ELSŐ RÉSZ. AZ ÖRÖK HARCZ. (continued 7)

A sötétben, a záporban összezavarodik a nihilisták egész hadirendje; reggel felé a hadvezérek kénytelenek minden ponton takarodót fuvatni.

Mikor másnap reggel Schertsinszkoi a tábori kórházakat végig látogatta, ezt táviratozta Sasza asszonynak:

– Éjjeli támadásunk visszaveretett. Pánczél nem jó többé. Ellenség mérgezett tűkkel lövöldöz. Halottunk kevés, sebesültünk sok. Hadseregünk fele vakarózik.

(A hogy mr. Severus mondá egykor nevetve.)

A sikertelen éjjeli támadás után azonban megkisérlé a szabályszerű ütközetet.

Egy kozák ezred, egy csapat kaukázusi lovasvadász és négy röppentyütelep indult kémszemlészetre az ellenség hadállásának kitudása végett. Alig közelíték meg a mult éjjeli harcz szinterét, midőn az ellenség robbanó lövegei tudatták velük, hogy a nyirerdők egész hosszában meg vannak szállva. Nehány lövést váltottak egymással udvariasságból s azzal visszatért a lovas kémlő csapat az arczvonal mögé.

Ekkor aztán megszólaltak az ágyuk.

A nyirerdővel szemben volt egy domb, arra felvontatott a hadvezér százhusz ágyut, miknek lövegei erdőgyujtó tűzokádók, gömbszóró shrapnelek, assa fœtidával töltött chinai büzgolyók és petroleum-bombák voltak.

Mikor a legelső amerikai Rodman-ágyu eldurrant a dombtetőről, bombáját az erdő felé hajítva, abban a perczben felrepült a nyirerdőből az ærodromon.

Még mindig csak az első, csak egyetlenegy.

– Ah itt jön a fehér sas! kiáltának az oroszok; de most már tudták, hogy mi az? Egy gép. S el voltak készülve a fogadására.

Igaz, hogy annak a gépnek előnye van; hajigálhat le onnan a magasból Orsini-bombákat; de már ezek be vannak véve a számításba. Ennyi és ennyi embert fog megölni. Mondjuk, hogy ezeret, vagy kétezeret. No hát kétezerrel több halott. Ez nem tesz különbséget. Ember van elég.

Hanem az ærodromon nem látszott semmi előkészületet tenni holmi bombahajigálásra. A mint távcsöveken nézték, az egy síma, fényes csucshenger volt, hasonló egy szivarhoz, mely terjedelmével nem árult el romboló ballasztot.

Az orosz tüzérek elkezdtek e szép szárnyasra vadászni.

Feléjük közelített. A Rodman-mozsarak bombái elérhették. A süvöltő gömbök ott jártak alatta, fölötte, a légjáró tudomást sem látszott róluk venni, s mikor a dombhoz közel ért, melyen az ágyuk fel voltak vontatva, egyszerre olyan közelre szállt alá, a hol a bombavetők «már» nem találhatták el, s a vontcsövű ágyuk «még» nem érheték fel.

Hanem erről is volt gondoskodva.

Ott állt százhúsz röppentyütelep, mely egyszerre, egy jeladásra elkezdé sistergő csillagait felszórni a közelítő aërodromon ellen.

Ez egy valóságos «girandol» volt a hadi tűzjátékban. Az ærodromon egy tűzraj közé jutott, mely minden oldalról zúdult ellene, mintha egy tűzhányó krátere fölött rohant volna el, midőn hirtelen kitör.

És annyi tűz között úgy járt, mint a Salamander.

A röppentyüket, a mik szárnyai közelébe értek, mintha lapták lettek volna, úgy csapta félre szárnyainak ütése. A sima, ruganyos test, mely a légben libeg és pánczélozva is van, sérthetetlen. Ezt sokszor tapasztalják a vadászok, kik egy egész adag kilőtt göbecscsel nem birnak egy kigyót megsérteni.

Az aërodromon a tüzértelep fölé érve ismétlé azt az «intést,» a mit már az anastaterrel szemben adott a hadviselőknek; detonatorának egy villanyszikráját aláküldé s az egyenesen beletalált a Rodman-ágyú töltényszekerébe. Az felrobbant. Az aërodromon tovarepült, nehány percz mulva, midőn újra meggyült condensatorában a villany, megint visszatért, s ezt a műveletet folytatva, félóra alatt valamennyi töltényszekeret mind felrobbantott. A villám jól czéloz; a töltény, szekér és a bomba vasból vannak, odatalál bizonyosan. Hanem azt már tüzérek és hadvezérek csak messziről nézték. Menekült és ott hagyta lőporos szekereit és ágyuit mindenki.

Az orosz hadvezér e tény után azt táviratozta Sasza asszonynak: «nincs többé ágyú!»

Ez egyenlőtlen harcznak, a mit egyetlen egy gép folytatott százhúsz ágyú és tömérdek röppentyű ellen, szemtanuja volt a nihilisták táborában időző képviselője a washingtoni kormánynak, mr. Perkins is. Minden hadseregnél volt az akkori kormányoknak egy-egy képviselőjük.

Ez esemény után mr. Perkins rögtön sietett kormányának a párisi congressusban üres szalmacséplő nagykövetét és teljhatalmazottját a következő sürgönynyel felfrissíteni unatkoztából:

«Minden hadi készülődést abba kell hagyni. A villany, mint mozderő problemája meg van oldva. Krakkónál, Czenstochowánál villanyos repülő gép működött. A villany megsemmisítette a lőport. Vége az ágyúharcznak. Várak, kikötők, erősségek nincsenek többé. Az egész hadiléggömbstratagéma szappanbuborék ezentúl. Senki háborúhoz ne kezdjen addig, a míg a villanyrepülőgép titkát meg nem szerezte. A nihilistáknak még csak egyetlen eszközük van, mely részükre dönthet: a tömeg. Ha összes lovasságukat egyesítik, s tömeges hadoszlopokban vetik magukat a Czenstochowát elfoglalt ellenfélre, s lóháton ostromolják meg a sánczokat, nem törődve az emberélet áldozatával. Egyéb nincs.»

Bármilyen lehetetlennek, bizarrnak lássék is ez az utóbbi eszme, hogy erdőket elfoglaló gyalogság ellen, sőt sánczok ellen tömeges lovassági rohamot vezényeljenek, mégis valóban ez volt Schertsinszkói terve is. A mire leginkább az a körülmény vezette rá, hogy a mult napi lovasszemlészet alkalmával a lovak maguk fel sem vették a hyalichor golyók forgácsainak sebeit, a miktől lovagjaik leszédültek; – mint a hogy nem fog a lovon a himlő, a hogy meg tudja enni a ló az arsenikumot; a hogy nem árt meg a sertésnek a mérges kígyó marása. Ezek tehát a legjobb eleven pánczélt képezik a kábító lövegek ellen, leszállítva azoknak hatását a közönséges lőfegyverekére. Azt pedig a doni kozákok már fényesen bebizonyították Lipcsénél, Samarkandnál s most legutóbb Bochniánál, hogy lehet lovassággal ágyútelepes sánczokat és eltorlaszolt erődőket is elfoglalni. Az orosz lovasok nem közönséges emberek: azok centaurok.

Hanem a terv kivitelének egy nagy akadálya volt. A krakkói tábor lovai a nagy anastater szétrobbanása óta tökéletesen «demoralizálva» voltak. Nem lehet azt más szóval kifejezni. Ismerik ezt az állapotot, a kik hosszas hadjáratokat végigfáradtak. Az 1849-iki magyarországi hadjáratban is történt hasonló eset a fényszarui nagy lovassági ütközet után, hogy a rákövetkező éjszakán a paripák nem voltak fékezhetők, az egész tábor minden lova futni készült, letépte magát kötőfékéről, s a melyik elszabadulhatott, elfutott világgá. Talán járul ehhez valami a nemes állatok, a ló, a kutya előérzetes ösztönéből is, mely nagy veszedelmeket előre láttat velük, mikről az emberek nem is álmodtak: az állatok már érzik. A Krakkó alatti lovak közül sok megvakult a nagy felrobbanástól. Ez még nem lett volna nagy hiba: a vak ló annál könnyebben nekivezethető a tűznek. De ezek a lovak attól a naptól fogva oly ijedősek, oly neszrehallgatók lettek, hogy minden ismeretlen zajra futni készültek, nem engedték magukat tisztogattatni, felnyergeltetni; ha a lovas felült rájuk, ágaskodtak, hátráltak, a fejeiket kapkodták s a zablát harapták, mintha egyszerre valamennyien mind remonda-csikókká lettek volna visszavadítva. A lovassági tisztek egyenesen kimondták Schertsinszkoinak, hogy ha őket mind főbe löveti is, nem képesek négyezer lónál többet csatarendbe állítani; a többit vissza lehet hajtani a ménesre, hadd nyargalja ki az ijedtségét; a vakját pedig mindjárt szaláminak és csizmának lehet feldolgozni.

Nem maradt hátra egyéb, mint Sasza asszonyt tudósítani a veszélyes helyzet egész valóságáról, és hogy most már szükséges, hogy magát a repülő lovasságot küldje fel rögtön Czenstochowa ellen.

Sasza asszonyt igen kellemetlenül érinté ez a tudósítás. Neki épen egy merész terv forrt az agyában: lovasságát a léggömbökkel végig bocsátani Stirián; onnan Horvátországba becsapni, a magyar alvidéken a szlávokat felkelésre bírni, s ez által az osztrák-magyar hadseregeket köröskörül, mint egy ostromlott várba bezárni. E czélból lovasságának előhada, mintegy nyolczezer lovas, már Gráczig nyomult, roppant zavart idézve elő a dunántúli táborban, mely, ha a nihilisták a trieszt-fiumei vonalat is kezükbe keríthetik, s ha a szerb és román oldalon a távirdákat elronthatják, teljesen meg lesz fosztva a többi Európával lehető minden közlekedésétől, a hogy jó részt már eddig is meg van fosztva; mert az senkinek sem jut eszébe, hogy Berlinben egy táviratot via Livorno, Konstantinápoly, Galacz, Brassó, Temesvár küldjön le Pestre, pedig ezen a csigavonalon kivül már semmi más úton tudósítás Magyarországra nem jöhet; úgy hogy a Dunántúl, a Krakkó és Czenstochowa alatt történtekről még akkor sem tudnak semmit, a mikor már azokkal Európa minden hirlapja tele van. Ők be vannak zárva.

Ezt a tervét Sasza asszonynak egészen megzavarta a czenstochowai epizód.

A kárpáti hadsereg lovasságával nem hajthatta végre ugyanazon megkerülési tervet a Duna és Tisza között, mert az ki lett volna téve annak az esélynek, hogy az osztrák-magyar lovasság oldalba fogja. Most már az ellenfélnek is voltak repülő lovasai. A magyarok is találtak egy fajt, mely kiállja a versenyt odafenn az égben a samojédokkal. A czigány volt az. Héj, nagy becsülete lett egyszerre a szegény czigánynak. Minden vályogvetőt bundába öltöztettek s úgy küldték fel a mennyországba. – Az is figyelembe veendő volt, hogy egy hét óta nyugati szél uralkodik. Tehát a nihilisták a Duna-Tisza között az osztrák-magyar sereg léggömbjei alatt állanak, oda nem szabad előnyomulniok.

Sasza asszony azonban nem hagyott fel a tervével. Azt belátta, hogy repülő lovas seregének nagy részét fel kell bocsátania Czenstochowa alá, mert hadikészleteit nem hagyhatja ellenséges kézben, azokat vissza kell venni, ha minden sánczárkot saját halottaival tölt is meg. Azonban a horvát, dalmát expeditióra használható volt a gyalogság is; az előre tolt lovas dandár folytatta küldetését, hanem a nyomában haladó lovas hadsereg kicseréltetett a gyaloggal, úgy hogy a nyolczvanezer főnyi lovasságból hatvannégyezer visszaküldhető volt északra. A roppant hadsereget Czernoff tábornagy vezette, kinek hirét megalapította az a lovas hadjárat, melyet tíz év előtt az Amurtól a Yancse-Kiangig merészen és vitézül hajtott végre, China veszedelmével.

Czernoff erőltetett napi járatokban haladt végig Ausztrián, Csehországon, oldalt hagyva az ostromolt Olmüczöt; Teschennél, Bialicznál portyázó szárnycsapatai találkoztak a német határon felállított előőrseivel a németországi figyelő hadtestnek, melynek zöme Kosel vára körül táborozott. Mikor azután Krakkó közelébe értek, az a meglepetés várt reájuk, hogy Krakkó déli részét a Visztula-oldalon egészen megszállatlan találták: közeledtükre a honvédhuszárok előörsi csapatai vonultak vissza, a nihilista hadsereg táborhelye ez oldalon üres volt. Azoknak védcsapatait csak Bendzinnél találták. Itt találkozott Czernoff Schertsinszkoi szárnysegédével, ki őt az eddig történtekkel megismerteté. A megszálló sereg, hogy Czenstochowát sikerrel ostromolhassa, kénytelen volt Krakkó körülzárolásával felhagyni, s egy erős figyelő hadsereget az északi oldalon felállítani, miután a krakkói sereg a czenstochowaival repülőgépe segélyével értekezhetik s annálfogva a várból folytonos tömeges kitöréseket rendez.

Czernoff, mint minden olyan hadvezér, kit a győzelmek elkényeztettek, túlszigorú volt azok iránt, a kiknek a szerencse nem kedvezett, s mindent tudott rosszalni, a mihez szerencsétlen vezértársa kezdett.

Mikor összejött Schertsinszkoival, első dolga volt azt táborkara előtt válogatatlan szavakkal lehordani eddigi rosz intézkedéseiért; azután tudatta vele, hogy a főparancsnoksággal ő van megbízva, Schertsinszkoi pedig hátra fog menni a figyelő hadsereghez s ott várja el az ő további intézkedéseit.

Schertsinszkoi igazi orosz volt. Megnyugodott a parancsszóban, s ha a felhatalmazott Czernoff azt mondta volna neki, hogy üljön fel egy léghajóba samojednek s ott működjék, abba is belenyugodott volna.

Czernoff erélyes katona volt, kiméletlen az ellenség iránt úgy, mint saját emberei iránt. Az igaz, hogy a roham élén szokott lenni maga is. Ménest tenne a lovak száma, miket kilövöldöztek alula, s a teste egy élő albuma a minden csatákból elhozott sebhelyeknek. Ő nem is szokott tanácsot tartani, mikor haditervet készít; kigondolja egyedül és aztán parancsol és előlmegy.

Az ő terve volt a bochniai támadás is, mely az osztrák-magyar tartaléksereget a földre gázolta. Akkor is megmutatta, hogyan kell egy ellenséges csillagsáncz cavalierejének a tetejére lóháton felnyargalni.

Most ugyanazon győzelemittas «molodczi»-k tábora jő utána.

Ily vezér és ily sereg mellett a csataterv természetesen csak ez lehetett:

A nyugati szél az orosz ærostatokat csak Czenstochowa nyugati oldaláról teszi hasznavehetőkké. Ez pedig olyan közel esik a német határszélhez, hogy a Jaszna Gora halmairól, melyekről a rohamnak indulni kell, a német előörsök szuronyainak villogását lehet látni Lublinicz körül.

Közönséges talentumu hadvezér nem merné azt megkisérteni, hogy ily szűk helyen befúrja magát, a hol ha meg találják futamítani, egyszerre a semleges ország területére fogják visszavetni, a hol azután le kell raknia a fegyvert. De erre Czernoffnak nem lehetett gondolni. Ki futamítaná meg az ő legyőzhetlenjeit? Hatvannégyezer lovas egy tömegben, mely a dombokról alárohan. Előttük repül, kedvező széltől ragadva ötezer ærostat, mely bombákat ont.

Hogy az ellenfélnek repülő gépe van, talán több is egynél, Czernoff azt is számításba vette. Az pusztítani fog az ærostatok közt. Nem tesz semmit. A léghajósok közt van még csak fegyelem; azok nem futhatnak el a csatatérről, nincs a ballonjaikon szellentyű. Ha százat, ha ezeret összetépnek is közülök a repülőgépek, de az egész tömeget föl nem tartóztathatják, villámaik azokon nem fognak, a selyem és gyantaburok miatt, s elvégre a repülőgépek is úgy fognak járni, mint az alligatorok, hogy a nagy tömeg közt belekeverednek szárnyaikkal a ballonok köteleibe, s megfogják magukat.

Czernoff, hogy még biztosabb legyen a döntő csapás eredménye, azt a parancsot adta ki, hogy a megszálló sereg összes lovassága csatlakozzék a repülő lovas sereghez.

Az alvezérek szerényen figyelmeztették a bajra, mely ebből támadhat: azoknak a lovai «félnek!»

«Félnek!» Ezt a szót nem akarta hallani Czernoff. Félni még a lovasnak sem szabad, nem hogy a lovának. Mire való a sarkantyú? mire való a kancsuka? Nehány erélyes tiltakozót főbe lövetett a hadsor előtt, s aztán nem beszélt senki arról, hogy a lovak félnek.

Augusztus tizenharmadikán reggel zendült meg az orosz nihilisták marseillaisének népszerű kardala a Jaszna Gora fenyőerdőiben:

És azzal elkezdtek alászállani a kibontakozó csapatok, s ott, csaknem a czenstochowai sánczok lőtávolában rendezkedtek támadó hadoszlopokba.

A léggömböket csak ekkor töltötték meg a helyszinén, magukkal hozott gázfőző gépekkel. Ez a készület eltartott délután négy óráig. Elég hosszú a kutyacsillag napja.

A czenstochowai sánczokról egy ágyúlövés sem háborította készülődéseiket.

Czernoff terve igen világos volt.

Egy hadoszlopot állított össze, melyben keverve voltak az általa vesztésre itélt Krakkót megszállott lovasezredek. Azokat tolta maga előtt a bochniai győztesek pánczélos hadserege. Tizezer ember és ló talán elég lesz a polygonum caponiérejeinek árkait betemetni, azoknak a hulláin aztán átzudulhat a feltarthatatlan ár, elgázolva maga előtt az ellenséget, ha mind vasból van is.

A szerencsétlen, kipéczézett ezredek sorsa meg volt pecsételve. Őket elől a lovaikhoz kötött léggömbök vonják, hátul a rohanó ezredek taszítják, meg kell tölteniök azokat a hosszú sírokat ott maguk előtt. Hanem aztán a várt elfoglaló ellenség itélete is alá volt írva. A molodczik nem hagynak maguk után sem foglyokat, sem sebesülteket. A mai napon a Varta folyamnak meg kell áradni a párolgó meleg vértől.

Négy órakor délután hangzott a jeladó három ágyúlövés, mire minden ponton megszólaltak a trombiták s az egész rettentő lovas tábor megindult várat ostromolni.

A czenstochowai ágyúk mégis hallgattak.

Mikor aztán a trombita újra hangzott, gyorsabb ügetésre adva jelt, akkor a sánczok mögül egyszerre fölrepült ötszáz olyan fehér sas, a milyen eddig csak egy mutogatta magát.

A stymphalidák elfogadták a centaurokkal az ütközetet.

A sedáni ütközetet (a franczia irók szerint) nem az emberek nyerték meg, hanem a gépek, – a czenstochowai ütközetet nem az emberek vesztették el, hanem a lovak.

A mint az első hadoszlopban ügető paripák megpillanták a szemközt repülő szörnyetegeket, egyszerre visszatorpantak és az egész arczvonal elkezdett «flottirozni».

Legbomlottabbak voltak a vak lovak, a kik nem látták azt a rémet, csak közeledtének hangját hallották és arra egyszerre megbokrosodtak.

A végitéletnapi hangok voltak e soha nem hallott suhogó mély zúgásban, melyben egyesülve van a sebzett viziló bőgése, a gőzmozdony puhogása és a vihar üvöltése; a mint az egyre közeledett s keresztül hangzott az ezernyi ezer paripa földrengető robogásán.

Az aërodromonok félhold alakú sorban közeledtek a lovas tábor felé, annak északi szárnyát megkerülve.

A mint ezer ölnyire értek a lovas arczvonalhoz, egyszerre leszálltak csaknem a földszinig, s akkor aztán vizirányos vonalban rohantak ismét előre.

Ezt a támadást nem várta be semmi négylábú állat.

A jelenés, mely e rohamot követte, csak Farao hadseregének bomlásában leli párját, mikor azt a Vörös tenger hullámai megrohanták.

Minden ló megvadult, nyerítve, hánykódva fordult oldalt s tört az utána jövők soraiba vissza. S a lovak rémülete ragályos. Egy megijedt paripa agyonijeszt százat; és mind a száznak, mind a tizezernek ott jön a réme, huhogva, fütyülve, szárnyaival csapkodva.

Pillanatok alatt összebomlik az egész hadirend. A felzavart tömegek az utánuk jövők közé rohannak s azokat is összebomlasztják.

Az aërodromonok terv és vezényszó szerint látszanak működni. Minden tíz között van egy hosszabb hajójú, mely a többinek parancsol. Jelkiáltásaik hangzanak odafenn a légben. Négyen-négyen összefognak egy-egy tömeg lovast s azt egymásra terelik. A megriadt mének, mint a birkanyáj, tódulnak egymásra, egyik ló a másik hátára ágaskodik patáival. Nyerít, harap; embert nem ismer többé. A megszorult méntömeg vadállati ordítással tölti meg a léget, mely az emberi káromkodás hangját is elnyomja. És a lovasság még nagyobb veszedelmére hozzá van kötözve a légben uszó ærostatokhoz, minden tizenkét lovast egy közös ballon tart fogva. Az ádáz zürzavarban most a ballonok kötelei összekeverednek; a zilált csoportok ballonjai egymáshoz ütődnek, köteleikkel összetekergőznek; odafenn idomtalan gomoly támad belőlük; egy-egy ballon a szorítástól elpukkan, akkor annak a hajója leesik; a lehulló Orsini-bombák a tömegek között pattognak szét, mire az összetódult raj ismét szétriadva töri magát a tömkeleg minden része felé.

Vezényszó nem hangzik többé.

A felkavart porfellegben nem láthatja senki, mi történik fenn és alant. A legszélről eső tömegek látják a feléjük rohanó légi gépeket, a mik ott zúgnak el fejeik fölött. A távolabb álló ezredek csak olyankor pillantják meg azokat, mikor hirtelen fölemelkednek, hogy egyet fordulva, ismét lecsapjanak.

Czernoff látta, hogy az aërodromonok az egész első arczvonalát zavarba hozták, visszafordították. Nem akarta elhinni, hogy meg van verve. Nem akarta elhinni, hogy a mai naptól fogva vége van a lovassági harcznak. Nem akarta elhinni, hogy annyi sok szép huszárnak, dzsidásnak, kozáknak, cserkesznek mától fogva le kell szállnia a lováról, s a dicső mén nem fog többé soha a csatatéren nyeríteni, hogy ezentúl csak ekét és boronát húzni van hivatva. Hogy vége a háboruk költészetének! a kivont karddal harczoló hősöknek, az ellenség vérében fürdő daliáknak! Hogy mindez olyan mese lesz mától fogva, minők a mythosz centaurusai.

Czernoff egyik válogatott ezredét a másik után küldé azon porfellegek feltartóztatására, melyek minden oldalról közeledtek feléje. Azt parancsolta, hogy a futókat, ha másként meg nem állnak, aprítsák le. Azok alászegzett dárdákkal rohantak előre, mint érczfal; és azután még nagyobb lett a porfelleg, azokat is magával ragadta az, mint a forgószél.

Czernoff napbarnította arczán csorgott a köny, szürke szakállát áztatva.

«Előre! Előre! Kutyák!» hörgé. (Nem «molodczi» többé, hanem «kutyák!») Mire való a sarkantyú? mire való a kancsuka? Ágyukat hozzatok! Söpörjétek el a futókat!

De nem volt ideje azokat az ágyukat előhozatni.

Száz aërodromon emelkedett ki egyszerre a többi közül minden oldalról s azok találkozót látszottak egymásnak adni azon halom felett, melyről Czernoff nézte a csodaromlást.

«Átkozott gépek!» kiáltá öklével fenyegetve az ég felé. Hát mégis van valami az égben, a mitől félni kell? Mit hányjátok magatokra a keresztet? barmok! Nem istenek azok ott, hanem égi kutyák! Halljátok, hogy ugatnak!

Valóban az aërodromonok csunyául tudtak ugatni.

És egyre szükebb kört vontak Czernoff és válogatott lovascsapatai körül. Ah! ezek voltak azon hősök (ember és ló), a kik megszokták az ágyúdörej közepette moczczanatlanul megállni, kik közül ha az ágyúteke egész utczát vágott, nyugodtan zárták össze a támadt rést dönthetlen tömegükkel. A győzhetlen, a félelmetlen sotniák voltak azok.

Most a földi rémrobajon, mely a porfellegek között egyre közelebb vonul, egy égi dördület hangzik keresztül. Pedig hiszen derült az ég.

Két szemközt jövő aërodromon villámlott össze. A villanyterhelt detonatorok egymásnak küldözék üdvözleteiket. Következik a többi; majd mind a száz összevissza czikázik villámsugaraival a légben; a mennydörgés szakadatlan.

E rémtünemény megtört minden emberi és állati bátorságot.

Még Czernoff kedvencz ménje is horkolva ágaskodott fel e rémhangversenyre s nyakán egyik oldaláról a másikra vetette sörényét.

«Hát te is?» ordítá rá Czernoff, lovas korbácsával végigvágva a nemes mén fején. De az nem volt többé az ő alázatos szolgája. Megfordult két hátulsó lábán, megrázkódott s azzal szügyébe vágva fejét, elkezdett vágtatni az erdő felé; nem érzett sem sarkantyút, sem korbácsot, sem dicsvágyat többé.

Erre általános lett a jelszó.

«Az erdőkbe!»

Az egész összezavart lovasseregnek egyedüli menedéke volt a háta mögött levő fenyőerdő.

S az jó menedék is lett volna, ha egy végzetes körülmény e legtermészetesebb oltalmat meg nem rontja.

A repülő lovasságnál a fegyelem legelső parancsa az volt, hogy a terhelőikhez kötött zsinegeket, mik az aërostatok kötelét tartják, soha semmi esetben el ne vágják, akármi történjék is. E parancs ellen véteni halál! És e kemény parancsnak alapos indoka volt. Hogy e sok veszélylyel járó stratagemára bizton számítani lehessen, a léghajóban ülő samojédra nézve lehetetlenné kelle tenni az önkénytes leszállást. Az először is lábánál fogva oda volt békózva a hajókosár fenekéhez; azután a léggömbjének a szellentyűjéhez nem volt zsinór kötve. Ilyenformán az sem a hajó köteléhez nem érhetett, hogy azt elvágja, sem a ballonra fel nem mászhatott, hogy azon rést repeszszen. Kénytelen volt menni a hová viszik. Ha tehát a lovasok eltépték volna maguktól a visszatartó zsinegeket, az az aërostat a benne ülő samojéddel együtt elment volna a világtalan világig, s egy olyan léggömb hétezer rubelbe kerül.

A lovasság tehát a léggömböket is magával vontatva rohant az erdők felé. Ebből támadt azután a legnagyobb veszedelem. A mint egy csoport lovas benyargalt a magas fenyőszálak közé, az egész magával czepelt léggömb-gomolyt is vontatta, s akkor annak a kötelei a fák ágaiba akadva, alárántották a léggömböket; azoknak a ladikjai tele voltak robbanó lövegekkel, a mik a fákhoz ütődve könnyen elpukkantak, s arra a gázzal töltött léggömb is meggyuladt, s attól meg tűzbe borult az erdő.

Egymásra tíz, húsz, százhelyen gyuladt ki a rengeteg.

Most azután a természetadta menedék maga lett a legnagyobb veszedelemmé. A fenyőerdő gyantás lombozata végtől végig lángba borult, kiűzve maga alul a menekülőket; a meggyuladt gázfőzők robbanása nyomta el néha a rémzajt.

Ekkor győzött az emberi természetes ösztön a fegyelmen. A még kinn levő lovasság hirtelen elvagdalta a léggömbök zsinegeit s arra a sok ezernyi léggömb, mint egy kisértetes felhőtábor kezdett el szabadon repülni kelet felé, egyre magasabbra emekedve a légben, tehetetlen hajósaival. Azok tán fennakadnak majd az Ural hegyein, vagy ha megkapja őket a Monsun, leviszi valamennyit Chinába és Thübetbe.

Az elszabadult lovasságnak most azután csak egy jelszava volt:

«Futni!»

Rettenetes egy szó! Futni nyolczvanezer derék vitéznek! Futni a világ legbátrabb lovas katonájának! Futni a nélkül, hogy egy ellenséges arczot látott volna! És futni oly szilaj rohammal, a hogy ló és lovas kibirja.

Egyedüli szabad tér volt, merre nyitva a menekülés, Bendzin felé.

Mindenki arra tartott.

Az egymásba omló, az egymáson keresztül-kasul gázoló tömegek előtt nem volt akadály, mely rohanásukat feltartóztassa. Fejük fölött huhogtak egyre szárnyas üldözőik – a gépek.

Nem hadsereg volt az már, hanem egy vízözöni állattömeg, melyet a tengerár tol maga előtt; a hol megtorlott, ott egymásba keveredve, mint egy rémjelenet a cæsarok czirkuszaiból; a hol utat törhetett, omolva, mint a prairie-égés elől futó bölényhorda. Az ár ragadta magával Czernoffot is.

A Jasna Gorán alól volt egy nagy terjedelmű bozót, gondosan bekerítve rókák számára, azt a rajta átrohanó had pozdorjává taposta.

A bozóton túl következett egy pocsolyás lapály, mikor azon keresztül omolt a vad futam, a süppedék szárazzá volt gázolva.

Útba eső kertek palánkjai, sövényei ledöntettek; a rónán egy birkanyáj legelészett, azt eltiporták, a juhász a csordakútba ugorva menekült meg. Egy felriasztott gulya ridegmarha bömbölve nyargalt a lovasok előtt, ijesztő előhirnökül.

Azután következett egy nagy futóhomokos fenyér, a mi tele volt törpe nyirfás buczkákkal, nyaktörő «angyalhullásokkal», rosz talaj a futtatásra.

Az üldöző rémek közül száz folyvást ott suhogott fölöttük, összeterelve a kitörni akarókat, mintha kényszeríteni akarná őket, hogy az átkozott versenytéren maradjanak, a mire még egy körülmény is szorítá őket: a czenstochowa-bendzini vasút. Ennek mértföldekig tartó magas töltése és mély vízzel telt árkai egy folytonos bástyát képeztek, mely a rohanó árt mintegy szűk mederben tartá össze.

Az eszeveszett riadalban egyedül Czernoffnak volt feje, rágondolni, hogy mi lesz ennek a vége? Ez az állati lávatömeg egyenesen ráomlik a Bendzin és a Pilicza közt álló gyalog hadseregre s azt is magával sodorja.

– Fel a vasútra! kiálta a hozzá legközelebb állóknak.

Erre az a tömeg, mely őt körülvette, neki vágtatott a vasúti töltésnek.

Annak volt először is egy tíz öl széles árka, tele iszappal, azután egy három öl magas töltése, alant fenyősövénynyel eltorlaszolva, felül keresztbe rótt czölöp mellvéddel ellátva.

Az orosz lovasság a gondolat sebességével vágtatott fel e töltésre. A ki beledűlt a mocsárba, az jó volt hidnak az utána jövők számára s a ki hanyatt bukott a meredélyről, az lesodorta az utána jövőket, de azért a sáncztető el lett foglalva. – Így rohantak volna fel bizonynyal Czenstochowa földsánczaira is.

Czernoffnak az volt a szándéka, hogy az egyenes, akadálytalan vasúti töltésen telivér paripájával megelőzi a rohanó lovas tábort s elébb odaérve a gyalogsági táborhoz, Schertsinszkoit értesítheti a helyzetről s parancsot adhat ki, rettenetes parancsot, mely égő agyában fő.

Hanem azután, hogy megmutatta, miként lehet a vasúti töltésre felkapni, ezzel példát adott másoknak is, kik a töltés mentében előtte futtattak, úgy hogy nemsokára el volt lepve a töltés lovasokkal s ő ismét nem tudott sebesebben előre haladni; hasztalan vágta az előtte futók fejeit kardjával s mikor kardja összetört, egy elkapott dárda nyelével; a gátoló tömeg egyre nőtt előtte, teletömve az egész vasúti töltést.

Mikor aztán a Zorki melletti állomáshoz jutottak, ott állt egy befűtött mozdony. Czernoff leugrott lováról, fel a mozdonyra.

– Ereszd meg a zsilipet! kiálta a mozdonyvezetőre. Teljes gőzerővel!

A gőzmozdony aztán fütyölve robogott a vágányon előre.

A lovasság, mely ellepte a töltést, egymás hegyén-hátán omlott le kétfelől az árkokba; a ki nem menekült, azt legázolta a gép s átrobogott rajta, perczenként egy angol mértföldnyi sebességgel, míg a myskowi mély útnál sikerült elhagynia a menekülő tábort.

Mikor a két oldalt felmeredő palarétegek közül kijutott a mozdony, Czernoff maga előtt látta, a mit gyakorlott hallása a mély útban a mozdony robogásán keresztül is tudatott már vele: – az ütközetet.

Reggel óta foly az a krakkói honvédsereg és Schertsinszkoi tábora között. A fehér füsttől követett villanások, a lemenő nap fényében csillámló szuronysorok azt jelzék, hogy Schertsinszkoi hadserege a Bendzin, Sambkovicze, Laszi, Pilicza vonalban képez csatarendet: szemben a Chrzanow, Olkusz, Paremba vonalt elfoglalt honvédsereggel. A két csatavonalt egy hosszan elnyuló erdőség választja el, melyet az ágyutüzelésből itélve, a honvédség tart megszállva. S annak a megtartása és elfoglalása az ütközet kölcsönös czélja.

A mozdony Laszinál találkozott Schertsinszkoi tartalékával.

– Adjatok egy lovat! kiálta Czernoff, a mozdonyról leszökve.

Hoztak neki egy szekerész-lovat. Más nem volt. De azt is két embernek kellett fogni, míg lovagja a nyeregbe vethette magát, mintha már ennek a lónak is sugtak volna valamit a fülébe.

Czernoff nem kérdezett semmit; éles szemével messziről kivette már a dombot, a hol a vezénylőnek kellett állni táborkarával együtt s egyenesen oda vágtatott.

Schertsinszkoi nagyot bámult, mikor a fővezért meglátta és így látta, sárosan, füstösen, tépetten, kard nélkül.

– Mit csináltok? e kérdéssel előzé meg őt Czernoff.

– Látod: verekedünk. A magyarok kijöttek Krakkóból; reggel óta ágyúzunk egymásra; ők az erdőben vannak, de mi előrenyomultunk Modrzejowig s ha most lovasságunk volna, elvágnók az útjokat a Krakkóba visszatéréshez.

– Majd lesz lovasságod mindjárt elég! Minket tönkretettek. Az ördög van ellenünk; – pedig nincs is. Egy legió repülőgép szállt fel fejünk fölé Czenstochowából, minden ló megvadult, a mint azokat a repülő kutyákat ugatni hallotta. Most fut minden barom és egyenesen te reád fut.

– Parancsolj hát mit tegyek? mondá keserű gúnynyal Schertsinszkoi.

– Legelőször is – lövess engem főbe. Aztán vedd át a fővezérséget. Összpontosíts négyszáz ágyut a lapályon uralgó dombok fölött s akkor azt a rád rohanó lovas tömeget, mely félóra mulva itt lesz, söpörd el magad elől; különben az gázol el téged.

Schertsinszkoi hidegvérrel felelt:

– A magad ügyét végezd el majd a hadi törvényszék előtt. Addig pedig, míg itt vagy, főparancsnok vagy; intézkedjél, a hogy tetszik.

– Tehát intézkedni fogok! szólt Czernoff, dühtől támadt hagymáz-deliriumában s azonnal elkezdett parancsokat osztogatni az alvezéreknek, rettenetes szándéka kivitelére. A tartalékágyúkat azokra a halmokra kell felállíttatni, a honnan a futó lovassereg közelít s learatni az egész tömeget.

Hanem ez az intézkedés nem volt kivihető.

Azok a lovasok, kik a vasuti töltésen menekültek, elkezdtek már mint egy szakadatlan sötét zuhatag omlani elő a myskowi mély útból. Azt már semmi kartács vissza nem tartóztatta többé. És a mint ezek megérkeztek, a táborban levő ágyús és szekerész lovak egyszerre megvadultak, nem akartak indítani.

Schertsinszkoi arra a végzetes gondolatra jött, hogy ő elfogja puszta kézzel ezt a veszedelmet; eddig még nem volt az nagy; a százanként érkező lovakat meg lehetett ragadni és zablán tartani.

– Mit csináltok? kiálta dühösen Czernoff. Kést az oldalába minden lónak, soha sem szelidül az meg többé! Elfogtok százat, ezeret; de ott jön egyszerre ötvenezer-hatvanezer egy gomolyban. Hogy állsz az elé? Az egy lavina!

És már lehetett látni a távol síkon azt a felmagasló porfelleget, mely úgy közeledett, mint a Samum! És lehetett hallani azt a rémséges ordítást, a mit e vihar maga előtt küld. A halálrémülettől kínzott lónak vadállati vészkiáltása ez, mely úgy hasonlít az emberi jajszóhoz.

Mikor aztán ezt az ordítást meghallották, egy szekerészló sem akart a hámjában maradni többé.

Schertsinszkoi még mindig nem veszíté el nyugodt hidegvérét.

– Látom a helyzetet, az elég gonosz. De hirtelen fordítunk rajta! szólt Czernoffhoz, ki nem volt már ura lelkének. Gyalogcsapatainknak Lasziból Piliczára, Sambkeviczéből Bendzinre kell visszavonulniok, a lovas tömeg azután hadd hömpölyögjön neki az erdőt elfoglaló ellenségnek s temesse el azt, vagy keveredjék vele össze.

Nekünk a Varsó felé vezető visszavonulási utat meg kell tartanunk.

– Visszavonulás! hörgé Czernoff, öklével verve koponyáját.

– A míg e mozdulatot végrehajtjuk, addig fentartja a rohanó lovas tömeget az oknai mély hegyfolyam szakadéka.

Erre roszul számított a vezér.

Az oknai hegyfolyam szakadéka mély és széles, de a vágtató lovas had egész csordáit az elszabadult ökröknek s a gazdáiktól megvált lovaknak tolja maga előtt, az oknai mély hegyszakadék megtelik eleven töltéssel s ez élő, vonagló, ordító hús és csonttömeg felett tovább hömpölyög a feltarthatatlan ár.

E közben sötét lesz. A láthatáron keletről, nyugotról gomolygó felhők emelkednek s a sötét háttérben a fellegek között látszanak hosszú vonalban az előretörő aërodromonok kék, zöld fényben világító alakjai.

A mint azok a láthatáron leszállnak, nehány percz mulva tudatja a tábori távirda főnöke Schertsinszkoival, hogy Piliczáról sürgöny érkezett.

A sürgönyt a Piliczát elfoglalva tartó dandár parancsnoka küldé, tudatva a vezérrel, hogy most szállt le az aërodromonokkal Pilicza alatt nyolczezer pánczélos, a kiken nem fog semmi puskagolyó.

– Akkor veszve vagyunk! sugá Schertsinszkoi a fővezérnek. El van állva az útunk Varsó felé s minket bekergetnek Németországba.

– Még oda nem! kiálta Czernoff. Még van egy kijárás.

– Merre?

– A fegyveres ellenség szivén keresztül! Mielőtt e romlás érne bennünket, mielőtt e szégyen sárba tiporna, még van időnk puskát ragadni s szuronyszegezve megrohanni rohanni az erdőt, melyet a honvédsereg tart elfoglalva s vagy agyonverni azt, vagy meggebbedni, de becsülettel.

– Jól van. Monda Schertsinszkoi.

– Add ki a parancsot a távirda által a dandárnokoknak, hogy minden vonalon rohamra vezényeljenek. Mi is szálljunk le lovainkról; kapjunk fel egy puskát, álljunk egy csapat élére, aztán hajrá! Gazember, a ki fél a pokoltól! Úgy sincs másvilág!

Schertsinszkoi is leszállt lováról. A két bajnok kezet szorított, megcsókolták egymás ajkát, azzal kezébe vett mindenik egy fegyvert s sietett a közkatonák közé hősi elszántsággal.

Késő volt már.

Az ilyen hősi áldozat sikerülhet egy csapatnál, talán egy dandárnál is: de egy százezrekre menő messze elrakott hadsereget nehány percz alatt rögtöni mozdulatra birni lehetetlen; – a föld reng már a közeledő lovassereg patkóinak robajától, a fehér rémek ott süvöltenek már köröskörül: Pilicza felől futó gyalogság bontja meg a hadi rendet. A két vezér odajut, hogy a leszállt sötétségben magával ragadja őket a tömeg s mikor az utolsó csillag is eltünik a felhők között, összekeveredve fut minden, merre ösztöne viszi.

Egy kis hasadék maradt a láthatár és a felhők között, mely halvány fényben világít. Arra van nyugot: arra a német határ. Mindenki arra felé tart már: semleges földön menedéket keres.

S a futó tömegek egymásba omlanak, lovasság, gyalogság összekeveredik, ketten is ülnek egy lovon, egy kozák háta mögé felkapott pattantyus, aztán gazdátlan futó paripák, mik nem engednek embert hátukra ülni; feldült szekerektől, árokba fordult ágyúktól járhatlanná lesz minden út; fegyvert, nehéz pánczélt elhajigál magától a menekvő s az útban elszórt robbanó golyók pattognak a káromkodva utóljövők lábai alatt. S a rémfutás egész éjen át tart szakadatlanul. Reggelre az egész roppant nihilista tábor odaát van Németországban, a ki még idáig hozta, lerakja a német seregek előtt a fegyvert; s a gazdátlanul szétiramodó lovakkal megtelik Szilézia: – miket soha semmi szolgálatra nem lehet használni többé.

BIBERUNT MAGNUM ÁLDOMÁS…

Az aërodromon-raj bevégzett munkája után a pánczélos lövészsereggel együtt a német határ hosszában letelepült, figyelemmel kisérve az áthömpölygetett hadsereg mozdulatait. Az pedig nem mozdult, feküdt a földön.

Krakkóban nagy volt a diadalzaj. Az ostromló sereg minden ágyuja, lőszere, podgyásza ott maradt; az ostromlottak feladata volt mindezt összeszedni, a sebesülteket elhordani a mezőről. És e közben még egy sajátságos mulatságra voltak hivatalosak. Egy új neme az a sportnak. Lovakra kellett vadászniok. Az erdők, mezők tele voltak kóbor paripákkal, mik szilajan nyerítve száguldoztak össze-vissza s a krakkói jámbor szekerészlovak és huszármének, a mint egy ilyen őrült rokont megpillantottak, a mint annak a nyerítését meghallották, mintha rájuk nézve érthető, titokrejtő szó volna abban, maguk is elkezdtek ágaskodni, ficzánkolni s összetépték a hámot; ezért aztán, a mint egy gazdátlan ló kibukkant valahonnan, azt legjobb volt egyszerre czélbavenni és lelőni, mint egy ártó fenevadat.

Tatrangi Dávid nem is jött be Krakkóba repülőgépével, nehogy az atyafiak lovait is mind elvadítsa, hanem fölkereste a mezőn a maga embereit. A magasból kitanulhatá távcsövével, hol jár az a csoport, mely a többieknek parancsokat oszt; oda leszállt. Ott csakugyan Dárday volt kiséretével. Gyalog volt valamennyi tiszt; értesülve voltak már mindenről: a tegnapi rémnap sebesültei, foglyai, elbeszélték a történteket s a hallottak után nem kivánkozott senki a nyeregbe.

Az aërodromon szabályos libbenéssel szállt meg a síkon; az átlátszó üveghajóban öt alak ült, abból három kiszállt, két férfi és egy nő; kettő bennmaradt. Az aërodromonhoz egyszerre futott minden oldalról a kiváncsiak tömege, hanem a gép nem barátkozik senkivel, a mint közelítettek felé, megint fellibbent s azután a magasban elkezdett körben repülni, mint a vadászó sas.

A földre szállt két férfi és nő sajátszerű idegen öltözetet viselt. Az egyik férfin térdig érő selyem felöltöny volt, derekán üveg övvel és csuklóin üveg kösöntyükkel átszorítva, fejét sima üvegsisak födé, tetején gyémántragyogású octaeder-jegeczczel, mely messziről kitünteté viselőjét. Vállán bozontos, fénylő szőrméjü palást, hyalichorgyapjúból.

A nő nehéz selyem kaftánt viselt és hozzá bokában összeszorított selyem salavárit; öve tarka szövésű székely kendő volt, gazdag szőke hajfürteit átlátszó szőtt üvegfőkötő szorítá össze, melynek homloka fölött át ívlő csipkéi úgy ragyogtak, mint egy gyémánt diadém.

A harmadik alak nyakától sarkáig pikkely-pánczélba volt öltözve, melynek átlátszó lemezei fekete selyem gunyát takartak. Fekete volt az arcza is, melyet csak elfedett, de nem rejtett az átlátszó hyalichor cerveliere.

Amaz a repülő gépek kormányosainak, ez a lövészeknek a viselete; mind a kettő nem divatból, de czélszerűségből alakítva így.

A honvédtisztek egyszerre körülfogták a közéjük érkezett három alakot. Ismerte őket már mindenki. A hirnökök, kik az utóbbi napokban az aërodromon segélyével Czenstochowából Krakkóba hordták az üzeneteket, ki lettek vallatva a honvédek által, beszéltek is örömest, gépeik csodaszerkezetéről, Dávidról, ki azokat feltalálta, Rozáliról, ki a legelső kisérletnél felszállt vele és a szerecsenről, ki a tömérdek pénzt mindehhez pazarul ontotta. Elmondták a hirnökök azt is, hogy az anastatert szétromboló fehér sas épen a vezér léghajója volt s a ki azt a boszuló villámsugárt lesujtá a pokolgépre, az Rozáli volt; hogy Czenstochowát a szerecsen vezénylete mellett foglalták el éjszaka, léghajóikon alászállva; a mult napi ütközetről pedig eleget beszéltek nekik a sebesültek, kiket minden oldalról hordtak a kórházakba.

Az tehát a legőszintébb örömriadal volt, a melylyel a honvédek a három, égből szállt vendéget fogadták. Dárday, a fővezér maga legelső sietett üdvözletükre s míg az éljen kiáltás átterjedt Krakkó minden utczáiba, visszhangozva kétszázezer ajkról: a derék fővezér egy szót nem volt képes mondani azoknak, kiknek kezeit szorongatá, csak neveit tudta rebegni: «Dávid, Rozáli, Severus» s mikor Rózáli kezét megszorítá, azt meg is csókolta és ekkor aztán elragadtatással tört ki: «ez a kéz volt az, mely a villámot leküldé». És aztán zokogását elfojtva fordult Dávidhoz, nevetésre fordítva a hangját.

– Bizony Isten, olyan szép dictióra készültem, majd ha megérkeztek, hogy azzal fogadlak; de hát nem tudom no! Az Isten áldjon meg, bajtársaim!

Azzal nyakába borult és ismét kaczagott és sírt.

– Pedig szép dictió volt. Benne volt, hogy diadalszekéren viszünk városunkba, meg hogy vállainkon emelünk benneteket, aztán meg diadalívek és koszorúkat hányó lengyel honleányok, ünnepélyes harangszó s a többi: de hát ez itt mind nem lehet – «a gyepen».

– Felebarátom, szólt Dávid komolyan (ez volt nála minden ember számára a közös titulatura.) Arczod elmondja, a mit szived érez. S mi is azt érezzük. Örülni közös okunk van. A szó olcsó, az idő drága; azért egyiket se pazaroljuk. A tegnapról ne beszéljünk többé, hanem a holnapról.

– De úgy segéljen, közbe esik a «ma» s azt mi megünnepeljük. Diadalszekeret nem hozhatunk értetek, mert lovaink nem biztosak többé, de vállainkon viszünk be Krakkóba titeket; s aztán olyan lakomát csapunk e nap örömére, hogy Bonczidáig folyik a bor.

– Az nem lesz úgy! szólt Dávid ridegen. A «mai nap» is nagy dologra vár. Ünnepélyre ma nincs idő. Az ellenséges táborhelyről el kell takarítani mindent, sebesülteket, podgyászt, ostromszert és egyebet. Ez elég munka lesz honvédeidnek; a lengyel asszonyok is üdvösebb foglalkozást végeznek, ha a sebesültek számára készítenek tépést, mintha nekünk kötöznek koszorúkat; vállra sem vesztek bennünket, mert egy asszony van közöttünk, a ki ahoz nem szokott; bort pedig annak, a ki az aërodromont kormányozza, nem szabad inni. Beszéljünk komoly ügyekről.

– Barátom! szólt Dárday tábornagy; neked még beszéded is egész strategiai tervezet, körülfogsz, mind a két szárnyamat megkerülöd, visszavonulásomat elvágod. Diktáld hát a capitulátió föltételeit.

– Látni fogod, hogy igazságos leszek. Beleegyezem, hogy itt a szabadban vendégelj meg bennünket azzal, a mi hirtelen kapható, mert tegnap óta egyikünk sem ért rá enni. Severus felebarátunk bort is iszik. (Pedig sokat! szólt közbe a néger), mert ő nem kormányos, csak utazó; a lakoma alatt azután majd elmondjuk, hogy mit kell tennünk ma és holnap? azért is kérlek, hogy toasztokat ne eregessetek.

Ezek a feltételek változatlanul elfogadtattak, egy hosszú sor fenyőfa tövében egy percz alatt asztalcsoportok lettek rögtönözve s abrosz helyett felterítve fehér huszárköpönyegekkel; a tábor leghíresebb szakácsai álltak neki a bográcsnak valami ízletes paprikást létrehozni, nehány jó futó legény lódult korsókkal a távol forrásból friss vizet hozni a bornemissza vendégek számára, s egy dandárparancsnoknak volt gondja rá, hogy Rozáli számára a majdan feladandó velős konczhoz finoman szelt kenyér legyen pirítva.

A tisztikar legelőbbkelői azalatt körülülték a fenyőfa árnyában rögtönzött asztalt, melynél a vendégek letelepedtek. Mr. Severus szívesen iszogatott velük barátságot az erős lengyel pálinkából (a cerveliéret persze ezalatt letette), míg Rozáli s Dávid csak a domitoriumhoz feladott süteményekhez nyultak.

– Hadi zsákmány ez is, szólt Dárday, úgy egyétek, mint a magatokét. Sasza asszony sütötte. Raktárszámra leltük ezt tonnákban.

– Hasznát vehetitek, mondá Dávid. Hanem a sok hadi zsákmány között kaptatok valami olyast is, a mivel nem tudtok majd hová lenni. Mit csináltok azzal az itt maradt öt anastaterrel?

– Az a legutolsó gondunk!

– Pedig az legyen a legelső. Ezek a veszedelmes pokolgépek itt nem maradhatnak. A legelső villanyos zivatar akkora tömeg vasba okvetlen bele fog a villámaival csapkodni. Kiüríteni őket nagy koczkáztatással jár. Könnyű volt őket darabokban idehozni, de szétszedni nem lehet, mikor már meg vannak töltve. Ezeknek tehát egy darabban kell innen elmenni.

– Se baj. Itt maradnak az ellenség üres léggömbjei, itt maradtak a gázfőzői, amazokat megtölthetjük, az anastatereket fölemelhetjük velük s aztán repüljenek, a merre akarnak. Ezt véleményezé egy öreg tábornok.

– De baj lesz azután azoknak, a hová a kimerült léggömbök majd a pokolgépeket leejtik. Hátha épen Pestre visz egyet a szél.

– Az úgy segéljen, igaz; kiálta fel egy félkezü tüzérezredes, kinek levágott félkarjának csonkja még mindig arról a pisztolylövésről álmodik, melylyel az ellenség lőporos váracsát légbe vetteté, még most is képzelik érzeni elszakadt idegei az ujjak görcsös szorítását. – Igaz az! Nem szabad ez átkozott stratagémának másutt kárt csinálni, mint ott a hol kigondolták. A légbe fogjuk őket emelni, s akkor a repülő aërodromonok megragadják őket s elviszik Varsóig, s ledobják ott az oroszok, a nihilisták fejére: az ő szülöttük ez!

– Ne felejtsd el, szól Dávid, hogy Varsó a lengyelek fővárosa.

– Igazad van, helyeslé az öreg hadastyán. Nem Varsóra kell ezeket küldeni, hanem Bécsre. Azt most az oroszok tartják elfoglalva. Egy csapással két legyet. Eltemetjük vele az oroszt, s eltemetjük Bécs romjai alá. Egyik sem volt jó barátunk soha.

Dávid szomoruan mosolygott.

A hadastyán szava pedig tetszett nagyon a környezetnek, többen kiáltottak helyeslést: «Méltó jutalom lesz a bécsieknek, a mért minden ellenséget örömmel fogadnak, akár franczia, akár burkus, akár muszka!» – «Legalább leszámolunk egyszerre négyszáz esztendei rovásunkkal!» «Akkor tessék azután a dölyfös Bécsnek a nagy Németországhoz átkérezkedni!» Dávid fejét ingatta komolyan.

– Nem, urak, a romboló gépeket «én» nem viszem sem Varsóba, sem Bécsbe, s egy kunyhót sem fogok azokkal ledönteni. Hanem el fogom őket szállítani innen a Kárpátok legelhagyottabb szakadékai közé. A hegyláncz hosszában lebocsátom mindegyiket egy-egy tengerszem fenekére. Ott nem bántanak senkit. És majd azután, mikor jönnek ismét olyan gonosz esztendők a ti hazátokra, a minők gyakran meg szokták azt látogatni; egy rendkívüli időjárás, tízhetes aszály, mely porrá égeti a vetést, midőn semmi ima és harangszó egy csepp esőt nem képes lekönyörögni az aczélkemény égből, vagy ha jön egy fenyegető tavaszi fagy, mely a tejben levő kalász magvát egy éjszaka megölni készül: akkor ezek a pokolgépek meg fogják tenni azt a szolgálatot, a miért a térden álló nyomorultak milliói hasztalan énekelnek fel az égre. A Kárpátokban felrobbantott anastaterek egyszerre megfordítják az időjárást, a hogy tapasztaltátok azt a mult napokban. A légrázó robbanás, a gázok, mik rögtön kifejlődnek, a légrétegek egymásba keverése aszály idején országos esőt, fagy idején borult eget ajándékozand egész országoknak. Erre lesznek eltéve az anastaterek.

Mindenki elhallgatott és néma áhitattal tekinte a komoly, szelidséggel teljes arczra és mindenkinek önkénytelen futott végig lelkén amaz emlékezetes ige: «az én országom nem e világból való…»

A honvéd-fővezér letette sipkáját s megszorítá Dávid kezét.

– Igazad van. Ellenfeleink hadd harczoljanak úgy, mint ördögök; ti harczoljatok úgy, mint angyalok; mi közbül itt úgy fogunk harczolni, mint emberek!

Ez a körmönfont phrasis általános tetszéssel találkozott. Dárday erős volt az ilyen emlékezetes nagy mondásokban.

«Igen, úgy fogunk harczolni, mint igazi emberek!»

Ez lett az általános jelszó a bajtársak között.

Még azt is mondák Tatranginak:

«Ha ti velünk, ki ellenünk?»

És aztán mikor a lakoma megkezdődött mikor a párolgó bográcsokat feltették a hosszú asztalokra s a hordókat csapra ütötték, akkor megeredtek a túlfűtött kedélyek szellentyüi, s bár az áldomás köszöntés szerződésileg elmaradt is, de a tekintélyek szava mégis tört magának annyira utat az általános pohárcsengés és szeretetreméltó zűrzavar között, hogy Dávidnak elég alkalma lehetett az «emberül harczolás» értelmének minden lehető változataival megismerkedni, a hogy azok a felhevült phantasiák mintáiból előkerültek.

Egyik bajtárs elmondá a kebellázító hírt, miszerint a nihilisták által fellázított szerbek betörtek a temesi Bánságba s testvéreink vérében gázolnak. Azok ellen kell vinni rögtön a boszú fáklyáját; Szerbiát most van alkalom visszafoglalni a magyar koronához, büntetésül a megtámadásért.

A másik hadfi még nagyobb gerjedelmet támasztott annak az előadásával, hogy a románok, egyetértve az orosz nihilistákkal, azoknak az odessai táborát Erdélyre vezetik s Zarándban, Hunyadban, Fehérben már kigyujták a lázadás vésztüzeit, ki akarják irtani a magyart; oda kell rögtön rohannunk s elgázolnunk őket és aztán elfoglalni a hajdani Etelközt és Lebediást, egész a fekete tengerig: miénk volt az egykor úgy is.

A harmadik alig várta, hogy kivehesse az előtte beszélők szájából a szót s összekösse mind a két indítványt; legyen úgy, mint nagy Lajos korában volt: három tenger uralja a magyart.

A negyedik még egy lépéssel odább ment: ha már felhúztuk a hét mérföld hágó csizmát, menjünk odáig, a hol Botond vezér bevágta bárdjával az érczkaput; Európa el van most foglalva Amerikával, oldjuk mi meg a keleti kérdést s foglaljuk el magunknak Konstantinápolyt. S ha beleszól Európa, megverjük Európát!

(Dávid csak szeliden mosolygott s hagyott mindenkit buzogni a jó zsákmánypezsgő mellett, mit a nihilista urak hagytak itten.)

Végül aztán Dárday szólalt meg, kezével intve, hogy csendet kér. El is hallgatott mindenki; mert tudták, hogy ő okos, meggondolt beszédet szokott mindig közrebocsátani.

– A legelső feladatunk most az, hogy értesítsük a magyarországi közös hadsereget az itt történtekről, a mit azok a rendes úton egyhamar nem fognak megtudni, mert minden az országba vezető távirdahuzal el van tépve az ellenség és szövetségesei által. A legutolsó hírt akkor küldém a királynak, midőn Schertsinszkoi feladásra szólított s megmutatta a pokolgépet. Én hírnököm által azt üzeném ő felségének, hogy hű honvédserege kész az utolsó emberig életét elveszteni, de becsületét soha, s meg nem adja magát, míg el nem lesz temetve! A király most többet nem tud felőlünk, csak ez elhatározásunkat. Ha most Tatrangi barátunk csodagépei segélyével tudomására juttatjuk, hogy nem csak élünk, de az egész megszálló sereget, sőt még a repülő lovas tábort is leráztuk a nyakunkról, akkor világos a feladatunk. Nekünk seregünk zömével fel kell keresnünk az ellenség főhaderejét, hogy a dunántúli hadsereggel egyetértve, a Nihilt közreszorítsuk és megsemmisítsük. A főerő letörtével aztán lehullanak maguktól az apró ellenségek. Az, hogy nekünk lovasságunk nincsen, nem hátrányunk, mert Tatrangi repülő gépei az ellenfél lovasságának kifejlését mindig lehetetlenné teszik; ellenben az ellenség által hátrahagyott pánczélok most már jók lesznek nekünk s egyenlő fegyverrel harczolunk.

Általános volt a helyeslés minden oldalról. Ez a legjobb hadjárati terv.

Csak Dávid hallgatott. Severus sem szólt semmit, csak evett.

Dárday pedig egyenesen felhivta Dávidot, hogy mit szól e tervhez?

Akkor aztán Dávid kivont az oldaltáskájából egy jegyzéket s azt széttárva, az asztalra tette.

– Legelőször is átadom neked az áttekintését a jelenlegi csatatérnek. Itt megtalálod egész a legapróbb részletekig, hol, mennyi és miféle serege áll az ellenfélnek? merre irányul az útja, hol erődíti az állását? hol a zöme? hol a vezénylete? mely helyeket tart erősen megszállva? s viszont hol tüntet álczázott mozdulatokkal? hol vannak hidai, élelmezési központjai, tüzérparkja, tartalék lovassága? Mindezek a leghitelesebb adatok, mert magam jegyeztem fel azokat. Repülő gépemmel összejártam az egész országot, s távcsövem mindenről értesített. Mikor gépemmel kémczirkálásra megyek, alatta egy széles ponyvát feszítek ki, mely két szárnyát a földről láthatatlanná teszi. Ha azután észreveszi is valaki azt a szürke foltot az égen, azt mondja rá: «Ott is egy elszabadult léggömb úszik!» s nem törődik tovább vele: mindennapi látvány az most. Ezekből az adatokból már most, a ki katonai szaktudós, kiszámíthatja, hogy az egész bánáti lázadás csak vak lárma; orosz portyázó csapatok vannak ott csupán, s hiba volna a hadsereg zömét azzal gyöngíteni, hogy egy képzelt szerb invasiót egész hadtömegekkel fogadjon valaki. Épen ilyen a Románia felöli zaj is: ott sincs semmi baj; csak szándékosan terjesztett rémhírek és kóbor kalandorok sikertelen kudarczai, a mik a mult századok rémjeleneteit sírjaikból előidézik. Az odessai orosz sereg nem Erdély, hanem Galiczia felé siet, hogy a Kárpátok átjáratait biztosítsa, mert az orosz fősereg mozdulatai azt tanusítják, hogy az vissza akar vonulni. Az okát is tudom, hogy miért akar visszavonulni? Nem a tegnapi veszteség miatt. Más indoka van rá; de arról most nem beszélhetek. A Magyarországon levő gyalog hadtestek mind sietnek az Ausztriát megszállottakkal egyesülni. S hogy e tervüket eltakarják, a legremekebb sakkjátékkal vezetik félre a Dunántúl összpontosított seregünk vezéreit lovas hadtesteik merész mozdulatai által. A generalissimus minden haderejét Budapest és Komárom között összpontosítja, s a steyer határt őrzi. Nem lát az ellenfél lovasságától. A legrövidebb idő alatt tehát a nihilistáknak mind a nyugati, mind az északi hadserege egyesülten fog reátok szemközt jönni. Már most tanácsos lesz-e tinektek elhagyni a krakkói biztos védműveket s a síkra menni egy még mindig háromszorta nagyobb számú ellenségre? (mert hiszen Krakkóban és Czenstochowában erős helyőrséget kell hátrahagynotok) azt itélje meg, a ki katonai szaktudós. De azt én is előre láthatom, hogy ha lovasság nélkül indultok meg, az ellenfél benneteket legázol, ha pedig az én repülő gépeim is veletek mennek, hogy az ellen lovasságát szétriasszák, akkor a ti saját lovaitok is szét lesznek riasztva, s a mint ezek a gépek megjelennek a csatatéren, oda ágyut nem lehet többé vinni, mert a ló nem marad a hámban. Tehát lesz egy harcz, melynek kimenetelét ágyu és lovasság el nem dönti, hol a kézi fegyver tüzét a pánczél felfogja, s elvégre szuronynyal és puskaagygyal fognak az ellenfelek egymás ellen küzdeni. S ez nem lesz többé ütközet, hanem mészárlás, melynek csak a kimerülés vet véget, eredménytelen, győzelemtelen vérontás, minő a catalauni ütközet volt, hol mind a két fél vertnek érzé magát.

Dávid szavai fagyasztó hatással voltak a feltüzelt hadfiakra. Nem lehetett azokat megczáfolni.

– Bajtárs, szólt hirtelen egy nagy dologra határozva el magát Dárday, te nagy ember vagy. Mindent jobban tudsz, mint más. Én téged kinevezlek tábornokká és táborkarom vezetőjévé, s aztán ird elénk te a hadi tervet.

Erre ismét összecsendült minden pohár; az asztal lelkesült népe harsogó éljenkiáltással üdvözlé a fővezér ötletét.

Csak Dávid arcza maradt nyugodt. Várt, míg szóhoz juthatott.

– Azt te nem teheted! szólt azután halkan, de szilárdul. Először azért nem, mert tábornokot kinevezni a király joga; másodszor, mert nekem semmi hadvezéri tehetségem nincs, és harmadszor, mert velem már más parancsol.

– Kicsoda? kérdé elbámulva a vezér.

– Ez az úr.

Dávid Mr. Severusra mutatott.

A néger aztán felkelt és szólt.

Ez a fekete arcz és alak, abban a fénylő pikkelhüvelyben olyan nagyon emlékeztetett a rémmesék Salamandereire.

– Az érdemes gentleman helyesen szólt. Ő az én üzlettársam. Igenis uraim. Önöknek a háboru mesterség; nekem üzlet. Önök harczolnak dicsvágyból, nemzetiségi gyűlöletből, király iránti hűségből, hazaszeretetből s ezért készek a más vérét is, a magukét is kiontani. Mi nem ebből a szempontból fogjuk fel a háborut. Mi nem szomjazzuk az ellenség vérét. Ez nem jó üzlet. Az agyonvert ellenség miasmával fizet; dögvészt hágy maga után. Mi azt akarjuk, hogy éljen jó egészségben. Hanem először elvesszük a lőszereit, hogy ne lövöldözhessen, másodszor az élelmi szereit, hogy kénytelen legyen hazamenni, és harmadszor a hadi pénztárát, hogy térítse meg a hadi költségeinket. Mi erre vállalkoztunk. A hol megkaphatjuk e hármat, ott aztán lövöldözünk is, s hogy mivel lövöldözünk? azt megkérdhetik önök az orosz lazaretumokban. A mi csatatérünk megtelik elesettekkel, de azok mind feltámadnak s egészségesebben mennek haza, mint idejöttek; de nem is kivánnak másodszor találkozni velünk. Mihelyt azonban a «jó csipet»-et (gute Prise) biztos helyre szállítottuk, odábbmegyünk s keresünk más érdemes telepet, hol iparüzletünket sikerrel gyakorolhassuk. Czenstochowából már elemeltünk ötven millió rubelt aranyban és ezüstben (nem számítván ötven millió papiros rubelt semmibe): ez, a munkásaink tantiémejeit levonva, befektetett tőkénket visszapótolja! most még megyünk a kamatok után, s ha adataink nem csalnak, az üzletévet száz perczent osztalékkal fogjuk bezárhatni.

Az előadás humora épen abban a hidegvérben volt, a mivel Severus ezt mind kitálalta. Igyekezett cynicus lenni. Kapzsinak, üzérkedőnek mutatta be magát és Tatrangit; tán még a szép Rozálit is. És azok is ráhagyták, hogy úgy van.

S Dárday és az egész tisztikar elhitte neki, hogy nem is lehet máskép. Ez az amerikai bizony semmit sem tesz ingyen. És hát igaza van. Tatrangi pedig az ő üzlettársa. Most emlékezett már vissza Dárday, hogy hiszen ő egyszer ötvenezer forintot ajánlott ennek a Tatranginak a találmányaért. Azért beszél ez most olyan fanyaron. No de hát ezt a hibát helyre lehet hozni. Dárday meg akarta mutatni, hogy a magyar jellemvonása még mindig a nagylelküség, s ha valaki iránt pénzzel le lehet róni egy nagy lekötelezettséget, az a legjobb vásár. Egy kicsit felfujta magát, s aztán zsebébe dugva kezét, így szólt Dávidhoz:

– No, hát hogy még több legyen a «jó csipet», mely üzletetek hasznára válik: én is adok hozzá. – Mink itt a hátrahagyott hadipénztárban, a mit a nihilisták a nagy veszedelemben nem szállíthattak el, tizenöt millió rubelt találtunk aranyban, ezüstben: ezt megosztom veletek; fele tietek legyen, hiszen «egyrészt» a ti gépeitek szerezték a diadalt. Csupa ujdon veretü ezüst és arany.

Azzal nagy kegyességgel odavetett Dávid elé egy ezüst rubelt, meg egy tíz rubeles aranyt mutatóban.

Dávid mosolyogva vette két ujja közé először az ezüstöt, azután az aranyat, s akkor azt mondta Severusnak:

«Kipper és Wipper!»

– Mi az? kérdé a magyarázatot Dárday hegyes hangon.

– A tallér Haggemakers-féle alfenideból van; az arany aluminium aranyból; az ezüst rubel megér hat kopeket, az arany ötöt.

– Igen biz az! erősíté Severus. A zsiros tapintatáról megérzeni. Nihil pénzek, külföldi háboruviselésre verettek. Ilyen az egész hadi zsákmányotok, azt mi előre tudtuk; a tizenöt millió rubel megér talán felet. A mit mi foglaltunk el Czenstochowában, az mind igazi régi «imperiale,» a hogy a pétervári bank pinczéjéből kikerült. Még van több is, de az Sasza asszonynyal jár, a többi vezérek kincse mind «Kipper és Wipper». Arra mi nem vadászunk.

Dárday e fölfedezésre minden tiszteletről megfeledkezve, melylyel a jelenlevő asszonyságnak tartozott, egyikét a legtőrülmetszettebb lefordíthatatlan magyar erőmondatoknak szalasztá ki ajkán.

Az bizony világos volt. Az aluminiumarany csak a szinére meg a rezgő hangjára nézve hasonlít az igazi aranyhoz, de már a fogása elárulja, a könnyüsége még inkább, hogy hamis pénz.

A felsült nagylelküségen aztán kénytelen volt mindenki nevetni.

E derült hangulatot sietett Dávid felhasználni a látogatás berekesztésére, visszatérve Dárday megnyitó mondatára.

– Így van biz az, felebarátom: már most láthatod, hogy az ellenség nem harczol ördögmódra, mi nem harczolunk angyalmódra s aztán ti is, ha az öt érzéketek tanácsát beveszitek, megültök Krakkó sánczai közt – embermódra, s várjátok, hogy ki jön benneteket megtámadni. Én most elvitetem innen a veszélyes pokolgépeket; e czélra töltessétek meg estig gázzal a léggömböket; naponkint értesíteni foglak benneteket az ellenfélnek és az osztrák-magyar seregnek minden mozdulatáról. Most pedig szálljátok meg Czenstochowát is, mert én csapatommal és gépeimmel az éjjel odább megyek s nem mondom meg, hová?

– Sok szerencsét a vállalathoz, mondá röviden Dárday. Dávid sípszóval adott jelt a légben czirkáló gépnek, mire az alászállt s a három jövevény ismét felült bele, ezuttal sokkal kevesebb «éljen»-ben részesülve, mint megérkezésükkor.

Elvette fejük körül a dicsfényt az a fölfedezés, hogy ők nem a hazáért, az igaz ügyért fáradnak, hanem üzleti nyeremény elérése végett. Azt mondák róluk: «materialisták!» s még a mi egy óra előtt bámulni való volt rajtuk, hogy ők a pokolgépeket várospusztítás helyett időjárás-fordításra szándékoznak használni, az is oly prózai indoknak tünt fel egyszerre. Hát a paszulyt megmenteni a dértől, a kukoriczát a kiszáradástól, hol itt a poézis! Ninive, Carthago romjai; – a hunhalmok, tele csontokkal: – az a költészet!

Mikor fenn voltak a légben, Dávid így szólt Rozálihoz.

– Neked el kell menned Budapestre és igyekezned a királynéhoz bejutni, és elmondani neki mindent, a mi eddig történt. Hallottad a felebarátainkat, hogy beszéltek? Tele van a fejük dicsvágygyal. Képesek volnának a győzelem mámorában a félvilágnak hadat üzenni s mennének jó kedvvel országok meghódítására. S ez még csak a mi népünk. De mi lesz még, ha az osztrák chauvinok megtudják, hogy minő győzelmet nyertünk tegnap! Hallani sem akarnak majd békekötésről. Revancheot fognak kiáltani. S ha leverték a muszkát, határt nem ismerő újra megerősödött katonai hatalmukkal belekötnek Németországba, Italiába, az egykor elvesztett tért, országot, hegemoniát visszafoglalni, s ha mindenütt győztek, akkor leverik idehaza az alkotmányos szabadságot. Ránk nézve a háboru mindenképen romlás. Az, ha győzünk, az, ha vesztünk, és az, ha soká huzódik. S én ennek eszköze nem akarok lenni. Azért beszélj a királynéval és mondj el neki mindent. Mondd el, hogy találmányunk által az ellenséget minden ponton vissza tudjuk tartani attól, hogy döntő ütközetre összeszedhesse magát; hogy kényszeríteni tudjuk becsületes béke megkötésére. Ők most Budán szorongatva vannak. A királyné még ifju anya, első gyermeke függ keblén. Képzelheted, miket szenved most, midőn minden órában új meg új híreket hoznak neki a szélrózsa minden irányából; vérrel festett, lőporral füstölt, kétségbeesés emlőin nagyrahizlalt szörnyhíreket. A mikből semmi sem igaz; – hamisan vannak értesülve, mert minden külföldről jövő tudosítás el van zárva tőlük. Vigy neki vigasztalást. De egyuttal essél előtte térdre és könyörögj neki, hogy vegye rá koronás férjét a békekötésre: a mi dicsőséges lehet a tegnapi győzelem után, dicstelen lett volna bizonyosan a nélkül; – de lehetetlen lesz, ha tovább foly a harcz. Az ellenség kénytelen lesz mindenre ráállni, épen azért emberiek legyenek a békeföltételek. Nem kell őket megalázni, hogy késő időkre eltett boszut ne vigyenek magukkal haza; ne kérjen tőlük a győztes ország hadi kárpótlást, hogy vagyonilag meg ne romoljon a vesztes ország; hanem inkább kössön vele kereskedelmi szabad szövetséget, hogy mindkét fél gyarapodjék. Egyezzenek meg a kölcsönös lefegyverkezésben: egész Európa követni fogja őket. Ne kivánjanak tőlük egyebet, mint Lengyelország helyreállítását, erre szükségünk van nekünk s az európai béke tartósságának. Legyen aztán a lengyel trón egy osztrák secundogenitura helye; Zsigmond főherczeg ott koronát találand; ki lesz elégítve nagyravágyása, s magával viszi tábornokait és papjait, a kik Lengyelországnak még mind hasznára lehetnek, nekünk pedig csak veszedelmünkre vannak. S én ezeket nem bízhatom senkire rajtad kívül. Ha a Krakkó és Czenstochowa között történteket megtudja valaki a királyon és királynén kívül, minden ember harczháborut fog ordítani, a ki most lélekzetét visszafojtva lesi a vészhireket. Megteszed-e ezt?

– Mindent, a mit te mondasz.

– Úgy még ma éjjel elviszlek Budakeszire; ott kis nyári lakunkban leszállunk s másnap felmégy a királynéhoz; téged bizonyosan elfogad. Ott biztos helyen fogsz lenni. Budapestet nem közelíti meg ellenség; azzal nekem lesz mindennapi találkozóm.

Mikor a czenstochowai sánczokhoz elértek, hol az aërodromonok tömege pihent, leszálltak a légből, Dávid átadta a parancsnoki tisztet és a vezérhajót mr. Severusnak, utasítva őt az anastaterek elszállítása s a jövő találkozás helye iránt. Azután Rozálival egy kisebb, könnyebb járatú gépbe ült bele, mely úgy aránylik a többiekhez, mint a fecske a sashoz.

– Még egyet, szólt Rozáli, mikor repülni kezdtek. Küldetésemért jutalmat kérek.

– Ha kérted, meg van adva.

– Azt kérem, hogy legyen szabad a királynén kívül még egy embernek elmondanom mindent, a mit tudok.

– Kinek?…

– Apádnak…

– Csókolj meg!…

SASZA ASSZONY.

Egy nő, a kinek férfihíre betöltötte már egész Európát.

Abból a népkoloszból való, mely megszokta a férfijellemű nők uralmát, mely a hadviselő, országhódító Katalinok, Erzsébetek neveit himzette be a világtörténelem könyvébe. (Azért választottuk e szót «himzés» e helyett, hogy «irás», mert e nagy asszonyok nevei is keresztekből vannak összerakva, mint a himzet betűi: a csatatéri sírok keresztjeiből.)

Sasza asszonyt is forradalom állította az orosz nép élére, mint II-ik Katalint s a napi történelem krónikásai egy asszonyi szörnyeteget rajzoltak le benne, a nélkül, hogy valamelyik megközelítette volna a valót. Egyik csodaszépnek, a másik csodarútnak festé; de kegyetlennek, bujának, vérszomjúnak, csalárdnak, indulatosnak valamennyi. Maga az a hír, hogy ő személyesen jön rettentő táborával, kétségbe ejtett minden nemharczoló elemet. A nők reszkettek magukért, de még inkább férjeikért s a békés családapák nejeikért, de még inkább magukért. Segítettek a rémületet növelni a papok is, kik a népnek az orosz nihilisták közeledtére olyan textusokról prédikáltak, minők Sékhem város romlása és Sámson hadizsákmánymóringja, hogy a harczosokat még jobban feltüzeljék az ellenállásra.

A nihilista seregek aztán oly hirtelen lepték meg Bécset, egyszerre körülfogva azt lovas táborukkal, hogy még csak nem is lehetett belőle menekülni, s a kétségbeesés tetőpontra hágott, midőn a védő sereg főparancsnoka kijelentésére, hogy nem képes a várost megvédelmezni, az orosz lovassági tábornagy kegyetlen feladási feltételei tudomásra jutottak. Ninive sorsa közelg; Carthagó végnapja esteledik már!

De az lett aztán a kellemetes fölébredés e rémekkel álmodó hagymázból, mikor másnap Sasza asszony megérkezett s tudatá a megszállott várossal a feladás enyhébb feltételeit.

Ah! azok minden ábrándos reményen túl kegyesek voltak.

Szabadon mehet az egész helyőrség minden fegyverével, podgyászával, ágyuival; elviheti a nagy fegyvertárból, a mi csak megmozdítható s Bécs nem fizet többet sarczul egy milliónál; csak a látszat végett. A bank kincsei pedig az összes európai nagykövetek pecséteivel lezáratva, érinthetlen vagyonnak nyilváníttatnak.

És még ezzel nem volt vége a kellemes meglepetésnek.

Sasza asszony, a mint a város előljárói megjelentek előtte a hadsereg kivonulása után, hogy a város kulcsait átadják, felhivta őket, hogy a belső rend fentartása végett rögtön alakítsanak városi polgárokból nemzetőrséget; s miután az elvonult hadsereg minden fegyvert eltakarított a városból, Sasza asszony maga ajánlott fel a bécsi nemzetőrség számára negyvenezer puskát, hozzávaló lőszerrel együtt, miket a bochniai ütközetben vettek el az osztrák tartaléktól. Azonkívül egy napiparancsot ragasztatott ki minden utczaszögletre, melyben az volt kihirdetve, hogy a nihilista hadsereg minden katonájának tiltva van a város vámsorompóin belül lőfegyverrel megjelenni, csupán oldalfegyverrel szabad. Azután felhivta az előljárókat, hogy tartsanak népgyülést a nagy iparpalotában s válasszanak ott egy «közbiztonsági parlamentet», mely a két milliónyi lakosság ügyei felett szabadon tanácskozzék. E parlament tagjainak személye sérthetetlen; s míg a háború tart, sem jó barát, sem ellenség, sem hitelező őket nem nyugtalaníthatja. A mit azok határoznak, az a törvény. A hírlapirók értesíttetnek, hogy teljes sajtószabadság van, s azért, a mit valaki nyomtatásban vét, nagyobb bűntetés nem éri, mint ha ugyanazt élő szóval mondta volna el.

Hogy e legelső intézkedéseivel egyszerre meghódított mindenkit Sasza asszony: az igen természetes. Mikor ugyanaz nap kihirdeté, hogy mindenkinek, a ki Bécset el akarja hagyni, szabad út engedtetik Magyarország felé, s személyének s vagyonának sérthetlensége teljes szigorral biztosíttatik; hát akkor nem mozdult senki a városból. A főurak, az udvarhölgyek, a főpapok, a bankárok, kiknek már be volt málházva a legdrágább értékük, hámban a lovaik, hogy meneküljenek, a merre lehet; a mint azt látták, hogy nagyon könnyen lehet, mind leszerszámoztak s ott maradtak. Az előzmények után sokkal jobb most megülni a kapitulált Bécsben, mint futni a viharos Magyarországba, a honnan most nincs semerre kijárás.

Tetézte a kedvező benyomást Sasza asszony személyes megjelenésének varázsa.

Még a megérkezése előtti napon minden ujság tele volt borzasztó alakjának leirásával, s a kirakatok előtt tolongott a nép, a bámulat iszonyával szemlélte a nihilista államfő arczképeit, mik voltaképen nem voltak arczképek, mert hiányzott róluk épen az arcz. Sasza asszony csak pánczélban látható, fején sisak, magas taréjjal. Ily alakot mutattak be a lengyel fényképészek, kik Sasza asszony alakját néhol lesből meglophatták. Volt egy hirhedett élczlap a többi között, mely ez æstheticus czímet választotta magának: «Die Wanze», az már le is tudta írni, minő alak rejlik a pánczél alatt. Az X sugarakkal még az álarczon keresztül is letudták az arczot lopni: «rút szakállas kállas orrú banya, ragyás képpel, előre álló fogakkal, karjai hosszúak, mint a gorilláé, a nyakán rút szederjes tűzfolt, s hogy a sisaktaréj se maradjon üresen, a «Wanze» szakértő leirását adta annak a rút «sarcom»-nak, mely a szörnyeteg feje búbjából kinőtt, s mint ökölnyi második fej éktelenkedik rajta. Ime itt a photocincographiája!

A városi küldöttség aztán látott maga előtt az ijesztő boszorkány helyett egy fiatal nőt, a ki kaczagva lép eléjük s kaczagó arczával egyszerre minden haragot és félelmet kigyógyít.

Épen a bécsi élczlap volt a kezében, szörnyeteg arczképével; azon nevetett.

Oh! épen nem hasonlított ahhoz.

Finom, kicsiny, de karcsú termetű alak volt, csak fejhordozása által látszott magasabbnak; arcza nem ideálszép, de meglepően szellemdús. Arczszíne az a könnyen kigyuladó sárgás-fehér, mely mögött a szenvedélyek, az élveteg vágyak rejtőznek, fölvetett ajkai szegletében egy gúnyos vonás, melyet hamiskás csábítóvá idomít, ha akarja, a két arczgödröcske, miknek harmadik társa szívalakú állán leskelődik. Minden vonása lesben áll e nőnek, a kérdőjegy alakú kigyózó szemöldök, az ide-oda villámló barna szemek, s a gondolatjegy vonalával áthuzott domború homlok, s ha ajkait beszédre megnyitja, az a szép fehér gyöngysor s az olykor megjelenő nyelvhegy, mely felső ajkát végigsimogatja azalatt, a míg más beszédére hallgat. S ez arcz, e szemek proteusi változékonysággal tükrözik vissza az indulatok kifejezéseit, vagy talán csak az ügyes színjátékot. Mikor hallgat, akkor úgy tud nézni, hogy kinézi a lelket a beszélőből s kizavarja a szónokot a szövegből; ha pedig ő beszél, minden íze részt vesz abban, a mit mond; járkál előre hátra, minden ujja magyaráz, vállainak mozgása, fejének rázása, derekának elhajlása magyarázza szavait; és hangjában is megvan minden változat: cseng szeliden, ha bíztat; recseg élesen, ha fenyeget; csattanik, mikor parancsszót kiált, és zeng, mikor csábosan hízeleg. Néha egészen odahajol ahhoz, a kihez beszél, mintha a szájába akarná adni a szót; máskor meg a leghevesebb indulatkitörés közben elneveti magát, s azzal töri össze a haragjával daczolót.

És hozzá az a sajátszerű viselet. Még ma nem divat az, de holnap már az lesz.

Haja, mint minden nihilista nőnek, rövid fürtökre van vágva, s a hogy az ő szép sűrű diószőke haja, mely természettől göndör, homlokán fölfelé van üstökbe csavarva, baloldalán a választékkal, ez valami férfias jellemet ad arczának, a min segít még a féloldalra nyomott kis vörös kucsma, a kaczérul beletűzött gyémántbogláros kócsaggal. Deli termetét hosszú égszínkék kaftán fedi, abból az amuri szabadon tenyésző bombyx betulina selyeméből, mely fénytelen, mint a gyapot, rózsaszín arany, platina és kék ezüst pálma himzéssel, mely hosszú uszályán körülfut; ez öltöny neve Chilat Fashire: keleti eredetű. Derékon széles öv szorítja át e felöltönyt, mely szinte kékezüst, platina és veres arany zománczos, erről egy kis tőr csügg alá középen, markolatával együtt nem hosszabb egy arasznál. Hanem a tőr hegyére az uráre méreg van beedzve; egy karczolás vele, bár kézen, vagy arczon, rögtöni halál. Az ővön alul a kaftán két széle kétfelé nyílik, s az alatta levő öltönynek a neve «palikári». Ez egy sok redőbe szedett szoknyához hasonló bugyogó, ezüstfényű ananász szövetből, mely elől, a jarretieren felül egy brilliant gombbal fel van csiptetve, úgy hogy a térdszalag gyémántboglárától számítva e csiptető boglárig egy arasznyira egy teljesen szabad tér marad, melyet, az európai nagyhatalmak garantiáján kívül, semmi sem fedez. Kisé merész kezdeményezés a divatban; de ha megszokhatta a világ azt, hogy a szép hölgyeknél a colliertól számítva egy arasznyi lefelé semleges területnek tekintessék, majd megszokja ezt is, hogy a hölgyeknek a térde legyen látható.

A mint Sasza asszony arczképe ebben a costumeben megjelent, harmadnapra Bécs utczáin csupa Chilát-Fashire-ban és Palikári-ban sétáló hölgyeket lehetett látni; a hajbozontok, álfonadékok eltüntek a fejekről, felviaszkolt üstök, lengő «kuka» és büszke «surgudsál» lett az idény jelszava, s hogy semmiben se maradjanak hátra, a mérgezett tőröket is átvették a divat hölgyei s a díszmű árúsok szerte hirdették, hogy ő náluk kaphatók igazi uráre méreggel edzett hölgyi tőrök egy évi jótállás mellett; s divat lett a hölgyeknél bebizonyítani erős szívüket e tőrök kipróbálásával ártatlan kis kutyákon és tengeri nyulakon.

A férfidivatot már nehezebb lett oly hirtelen meghonosítani.

Mert a nihilistáknál győzött ugyan az elv, hogy a nő is egyenrangú és jogú a férfival; de a természetes ellentét azért a két nem között csak mindig megmaradt. Mikor a nők az egyenlőség tana szerint férfimódra levágták a hajaikat, a férfiak ellenkezőleg elkezdték a hajaikat hosszúra hagyva befonni, a hogy ez sok szláv fajnál régi nemzeti divat volt mindig; s most a nihilista férfiak szép hosszú hajfonadékokkal parádéztak az idegen városban s ez a viselet pompásan illett nekik; a hölgyek rajongtak az ilyen «a la Cambyses» főkért. S minthogy a germán fajnak nincs az a hajbősége, a mi a szlávnak, s egy pár hét alatt a kinek van, sem nő meg hosszúra, nem marad más kisegítés a bécsi arany fiatalságnak a veszélyes verseny ellensúlyozására, mint álhajfonatokat rendelni meg a fodrászaiknál, a kik egyébiránt igen olcsón juthattak ez idő szerint a szükséglett czikkhez, midőn a nőknél chignon, cocs toupet és a l’anglais mind fölöslegessé vált.

De volt elég reális indok is rá, hogy Sasza asszony és nihilistái mindenben divattá váljanak Bécsben.

Mivelhogy vérszopó barbároknak, rablóknak, szörnyeknek voltak lefestve, már magában az által, hogy senkit sem ettek meg, semmit sem vettek el ingyen, és közönséges emberi alakok voltak: tündéreknek és angyaloknak kellett feltünniök.

Aztán volt rá gondja Sasza asszonynak, hogy hadserege tisztjeiből a legműveltebbeket hozza be a megszállt városba, a kik francziául, németül beszélnek, a kik tánczolni és udvarolni tudnak, a kik philosophálnak és literaturáról beszélnek, whistet és écartét finomul játszanak és társaságban fidélis czimborák. És bőkezűen szórták a pénzt mindenütt «a mi kedves barátaink, az ellenek!»

A mi azonban a leghatalmasabban meghódítá Sasza asszony számára a világváros közvéleményét, az a legelső intézkedése volt bevonulása alkalmával.

Mikor az osztrák honvédsereg a «Favoritén» vonalon kitakarodott, mikor az utolsó podgyászos szekér is elrobogott, akkor Sasza asszony egyetlen vértes zászlóalj kiséretében belovagolt a Prater-csillag felől a városba s a Burgba tartott, nem riadva visza a tegnapi hírlapok azon csóvás fenyegetésétől, hogy ha be mersz lépni a Burgba: az alá van aknázva, a levegőbe fog röpíttetni.

Ennek az asszonynak volt annyi bátorsága, mint egy férfinak.

De bizony különben sem vettethették volna a levegőbe a Burgot az elkeserült hazafiak, mert ott egészen más intézkedések voltak téve ez alkalomra.

«Noblesse oblige!»

Miután Sasza asszony oly nagylelkűséggel lepte meg szorult ellenfeleit, a Bécset elhagyó osztrák főparancsnok is lekötelezve érzé magát azon utasítást hagyni hátra, hogy a bevonuló ellenség úrasszonyát akként fogadják, mint a hogy valódi fejedelemnőket szoktak.

Ő felsége, Árpád király, mikor a táborba lement, az egész udvari személyzetét itt hagyta Bécsben; a Budán lebetegedett királyné nem tartott nagy udvart; nehány palotahölgyből és egy udvarmesterből állt egész környezete; Brunó herczeg ennélfogva bő anyaggal rendelkezett e tekintetben. Ott volt a főudvarmester, a főceremoniamester, az udvari marschall, a főasztalnok, főpohárnok, főlovászmester, főajtónálló, a fővadászmester, az irodafőnök, a fő maitre du plaisir, a főkamarás, a fő udvari szinház-intendans, a fő udvari orvos, a főszakács, a fő udvari fodrász, s azoknak segédserege, a kammerherrek, hofjunkerek, apródok, fourirok, conditorok, szakácsok, kertészek, kamarai énekesek és kamarai zenészek, palotahölgyek és kammerzófák s azután a kammerjunkerek kammerdienerei és kammerzófák kammerjungferei, szolgálattevők kocsisai és a kocsisoknak az inasai teljes számmal; a kiknek mind hivatalos rendeletük volt helyeiken megmaradni, a Burgban megszállandó Sasza asszonyt per «euer Majestät» titulálni; neki mind a «cour» és a «lever», mind az s «assemblées» és a «cercles», mind pedig a «Hofconcert» és a «Galatafel» alkalmával mindenben szolgálatára lenni.

Sasza asszony aztán ezt az egész gyönyörű cryptogamgyűjteményt, a mint az rendelkezésére bocsáttatott, összepakoltatá, felrakatta egy gőzhajóra s leküldte Budapestre felséges ellenfelének, ne nélkülözze őket. A nihil országa főnöknőjének nincs szüksége udvartartásra.

E szabadelmű és democrata elbánás nagy mértékben növelte azt a népszerűséget, a mit Sasza asszony első föllépésében kivívott magának a bécsi nép előtt.

Aztán voltak merész, bizarr ötletei, a mikkel egy világváros izgalmas népe oly könnyen erre-arra lendíthető.

Két millió ember egy egész kis ország. A nihilista államfő felhivta az elfoglalt város népét, hogy válaszszon magának parlamentet, ideiglenes kormányt, s kormányozza önmagát és hozzon magának törvényeket.

Ez a mulatság nagyon tetszett. Fiatal diákok, népszónokok, ideális jellemek, ügyes speculansok, ambitiós journalisták egyszerre nagy szerepekhez jutottak, s csináltak rendet.

Az állandó parlament éjjel-nappal hozta az üdvös törvényeket. Az új polgármester volt a kormányfő, a kinek azokat végre kellett hajtani.

A legnehezebb feladatokkal olyan könnyen elbántak, mintha csak Párisban volnának. Egyik nap eltörölték a cœlibatust, másik nap megszüntettek minden nemességet, harmadik nap az állandó hadsereg kötelmét mondták fel, behozva helyette az általános nemzetőrséget; egy nap behozták a progressiv adót, a gazdagokat aránylag jól megnyomva vele; s egyidejüleg confiskálták a lakástalan szegénység számára az üresen hagyott főúri palotákat. Majd meg az adósokat örvendeztették meg egy kis moratoriummal; határoztak a gyármunkások bérfölemelése iránt; a suffrage universelle keresztülvitele egy délután munkája volt, s nagy hiba lett volna, ha a rá következő éjjeli ülésben a nők szavazatjoga is törvénynyé nem vált volna. A papi jószágok secularisatiója általános felkiáltással fogadtatott el. A Nagynémetországhoz való csatlakozás indítványát csak egy annál erősebb indítvány buktatta meg, mely szerint Bécs a háború bevégezte után «szabad város»-nak és «Reichsunmittelbar»-nak lesz kinyilatkoztatva.

A publikumnak tetszett ez a tréfa. Mulattak rajta és énekelték, hogy «was kommt dort von der Höh’?»

Egy napon pedig elfogadta a parlament a nihilisták által megkedveltetett római házasságot: a polygamia successivát. Ez is nagy tetszésre talált. Kivált mikor aztán még azt a jót is összekötötték vele, hogy a törvénynek visszaható ereje is legyen. Minden nőnek joga legyen azon férfi nevét viselni, a kinek élettörténete az övében valami tényleges epizódot képez. Ebből némely férfira és hölgyre nézve valóságos «embarras de richesses» támadt. S miután akadtak olyan bornirt férfiak, kik messze elmaradva századuk szellemétől az ilyen névkisajátítást «brevi manu» nem voltak hajlandók akárkinek megengedni, tehát az ebből támadt vitás kérdéseket egy polgárokból és polgárnőkből alakult esküdtszék döntötte el sommás úton, nyilvános tárgyalás mellett rendesen az alperes elmarasztalásával, mely igen érdekes, változatos és mulatságos időtöltést nyújtott a közönségnek. A karzatok mindig tömve voltak különösen a szépnembeli hallgatókkal.

Egyszer aztán megtörtént az az érdekes tréfa, a mit a világvárosban «Hauptjuxnak» neveznek, hogy egy phantasta delnő az esküdtszék elé idézteté magát a bécsi herczegprimást, a ki ugyan nem tartá komoly méltóságával összeférhetőnek, hogy az esküdtszék előtt megjelenjék vagy magát képviseltesse; hanem azzal azt nyerte, hogy makacsságban elmarasztaltatott, s nem lévén többé az egyházi fogadalom házassági akadályok egyike, formaszerint odaitéltetett a férjkövetelőnek. A kedélyes bécsi nép két napig nevetett és élczelt rajta, harmadnap aztán elfeledte. Jött más mulatság.

Sasza asszony magával hozta a szentpétervári operája kedvencz tagjait, s azokkal adatott elő egy új operát a nagy dalműszínházban. Az opera czíme volt «Czár és Czarina». E műben összepontosítva volt minden, a mi a közönség érzékeit csiklandozza, minden, a mi meglepő, a mi kápráztató. A meséje is nagyon felizgató. Egy orosz czár története, kit czárnéja megcsal, trónjáról letaszít, megölet; oly erős színekkel festve, a minőket csak a saját nemzete nagyságait gyűlölő önvér tud használni, oly keserűen gúnyolni az oroszt nem tudná más, mint maga az orosz. Sajátszerű izgalmas látvány ez; mikor egy ellenséges város operaházában a színpadra hurczolt czári nagyság kigúnyolt tragœdiájának a nézőtért megtöltő orosz egyenruhák «bravó, bravissimo» kiáltással tapsolnak! De még a kiállítás is valami rendkivüli volt. Előjött benne a Neva felszentelés, pompás egyházi menetel is volt a jégen: Szent-Pétervár ünnepi kivilágítása, igazi műtűzjátékkal; fejedelmi szánkázás hózivatarban; egy török hárem a képzelem egész melegségével alakítva, a dodolatáncz, melyet a czárok szigorúan eltiltottak, volt okuk rá, a leányok, a kik azt tánczolták (az utczán) csupa virágokba voltak öltözve és semmi egyébbe. Ezt itt igazi cserkesz bayadérek tánczolták. Be lett mutatva benne egy egész orosz zenekar, a hol minden zenésznek egy olyan kürt van adva, mely csak egyetlenegy hangot ad, s csak az üteny szerint fujja mindenik a maga hangját, mikor rá következik a sor (emberekből alkotott orgona) és aztán egy utczai harcz, a hol igazi ütlegek osztatnak ki, valódi verekedő kozák comparseriával, s végül a solovetski szent kolostor nagy mirákuluma, a megelevenülő szent képekkel. Különösen elragadó volt az északfény természethű utánzása a színpadon villanykészülékkel. A közönség nem győzte magát telenézni rajta. De a mi a külpompát is elfeledteté, az az énekrészek bízarr beosztása volt. Sasza asszony nagy birodalmában fölfedezett egy nőt, a kinek tökéletes bassus hangja volt és egy férfit, a leggyönyörűbb női soprán hanggal. Tehát a czárina primadonna énekelte a mély hangot és játszotta a férfias jellemű nő szerepét hozzá, a primo amoroso pedig a női magas partiet a gyöngelelkű Péter czár szerepében. Ez olyan bizarr ötlet volt, a mit a világ egy színpadán sem fognak utánuk csinálhatni.

De volt is hatása a műnek. Mindennap azt adták, s mindennap fulladásig tömött házak mellett. A csatatérről jövő vészhirek, a vesztett csaták, a generalissimus Flankenbewegungjai, a meglepő capitulatiók, a krakkói honvédsereg szorongattatása, a provinciális néplázadások rémjelenetei mind háttérbe szorultak a Czár és czárina előadásai mögött, mind elmosódtak az északfény ragyogása s az orosz oboák orgonajátéka mellett.

Sasza asszony adott diszebédeket és tánczvigalmakat is, s azokra hivatalosak voltak a Bécsben szorult excellentiás urak és főuri családok, vegyest a kormányon ülő becsületes hentesekkel és korcsmárosokkal és azoknak feleségeivel, s a parlamenti celebritásokkal, s a római házastársnőkkel; a ha valamelyik magasrangú úrhölgynek nem tetszett ez a társaság s azt üzente a meghivásra, hogy migraineje van, azt Sasza asszony másnap személyesen meglátogatá. Sasza asszony maga is végzett doctrix medicinæ; ő maga felvette a meglátogatott patiensnél a betegség diagnosisát, s elrendelte számára a követendő kurát. És Sasza asszony orvosi rendeletei nem olyanok, a miket, ha akarom, beveszek, ha akarom, ott hagyok; ő mindent prophylacticus rendszerrel gyógyított; szabad levegő volt az orvossága. Leszedetett minden ablakot a beteg szállásának minden szobájáról, mint egykor a græfenbergi nagy gyógymester s elvitette azokat tőle. «A szabad levegő gyógyít meg mindent.» Ez a hires Bürow orvosi rendszere volt, ki azt még az amputátióknál is nagy sikerrel használta, s Sasza asszony oly csodamódon kurált vele, hogy az ő estélyei elől aztán semmi herczegasszony sem betegedett meg többé.

Sasza asszony valóban szaktudós is volt, ez oldaláról is bemutatta magát a bécsieknek. Egy napon az orvosi egyetemen az egész facultás és az aula hallgatói előtt egy remek műtétet vitt véghez, a minek a czíme «Sangvinis transfusio».

Egy embert hoztak be, a ki öngyilkos szándékból felvágta az életereit, s a kinek már annyi vére elfolyt, hogy folytonos ájulásban hevert. Most ez emberen a vérátöntéssel csinált Sasza asszony kettős kisérletet: egy pathologiait és egy psychologiait. A halálra vált egyén kiürült véredényeit megtölté a Gauneaud-féle szivattyún át friss meleg vérrel; de nem embertől, hanem báránytól való vérrel. És ime teljes siker koronázta kisérletét. A haldokló föléledt; de nem tudott többé beszélni, csak bégetett, mint a bárány. Ime tehát Sasza asszony ezzel bebizonyítá a thesist, mely fölött concertált, hogy «az emberi lélek a vérben van; – tehát az is anyag; az anyaggal együtt elváltozik»; – a mivel a materialisták egész táborát rögtön meghódítá. Most már több lett a világ előtt, mint uralkodónő, több mint hősnő: tekintély lett belőle.

Az aula hallgatósága a remek műtét után maga vontatta a hintóját a Burgba vissza s az egyetem diszoklevéllel tisztelte őt meg; s egész Bécs nem beszélt egyébről, mint a Sasza asszony által birkává tett emberről s a kocsiját hazahuzó ifjakról, kiken pedig nem vitt sangvinis transfusiót véghez ex arteria equina.

S azalatt odakinn szorongatták az osztrák-magyar hadsereget minden oldalról.

Sasza asszony megtudta nyerni az alsó néposztályokat is. Ily mozgalmas időkben a munka is szünetel, meg az embereknek sincs kedvük dolgozni. Hozzájárul a bajhoz, hogy a hadmozgalom miatt élelmiszereket is nehezen szállithatnak a fővárosba. Sasza asszonynak volt gondja rá, hogy a szegény nép ne éhezzék. Maga szállíttatott élelmi szereket a fővárosba, miket ingyen osztott szét a szükölködőknek; az mind hadizsákmány volt, a mit az osztrák-magyar hadseregtől foglaltak el. Mennyi áldást kapott érte? (Nem a katonáktól, a kik annyival többet koplaltak.)

Csupán egy osztály volt még, a mit nem tudott meghódítani: az újságírók. Ez makacs egy had, ha a censor nem ül a nyakán. Felvásárolni nem lehetett őket. Az olyan nagy lapok irói, a miket a közönség elkényeztetett, megvehetetlenek. Nincs az a királyi zseb, a mit valaki elfogadjon cserébe százezer ember zsebe helyett. Sasza asszony nem nyomta el barbár hódítók szokása szerint a vele kötekedő hirlapokat: hanem talált ki valamit, hogy az újságirók előtt azt a sok zsebet bezárja. Mindenben azon törekedett, hogy a nők fölényét a férfiak fölött bebizonyítsa. Most adatott ki egy olyan lapot, melyet csupa nők irtak és szerkesztettek. A lap czíme volt: «Éva Almája», a főszerkesztő neve «Éva von Adam, geborne von Adonai». Nyilván álnév. És aztán azt tette, hogy minden hírt és tudósítást, a mi hozzá hivatalosan érkezett, ennek az egy lapnak adott csak át; sőt miután a hadi zavar miatt minden közlekedés a külvilággal félbe volt szakítva, a külhirlapokat és levelezéseket is csupán ezen egy lap szerkesztőségének adatta ki, a többiek megrekedtek valahol; úgy hogy külföldi ujdonságokat s hireket a csatatérről egyedül az «Éva Almája» tudott hozni, a minek az lett az eredménye, hogy az egész publikum «egy» Ádámmá változott, a kinek csupán Éva almájára volt éhe, az lett egyszerre felkapva; azt háromszázezer példányban nyomtatták; annak hordták négykézláb a keletkező vállalatok faiseurjei a kincseket, pártolásáért esedezve, annak a lábaihoz feküdt le minden syndicatus. «Éva Almájának» két hét alatt palotája volt a Kolowratringen, s a nagy férfilapok küszöbein elkezdett nőni a fű, Az «Éva Almája» lett a börzén az irányadó lap: az egyedül jól értesült organum.

Ah, a börze, az volt még csak az olympi látvány! Vakon lehetett játszani. S játékos volt elég. Maga Sasza asszony legnagyobb részt vett ügynöke Mazrur által a szédítő játékban. Mindenki tudta, hogy Mazrur hallgatag társa a nihilista államfő (tették azt a Napoleonidák is), annálfogva minden ember azt leste, hogy mihez nyul Mazrur? annak egyszerre rohantak a nyomába. Az aranybánya volt. Soha annyi új vállalat, alapítás nem jött létre Bécsben, mint azon hetek alatt, a midőn a nihilisták által volt megszállva.

Kivált midőn el lett törülve az a börzetörvény, mely által a nőknek nem szabad a parquetten és a coulisse-ban megjelenni. A nők beleszabadultak a börzébe! Akkor szállt azután csak új lélek az arany borju templomába; de nem szentlélek. A pénz orgiái voltak azok. Az aranynak és ezüstnek bőszült saturnáliái! Nem volt olyan képtelen vállalat, a minek rögtön részvénytársulata ne akadt volna. Koczkáztatás, szédelgés, képtelen üzelem, szerencsekisértés, káprázat, nagybanrablás: mindez pyramidalis magasságra emelkedett s a milliomosok úgy támadtak elő, mint a gomba, s a Rothschildek és a hozzájuk hasonló inséges pénznagyságok kezdtek aggódni jövendő existentiájuk miatt.

Egyszer Mazrur egy új vállalattal jelent meg a börzén. Ez a Wertheim-féle régi hirű tűzmentes-pénztár-készítőgyárnak részvénytársulat által megvásárlása. Alaptőke hat millió forint. A börze nem értette, minek az Mazrurnak? hiszen jó hitelű iparvállalat, de mit akarhat vele? Itt akar-e megtelepülni? Azért csak létrejött a részvénytársulat; maga Mazrur egy milliót irt alá, s az alakító közgyülésen megválasztatott elnöknek. Másnap aztán megtudta a börze, hogy mire spekulált Mazrur? Sasza asszony elhatározá, hogy valamennyi töltényszekerét átalakíttatja Wertheim-szekrényekké, a mivel az lész elérve, hogy az ily töltényszekereket az ellenség granátjai fel nem gyujthatják, azokkal egy égő városon is keresztül lehet szekerezni, s ha az ellenség kezébe jutnak, az nem nyithatja fel azokat s nem lőhet az elfoglalt ágyúkkal.

E czélból Sasza asszony rögtön rendeletet adott kétezer ilyen Wertheim lőszertartó kiállítására az új társulatnak, két millió forint értékeig.

Erre a hírre természetesen, hogy felszökkentek a szekrénygyár részvényei száz perczenttel a parin felül. Most vette már észre a börze, hogy hová látott az a Mazrur?

Dehogy vette észre!

Egészen más oka volt Sasza asszonynak a Wertheim-gyárat Mazrur kezébe juttatni.

Már ő akkor megkapta a hírt a krakkói és czenstochowai megrendítő eseményekről. A vakon tánczoló Bécsben majd csak akkor tudják azt meg, ha a nihilisták utolsó csapatja is kivonult onnan; addig senki sem kap levelet, még a követek sem. Azokat elfogják a portyázók, s hasztalan lármázni érte. Hja Messieurs: c’est la guerre.

Ekkor aztán Sasza asszony agyában egy régen érlelt terv mérge fakadt ki: elhatározá, hogy ha mindent vesztenie kell, legalább ezt az egyet megteszi.

Ha még nem találta volna ki valaki, hogy mi ez a terv, annak majd elmondjuk rendén.

Sasza asszony nem jött Bécsbe «ingyen» játszani komédiát.

A NEMZETI BANK KINCSEI.

Három nap óta minden közlekedés megszünt Bécs és a külvilág között. A nihilisták semmi hirnököt nem bocsátottak Bécsbe.

Az «Éva Almája» naponkint új meglepő diadalhireket hozott az anastater borzasztó hatásáról, mely Krakkó egy negyedét egy percz alatt romba döntötte; a honvédsereg alkudozásairól a fegyverlerakás iránt; azután megint a másik anastater rombolásáról, – a repűlő lovasság megérkeztéről Krakkó alá, – a honvédsereg kétségbeesett kitöréséről Krakkóból s a német határon át megkisérlett meneküléséről, annak meghiusultáról a repülő lovasság jókor megjelenése által; a Krakkóba visszaszoríttatásról, mely után most már csak a föltétlen megadás várható mindennap.

Senki sem kételkedett benne, hogy ezek mind így történtek meg. A nihilistáknak volt gondjuk rá, hogy fenséges ellenfelüknek, a generalissimusnak is juttassanak ezekből a jó hirt hordó lapokból. Azokból meríté ő a leghitelesebb tudósításokat.

Mikor aztán a capitulatiót várta másnap reggel az olvasó közönség s rohant az «Éva Almája» reggeli lapját mohón falni, talált a helyett egy gonosz hírt a lap élén, melyet az előzmények után legkevésbbé várhatott valaki.

– A mult éjjel a Burgban egy orgyilkos háromszor lőtt revolverrel Alexandra elnöknőre. Az elnöknő megragadta a gyilkost s tőrével leszúrta. Nem tudni, ki volt ez ember, mert meghalt. Nála levő iratok nagy kiterjedésű összeesküvés nyomára vezettek.

Következtek az esemény természetes corollariumai.

Mától fogva a rendőrséget az orosz hadsereg főparancsnoksága fogja kezelni. A parlament ülései megszünnek. Ostromállapot jön. Martialis törvények és hadi törvényszék. A fegyvereket beadja mindenki. Két nap mulva házkutatás. A város minden része katonai megszállással foglaltatik el, s csak igazolvány mellett lesz megengedve a közlekedés. Este tíz órakor minden kávéház bezáratik; a szini előadások megszünnek, s a tíz órai hármas ágyulövés után csak lámpással szabad járni az utczán, a gáz ki lesz oltva. Éjfélen túl mindenki elfogatik, a ki az utczára kilép.

No ez bizony elég kellemetlen átváltozás az eddigi «gaudeamus igitur»-ból.

Mazrur is csak a börze-kávéházban olvasta a hírt. Rögtön vágtatott fel a Burgba, és sietett Sasza asszonyhoz. Szabad bejárása volt hozzá minden időben. Egyedül találta.

– Ki volt az az átkozott? kérdé, ajtóstul rohanva be hozzá. Lengyel volt, ugy-e bár? vagy magyar? vagy emigrans bojár?

– Senki sem volt semmi sem volt! felelt rá ridegen Sasza asszony s a két szemöld kérdőjele, s a homlokredő felkiáltó jele élesebben volt rajzolva arczán, mint egyébkor. Koholmány az egész.

– Ah, haha! Mazrur elkezdett nevetni.

– Ne kaczagj! Te őrült! Kiálta fogcsikorgatva Sasza asszony, s öklével mellbe ütötte a Herkulest. Tegnap agyonzúzták a Krakkó alatti hadseregünket, az egész repülő lovasságunkat, átverték mind Németországba s elvették tőlünk Czenstochowát.

– Kicsoda?

– Kicsoda? Az Isten, vagy az ördög; vagy mit tudom, kicsoda azok közül, a kiknek létele lehetetlenség. Kicsoda? Egy ostoba fajankó, a ki megüli a szombatot, nem issza a bort, s annak a nősténye, egy rózsaarczú mosolygó báb; a te növendéked, ki tőled megszökött, s annak a hime, ki téged megrugdalt. Ezek tiportak el minket. Kétszáznyolczvanezer ember! Hatvanezer lovas! Minden ágyu, egész Czenstochowa minden készletünkkel! Pokolbeli, égbeli (mindegy az!) repülőgépek dolgoztak ott. Ez a férfi s ez asszony készíté nyiltan, mindenki tudtával s mindenkitől kikaczagva azt a gépet, mely most egyszerre ezerével támad a fejünk fölé, s minket a sárba gázol. Átok a fejedre, hogy nem tudtad őket megvenni, vagy megölni; mikor a «médiumok» ezt már előre megjósolták neked.

(A nihilismus együtt jár a spiritismussal, a lélek anyag, s holta után mediumok által közlekedik: ebben hitt Sasza asszony is.)

Mazrur tehetetlen tömegnek érzé magát e rémhirekre. Haja sok volt Sámson fejének, de eszméje kevés.

Sasza asszony lábával toppantott s saját üstökét tépte az öt ujjával.

– Mit akartam én? Meg akartam alázni egy fejedelmi asszonyt, a kinek apái az én apáimnak czárjai voltak; azt akartam magam előtt térden látni és kegyelemért könyörögni hozzám maga és koronás porontya számára. És aztán nem adni neki kegyelmet, hanem elvinni őt magammal, hogy legyen egyedül rab, a hol mindenki szabad; a ki egyedül volt szabad akkor, midőn mindenki rab volt! – Ezt a Junót, ezt a császárnét akartam megalázni; elvenni tőle országait; népei szivét; asszonyi méltóságát; s mikor a czélnál állok, akkor fölém kerül egy repülő féreg, egy méh, megszúr fulánkjával és halott vagyok. Ah, csak asszony ne lett volna! Ha az a férfi, a ki legyőzött, egyedül lett volna, odavetném magamat lábaihoz, széttárnám előtte keblemet, s azt mondanám: ide lépj, taposs rám; Isten vagy: imádlak! De nőt is hozott magával. Miért veretett meg egy asszony kezével?

– Nincs segítség? kérdezé Mazrur.

– Segítség? Bolond! Azok repülnek, mint a sasok; a mi léghajóink teknősbékák ellenükben. Nekünk haza kell mennünk. S azután nem tudom, mi lesz? És még a pétervári banktól kivett igazi arany készletünkből is elfoglaltak ötven millió rubelt. Mazrur! Nincs itt most siránkozni való idő. Szégyenlem, hogy annyit fecsegtem hiába. Pfuj! Asszony voltam. Legyünk férfiak; álljunk boszut. Ejh, nem kell nekem vér. Ma megsiratják, holnap elfelejtik. Nem csinálok én romhalmot Bécsből; de egy olyan sebet akarok rajta ütni, a mit ez az ivadék ki ne heverjen, a míg él. Én elviszem a bécsi nemzeti bank kincseit.

– Hüh! szörnyedt el Mazrur, s atlétai termete egy megriadt gyermek hunyász torzképe lett. Az lehetetlen! A bank kívül-belül lepecsételve a nagyhatalmak követeinek czímereivel, a tresorok Brahma-zárral ellátott betörhetlen vasajtóktól őrizve. Azonkívül van egy titkos gépezet, melynek nyitja a bankkal átellenes házba van vezetve. Ott felváltva őrködik egy bankhivatalnok éjjel-nappal; s annak az az utasítás van adva, hogy ha bárminő gyanus zörejt hallana a banképületben, a gépezet rúdját fordítsa el s arra az egy mozdulatra minden tresor földalatti boltozata megtelik vízzel. Ha pedig erőszakkal viszszük el a kincseket, ha az tudomásra jut, minden nagyhatalom egyszerre mi ellenünk fordul s mielőtt Szentpétervárig jutottunk volna, már felmorzsoltak bennünket, s zsákmányunkat is visszavették.

– Te hallgass! Nem kértem tanácsodat. Te teljesítsd, a mit én parancsolok. Én úgy viszem el a bank kincseit, hogy azt maguk a bank igazgatói sem fogják észrevenni; csak majd egyszer nagy későn, évek mulva vezeti őket rá valami véletlen, hogy ki vannak rabolva. És akkor sem fogják bebizonyíthatni, hogy ki által? Jegyezd fel utasításaimat. De ne! Ne irj fel semmit. Tartsd a fejedben; a hol fennakadsz, kérdezd meg újra. Tehát legelső dolog a pecsétek. Ez a legkisebb akadály. Te értesz a technikához; hiszen tanítottad a Sabinádban. Az orthoclas-porczellán-agyagból egy gyűrűnagyságú gyurmát rányomsz a pecsétre, azt a fegyvertár kohójában kiégetteted, olyan lesz, mint az eredeti carniolba metszett pecsétnyomó; akkor a felragasztott papirszalagokat bizton letépheted; a pecsétnyomók birtokodban vannak. Nehezebb feladat a bank udvarára való bejutás, mert a kapukon át nem lehet; ott mindenki meglátná. De ez is kivihető. Egy léggömb elég, hogy tíz embert fölemeljen, egy másik léggömb pedig utánuk viszi száz kiürített léggömb hüvelyét. Ezeket teherszekerek viszik éjjel a banképületig. A léggömbök mind fekete fátyolszövettel legyenek bevonva, hogy a sötétben ne lehessen őket látni. A két első léggömböt ereszszétek le a mondott teherrel a bank négyszög-épületének udvarára. Mind a tíz ember a leggyakorlottabb æronautákból legyen válogatva, kik értenek a légjárók megtöltéséhez, felbocsátásához és leszállításához. Az üres léggömbhüvelyeket meg lehet tölteni a bank helyiségében levő gázvezeték csőveiből. Most előttünk vannak a zárt ajtók. Mikor a bank helyiségeit lezárták, az jelenlétemben történt; mert csak úgy vállalhattam felelősséget azért, hogy minden kincs ott marad, ha előbb meggyőződtem róla, hogy csakugyan ott is van minden. Tehát a következő ajtók felnyitandók: első udvaron a főlépcsőről benyiló egyszerű ajtó I. számmal. Ez az igazgatósági lakosztályba vezet. Strutt-féle zár, a kulcs száma 15,282. Innen átjárás van a bank pénztárába, melynek ajtaján Cotterol-féle négy oldalra csukó zár van; ennek a kulcs-száma 42. (A számokat írd fel.) Mikor a pénztárba eljutottál, akkor ott találsz három nagy vasszekrényt, melyek az egész falat elfoglalják, mind széltében, mind magasságában. Az egyikben áll a forgalomra szánt arany- és ezüst-pénz, tíz millió; a másodikban a tartalékbankjegy tízes, százas és ezres csomagokban, száz millió; a harmadikban állnak a visszaváltott bankjegyek. Ez már szemét. Mind a három szekrénynek Brahma-zára van, a saját kulcsán kívül semmivel fel nem nyitható, valamint a földalatti kincstartó boltozatoknak. Az első szekrény kulcsszáma 162,818, a másodiké 38,001, a harmadiké 200,012. De a főkulcsokon kívül még mindeniknek van egy a, b, c és x, y, z betűkkel megkülömböztetett közép és kisebb kulcsa. A legkisebb kulcs nyitja ki a legbelső fiókot. Ebben a fiókban nem áll egyéb, mint a földalatti tresor-termeknek fő- és mellékkulcsai külön-külön. Egyik a bankigazgatónál, másik a főkönyvvezetőnél, harmadik a pénztár-igazgatónál áll rendesen, most oda vannak elzárva s csak a szekrények kulcsai adattak át a három hivatalnoknak a lepecsételéskor. – Most figyelj jól. – Valamennyi szekrényt és ajtózárt mind a régi Wertheim-czég készítette. Most ezt részvénytársulat útján megszereztük. Te vagy a társulat elnöke. A gyár ügykönyvének a nyomán a tudtodra adott számok segélyével valamennyi kulcsot mind megszerezheted; lehet, hogy megvannak párban is készen, hogy ha netalán elvesznének, megszerezhetők legyenek; de a rajzaik, mintáik bizonyosan megvannak a mintakönyvben, s saját munkásaink azokat utána készíthetik. És akkor megkapva a tresor-kulcsokat, azokkal minden kincstár ajtaját sorban kinyitod egész kényelemmel.

Mazrurnak izzadság gyöngyeivel volt tele a homloka. Sasza asszony folytatá:

– Most hallgasd meg, hogy mit tégy tovább. A banknak öt földalatti kincstára van. Kettőben áll az ezüst, háromban az arany. A földalatti bolt bejáratánál van egy sülyesztő gépezet, melyet kétféle gép hajt választás szerint, egyik gőz-, másik ember erővel. Ez a gépezet bocsátja le a pinczetornáczig az érczczel terhelt öblös kocsit, s ez vontatja fel. E kocsi 160 pénzeszacskóval telik meg, mely ezüstben 75 ezer, aranyban 800 ezer forintot tartalmaz. A tresorok mindegyike egy-egy tíz láb magas boltozatos terem, mellék-gádorokkal és fülkékkel, ölnyi széles kőfalai belül vaspánczéllal burkolva s alul a talapzat is erős vaslemezzel födve, hogy azokba kívülről a falon át, alulról, valami szomszéd házból ásott aknán keresztül betörni ne lehessen. Ablakai hármas rostélylyal vannak elzárva. Ez odukban jéghideg a lég mindig, a szél húz rajtuk keresztül. Az első tresor hat öl hosszú és három öl széles. A legmélyebb fülkében van egy rézlap, az első alapkövet letevő osztrák császár Ferencz emléke belevésve. A többi fülkék mind egész a boltozatig telerakva pénzes-zacskókkal, mikben a vert ezüst áll, minden zacskó a torkán lepecsételve s a hurokhoz kötve annak a hivatalnoknak névjegye, a ki annak a tartalmát megszámlálta. A hosszú boltozat alatt végig állnak ily pénzzacskókból felrakva a hét láb magas és négy láb széles gömbölyű és négyszögű tömör tornyok; a zsákok ritka szövetén átcsillog a tallérok fénye. Mindegyik toronyra rá van írva az összeg, melyet tartalmaz. Az első hengeridomú pénzbástya másfél millióval kérkedik; szomszédja, a hombár-alakú ezüstmamelon már két és fél milliót vall be. Ez első tresorbolt hatvan millió ezüstöt tartalmaz.

A második kincstárbolt, melyhez ismét más vasajtó vezet más kulcsokkal, többnyire aranyat rejt. Az arany két láb hosszú faládákban áll, vagy nagy födeles szekrényekben, ötszáz darab húszkoronásokat tartalmazó zacskókba szorítva. Egy szekrényben van 500 zacskó s annak a súlya 31 mázsa. Itt 87 millió arany van eltemetve.

A második tresorból jutni egy harmadik pinczébe; itt arany van felhalmozva rudakban, miknek mindkét vége a hitelesítő bélyeggel van ellátva. Egyes ládák fontszámra megbecsült «pepitákat» tartalmaznak. Az állványokon kúpalakú «királyok» és a szekrényekben ellapított bandelettek, minőkkel Chinában szoktunk fizetni. Ugyanitt vannak szekrényekben a külföldi arany pénznemek is, különösen indiai rupiák és portugaleok. E kincstár becsértéke ötvenöt millió forint.

A negyedik tresor a banképület északi szárnya alatt van; az egyetlen nagy szekrényt rejt magában, mely egy alacsony fülkében még külön el van zárva vasrostélylyal. E szekrényben hever negyvenegy millió forint, újveretű Árpád-aranyokban.

Az átelleni ajtó nyilik az V-ik tresor termébe, mely ismét barreokat tartalmaz. Feketés-szürke vastag téglák azok: 60 fontot nyom egy-egy. Rajtuk a készítő bankház stampigliája benyomva: «Sharps et Hilkens, Bullionbrokers, London, A. 772. B.» Mellékelve hozzájuk a hamburgi próba, az ezüst valódi értékét bizonyító. Ezen téglák tüzhely-alakban vannak egymásra halmozva. Mind együtt ötvenhét millió forint van bennük.

Tehát az egész bank kincse háromszáz millió forint.

Ez most a kezünkben van. – Te a tresorokat felnyitva, a zacskókat fölemelteted a géppel s átrakatod a léggömbök hajóiba. Egy nap húsz léghajó megrakodhatik. Azok éjjel, a mint a gázvilágítás a városban kialudt, egymáshoz kötve a bank udvarából felszállhatnak. Te magad ott légy a léghajókon, s intézd okosan a leszállást. Én intézkedem, hogy akárhol szálltok le a városon kívül, szekerek álljanak készen, melyek a kincset átvegyék s elszállítsák az arsenálba, a hol én magam fogom azokat átvenni. A másik éjjel a léggömbökkel visszatérsz a bankhoz a szekerek által vontatva, s az elhozott zacskókat visszaviszed. Azok meg lesznek töltve a velünk hozott alfenide tallérokkal és aluminium aranyokkal; azokat visszarakatod a maguk helyére. Öt nap alatt elkészülhetsz az egész munkával; s mikor az igazi ezüst és arany helyett ott lesznek az álpénzek, az ezüst barreok helyén az ólomtéglák, a pepiták kicserélve pinchbeak és similor-darabokkal, akkor bezársz ismét minden tresort s lepecsételed az ajtókat. – Nos fázol talán?

– Nem. El vagyok ragadtatva. Szédülök. Ez mind meglesz. De egy dolog aggaszt. A felveendő kincs iszonytató tömeg. Százötvenezer forint ezüstben és egy millió forint aranyban dolgot ád két lónak elvontatni. Nekünk pedig tengelyen kell mindent elszállíttatnunk. Krakkó miatt a vasutat nem használhatjuk, s a magyarországi vasutak mind fel vannak előttünk szakgatva. Tehát ennyi arany és ezüst elszállításához kell hétszázötven szekér. Ha mi hétszázötven szekérrel háromszáz mértföldnyi úton keresztül pénzt szállítunk, emberi lehetetlenség, hogy azt az egész világ meg ne tudja.

– Arra is gondoltam, felelt Sasza asszony, gúnymosolylyal ajkai körül; azért leszek én magam az arsenálban. Az osztrák fegyvergyárnak van ötven ágyuöntő gépe. Az aranyat ezüstöt megöntetem ágyúknak: hat ló csak elbir egyet; lesz kétszázötven ágyu a hétszázötven szekér terhéből, s azt a kétszázötven ágyut egy rakáson, trombitaszó mellett viszem el, az egész európai diplomatia szemeláttára fényes nappal.

– Pompás! kiáltott fel Mazrur, szokott gorilla-kaczajával. Hanem még egyet legyen szabad megjegyeznem, imádatra méltó asszonyom. – A hol ötven ágyuöntő gépnél háromszáz ember működik, ha mind a saját emberünk is, lehet-e arra gondolni, hogy azok haláluk órájáig hiven meg fogják a titkot tartani? nem történhetik-e meg, hogy az ágyuöntőde agyagmintáiban egy-egy kis áruló atóm az ágyuanyagból ottmarad, s tanubizonyságot tesz a felől, hogy vas és messing helyett ezüst és arany lett ágyunak öntve?

Sasza asszony egymás fölé tette karjait s szánalmas megvetéssel tekinte Mazrurra.

– Hát nem tudod-e, hogy az arsenál alá van aknázva? Nem történhetik-e meg az a véletlen, hogy mikor az utolsó ágyuöntéshez igazi vasat és rezet olvasztanak, az egész öntőde, minden munkásaival együtt a levegőbe röpül?

Mazrur kegyetlenül kaczagott. Csak háromszáz ember életéről van szó. Mi az egy háboruban?

– Ez a véletlenség megtörténhetik, szólt Mazrur. És akkor a németek háromszáz millió aranya, ezüstje velünk jő. Illetőleg még tíz millióval több, a mi a pénztárban áll.

– Nem. Azt otthagyod. Ha azt elvinnők, arról egyszer rájönnének. A helyett valami mást viszünk el: a tartalékbankjegy összegét, száz milliót.

– Hát a helyett mit hagyunk ott?

– Majd elmondom. A banképület déli részében van egy bankjegygyár. Hogy megértsd mi a teendőd, le kell előtted irnom az egész bankjegygyártást, a hogy az az osztrákoknál be van rendezve; ők maguk világosítottak fel mindenről, midőn bankjukat nagylelküen lezároltam.

Neked tizenöt nyomdászt kell magaddal vinned és tíz erős munkást, a ki a gőzgép helyett a gépkerekeket hajtja. A gőzt mi nem használhatjuk, elárulna a kéményen át bennünket. Feladatod lesz azt a száz milliót kinyomatni s az új jegyekkel a tartaléktőke jegyeit kicserélni. E végett a II-ik pavillon II-ik emelete 3-ik folyosóján az 1-ső számú ajtót felnyitod a 92,054. számú kulcscsal. Onnan bejutsz a vésnöki műterembe. Ennek a 13,512-ik számú kulcscsal nyiló szekrényében megtalálod a bank jelenlegi ezeres, százas és tizes jegyeinek «patrice»-ait. Jegyezd meg jól: csak a patrice-ok vannak meg, a matrice-ok meg vannak semmisítve, majd megmagyarázom később, miért? Egyetlen eredeti aczéllap van, melyet többféle művész készített el; de azt nem használják, az az igazgató kezében van. Az eredeti aczéllapba egy gép segélyével egy lágyabb aczélhengert forgatnak mindaddig, míg annak felszíne az eredeti metszés legfinomabb karczolatát is, mint kiálló domborrajzot veszi fel magába; akkor azt a hengert kemény aczéllá edzik. Azután ezzel a hengerrel ismét más lágy aczéllapba nyomtatják bele az eredeti rajzot s ekként tizenöt egymáshoz egészen hasonló matriceot nyernek s az öt sajtógépen egyszerre tizenöt példányt állítanak elő ugyanazon bankjegyből. A nyomda helyiségeiben meg fogja találni az odavitt nyomdamesterünk a banjegypapirraktárt, a légszivattyus papiráztató gépet s a bankjegyszáritót gázmelegítéssel. Mindezekre jól kell ügyelni, hogy az új bankjegyek egészen hasonlítsanak a valódiakhoz. – És még akkor sem fognak hasonlítani! – Ezt is tudd meg, hogy miért? – Minden egyes matricelap egy külön series bankjegyét nyomtatja. Mikor az aczéllap készen van, akkor még egy kevés gyémántport hintenek rá, és azt szarvasbőrrel végigdörzsölik rajta. Ez által olyan vékony kuszált vonalok támadnak az aczéllapon, miket puszta szemmel meg nem lehet látni; hanem a mint egy bankjegyet a gázgórcső mögé tesznek, mely ezerszer nagyít, egyszerre előtünnek rajta azok a kuszált vonalkák, s bizonyítják, hogy a bankjegy igazi. Azért hasztalan minden utánzás; még ha valaki az eredeti patriceot megkapja is, s azzal készíti el a bankjegylapot, rajtakapják a hamisításon. Az eredeti aczéllapgyémántpor karczait nem lehet utánozni. Ezek minden seriesnél más meg más rajzot adnak, s ezek által ismeri ki a bank saját jegyeit az utánzottak közül. Ezért kell kicserélnünk a magunk által gyártott bankjegyekkel az ő saját gyártmányukat. S ha az is meglesz, akkor aztán csak tőlünk függ, hogy meddig hagyjuk őket élni? Nem törhettük őket össze a csatatéren, össze fogjuk törni a pénzpiaczon. Egész financziájuk, nemzetgazdaságuk ennek a nemzeti banknak a lételén alapszik. Hadd építsék erre az alapra palotáikat, kunyhóikat, vasutaikat, kikötőiket, kereskedelmüket. Évekig nem fogják észrevenni először azt, hogy a kincsük nem arany, nem ezüst: mert az otthagyott tíz milliót sem adják ki, s évről-évre szaporítani szokták érczkészületüket, ahhoz ők hozzá nem nyulnak. Másodszor nem fogják észrevenni, hogy száz millió igazi bankjegygyel több van, mint a mennyit ők közrebocsátottak, mert a mi hozzájuk visszakerül, az a górcső alatt is igazi bankjegynek mutatja be magát. Egyszer aztán, mikor idejét látjuk, felébresztjük a kétséget, s akkor egyszerre ki fog tünni, hogy semmijük sincs, hogy koldussá vannak téve. Ki által? Hogyan? Talány marad. Vádolni fogják a bank fejeit, a kormányt, magát a császári családot. És akkor aztán összeomlik az egész kártyavár, a minek ország a neve; s palotákban és kunyhókban nem lesz más, csak koldus s ez az egész nép mint tönkrejutott csaló fog a sárba hullani, a honnan nem kel fel többé. A sírból még van föltámadás, de a sárból nincsen.