicsértessék.

Harmadnap ott volt a király műve az országos műtárlatban.

És aztán egy hétig nem beszéltek a lapok másról, mint erről a képről. Mindenki el volt ragadtatva általa. Tünemény volt az: eredetiség; új iskola. Sokan feltalálták benne a jóslatszerű mysticus jelenést. Mindenki elismeré a compositió genialitását. Különösen az állatalakban eltalált nagyszerű mozzanat valami nem mindennapi művészi erőről tanuskodott. A technikát itt amott megrótták benne, de az általános hatás minden birálót egyaránt feltüzelt. És aztán találgatták a művész kilétét. Ki rejtőzik az álnév alatt? «Polgár Vazul!» Ha keresték volna a Vazul név görög mássát «Bazil», annak az értelméből megtudhatták volna. (Király.)

A király hét napig olyan mohón olvasta a hirlapokat, mint akármely művész.

A hetedik napon azt olvasta, hogy a kiállított mű megvétetett, még pedig azon az áron, a melyet a művész megbizottja kért érte. Ki vette meg? az még egyelőre titok.

Ah! A király milyen kiváncsi volt rá, hogy mennyit adtak hát a festményeért? Hogy mennyit ér hát a király, mikor korona nincs a fején; csupán koszorú?

Másnap kihallgatási nap volt. Az előjegyzettek névsorában a király megtalálta Tatrangi Dávid nevét is. Az ifju polgári ruhában jött. Közkatonának audentiát kérni nem volt szabad, hanem polgári ruhát viselni szolgálaton kívül igen, s ezzel elég volt téve a «reglementnak».

– Fölséges úr, a képet eladtam, tisztelet díját itt hozom. Hatszáz Árpádarany. – Dávid átnyujtá a királynak az elefántcsont szelenczébe rakott aranyokat, mik a szelencze áttört faragványain keresztül csillogtak.

A király olyan hőséget érzett a homlokában, az arczán, midőn az aranyokat átvette. Hatszáz arany! az ő saját arczképére verve. A királynak az idő szerint Magyarország aranybányái háromezernégyszáz font aranyat adnak évenként. Erdély kallóiból háromezer márk szinarany jön elő, Austria aranytermése harminczkét mázsát adózik neki, a folyamok, mik országait átszelik, a Duna, a Tisza, a Maros, az Olt, az Aranyos, a Szamos mind aranyat hordanak magukkal, s a mit azokból kimosnak, az is mind a király aranya. A királynak és császárnak civillistája a két országtól tizenötmillió forint; hét millióra megy a magánvagyonának jövedelme; hanem azért a király arcza mégis fölhevült, mikor azt a hatszáz Árpád-aranyat kezében érzé, melyet egy önalkotta mestermű díjában kapott ismeretlenül. – Ez volt az egyetlen, igazi, tiszta hódolat.

Tán egy megnyert ütközetnek nem örült volna jobban.

– Itt hozzom a vevő ellennyugtáját is, fölség, mondá Dávid, átnyujtva egy hosszukáson összehajtott iratot.

– Nincs rá szükségem. Mondá a király.

– Nekem van rá szükségem, hogy átadjam, fölség.

A király átvette az iratot, s oda tevé az asztalán heverő egyéb mindenféle folyamodás közé, miket kihallgatási napon kezében hagynak. A melyik iratnak ő felsége behajtja a szegletét, az félre tétetik és választ kap, a melyikét nem hajtja be, az a lomok közé kerül. Ezt nem hajtotta be.

A király keményen szemébe nézett az előtte állónak.

– Bizonyos ön a felől, hogy az eladott kép eredetéről senkinek sem volt tudomása?

– Nem tudhatta senki, s hogy a vevő nem tudta, arról fölséged igen rövid időn a legcsalhatatlanabb tanuságot fogja venni.

A király azon gondolkodott, hogy ezt az embert meg kellene jutalmazni. De hogyan? Pénzzel? Hátha magasabb vágyai vannak? Büszke katonajellem. Talán inkább vágyódnék előléptetés, tiszti rang után. Mondja meg ő maga.

– Én önt hűséges eljárásáért óhajtanám megjutalmazni. Van-e önnek valami kivánsága, a mit királyi kegyelemmel megvalósíthatnék?

– Van fölség. Óhajtanám fölségedet nem szolgálni tovább fegyverrel.

– Hogyan? Ön megakarna szabadulni a katonaságtól? Ez a kivánsága? Ön csakugyan szombatos, azok tiltakoznak minden fegyver ellen.

– Ha azt teszik, felség igazuk van. Az emberölés Isten ellen támadás. A katonai szolgálat szolgaság. A hadviselés országromlás. De én szivesen ontok vért, magamét, vagy másét, hitem ellenére is, ha kell, s elvesztem inkább a mennyországot, hogy megtartsam hazámat. A harczban ott leszek fölséged közkatonái között, de most szeretnék szabadulni – öltönyömtől.

– S van önnek valami jogczíme e kivánságra?

– Van, fölség. Egyetlen fia vagyok az apámnak. Üzletünk egy jó hírben álló üveghuta a Székely-földön, felügyelet nélkül tönkre megy. Apám pedig az őrültek házába van bezárva a Lipótmezőn.

– Akkor önnek teljes joga volt hatósági úton követelni a katonakötelezettség alól fölszabadítását; nem tette azt?

– Lehetetlen volt fölség. A polgári hatóság az mondta apámra, hogy őrült, be kell őt záratni s engem elbocsáttatni; a katonai hatóság pedig az mondta, hogy apám nem őrült; azt kell szabadon bocsátani s engem kell besorozni. S most mind a ketten benn vagyunk. Én állok, az apám ül.

– Akkor mégis öné az eldöntő lépés. Ön nyilatkozhatott, hogy atyja elmeháborodott, s e nyilatkozata alapján elbocsátják.

– De én nem akarom atyámról azt mondani, hogy őrült, mert nem az.

– Hát akkor meg nyilatkoztassa azt ki, s szolgáljon tovább. Apját pedig bocsássák ki a tébolydából.

– Azt sem tehetem, mert apám jó helytt van ott. Jól bánnak vele, s ő is jól találja ott magát.

– De ezt már nem értem.

– Felséged valószinüleg hallotta hirét a «Szentháromságnak».

A király visszahökkent, – hanem a másik perczben elmosolyodott.

– Ah! – hiszen a lipótmezei tébolydáról beszélünk. Ott van három őrült, a kik közül az egyik atyaistennek, a másik fiuistennek képzeli magát, s a kikhez azután még egy «szentlélek» is került. S ezek együtt vannak mindig. Nem tudom mire való az a tréfa a felügyelőségtől?

– Nem tréfa ez felség. Ezek mind a hárman egy nagy, végtelen eszme üldözésében veszték el eszüket. Mind a hárman tudós, eszes emberek voltak, kik a légben repülés lehetőségét akarták megfejteni. Ez időtájt sok ember őrült meg ebben. S a vágy oly természetes. A hadtudomány oly fokra fejlődött, hogy a legelső harczban, mely kitör, az emberiség egyik felének ki kell irtani a másikat. A huszadik század utolsó felét járjuk, s az a hit, hogy a kétezredik év betöltével el kell jönni az időnek, mely az örök «Istenbékéjét», az örök «treuga Dei»-t elhozza, az egész világot kezdi áthatni.

– Tehát ön is hisz a millenniumban? Lehetőnek tartja a Chiliasmust? A kétezredik év Isten-békéjét?

– Ha emberek akarják s Isten segít, lehető.

– Beszéljen tovább a három őrültről.

– Az egyik a léggömb kormányozhatóságának tanaiba őrült bele. E rendszerrel akarta lehetetlenné tenni a hadviselést. Törekvése az aërostatica örök törvényeibe akadva, a tudósból őrültet csinált, ki most azt hiszi, hogy ő az atya Isten, ki villámok helyett bombákat és schrapneleket hajigál le a földre. A második eltérve a légsúlytan elméletétől s félre vetve a hydrogén emelő segélyét, a légbeemelkedés elméletét egészen az erőműtani szabályokra fektette. Különösen a «calorigépet» alkalmazva összeköttetésben az «örök csavarral». Ez meg is tette, hogy e gép segélyével rézsut merev irányban fel tudott repülni a magasba; de gépe nem volt kormányozható, leesett vele, szerencséjére a Balatonba; onnan kifogták: de mire életre jött, megőrült, s most azt képzeli magáról, hogy ő a fiu Isten, ki már egyszer élőtesttel az égbe szállt, s erre erős bizonyítéka a két tenyere, melyet a repülő gépe eltört sodronyai, mikor beléjük kapaszkodott, keresztül lyukasztottak. A harmadik végre az én apám, a kit már most azután, eszmetársulat nyomán, a szentléleknek neveznek, és némi alappal, mert ő maga sokszor mondá magáról, hogy ő a János látományaiban igért eljövendő «Paraklet», ki a világot meg fogja váltani minden siralmaitól. Ő is talált fel egy repülő gépet, melynek elmélete a villanyerőn alapszik, üvegből és messingből van az egész. Az első alkalommal, mikor bemutatta azt a közönségnek, a gép szégyenben hagyta: az egész kisérlet a közönség gúnyhahotája közt bukott meg. Nem hagyta abba; változtatott a condensatorokon. A második nyilvános kisérletnél megindult vele a kerekes gép; de nem fölfelé, a hogy ő kiszámítá, hanem egészen saját tetszése szerint, a közönség közé; öles villanyszikrákat szórva maga körül s agyonijesztve az egész népet, mely ekkor dühbe jött apám ellen, őt magát megverte, gépét összetörte s még kárpótlást kellett fizetnie nehány villanyütött néző számára. Még sem hagyott fel eszméjével. Megint más terv szerint alkotá meg villanygépét; most már egészen madár alkatát vette mintaképül, szárnyakat alkalmazott üvegből, rézborítékkal. És gépe csodálatosan sikerült; sajnos, hogy jobban, mint ő maga tervezte. A repülő gép a villanyerő alkalmazásával felemelkedett a magasba, kormányozható is volt; hanem egy új tényező kifeledése miatt, olyan erőt fejtett ki, hogy a szárnyak nem birták meg, az üvegszárny eltörött s apám a géppel együtt leesett egy erdő közepébe 1200 láb magasságból, eltörte az egyik kezét és az egyik lábát, a fél állkapcsát s csak csodára maradt élve. Ekkor rokonai bezáratták a tébolydába. Engem gyámság alá rendeltek. Most ez a három martyrja a tudománynak a lipótmezei tébolydába van bezárva, s minthogy szerepeiket ők maguk választották, s minthogy egész nap egymással vitatkoznak a legmélyebb tudományos feladatok fölött, azért a tréfás népelme úgy híja őket, hogy szentháromság. És gyógyíthatlanok maradnak, minden tudományosságuk mellett. Az Atya anastasomaniai rohamokban, rombolási dühben szenved; minden holdtöltekor kényszerzubbonyt kap; a Fiu sitophobiát hozott magával, ételiszonyt, mindennap háromszor erővel kell egy kitört fog helyén keresztül kaucsuk csövön át az ételt a gyomrába vezetni; a harmadik csöndesen viseli ugyan magát, de nem titkolja, hogy a mint szabadon bocsátják, újra elkészíti a repülő-gépet s újra felszáll vele. Bocsánatért esdem, hogy fölségedet e dolgokkal untattam; de parancsolta, hogy adjam elő, miért nem jelentem ki atyámat őrültnek? Mert nem az. S ha nem őrült, miért nem kérem szabadon bocsáttatását? Mert ez halála volna.

– Mennyi ideje van önnek még hátra a szolgálatból? kérdezé a király.

Ettől a kérdéstől fázott nagyon Dávid. De csak meg kellett rá felelni.

– Hat hét…

– Micsoda? hat hét! Hiszen ha sötét börtön, nehéz vas, kínzás, böjtölés volna a kiállni való, hat hétért fel sem sóhajtana egy férfi, azt mondaná rá, holnapután lesz s akkor vége! S hat heti hátralevő időt egy díszes szolgálatból, melyet az ország törvénye szabott önre, mely nem a hajdani boszantó «Kamaschendienst,» hanem a polgári hivatással együtt megférő férfias foglalkozás, ebből hat hetet ön különös kegyelemképen, királyi hatalomszóval kiván magának elengedtetni?

– Ez a hat hét rám nézve egy élet. Sohajta Dávid.

– Micsoda? akkor ön nekem nem mondott el mindent. Ön üzletről beszélt, üveghutáról, mely ön és atyja nélkül tönkre megy. Önnek más oka van e kéréssel hozzám folyamodni. Mi az?

– Felség, azt nehéz megvallani a király előtt. Egy férfi előtt.

– Ön nősülni akar tán, s «periculum in mora.» Nos eltaláltam? Akkor kap ön «licentiát.» Elég lesz?

– Nem, felség.

– De hát mi baja akkor?

– Felséged kivánta, hogy megmondjam. Azt a hajadont, ki jegyesem, rokonai, kik szegény emberek és rossz emberek, beiratták a «Sabinába.»

Erre a szóra egyszerre lángvörös lett a király arcza, szemei hadüzenő rémtűztől világlottak: egy megütött király volt ez! Egy király, a kinek eszébe juttatják, hogy csak árnyéka annak, a minek nevezik. Egy király, a ki egész országa szégyenét egymaga érezi és a kinek azt a szégyent letörülnie nem lehet.

Dávid hódolatteljes nyugalommal állt előtte s nem rettegett az uralkodó lángbaborult arczától, melyet az ő szava gyujtott meg.

– Itt van a hajadon? kérdé a király.

– Még a fővárosban van.

– Mit akar ön tenni?

– Ha katona nem vagyok, akkor tudom, hogy mit teszek? Szerzek magamnak igazságot a törvényen kívül; a hogy tudják a hozzájuk tartozókat védni az őserdők lakói; a hogy védi a nőt minden országban az, a ki férfi. De a közkatona mezében rab vagyok, szolga vagyok. Rajtam a láncz, mely kezemet leköti, s a mi polgári ruhában lovagi tett volna, az közkatonaruhában gonosztett. És nekem hosszú az idő, míg ez öltöny leszakad rólam. Hat hét mulva már jegyesem nem lesz ebben az országban. És nem lesz rám nézve a világon.

A király most merően maga elé nézett és mélyen elgondolkodott. Arcza lassankint visszanyerte komoly, nyugodt tekintetét, de a pir csak nem hagyta el azt.

– Hallgasson ön rám. Tartsa féken indulatait, mint férfi. Másnak is van baja. Ha azt mind erővel igazítanák el, minden utczán verekednének. Ne tegyen ön semmi heves lépést. Ha önnek arája azon társulatnál van bejegyezve, úgy az csak pénzkérdés. Pénz kell azoknak. Jó nyereségért kitörlik, kiadják. Vegye ön ezt az összeget, a mit most nekem átadott. Fizesse ki őket belőle. A mi fenmarad, azt tartsa meg menyasszonya számára hozományul.

II-ik Árpád oda adta a közkatonának az összeget, a mit saját keze munkájával szerzett.

Dávid szemei égtek.

– Felség, rebegé elfogódottan. Nekem most semmim sincs; magam is semmi vagyok. De a mi vagyok és leszek még valaha: az mindig fölségedé lesz. Mondom. (A szombatosok ennél nagyobb esküszót nem ismernek: «mondom.»)

– Még egy szót. Mit fog ön tenni, ha jegyese kezében lesz? Én önt a katonai szolgálat alol föl nem oldhatom; fejedelmi jogom van hozzá; de ezt nem gyakorlom. Mert ha egynek az elbocsáttatás kegyelem, úgy a többinek a szolgálat büntetés. De segíthetek önön másképen. Rögtön akar ön nősülni?

– Nem, felség. Nekem nagy feladatom van, melynek megoldásáig nem gondolhatok nősülésre. Technicai feladat.

– S van önnek olyan biztos helye, a hová addig jegyesét menedékbe helyezheti, ha rokonai rossz emberek? van ilyen menedéke?

– Van felség. A «parabolánnők asyluma.»

A király indulatosan dobbantott a lábával.

– Szerencsétlen! Tudja ön, hogy micsoda hely az?

– Tudom, felség. Az egy önként összeállott női társulat, mely az országban dühöngő ragály áldozatainak ápolását vállalta magára; elnöke Hermione Peleia czári herczegasszony, ki a Széchenyi hegyen levő Alhambraszerű palotáját rendezte be a pestises betegek számára, oda viszem a jegyesemet.

II-ik Árpád melle nyugtalanul lihegett; most már az ő szemei is égtek. Odanézett fájdalmasan a másik ifjú szemeibe, az vissza az övébe: míg mind a kettő szemeiben megjelent a köny.

Tehát volt valami közös a király és a közkatona között: a köny.

Voltak hajdan bűvészek, kik jóslatokat tudtak mondani a tükörből, mások egy csepp vizből. Talán ennek a kettős könynek a tükréből, ebből a két vizcseppből is lehetne jóslatot mondani.

– Jól van, mondá a király, és gondolá: «Ha az enyim is ott van, legyen ott a tied is.» Várjon ön még egy perczig.

Azzal a király odament az asztalhoz s egy üres lapra irt nehány sort, azt boritékba tette és aranyszínű guyackal lepecsételte.

– Tegye ön el ezt a levelet. És aztán menjen dolgára. Vigyázzon, hogy ne hirtelenkedjék. Azonban az emberen néha megtörténik a szerencsétlenség, ha legjobban kerüli is. Ha bajba kerülne ön saját hibája nélkül, akkor adja át ezt a levelet annak, aki önt minden bizonynyal legelőször kérdőre fogja vonni. Ha nem jön bajba, akkor tegye el, s majd csak akkor bontsa föl maga, mikor megvénül s a tartalék kötelékeiből is kikerül. Nincs benne semmi kegyelem; csak királyi jogos tény.

Azzal inte neki, hogy elmehet.

Aztán jött a király elé még egy sereg megszokott alkalmatlankodó.

Mikor aztán vége volt, nem az alkalmatlankodók sorának, mert az egy archimedesi csavar; hanem a kihallgatási kiszabott időnek: akkor a király belső termeibe távozott. Főudvarmestere és az udvari muzeum-igazgató jelentkeztek ő felségénél, fölkérve, hogy kegyeskedjék megtekinteni az udvari képtár számára megszerzett legujabb mesterművet, mely most hozatott át a műtárlatból.

A király valami rosszat sejtett.

Át hagyta magát kisértetni a képtárba, hol egy háromlábú támlányra a legkedvezőbb világításba volt helyezve az újon vett kép.

Jó sejtelme volt. Saját remekműve volt az.

A király homlokán a középső redő nagyon mélyre talált összehuzódni.

A két udvaroncz vette észre e baljós kifejezést a legmagasabb arczon, s azt a magyarázatot adta neki, hogy ő felsége bizonyosan nagyon szigorú műbiró akar lenni, s nem fogja fel első tekintetre e mesteri mű kiváló előnyeit. Siettek tehát alattvalói hódolattal segélyére jönni gyönge felfogásának. A muzeum-igazgató elmondá ő felségének, hogy ez a mű nem csak mint tájkép egy egész új meglepő genret mutat fel, de különösen mint állatfestészeti remek fölötte áll mind annak, a mit Troyon, Verboekhoven, Bonheur Róza és Shelfhout e nemben valaha készítettek; a főudvarmester pedig a felől biztosítá ő felségét, hogy ezen mű valóban általános sensatiót keltett laicusok és műértők között; a külföldet is allarmirozta; a jockey-klub különösen el volt ragadtatva a gnu pompás, merész, kifejezésteljes alakjától: úgy, hogy ő a legszerencsésebb fogásnak tartja, hogy a Berlinből lesiető műbarátok orra elől elhalászhatta a királyi muzeum számára ezt a képet, mielőtt ezt a külföldiek felárverezték volna rá. Még most megkapható volt egy bagatelle árért: ezerkétszáz Árpádaranyért.

Erre a szóra ő felsége önkénytelenül egy olyan hangot hallatott, mint mikor az ember a fogait szíja, a mi a világ minden nyelvén annyit jelent, hogy «ez egy kicsit sok!»

Mire azután mind a két úr sietett legalázatosabban előadni, hogy ez épen nem ár ezért a remekműért, mert ez megfizethetetlen kincs, dísze ennek a muzeumnak, diadalpéldány!

A király hol az egyikre, hol a másikra nézett, indokolva levő gyanakodással. Mikor aztán végre a főudvarmester arra a themára gyujtott rá, hogy a fejedelemnek illendő a hazai művészetet anyagilag pártolni s e mæcenásság a megvett festmény álnevű szerzőjénél épen nem vesz kárba, mert a mint kitudatott, az szegénysorsu fiatal ember, ki keresményéből tartja szegény özvegy anyját, s külakadémiákra szándékozik utazni: már ekkor nem állhatta meg ő felsége, hogy fel ne kaczagjon s hátat fordítva a képnek és a két udvaroncznak, rögtön ott ne hagyja mind a hármat.

A két udvaroncz, kellemetlenül meghökkenve nézett egymásra. Ezt nem értették, hogy mi volt?

– Nincs műérzéke. Dörmögé keserüen a muzeum-igazgató.

– S nincs érző szive. Suttogá sub rosa a főudvarmester.

– Szűkkeblű felfogni a művészetet.

– S szűkmarkú azt pártfogolni!

… Ő felsége pedig sietett az irodájába, hol épen akkor osztályozták azokat a folyamodásokat, mik kihallgatási napon halomra gyülnek az asztalán. Kikeresteté magának azt az iratot, a mit Dávid adott át.

Beletekintett. Az ellennyugta bizony hatszáz Árpád-aranyról tanuskodott. És a ki annak alá volt irva, az a főudvarmester volt.

A király szive nagyon megkönnyebbült.

Tehát nem volt megcsalva. Nem a közkatona által. Az megtartá szavát. A titkot el nem árulta. Mert, ha tudva lett volna az, hogy ezt a képet a király festette s így a vételár az ő kezébe került, nem számítanának be neki most kétszerannyit a saját magánchatouillja rovására.

A király örült nagyon.

– Tehát még is érek valamit. Művemért kaptam hatszáz aranyat s ugyanazért a király másnap már ezerkétszáz aranyat adott az első vevőnek. Hanem ezt a mesterséget nem folytatom!»

MI AZ A SABINA?

A Sabina az 1952-ik évben egy hirhedett részvénytársulat, melynek feladata a «házasságszerzés».

Ezért «Sabina».

Ilyen intézetre nagy szükség van ez idő szerint. A mily mértékben népesednek a nagy metropolisok, épen úgy nehezül a férfi és nő közötti tartós viszony kötése. Kinn a falun könnyű az ismerkedés: a legény a leánynak s ez viszont amannak minden jó és rossz tulajdonát kiismerheti, megtudhatja minden ember a másik vagyoni állását, rá is ér, hogy szerelmes legyen, s van kitől tanácsot kérjen; de egy másfél millió, három millió emberi ábrázatot összefoglaló quodlibetben, a milyenek a huszadik század fővárosai, ugyan hogy találjon rá Ádám a magához való oldalbordára? Az emberek nagy házakban laknak, ismerősök félmértföldnyi távolban egymástól; a kik szomszédok, egymásnak a nevét sem tudják, s ha egyik évnegyed alatt annyira mentek, hogy ismerni kezdik egymást, a másik évnegyedben már odább hurczolkodnak, s soha hirét se hallják többé egymásnak. Aztán senki sem bizik egymáshoz. Minden ember czifra s minden ember közül kétharmadrész adós a czifra ruhájával. Különösen a szép ifjú hölgyek irányában igen nagy az opticai csalódás. Az ember nem tudja, hogy herczegnő-e az, vagy ballettánczosnő, a kinek a hintaja után bámult s a lesütött szemű kis leány abban a karton ruhában azért jár-e olyan szegényesen, mert az erénye nagyon drága, vagy azért, mert nagyon olcsó? És elvégre az ember nem ér rá, még ha czélszerünek találná is, hogy az utczán, a bálban, a szinházban válogassa ki a magához való élettársat, hogy ezzel töltse az idejét; hivatala, boltja, üzlete van; lótni, futni, ülni, firkálni, kalkulálni, veszekedni, dolgozni kell egész nap, az ember futtában eszik, futtában szeret, siet fizetni, s szalad a dolgai után.

E sulyos helyzetet kellő időben felfogva alakult a fővárosban (ez időben a conglomerált városokat csak egy néven híják: «Főváros,» valamint a régi római hazáját csupán «Urbs»-nak nevezte) azon emberbaráti részvénytársulat, mely feladatává tűzte ki a nőt kereső férfiak, s a férfit meg nem vetendő hölgyek kölcsönös érdekeinek kiegyenlítését. Egy olyan clairinghouse a szivek számára.

A statutumok kiterjedtek:

1. Házasulandó férfiak és férjhez menendő hölgyek méltányos igények szerinti összeköttetésekbe hozatalára.

2. Házassági akadályok gyors elhárítására, válóperek legrövidebb elintézésére.

3. Jó házastársak kiképezésére, nevezetesen, ha valaki például egy elhanyagolt míveltségű leánykát óhajt nőül venni, kinek szegény sorsa nem engedi meg, hogy a magasabb míveltséget elsajátítsa, melyet pedig jövendőbelije megkiván tőle: a Sabina nőképző intézete kész azt átfogadni, s rövid idő alatt oly finom, mívelt és tudományokban jártas menyasszonyt szolgáltat át a vőlegénynek, a minőt az épen megrendelt.

Mindezekért az intézet az A, B, C, D, E, és F táblázatok szerinti díjakat követeli előleg, folytatólag és eshetőleg.

A Sabina, mint látjuk, tehát igen tisztességes czélra alakult.

1947. elején indult meg öt milliónyi névleges tőkével, a miből be lett fizetve másfél millió. Abból alapítási költségekre elment százötvenezer forint; saját házra háromszázezer forint, felszerelésre százötvenezer forint, s nyomtatványokra ötvenezer forint.

Az első esztendőben természetesen kevés volt még a tisztajövedelem; az pedig tisztán felment az igazgatóság, ügynökség költségeire. Minélfogva azon évben a részvényeseknek csak tizenkét száztólit lehetett osztalékul kifizetni: természetesen a tőkéből.

A második esztendőben már nagyszerű mérveket öltött a forgalom, házasulandók serege tódult a Sabinába, mintha az volna az Eldoradó, köttettek szerződések, házasságok megriasztó mennyiségben, s a társulat kénytelen volt még egy házat kibérelni a nőképző intézete számára, mely nem győzte befogadni a sabina-menyasszonyokat. Ez évben a Sabina 30 száztólit fizetett osztalékul részvényeseinek.

A harmadik évben aztán beütött az ellenhatás. A Sabinából kikerült házastársak kezdtek nem lenni megelégedve egymással. Némelyik akkor vette észre, hogy férges diót vett, mikor már feltörte. A hirlapok, melyek akkor, mikor az intézet keletkezett, jó pénzért egekig magasztalták azt, most tele voltak botrányos esetek felemlegetésével. A Sabinának, hogy jó hírét megőrizze, számtalan szitkozódó férj és feleség hallgatását kellett megvásárolni. Pereket akasztottak a nyakába, azokat elvesztette. Nagyszámú képzett Sabina ott veszett a nőképző intézetben, a kitől a vőlegény megszökött az első rátafizetés után. Hanem azért ebben az évben is fizetett a Sabina 25 száztóli osztalékot. Hogy miből, azt ő tudja.

A negyedik évben végre tökéletes lett a bomlás. Az igazgatóság leköszönt, az ügynökség megszökött; a turbulens közgyülés új igazgatóságot választott, új hivatalnokokat szerzett, a hirlapok botrányos felfedezéseket hoztak az egész ügykezelés felől, s a parlamentben interpellátió intéztetett a kereskedelmi miniszterhez: van-e szándéka? s ha van, miért nincs? beavatkozni a Sabina veszedelmes bonyodalmaiba?

Ekkor érkezett a Sabina számára egy nem várt segítség.

Egy új consortium.

A firma «Mazrur és társai.»

Hogy ki az a Mazrur? azt nehéz megmondani. Oroszországból jött, de az előtt Sztambulban lakott, Georgiában is sokat élt s Tunisban született; sok nyelven beszél, s sok pénze van. Annálfogva nehéz megmondani, hogy kicsoda?

Hogy kik a «társai?» azt inkább lehet tudni: de azt nem «lehet» megmondani.

Elég az hozzá, hogy «Mazrur és társai» átvették a Sabina vezetését, olymódon, hogy a hiányzó három millió ötszázezer forintnyi alaptőkét befizették, a régi részvényeseknek abban az arányban egész részvényeket adtak át, úgy hogy hét-tized részben a Mazrur és társai tulajdona lett a Sabina.

És a következő évben fizetett a Sabina a részvényeseinek száz perczent osztalékot!

Valóságos osztalékot; rendesen, szabályszerüen megvizsgált számadások mellett, minden hamis mérleg nélkül száz perczentet!

És a másik évben megint száz volt az osztalék száz után. És a Sabina részvényei tizezer forinton keltek a börzén. És a közgyűlésen elhatároztatott újabb ötezer részvény kibocsátása. Az elővételi jogért hatezer forint kinálat a kuliszszában!

De hát honnan ez a mesés nyereség?

Majd mindjárt megtudjuk; hanem előbb essünk át egy internationalis kérdésen, a mi szükséges a körülmények megvilágítására.

A legközelebbi években egy ad hoc európai értekezleten meghozatott az egész continensre nézve (Anglia nem irta alá,) az epigamiai törvény.

Ez annyit tesz, hogy egyik állam lakosai a másik állam alattvalóival összeházasodhatnak azon állam házassági szokásai szerint, s valamennyi európai állam elfogadja és elismeri valamennyinek e szokásokra vonatkozó szabályait; a minek eldöntése a birtokviszonyokra nézve szükséges volt.

Francziaországban és Olaszországban a polgári házasság volt törvényes, az egyházi nem; Spanyolországban az egyházi a polgárival együttesen. Németországban meg volt engedve a polgári házasság, de csak a minden vallásfelekezetből kilépettek számára. Ausztriában a polgári házasság csak facultativ minőségben ismertetett el; Magyarországon kötelezővé tétetett; Romániában végre elfogadtatott a matrimonium conscientiæ, mely még a hatóság beavatkozását is kihagyja a két házastárs jogos összeköttetéséből s mindezekhez valamennyi államok más meg más törvénye a házasság akadályai, semmisége, feloldása tárgyában, a mik mind megannyi csapdák a birtokviszonyokból eredő kérdésekre nézve. De még ezek csak a monogam házasság internationalis bonyodalmai voltak: ámde az európai Törökországban a bi-, tri- és quadrigamia is törvényes állapot; némely államok az amerikai mormonismus s az európai nazarenismus követőit is kénytelenek voltak bevett vallásfelekezetnek elfogadni, s végre az egész világrészt megrendítő orosz mozgalom, mely a nihilisták felülkerülését idézte ott elő, ez óriási államba behozá a «római házasságot;» de nem a Brutusok, hanem a Heliogabalusok idejéből valót, mely törvényesíti a «polygamia successivát;» mely magyarul annyit tesz, hogy minden ember annyi feleséget vehet, a hányat eltarthat, csak hogy ne egyszerre, hanem egymás után. Hanem hát törvény lett, törvény volt.

Már most, ha valamennyi állam egymás között folyvást azon nem akart veszekedni, hogy a másiknak az alattvalói törvényes gyermekei-e a szülőiknek, s van-e igényük azoknak a vagyonához? végtére is meg kellett, hogy egyezzen egy általános epigamiai törvényben, mely kimondja, hogy minden államban kötött házasság azon szokás szerint törvényes más államban is, mely otthon dívik.

A mint az epigamiai törvény alá lett irva az európai államok meghatalmazottai által, akkor alakult meg rögtön a Sabina második consortiuma Mazrur és társai czége alatt.

Az üzlettitok megértéséhez most még egy kis ethnographiát kell segítségül hínunk.

Van egy magyar népfaj, mely a legszélsőbb határszélt foglalja el keleten: a székely.

Kitünő sajátságokkal elhalmozott egy nép.

Magyarabb valamennyinél, mert se vérébe, se nyelvébe, se szokásaiba nem vegyült soha semmi idegen. És a mellett meg vannak benne minden nemzetnek a jó tulajdonai. Honszerető, szabadságvágyó, mint a schweiczi; – szavatartó, hidegvérű, mint az angol; – okos vállalkozó, számító, mint a zsidó; – jó katona, mint az arab; – mértékletes, józan, szorgalmas, mint a porosz; – magán segíteni tudó, idegentől irtózó, mint az olasz; – találékony, mint a yankee; – tiszta, mint a hollandi; – democrata, szabadelvű, mint a franczia; – és kitartó mint az orosz; és mindenek felett szapora, mint a zsidó és a szláv; – vallási türelem dolgában pedig előtte van minden nemzetnek a világon.

Földét a székely el nem pazarolja, kopár hegyoldalait a bánáti kanahán-iszapért be nem cseréli; – rablót, zsiványbandát a székely nép maga közt meg nem tűr soha; becsületszava erősebb, mint a pecsétes irás; – a nyegle szavára nem hallgat; – mindenét, a mire szüksége van, maga állítja elő, öltönyének (pedig szép viselete van) minden darabját otthon készíti el: idegenre nem szorul. Azzal, a mije van, maga kereskedik, messze földre elmegy becsületes nyereségért s még a királyon is tud nyerni; zsidó, görög közötte meg nem él; – minden férfi katonának volt nevelve egykor, úgy hogy a nők mívelték a földet. És minő földmívelés volt az! Akár Japánban. Háton hordták fel a trágyát a sziklatetőre s onnan szánon eresztették le a termést; minden foltja a termőföldnek egy kert! Házaik építéséhez nem kell nekik építész, pedig azok kívül csinosak, belűl tiszták; az építésnél egy egész falu népe segít az új gazdának kézi munkájával – ingyen. Bor nincs az egész székely földön; ott nem terem, pénzt pedig nem adnak érte: azért aztán korcsma nincsen, ártatlan fenyővizecskéjét minden család otthon főzi meg magának s meggybor meg mézsör a lakodalmak fényűzése. Aristocratiát ott nem ismernek, minden ember nemes ember; a suffrage universellet előbb gyakorolták a székely székek, mint Francziaország, mint Amerika, s népképviseleti alkotmányt élveztek, mikor még Európában senki sem ismerte azt, maga Magyarország sem. Vallási ügyekben pedig a székely nép a legjózanabb; minden keresztyén felekezet békés együttélését hirdetik egymás mellett álló templomaik. Az egy Istent valló unitáriusok legnagyobb tömegét ők szolgáltatják az európai statistikának; náluk huzódhatott meg a szombatosok felekezete; és az első királyok által kiirtott ősvallás, a rhabonbánok, a gyulák napimádó tisztelete is legtovább tartotta itt fenn magát; ennek az eredeti betüit ma is tartogatja még a csikszeredai templom felirata. A rovásbotokra vágott ős magyar dalok szövegét ők őrizgették legtovább. S van egy sajátságos adománya a székely népnek: a találmányok kimesterkélése. A falvakban, a magányos lakokban elő-előkerül egy-egy naturalista gépész, a ki furfangos mozdonyok kitalálásában töri fejét. Fegyvereket találnak fel, miket egyszer kell megtölteni s tízszer lőnek; kútgépeket, mikkel egy gyermek öntözhet egész kertet; kelepczéket, mikben a medve megfogja magát; arató, cséplő eszközöket, mik egy ember kezében háromnak a munkáját végezik; lakatokat, miket minden egyszerüségük mellett nem lehet a beavatatlan kéznek felnyitni; sajátságos zeneműszereket: volt egy naturalista mechanikusuk, a ki egy városnak olyan kutat készített, mely zeneműveket játszott, mikor vizet húztak belőle. A székelyben megvan az ösztön mindent magától találni fel, mint a khinaiban.

És a mellett minő családi áldás!

Akkora darab földön, a mekkorán Magyarország akármiféle népfajából nem tudna megélni több kétszázezernél, a székely fajnak félmilliónyi ivadéka él. És tisztességesen él. A székelyt nem látod, hogy koldulni jőjjön Magyarországra, székely koldust épen úgy nem látsz idegen ajtó előtt, mint zsidó koldust. A székelyt nem látod se rongyosan, se mezitláb. Pedig egyik falu kapuja a másikéhoz egy hajitásnyira van. Minden falu be van kerítve s kapun kell bemenni. S azok nem szétszórt rongyos házikókból állanak, hanem tisztán tartott fasoros utczákból, minők a németek lakhelyei. A XX-ik században már a székely nép száma a nyolczszázezer lelket meghaladta. Ha a székely faj itt volna Magyarország közepén, azóta benépesítette volna az egész országot; ha a főváros közelében volna, kezében volna az egész magyar ipar és kereskedelem.

És minő szép faj! Annyi szép szabályos, jellemzetes arczot nem látni sehol a kerekföldön, mint a székelyeknél. Minő változatosság a női szépség typusaiban! A svéd nők szőke, gazdag fürtjei, piros arcza, ideges termete, s a spanyol hölgyek fekete szemei, naparanyozta arczszine, a kaukázi gyöngéd finom körvonalak, a görög classicus arczmetszetek mind együtt találhatók e kis darab földön. És tartós szépségek. A harmincz éves nő még piruló hajadonnak látszik, s az ötven éves matrona délczeg termetére, nemes arczára csak fehér hajszálai vallanak a lefolyt időről. Egész falvak vannak, a mikben a női arczokból egy merő book of beautys-t lehetne kiállítani. S e szépségek szellemi tulajdonai is nemesek. Hűség, kitartás, engedelmesség, hallgatagság. És különös adományuk az, hogy vérük tiszta egészséges.

No már most… ennyi szép és jó tulajdonnal elhalmozott népfajt csak tárt karokkal szorít kebléhez a magyar nemzet? Az ám! A mióta Székelytámad, Székelybánja várait felépíttették a magyar urak a szabadságukat védelmező levert székelyekkel örök csufságul és ijesztgetésül, azóta a várak leromlottak ugyan, de a gúny, az idegenség csak megmaradt.

A székelynek most is az a gúnyneve, hogy «góbé».

Kivált ha valami olyan dolgot kér, amit már más minden ember megkapott; csak még ő nem. Akkor «góbé».

Vagy ha igazsága van, és azt erőteti: akkor «góbé».

Vagy ha épen olyan okos dolgot ejt ki, a mire más nem jött rá, akkor épen: «góbé».

A székely faj azonban csak szaporodik országos gondoskodás nélkül is, annyira szaporodik, hogy már a sokfelé szétosztott ősi telken a szaporulat nem élhet meg: évenkint két-háromezer munkabiró férfi kénytelen a székekből kivándorolni. Szorgalmas, dolgos nép, másutt jobban megél. A bátya otthon marad a megtartott ősi telken.

De nem vándorolnak nyugot felé, hol még Magyarország van; – mennek keletre, ki a hajdani «Etelközbe» az oláhok közé, ott szóródnak szét, letelepülnek, szaporítják a «csángó» falvakat, Bukureszt, Jassy iparos osztályát s Magyarországra nem kivánkoznak.

Hát aztán mikor két háromezer ifju legény tovamegy, a szegény lányok mit csináljanak?

Utánuk vándorolnak. Két-három ezer ifju székely hajadon, a virága, a gyöngye a magyar népnek, átmegy a Kárpátokon, el Oláhországba és ki tudja még hová? Azok soha sem kerülnek vissza.

Néha-néha egy-egy külföldre vetődött magyar iparos ugyan fellármázza a hirlapokat, rémtörténeteket közölve a szép székely hajadanok sorsáról, kik a határon túl lelketlen lélekkalmárok kezébe jutva, Sztambulig, Alexandriáig, sőt Calcuttáig a rabszolgakereskedés legkeresettebb czikkét képezik; sorsuk végre nyomor és szégyen. A hirlapokat egy nap olvassák, más nap elfelejtik. Néha aztán egy-egy székely képviselő is nekidurálja magát, meginterpellál e veszedelmes szégyenletes ügy miatt egy minisztert. A miniszter azt feleli neki rá, hogy «góbé».

Azt mindenki elismeri, hogy szégyen, gyalázat, sőt ezer kár, hogy ez így történik; de hát ki segíthet rajta?

– – No hát ezen a bajon jött segíteni a Sabina új consortiuma, «Mazrur és társai». S megmutatta, hogy a szégyenből és kárból lehet dicsőséget és hasznot csinálni szép sikerrel.

A Sabina számos ügynökségeket állított fel a székely földön, melyek ragyogó programmokat terjesztének szét a nép között, megmagyarázva a társulat jó szándékát. Férjhez menni való lányok érdemes házastársakat nyernek a Sabina útján. Szülők és rokonok a Sabinába beiratott menyasszonyokért előre megkapják a kikötött móringot, mely száz tallér és száz arany között váltakozik, s azt a leendő vőlegény téríti meg nyereséggel a társulatnak.

S a terv kitünően sikerült.

A kényszerüség megvolt. Ezernyi hajadonnak mennie kellett évenkint a hazájából, hol fölösleges teher volt csak. A rokonok kapzsisága fel volt élesztve. Annyi ezüst- és aranypénz irtóztató csáberő egy olyan szegény vidéken. Aztán volt gondoskodva derék néplapokról (ingyen küldés mellett), melyek százával közlék a hálálkodó leveleket, miket a Sabina által nagy szerencsével férjhez adott hajadonok küldöttek a társulat igazgatójához, – Oroszország minden részeiből.

A Sabina az ezernyi meg ezernyi szép székely lányokat kiházasítá mind – Oroszországba; a Nihil országába – római házasság szerint.

És fizetett a részvényeseinek száz perczent osztalékot.

«– De hisz ez a legborzasztóbb emberkereskedés! Hisz ez valóságos rabszolgavásár!» kiáltának föl hirlapok és képviselői körök ez üzlet fölött.

«Az biz igaz, de hát mit lehet ellene tenni? felelék a kormányférfiak. Az epigamiai törvény megvan; kiki úgy nősülhet, férjesülhet, külföldre, a hogy ott szokás. A ki önkényt megy, vissza nem tartható. A társulat nem hágta át statumait, ellene föllépni semmi ürügy.»

Egyszer aztán megsokalta a szégyenpirulást – a király. Felhivatta minisztereit és kijelenté előttük a szándékát, hogy ő királyi hatalomszóval szándékozik betiltani Mazrur és társai emberkereskedését.

Ekkor aztán megmondták ő felségének a miniszterek, hogy kik azok a Mazrur «társai».

A szomszéd respublika elnöknője, Alexandra asszony és annak államcancellárja: Kuraszin úr. Ez a két hatalmas társ az, aki ez üzletet nálunk etablirozta: «car tel est son plaisir!»

Ezeket pedig jó lesz nem sérteni meg – a székely fölösleges leányok szép szemeiért; a kiket ha el nem visznek Oroszországba, majd elvisznek Törökországba, Perzsiába, Egyptomba.

S a dolog hagyatott úgy, a hogy volt.

– – Ezért égett úgy a király arcza oly hadüzenő tűzzel, mikor a közkatona azt mondá neki, hogy menyasszonyát a kapzsi rosszszivű rokonok a Sabinába iratták.

A királynak eszébe jutott, hogy ő neki «Szasza asszony» és cancellárja haragjától rettegnie kell! A királynak!

A Sabina ügyesen tudta vinni a dolgot. Palotája volt az első sugárúton, saját szinháza, melyben védenczei játszottak, énekeltek és egy egész páholysort elfoglaltak. Fénynyel takarta be azt, a mit más bolond ember sötétséggel szokott. Bálokat adott s azokba csak a legelőkelőbb körök választottainak volt bejárása. A társalgásban a legszigorubb illem szabályai tartattak meg. S nem hallatszott rá példa, hogy a Sabina védenczei közül valakit elcsábítottak volna, olyan felügyelet volt rájuk. A legnevezetesebb tudósok voltak a Sabinához szerződtetve æsthetica, mythologia, philologia előadására; s ezzel meg volt nyerve a kritika jóakarata. Az előkelőbb művészek jártak be mimikai, deklamatoriai, choreographiai ismereteket meghonosítani, s ezzel tűzkármentesítve volt a Sabina a művészeti pletykák ellen. Hirdetményeit minden nevezetes lapnál a szerkesztőségi «penny a liner» rovatban közölte, s ezzel meg volt nyerve a nyilvánosság közegeinek elismerése. Minden jótékony intézetnek nevezetes összegeket juttatott nyereményeiből, s jótékony műkedvelői előadásokhoz kikölcsönzé művészi képzettségű növendékeit, s ezzel meg lett hódítva a hölgy-klubok barátsága. Egyszer a miniszterium, hogy kötelességének eleget tegyen, kiküldé a Sabina körülményeinek megvizsgálására egyik államtitkárját. Az államtitkár mindent a legnagyobb rendben talált, s másnap vett egy házat százötvenezer forintért.

De hát ki is jött volna a Sabina ellen vádaskodni? Azok a szegény székely atyafiak, a kik felvették a móringot a beiratott leányért, s attól rendesen kaptak a férjhezmenetel, illetőleg elutazás napján egy kalligraphiált levelet, mely ragyogott a boldogságtól. Oroszországból aztán nem kapott többé senki levelet, mert a postaközlekedés a határon évek óta el van zárva. S ha még is, száz közül egy esetben, megtörtént az, hogy egy-egy háborgó fiu, kinek a kedvesét kapzsi rokonok, akarata ellen a Sabina szövetségébe igtatták, nem restelte a hosszú útat Ázsia széléről a fővárosig s itt perlekedni kezdett, annak az elfogadásáról is volt gondoskodva.

Először is a szeretett leánynak a fejét már akkorra, mire ő utána szaladt, úgy telebeszélték a jövendő boldog élet arany álmaival, hogy az kedvesének maga felelte azt, hogy nem megy vissza, itt akar maradni; azután volt pénz elég a lármázó fél elhallgattatására. Azután rendőrség, biróság, mind a Sabina zsebében volt. Azután a magas miniszterium tudta jól, hogy kik azok a Mazrur társai, s bölcsen ovakodott egy özvegyen maradt góbé lármájára felfordítani a borotvaélen egyensulyozott európai békét.

Mazrur minden oldalról el volt látva védelmi előkészületekkel, s minthogy az is megeshetett, hogy néha napján egy-egy székely ficzkó a tacticának azon nemét találja alkalmazni a Sabina igazgatósága ellen, a mit műkifejezéssel «brusquirozásnak» neveznek, magyarul pedig értik alatta: valakinek a képére mászni; annálfogva igen jó rendszabály volt a Sabina igazgatójául egy olyan derék férfiut választani, minő Mazrur, a ki valóságos Sámsonalak, természettől göndör vörösbarna hajzattal, a képe telenőve szőrrel, hogy csak orra, szeme, szája látszik ki a szőrálczából; vastag nyaka, széles vállai, fakemény karjai előre elriasztólag hatnak minden halandóra, s ha megszólal, mély dörgő hangjával lehangolja a legvitézebb legény bátorságát is. És a mellett elegans alak, uri magatartás, elbizott, hetyke modor, mely annyira hat az egyszerű emberekre. Az érkezőt mindjárt szivélyes kézszorítással fogadja, a mikor aztán ujjainak ropogásáról kóstolóba elképzelheti, hogy mi vár rá, ha itten valami tettlegességgel akar magának elégtételt szerezni.

Ezt az urat sietett felkeresni Dávid.

Mazrur csak délelőtt 11 és 12 óra közt fogad hivatalosan.

Irodája beillenék egy herczegnő boudoirjának. Selyem, díszbutor, hímzet, csecsebecse, szobrok, képek, parfumeillat. Irodájában is csak nők dolgoznak, – azok nem szépek. Mazrur emberbaráti terve a nők munkakörét szélesbíteni. Férfi-hivatalnoknak a Sabinában megfogható okoknál fogva nincsen helye. A két kapuson és a kocsisokon kívül más férfi nem lakik a palotában.

Mikor Mazrur irodája megnyilik az elfogadások számára, két nőnemű hivatalnok van jelen rajta kívül a szobában. Az egyik egy asztalnál ül nagy, aranymetszetű maroquinba kötött könyvek halmaza mögött, a másik a mellékterem ajtaja előtt áll.

Egy harmadik – vén asszony – az érkezőket jelenti be.

«Tatrangi Dávid!»

Mazrur műbecslő gúnymosolylyal tekint végig a belépőn. Közkatona öltöny. Subordinált állapot. (Száz esztendős sürgetésre csakugyan elhagyta a közkatona az oldalfegyvert szolgálaton kívül: de a helyett, hogy meg legyen mégis különböztetve a polgárnéptől, kapott a derekára egy cartouch övet, a válláról kötéllánczra verve lóg alá a távcső, a mire most már minden katonának szüksége van; elől az öltöny mellzsebét duzzasztja egy térkép, meg egy számtábla; s a csizmaszára mellé van dugva egy czirkalom meg egy vonalzó, mely egyuttal hüvelykmérő is, s a csizmájának az orra végződik egy vaskampón. A jövő század katonája hatezer lépésnyiről tartozik meglátni az ellenséget, kiszámítani a «distance»-ot s az annak megfelelő «elevatiót» a «vizir»-rel, mértani és számtani pontosággal; a katona nemcsak mérnök, de yongleur is, a lánczkötelét ha kibontja, azon a csizmaorr kampóival felmászni hivatalos feladata.

Mazrur megnézte az alakot, az arczából kinézte, hogy miért jött? s aztán azt kérdezé tőle, hogy mi tetszik?

Dávid igen nyugodtan felelt:

– Egy leányt akarok elvinni a Sabinából, ki ide beleegyezésem ellen iratott be rokonai által. Neve Szentivánfai Rozáli.

– S van önnek joga ily beleegyezést adni, vagy megtagadni? – kérdezé Mazrur, háttal fordulva az ifju felé, mintha asztalán keresgélne valamit.

– Van. Jegyese vagyok.

– Meglehet. Hanem a jegyesség fentartása szabad akarattól függ. Ha «ő nagysága» nem akarja tovább fentartani e kötelezettséget, megszünik az. Ha pedig akarja, akkor nagyon egyszerű az eljárás. A Sabina kiházasító egylet. Annak mindegy, akárki a vőlegény? Ha ön veszi el a választott hölgyet: ön téríti meg a tariffa szerinti költségeket s nekünk semmi kifogásunk ellene. Madame! keresse ön fel az izabella-szín főkönyvből Szentivánfai Rozáli úrhölgy nevét.

A könyvek közt ülő némber válaszolt.

«Pavillon IV. első emelet, első folyosó, első osztály, madame Diamare decuriája.»

– Ah! katona barátom. Önnek előkelő izlése lehet. Abban a decuriában csak a remekek remekei laknak. Az a paradicsom maga! ön egy «périt»-t akar elrabolni; ön a «Szulamith» után vágyódik?

Dávid arcza haragtól pirult e czímeknél. Hiszen nem rosszak azok. «Péri» csak egy kelet-mythoszi tündér, «Szulamith» pedig az «énekek énekének» eszményalakja: de ő nem akarta, hogy kedvesének mások adjanak nevet.

– Madame! szólt Mazrur a másik nőnek, ki az ajtóban állt; menjen ön át a czimzett úrhölgyhöz és kérje fel az igazgatóság nevében, hogy kegyeskedjék irodánkat látogatásával megtisztelni. Üljön le ön addig, katona barátom. Nem akar? No hát maradjon állva.

Maga a director úr, mintha látogatóját semmibe se venné, leveté magát a selyem ottománra, s elkezdett egy képes lapot levelezni.

Nem sokára visszajött a kiküldött nő Rozálival.

Rozáli magas, karcsu, tizenhat éves gyermek volt. Csak gyermek még, a kinek fogalma sincs arról, hogy mit álmodnak – a nők? Minden vonásán, minden mozdulatán meglátszott az, hogy még gyermek. A futó öröm, azután a bámulat, mikor Dávidot meglátta, a félénk megrezzenés s mély elpirulás. Elbotlott ruhája szegélyében, mikor lépett.

Tökéletes szépség volt: telt szabályos arcz, olyan fehér és piros arczszínnel, a minőt ha olajfestményen látnánk, azt mondanók: a festő tulzott. Nyilt őszinte nagy kék szemei voltak, és szőke dúsgazdag haja, mely az akkori divat szerint köröskörül igen sok apró varkocskába volt fonva, s a sok hajfonadék két csomóba fogva, elefántcsont fésüvel a fej hátuljára tűzve. Öltözete halavány rózsaszín tibeti shawlszövet volt, három övvel átszorítva a testén. Az egyik öv, a római «sectus» mintájára, a kebel alatt volt átkötve; a másik a hajdani cingulum, a karcsu derekat szorítá; a harmadik, az ó-német «Gürtel» a csipőkrül kanyarodott alá. E divatnál gondoskodva volt arról hogy a női termetnek minden szépsége plastice ki legyen emelve.

Mikor Rozáli belépett, ő is tett egy lépést Dávid fele, Dávid is ő feléje: hanem Mazrur hirtelen közéjük állt.

– Bocsánat! Itt most csak én beszélek. Ön uram ne fáraszsza magát kérdésekkel; mert ez az én dolgom. Hallgassa végig. Foglaljon helyet ott ama karszékban, princesse Rozáli.

(A Sabina hölgyei között rangfokozatok dívnak. Van princesse, marquise, comtesse, baronesse és «déesse», a legalsó válfaj az «istennő».)

– Tehát, princesse Rozáli, mondja ön, használt-e valaki erőszakot, midőn önt idehozta? Feleljen szabadon, nyiltan. Mondja francziául, majd én megmondom ennek az urnak magyarul.

A leány pedig sehogy sem felelt, se francziául, se magyarul.

– Majd én felelek helyette, szólt Dávid. Én már letudom fordítani a hallgatását beszédre. – Tehát nem kényszeríté senki; jókedvvel jött ide; azt mondták neki, hogy növeldébe hozzák.

Mazrur meg volt elégedve a per procura válaszszal s ismét csak Rozálihoz intézé szavait.

– No, és meg volt ön csalva? Nem kapott-e ön kitünő nevelést? Nem tanították önt a legkitünőbb tanárok és tanárnők európai nyelvekre, tánczra, zenére, festészetre, költészetre, chemiára, természettanra, vallásra, irodalomtörténetre? hogyan?

Rosali erre sem felelt semmit, hallgatását ismét Dávid tolmácsolá.

– Igenis mindezekre taníták; és még patronozásra, potichomaniára, panharmoniconra, centora, a pons asininára, a baldower nyelvre, a ferondismusra, a gerobioticára, a philtrára, a theatinnők és a kainiták hitágazataira, a paternianok vallására, a spiritismusra és katoptromantiára s más ilyen hasznos tudományokra.

Mazrur a csizmája orrsarkantyujától a sisaktaréjáig bámulta végig a közkatonát. Hát ez hogy tudhatja mindezeket? hogy a Sabina tanfolyamát ilyen tantárgyak képezik, a miknek a nevét sem ismeri minden ember. A «patronozás» olyan neme a festészetnek, a hol a kivágott képmintát egy kefeecsettel dörzsölik be az alatta levő lapra; három óra alatt mindenki megtanulhatja; a potichomania művészete sima üvegből japán vázákat alakit: szinte üres, szellemtelen időtöltés; a panharmonicon magától zenélő zongora, a mit három leczke után mindenki kezelhet; a cento az a hiábavaló neme a költészetnek, miszerint egy híres iró verseinek több sorából valaki egy új verset állít össze; a pons asinina egy segédkönyv, melylyel mindenki megcsalhatja magát, ezért (bocsánat a szónak) «Szamárhid» a neve; a baldower nyelv a társadalmon kívül álló férfiak és nők egymás közt használt jargonja; a ferondismus és gerobiotica orvosi fogalmak, mik az emberi fiatal test villanyoságának gyógyhatásából vannak elvonva; a philtra hevítő szerek vegytana; a theatinnők hitágazata a nők féktelen szabadságát választá alapul; a kainita katechismus azt tanítja, hogy mindazt kell tenni, a mi a jónak ellenkezője; a paternianok alapelve szerint az ember csak fejtől csipőig az Isten teremtménye; a spiritizmus pedig érzékbódító s agyzavaró jövendőmondások tudománya, exaltált médiumok, tükörből jósló ébrenálmodók bolondítására.

Ilyenek képezték a Sabina nevelési rendszerét.

Mazrur jónak látta ennél a tárgynál nem tartózkodni tovább. Ez a közkatona jobban van értesülve mint kellene.

– Hát aztán, princesse Rozáli, nem volt-e ön magas jövendőjéhez illő módon ellátva? Nem volt-e önnek minden ruhája selyemből? Minden! Nem részesült-e minden tiszteletben az «apátnő» részéről? Nem volt-e szobája tele minden évszakban külföldi virágokkal, hol a nectrandák, a malgipiák, syphoniék, opuntiák…

– S a többi, s a többi, szól közbe Dávid, «egész éven át terjeszték édes illataikat?» Igen is úgy volt.

Mazrur ránézett féloldalt, mintha mondaná: még sem hallgatsz?

Aztán folytatta a kérdezést:

– Chere princesse Rozáli, nem volt-e önnek mulatságairól is gondoskodva? Nem volt-e saját páholyában, saját szinházunkban minden este jelen?…

Rozáli természetesen folyvást nem felelt. Mikor egy asszonyféle megköti magát, hogy ne szóljon, akkor azután egy szobor nem némább.

Hiszen ott volt Dávid, hogy helyette beszéljen.

– Mindenesetre; és ott a «Perogralló», a «Jak Puddig», a «Makka», a «Scaramuzzia», a «Staberle», meg a «Grazioso», vagy a «Cassandrino» klassikus elmésségein lelkét nemesíté, sőt a «Rák ouverture»-ön még művészi izlést is szerzett.

Mazrurt ez egy kicsit kihozta sodrából.

A többi bohózati aljas alakok felemlítéseért nem haragudott; ámbár meg nem foghatá, hogy lehet azokat így sorra elszámlálni egy közkatonának, holott az ő szinházában csak gentlemannek és portepéenek van bejárása? hanem az utolsót nem hagyta magán száradni.

– Kérem: a rák-ouverturet nem én hoztam divatba. Azt a Varietéesben adták. Valami bomlott művésznek az az eszméje támadt, hogy ő a leghiresebb nyitányokat hátulról kezdve játsza el, megfordítva. De az nem az én szinházamban történt.

– Jól van. Menjünk odább.

– Tehát még egy kérdést, chére princesse Rozáli. Látta-e ön azon vőlegénynek arczképét, ki önt a Sabinától megkérte? Szép, deli férfias alaknak találta-e? megmondatott-e önnek, hogy ön annak törvényes úrnőjévé fog lenni, nyáron tóparti villában, télen márvány palotában fog lakni, écuriet, kopófalkát fogtartani, bálokat, estélyeket fog adni, azokban a legfényesebb társaságokat elfogadni, s mikor a városon kikocsikázik, minden őrhelyen «fegyverbe» fog kiáltatni az őrség közeledtére? – Megmondatott-e ez önnek? És már most nézze ön, princesse Rozáli, itt van egy hórihorgas legény – Csikből – (úgy-e Csikből való?) van neki egy mondurja mungóbul; (mungó biz ez, ha nem kirsey) van egy pár bakancsa, egy kötél a vállán, húsz krajczár napipénz a zsebében; ez az úr azt állítja, hogy ön neki eljegyzett menyasszonya s elsőbbségi jognál fogva önt magának visszaköveteli. Akar-e ön ezzel az úrral innen elmenni?

Ha Rozáli egy perczig hallgatott volna, csak egy kis perczig e kérdés után, akkor majd rögtön Mazruron lett volna a sor, hogy hallgatását lefordítsa Dávid számára érthető beszédre. De nem hallgatott ám a leány, hanem előlépett a helyéről és háromszor felelt e kérdésre: «akarok, igen akarok, akarok!»

Oh! hogy kigyulladt az arcza egyszerre. Dávid szemei úgy ragyogtak utána.

Mazrur közéjük állt szétterjesztett karokkal.

– Csak lassan, ifju szép lelkek. Ez nem végződik olyan hamar. Az expropriatiónak vannak terhelő körülményei. Legelső a törvényes formalitások betöltése. A kérő úrnak előbb ki kell tölteni egy szerződésmintát, melyben kötelezi magát a Sabinától átvett hölgynek feleségül vevésére; mert nem szoktuk ám e nélkül adni a védenczeinket; hisz akkor embervásárral vádolhatnának bennünket s azt a Sabina nem teszi. Nos uram, tehát van-e önnek elhatározása egy ilyen szerződést aláirni? Figyelmeztetem rá, hogy a Sabina törvényesen helybenhagyott statutumai előjogánál fogva egy ilyen szerződés aláirása után az illető hölgy rögtön jogaiba lép és az aláiró nevét viseli.

Rendesen három ember közül kettő, ki hasonló ügyben járt itt, az ilyen felszólításra meg szokott fordulni a sarkán és odább állt. Hanem Dávid az a harmadik volt, a ki helytt maradt.

– Kérem azt az iratot, mondá s a kezébe adott mintát gondolkozás nélkül aláírta.

Rozáli keblére tette két kezét s hálatelten emelé szemeit Dávidra.

– No ez hamar megvolt; szólt Mazrur átnyújtva a kötvényt a titkárnőnek kitöltés véget. Most következik a kérdés financziális oldala. Ön, ifju vitéz, ki oly sok mindent tud, bizonyosan tudni fogja azt, hogy a Sabinának ez ügyre vonatkozólag költségei is voltak.

– Azokat fizetem.

– Szép. Tehát számoljunk: legelőször is princesse Rozáli…

– Kérem, most már ne nevezze őt princessenek; most már nőm, én pedig közkatona vagyok, tehát «madame Tatrangi».

– Csak lassan még. «Paria rident», azt mondja a római. (A pénz nevet). Ezen még nem estünk át.

Mazrur egy cidaris mamillaris tüskét vett kezébe, az a legfinomabb s legdrágább fehér irószer, s azzal egy palatáblán elkezdett számítani.

«Száz arany a törvényes gyámnak átadott móring. Alterum tantum a Sabina provisiója, azután az eddig tett költségek, nevelés, drága öltönyök.»

Az eredeti száz arany, melyet a Sabina a szegény székely atyafinak lefizetett, pár hónap alatt felnőtt kétszáz, három, négy, ötszáz aranyra; mikor az ötödiken túl járt, még gondolkozott Mazrur, hogy nem felejtett-e ki valamit? mi jöhetne még?

Dávid aztán nem akart várakozni; türelmetlen volt; odalépett az asztalához:

– Ne gondolkozzék sokat: legyen kerek szám: hatszáz arany! Itt van! ez épen annyi.

S azzal letette Mazrur asztalára a pénzt az elefántcsont hüvelyben.

Rozáli örömtül repesve csapdosott a tenyerébe.

Most azután Mazrur igazán dühbe jött.

Ő el volt határozva, hogy ezt a lányt semmi áron sem engedi oda. Voltak vele nagyralátó czéljai. Egész mesés terve volt hozzá kötve. Kész volt a végső eszközhöz is nyulni. Hisz kitől félhet? Biró, hatóság ő ellene szigort soha sem használ. Még a kormány sem meri bántani, az legjobban tudja, minő hatalom áll a háta mögött. Testi ereje pedig egy bölényé. Azt teheti a mit akar. Dobott ő már ki innen hetvenkedő legényt eleget.

Mikor azt látta, hogy az ifju a pénzt is le tudja tenni gavalléros bőkezűséggel, akkor egyszerre felvette a tuniszi ábrázatját s egy kalózvezér durva dölyfével mondá Dávidnak:

– A harmadik föltétel pedig az, ha el akarja ön vinni a Sabinából a szép Szulamithot, ha ki tudja ön őt venni a kezemből.

Azzal hirtelen megfogta izmos kezével Rozáli kézcsuklóját s úgy megszorítá, hogy a leány sziszegve hajolt oda a szorító ökölhöz.

Mazrur pedig nevetett; olyan két nagy fehér fogsor villogott elő szőrös ábrázatjából, mint egy gorillának.

Dávid elsápadt e nem várt durvaságra.

Mazrur fehér mellényt viselt, széles fehér nyakravalóval; egészen elegáns úr volt. Dávid egy perczig e fehér nyakravalóra nézett, a másik perczben már az a fehér nyakravaló a markában volt. Székelyfogásnak nevezik azt: alulról alákapni a nyakravalónak, s aztán egyet csavarintani rajta. Csalhatatlan az, ha sikerül, s nincs az az óriás, a ki kiállja.

Mazrur arcza egyszerre elkékült, a nyelve kidülledt a szájából, a szemei kimeredtek, a két karja tehetetlenül hanyatlott alá; mit használt herculesi ereje, ha elhagyta lopatni a lélekzetét? százlóerejű gőzgéppé lett fütetlen kazánnal.

Akkor aztán még egyet csavart a nyakravalóján a székely s aztán egyet rántott rajta: olyan volt az, mint mikor a jaguár a bölényt levágja. A nagy, herculesi test végig zuhant a padlón, s Dávid, hogy még a «pede proprio»-ját is hátrahagyja, egyet rugott rajta: a talpa sáros volt; annak a nyoma a legszabályosabb autotyponképen maradt ott a fehér mellényen.

A nő titkár ijedtében elájult, az ajtónálló nő nevető görcsöket kapott; Dávid hirtelen megragadá Rozáli kezét s mielőtt valaki föltartóztathatta volna, lesietett vele a lépcsőkön, bérkocsiba ültette s elhajtatott vele.

Dávid el nem ereszté addig Rozáli kezét a kezéből, mig a bérkocsi meg nem állt a «Vezérhalmon». Odáig volt fogadva. Ott a kápolna előtt leszálltak mind a ketten, s akkor azt kérdezé Rozálitól Dávid:

– Akarsz-e oda jönni, a hová én vezetlek?

– Mindenüvé! felelt a leány.

Egy park volt előttük, mely a hajdani «hét ház» helyén alakíttatott; azt egész terjedelmében magas vasrács fogta körül. A park bejáratát egy egyptomi mintázatú kapuzat képezte s ennek a kapuzatnak a legfelső párkányába egy sárga zászló volt tűzve.

Azt már mindenki tudja, hogy mit jelent a sárga zászló? Ennek a vasrácsnak az oldalán két ölnyire be van gyepesedve az út, a járókelők a tulsó oldalra mennek át, mikor a sárga zászlót meglátják.

Dávid odavezeté a kapuzathoz mennyasszonyát. A vasrácson keresztül egy jól ápolt kertbe lehetett látni; a hibikbokrok épen teljes virágzásban voltak s az ezüsthársak jázminillata messze elárasztá a levegőt gyógyerejű édességgel.

A kapuzat belső részében, a kapurostélyon belül volt az őr lakása, oda egy csengetyű szolgált kivülről.

Mielőtt e csengetyűzsinórt meghúzta volna, így szólt Dávid Rozálihoz:

– E helyen fogsz maradni, míg érted nem jövök, vagy halálhiremet nem hallod.

– Vagy te az enyimet! sohajta fel Rozáli. Talán sejtette, hogy mit jelent a sárga zászló?

Dávid kebléhez szorítá a gyermek fejét s megcsókolá tiszta homlokát.

Azután meghúzta a csengetyűt.

Egy izmos, csontos termetű nő lépett ki a kapus páholyból.

– Ki az? kérdezé.

«Parabolana!» felelé Dávid.

A kapusnő gyanusan nézett végig Rozáli rózsaszín kashmir öltözetén; a la Faustina hajfonadékain, s aztán mogorva arczczal felnyitá a kapurostélyt; Rozálit bebocsátá, Dávid kivül maradt.

Azután egy előszólított kis leánygyermek elvezette Rozálit a park tévutain.

Rozáli még egyszer visszafordult, mielőtt egy csoport életfa eltakarná őt örök zöldjével – örök időkre s Dávidnak még egy bucsúcsókot inte kezével.

Dávid aztán, mikor nem láthatá többé a leányt, eltakarta arczát a két kezével és sírt.

Ez a park és annak kastélya a parabolánnők menhelye. Innen nem veheti vissza többé a Sabina Rozálit.

Először azért nem, mert az egész egylet az orosz czári herczegnő Hermione védelme alatt áll s még más valakinek a védelme alatt is: a közvéleményé alatt.

Másodszor pedig azért nem, mert a Sabina igazgatósága nem adhat intézetében helyet egy leánynak, a ki egy napot töltött a parabolánnők palotájában, mely palotának minden szobája tömve van a rettenetes «Pellagra» betegeivel, azon iszonyatos pellagráéval, mely a mult századok minden pestiseinél vészesebb, ragályosabb, kínzóbb, undorítóbb, s mely dögvészt gyógyszer nem gyógyít, csupán szeretetteljes ápolás, s az ápoló maga saját életét teszi föl e rettenetes játékban, maguk az orvosok irtóznak egy pellagra beteget meglátogatni. Erre az ápolásra vállalkoztak azon időben önfeláldozásra elszánt nők és hajadonok. Ezeknek lett főnöknőjük Hermione; ezeknek adta át palotáját; ezek közé hozta el Dávid Rozálit.

Ezt hirdeti az a sárga zászló ott a kapun.

Hanem mikor azt a sárga zászlót meglebbenté a szellő Dávid feje fölött, mikor feltekintett az égre s meglátott egy pacsirtát emelkedni a lég magasába, ah! akkor ő is kezdé érezni, hogy mi az a vágy az emberben, hogy «bár csak repülni tudnék!» És mit tesz megőrülni attól a kíntól, hogy miért nem tud az ember repülni? A «Vezérhalom»-ról igen szép kilátás nyilik a Lipótmezőre; ott van egy nagy sokemeletű épület, az az országos tébolyda. Abban van Dávid atyja orvosi ápolás alatt.

Dávid rászánta magát, hogy elmenjen az atyjához a tébolydába.

AZ ASTRAPÉ.

A Vezérhalomról az egykor «Kutvölgynek» nevezett hegyvágányon át ez idő szerint légnyomatú vasút visz a városmajorig. Ugyanazon vonalon jő fel a hegyvidéket vízzel bőven ellátó vezető cső is.1) Dávid ezt a prózai közlekedési eszközt választá a hegyről lejutásra, a regényesebb gyalogút helyett a Zugligeten keresztűl: sietett.

Mikor a hegyi vonattal leérkezett a városmajori pályafőhöz, őt és a vele együtt utazókat a minden pályafőnél szokásos kiáltás fogadá.

«Astrapé, 3 órai!»

Ezt a kiáltást a vasuti kapus nőcselédje hallatja s ugyanakkor a kezében egy oktáv nagyságú papirlapot tart lebegtetve, a mihez hasonló van még egy csomó a hóna alatt.

Ez az Astrapé aztán egy hirlap.

Négyszer jelen meg napjában. Benne van minden nevezetes eseménye a bel és külföldnek, a legujabb táviratok és a fővárosi sensatios hirek, a gyülések nevezetesebb beszédei és mindez – egy nyolczadrét lapon.

Az Astrapé gyorsirászati jegyekkel irott lap; annálfogva mindaz, a mi a lepedő-lapokon egy egész regál-ivet foglal el, az Astrapéban egy kis lapocskán elfér. És a mellett kiállítása is az emberileg elérhető legnagyobb gyorsasággal megy végbe. Az Astrapénak nem kell se betüszedő, se nyomdász. Papirographiai úton van kiállítva. A hogy a a szerkesztő teleírja a papirlapot (melynek elkészítéséről már a mult században elmélkedett Sennefelder), ugyanarról a lapról egy, az iróasztalához srófolt villanygép kétszáz lenyomatot négy percz alatt elkészít; a szerkesztőnek csak az egyik lábával kell olyanforma gyakorlatot tenni, mintha varrógépet vagy kerekes guzsalyt hajtana, a mi által a tiszta papiros a villanygép pálczái közé, arról a gép által mozgatott s matriczul szolgáló beírt lapra s onnan a kosárba leugrik. Az alatt írhatja a szerkesztő a következő lapot. Egyik munka nem akadályozza őt a másikban; a kezével ir, a lábával nyomtat. Ilyenformán nem kell neki se szedő, se nyomdász, se munkatárs; csak kihordó. A kihordók egyúttal a helyihirek behordói is; «penny a liner», ők bediktálják, mi hir a városban? a szerkesztő odairja, a lábával hajtja a papirtoló gépet, a villanygép nyomtat s öt percz mulva a kihordó a fris ujdonságot már nyomtatva árulja az utczán, a kávéházakban, az indóházakban: egy fillérért!

Egy egész lap egy fillér?

Átkozott concurrentia. Ezt egy lap sem csinálhatja utána. Akárhogy siessenek, valamennyit megelőzi azzal az idővel, a mibe a többi lap betüszedése, formába rakása, kiigazítása kerül, s egy fillérnél kisebb pénz már nincs Európában. Előre látható, hogy az Astrapé időjártával az összes óvilági journalistikát meg fogja ölni.

Ezért a neve «Astrapé» (görögül villám), mely gyors és öl.

Még ugyan védi ellene a typograhiált hirlapokat az a körülmény, hogy nem tud minden ember gyorsirászatot olvasni; azonban évről-évre szaporodik azoknak a száma, a kik azt elsajátították. Már minden gymnasiumban tanítják; a felső tanodákban első tantárgy ez, a mi megkivántatik. Papok, népszónokok, képviselők el sem lehetnek nála nélkül. A kereskedők sürgős levelezéseiket csak gyorsirászati jegyekkel folytatják. A hivatalos lapban minden törvényes idézés, árverés, csőd stb. cincographiált gyorsirászati jegyekkel van nyomtatva, tehát az ügyvédeknek is kell hozzá érteni. A magyar klassikusok gyorsirászati kiadványokban jelentek meg; Vörösmarty összes munkái három, Arany János összes művei két egész íven. Egy Horatius Flaccus egy ív. Egy egész költemény tizenkét szarkaláb meg egy pont. A katonák is taníttatnak a gyorsirászatra.

Eképen ellenállhatatlanul terjed a stenographiát ismerő közönség s vele együtt az Astrapé hatása. Aztán egy fillér az ára. Nem is kapni már semmit a világon egy fillérért, csak nyomtatott papirost; megadja érte a fillért az is, a ki nem tud gyorsirászatot olvasni, a szomszédja bizonyosan tud; az megmagyarázza neki a vett lapból, hogy hány új kormány alakult a legutóbbi hat óra alatt, hány új iparvállalat támadt s hány bukott meg. Hat óra nagy idő a millennium vége felé.

Dávid már hazulról jött a gyorsirászat ismeretével, a katonaságnál szintén tanították: az igen szükséges a gyors rapportoknál; ő is kiadott hát egy fillért a három órakor megjelent Astrapeért, s aztán mindjárt a lap homlokán vastagabb jegyekkel írva, olvasá a legujabb sensatiós hirt.

«Hallatlan merénylet a főváros közepén fényes nappal!!!»

«A Sabina világhirű intézete ma egy borzasztó eseménynek volt szinhelye. Egy közkatona, a XII. voltigeur-ezredből 11 és fél órakor megrohanta az intézet irodáját, s a társulat köztiszteletben álló igazgatóját, nagyméltóságú Mazrur urat torkon ragadva, földhöz sújtá, s akkor a Sabina egyik legszebb hölgyét ölébe kapva azt erőszakosan magával elragadta. A vakmerő katona neve, mint már tudva van, Tatrangi Dávid. Erélyes rendőrségünk már nyomában van a szökevénynek. A földre vert igazgatót csak nagynehezen lehetett életre visszahozni. Reméljük, hogy a katonai hatóság e gyilkos merénylettel összekötött nőrablási esetnél a katonai törvények teljes szigorát fogja alkalmazni a dühöngő közkatona ellen. Valóban siralmas állapot, hogy azon osztály, melynek föladata volna családi tüzhelyünket megvédelmezni, ily vakmerő módon zavarja meg a közbiztonságot. Ügyelni fogunk rá, hogy a katonai hatóság ily nyilvános botrány szokás szerinti elsimítását meg ne kísérthesse. Holnap ez ügy miatt, mint halljuk, interpellatió fog intéztetni a hadügyminiszterhez. Mint hallik, az üldözött katona nemzetiségre nézve székely, vallására nézve szombatos.»

Mikor Dávid ezt a hirt elolvasta az Astrapéból, akkor megváltoztatta azt a szándékát, hogy a Lipótmezőre menjen az atyjához. Most már fel kell mennie a várba, hol ezredkaszárnyája van, s jelenteni magát, hogy ne keressék: ime itt van.

Úgy meg volt vetve az ágya mind a katonaság, mind a polgári közvélemény előtt, hogy menekülésre még csak nem is gondolhatott.

HJA, «PARASZT», AZ MEGINT MÁS!

A várba felsiettében már szemközt találta Dávid az őrjáratot, mely felkeresésére volt kiküldve. A négy fegyveres legény szótlanúl közrevette s úgy kisérte be a kaszárnyába. A kofák, a bérkocsisok mutogattak rá: «ez a gyilkos, ez a leányrabló!»

A kaszárnyában legelőször is átadatott a porkolábnak. Az elszedte tőle a kötéllánczot, a távcsövet, a czirkalmat s a katonai rang egyéb jelvényeit, azután bezárta egy magán-kóterbe.

Azzal az ezredes rögtön összehívta a katonai törvényszéket.

Az akkori katonai törvények már nem ismerték a testi fenyítéket, hanem annál jobban kifinomították az akkori kedélyekhez alkalmazott szellemi torturákat.

Legelőször is a törvényszék a legnagyobb katonai nyilvánosság mellett tartatik meg. Azon ezred, melyhez a vádlott tartozik, a kaszárnya udvarán négyszöget alakít s ott várja be a szóbeli per lefolyását lábhoz tett fegyverrel. A négyszög közepén, egy hosszú asztal mellett ül az ezredes, egy százados, egy főhadnagy, egy hadnagy, egy őrmester, egy tizedes és egy közkatona; ezek a birák. Legelőször szavaz a közkatona az itéletmondásnál. A vádlottat az asztal végére állítják, egyik felől áll mellette a dobos, a másik felől a zászlótartó, mellette a porkoláb.

Ha bűnösnek találtatik, s miként a fenforgó esetnél, a 132., 133. és 134. §§. értelmében (erőszakos betörés idegen házba, polgári egyén tettleges bántalmazása, egy nő miatt czivódás kezdése) elmarasztaltatik, akkor megperdül a dob, a sajátszerű «szegény bünösök» accordjait ütve: a zászlótartó becsavarja a zászlót s eldugja a kaucsuk tokba; a vezénylő őrnagy «jobbra át»-ot kiált s arra minden katona egyszerre hátat fordít az elitéltnek, kinek e megszégyenítés után a haja és a szakálla levágatik (ez nem testi büntetés, mert nem fáj, de annál nagyobb szégyen, miután az egész világ szakállt visel; csak az elitéltek nyiratnak meg), a büntetés azután a körülményekhez s a biró akaratához képest lehet egy évi várfogság, s azontúl még három évi kényszerszolgálat a fegyszázadnál, minden előléptetés kizárásával, s minden polgári foglalkozás és öltönyviselés betiltása ez idő alatt. Sulyosbítható még a büntetés a kórházi szolgálattal és a dalmatiai partőrzéssel; nagy bűnösöknél fokozható egész a zenekari nagy bombardon fuvására itéltetésig, a miben két év alatt el kell szakadni az ember tüdejének.

Már most Dávidnak csak azon kellett magában tanakodnia, hogy mekkorát kap a büntetésből, mikor a négyszög közepébe a krucifixos asztal elé kiállították.

Abból, hogy vádlójául az ezredauditor helyett a Generalgewaltigert látta megjelenni, előre gondolhatá, hogy merényletéből celebris ügyet szándékozik csinálni a hadügyminiszterium.

– Közvitéz, Tatrangi Dávid! szólt az elnöklő ezredes, midőn a Generalgewaltiger felolvasá a bűnvádat: igaz-e az, hogy ön egy érdemes «polgárt», méltóságos Mazrur Miron igazgató urat saját házában erőszakosan megtámadá, földreverte s házából egy hölgyet elragadott?

– Igaz.

– Megmondhatja ön tettének indokait?

– Nem.

– Tudja ön, hogy e tette által a katonai büntető törvénykönyv 132., 133. és 134-ik szakaszaival jött összeütközésbe, melyek a fegyver alatt álló sorhadi, lovassági, tüzérségi és hadihajózási közvitézekre a polgárokon elkövetett erőszakért és a nők miatt kezdett czivódásért egy évi várfogságot, három évi kényszerszolgálatot és örökös degradatiót diktálnak?

– Tudom.

– Van önnek valami mentsége?

– Van.

Dávid elővette a kebléből a király levelét s átnyujtá azt a közel álló porkolábnak, az elvitte ez ezredesig.

A levélnek nem volt czíme.

– Kinek szól ez?

– Bírámnak.

Az ezredes felnyitá a levelet s végig olvasá annak tartalmát.

A törvényszéki etiquette szerint, ha elmarasztaló az itélet, annak kimondásakor a szavazók ülve maradnak. Csak akkor áll fel a szavazó, ha fölmenté a vádlottat. Kezdeni szokta a szavazást rendesen a közvitéz.

Ezúttal azonban az elnöklő ezredes kezdé, felállva székéről s az elolvasott levelet két tenyere közé fogva. Arra aztán mindenki felállt.

– Uraim! Ő Felsége, dicsőségesen uralkodó császárunk és királyunk jelen legmagasabb kéziratában, a tegnapi kelettel, Tatrangi Dávid urat a vitéz XII. voltigeur-ezred alhadnagyává legkegyelmesebben kinevezni méltóztatott. Ez által a vádpontok categoriája elesik. Alhadnagy Tatrangi Dávid lovagias kötelességét teljesítette, a midőn egy sértett hölgyért tettleges elégtételt vett a bántalmazón. Tambour! A tisztelgőt! Kornétás! A chamadeot! Zászlótartó! A honneurt!

Dob, trombita pörgött és recsegett, a zászló háromszor meglóbáltatott Dávid feje fölött; az egész négyszög egyszerre lábtól két kézre kapta fegyverét és tisztelgett. Ez a katonai becsülethelyreállítás szertartása.

Az ezredes pedig odalépett Dávidhoz, a markába csapott, megrázta a kezét s azt mondá neki:

– Fogadj Isten, bajtárs; ugyan derekasan tetted, hogy jól megrugdaltad azt a «parasztot»…

Ma aztán szabad volt Dávidnak kardot kötni az oldalára.

S holnap szabad volt neki azt letenni.

A VEZÉRHALMI ALHAMBRA.

Hogy került az Alhambra a budai Vezérhalomra? annak a története ez.

Egy dúsgazdag magyar financzbáró, ki a XIX. század második felében az országos pénzügyi műveletek alkalmával óriási vagyont szerzett, arra a gondolatra jött, hogy ebből a nagy kincsből valamit az országnak vissza is kellene adni. Magasztalásra méltó dicsvágy. Nem kell a gazdagokat megróni azért, hogy fényt űznek. A fény a kortársakat ugyan még égeti, de utódaiknak világít. Minden palota egy darab historia, s a historia az élet. Sok palota: egy nagy város, s egy nagy város: egy nagy nemzet.

A gazdag főúr azt az egész környéket, mely szőlőkertekkel s apró villákkal volt fedve, kisajátítá s egy nagyszerű angol parkot alakíttatott belőle. A szőlők helyébe chinai, australiai, japáni fák jöttek; szőlőkert nem főváros közelébe való; a kőbányákat betemették, s hogy az újonan ültetett park az aszályos délkeleti hegyoldalban sikerüljön, a Mártonhegy teknőjében artézi kutat furattak. Négyszáz lábnyira kellett fúrni a makacs agyagpala rétegeken keresztül, csaknem a Duna szinéig, míg el lett érve a «vörösvári medencze», mely a budai fürdőkbe önti ki vizét, onnan aztán egy oly hatalmas vizsugár lövelt fel, mely perczenkint száz akó vizet ömlesztett, s a hegytetőről leomolva, örök zúgó patakot képezett, mesterségesen alkotott medrében művészi zuhatagokkal. Ez a kút maga egy millióba került, s az eredménye az volt, hogy a budai déli oldal fürdői elvesztették a vizeiket, a hegyoldalt pedig meseszerű gyorsasággal nőtte be az ujon telepített erdő. A szökőkút maga egy magyar művész nevét tette világhirűvé. Remek szobrászati alkotás az, kárpáti fehér márványból; Szent László királyt ábrázolja, midőn az a sziklából forrást támaszt szomjú hadainak; a megszabadított nők, a harczos férfiak alakjai művészi csoportulatban veszik körül a lovagot; a kún rablótól megmentett leány a földön térdelve, hálateljesen csókolja a szent király kengyelvasát. A kút medenczéje zöld márvány, melynek négy szegletén térdre görnyedt ergonadeok tartják négy ország czímerét, a négy középlapon pedig László király legendái vannak domborművezve abba a ritka nagybecsű sárga márványba, a mit a szobrászok giallónak neveznek.

Ez a mű foglalja el a kastély udvarát, melyet a nemzeti tetszelgés elnevezett Alhambrának; a mit azonban nem kell a szó szoros értelmében vennünk. Nem: annak az építtetője csak nem rabolhatott még ki annyi hidalgót és zsidót, mint Abu-Abdallahtól Alfaragiig a mór királyok, százhuszonöt esztendeig, hogy egy akkora palotát készíthessen, melyben negyvenezer ember ellakhatik; hanem az egész épület stylje volt ellesve e mesevilági építménytől, s voltak utazók, kik e palota szoborcsarnokában az Alberca peridromját vélték felismerni, míg a szökőkút udvara az «oroszlán-udvarra» emlékeztet, finom, karcsú oszlopos áttört művű arkádjaival, aranyozott rácsozatával, s hogy tökéletes legyen a csalódás, az udvar délvirágok kertévé van alakítva, cziprus és pálma díszlik, mint otthon, a nialeja szőlőfürtös venyigéi futnak fel a falakon, s a vízmedenczében a nuphar illatos kék rózsái, s a victoria regia illatos nymfatulipánjai nyilnak. Az egész udvar egy tizenöt öl magas üvegkupolával van befedve, s a szökőkút vize hő; télen is spanyolországi lég van e helyen; a föld maga csinál magának tavaszt, a tél közepén meleg vízzel, a játszi vén gyermek!

… Az a tündéri kert azon a tájon lehet, a hol hajdan egy magyar költő háza állott, a kinek munkáit akkor sokan olvasták. A kis ház köveivel rég árkot temettek már, s a költő munkáit csak az új kor Toldy Ferencze ismeri még; az egész, a mi megmaradt belőle a jövő század számára, tán csak az a három ezüst levelű hárs, miket saját kezével ültetett; azokat nem fogja kivágni senki, mert virágaik gyógyillata megvédi őket s a hajdani gazda neve a kéregbe vésve tovább él…

A gazdag úr, ki a palotát építteté, sokat akart a jóból, vagy talán meg akarta mutatni, hogy az építészet egyéb iskoláiban is jártas; vagy meglehet, hogy csak a főváros izlésének akart hódolni, melynek épületeiben az ó- és új világ minden architecturai mintáját fel lehet találni: egy múzeumot görög stylben; egy nagy operaházat franczia modorban; egy bálépületet byzanczi izlés szerint; egy hyppodromot a pekkingi pagoda mintájára, egy nemzeti pantheont a római mauzoleum utánzásával, egy alagútat egyptomi portaléval; egy országházat gothikus modorban,2) egy polytechnicumot ó-német tűzfalakkal; palotákat egymás mellett sorban, a világ minden nemzetének és korszakának izlése szerint kúpos és hegyes, emeletes és eltünő fedelekkel, veres külsővel és rokokó faragványokkal, erkélyekkel és donjonokkal, vasépületeket üvegtetőkkel; s mindenek felett templomokat a legnagyobb választékosság szerint, egy góthszerű münsztert, egy kupolás basilikát, egy moszkvai csúcskupolákkal ragyogó szerb templomot s kiváltképen egy «opus rusticum» modorban formált városháztornyot. Meglehet, hogy az építtető főúr nem akart hátramaradni a sok jó példától. Az Alhambraszerű palotához egyptomi bejáratot építtetett; a majorsági lakot chinai mintára rendelte, s a mint a síklevágás közben háttérnek ott maradt a «Széchenyi-Domb» meztelen kőfala, abba az Ellorai indus templom mintájára vágatott – pinczét.

A palota belsejének is kijutott a pompa minden neméből: a magas termek összefutó ívboltozatai, mikről, mint egy cseppkőbarlang padmalyáról, szeszélyes czifrázatú csúcsivek csüggnek alá, mind a legdrágább márványból vannak faragva, a falközök kirakva sötétkék lapis lazulival, vagy habos-zöld malachittal, vagy a mult századokban elveszettnek hitt, most újra feltalált «porporino»-kő biborpiros tábláival, az ablakokon középkori üvegfesztészet remekei, másutt az új találmányú lithophania átlátszó képei; szőnyegekül mult századbeli gobelinok s bauvaisi és flandriai himzetek a XV-ik századból s a most már oly ritka d’Arazzik, mythologiai jelenetek selyembe szőve. A bútorok Jean Goujon modorát utánzó vésnök művészettel, csakhogy ujabbkori találmányok alkalmazása által meghazudtolva az időkort, a diófa kressilalkohol által sötétkékké páczolva, másutt a violaszín királyfa alkalmazva, mely már amerikai szerzemény; az elefántcsontfaragványok görög izlés szerint megfestve; a bronz szobrokon a «corynthi ércz» nemes zöldzománcza. Pompás damaszkozott vasszekrények ezüsttel, aranynyal kiverve; velenczei tükrök rámáin Delaulne bacchansnőinek merész csoportozata, mennyezetes ágyak, brokat függönyökkel, czímeres kandallók, karzatos könyvtárak, pazarlás a chinai, sevresi, japáni és herendi porczellán minden alakú termékeivel; az olasz fayanceal, s a miket a keramika műhelyében Palissi alkotott; a fegyverteremben pompás mellvértek, paizsok, egész felöltözött panoplitok, miknek mellvasán Giulio Romano rajzai vannak aranynyal kiverve, a képtárban hirhedett festők remekei minden iskolából; ritka ékszerek, kristály, achátedények, kameák és csodaművű órák, azok közt Guido Baldo órája egy gyűrű kövében, mely órát és negyedet üt. S a Canterbury érsek Parker órája egy pálczagombban, melyet minden héten egyszer kell felhúzni, s a straszburgi, lyoni, Medina dal Campoi ódon mesterséges óraművek remek mintázatai.

Mindezen remekművek közt azonban több volt az utánzat, mint az eredeti. A civilisatio gyáripara a XX. században mindent elő tud már állítani gyári úton, a mit a hajdankor művészete mint kézműremeket hagyott hátra. Rubenst, Tintorettot olajnyomatok a csalódásig utánozzák, az encausticának megfelel a lithophania, Benvenuto Cellini ciselirozását hajszálig utánképzi a galvanoplastica; a gobelint előállítja a gépszövőszék, az elefántcsontot nem faragják többé, hanem Rouvier találmánya szerint őrölt csontlisztből, schellak és alkohol vegyítékkel légszivattyúba teszik, s aztán formába nyomják; a hajdankori drága corinthi érczet utánozza a princzmetall, az aranyat a chrysorin; a vert vasműveket mintába öntik, a nummismatika ritkaságait ezrével sokasítják, alfenoidot, bathmetallt használva az ezüst helyett, a márványt és lapislazulit pompásan utánozzák Lippmann és Schrechenburger tanulmánya szerint mész márványpor, lenolajba itatott agyagból, összegyúrva kénsavas égénynyel, s Thorwaldsen, Canova és különösen Pradier minden nevezetes szobrászati remekét tudjuk már mintába önteni kétszer égetett, kétszer timsóval átizzasztott fősz-anyagból, hogy azt csak a szakértő tudja megkülönböztetni az igazi carrarai márványtól vagy alabástromtól.

Ilyen utánzat nagyon sok van az ujabbkori Croesusok palotáiban. A luxus encanaillirozza magát! Az eredeti, az igazi műkincsek uralma lejár. A ma készült szobrot beássák guanóba, két hó mulva kiveszik, az egyik lábát letörik, s lesz belőle antik; a ma festett korcsmai képet felakasztják a füstre s két hét mulva lesz belőle Van D’Eyk.

Hanem azért mégis belekerült öt millióba a vezérhalmi Alhambra.

Ha minden igazi lett volna benne és rajta, ötvenbe kellett volna kerülnie. De hát ez is elég nekünk.

A gazdag primus acquisitor aztán meghalt, s hagyott maga után öt fiut és három leányt. A leányoknak hagyott két-két milliót, a fiuknak egyenkint ötöt, a majoresconak ötvenötöt, meg az egész Alhambrát.

Természetesen a majoresco volt az, a ki leghamarább elpazarolta az örökséget, miután az volt a legtöbb.

Mikor a vége felé járt, kezdett terhére lenni az Alhambra.

Összebeszélt a ministerekkel, (sport bajtárs volt) hogy vétessék meg azt az országgal a király számára, olcsón adja: hét millióért. A képviselőház megszavazta az összeget. Hét millió már akár ide, akár oda. Hanem mikor a törvény a király szentesítése elé került, akkor már II. Árpád ült a trónon. S az, mint tudjuk, szűkmarkú ember, visszavetette a törvényt. Neki nem kell az Alhambra.

A majoresconak azonban szintén nem kellett. Annak a fentartási költségei évenkint százötven ezer forintra rugnak. Fogta magát, nagylelkűségre vetemedett, oda ajándékozta az egész Alhambrát minden műkincseivel együtt a felséges nemzetnek.

A felséges nemzet aztán egynehány esztendeig maga fizette az évenkinti százötven ezer forintot az Alhambra fentartásáért.

Akkor egyszerre előálltak a majoresco hitelezői s azt mondták, hogy semmi joga sem volt neki elajándékozni az Alhambrát, mert az a csődtömeghez tartozik! Azzal alakult egy consortium, mely a majoresco zilált vagyoni állását rendezni vállalkozott, az lefoglalta az Alhambrát s erősen fenyegetőzött, hogy a műkincseket el fogja kótyavetyéltetni, a márványt, oszlopokat, szobrokat eladja, mint épület-anyagot, s a gyönyörű parkot kivágatja és elárusítja tüzelőfának ölszámra.

Ebben a nagy szorultságban érkezett az a váratlan szerencse, hogy a szentpétervári palota-forradalomban Constantin czárt letették, az leányával együtt Magyarországra menekült: itt a consortium rögtön körülkapta s addig lélekzethez sem hagyta jutni, míg rá nem kötötte az Alhambrát két millió forintért; a mennyit a ránézés is megér.

Ekként jutott az Alhambra a beteges czár holta után a czári herczegnő, Hermione Peleia birtokába.

A «PELLAGRA MISERORUM».

A kis kapusleány, egy kis szöszke kondor hajú gyermek, végig vezette Rozálit az oszlopos, nyilt folyosón, melynek mór szabású ívboltjai keletre voltak nyitva, innen széles fehérmárvány lépcsősor vezetett fel az előteremig, két oldalt márvány canephorákkal diszítve, mik élő virágokat emeltek fejeiken; az előterem szétnyitott szárnyajtai előtt megállt a gyermek s hátrahúzódva, szótlanul mutogatott maga elé s azzal sietve visszafutott. Neki nem volt szabad ide belépni.

Rozáli elfogult kebellel állt meg a küszöbön. A terem templomszerű boltozata lapis lazulival van kirakva, aranyozott kupívei egymásba futnak s egyesülten ismét alácsüggnek, mint egy-egy oszlop fejezete, mely alól elvették a pillért; a sötétkék mezők arany csillagokkal behintve. Négy magasan álló ablak egyetlen darabban alkotott litophannal fedve, melynek tejfehér alapjából átlátszó geniusi alakok tünnek elő, fehérbe fehérrel rajzolt szellemképek. E világítás valami túlvilági félhomályt ád a nagyteremnek, melynek padlóját egy nagy, napalakú ábra képezte, sárga márványból kék márvány alapon.

A nagy terem hátterében két nőalak áll.

Az egyik magas, karcsú, fiatal hölgy. Arcza, alakja emlékeztet Phidias Pallas-Athenæ szobrára; az a minervai nyugalom, az az istennői tökély minden vonásában. Büszkeséggel párosult jóság. Sötét haja magas tekercsbe fonva fogja fejét körül. Nagy, átható szemei betörnek a ránéző szemén át annak keblébe. Ruhája fekete, testhez simuló, derekát széles sárga szalag övezi át, mely jobbfelől a ruha szegélyéig aláfut.

A másik hölgy koros nő; szikár termet, hátrafésült rövid hajában semmi diszítés; csontos arcz, férfias homlok, összeszorított ajkak. Tekintete ridegségét növeli a viselt szemüveg. Ő is fekete ruhát hord, de fehér szalaggal.

E két nőalak előtt állt meg a leány abban a rózsaszín ruhában a hármas övvel s a Faustina hajfonatokkal.

– Miért jött ön? kérdezé tőle az ifjabb hölgy, csengő alt hangon, márvány tekintettel.

– Hogy itt maradjak.

– Ki vezette önt ide?

– Jegyesem.

E szónál megdöbbenten huzta hátra a fejét a hölgy s vizsgáló tekintettel birálta az előtte álló alakot.

– Tudja ön, hová jött?

– Egy menhelyre, hol nők ápolnak nőbetegeket.

– S meg volt önnek mondva, micsoda betegek azok?

– A Pellagra betegei.

– S tudja ön, hogy mi az a Pellagra?

– Nem tudom.

– Elhiszem; kik selyemben járnak, nem ismerik azt; mert hisz ez a Pellagra Miserorum, a nyomorultak ragálya. Tudornő: kérem, magyarázza ön meg e tisztelt hölgynek, hogy mi az a Pellagra Miserorum.

E szóra a koros nő előbbre lépett, levette a szemüvegét, megtörülte zsebkendőjével s ismét föltevé; s azzal egész tudományos pedanssággal hozzáfogott az értekezéshez.

«A Pellagra Miserorum egyike azoknak a vészeknek, melyek mint helyhez kötött bajok régóta ismeretesek voltak a szakavatottak előtt; századokig, tán ezredekig ellappangtak a földabrosz egyes zugaiban, míg egyszer, rögtön előtörve saját hazájokból, elterjedtek hirtelen egész világrészeken; némelyik körülutazta az egész földet. Így került elő a himlő Afrikából, a cholera Keletindiából, a sárgaláz Brasiliából, a gyermekölő Noma Chinából, a fekete halál Palæstinából, a mik milliónként pusztíták az emberiséget. Így vannak még most is helyhez kötve a Spakelshed Norvegiában, a Malaria a Maremmek mocsárai közt, a Kretinismus Savoya hegyeiben, a Berri-berri Nepaulban, a Framboise a Provenceban, a Cirragra Lengyelországban. Ezek még nem indultak meg hódító hadjáratokra. Majd elindulnak. Ezután vannak még uralkodó bajok, a mik csak a szegény osztályokat keresik fel. Ilyen a Rupia, az Ergotismus, mely az anyarozsos buzaliszt mérgezéséből támad. Az ilyen endemikus bajok közé számíták a mult században még a Pellagrát. Csak Olaszországnak egy vidékén volt az otthon, csak azon néposztálynál, mely kukoriczával táplálkozik, és különös, még eddig orvosilag meg nem állapítható okokból, inkább a nőket támadta meg, mint a férfiakat, inkább az ifjakat, mint a véneket. Az olasz orvosok «mal rosso»-nak nevezték.

– Keletkezésének oka tudva volt. Egy microscopicus gombafaj szokta azon a vidéken meglepni a tengerit, mely növénykórt otthon «Verderame»-nek neveztek; egy család a szőlővenyige «oidium»-ával. Mióta a baj elterjedt, a tudományos világ előtt «Zeidion Toxicon» a neve. Megismerte azt később Magyarország, Szerbia, Románia is, de azért még mindenütt csak sporadice tünt fel a baj. Egészen ment maradt tőle Németország, a hol a tengerit nem mívelik. Van azonban Németországnak egy más plágája: a «hesseni légy», coccydomia destructor. Ennek az eredete pedig ez: II. Fridrik hesseni uralkodó az amerikai szabadságharcz alatt Angliának átengedte a katonáit, olyan szerződés mellett, hogy a hány azok közül Amerikában elpusztul, a fejedelem annyi ezer tallér kárpótlást kap érte. A fejedelem 21 millió tallér kárpótlást kapott. Fájdalom, hogy nem többet. Nehány ezer hesseni harczos mégis csak visszakerült Európába Amerikából, s nem hagyta ott a bőrét ezer tallérért. Hanem a helyett hozott magával egy sokkal többet érő ajándékot az ágy szalmája között, azt az átkozott szipolyt, a minek hesseni légy a neve. Tíz év mulva a németországi mezei gazdák átka lett ez a rovar, mely petéit a buza és a rozs sásleveleibe rakja, s akkor azok elkezdenek pusztulni. A hesseni légy rajként repül, mint a sáska, fel nem tartja sem folyam, sem hegyláncz. A hol megtelepül, nyomában az éhhalál jár: ott a kenyértermő növény elkorcsosul. Hanemhát ez a hesseni ajándék megmaradt másfélszázadon át Németország tulajdonának. Ekkor átcsapott Magyarországba. És itt azt a természeti tüneményt idézte elő, hogy a míg a buzával együtt a tengerit is meglepte, a tengeriről átoltotta a buza és rozs növényekbe a Zeidion toxicont. És ennek az lett a következése, hogy a Zeidion toxiconnal megmérgezett buza és rozsszemek, az őrlés alatt a liszt közé vegyülve, egyszerre elterjesztették az egész országban a Pellagrát. A betegség, mely eddig endemicus volt, egyszerre epidemicussá vált. Benne van a mindennapi kenyérben, a miért az emberek imádkoznak. A gazdagok könnyen védik magukat ellene; szakácsaik górcsővel vizsgálják meg előbb a lisztet, mielőtt sütnének belőle: nincs-e közte Zeidium? s a szegényt nem bocsátják magukhoz közel. És a Pellagra az eddig uralkodott pestisek minden pokoli tulajdonát egyesíti magában. Ragályos az érintkezés után, mint a himlő, terjed a kedély fogékonysága és az égalj viszonyai szerint, mint a kholera, kínzó, mint a typhus, undorító, mint a pestis. Csak az egyetlen jó tulajdona a régi öldöklő angyaloknak hiányzik nála, a gyorsan ölés. A Pellagra nem öl meg; de hónapokig kínoz. Megjelenik először az arczon, a kezeken, mint egy rózsaszínű folt. Émelygés, láz követi. Akkor elmulik. Egy év mulva biztosan újra előjön. A rózsák most már égnek, felhasadnak; az egész életműszervezet együtt ég velük; a fő elkábul, a gerinczagy fáj, az izmokat görcsök veszik elő, a vér átszivárog a bőrön; az idegek elsenyvednek; eljön az őrjöngés, az öngyilkolási düh, és az ember még sem hal meg: tovább él; kigyógyul. De minő életre gyógyul ki? Agya eltompul; dőre, esztelen marad; arcza feldulva sebhelyektől, ránczoktól, kora vén lesz, haja mind kihull. Ez a Pellagra miserorum.»

– Megértette ön? kérdezé Hermione Peleia herczegasszony a rózsaszínruhás leánytól. Tudja már most, hogy mi lakik odalenn abban a világban, a mit a darócz választ el a bársonytól? Hanem a bársony azért nem őriz meg a Pellagrától, ha érintkezésbe talál jönni a daróczczal. A herczegnőkre is elragad a koldusnők nyavalyája, ha közel jutnak egymáshoz. Ezért zárva a főváros palotáinak kapui nappal is. A kik pedig elszánták magukat, hogy a nyomorultak szenvedéseit enyhítsék, önfeláldozásra kész nők, azoknak neve Parabolana: viseletük fekete öltöny, sárga övszalag, az éjnek, a halálnak, a nyavalyának a szinei; együtt a kettő az önök fővárosában ellenszenvköltő. Épen azért viselik a parabolánnők, hogy mikor az utczán járnak a nép között, mindenki ösztönszerűleg kitérjen előlük: «hah, feketesárga!» Lehet, hogy a Pellagra miazmáját hordják magukkal. Akarja ön ezt az öltönyt felvenni?

– Kész vagyok rá.

Hermione Peleia összeszorítá ajkait s nagy sötét szemeivel hosszasan tartott itéletet Rozáli rózsás arczai fölött. Igazi-e ez a szín, igazi-e ez a nyugalom? Talán nem értette, a mit a tudornő elmondott előtte? A herczegnő nehány szót mondott a tudornőnek egy Rozáli előtt ismeretlen nyelven, mire az eltávozott a teremből.

– Várjon ön, míg a tudornő visszatér.

És odáig hallgatás volt a két hölgy között.

A gondolatterhes csendben egy nagy lepke repült be kívülről a nyitott ajtón, egy gyönyörű Papilio Io, mely pávafarkszerű szárnyaival körülrepkedte a két hölgyet s egyszer megszállt Hermione diadémján, mint egy eleven boglár, ragyogó szárnyait meg-meglibbentve; majd ismét lerepült, körülrajongta mind a kettőt, mintha az «örökkévalóság» jelével (∞) fonná őket körül, ő maga a «halhatatlanság» jelvénye, s egyszer megint leszállt Rozáli vállára, azután kirepült ismét a szabadba.

Most visszaérkezett a tudornő. Egy ingadozó nőalakot vezetett be, kinek feje sűrű fátyollal volt letakarva.

Hermione Peleia herczegasszony így szólt akkor Rozálihoz.

– Ime egy teremtés, a ki a Pellagrát végig szenvedte.

Intésére a tudornő levette a támolygó alak fejéről a fátyolt.

Iszonytató tekintet volt az! Egy nő, a kinek nincsen az arczán bőr, és nincsen a fején haj. Az a gyöngéd, hamvas bőr, a mi az örömnek, a szeméremnek, a gyönyörűségnek tündérmesékkel teljes lapja, az volt elpusztítva, s az a selyemerdő, a bűbájnak aranyos árnya, az volt elpusztítva. Jó szerencse, hogy együtt jár vele az örök dőreség; nem tudja a nyomorult, hogy mi történt vele.

– Ime ez alaknak itt egy év előtt még olyan fehér és piros arcza volt, mint önnek, épen ilyen tömött, hosszú szőke haja, mint önnek! mondá a herczegnő, és hangja úgy csengett, mint egy lélekharang. Ezt cselekszi a Pellagra Miserorum! Ez nem halottakat hagy maga után, hanem kísérteteket. Akar-e ön a Parabolánnők közé lépni?

Rozáli szemei kápráztak, agya szédült, minden idege elzsibbadt e rémkép láttára. Ah! ez rettenetes! Aztán visszagondolt a Sabinára s azt felelé nyugodtan:

– Akarok.

Hermino Peleia még mindig nem bizott Rozáliban. Ez arcz! E kinézés!

– No tehát tegyünk egy körutat a termekben! mondá a tudornőnek intve; mire az a szerencsétlen vázt gyöngéd figyelemmel visszavezeté egy hátulsó ajtóhoz, ott átadta egy szolgálattevő nőnek, visszatért s azt kérdezé:

– Fenséged is jön?

– Igen.

A herczegnő elől ment, hátul a tudornő, közepett a rózsaszín ruhás jövevény.

A domszerű teremből egy széles márványlépcsőn haladtak föl a mezzaninba, melynek ablakai a kertre nyiltak.

A mezzanin lakosztályaiban voltak elhelyezve a pellagra első korszakában szenvedők.

Az úri termek gyönyörű frescofestményei nem voltak most láthatók, sem a padlatok drága mozaikja; minden be volt vonva azzal az új találmányú kelmével, a minek «Kamptulikon» a neve, vulcanizált kaucsukból és parafából készült az, mosható és rögtön szárad; a miazmát nem veszi be úgy, mint a fal. Minden ablak nyitva volt, hogy szabadon járjon a lég, s pálmaháncs szunyoghálóval fedve, a minek szagát kerülik a legyek; a phenilsav átható szaga volt érezhető az egész palotában.

Ezekben a szobákban még nagy csendesség volt, a betegek nyugodtan feküdtek hydrostaticus derekaljakon, mik szüntelen hűsen tartják a testet. Gyógykezelésük csak előzetes volt, szigorú étrend, hidegvíz; némelyiknél használt a melitismus, a mézgyógyrendszer; az osztálynak kilencz-tizedrésze pár hét alatt ezuttal felgyógyultan hagyja el fekhelyét s meglehet, hogy a kritikus év multával nem fog többé ujultan kitörni rajta a vész. Ezeknek még nem kell ápolás, csak felügyelet. Az ápolónők többnyire fiatalok. Még ez osztálynak a baja nem is ragályos nagyon.

Mindezt megmagyarázta a tudornő Rozálinak; azt is megmondá neki, hogy a kiknél a kór az első szakból a másodikba lép, mikor már az arczon és a kézfejen látható rózsafoltok barnulni kezdenek, s előjönnek a gyomorbántalmak, azok innen el vannak távolítva hogy a kórfolyammal együtt járó hangtünetekkel ne zavarják az itteni betegek könnyen ingerelhető kedélyét. Mert a betegségnek egyik főtitka a kedélyállapot. A ki nem fél tőle, megszabadulhat; de a ki szorong, retteg, haragszik, türelmetlen, az mind mélyebben megy bele. Sok hasonlatossága van a víziszony tüneteihez; melyet sok ember, kit az eb megharapott, megkap képzelődésből, bár az eb nem volt dühödt, sőt megkaphatja egy víziszonyos beteg látásától.

Rozáli azt mondá, hogy nem fél azokba a termekbe is bemenni, a hol a sulyosabb betegek vannak.

Fölmentek mind a hárman az emeletbe.

Tizenkét terem egymás hosszában, kórtanyává átalakítva. A ki e palotát építtette, számitott rá, hogy sok vendége lesz; de ilyen sokra még sem. Az ágyak két sorjában voltak felállítva.

A függönyös ágyak mögött már itt nyögés, nyavalygás hangzott, mely egyre nőtt, a mint a belsőbb termek következtek. Itt már kínokat szenvednek; itt sírás, jajveszéklés hangzik, undorodás, émelygés hangjai törnek elő, némelyik kaczag, mintha csiklandoznák, más reszketve nyöszörög és fogait vaczogtatja.

És arczaik minő dultak, a félelem, a kétségbeesés kifejezése százféle alakban. Imádkoznak, könyörögnek, hogy szabadítsák meg őket kínaiktól; könyörögnek, hogy adjanak nekik mérget, mely rögtön öl.

És a parabolánnők csendesen, nyugodtan járnak végig a termeken; fekete ruha, sárga szalaggal rajtuk és feladatuk nagyon nehéz. Mert a Pellagra áldozatait ápolni nem olyan könnyű, mint más beteget. Itt nem adnak be messziről kalánnal orvosságot; a gyógyszert kívülről kell alkalmazni. S ez egy igen kényes és nehéz methodus: az endermaticus gyógymód. Már a mult században alkalmazták azt Bally, Orfila, Magendie; még több sikerrel Lesieur. A felbőrt, az epidermist előbb lehántják, s akkor az eleven bőrbe bedörzsölik a heroicus gyógyszert, hermes mineralét, morphium sulphuricumot, legmakacsabb esetekben a salamandrint. Ez éget! A betegnek minden erében láng hullámzik át, mely egész a belekig hat s a primarius hatás után minden idege szenvedni látszik. Hanem a gyógyrendszernek sikere van. Az endermaticus methodus mellett a bedörzsölt helyen kritikus gyuladás támad, s ha az kifejlődött, a beteg megszabadult, vére kitisztul a kóranyagtól; ép esze, tiszta arcza megmenekül; nehány hét mulva hazamehet, s többé a kenyérméreg nem árt meg neki. Vaccinálva van ellene.

Négyötöde a második stádiumba került betegnek kiépülten hagyja el a parabolanák menhelyét, tán egy kis forradás emlékével arczán és kezein.

Hanem azután van egy rész, a ki végig szenvedi az egész pokolnyavalyát.

Ezek egy külön terembe vannak áttéve.

A herczegnő és tudornő a termeken végig járva, beszédbe eredtek az ápolónőkkel, tudomást szerezve egyes kóresetek fejleményeiről; de a mellett mind a kettő figyelemmel nézte azt a hatást, melyet e fájdalmak házának jelenetei idéztek elő Rozáli arczán.

Nem félt, nem undorodott.

Egy fiatal pellagra-kóros leánynak a karjába épen friss gyógyszert kellett bedörzsölni s ő odament, kezébe vette a ragályos kezet s segítette azt tartani a fájdalmas műtét alatt.

– A leány arcza nem izzad, sugá a tudornő a herczegnőnek.

– Menjünk át a harmadik osztályba, mondá a herczegnő.

E terembe a tudornő lépett be elől, azután a herczegnő, azután Rozáli.

Mintegy húsz ágy volt abban a teremben. Mindegyik ágy előtt két külön ápolónő. Mindegyik ágyban egy őrjöngő némber feküdt.

Ezek már nem nyögtek, nem jajgattak; ezek átkozódtak.

Szidták a világot és a ki őket a világra hozta. Becstelen nevekkel illeték a tisztes asszonyokat, kik ápolásukra vállalkoztak, s mikor megpillanták a tudornőt, egyszerre rákiáltott valamennyi egyhangú zsivajjal:

«Ott jön a méregkeverőnő!»

«Te gyilkos!» rikácsolá egy ágyból valami furia, kinek arczában nem volt már semmi emberi. Száraz kezével a tudornőre mutatott, s azzal hanyattveté magát, két kezét a feje fölé csapva, s lélekzetét visszatartotta, mintha azt akarná mutatni, hogy ő már most igazán meghalt.

A főfelügyelőnő az érkezők elé sietett.

– Működnek a hæmospasiák? kérdezé a tudornő.

(Ezek kaucsuk tömlők, melyek a beteg lábaira szorítva, kitágíttatnak, s ez által, mint óriási száraz köppölyök, azt eszközlik, hogy a vér a fejről a végtagok felé vonatik. Ezek voltak a Pellagra végstádiumában kínlódók lábaira alkalmazva.)

– A testi szenvedések enyhülnek, mióta azok fel vannak téve, felelt az ápolónő; hanem a kedélyek annál ingerültebeek, s ha mind elcsendesülnek is, a mint egyik dühöngni kezd, a többit ismét magával ragadja.

– Kénytelenek leszünk őket mind külön szobában ápoltatni! szólt a herczegnő.

– Az még rosszabb lesz, szólt a tudornő. Akkor viszont a sötétkór lepi meg őket, s az még rosszabb a dühöngésnél.

Ekközben Rozáli közel ment annak a nőnek az ágyához, a ki úgy tett, mintha meg volna halva. Valami veszedelmes kiváncsiság látszott őt oda vonni. Olyan szörnyű volt az a nőalak, tarjagos arczával, kezeivel.

Ámde az a nő nem aludt. A mint Rozáli közel ért hozzá, egyszerre felpattant s villámgyorsan megkapta fekélyes kezével Rozáli piros ruháját s fogcsikorgatva kiálta rá.

– Hát te mit bámulsz? te czifra váz. Gyere no közelebb. Aztán nézz meg jól. Nem láttál még majmot?

A herczegnő és kisérői csak akkor vették azt észre, mikor már megtörtént.

Rozáli nem sikoltott fel. Nem igyekezett öltönyét a dühöngő kezéből kiszabadítani, azt hiába is kisérlette volna. Egészen odalépett hozzá s azt mondá neki egész nyugodtan:

– De igen is láttam már majmot, még pedig igen szépet; az erdélyi vajdáé volt, a ki frakkban, cilinder kalapban járatta; egész urnak volt felöltözve, csakhogy a csizmát az első kezére, a keztyűt pedig a hátulsó kezére szokta felhuzni.

– Ah! Hangoztatá a beteg, s elvigyorodott az ötletlen. Csizmát a kezére, keztyűt a lábára. Ördög adta majma!

S a nagy meglepetésben kiereszté kezéből Rozáli ruháját. Az menekülhetett.

De nem tette azt; hanem odaült a beteg ágya szélére és elkezdett neki mesélni tovább.

– Az ám. Egyszer a tordai főispán ment látogatni a vajdát; a hajdujának az előszobában terítettek, hát mikor az ételt feladták neki, a Muki, így hitták a majmot, oda lopódzott, felült az asztalra, s mind elszedte a hajdu elől az ételt. Ez aztán panaszt tett az uránál, hogy ő éhen maradt, mert a «kis gróf» mindent megevett előle.

– Hahaha! tört ki az őrjöngő ajkán a kaczaj. Még «kis gróf!» s még Mukinak hítták az akasztani valót!

A hahotára a többi ágyak betegei is figyelmesek lettek, s kidugták a fejeiket ágyaik függönyei alul, hogy hallják, mit mesélnek.

Rozáli pedig mesélt tovább.

– De az volt szép, mikor ujságot olvasott.

– A Muki?

– A Muki. Mikor a gróf letette a hirlapot, meg a csibukot, a Muki odaült a karszékébe, a négy kezével megfogta a hírlap négy szegletét, a felkunkorodott farkával pedig fogta a szájába dugott csibuk szárát s így olvasott és pipázott.

Ez már mégis minden őrjöngőnek teljesen megnyerte a tetszését.

Nevetni kezdtek.

Rozáli folytatta a mesét:

– Hát mikor egyszer a gróf borotválkozó eszközeit megkapta a Muki, ő is a tükör elé ült, bemázolta a pofáját szapannal s nekiállt borotválkozni, persze, hogy mindjárt belevágott a pofájába. Attól fogva aztán, valahányszor látta, hogy a grófot borotválják, ő jajgatott helyette; azt hitte, hogy annak is úgy fáj az, mint neki.

Most már mindenki kaczagott, lármázott, hahotázott.

Rozáli pedig e pokoli jelenet közepett rózsás mosolygással inte, hogy hallgassanak, most jön a java.

A dühöngők szájtátva hallgatták. Az, a melyiknek az ágya szélére ült, két tenyerébe támasztá a képét, úgy bámult rá.

– De legszebb volt az tőle, a mit akkor tett, mikor az oláh királyné Erdélyben járt látogatóba. Hát a vajda nagy bált adott a tiszteletére s arra híva voltak messze földről nagy urak és asszonyságok. A Mukit, hogy valami csint ne tegyen azalatt, bezárták a pinczébe, de kiszökött az ablakon s magával hozott egy nagy tubákos szelenczét, a miben a gróf a spanyol burnóját tartotta. Azzal egyenesen fel a tánczterembe, a hol már együtt volt a fényes vendégsereg; ott fogta, szétszórta a székek alatt a burnótot, s aztán elbújt egy nagy virágbokorba. Hát a mint elkezdik járni a kontratánczot s a sok selyemviganó felveri a tubákport, az egyik grófkisasszony azt mondja: hepczi! a tánczosa azt mondja rá: hepczi! Minden ember prüszkölni kezd: a tubákpor felszáll a zenekarig, hegedűsök, trombitások mind prüszkölnek. Az udvarmester kétségbeesik és prüszköl, a vajda dühbe jön és prüszköl. Az ünnepelt királyi vendég majd lefordul a trónusról, úgy prüszköl. S így járják prüszkölő párok, prüszkölő zenekar mellett a tánczot, míg a prüszkölő vajda prüszkölő főispánokat mutogat be a prüszkölő királynénak. A Muki nevette az egészet a bokorból.

Hajh, de az egész Lazaretum is nevette. Hogy kaczagtak a nyomorultak! Hogy hánykódtak fekhelyeiken a nagy nevetéstől!! Rozáli pedig felállt az ágy széléről szeliden mosolyogva, s visszatért a herczegnőhöz.

– Menjünk, mondá a herczegnő.

A mögöttük bezáruló ajtón át is hangzott a vidám zsivaj. A betegek most egymásnak mondták el újra, a mit hallottak.

A három hölgy egy csiga lépcsőn visszatért egyenesen a nagy terembe.

– Ön maga sem tudja, minő jót tett most, szólt Rozálihoz a tudornő. Ön megnevetteté a dühöngőket. Legnagyobb átok szokott e bajnál lenni a kedélyzavar. Már Boccacio idejében tudták azt, hogy a pestisnek nincs jobb ellenszere, mint a víg kedély; úgy támadt a száz víg mese. Most ezek odafenn folytonosan az ön meséjéről fognak egymásnak beszélni, s a mint az egyik ezt a szót kimondja, már a többi nevetni fog. Ez az én hæmospasiam hatását nagyon elősegítendi. Herczegnő, e neophitára ráadhatjuk a parabolánák köntösét.

Hermione Peleia tagadólag inte fejével.

– Nem azt. A fekete ruhát, a sárga szalaggal nem. Ez gyászruha. Ő itt marad. De mindig rózsaszínű ruhát fog viselni, hogy mikor meglátják a nyomorultak, hadd mondják: itt jön a piros ruhás leány! hadd legyen egy, a kinek örülnek.

– Igaz! szólt a tudornő.

A herczegnő inte neki, hogy eltávozhatik, Rozálinak, hogy maradjon.

Mikor egyedül maradtak, odalépett Hermione Peleia Rozáli elé, és e kérdést intézte hozzá:

– Mi oka volt önnek ide jönni, s mi ok készti rá, hogy itt maradjon? Nem rettenetes hely-e ez?

A lány egyenesen, bátran felelt meg leánytársának.

– Azért jöttem ide s azért akarok itt maradni, mert az a hely, a honnan ide jöttem, még rettenetesebb nekem: az a Sabina.