ELSŐ RÉSZ. AZ ÖRÖK HARCZ. (continued 8)

Mazrur lelke kéjelgett e nő mámorító szavaiban.

– Minthogy mégis lehetséges, hogy az a munka némi zajt okozhat, lesz gondom rá, hogy a bank melletti utczákon éjjel-nappal szakadatlanul járjanak végig ágyuink és társzekereink, miknek zörejétől az őrködők semmi neszt sem foghatnak el; s éjjel, mikor léggömbjeitek felszállnak, fáklyakiséret mellett fognak szekérvonataink járni; a fáklyalobogványtól idelenn senki sem fogja észrevehetni a fekete léggömbök illanását odafenn.

– Hát azokkal a nyomdászokkal mi történik, a kik a bankjegytömeg kinyomását eszközölték, hogy ne fecsegjenek?

– Megjutalmazod őket gazdagon, azután megesküdteted, hogy soha egy szót nem fognak abból kibeszélni, a mi titok.

– Mire esküdtetem őket? Az Istenre, vagy az ördögre? Egyikben sem hiszünk mi, egyiktől sem félnek ők.

– Ne szakítsd félbe szavaimat. Bánom is én: esküdtesd meg őket a nagy mammuth csontvázára. Csak esküdtesd meg. Beszélj nekik a becsületről is, a mit tudsz. Azután ültesd fel őket a munkában részt vett léghajósokkal együtt egy léggömbbe, s mint nem harczolókat bocsásd el őket örök szabadsággal. Csak egyre ügyelj. A léghajójuk szellentyűjének sarkait ne mulaszd el durróolajjal megkenni. Mikor aztán le akarnak szállni valahol a földre s a szellentyűt felnyitják, a sarkok dörzsölésére a durrolaj elrobban s meggyujtja a léggömb könenyét: – és akkor aztán – a te embereid meg fogják tartani esküjöket bizonynyal.

– Ezt nevezik «verticalis deportatio»-nak a XX-ik században.

– Most megkaptad utasításodat: eredj.

Öt napig tartott már a szigorú ostromállapot a legkedélyesebb világvárosban; e napokat Sasza asszony folyvást az arsenálban tölté. Az arsenál kéményei kibeszéltek annyit, hogy az ágyuöntödék éjjel-nappal dologban vannak. Ebből kiokoskodta a leleményes népelme, hogy a nihilisták ágyúkat öntetnek; az rávezetett arra a következtetésre, hogy valahol bizonyosan sok ágyut elvesztettek. Ezt összevetve az ostromállapottal, a félhivatalos «Éva Almája» naponkinti diadalhireivel, kisült a végeredmény: a nihilistákat valahol nagyon megverték. Hatodnap aztán légberepült az arsenál ágyuöntödéje. Azt mondták, hogy egy önfeláldozó osztrák tüzér hőstette volt.

Másnap kétszázötven teljesen fölszerelt csata-ágyu hagyta el a bécsi arzenált; mindegyik elé hat ló volt fogva. Szokás szerint minden löveg érczteste vízmentes ponyvaburkolattal volt bevonva, s elől a szájánál bőrszeleppel bekötve; így senki sem vehette észre, hogy a kétszázötven ágyu közül egyetlenegy sincs kifurva.

Azok trombitaszó mellett vonultak keresztül Bécs főutczáin, valamennyi európai, ázsiai és amerikai nagyhatalom nagyköveteit felrázva mély álmaikból, mikor ablakaik alatt végig robogtak…

A JÉG-TENGERSZEM.

Most már Sasza asszonynak egyedüli terve maradt: visszavonulni Lengyelországba a megkapott zsákmánynyal.

Visszavonulási terve, melyet táborkari főnöke, Jerivanszky Sergius terjesztett eléje, ez volt:

Az ellenfél dunántuli hadseregét a lovasság tömeges támadásai által folytonos összpontosításra kényszeríteni és a komáromi és budapesti táborhelyek közül ki nem bocsátani. Triesztet folyvást ostromzárolni az utolsó óráig, a midőn aztán ez a messze előretolt dandár, mint elveszett őrpont magára hagyatik. Az alatt, tüntetés végett a tiszai vonalat erőszakolni, hogy a Nagy-Váradon alakult hetedik hadtest sakkban tartassék. – E közben a Styriát megszálló gyalog hadtest csendesen felvonul Bécsbe s felváltja az innen kivonuló deréksereget, mely a válogatott csapatokkal a nagy-szombat-kézsmárki vonalon halad észak-keletnek; ezzel együtt Sasza asszony, a vezérkar, a tábori főpénztár és az új kétszázötven ágyu. Mikor ezek Kézsmárkra megérkeztek, akkor a bécsi megszálló-hadsereg gyorsmenetben megindul Morvaország felé, magához veszi az olmüczi figyelő hadtestet s egyenesen Krakkónak tart. Ez által megelőzi a krakkói honvédseregnek azon netaláni tervét, hogy a Kárpátok átjáróit Galiczia felől a visszavonuló oroszok elől elfoglalja. A Kárpátokon most a magyar galicziai három vasuton kívül még gyakorolható átjárók vannak Zborónál, Gaboltónál, Pivniczánál és az európai kéjutazók kedvéért, meg az ujabban nyitott rézbányákért járhatóvá tett javorinai hegyháton keresztül. Miután mindezen átjárók most a nihilista sereg hatalmában vannak, semmi akadály sem látszik azon tervüknek útjában lenni, hogy gyalog-hadtesteikkel Galicziába kivonulhassanak, a míg lovag-hadtesteik a visszavonulást álczázzák, s akkor aztán az elfoglalt Sambori táborhelyre támaszkodva, erejüket egyesíthessék.

Csak egy körülmény maradt rájuk nézve kiszámíthatatlan. Azok a Tatrangi-féle aërodromonok, s annak a sérthetlen hadai.

Mi e repülőgépek titka? Fütőszer mozgatja-e azokat? Kifáradnak-e bizonyos idő mulva s le kell szállniok fütőszert bevenni, mint a gőzgépeknek? – Más magyarázata nem adható annak a kérdésnek, hogy a czenstochowai nagy diadal után hogyan nem jöttek e gépek még a Budapesten és Komáromban levő seregeik segítségére? Ez bizonyosan hosszú út nekik, ily nagy hadseregtől megszállt területen keresztül. Mert ha tetszés szerint tudnak repülni akármerre és akármeddig, sehol a «sportnak» olyan nagy tere nincs előttük, mint most Magyarországon, a hol hatvanezer baskirt, kozákot, cserkeszt hajszolhatnának egyik folyamparttól a másikig.

A nihilista hadvezérek nem ismerték az aërodromonok psychologiáját. Igen is: a gép «lélektanáról» beszélünk. Ez csak revanche azért, hogy ők az emberi lélek létezését is tagadják. Már most ismerkedjenek meg a géppel, melynek lelke van.

Az aërodromonnak nincs vadászszenvedélye; neki a háboru nem sport, hanem – megmondta már, hogy – «üzlet».

Magyarországon az ellenségre nézve legrosszabb időszak hadjáratnak a nyár. A tavalyi eleség el van már fogyasztva, s az idei még nincs betakarítva; a lábas jószág a Tiszán-Dunán túl van hajtva. Itt félmillió katonát élelmezni nem lehet. Ha azoknak a galicziai élelmezési vonaluk el van vágva, sőt a főraktáruk el van foglalva, akkor ki vannak éheztetve.

Mikor Sasza asszony hadserege zömével Znio-Váraljáig eljutott, akkor megtudta, hogy mit csinálnak az aërodromonok s Tatrangi sebhetlen vitézei.

Mind a három vasut indóházaitól egyszerre kapta a távirati tudósítást, hogy a mult éjjel megérkeztek a repülő gépek, több ponton csapatokat szállítottak le, melyek visszaverhetlen támadással foglalták el az indóházakat, arra az összekötő hidakat felvettették, az alagútakat eltorlaszolták s ágyúkkal megrakták, a szorosokra óriási szikladarabokat hengerítettek a magasból, úgy hogy mind a három vasuti vonalról, mint járható útról le kell mondani.

«Akkor erőszakolni kell a hegyi utakat!» Ez volt a vezérnő parancsa.

Tábornokai másnap megkisérlék e parancs végrehajtását.

«Nem lehet!» ez volt a válasz. «Képtelenség harczolni oly ellenség ellen, ki egy hegyi útnak a két oldalfalát a magasban elfoglalja, s azonfelül sérthetlen testtel odaáll az út közepére.»

«Veressétek agyon felét a seregnek!» hangzott az ujabb parancs. «A másik felével gázoljátok el a sérthetleneket.»

Az orosz hadtömegek mindig készen vannak ily hőstettekre. A halál nem félelmes nekik ott, a hol nyomában jár a boszu.

Hanem a repülő gépek nem adtak nekik alkalmat e szörnyű hősi áldozatokra. – Egy éjjel úgy telehordták a hegyszorosok útjait óriási szikladarabokkal, hogy azokat náluk nélkül egy évig nem teszi emberi kéz járhatókká. Hasztalan minden erőlködés. A sziklafalat nem lehet ostrommal bevenni. Hasztalan minden csel, furfang; a «látó» gépek egész éjjel ott czirkálnak a bérczormok fölött, le-leszállnak a mély völgyekbe villanyfényükkel bevilágítják a völgyeket, a hegyvágányokat; nincs mód éjszaka, nyaktörő ösvényeken bár átkapaszkodni a hegyhátakon; minden havasikunyhó őrökkel van megrakva, s a lopózva közeledőt ezer méternyi távolból figyelmeztetik a pattogó golyók, hogy rossz helyen jár. Nincs átjárás semerre!

– Akkor mi itt meg vagyunk fogva! kiálta kétségbeesetten Jerivanszky táborkari vezér.

– Mit? Megfogva? szólt büszkén Sasza asszony. Ha Hannibal át tudott menni a szent Bernát-hegy havasain elefántjaival, ha Napoleon át tudott törni lovassággal és ágyúkkal az Apenninokon; ha Diebits Zabalkanszky keresztül tudta vezetni az orosz sereget Kernabadnál a Balkán gerinczein, ha a Kaukazust, a legvitézebb néppel harczolva, el tudták foglalni vezéreink; ha Suwarow át tudott menni a schweizi Alpeséken, mi nem tudunk-e átmenni a Kárpátokon?

– Nem, felelt Jerivanszky Sergius. A Balkánon, az Apenninokon, az Elboruson, az Alpeseken lehet erőszakolni az áttörést, de a Kárpátokon nem.

Az orosz vezérnek igaza volt. A Kárpát nem olyan hegyláncz, mint a többiek. Az Alpeseknek, az Apenninoknak, a Kaukázusnak vannak jéghegyei, vannak örök havasai; azok betöltik a hegyszakadékokat, s jéghegyen, havason át, fáradsággal bár, de utat lehet törni. A Kárpátoknak pedig nincsenek sem jéghegyei, sem örök havasai. A Tátra sziklafejedelmeinek homlokáról minden nyáron leolvasztja a magyar alföldi síkság meleg szele a hókoronát; azoknak a hógörgetei nem temetik be a mély hegyszakadékokat. Az egyetlen ladownai jéghegy csak messziről, a Krivánról látható egy úttalan sziklatömb között, tengerzöld fényében kimagasodva.

A Tátra hegyláncza úgy áll most is, a hogy azt százezernyi évek előtt a földalakító istenerő az izzó földrétegen át előre tolta. Szürke gránit és alpes-mész az, egymáson keresztültörve. Még csak az újabb földalakulások sem raktak le közé kitöltő új sziklarétegeket. Egy sziklaóriásokból összehányt tömkeleg az, mely mindent, a mi emberi alkotás, kigunyol. Meredek, szálkásan felhegyesült ormok, vadul kicsipkézett hegygerinczek, miket egyszerre félbeszakaszt egy-egy tátongó hegyrepedés, ezer meg ezer lábnyi mélységű örvényt képezve, melyből merev obeliszkegyenességű sziklaoszlopok nyulnak fel; aztán jön egy-egy iszonyú fal, mely oly egyenes, mintha karddal volna vágva, a mélyből emelkedik fel, minden párkányzat nélkül, csaknem függélyesen. Azután megint egy sziklaomladék zárja el a kilátást, mintha istenek vára lett volna ottan, kik azt a földről elköltözve, összedöntötték; összefüggéstelen, iszonyú, szegletes, idomtalan szirtek, feketék az időktől, mint a vas. A meredek sziklafalnak egy harántos párkányzatán egy lábnyomni tér; azon lehet végig haladnunk, a hátat a sziklának vetve, hogy egy másik völgy panorámáját meglássuk; ott is ugyanazon kép, más kuszált alakzatban, fantaziátlan, képzelhetetlen alkotás; iszonyú vad romokkal betemetett völgy, embergyülölő ország, fa, bokor, füszál, moha nélkül. Elmondhatatlan, mint egy hagymáz-álom; egy átnyergelő hegyhát vezet ki belőle, mely oly keskeny, hogy épen csak egy ember haladhat végig rajta, s kétfelől a szédületes mélység. És megint újra kezdődik a szétszakgatott sziklasivatag, a Tátrának nincsenek összefüggő hegygerinczei; csupa üstvölgyekből áll az, mik egymást elzárják. Mikor e sziklaegyetem egy magas pontjára elérünk, e végtelen, vigasztalan, lakatlan világ láttára előveszi idegeinket a reszketés: «sziklaláznak» nevezik azt. Köröskörül mindenütt magyarázhatlan, érthetetlen bérczorom, hegyomladék, tarajmódra kicsipkézett, fésüként hegyezett bérczhátak, egy-egy fehér csík a mélységben, a hó völgyvágánya; s a mély völgyfenékben a Tátra tengerszemei. A mesés mélységű tavak, miknek nincs lefolyásuk; egy sötétzöld gömbölyű víztükör, vörös palarámába foglalva; vagy egy barna tó, fehér mészkő keretben; vagy egy égszín-kék vízlap, melynek környezete sötétzöld tiszafa, éger, törpe fenyő. A völgyek mélyét néhol alig látni. Ott örök sötétség van, s a sziklaormokon nincs semmi zöld. Messze, messze egy kunyhó sem látszik; tejgazdaságoknak semmi nyoma; sehol legelésző tehenek, kecskék.

Még vad is kevés jár itt, s a keselyük is elszoktak a sziklákról, hol csak marmota lakik még az odúkban, s a rájuk leső éjbagoly.

És köröskörül semmi hang, csak a sziklafalakról aláomló hegyfolyamok fenséges zugása. A nyári napokban az egészet befödi a hegyek füstje, az az átlátszó köd, mely a távolt és a mélyet opál-színbe rejti, míg a lemenő nap az egész bérczlánczolatot tűzlángba borítja, mintha megkövült lángoszlopok merednének az égre, mintha izzó vulkánok egész sora emelkednék egymás fölé, s mikor már köd és éj elült a völgyben, a sötétkék égen még ott ragyog a Kriván, a lomniczi csúcs rózsafényű oltára.

Ez emberkitiltó halottországon keresztül vezetnek a természetbuvárok, fürdővendégek, zergevadászok által járt utak a két ország határán át, s minden évben ismétlik a visszhangok a hegygerinczeken találkozók «hozott Isten!» és «badz zdrow!» üdvszavait.

Ez az út állt Sasza asszony s odaszorult hadserege előtt.

Azon időben a léggömbök segélyével az egész Kárpátokról a legtökéletesebb fényképek voltak már felvéve, mik madártávlatból minden járható utat kitüntettek.

Sasza asszony a fényképekből megtudhatta, hogy az egyedüli út, melyen Kézsmárktól a rézbányáig tengelylyel, onnan pedig Javorináig lóháton el lehet jutni, oly keskeny, hogy ha ott a mély utakat az ellenfél sziklákkal teletömi, azokon semmi erővel át nem lehet hatolni. A másik út, a kohlbachi völgyön végig az «öt tó» völgyén át, egy helyütt olyan sziklafal mentében vonul végig, a hol, ha az ellenfél szemközt jő, egy ember egy ember ellen küzdhet csupán; az egy szakadatlan «párbaj» fog lenni – tízezer ember között. Ha pedig Tátra-Füredről a Felka és Bialka völgyének veszik az átjárást, ott az egy ölnyi széles «lengyel nyereg» hegygerinczén elég az ellenségnek egy revolver ágyut felállítani, hogy a szemközt jövőket folyvást lesöpörje a keskeny sétányról.

– Helyzetünk így áll, mondá Jerivanszky Sasza asszonynak. Visszavonulási utaink be vannak tömve kővel, megrakva ellenséggel. A jablunkai út még szabad; de ott utunkban találjuk Krakkót. A dunántúli hadsereg vezére, ha egy csepp közönséges katonai belátása van, értesülve repülő gépek által a helyzetről, nehány nap alatt a támadásba fog átlépni s a hátunkon lesz. Eléje mennünk nem tanácsos, mert az történik velünk a síkon, a mi krakkói táborunkkal történt, hogy a saját lovasságunkkal összetiportatnak a repülő gépek; itt nem várhatjuk be őket, mert élelmi szereink és töltényeink fogytán vannak, s ha az utolsó töltényünket kilőttük, nincs semmi fegyverünk többé.

– De igen is, még van egy fegyverünk, mely mindig győzött, mondá Sasza asszony főhadi tervkészítőjének. A te tudományod elfogyott. Elmehetsz. Küldjétek hozzám Mazrurt: most én készítek haditervet.

Odaküldték hozzá Mazrurt.

– Te Mazrur, mondá neki Sasza asszony; rögtön szekérre ülsz, s a hogy a ló vágtathat, a hogy a gőzmozdony rohanhat, sietsz Budára. Viszed magaddal a százmillió osztrák bankjegyet. – Itt a meghatalmazás részemről a nevedre; nagykövetem vagy: ezúttal tárt karokkal fogadnak, mert a békeföltételeket viszed. – Ezek kemény, szigorú, megalázó békepontok, minőket győztes ellenség diktál a sarka alá gázolt ellenfélnek. Te rajta légy, hogy ennek minden pontja el legyen fogadva. Nem adok semmi utasítást. Te ismersz ott minden embert. Minisztereket, hadvezéreket, udvaronczokat, főpapokat, népképviselőket, hirlapirókat. A kulcsot, mely mindannyinak az ajtaját kinyitja, magaddal viszed. Te tudni fogod, mit tégy? Csak egyet parancsolok neked. Mikor viszajösz, nekem az elvitt száz millióból egy rongyot vissza ne hozz! hanem ezt a békeokmányt, változatlan szöveggel aláirva meghozd. Ezt parancsolom neked.

– Parancsod betöltöm, Szudarünja! szólt Mazrur és eltávozott.

Másnap reggel már Budán kellett neki lenni.

– És most menjen mindenki a bivouacba; vágjátok le az utolsó ökröket, bontsátok fel az utolsó halkenyeres tonnákat, lakjék jól minden katona; pihenünk.

Ezt adá ki napiparancsul Sasza asszony.

Két napig nem történt semmi új esemény. A harmadik napon pedig valami váratlan segítség érkezett a nihilista sereg számára. Az orosz seregek régi jó barátja: a hó.

Augusztus végén egy nyári zivatar oly hófergeteget hozott a Tátra bérczeire, hogy az előörsön álló katonákat térdig a hóban állva találták, mikor felváltani mentek; reggelig három lábnyi magas volt a hó, és egyre szakadt, sűrűen, mint tél derekán.

– Ez a mi napunk! Kiálta tenyerébe tapsolva Sasza asszony, s vezéreit sietve hivatta. Most átmehetünk a hegyen. A hegyi mély utak most az ellenség által felhányt torlaszokon felül vannak temetve hóval; az ellenség repülő gépei a hóesésben nem járhatnak, mert a sziklákon összetörik magukat, a magasból nem is láthatnak azokból a földre: most nem árthatnak nekünk; átmehetünk a Tátra minden utain egyszerre.

– És ágyuink? kérdezé Jerivanszky.

– Most azokat is könnyen átvihetjük. Leveszszük őket szekereikről, két fenyőből készített talpra kötjük; két kötélnél fogva húsz ember elül és hátul tolva és vonva átcsusztatja azokat a mély utak hófuvatain s a lengyel nyereg sikamlós ösvényén. Ez a hozzá való idő.

A nihilista seregben el volt már terjedve a monda, hogy a kétszáz ötven ágyú a «saját» hadseregük érczpénzéből van öntve, hogy könnyebben elvihető és nehezebben ellopható legyen. Azt tehát tudta mindenki, hogy ha minden ágyútelep kárba vesz is, ezt a kétszáz ötvenet el kell haza vinni.

A merész terv, melyet Sasza asszony kigondolt, rögtön foganatba lett véve. A sűrű hóesés közepett megindíttattak a hegyi utakon a legvitézebb gyalogcsapatok. E hosszú fegyveres vonal csendesen tolja az elejét előre, s ha ellenállásra fog találni, azon fenn nem akad, át fog rajta törni ez érczkigyó minden bizonynyal. A harczosok nyomában aztán következnek a talpaiktól megfosztott ágyúk vontatói. A nehéz ágyúk két fenyődarabra kötve, s azoknak két-két kötele az elől és hátul haladó férfiak vállán átvetve, lassan csuszamlanak végig a havon, s haladnak a meredélyen fölfelé. A hangya nem bocsátja el szerzeményét!

A sűrűn hulló hópelyhek vak embert csinálnak az utazókból. – Az első ember bandukol előre: az a hegyi kalauz; a többi egymás nyomában tapos.

Leghamarább találkozik az ellenfél előörsével az a csapat, mely a «virágos kert»-nek nevezett völgyön keresztül a lengyel nyereg felé halad. A virágos kertnek még tegnap oly buja havasi növényzete most már hó alá van takarva, s a fenyők, mint télben, nyögnek a hóteher alatt. A mint a hegyoldal fenyői közül kibukkan az orosz előcsapat, ott lát a sziklaponkon állni egy emberalakot; az is mintha jéggel volna bevonva. Hanem a jégember nem várja be a közeledőket, hogy megkezdje a párbajt a nyomnyi szirtgerinczen végig, tízezer ember tízezer ellen egyesével. Egy rudra kötött röppenyűt meggyújt, az süstörögve repül fel a magasba. A röppentyű túlszáll a hófelhőkön, s a hol eldurran, ott jelt ad a felhők fölött czirkáló aërodromonoknak. A jégember aztán sietve eltünik. Most már az ő lábnyomai a legjobb útmutatók a sziklaösvényen végig. Minden száz lépésre szaporodnak a lábnyomok, ott mind előörsök voltak felállítva: azok is mind visszavonultak, az orosz csapatoknak sehol sem álltak ellen. Az aërodromonok sem árthatnak a hófergeteg jó takaró az oroszoknak, a sziklatenger veszedelmes ország ellenfeleiknek. Azok csak függélyesen ereszkedve alá járhatják a légi utat most, minden fekmentes mozdulás a sziklákhoz verné őket.

Sasza asszony terve a sikerüléshez közelg.

Delet mutatnak az órák, mikor a feladat legnehezebb része legyőzve van. A nemrég készített kigyós utakon emberi erő összesítésével fel lettek vontatva a lengyel nyeregre a talpakon csusztatott agycsövek. Sasza asszony itt pihenést rendelt.

Büszke látvány!

Nem az, a mit a természet mutat: azt eltakarja a hózivatar. Látatlanul maradt el a hegyhágók mellett a felkai smaragdzöld tó; az ötvenkét öles gránitfalról a belé omló zuhatagot, csak moraja hirdeté, s a kreuzhübeli ponkot csak arról ismerék fel, hogy ott úgy döng a léptek alatt a bércz, mintha üres volna belül. Legfáradságosabb volt a felkuszás a «Hosszú tó» sziklaromjai közül a «lengyel nyereg» bérczgerinczéig, mely aztán hosszan nyulik végig öles szélességben át a galicziai határon; mind a két oldala meredek harántan dülve alá, mint egy pyramid éle.

Most e hosszú sziklagerincz végig megrakva azokkal az ágyúcsövekkel, a miknek öntvénye a világon uralkodó ércz.

Ez volt az a büszke látvány.

Sasza asszony ott állt a lengyel nyereg legdélibb pontján vezérkarával együtt, ő maga is férfiruhát viselt, mint tisztjei, hosszú szárú csizmát, szürke köpönyeget és lófarkos sisakot.

– Micsoda völgy ez itt alattunk? kérdezé Sasza asszony a magával vitt kalauztól.

– Ez itt a «jégtengerszem», válaszolt a kalauz. A hóeséstől nem látjuk a völgyet. Három meredek sziklafal képezi azt, s annak a fenekén van az a tó, melynek jege nem olvad fel soha, mert a napsugár soha sem éri. E tóhoz más le nem mehet, mint a madár.

A hó egyre szakadt az égből.

Egyszerre a magasból egy szózat hangzik alá, sajátszerű túlföldi zengéssel. Tiszta, moszkvai kiejtéssel szólt a légi kiáltás.

«Zdrawtwujtye Szudarünja!» (Légy üdvöz, úrhölgy!)

Mindenki megdöbbenve tekint fel.

A szürke égből, a hóesés ködfátyolából egy nagy szárnyas alak körrajza száll nagycsendesen alá.

Ez az aërodromon.

E rém láttára az orosz elfeledi, hogy felmondott már a szenteknek s ijedten vet magára keresztet, még a tábornokja is.

Csak Sasza asszony szivében marad következetes az asszonyi indulat, ő kirántja pisztolyát s rálő vele az előtte leszálló rémre. Hasztalan lövés; nem sérti az azt meg; távolabb is van, mint hogy a golyó beérné; de mégis rálőtt: dölyfből, törhetetlen daczból.

Az aërodromon aztán még egy szót mondott neki oroszul.

«Já apjáty pridu!» (Megint visszatérek.)

Azzal elsülyedt a hóeséstől takart mély völgy homályába.

Nehány percz mulva aztán újra megjelent sebesen suhogó szárnyakkal s egy rövid pillanat alatt eltünt a felhők között.

– Ez rosszat jelent, sugdosák a tábornokok Sasza asszonynak.

– Sietni kell a sorkatonáknak, hogy minél előbb a bialkai út birtokában legyünk s még estig a Galicziába kivezető átjárókat elfoglalhassuk. Az ágyúk maradjanak itten.

A parancs valódi orosz buzgalommal hajtatott végre. Este nyolcz órakor a bialkai és javorinai utakon negyvenezer orosz volt egyesülve, kik három órai pihenés után éjszaka megindultak két hadoszlopban Bukovina és Jurgóv helységek felé.

Hanem itt elhagyta őket jó szövetségesük, a hófergeteg; a hóesés megszünt.

És akkor látták ők is, hogy hová jutottak?

A tigrisverembe.

Előre küldött kémeik azt a hirt hozták eléjők, hogy Bukovina, Poronia, Jurgow falvakat, a podspaki gyárépületeket a mai nap folytán roppant fegyveres tömegek szállták meg, tömérdek ágyuval; minden út, folyamátjárás, a völgyeket uraló halmok tűzértelepekkel vannak megrakva; az ellenség száma százezerre mehet. Sasza asszony a krakkói sereget találta maga előtt.

Ő rögtön át akarta magát rajtuk törni; de azt a kisérletet hadvezérei nem tanácsolták. Egy hadsereggel, mely ki van fáradva az egész napi hegymászás, ágyuvontatás munkájában, megtámadni és még hozzá – ágyúk nélkül, egy pihent nagyobb hadsereget: bizonyos kudarcz.

Sasza asszony tehát még az éjjel küldött vissza futárokat a hegyi utakon a Tátra északi oldalán maradt dandárparancsnokokhoz, azzal az utasitással, hogy a míg a hegyek folyvást felhőkkel vannak burkolva, tegyenek egy kisérletet a hadiléggömbökkel. Most nem látja meg azokat az ellenfél. Szállítsanak azokkal át a tulsó oldalra ágyúkat és lovakat. A terv kivihető volt. A Tátra most jó barát, felhővel, sziklával takarja a menekülőt.

Hanem másnap a Kárpát megszünt jó barátja lenni az idegennek. S mikor a Kárpát ellenség, akkor az rettenetes ellenség.

Ti csak mondjátok azt, hogy nincsen lélek; még az embernek sincsen!

Mi meg azt mondjuk: a sziklának is van!

Német és angol tudósok meteorologiai adatokkal bizonyíták azt be, hogy a Kárpáthegyláncz delejes hatása mily bűverőt kölcsönöz az alatta elterülő országnak; lángbora zamatjában, fiainak munkabiró, hadratermett véralkatában. A Kárpátok «rokonszenve» a mienk! a Kárpátok deleje a mi idegeinkben él!

Mikor a Kárpát meg akarja mutatni azt, hogy ő haragszik!

A Kárpát tud gyűlölni.

A csorstini várat a kárpáti viharok mennykövei minden évben fölkeresték, míg csak laktalanná nem lett a vár, míg a szomszéd magyar Nedecz várát mindig kikerülte a villám.

A Kárpát tud haragra felindulni. A nagy hegydulások százados nyomai beszélnek arról, hogy mi az a kárpáti vízforgatag? Mikor két szemközt jövő szél, egyik az orosz síkról, másik a magyar rónáról összehozza egyszerre a maga fellegeit, s a Kárpátok delejes gerinczén összetalálkozik és ölre kap egymással. A «vihar menyasszonyának» nevezik azt a fent a felhőkben kezdődő s orsó forgatagával a sziklákon tánczoló istencsodáját; mely sziklaszálakat tördel le a hegyormokról s tengert önt alá a hegyvágányokból s messze föltépi a rónát, a meztelen szikláig fölásva a földet s háznagyságú szirteket hengerítve alá mértföldnyi messzeségig.

Egy ilyen vízforgatag augusztus utolsó napján teljesen járhatatlanná tett minden utat a kollini völgytől elkezdve Tátrafüredig, s utána oly viharos idő következett, mely Aeolus minden szelét szabadon bocsátá; a hegyek közt minden órában más szél fujt, és az mind orkán volt.

A kézsmárki derék sereg most már nem mehetett se gyalog, se léggömbbel Sasza asszony segítségére.

És hogy tökéletes legyen a pusztulás, még ellene támadt egy másik asszony is, a legszeszélyesebb minden asszonyok között: a magyarországi időjárás. A tegnapi hózivatarra, a ma reggeli vízforgatagos villanyos viharra délután oly rekkenő meleg következett, hogy a hegyekben egyszerre elkezdett olvadni a hó; a mi tegnap még út volt, az most rohanó hegyi patak medre lett. Most még vissza sem lehetett térni Javorinából azon az úton, melyen ide jöttek. – A kétszáz ötven arany és ezüst ágyu ott hever sorban a lengyel nyereg hátán.

Sasza asszonynak most aztán már nem sok ideje volt azon gondolkozni, hogy mit tegyen most?

A hadi szerencse egészen ellene fordult. Nagy tervei egy egész világrész átalakítása iránt, álomképen szétfoszlottak. Asszonyi boszúvágya egy császári nő ellenében szomjan maradt. Most még az utolsó vigasztaló gondolatról is le kellett tennie: a kapzsiság kielégítéséről. Az elrablott kincseket nem szabadíthatá meg.

Egyedül az irigység dæmona volt még, a kit kielégíteni hatalmában állt.

A kincseket ne kapja meg az ellenség soha!

Éjjel, mikor az északi oldalon a hóolvadás megszünt, nagy fáradsággal felment a lengyel nyeregre, hol az ágyucsöveket hátrahagyta. Ott őrzé azokat két század a wladikawkazi lövészezredből. Átvonult fölöttük a vihar, a szélvész szárnya ott érte őket; ők helyüket el nem hagyták. Lefeküdtek az ágyúk mellé, azokba kapaszkodtak, hogy a forgószél le ne sodorja őket a hegygerinczről.

Most Sasza asszony azt parancsolta nekik, hogy a nemes érczágyúkat hengerítsék alá a sziklapárkányról az ezer lábnyi mélységbe. Annak a fenekén van a jégtengerszem.

És akkor ez asszony odaállt a szédületes örvény párkányára és lenézett a mélységbe. És aztán számlálta a lehulló aranyágyúkat.

«Most esik le két millió! Most megint két millió.»

A magasról alászálló lövegek eleintén nyom nélkül tüntek el a mélységben. A tó felszínét fehér, vastag hóréteg lepte be a mult napok alatt, a belehulló löveg csak lyukat ütött a jéglapon, mikor ráhullott. Hanem azután mikor már száznál több ércztömeg tört rajta keresztül, egyszerre nagyot roppant odaalant az egész jégburok, a rázuhanó ágyúk magukkal ránták azt a víz alá, s mikor újra felmerültek a jéglapok, már nem volt a tó felszíne fehér, hanem sötétzöld.

A jégtengerszem elnyelte a kirabolt országnak háromszáz milliónyi kincsét!

Holnap ismét össze lesznek fagyva a széttört jégdarabok, s aztán vagy örökre titokban tartják a kincset, mi alájuk van rejtve, vagy jön idő még, és ez ki van számítva, a mikor visszatér az, a ki azt ide rejté, s felveszi, a mit jó helyre eltett ide.

Akkor Sasza asszony összehordatá az idáig szolgált szántalpakat, egy halomra rakatta azokat az ágyúk burkolataival és meggyujtatá mind. Ez óriási máglya mellett mondott köszönetet a munkát végrehajtó vitézeknek, a kik közül egynek sem jutott eszébe, hogy fejszével levágjon egy darabkát abból az eltemetett érczből a maga számára.

Sasza asszony mind a kétszáz férfinak sorba nyujtá kezét, azok megcsókolták azt sorban és meg voltak jutalmazva.

De Sasza asszony még több jutalomról is gondoskodott, a derék fiuk számára.

Maga vezette őket le a javorinai táborba.

Jerivanszky tábornok azt kérdezé az elnöknőtől, mikor a wladikawkaziakkal megérkezett, hogy hova tette az «ágyúkat?»

Sasza asszony azt felelte:

– Majd megmondom, ha előbb megtudom, hogy mit csinál az ellenség?

– Fogva tart bennünket.

– Merre van legegyenesebb kijárásunk?

– Jurgow felé. Ott van az ellenségnek tizenkét ágyutelepe lépcsőzetesen egymás fölé felállítva. Ha azt elfoglaljuk, mienk az út.

– Tehát foglaljuk el.

– Nincs ágyúnk.

– Van szuronyunk. Az orosz katona nem fél a halál szemébe nézni. Itt van ez a kétszáz wladikawkazi bajnok; állítsd őket az ostromló csapat élére. Ezek égnek a vágytól boszujokat kitölthetni az ellenségen, s ha én szólok hozzájuk, meghalnak értem.

S ezzel Alexandra elnöknő maga vette kezébe a markotányos kulacsot s kimenve a vitézek közé, sorba tölté számukra az erős rostopschint, s mikor a zászlótartónak kezébe adta a harcztépte lobogót, megölelte és megcsókolta azt a hadsereg szemeláttára.

«Hurráh!» hangzott a harczfiak ajkairól.

– Már most induljatok a jurgowi ágyutelepeket elfoglalni! Mondá Sasza asszony Jerivanszkynak.

A tábornok kiválogatta a legvitézebb hadcsapatokat, a mik a Kaukaz örök harczaiban legjobban be voltak tanulva a hegyi hadviselésbe. Portyázói megmászták a Jurgowhoz vezető sziklaösvényeket, míg egy tömör hadoszlop a mély úton előrenyomulva azt a hirhedett kibujást (debouchée) ismételte, melylyel a franczia háboruban Suwarow vívta ki ellenfelei bámulatát, mikor az alpesi útszorosokon a megszálló ellenséggel szemközt tolta hadoszlopait.

Az oroszok csodáit mivelték e napon a vitézségnek és önfeláldozásnak. Az ágyúkereszttűzben, a kartácszáporban lövés nélkül szuronynyal foglalták el ellenfeleiknek négy első ágyutelepét s azzal megfordítva az ágyúkat, szétromboltak velük másik négy tüzértelepet; egy óráig urává lettek a jurgowi erődített gyárépületeknek; hanem aztán estefelé megérkezett Dárday maga a hadsereg zömével Poroninból s oldalba fogva az oroszokat, kényszeríté őket az elfoglalt Jurgowot elhagyni.

Késő este érkezett vissza Jerivanszky a jaworinai főhadiszállásra azon hirrel, hogy a keresztültörés kisérlete meghiusult.

– Hogy harczoltak csapataink? Kérdezé Sasza asszony.

– Oroszlán módra.

– Hát a wladikawkaziak?

– Azok ott vesztek mind.

– Hogyan? egy sem maradt élve?

– Ők foglalták el ez ellenség első ágyutelepét. Tizedik kézben láttam a zászlót. Az utolsó zászlótartót már szuronydöfés ölte meg, és az volt az utolsó wladikawkazi harczos.

– Akkor tehát senki sem tudja többé rajtam kívül, hogy hová lettek az ágyuink, mondá Sasza asszony dæmoni szemvillanással.

– És már most mit fogunk tenni? Kérdezé a tábornok.

– Várunk.

– Mire?

– A megszabadulásra.

– Meddig várunk?

– Három napig.

– Élelmi szerünk csak egy napra van még.

– Azt oszsza minden ember két részre s lesz két napra való, egy napig ki birja mindenki evés nélkül: s ez három nap.

– S mit segít rajtunk ez a három nap? A hóolvadás miatt nyáron minden út járhatatlan lesz egy hétig; főseregünk Kézsmárkról utánunk nem küldhet se égen, se földön se élelmet, se lőszert, se felmentő sereget. Az egész Tátrán keresztül a legközelebbi három nap alatt nincs más lehetséges emberi átjárás, mint a Jégvölgyorom és a Középháttorony közötti meredek fal mentében átvezető «lawka», egy embernyomnyi párkány a szirtlapon. Az jó arra, hogy átjöhessen rajta «egy» ember.

– Tehát várni fogunk arra az «egy emberre», a ki bennünket felszabadít.

AZ UTOLSÓ FEGYVER.

Három napra volt szükség. Ezt meg kellett nyerni minden áron.

Sasza asszony az első napot megnyerte azzal, hogy huszonnégy órai fegyverszünetet kért a magyar vezértől, a halottak és sebesültek eltakarítására.

Dárday tábornok beleegyezett a fegyverszünetbe; ő nem koczkáztatott semmit. A hóolvadás a hegyek közt lehetetlenné tette az orosz fővezérségnek a Tátrán túl hagyott hadseregét magához vonhatni; míg ez idő alatt a krakkói seregből újabb dandárok érkezhettek a harczmezőre, a mik az ellenfélnek minden áttörési kisérletét lehetlenné teendék.

Mikor ez a huszonnégy óra elmult, akkor Sasza asszony alkudozáshoz kezdett. Felkérte a magyar vezéreket személyes találkozásra.

A Bjela völgyben van egy fürészmalom, az volt a kölcsönös találkozási hely.

Az orosz részről Sasza asszony maga jelent meg, Jerivanszky és Jussupoff tábornokai kiséretében; az ellentáborból Dárday, Tatrangi és Severus.

Tatrangi a kárpáti hadviselés alatt egészen visszanyerte a honvédeknél nemcsak a régi bizalmat, de a feltétlen fensőbbséget. Gépei segélyével szállítá csapataikat s rendezkedése csalhatatlan volt. Az ellenség óriási hadereje meg lett bénítva a hegyláncz és a repülő gépek által. Nagy hadi eredmények, fényes diadalok vívattak ki a saját hadsereg csekély vesztesége mellett, a katonák jól voltak élelmezve és soha sem kifárasztva, s ez mind Tatrangi érdeme volt. Ezért a közkatonák bálványozták. A tisztek meg azért szerették, mert minden intézkedése csalhatatlan volt; a mit előre megállapított, az meg is történt, s ha valamelyik kelepczébe került, Dávid gépei ott termettek, kiszabadították. A tábornokok barátságát pedig azzal nyerte meg, hogy mindig az ő nevükben intézkedett, minden győzelem dicsőségét nekik hagyta; a győzelmi bulletinekben egyedül a vezéreket magasztalá, saját nevét soha sem hagyta azokban fölemlíteni.

Szerették, mert megvallotta magáról egész őszintén, hogy ő benne nincs egy szikrája sem a hősi bátorságnak.

Mikor a fürészmalmi találkozóra elindultak, mind Dárday tábornok, mind mr. Severus jónak látták a hyalichor-pánczélt és sisakot felölteni. Dávid pedig csak egy könnyű nyári zubbonyt vett magára.

Nézzétek, mondá a tábornok, ez most itt bennünket meg akar szégyeníteni: pánczéltalanul jön. Bátrabb mint «én».

– Nem vagyok bátrabb, de számítóbb. Az az eset, hogy minket az oroszok most legyilkoljanak, a miből semmi hasznuk nem lenne s csak a boszút idézné fel ellenük, úgy áll a valószinűséghez, mint 1 – az 1000-hez; hanem ha én ezt a hyalichor-pánczélt felveszem, a mi éjjeli rohamok számára készült s ebben, a mostani rekkenő napon, hat óra hosszat hegyet mászok, úgy áll, mint 1000 az 1-hez, hogy holnap «influenzá»-ban fekszem. Tehát inkább nekimegyek 1/1000 orosz golyónak, mint 1000/1 pilulæ de anacahuitnak.

– Vigye az ördög a logarithmusaidat! szólt Dárday (neki minden logarithmus volt, a miben számok vannak). Igazad van. Biz ez meleg lesz, én is levetem.

– Én fentartom, mondá mr. Severus. Én tűröm a meleget, s nem hiszek a nihilistának.

A nihilisták várattak magukra. Ez is kiszámítás volt; nekik óráról-órára kellett ellopni a napot: kicsalni ellenfeleiktől az időt huzással, halogatással. Egy órával későbben érkeztek meg a malomhoz a határidőn tul.

Sasza asszony lépett be legelől a malomba.

Ezuttal épen nem volt megnyerő jelenség.

Durva katonaruha volt rajta, mint a többieken, az is megtépve, bepiszkolva az út és időjárás viszontagságaitól, csizmái térdig sárosak; termetének karcsusága egészen elveszett a begombolt kabát alatt. Arczán semmi nőiség. A zivatartól érdes lett az és vörhenyes, ajkai, orra duzmadtak a hideg éjszakák befolyásától, mely szemeit is kivörösíté. Érzéketlenség, dacz és szigor idomítja minden vonását, s szava oly éles, recsegős, kellemetlen, mint egy éretlen suhanczé.

Hanem azért Sasza asszony az első tekintetre kiismerte a maga három emberét, s kész volt a három torzkép felőlük: az egyik egy magyar chauvin, a másik egy székely teatoteller, a harmadik egy yankee stockyobber.

Kész volt a haditerve ellenük.

– Uraim! Ő kezdé el a beszédet. Szóljunk egymással röviden és őszintén. Hogy rövid legyen beszédünk, arra minket utal helyzetünk, kik azt nem titkolhatjuk, s ez kényszerít az őszinteségre. A háborunak vége van: ez bizonyos. Az a találmány, melylyel önök meglepték a hadakozó világot, minden hadviselést lehetetlenít. A csatatéren, hol egyenlő fegyvereket próbáltunk ki egymás ellen, legyőztük önöket; de azok ellen kik az eget hódították meg, a föld nem tartható. Mi az osztrák-magyar hadsereget mindenütt megvertük, önöknek országait meghódítottuk, s most ime zászlóinkat meghajtjuk önök előtt s azt kérjük, hogy engedjék meg nekünk országaikból hazatakarodni. Mi vagyunk legyőzve, önök győztek le. Békét kérünk, mondják meg, mi az ára? – Csak egy szót még. Ne utasítsanak önök arra, hogy forduljak a békekötés végett az önök országfejéhez Budapesten. Azt nem teszem. Inkább itt hagyom a csontomat a Tátra bérczei között a keselyük számára. Önök győztek le; önökkel akarok békét kötni.

Ezzel a szóval mind a három ellenfelét beleejtette a kelepczébe.

Legelőször Dávid felelt neki.

– Első feltételünk a teljes lefegyverezés.

Azután szólt Dárday.

– A második Lengyelország helyreállítása.

Végre mr. Severus adott hangot.

– És az illő hadi kárpótlás.

Sasza asszony kisérőire nézett, s ajkszegletein ironiás mosoly vonaglott végig.

Két ujjával megczirogatá mosolygó alsó ajkát, mintha biztatná, hogy most tegyen ki magáért s aztán hozzákezdett:

– Mi mind a három föltételre készen volnánk, és hajlandók vagyunk azokat alkudozási alapul elfogadni. – De talán ülnénk le, urak, valahová.

A férfiak a malomban talált deszkákból rögtönöztek lóczákat és asztalt s azt körülülték.

– Tehát a legelső kérdés a lefegyverzés, mondá Sasza asszony, felhuzott térdét két kezébe fogva. Hogyan értelmezik önök ezt?

A magyar urak elmondák a véleményüket, azok ellenében aztán Sasza asszony elmondatá kisérőivel, hogy Oroszországnak hány helyen kell védelemben tartani határait, a Kaukazust, Chivát, Szibériát, a samarai várvonalat, Chersont, a Krimet megszállva kell tartani, a cultura és civilisatio érdekében, a mi el nem tagadható. A nagy városaiban is kell helyőrséget tartani rendőrségi okokból; nagy pusztáin a közlekedést biztosítania megfelelő számú lovasság által, hajóin számos tengeri katonára van szüksége. Ezen adatok felhordása a magyar urak közbeszólásai segélyével szerencsésen elfogyasztott két órát a válságos időből. Végre megállapodtak valami pontozatokban s azokat tárczáikba följegyzék.

Most Sasza asszony legelőbb is a hadikárpótlás kérdését óhajtá fölvétetni, mint a mi legegyszerűbb dolog. Csupán szám.

Dehogy volt egyszerű! Itt már mr. Severus szólalt meg, egy kerek milliárdot követelve. – Ezt Sasza nagyon soknak találta. Mr. Severus bebizonyítá, hogy az nem sok; a mult században Németország öt milliárd frankot fizettetett Francziaországgal. «Hja, az Francziaország volt!» Ekkor azután beleereszkedett egy végeszakadatlan statisticai disputába, összehasonlítva Francziaországnak akkori és Oroszországnak mostani nemzetgazdászati, pénzügyi és kereskedelmi viszonyait, a minek tán soha sem lett volna vége, ha Dávid pártjára nem kel a szorongatott ellenfélnek s oda nem veti a Brennus-kardot annak mérlegébe, hogy legyen hát fél milliárd a hadi kárpótlás, de ne papirosban. – A miért aztán kapott egy pár dühös szemvillanást; az egyiket Severustól, a másikat pedig Sasza asszonytól. Hiszen nem az a «fél milliárd» kellett ennek, hanem az a «félóra», a mit e tárgy fölött el lehetett vesztegetni.

No de szerencsére hátra volt még a harmadik békepont, s a nap alkonyatra járt már.

Tehát Lengyelország helyreállítása.

Sasza asszonynak «elvben» ez ellen sem volt semmi kifogása. Csupán azt a csekélységet kivánta az urak által körüliratva látni, hogy minő Lengyelországot akarnak ők helyreállítani? Az I. Boleslaw alattit-e, mely Cseh- és Morvaországot és a magyar felvidéket magában foglalta, de azért csak 4000 □ mérföldnyi területe volt? vagy Sobiesky Lengyelországát, mely 18,500 □ mértföldre terjedt s a szepesi 16 várost is birta? vagy az első felosztás utáni Lengyelországot, melynek 13,500 □ mértfölde maradt? vagy az utolsó felosztás előtti Lengyelországot 4000 □ mértfölddel? Miféle tartományok összeségét foglalják azok magukban? Németország is kiereszsze-e a maga lengyel tartományait, hogy az egész egy darabban legyen, s ha nem ereszti, ki vegye el tőle? Ausztria is odaadja-e hozzá Gallicziát? Meddig terjedjenek annak a határai? Belekerüljön-e abba Vörös és Fekete Oroszország s a litván öt vajdaságból alakult Fehér Oroszország is?

Ebből azután egy olyan geographicohistoricai veszekedés nőtte ki magát, hogy a holdvilágnak kellett segítségül jönni, a midőn késő estére odáig jutottak, hogy a tábori térképen a helyreállítandó Lengyelországnak a határait veres irallal kirajzolják, a melybe Fehér Oroszország beleesett, de a Veres és Fekete megmenekült.

És aztán, mikor ezzel készen voltak, akkor állt elő a legnehezebb kérdés: hogy ki legyen ennek a helyreállított Lengyelországnak az uralkodója?

Dávid, mint tudják, Zsigmond herczeget ohajtotta oda. Az új államnak erőskezű uralkodó kell, és buzgó katholikus papság.

Dárday ellenben más nézeten volt. Ha Lengyelországot helyreállítjuk, emeljük annak a trónjára egyikét a derék szabadelvű főherczegeknek, kik a József nádor ágból vagy a Salvator ágból származtak: akkor biztosítva leszünk Lengyelország jó barátságáról.

Végre mr. Severus is belevegyült a vitába. De hát minek Lengyelországnak akármiféle király? Legyen respublika, ha már helyreállíttatik.

Sasza asszony kapott ezen a nem remélt segítségen. Ő is Severus nézetét lovalta, a miből azután egy éjfélig tartó politikai huzavona támadt volna, ha Dávid jókor észre nem veszi a veszedelmet s azzal az indítványnyal nem szeli ketté a gordiusi csomót, hogy ne határozzunk mi itt e kérdésben; hanem bízzuk annak eldöntését a majdan összehivandó lengyel constituantera. Ebben a más két pártfél aztán megnyugodott.

Hanem akkor Sasza asszony és vezérei egyszerre elkezdtek makacsok lenni. Ők Lengyelországot csak mint köztársaságot engedik helyreállíttatni, ők a szabadság érdekében nem egyezhetnek abba, hogy egy trónt toljanak a határukra, fenyegető rémnek. Ám lássák a magyar vezérek, hogy mint tegyék magukat a világ előtt felelőssé e föltételhez ragaszkodásukért.

Utoljára még ezek jutottak abba a helyzetbe, hogy Sasza asszonytól hat órai határidőt kérjenek, hogy azalatt társaikkal értekezhessenek e kérdés fölött.

Erre a hat órára is nagy szüksége volt Sasza asszonynak.

Éjfél után három óra lett akkor. A magyarok parlamentairja azzal az üzenettel érkezett meg az orosz főhadiszállásra, hogy e pontnak a fogalmazása egészen Sasza asszony tetszésére bizatik.

Az elnöknő aztán így fogalmazta ezt a pontot:

«Az államalakítás minden kérdését tartományonkénti népszavazás dönti el.»

– Ez már ravaszság, mondá Tatrangi; ezen az úton Lengyelországból soha sem lesz egy egész állam.

Már hajnalodott. Jött a harmadik nap.

A magyar vezérek kezdték észrevenni, hogy Sasza asszony ő tőlük csak az időt lopogatja ezzel az alkudozással.

A magyar fővezér, a mint azt vette észre, hogy ellenfele az alkudozással csak az időt akarja eltarisznyázni, azt a határozott üzenetet küldé neki, hogy vagy irja alá a megküldött békekötési pontozatokat, a mik egyelőre két heti fegyvernyugvás alapjául fognak szolgálni, vagy azonnal megkezdetnek az ellenségeskedések.

Sasza asszony azt üzente vissza, hogy «no hát kezdjétek el!»

A magyar vezérnek volt kétszázezer embere, négyszáz ágyuja s ötszáz aërodromona, pánczélos katonái, kábító golyói; a nihilistáknak volt negyvenezer emberük, semmi ágyujok; a pánczéljaikat is elhagyták, a töltényeik is fogytán, tegnap óta nem is ettek.

És mégis reggeltől estig tartották magukat sziklasánczaik védelmében ily tulnyomó erő ellen. Oly hősiességet tanusítottak, mely túlmegy az emberin, melyben már a dæmoni düh tör keresztül. Lefeküdtek a földre, holtnak tettették magukat, s talpra ugrottak az értük lehajló ellenség előtt; megfordított fegyverrel mentek eléje, megadást szinlelve, s mikor közel értek hozzá, puskaagygyal kezdték újra a verekedést; az elfogottak útközben megrohanták kisérőiket s elszedték tőlük a fegyvert; a kelepczébe szorultak meggyujták maguk körül az erdőt s az égő fák alul lövöldöztek ostromlóikra; felmásztak a magas sziklákra, oda kellett értük felmenni, vezényszó nélkül harczoltak, minden csapat magára, csatarend volt a sziklatömkeleg, melyet az ellenfélnek darabonkint kellett elfoglalni.

E leviathan-harczczal szemben a magyar vezérek egészen észszerű haditervet foganatosítottak. Ők kimélni akarták az emberéletet. Ponkról-ponkra igyekeztek elfoglalni minden sziklavédművet, hogy ellenfelüket körülfogva, a további harczot lehetetlenné tegyék rá nézve. Esti hat órára sikerült e taktika. Az ellenfél úgy körül volt hálózva, hogy nem mozdulhatott többé.

Ekkor Sasza asszony kitüzeté a fehér zászlót.

A magyar vezérek rögtön megszüntették a tüzelést.

Az orosz vezérek az mondták Sasza asszonynak: «az utolsó töltényünk is elfogyott».

Sasza asszony távcsövével a javorinai sziklafalat nézte figyelmesen.

A meredek szürke sziklalapon egy harántvonal fut végig egyenesen: ez a természetalkotta ösvény, a mit lawkának, hidnak nevez a zergevadász; azon a keskeny vonalon látszik előre haladni egy fekete pont: hangya a távolban, tán medve a közelben, vagy talán ember?

Sasza asszony összecsukta távcsövét s azt mondá nyugodtan:

«Az utolsó még hátra van.»

Az egész harczvonalon pihenőt fuvattak, a trombiták szomorú jeleit a bérczek viszhangjai egymásnak adták, míg lenn a magyar táborban hosszasan hangzott az «éljen!» kiáltás moraja, midőn a fehér zászlók jelenték, hogy az ellenfél megadja magát.

Most már nem volt szó többé semmi alkudozásról. Most már nem mentek a magyar vezérek fele útra eléje az orosz vezéreknek, Sasza asszonynak küldönczét azzal bocsáták vissza, hogy a főhadiszállás jelenleg Bukovinában van; tessék neki személyesen oda fáradni.

Az elnöknő, az északi Zenobia egy összetört alak volt e perczben. A négy napi fáradság, álmatlan éjek, rendkívüli viharok, a megrázó indulatok, a harcz izgalma kimeríték erejét. Alig birta magát lábain tartani. Mikor küldöncze hirül hozá neki, hogy a magyar fővezér oda várja őt magához, összeroskadt és lerogyott a földre.

«Elmegyek!» mondá. És nem volt jártányi ereje. Odáig pedig három órai út.

A rézbányai tisztektől hoztak el egy meglehetős poroszka paripát, meg egy vízhordásra használt szamarat: ez volt minden közlekedési eszköz, mi Sasza asszony rendelkezésere állt. Odahozták a poroszka lovat, hogy üljön fel rá.

– Nem úgy lesz az, suttogá nyögve a megalázott amazon. Én felülök a szamárra, a jó poroszka lovat pedig tartsátok készen felnyergelve annak az embernek a számára, a ki amott a lawkán közelít erre felénk. Az rögtön vágtasson utánam, a hogy a ló birja, s a mit magával hozott, akárhol legyek is, küldje be hozzám. – Engem csendesen elvisz a szamár.

És azzal fölsegítteté magát az állatok legszerényebbikének hátára az asszonyok legbüszkébbike, s a mellette gyalogló testőr vállára támaszkodva, hogy le ne essék, viteté magát ellenfelének főhadiszállására.

A félelmes alak, ki lábát a fellegekre téve indult meg a világot meghódítani, most egy teherhordó állat hátán bandukol legkisebb, leglenézettebb ellensége elé könyörögve, megalázva, nyögve asszonyi fejfájástól, kínozva asszonyi szégyenérzettől, és érezve asszonyi idegekkel mindazt a kínt, a mitől a férfiak is megszoktak tébolyodni.

Midőn Bukovinába megérkezett, már egész éjszaka volt. Erőltetni akarta a daczot; de a mint a nyeregből leszállt, akaratlanul térdre esett s tűrnie kellett, hogy Tatrangi Dávid nyujtsa oda neki kezét és fölemelje a földről. Egy perczig kezében volt ennek a férfinak a keze s e perczig mélyen a szemébe nézett annak. A nő kezében, szemében égető láng, a férfiében fagyos nyugalom.

Dárday tábornagy emberi kötelességének tartá a hozzá érkező «nőt» legelőbb is theával megkinálni, s azután egy paraszt hárságyat pamlagul készíttetni el számára, melyen végigdűlve, értekezhessék a megadás feltételei iránt.

Sasza asszonynak egészen rekedt volt már a hangja. A szemei égtek a félagyi fejfájástól. Hanem azért nem kimélte magát. Vitatkozott az egyes pontok fölött győztes ellenfelével, rekedten, görcsrohamoktól félbeszakítva; itta a theát, rhummal; a mit ivott, nem sokára kihányta; aztán megtörülte a száját: keserűen mosolygott, s újra itta a theát és folytatta a vitatkozást.

Igyekezett engedékenyebb békepontokat kicsikarni ellenfeleitől. Lealkudott tőlük Lengyelország határaiból, a fizetendő hadiköltségből; követelt tisztességes fogságot, az oldalfegyver megtarthatásával, az államforma tiszteletben tartását, fogolykicserélést s ráért egy-egy mosolylyal jutalmazni Tatrangit, ki mindenben engedékenyebb volt társainál, ki tudja, mit jelentettek e mosolygások? lehet, hogy gúnyt.

A győztes ellenfél azonban most már szigorú volt, s ha Dárday némi engedékenységet árult el a hadikárpótlás kérdésében, erősen tartva magát viszont a lengyel határkérdésnél: másfelől Severus ellensúlyozta őt, ki kész volt odaengedni fehér, vörös, fekete és minden színű Oroszországokat, de a pénzből egy kopekot sem.

Sasza asszony fogai vaczogtak a láztól; minden ráhalmozott takaró daczára fázott.

E kínok közepett úgy tetszék neki, mintha lódobogást hallana közelíteni.

A lovag megérkezett, s a hangot, mely tudakozódik megismeré a nő.

Egyszerre leszórta magáról takaróit és talpraugrott fekhelyéről. Kirohant az ajtón, eléje az érkezőnek. Hallották, hogy hangosan megcsókolta háromszor, orosz szokás szerint. S egy pillanat mulva visszatért, kezében egy összehajtott pergamennel, melyről aranyszelenczéjű pecsét fügött alá, az osztrák-magyar monarchia szivárványtarka selyem zsinegén.

A nő szemei ragyogtak. A nő termete délczeg volt és ruganyos. A nő arcza sugárzott a diadal daczától. A nő hangja csengett és harsogott; nem volt rekedt többé.

– Nos urak, hát ti nem engedtek semmiben semmit. Ti nem alkusztok velem? No hát én sem alkuszom veletek. Olvassátok ezt! Itt a békekötés okmánya, aláirva Budapesten II-ik Árpád császár-királytól, fővezéreitől, minden minisztereitől a tegnapi napon. Győződjetek meg róla.

Azzal kiteríté a férfiak elé az asztalra a függő pecsétes okmányt.

Az borzasztó szerződés volt.

Semmi helyreállított Lengyelország benne; semmi hadi kárpótlás; ellenkezőleg mindenik fél visszaadja a másiknak, a mit hadi zsákmányul elfoglalt, s Ausztria kötelezi magát a krakkói védműveket simára lerontatni; a fiumei kikötőt megnyitja az orosz hadi hajók előtt, a Sabinát ujra föl engedi állíttatni az ország minden városaiban.

Még ez mind nem volt elég megaláztatás.

Még hátra volt a java.

Az utolsó pontban az volt megállapítva, hogy az összes krakkói magyar honvédsereg a béke biztosítékául mindenestől, a hogy együtt van, az akkor orosz birtokot képező Duna Deltára belebbeztetik s tisztességes hadi fogolyul tíz évig ott marad!

És mind ez aláírva császár-király, főherczegek, miniszterek által.

– És most urak! – szólt Sasza asszony, urieli nevető arczczal, három ujjával a kiterjesztett okmányra támaszkodva, nem én vagyok az önök foglya, hanem önök az én foglyaim! Én küldöm el önöket a Sulina torkolat szigeteibe s én zárom be önöket oda. Itt van, alá van irva. Vagy ha nem tetszik önöknek, én azt sem bánom. Ha önök másként akarják, tehetik. Kardot ránthatnak azok ellen, a kik ez okmányt aláirták, széttéphetik a béke kötvényét, aztán rámehetnek az osztrák seregre, kezdhetnek vele háborút; ha megverhetik, csinálhatnak otthon forradalmat, feldönthetik a trónt. Nekem az is tetszeni fog. Válaszszanak önök, a hogy jónak látják. Nekem jó lesz, akár elfogadják azt, akár nem.

Valami oly megfoghatatlan, oly embertelenül boszantó, oly pokolian ingerlő volt e fordulat, hogy a magyar hadvezér elkezdett rajta dühödten kaczagni. Ez a kaczagás hasonlitott ahhoz a rettenetes «canchasmushoz», a mit a római imperatorok áldozatai hallattak, kiket kínzóik halálra-csiklandással ölettek meg. Fájdalom és düh volt e tajtékzó nevetésben, melytől az ember halántékain kidagadtak az erek, és arcza elkékült, mint a fojtogatotté. És e kaczagás ragályos volt; Severusra is elragadt: a néger sötét arcza is a nevetés torzképévé fintorult el, s a mint a hír odább szállt, a mint egyik ember a másiknak elmondta, hogy Budapesten megkötötték a békét, s minket győztes hadsereget, odaadtak hadi fogolynak a legyőzött kezébe, elkezdett kaczagni végig az egész hadsereg; és az valami rettenetes volt: kétszázezer ember fenyegető hahotája!

Sasza asszony is nevetett. Neki dæmoni gyönyör volt élvezni ezt a kétségbeesett kaczagását ellenfelének. Ő akár így, akár úgy, elérte czélját: diadalmaskodott. Ha engedelmeskedik a honvédsereg a királya által aláírt békepontozatnak, akkor száműzve van hazájából, s meg van szégyenítve országa, ha pedig nem engedelmeskedik, akkor fel kell lázadnia királya és kormánya ellen, s polgárháborut vinni nemzetére.

Hahaha!

Csak egy ember arcza maradt nyugodt: Dávidé. Ő sápadt, hideg tekintettel vizsgálta félelmetes ellenfelének arczát.

– Kikaczagták önök már magukat? Kérdé végre társaitól.

– Még nem! ordítá a tábornagy s kardját kirántva, odaveté azt az asztalra. Még majd ezután fog kezdődni a nevetés; arra esküszöm.

– Ne esküdjél semmire s dugd vissza kardodat hüvelyébe. Légy nyugodt, öreg.

– Tölts belém egy akó ópiumot, vagy füröszsz meg chloroform-tengerben, ha azt akarod, hogy nyugodt legyek! De engem úgy vigyen el ma az ördög, hogy szétrúgom neki a poklot!

– Úgy kiabálsz öreg, mintha Lear királyt akarnád paródiázni. Hát mi ez itt előttünk? Egy békeszerződés. De nem lehet-e ez koholmány?

Dárday és Severus arczain rögtön kelő remény váltotta fel a keserű daczot. Ez a kétség volt a mentő szalmaszál. Utána kaptak.

De annál nagyobb dühvel lépett Sasza asszony Dávid elé; oly lángoló kitörésével a megbántott büszkeségnek, mely feledteté vele, hogy nő, hogy beteg, hogy egyedül van ellenségei között. Felragadta az okmányt az asztalról s magasra emelve azt, kiáltá rikácsoló hangon:

– Ez pedig a ti királyotoknak az irása; esküszöm!

De aztán hirtelen frivol kaczagásba csapott át: «De mire esküdném? hiszen nem hiszem az Istent»!

Dávidon nem fogott az igézet; ő most is nyugodtan felelt e nőnek.

– Ön, asszonyom, nem hiszi azt, a mi a szívben van s mégis azt kivánja, hogy mi higyjük azt, a mi a papiroson van. Pedig a mi erkölcsileg lehetetlen, az a valóságban is lehetetlen. És én lehetetlennek tartom azt, hogy Magyarországon oly mélyen sülyedhetett volna az összes társadalom, hogy egy kormány ily okmányt királya elé terjeszthessen aláirás végett, hogy abban az ország megnyugodhassék; hogy a nemzet kidobassa kebléből kétszázezer legjobb, leghősebb gyermekét akkor, midőn azok épen diadalmaskodnak ellenségei fölött. Ez egy képtelenség, ez egy kábító rejtély. Én tudom, hogy az oroszok leghatalmasabb fegyvere a pénz, milyen messze hord; de nem akarnék élni egy olyan földön, melyen minden ember az elsőtől az utolsóig mind megvesztegethető lenne; melyen a becsület, büszkeség, honszerelem és minden erény eladó portéka volna. Én ezt tagadom. Én a tényekről meg akarok győződni. Annálfogva hallja ön meg föltételemet. Én három napi fegyverszünetet kérek, hogy ezalatt Budapestre mehessek és meggyőződjem magam a valóról.

Sasza asszony fagyos gúnynyal mondá:

– S ha énnekem nem volna kedvem ily háromnapi fegyverszünetbe beleegyezni? Ha én rögtön követelném a választ, hogy alárendelik-e önök magukat királyuk rendeletének, vagy fellázadnak ellene?

– Azt is megmondom, asszonyom, hogy akkor mit fognánk tenni. Ez okmányról addig, a mig ez csak az ön kezében van, nekünk nincs semmi hivatalos tudomásunk. Mi nem tudjuk, hogy meg van kötve a béke. Távirdáink szét vannak rombolva s az a futár, kit a békeokmány párjával hozzánk küldtek Budapestről, nem jöhet azon az egyenes uton, a melyen az ön küldötte jött; az csak holnap fog megérkezni ide: nekünk pedig elég most egy nap, elég nehány óra, hogy valamit végrehajtsunk, a mi erősebb minden nemzetközi szerződésnél, minden államokiratnál: az, a mit Európa nyelvén úgy neveznek, hogy «fait accompli». Mi önt most visszabocsátjuk, ha a fegyverszünetet el nem fogadja. Eltávozása után egy órával megkezdjük a félbehagyott harczot. Reggelig be is fejezzük azt. S reggelre ön, asszonyom, tudni fogja, hogy van-e hát másvilág? Holnap aztán jöhet a mi kormányunk küldöncze a békeokmánynyal; a másik szerződő fél nem lesz sehol. S ezt nevezik európai nyelven «fait accompli»-nak.

– S lenne önnek elég erélyessége megtámadni fegyverrel egy csoport embert, ki nem használja fegyverét, nem védi magát többé s a parlamentairi fehér zászlóval jön szemközt önre? Lenne önnek elég erős szive azokat hidegvérrel lemészároltatni? összefér ez a népjoggal?

Dávid e szó hallatára indulatba jött; hideg, szenvtelen arczát átlángolta a harag pírja.

– Népjogot emleget ön, asszonyom? Hát akkor hol volt a népjog, midőn önök a minszki lengyeleket, kik fegyvertelenül, fehér zászlóval jöttek önök elé, felkonczoltatták, férfit, asszonyt és gyermeket? Hát akkor hol volt a népjog, midőn a repülő lovasság Bochnia alatt a fegyvert lerakott fogoly lövész zászlóaljakat az utolsó emberig lekaszabolta? Önök a népjogot kigúnyolva, fellázíták hadviselő ellenük országában annak tulajdon népeit, önök elfoglalták és magukkal vitték a meghódolt városok magánbankjainak pénzeit; önök Komáromnál bombákat hányattak a kórházakba, miket a fekete zászló jelzett; önök a genfi európai egyezmény daczára robbanó lövegeket használtak kézi fegyvereikhez és anastatereket a várostromhoz népjog és emberiség ellenére, s most önök akarják magukat betakarni egy foszlánynyal, egy fehér keszkenővel, egy vérig sértett fenevad bosszuja ellen? De igazuk van. Ez a bigott fenevad, mely még «hisz», nem meri azt a fehér kendőt széttépni. Hanem valami más fog önnel történni asszonyom. Én önt és vezértársait, ha védtelenül jutnak kezembe, felveszem repülőgépeim hajójába: aztán tudok egy igen szép csendes helyet Közép-Afrika hegyei között, a hol a Niger folyam ismeretlen forrásai erednek: ott lakik a majomfarkú niamniamok tizenkét törzse, középlények az ember és a majom között. A királyuk neve «Kankakok». Én leteszem önöket Afrika közepébe. Akkor aztán majd elválik, hogy mi tudunk-e jobban a Dunadeltánál új államot csinálni, vagy önök a Niger forrásainál?

Sasza asszony erre ismét azt az iménti dévaj nevetést hallatá, mely elfeledteté benne az uralkodónőt.

– Nem, nem! Inkább beleegyezem a három napi fegyverszünetbe, mint hogy megismerkedjem a majomfarkú niamniamokkal s azoknak a királyával, Kankakokkal. Egyébiránt tapasztalni fogja ön, hogy minden úgy történt, a hogy írva van és változtatni rajta többé nem lehet. És most küldjenek önök kenyeret a katonáimnak, mert azok ma egész nap éhen verekedtek.

Azzal a békeokmányt összehajtva, öltönyébe rejté e bámulatos asszony; s délczegen, büszkén távozott el a házból, hová összetörten, bágyadtan érkezett meg; nem kellett neki senki segítsége, hogy lovára fölvesse magát. Most már a füles Mazrurnak jutott.

– Adieu! kiálta vissza nyergében ülve az utána bámulóknak s kezével még egy csókot vetett Dávid felé, mitől az szemeit lesüté.

Dárday ezt dörmögé magában:

– Miért nem fojtottam én meg most ezt a kigyót, mikor kezembe volt a nyaka?

Mr. Severus pedig azt kérdezé Dávidtól:

– Tudósítottad-e te a királyt azokról, a mik itt történtek?

– Igen.

– Ki által?

Dávid adós maradt a felelettel. Sietett repülő gépeihez. Dárday és Severus elkisérték odáig.

– Te Dávid! mondá a tábornagy. Ez gonosz három nap lesz, a mig te odajársz. Az első nap részeg leszek. A második nap megbolondulok. A harmadik nap megveszek! És vélem együtt a többi is. Erre gondolj.

– Én egy nap alatt visszatérek hozzátok. Ez nekem elég oda-vissza és mindent megtudni. A másik két napra más szükségem van.

Nem vitt más kisérőt magával, mint Áront, felügyelőjét, ki azt mondá neki egykor: «ne bizzuk titkainkat asszonyra és idegenre»!

A NŐ.

Két óra volt még hátra hajnalig, az a két óra elég volt Dávidnak a Tátrától a Dunáig szállni és végiggondolni minden lehető megoldását e megőrjítő rejtélynek.

Talán nem bocsátották Rozálit a királyné elé. Kitelik az udvari környezettől, hisz ott most is feszesen tartják az etiquettet, mely szerint csak az egyházi szertartás szerint férjhez adott nők tekintetnek törvényes feleségeknek, csupán polgári házasság szerinti asszonyok ki vannak zárva az udvari körökből.

Hátha nem hitték el azt, a mit Rozáli hírül hozott.

Hátha ostrom alá volt már fogva Budapest?

Hátha meg volna mégis vesztegetve minden ember, a ki a történelem alakítására befoly: udvaronczok, papok, miniszterek, tábornokok, képviselők, hirlapírók; maga a forrongó néptömeg?

Az utolsó gondolatja rémes volt. Hátha Rozálit megölték?

Ez a gondolat aztán mind elnémítá a többit. Ettől nem tudott megszabadulni.

Keleten sárgulni kezdett már az ég s a nagy földabroszon ott alant egy arany szalag tündöklött fel: az ott a Duna zöld szigeteivel.

A földet még homály fedi.

A hol a Duna keletről délre letörő szögletet képez, az aërodromon követte a folyam mentét. Az egyre világosodó égen egy szikrázó kis csillag jelent meg. «Az a Mercur», mondá magában Dávid. És erről is Rozáli jutott eszébe. A Mercur ritkán észlelhető s Rozáli sokszor említé, hogy szeretné azt egyszer látni. Most itt van.

Már látni Budapestet. Egy nagy ködtenger árasztja el a folyam két partját nagy területen, csak a tornyok hegyei látszanak ki belőle. Ez az emberlélekzetből, csatornabűzből, kőszénfüstből, gázból, szemétpárából tömörült felhő a nagy város mindennapi éji takarója. A repülő gép a münster toronykeresztje fölött suhan el. Épen hajnalra harangoznak. Vajjon mit álmodik ez a sok ember odalenn?

Nehány szárnycsapása még a villanygépnek, a ködtenger, torony pharosaival tova fut s a megállított gép kiterjesztett szárnyaival csendesen ereszkedik alá a budai hegyek egyik hallgatag völgyébe, a mit «Cserfás Boldogasszony» (Marie Eichel) néven hínak; hajdan barátkolostor, most magányos nyári lak. Ez volt Dávid tanyája Budapest mellett, hol éjente repülő gépével észrevétlenül le szokott szállani. A székely mintájú nyaralón túl még ott áll a hajdani zárda boltozatlan négy fala. Ez szolgál szárnyékul a repülő gépnek.

A környékben mindenütt csend van még: itt még nem virrad; csak a fekete rigók szólnak az erdőkben.

Dávid, a mint a gép hajójából kilépett, sietett nyaralója felé. Vagy Rozálit találja ott, vagy cselédjeit, kik hírt tudnak felőle mondani.

A tornácz ajtaja nem volt bezárva s a pitvarajtó is félig nyitva.

Hanem a pitvarajtó küszöbén ott feküdt a Száva, a hű bernáthegyi, s a legelső lépés hallatára fenyegetőleg emelte fel fejét; azután megismerte gazdáját, egy nagyot ásított s ismét végignyúlt az ajtó előtt. Hiszen a gazda keresztül tud ezen az élő torlaszon lépni.

Dávid nyugtalanul dobogó szívvel nyitott be az ismerős szobácska ajtaján, hol annyi emlékezetes éjszakát töltött, ölében az alvó nő fejecskéje, ablaka alatt az éneklő csalogány és fejében a közeledő világharczok moraja.

Most reszketve lépett a superlátos ágyhoz, annak tarka karton függönyeit félrevonva.

Akkor aztán egyszerre elállt a lélekzete.

Rozálit látta ott aludni; de nem egyedül, két kezével egy másik főt tartott kebléhez szorítva: egy gyermek fejet.

Rozáli anya volt.

Dávid a visszatarthatlan öröm sikoltásával rogyott térdre Rozáli fekhelye előtt, nejének kezét csókjaival halmozva el. Arra Rozáli fölébredt; de az a másik ember alva maradt. És Rozáli rögtön ráismert férjére és elkapta tőle kezét: «Ne azt, ezt csókold»! és odatartá eléje a kicsiny embert, kinek gömbölyű kis behunyt szemű feje s két apró összefogott kezecskéje volt ki csak a pólyából. «Nézd, nézd! Ez a mienk! A mi fiunk! Nézd, hogy mosolyog, mikor megcsókoltad. Most rólad álmodik. Még nem látott. Ne olyan nagyon, mert felébreszted. Hát ébreszd fel. Látod a szemeit? Olyanok, mind a tieid. Nem igaz, szebbek azoknál is. Hallod, mit mond? Azt mondja, hogy «a», ez azt mondja, hogy «anya, apának ne szólj semmit, hogy itt vagyok»! Hiába, megcsaltuk apát. Nézd, hogy nyújtja feléd a kis kezét!»

És a kis gyermek odanyújtá apja felé parányi kezét s azokkal a tehetetlen kis ujjacskákkal belemarkolt annak a szakállába. És Tatrangi Dávid meg volt fogva.

Most azután már mindent megértett.

«Már tizennégy naposak vagyunk»! sugá fülébe Rozáli kérkedő nagyzással.

Tehát másnap, hogy Rozálit idehozta.

Rozáli tehát nem beszélhetett addig a királynővel. Ez világos.

Azután pedig, hogy a gyermek ott volt a keblén, nem törődött ő tovább se hadjárattal, se békekötéssel, se királylyal, se országgal, se Európával; az a gyermek volt neki az egész világ. És ez így igaz, és ez így jó.

Dávid a nagy hibáért nem okolhat most már senkit mást, egyedül saját magát. Hogy a nagy tudós, a számító ember, annyi pontosan összevetett kalkulusból kifeledett egyetlenegyet, azt, a mit a legközönségesebb ember is ki tudott volna számítani: azt az időt, a mikor a nő egészen emberré lesz, a midőn minden erejét elveszti, hogy az mind szeretetté változzék benne, s e gyengeségében lesz a legfelségesebbé, az emberi állatiságában lesz istenivé.

Akkor azután a nő nem hős, nem diplomata, nem bölcs, nem tudós. Ez mind árnyék e napsugáros szó mellett: «anya»!

Tatrangi nem kérdezett már most semmi mást Rozálitól, mint a mi a férj aggodalmaiba vág. Megnyugtatták. Az anya s gyermeke egészen jól vannak.

– Épen ma akartam először kimenni kocsival: mondá Rozáli.

– Hová?

– Fel Budára, a királynéhoz.

– S mit akarsz te a királynénál?

– Megigérte nekem, hogy gyermekemnek keresztanyja lesz.

Még most is csak gyermekére gondol.

– Ne menj te most a királynéhoz, kedvesem; annak nehéz gondjai vannak most. Majd jöjj velem. Én elviszlek haza Erdélybe. Itt a repülőgépem, könnyen utazunk. Otthon kényelemben lészsz.

És Rozáli most sem kérdezősködött tőle, hogy mi történt azóta odakünn a világban? Győznek-e, vesztenek-e? Folyik-e a vér folyamszámra? hull-e az ember sáskaszámra? Csak azt kivánta Dávidtól, hogy válaszszon a fiának szánt nevek közül, melyik lesz szebb a kiszemeltekből: egy ó-szövetségi név «Naftali», vagy talán egy ősmagyar vezér neve «Etele!» nem, az nagyon harczias: talán inkább Elemér? vagy Washington? Dávid választotta az Elemért. Akkor meg Rozáliának jobban tetszett Naftali. Dávid aztán ráhagyta, hogy legyen Naftali. Akkor aztán Rozália nem akarta engedni, hogy Dávid az ő kedvéért lemondjon választásáról. Utoljára elfogadták a Washingtont. Akkor meg az jutott eszébe Rozálinak, hogy Washingtont a míg kicsiny lesz, a név diminutivumával «Vasi»-nak fogják híni, s abból még gúnynév lesz. Utoljára is rájöttek, hogy legjobb lesz neki «János». Ez olyan tisztességes név.

És Dávid olyan természetesnek találta, hogy ő most itt azzal töltse az órákat, hogy a naptárból neveket halászszon ki; s azután meg álljon neki a theafőző gépnek (mert a lusta cseléd még mind alszik); s forraljon egymásután mindenfélét s hordjon elő teknőcskét, fürdőkádacskát, névvel nem nevezhető öltöny- és vászonféléket és lerajzolhatlan edénykéket s segítsen a gyermeket dajkálni; mintha az a háromnapi határidő egyenesen erre a czélra lett volna neki megadva.

Azután még segíteni kellett a nőnek a toiletteben; mely alkalommal kitűnt, hogy sok mindenféle hiányzik itten. Ez a nyári lak nem arra volt berendezve, hogy ennyi boldogságot fogadjon be; az előkészületek mint otthon maradtak, s itt csak a mit a tudatlan majoros cseléd tudott hozni a városból, azzal kell kínlódni. Ez persze ezer és egy baj. Szegény Rozáli azt sem tudja, melyikről panaszkodjék.

Dávid aztán vigasztalta azzal, hogy majd be fog ő menni a városba s aztán hoz ki a számára mindent. Mindjárt be is fogatta a két konyhalovat a majorossal, hogy beszekerezzen. Rozáli csodálkozott rajta, hogy miért nem megy a repülő géppel?

Most aztán tisztulni kezdett Dávid előtt a kárhozatos talány.

Budapesten nem tudtak arról semmit, hogy mi történik odakinn a világban. Ő Rozálira bízta, hogy beszéljen a királynéval; nem akarta a diadalhireket az egész világgal tudatni. Nem akarta, hogy folytassák a háborut. Azt akarta, hogy kössenek egy becsületes békét. Most azután kötöttek egy szégyenletes békét, a mit ő nem akart. És ennek csak ő maga az oka: minek akarta olyan nagyon okosan elintézni a dolgot? Minek nem hagyta a nejét odahaza, a hol az asszonynak legjobb helye van? Már az is vakmerőség volt tőle, hogy oly rémséges jelenetekhez, minő a Krakkó melletti anastater felrobbantása volt, magával vitte nejét. E rendkívüli izgalom sietteté valószinüleg az örömnapot, melyet távolabbnak hitt. Menthetetlen bódultság volt tőle azt tenni. De a nő akarta, s a nőnek annyi lélekereje volt. Hanem azt az egyszerű dolgot nem számítá ki a nagyon okos ember, hogy az akkori nő meg a mostani nő két különböző lény: amaz csupa ész és akarat, emez csupa szív és ösztön; amaz még úrnő, emez már rabnő.

Dávid gondolataiban a legellentétesebb képek jártak boszorkánytánczot. Meghiusult remények és keletkező új tervek, a szégyennel határos önvád, a miért országos ügybe egy asszonyt avatott be s apai büszkeség az indok fölött, mely az ügyet meghiusítá: a pólyás gyermek síró hangja átment a honvédsereg kaczajdühébe s Rozáli halvány anyaarczát felváltotta a néger koromképe.

Pest utczáin forrt a néptömeg, mikor Dávid szekeréről leszállt a Duna-rakparton. Minden ember tódult a börze felé. Kinek-kinek volt egy lap a kezében, azt magyarázta a másiknak. A börzeépülethez pedig közel sem lehetett jutni, ott olyan nagy volt a tolongás. Tegnap este jutott köztudomásra a békekötés, s erre a hírre az eddigi baisse egyszerre átcsapott a hausseba. Tegnap még a lánczhidról ugráltak a Dunába a szerencsétlen üzérek, kik a legszilárdabb vállalatok élén nem birtak semmi áron pénzhez jutni; ma ömlött a pénz, mintha gomba volna, mely egy éjszaka kibuvik a földből, s reggeltől estig másfél milliárdra mentek a bejegyzett új alapítások tőkéi, miknek certificatjaiért egymás kabátját tépte a közönség. A contremine még egy kétségbeesett kisérletre vállalkozott: leitatott egy csoport katonát, azokkal utczai verekedést kezdetett s arra elhiresztelé, hogy a magyar ezredek fellázadtak a békekötés ellen s nem akarják azt elismerni. Hanem aztán a verekedőket nagy hirtelen összefogta az őrjárat, s a contremineuröket kinevették. Nem lázad itt fel senki a békekötés miatt. Dávid észlelheté, a merre járt-kelt, hogy minden ember nagyon meg van elégedve azzal, hogy a veszedelem ilyen szerencsés véget ért, s most csak arra van gondja az egész világnak, hogy minő vállalatra irjon alá. Egy embert épen most dobtak ki a börzéről az ablakon át s azt az utczai közönség is végigdöngeti, a míg elmenekül. Ez a semmirekellő azt próbálta elhiresztelni, hogy a nihilisták elvitték Bécsből a bank kincseit. Ki is kapott érdeme szerint ezért a vakmerő hazugságért.

Dávid úgy találta, hogy ebben a városban most egyszerre minden ember bankár, üzér, alkusz, alapító, igazgató-tanácsos lett; ügyvéd, orvos, hirlapiró nincsen többé, az mind a börzén van és papirt kerget, asszonyok sincsenek többé, azok is mind papirosban dolgoznak. (Machen in Papier.)

Fölkeresett egy vendéglőt, mely rendesen a radicális hazafiak tanyája volt. Ott csakugyan talált egy csoport zúgolódó eretneket, a kiknek nem tetszett ez a békekötés. Hanem azok meg minden szégyenért a krakkói honvédeket okolták: «gyávák! gazemberek!» ez volt a czímük. «Nem tudtak kirohanni az ellenségre, mint hajdan Zrínyi Miklós, s hősileg elesni? Már most úgy kell nekik!» Egyszer a saját nevét is hallotta említtetni Dávid s a repülő gépet, és aztán utána ezt a megjegyzést: «bolond volt, mint az apja!» El is kotródott onnan.

Ment Bárány Pált fölkeresni, kivel a mult időkben többször találkozott.

Mikor belépett az ellenzék nagyhírű vezéréhez, az bámulva kiáltá fel láttára: «hát te élsz?»

– Ki mondta, hogy meghaltam? Kérdezé Dávid.

– Minden külföldi hirlap. Azt hitték valószínüleg, hogy te magad voltál a repülő gépedben, midőn azt a felrobbanó anastater megolvasztotta.

– Tehát az én repülő gépemet megolvasztotta az anastater?

– Ugyanaz, mely Krakkó negyedrészét romba döntötte s tízezer honvédet eltemetett.

– Ez is a külföldi hirlapokban van?

– Igen. Ime itt a «Times», a párisi «La Verité», a berlini «Welt»; – ezeknek a katonai tudosítói mind egyformán irják le a katastrophát.

– S hogyan jutottatok ti e lapokhoz?

– Minthogy a postaközlekedés megszakadt, léggömbök útján.

– Értem. – Én azonban itt vagyok, élek, nem haltam meg; s azért jöttem, Dárday által küldve, hogy neki hírt vigyek a békekötés körülményeiről.

– Tehát Krakkóból jösz?

– Nem. Bukovinából. Az egy falu a Tátra alatt.

– S hogyan kerül Dárday a Tátra alá?

– Majd tudatok veled mindent: hanem előbb te felelj nekem. Hogyan lehetett ezt a békét így megkötni?

– Bajtárs. Megvallom, én nem akartam. Mikor a képviselőház elé került a kérdés, én voltam az, ki társaim nevében azt mondám: inkább legyenek eltemetve Krakkó falai alá fiaink és testvéreink, mintsem eltemessük örökre becsületünket. Kinevettek, lezúgtak érte, s meg kell vallanom, hogy a saját lelkem is megkönnyebbült vele. Azt még sem engedhette az ország, hogy kétszázezer ifju férfit menthetlenül összezúzzanak az orosz pokolgépek. A legutolsó futár, kit Dárday a királyhoz küldött Krakkóból, elmondá mindazt, a mit Dárday tapasztalt az orosz táborban; tudatva egyuttal, hogy a honvédsereg még sem adja meg magát. A külföldi hirlapok tudatták velünk a további eseményeket és azonfelül nagy költséggel kiküldött kémeink. A két anastater iszonyú rombolást tett Krakkóban, a te repülő géped is ott pusztult el, s még készen állt tíz pokolgép, melyet egyszerre szándékoztak a megszállott városra bocsátani. S azután mindenünnen jött a rossz hír. Horvátok, szerbek, románok pártot ütöttek és táborba szálltak köröskörül. A hadvezérek kétségbeejtő tudósításokat küldtek saját hadseregeink állapotáról; bomlás, fegyelmetlenség, csüggedés mindenütt. Az élelmezés rossz, mint rendesen; a hadsereg ruhája rongy, a közkatona és a tiszt egymásban nem bízik; a várak fölszereletlenek, s a hadvezetésben semmi vezéri lángész. Mindenki azt mondja már, hogy «finis Hungariæ» – «finis Austriæ». – E kétségbeejtő helyzetben jön Oroszország teljhatalmú követe, Mazrur, egy békeajánlattal. A király eleintén el sem akarja őt fogadni, kit kétszer kitiltott országából. De akkor rajta mennek a papok, a primások, a bibornokok, maga a pápa, lelkére kötik, hogy ne utasítsa el a békét, ne terhelje meg magát Isten előtt annyi kiontandó vérrel. Ekkor enged s elfogadja Mazrurt. Ez előadja a békeföltételeket. – A király ezeknek hallatára haragra gerjed, feldönti az asztalt, melyen a békeokmányt eléje tették s azt mondja, hogy készebb hűnek maradt csapatjai élén kirohanni az ellenségre s ott veszteni el életét a csatában, mint ilyen szégyenletes okmányt aláirni.

– Oh mért nem engedtétek neki ezt tenni? sohajta fel Dávid bánatosan.

– Többet mondok. Mi a királynak ezt a szavát hallva, odamentünk hozzá és azt mondtuk, hogy ha kell, egy második Mohácscsal bevégezni hazánk történetét, mi magyar főrendek és képviselők is a királylyal megyünk s folytatását adjuk neveinkben Tomory húszezer vértanui lajstromának. Ez a felbuzdulás uralkodott egy napig. Hanem másnap egyszerre csodálatosan megváltozott a közvélemény. Valaki egy sajátságos hírt terjesztett el, a mi egyszerre mint a láng futott szét. Azt hiresztelték, hogy ha Árpád király, környezve híveitől, a szabadelvű képviselőktől, a magyar főuraktól, a csatába megy, ott őt és híveit vagy leölik, vagy elfogják, és akkor Zsigmond főherczeg jön a trónra, s azzal vége a magyar alkotmánynak. A most ajánlott békepontokat ő fogja aláirni, s a magyar nemzet csak egy szabadelvü rokonszenves királyt veszít el, és kap helyette egy bigott, absolut, ellenszenves uralkodót, a régi rendőri államot és az elűzött jezsuita rendszert. Ez lehűtött minden lelkesülést. A királyt minden oldalról ostromolni kezdték: rokonai, papjai, tábornokai, udvaronczai, miniszterei; sőt a képviselőházban is akadtak merész emberek, kik minden áron a békekötés mellett tartottak beszédet, s a ház, mely tegnap mint egy ember állt fel e kiáltással: «életünket és vérünket!» ma kétharmadában lehúzta fejét a föld alá, s nem jött el szavazni. A ház többsége is a békét követelte a királytól.

– Ott az oroszok «utolsó fegyvere» dolgozott már, dörmögé Dávid, szakállát harapdálva fogaival.

– De a király még akkor sem akart engedni. Azt mondta, hogy meghalni könnyű, de a szégyent és a koronát viselni együtt lehetetlen. Ekkor egy napon elkezdett minden hirlap rémhireket közölni az ország minden részeiből. Borzalom és kétségbeesés sírt minden soraikban, a kívülről bebocsátott léggömbök tudósításai, hirlapjai, levelezései csupa Hiobpostákkal voltak terhelve. S végre eltalálták a király aczélkeblén az egyetlen rést, melyen át sebezhető volt. A királyné fiatal anya. Néhány hónapos csecsemője sír keblén. A királyné erős szívű asszony volt, míg anya nem lett; hanem ez a név más emberré teszi a nőt.

– Tudom, suttogá Dávid.

– A királynét környezete folyton rémítgeté azon ördögi fenyegetésekkel, miket női ellenfele, ez az asszonyi Asmódi, a világba szórt. Hermione Peleia a tébolyodáshoz volt közel, gyermeke miatt. S ez megtörte a királyt. Mikor aláírta II. Árpád azt a békeokmányt, akkor ott feküdt a lábánál ájultan a királyné, keblére szorítva görcsösen a síró trónörököst, s mikor a király eldobta azt az átkozott tollat, melylyel nevét aláirta: elkezdte a két kezével a saját arczát ütni, hogy legyen rajta sokszorozva a szégyen pirja. Oh! hidd el, bajtárs, hogy a királynak e mi megaláztatásunkból a legnagyobb osztályrész jutott, s mi azóta még jobban tiszteljük őt.

Dávid fölkelt helyéből és ütötte a homlokát az öklével. Az ő hibája ez!

– Most már a mi megtörtént, az változhatatlan; folytatá a szabadelvű államférfi, s abban meg kell nyugodnunk.

– Meg fogunk benne nyugodni.

– Kinek a nevében beszélsz?

– A krakkói honvédseregében.

– Ismeri az már a békekötést?

– Ma éjjel tudta meg.

– S mikor hagytad te őket el?

– Ma éjjel.

– S hogy lehetsz akkor most itt?

– Rövid az időm, hogy mind arra, a mit tudni kivánsz megfelelhessek. A mi megtörtént, az változhatlan s én úgy hiszem, hogy ti mindent jól tettetek. Jól tettétek, hogy megovtátok a király személyét a harczi veszélytől. Jól tettétek, hogy megkiméltétek a magyar értelmiséget és aristocratiát a csatatér borzalmaitól. Azokra szükség van még. Azt is egészen jól tettétek, hogy nem koczkáztattátok a magyar alkotmányt, melynek egyedüli biztosítéka egy jóakaratú szabadelvű király s melyet egy autocrata uralkodó, ha neki nem tetszik, rögtön elfujhat a földszinéről. Aztán a nemzetiségekre is kellett tekintenetek, meg a sokféle vallásfelekezetre. Ezek mind szükségesek. Már most majd a mi dolgunk lesz, számüzötteké, megkisérteni, egy puszta, lakatlan földdarabon, hogyan lehet e drága hagyományok nélkül megélni? Megkisértjük azt, s légy nyugodt a felől, hogy panaszunk nem fog benneteket háborgatni soha. Most sietek, mert időm rövid s ez alatt sokat kell elvégeznem.

– Mi dolgod van oly sürgetős? kérdé a szabadelvü államférfi.

– Először is gyermekruhákat és pólyatekercseket kell vásárolnom újszülött kis fiam számára. Aztán van egy tébolyodott apám az őrültek házában, azt kell meglátogatnom. És aztán sietnem kell – egy új országot megalapítani.

Bárány Pál, ki igen komoly és száraz kedélyű ember volt, mégis hangos hahotára fakadt e sajátszerű összeállítása fölött a legellentétesebb feladatoknak; a mit Tatrangi Dávid nem is vett neki rossz néven. Hiszen bolond biz ez mind, hanem így van.

– Egyébiránt, szólt Dávid, mikor már bucsuzófélben volt, én is hagyok neked itten nehány külföldi hirlapot. Ezek nem léghajón jöttek, hanem a maguk rendes útján, a postán; a «Times», a «La Verité», a «Welt», olvasd át ezeket, s hasonlítsd össze azokkal, a miket ti kaptatok. Majd akkor talán rájösz, hogy tudósításaitoknak minden kútfeje honnan ered?

Azzal Dávid egy hirlapcsomagot kivont kebléből és letette azt Bárány Pál asztalára.

– S te azt hinnéd, hogy emezek a lapok nem igaziak?

– Azt hiszem, hogy Bécsben nyomtatták valamennyit, s minden kémetek az oroszok zsoldjában állt. Készen vagyunk. Béke veled…

Dávid elhagyta a szabadelvű államférfit, ki, a mint elkezdé olvasni az otthagyott hirlapokat, a krakkói, a czenstochowai óriási diadalok leirását, a kárpáti hegyi harczok remek hadműveleteit, mint az őrült futott ki az utczára, keresni azt az embert, a ki ezeket otthagyta. – Hasztalan volt. Eltünt az már. Bárány Pál sietett a lipótmezei tébolydába is. Onnan is elment már Dávid; a hátrahagyott hirlapok pedig azalatt megtették a körutat a politikai klubbokban, az országházban, feljutottak a királyi várpalotába is, mindenütt elszörnyedést, visszás örömredühödést hagyva hátra. Dávidot nem találták már sehol.

Dávid sietett legelőször is a beteg nőnek és a kis gyermeknek bevásárolni a szükségeseket, azután áthajtatott a lipótmezei tébolydába, apját fölkeresni.

A roncsolt emberalak most még kedvetlenebb volt, mint valaha. A mióta a hirlapokból megtudta, hogy a háború kitört, nem olvasott hirlapot soha. «Emberi mészárszék!»

Mikor Dávidot meglátta, mesziről kiáltott rá:

– Fiú! semmi vérontó dicsőségről ne beszélj nekem! Ha repülő géped gyilkolt, dugd el a kezedet, ne érezzem rajta a vérszagot. Orgyilkos vagy hős: az mindegy. Jer ide mellém, beszéljünk praktikus dolgokról. A repülő gépet már tökéletesítetted, azt tudom, olvastam a hirlapokból. Ne használd te azt a háborúhoz. Nekem van egy igen jó tervem; hallgasd meg azt. Én nemsokára meghalok. Nincs egy ép szervem. Azt akarom, hogy a mint meghaltam, ne temessenek el, hanem jőjj el te értem és végy fel a repülő gépedre és vigy el magaddal az északi pólus alá. Ott, a hol soha nem süt a nap, tégy le és hagyj ott. Én ott az örök fagyban megkővülve a napok végeig épen megmaradok. És aztán ezt az eszmét kösd össze egy nagyszerű vállalattal; legyen ez egy «örök temető» eszméje. A mostani bolond temetkezési rendszer mellett százakat elpazarolnak minden egyes halottnál, s fa, ércz-, selyemanyagban átadják a rothadásnak, a mit az ipar fáradságosan teremtett elő. Milliárdokat temetnek el az emberek a nedves homokba. Te kezd meg velem az új eszmét. Alkoss egy örök temetőt az északi pólus alatt. Ott nincs többé sem hóesés, sem olvadás. Vállalkozzál rá repülő gépeiddel elszállítani a halottakat a földsark temetőjébe. Ott külön mesgyét minden országnak, külön négyszöget minden városnak, s aztán minden négyszögben egymás mellé rakva a csoportokat, minden alvó fejéhez az ércztáblát, mely nevét viseli. Azok ott örökké változatlanul megmaradnak, és az utódok, kik repülő gépeid segélyével elődeiket meg akarják látogatni, mindig úgy fogják azokat az idők végtelenjéig megtalálni, a hogy kimultak, változatlan arczczal; mint a hogy megmaradt az özönvíz előtti mammuth változatlanul százezernyi évig az éjsark alatt. És a hirhedett Nagy Sándorokat, Napoleonokat, Habsburgokat, Humboldtokat, Columbusokat, Gőthéket, Hugokat, Shakespeareket, Talmákat, Washingtonokat és Kossuthokat ott fogja együtt találni az utókor, azon a módon, a hogy alkotva voltak, örökre változatlanul! Még más haszon is lesz belőle: elmulik az emberiséget üldöző sok dögvész, melynek eczetágya a temetői kigőzölgés, a sírkertekből gyümölcsös kertek lesznek, míg az örök tél és az örök éjszaka nagybirodalma lassanként megtelik az éltüket bevégzett istenképmások millióival, kik sohasem lesznek többé porrá! – Te! Ez roppant pénzt fog neked behozni! És még többet fog az összes emberiségnek megtakarítani. Vedd csak fel, hogy Európa háromszáz millió lakosának az eltemetése eddigelé, átlagosan húsz forintot számítva egy emberre, hatezer millió forintba kerül félszázad alatt; ha te ezt felére leszállítod, az európai emberiséget háromezer millióval gazdagítottad, s magadnak még ötven % költség mellett másfél milliárdot szereztél vele! Számítsd még hozzá azt a tömérdek utazót, a ki elődeit, hazája s a világ nevezetességeit meglátogatni felül repülő gépeidre! A sok anyát, ki kis gyermekét évről-évre újra megcsókolni elvándorol az örök temetőbe! Fiam, nem hagyok rád egyéb örökséget, mint ezt az eszmét, s te dicső fogsz lenni általa. Csak egyet igérj meg: hogy én leszek a legelső, s hogy engemet fogsz helyezni középre!

Dávid megigérte az öregnek, hogy úgy lesz, s abban ez azután megnyugodott. Azt is tudatta vele, hogy fia született, s azt most viszi haza a repülő gépen a székely földre.

Az öreg keservesen csóválta a fejét.

– Engem nem fogsz hamarább vinni rajta, mint mikor meghaltam. Tudod, ha élve vinnél magaddal, megölne az irigység. Én találtam azt fel, te csak tökéletesítetted. A gőzgép feltalálója is így járt. Takarodj előlem. Ki nem állhatlak. Tolvaj!

Tatrangi Mózes kikergette maga elől a fiát.

Dávid ezután sietett vissza cserfás – boldogasszonyi villájába. Áthordta az ölében nejét és gyermekét az aërodromonba s ágyat vetett számukra a hajó fenekén.

Délután három órakor repült végig az aërodromon Budapest fölött hatszáz ölnyi magasságban.

Dávid alátekintve a magasból, a nagy város minden utczáját hemzsegő néppel tömve látta s úgy tetszék, mintha a hangcsöveken keresztül valami rivalló egyetemes kiáltás törne föl hozzája onnan alulról.

Nem törődött vele. A gép villámgyors repüléssel szelte át a levegőket s öt percz mulva eltünt a láthatár alatt.

Gyorsan repült a szárnyas gép végig a magyar alföld rónái fölött. A gabona még aratatlan állt, – szeptember elején. A föld népe elfutott falvaiból a tatársokaságú ellenség elől, s a róna olyan volt, mint egy arany bársony szőnyeg, zöld szegélyes utakkal sujtásozva, s tarkítva erdőkkel, kertekkel.

Azután következett a nagy-kúnsági róna, melyet a kiáradt Tisza ezernyi tükördarabbal hintett be most. Sárga tarlók, vakító fehér széles puszták, haragos-zöld mocsárfoltok váltogatják egymást; egy-egy nagy város jön és tünik el gyorsan, barna tetőivel, fekete utczáival. Azután világos-zöld szőlőhegyek domborodnak elő, fehér kolnáikkal, elszórt borházaikkal, majd sötét erdőpalástba burkolt hegyek közelítik meg a repülő gépet, fölmeredő sziklák, mohlepte idomtalan, arcztalan titán fejeikkel suhannak el alatta. Aztán megnyilnak Erdély kies völgyei, kanyargó patakjaikkal, mosolygó rétjeikkel, a tenger hullámait utánzó «mezőség» mint egy háborgó föld; s végre a székely havasok tárulnak eléjük.

A gép egyformán repült, a kormányosnak nem kellett rá ügyelni; Dávid nézhette az alatta elrepülő tájakat, és az anyja keblén nyugvó csecsemőt. És aztán gondolhatott ilyeneket:

«Íme kezembe volt adva, hogy ez ország boldog legyen és hatalmas. Én tehettem azt, hogy szerezzek neki olyan békét, melyet semmi hátramaradt keserüség meg nem rohaszt. Én tehettem azt, hogy saját boldog hazám mellett, hű fegyvertársát, szabadságának őrét, Lengyelországot helyreállítsam. Kezemben volt, hogy a kereskedelmi új korszak és rendszer megnyitása által ezt a két országot Európára nézve fontossá, nélkülözhetlenné tegyem. Én a világ kincseit halmozhattam volna erre a földre, miket senki átka sem nehezített volna. És most mindennek vége. És ennek te vagy az oka, öntudatlan mosolygó gyermekarcz: üdvem, szerelmem, halálom és kárhozatom. Minek volt szeretni annak, a kire ily küldetés volt bízva. A kinek az ég titkai így átadattak, annak nem lett volna szabad magát a földhöz kötni többé. Ah, annak az önfeledett csóknak ott a felhők között meg van adva jutalma a földön és büntetése az égben.

És Dávid, ölébe véve a szeretett alakokat, csókolta gyermekét és siratta hazáját.

Este volt, mire a Gyilkos völgybe megérkezett. Ott elhagyta nejét és gyermekét, kinek még neve sem volt, s rögtön útra kelt ismét. Sietnie kellett. Kormányosát is hátrahagyta; egyedül akart lenni.

A legrövidebb utat választotta, s ez a Gyilkostól a Tátráig folytonosan a Kárpátok felett visz el.

Dæmonoknak való út!

Hegygerincz, sziklaorom, kopár hát, mély üregek, tátongó szakadékok. Ember nem lakta végtelen üresség!

És folyton, egész éjjel mindig e néma szörnyek jöttek eléje, kétségbeejtő végtelenségben, e fenyegető, idomtalan óriások, mik mind látszanak valamit mondani; csakhogy azt nem érti emberi elme. A hold hideg fénye még rémesebbé teszi képtelen alakjaikat. Meg kell őrülni az embernek e sziklatömkeleg folytonos bámulásától. Ezek a zigzugok, mintha mind óriási betűk volnának, Istenkéz irta hieroglyphok: csak olvasni tudnók!

Nem. A sziklaláncz, a hegysor semmi gondolatot sem adott a felette elrepülőnek. Éjjeli kóbor lélek volt az, mely a temető sírkövei fölött repdes.

Az az egyetlen nagy eszme, melyet magával vitt, oly embererőt letörő nehéz volt.

Majd felhők huzódtak össze az égen, a holdat eltakarták s a sziklatömeg odaalant most már egészen elfeketült. Éjfélen túl járt az idő.

A gép sebesen haladt nyugot felé. A láthatáron valami világosodott. Az még nem a hajnal, csak a hó világa. A mult napokban a Tátra öblében hó esett, a magasokon még nem olvadt el az; a lomniczi ormok világítanak. Tehát már közel a czél; itt az út vége; csak tájékozni kell magát a magasban utazónak, hogy hová szálljon le?

Oly magasra nem emelkedhetik, hogy a táborok őrtüzei szerint tájékozhassa magát, mert a felhőréteg ott eltakarná előle a földet; kénytelen czirkálni a bérczek pusztája fölött; a kiváló havas csúcshoz tartva magát, s ezalatt a gép repülését meg kell lassítania.

Dávid meggyújtotta a villanylámpát, hogy az alatta meredő sziklaormokat megvilágítsa vele.

Most megismerte a «lengyel nyereg» hosszú, keskeny vonalát.

És aztán, mikor gépével csendesen elsuhant a lengyel nyereg fölött, lenézett abba a mélységbe, melynek fenekét a jégtengerszem töltötte meg.

És akkor két, egymást kiegészítő emlék jutott eszébe.

Az egyik a találkozás a hózivatarban Sasza asszonynyal, a midőn a kémszemlére fel s leszálló aërodromon hajósa Sasza asszonyt orosz szóval, az pedig őt pisztolylövéssel üdvözlé.

A másik emlék pedig az volt, hogy Dávid az oroszok egyik anastaterét épen a jégtengerszem fenekére sülyeszteté el; mint a hol legkevésbbé lehet attól tartani, hogy valaki ügyetlenségből vagy rosszakaratból felrobbanthassa. A jégtengerszemet meredek szikla örvénye minden oldalról hozzájárhatlanná teszi. A két sodrony, mely levezet az anastater belsejébe, egy sziklaüreghez van fölvezetve, ott hevernek tekercsei, miket a repülő géppel fel lehet vontatni, mikor eljön az idő, hogy egy villanyszikra küldessék alá az alvó szörny fölébresztésére.

Nem jött-e el épen most az az idő?

Dávid ellenállhatlan vágyat érzett e kisértetes örvénybe harmadszor is leszállani.

Megállítá gépe működését és az kiterjesztett szárnyaival csendesen lebbent alá a titáni nagy sírba.

A villanyfény köröskörül megvilágítá a vasfekete sziklafalakat. A fekete ormokon csillogott a fehér hó, s a jégcsapok tömege mint ezüst csipkézet csüggött alá a barlangok párkányain; alább a sziklaormok jégkristályoktól tündököltek; a világló gép mintha egy gyémántpokolba sülyedne alá.

És e jegesült alvilágra szállás pillanatában ez a gondolat támadt Dávid szivében:

«Ha én most e jégtengerszemhez leszállok csendesen s aztán felkeresem az anastater két sodronyát, azokat bevontatom a hajómba, aztán a villanylámpám gépével leküldöm azt a bizonyos kicsiny szikrát, hah, milyen robbanás lesz az egyszerre! Abban aztán igazán meg fog olvadni a gépem, velem együtt.»

És azzal vége lesz a regényemnek.

A mi azután jön, azt folytassa más: én nem tudom tovább.

S mikor aztán már közel volt a fenekéhez ennek az önkereste óriási sírnak, akkor ennek a fenekén megtalálta azt a választ, a mit a néma szikláktól idáig hasztalan kérdezett.

A jégtengerszem felszíne ismét merev aczéllappá volt fagyva, mint azelőtt; de nem volt rajta «hó!»

Pedig nehány nap előtt a hóesés elborította azt. Nap nem süt ide, szél nem fuj itt soha: mi vitte el tehát a havat a jégtábláról? A jéglap felszíne mintha apróra tört hasábokból volna összetorlatva, hegyes, darabos.

Mikor az anastatert elsülyesztették bele, a közepén egy gömbölyű léket vágtak, azon bocsátották alá, a többi része a jéglapnak sima maradt, mint a csiszolt ércztükör. Mi törte ezt most így össze?

A pillanat, mely a kérdést szülte, megadta a választ. Dávid tudta, a mit tudni akart.

«Fel!» kiálta: tán önmagának, tán gépe szellemeinek, s elszabadítva a gépzárt, az utolsó perczében az esésnek, fölrebbenté a jégsírból az élő gépet. Mint a feltámadó szellem, repült az ki villámsebesen, villanyfényesen a nap nem látta mélységből s ott lebegett nemsokára fenn az égen, magasabban a lomniczi csúcsnál.

Észak felé a hegyek lábánál látszottak terjedt félkörben a tábor ezernyi őrtüzei, mint egy tejút a földön veres csillagokból, mit a székely-hun monda «hadak útjának» nevez az égen; azon távoztak el Csaba halott vitézei keleti hazájukba; ott az őrtüzeik most is.

No hát kövessük Csaba vezér nyomdokait.

* * *

A gép süvöltve szállt Bukovina tornya irányában.

EGY ÁLLAM – RÉSZVÉNYEKRE…

A fénylő gép közeledtét messziről észrevették már a magyar táborban, s mikor Dávid leszállt a hajóval a földre, egész sokaság vette körül.

Minden ezred megbizott egy ezredest, egy őrnagyot, egy századost, egy hadnagyot, egy zászlótartót, egy őrmestert, egy tizedest, egy közvitézt, kiket Bukovinába küldött. A hadsereg képviselő-testülete volt ott!

Ébren volt mindenki, Dávid visszatértére álmatlanul vártak. Száz kérdést intéztek hozzá, mikor a hajóból kilépett és minden kérdés egy volt: «igaz-e az?» Még a távoli elhaló zaj is ezt látszott szerte viszhangzani.

Élet- vagy halálitéletét várta mindenki a feleletben.

– Bajtársaim! Felebarátaim! szólt Dávid, megállva a sokaság között, legyetek csendesen és hallgassátok meg, a miket mondok. Nagy és nehéz szavaim lesznek hozzátok, a miket nem lehet meghallani hallgatva. Midőn ti fogtok szólni, akkor én hallgatok s megvárom, míg megengeditek, hogy tovább beszéljek.

A másfél ezernyi harczos körülfogta az aërodromont s Dávid fellépett a gép fedélzetére; onnan szólt, mint egy emelvényről. A mennyire a gép szárnyai értek, mindenki tiszteletteljes távolban tartá magát tőle. Pedig hisz a gép nem bánthat most senkit.

Dávidnak erős, de rideg, kemény hangja volt és válogatatlan, egyszerű kifejezései.

– Azt kérdeztétek tőlem: «igaz-e az?» Igaz! A béke meg van kötve és úgy van kötve, a hogy olvastuk azt. Mind az, a mi szégyenünk, fájdalmunk, veszteségünk benne, igaz, teljesen igaz. És honfitársaink, apáitok és testvéreitek, a haza bölcsei mind azt mondják rá: «amen, jól van így». És nekik is igazuk van: ők nem tudtak a küleseményekről semmit; diadalmainkkal ellenkező hamis hirek rémíték el őket; sírunkat látták maguk előtt, nem megdicsőülésünket. A halálból hittek bennünket megváltani. Mindenki el volt ámítva, mindenki azt hitte, hogy a szégyen árán hazáját s annak kétszázezer hű fiát tartja meg az életnek. Ezért kötöttek ilyen áron békét.

Egy szótlan hang, az elszörnyedés sóhaja zúgott fel a hallgató tömeg ajkáról, mint az éjjeli szélzöngés.

– Ki itt a vétkes? folytatá nyugodt, reszketés nélküli hangon Dávid. Senki sem. Honfitársaink nem. Ők hittek. Az ellenség sem. Ő védte magát. Egyedül én vagyok a vétkes, ki rosszúl számíték, tévesen intézkedtem, kinek hibája miatt a királyhoz küldött értesítés nem jutott el a czélhoz. Az egész balvégzet súlya az én fejemet terheli és senki sincs, senki a földön, kinek e súlyos vádban velem osztozni egy milliomod résznyi joga lenne. Ím itt állok előttetek. Fedetlen főm, kitárt keblem. Itéljetek meg. S ha itéletetek elmarasztaló, irányozzátok felém minden oldalról fegyvereiteket és hajtsátok azt végre.

Nesztelen csend követte szavait. Senki sem mozdult.

– Én ismét és újra kérlek és szólítalak, bajtársaim, hogy ha boszút követel a fájdalom, melyet éreznetek kell, itt áll első és legfőbb tárgya a boszúnak; kezdjétek rajtam el. Itéljetek el! Öljetek meg!

E szóra, mintha összebeszélés volna, egy általános éljen kiáltás zendült fel a vitézek tömegéből.

Dávid meghatott hangon folytatá:

– Tehát azt itéltétek, hogy «éljek!» Már most én elmondom tinektek, hogy miért fogok hát élni? Mit teszünk most?

– Halljuk!

– Két út áll előttünk. Az egyik a Kárpátokon át hazánkba vezet. Azt mondani, mi nem vállaljuk el a békekötést; mi győztes zászlóinkat a vert ellenség tetemein keresztül hazavisszük; otthon a hatalom jogánál fogva megváltoztatjuk a szerződéseket s csinálunk új rendet az országban, a hogy csinálnak azt más nemzetek, nem törődve szomszédaik, nem Európa véleményével. A nihilista ellenfél a népjogon kivül áll, annak nincs szövetségese, s a mi elintézni valónk van a dynastiánkkal és az osztrák féllel, az nekünk belügyünk: senkinek semmi joga beleavatkozni, s a ki tehetné, Németország, most másfelé van elfoglalva. Az osztrák féllel pedig, ha ellenség akar lenni, majd elkészülünk magunk…

Már erre a szóra kitört a zaj. A hadfiak közül legtöbbnek ez volt a legkeserűbb lázálma. Ez tetszett nekik!

– Lehet, hogy Ausztriát legyőzzük, folytatá Dávid. Ámbátor az igen szivós nép, kitartó, gazdag és jó katona; ámbár valamennyi várunk mind az ő kezében van. Az is kétségtelen, hogy ha Budapestet birni akarjuk, azt az osztrák hatalom csak mint füstölgő romhalmazt hagyja ott nekünk s a mit egy század e város falai közt összehalmozott gazdagságban, fényben, műkincsekben, emlékekben, azt egy átkozott éjszaka mind megsemmisítheti. De ez nem fődolog. Mindezt visszaszerezheti egy boldogabb ivadék újra…

Az elébbi helyeslő zaj ismét felhangzott; de már csendesebben.

– Még akkor azonban nem lesz vége a harcznak. Azon országnak, melyet az ős korona nem tart többé össze, minden darabja megmozdúl s azt vérrel kell egymáshoz ragasztani újra. Árpád népének újra meg kell harczolni Mén-Marót, Zalán és Szvatopluk népeivel, a pánszláv és dákoromán belháborút végig kell küzdenünk és eltipornunk mindent, a ki erőnket jogúl nem fogadja…

A tetszészaj nagyon csendes volt már.

– S még itt sincs vége a harcznak. A szabad köztársasággá lett Magyarország nem ismerhet főpapok vallását, nem ismerhet főurakat, nemes embereket: végig kell folytatnia a megkezdett harczot saját hitfelekezeteinek hagyományos uralma ellen, összetörni mindent, a ki magát nemesebbnek vallja másnál és dúlni saját beleiben és irtani az ellenkező véleményt a legördült fővel együtt ezerével, míg állunkig nem ér a saját fajunknak kiontott vére. Akartok-e hazamenni, bajtársaim?

Most már egyetlenegy helyeslő szó sem hangzott.

– És ha keresztül úszunk a vértengeren, folytatá a mély csendben Dávid halkkal, ott vár reánk a szikla, melyet a vér egész oczeánja sem nyelhet el soha. A nyomor, az inség kopár sziklája ez. Az országunkat terhelő államadósságok elpusztúlhatatlan tömege, mely osztályrészünk marad a kivívott hazával együtt. Mi lesz belőlünk? Egy ország, melynek földei parlaggá taposva, városai romokká dúlva, folyói vértől áradva, lakosai koldusokká téve; hol a honszeretet kiirtva, helyébe testvérgyilkos örök gyülölet beoltva; ez lesz a mi hazánk. Menjünk-e haza, bajtársaim?

«Nem… nem… nem!…» hangzott a mély tömegből: mintha csendes zokogás hangja sugná tovább.

Az égen hajnalodni kezdett; fák, sziklák világosodtak már; csak a férfiak arczai voltak sötétek.

Dávid a hajnalodó ég felé nézett.

– S most nézzünk a másik útra, bajtársaim. Ha mi elfogadjuk a békét, úgy, a hogy van, minden következményeivel, kapunk egy szigetet a Duna és tenger között, melynek ősföldjét még nem túrta eke. E sziget területe negyvenkét négyszög mértföld. Mi alkotunk e szigeten egy új hazát. A hogy alkották Velenczét az Attila elől menekülő Aquilejánok; mi teremtünk a Duna-Deltán egy második Velenczét. Hatalmasabb, fényesebb, szabadabb köztársaságot az előbbinél. Mindenünk megvan hozzá: a puszta tér, melyet ujjáteremtünk, és karjainkban, kebleinkben a teremtő erő. Kétszázezeren vagyunk most. Mihelyt hajlékot tudunk verni, utánunk jőnek azok, kik bennünket szerettek, hitveseink, kedveseink, s tíz év mulva palotasorok állanak a Duna-Deltán s egy millió lakosa lesz városunknak! Alkotunk államot, melynek alkotmánya a szabadság társadalmi alapja, a munka. Egy államot részvényekre. Melynek minden polgára az állam részvényese s nemcsak hogy adót nem fizet, hanem az állam tiszta hasznából osztalékot húz. Egy államot, mely új közlekedési eszközei segélyével központot fog alkotni Európa és Ázsia kereskedelmei között, s hálózatát kiterjeszti majd az öt világrészre és annak minden szigetére. Államot, mely a hány munkás kéz és tanult fő meg akar benne települni, mindannyinak méltányosan díjazott foglalkozást képes adni. Államot, melynek kincsei akként szaporodnak, a hogy lakosainak száma növekszik. Államot, melyben nem lehet senki szegény, nyomorúlt, elnyomatott; lehet mindenki boldog, gazdag és szabad. Államot, melyet nem háborgat vallásvillongás, nem marczangol nemzetiségi tusa, nem oszt meg rangosztályzat, pártfelekezetesség. Államot, melyet nem kötöztek még agyon törvények millió paragrafusaival, de melyben törvény lesz a megszokott becsületérzés, a kölcsönös hitel, a közügy iránti ösztönszerű szeretet s törvényszéke az esküdtszék, birája a békebíró. Államot, melyet nem kell bástyákkal védni, melynek nem lesznek zsoldos hadseregei, hivatalos henyéi. Államot, mely nem kifelé, de fölfelé igyekszik nőni, s túl emeli a fejét a szomszéd zömök óriásokon. Államot, mely Európa minden szabadelvű, becsületes, boldogtalan üldözöttjének menedéke leend, s oly erős menedéke, a melyet sem ember, sem pokol meg nem támadhat soha!… S egykor talán ez a kicsiny állam még segítségére jöhet annak a nagy hazának, mely bennünket kirajzott, nagy veszedelmének súlyos napjaiban s szabadítást hozhat az ős Magyarhonnak, midőn veszni indul minden. Ez a második út, bajtársaim… Jöttök-e velem erre az útra?…

E perczben kivillant a hegyek mögül a napsugár, s oda szórta aranyát a szónokra és a gyülekezetre.

Egy értelemnélküli ordítás, vegyülve zokogó kaczajjal, keserű örömkitöréssel, zendült fel Dávid végszavaira. Nem tudni azt, hogy mit kiáltottak? csak azt látni, hogy odarohantak Dávidhoz minden oldalról, lekapták az emelvényről, vállaikra emelték, körülhordozták, és a ki érte, a hol érte, csókolta kezét, ruháját; és nevetett és csorogtak a könyei az arczán.

– Fiuk! Kiálta most egy stentori hang, mely uralkodott a népzajon. Dárday maga kapott fel a gép tetejére.

– Bajtársak! Egy szót! Mi legyen új hazánk neve? Dávid, adj nevet a mi városunknak!

A társai vállára emelt férfiu a csend pillanata alatt így szólt:

– Legyen a mi városunk neve: «Otthon». Jó név nekünk s az idegen könnyen kimondja, csaknem az angollal azonos: «At home».

«Éljen!» zendült rá minden ajkról.

– Fiuk! mennydörgött újra a honvéd vezér oroszláni hangja. Fel tehát a mi Otthonunkba! Nem lát bennünket többet Kutya-bagos!

Az égretörő hahota koronázta meg a nép kedélynyilatkozványát. Ez volt a legnagyobb hatású szó. A mit Dávid beszélt, azt nem mind értették; de azt, hogy «nem lát bennünket többet Kutya-bagos!» megértette mindenki s ez megmaradt jelszónak.

A küldöttek siettek ezredeikhez vissza, s a Tátra bérczei egyre odább-odább mormogták ezt az örömüdvözölte szót: «Otthon!»

Mikor a néplelkesedés nyilatkozványaitól szabadulni lehetett, Dárday, Severus és Dávid félrevonultak a fővezér szállására, az egyszerű parasztházba.

– No bajtárs, mondá a fővezér, lelkesedés már van az új állameszmédhez, a mennyi elég; hanem már most beszéljünk a dolog prózai oldaláról. Majd én elmondom neked, hogy mi az a Duna-Delta? Mikor húsz év előtt az európai Duna-bizottság a congressus határozata folytán Románia kezéből Oroszországéba adta át e torkolattért, én is jelen voltam a helyszinén, mint követségi attachée, s bejártam a bizottsággal az egész 47 négyszög mértföldnyi területet, a recompensatio megállapíthatása végett. Románia öt milliót kért, de biz annak csak egy milliót itéltek meg a Duna-Deltáért. Azt sem éri meg. Te előtted valószinűleg a Nilus Deltájának csalképe lebegett, a gabnatermő éden. A Duna Deltája nem az. Ez egy lakatlan, mert lakhatatlan, elátkozott ország. Mikor a «Kilia» Dunaágon haladunk végig, jobbról egy véghetetlen sötétzöld tengert látunk magunk előtt, egy nádtengert. Ennek a «föld»-nek a neve «Léti»-sziget; hanem ez a föld napvilágot még nem látott soha. Ennek a délnyugati oldalát ismét elválasztja egy keresztbeszelő folyamág, s képezi a «Csatál» szigetet, itt a nádas posványnyá qualificálja magát s mértföldekre hátahoporjás zsombikok, rőt bürük fedik el az ingoványt. Ha kis propellerünkkel e keresztágon végig haladunk, magunk előtt látjuk két oldalt a mocsárvilág mindenféle változatait, büzhödt tócsákat, zöld békalencsével behártyázva, tengerszélességű tavakat, mikben ezrei a vízi szárnyasoknak lubiczkolnak, s néhol száz meg száz elvadult bivaly fürdik, csak a feltartott feje látszik ki a vízből. A hol fűzfás a berek, hemzseg benne a farkas meg a róka. Egy-egy kopár szigeten körülállnak a pelikánok és con amore űzik a nemes halász-sportot. A füves lapályok tocsogói tele vannak pióczával; a levegőben, mint füstfelleg, száll a szunyog. Most kijutunk valami szabadba. Azt hihetjük, hogy ez a tenger, mert nem látunk partot. Nem. Ez csak a Duna-Szulina ága. Ennek a partján találjuk az egyetlen városát a Duna-Deltának. Szép város. Nehány száz disznóól, piszkos zsebráknéptől lakva, valamennyi fakunyhó magas czölöpökre emelve, hogy a mocsár fel ne vegye. Ez volt a Duna egyedül hajókázható ága. Csak volt. Mert a mióta az európai Duna-bizottság Oroszország felügyeletére bizta a Duna torkolatait: az új souverain annyira elhagyta ezeket zátonyosodni, hogy most már nagyobb hajóknak hozzájárulhatlanok. Az előtt is a tengerről jövő nagy hajókat csak eléjük küldött kisebb hajókkal lehetett a Szulina-torkolaton felvontatni, de most már az orosz felügyelet alatt a Dunatorkolat oda jutott, hogy csupa apró ágakra szakad, a miket «zsilók»-nak neveznek, a Kilia ágnak egyedül harmincz ilyen zsilója van, megannyi szigetkével, mik közt alig hat lábnyi magas a víz s a Duna kiömlése előtt a tengerben mindenütt keresztül állnak a hosszú zátonyok, melyek fölött csak három-négy lábnyi a víz, A harmadik fő Dunaág, a Szent-György-Duna, mely délkeletnek ömlik alá, épen egy elkészült szigetet talál a kiömlése előtt, melyet már be is nőttek a fák. A sziget török neve Chedrile, s az hosszú zátonyban folytatódik a víz alatt. A Szulinaág és a Szent-György-Duna által képezett szigetet hivják Moishénak. A negyedik ág azután, a minek a neve «Porticskája», egészen délnek halad s nem is szakad a tengerbe, hanem maga emberségéből alkot egy nagy tavat, a «Razin»-t. Ezek a mi paradicsomunk határai. Belül semmi embermívelte föld. Egyetlen felszántani való hektár sehol. Csupán a Moishe szigeten van egy emelkedettebb térség, nehány négyszög mértföldnyire: az őserdővel van benőve. Ez az egyetlen kis hely az, a melyet letelepülésre használhatnánk. A többi részét a Deltának örökösen a víz alatt tartja, s azonkívül évenkint háromszor-négyszer áradásaival végigsöpri a Duna, úgy hogy a tenger a Duna torkolata körül mértföldnyire sárga az iszaptól. A tél itt rideg, nedves és kellemetlen; őszszel a levegőnek fele szunyog, a víznek fele béka, tavaszszal a mocsárlég előhozza a harmadnapos hideglelést, a rohasztó lázakat, a petécset, melynek különösen a jövevények rögtön áldozatúl esnek. Azért nem is választja lakásul a Létit és a Moishét se letelepülő nomádgazda, se vállalkozó űzér, se vadász nem megy oda élvet keresni; még haramiabanda sem fogadja el menedékül. Az orosz kormány kétszer kisérlette meg telepítvényeseket küldeni oda; mind elpusztultak, s a szulinai parthivatalban egy esztendeig működni egyenlő büntetésnek tartatik a Szibériába számüzetéssel. A wodrawai váracsban pedig, mely hordott halomra építtetett kőből a Létin, mégis tetejéig zöld a penésztől, minden két hónapban változtatni kell a helyőrséget. Már most mondd el, kedves pajtásom, hogy tartasz te el ebben a paradicsomban tíz esztendeig kétszázezer embert, s hogy számolsz be azoknak a bőrével tíz esztendő múlva?

Dávid készen volt válaszával.

– Sokat gondolkoztam én mindezeken, s a miket elmondtál, én is ismerem. Olyan helyre megyünk, a hol háromszor kell elfoglalnunk a földet: először a tulajdonosától, másodszor a víztől, utoljára az európai diplomatiától. Kezdjük az elsőn. A Delta földének, mint földnek, tulajdonosa az orosz kormány. Neki egy millió rubelért engedte azt át Románia. Mi Sasza asszonynak igérünk érte öt milliót s azzal a föld tulajdonosaivá leszünk, fenhagyva a suverainitás jogát.

– És ha Sasza asszony nem áll rá az alkura?

– Rá fog állni s erre három oka van. Az egyik a financiális ok. Öt millió rubel szép pénz s erre most neki szüksége van. A másik az ethicai ok. A legközönségesebb ethica szerint az, a ki egy embert, annyival inkább kétszázezeret valahová száműz, tartozik arról gondoskodni, hogy az ott azon a földön kenyerét megszerezhesse. Ezt még a deportált gonosztevők irányában is követik. Anglia Uj-Hollandban, Francziaország cayennei és samboangeni telepein, s Oroszország maga Szibériában. A hadi foglyul internáltak számára is fentartja ezt a népjog. S ha Sasza asszony azt nem akarná figyelembe venni, ha az a nézete volna, hogy mi a Duna-Deltába éhen meghalás végett küldettünk, jön a harmadik ok: a hatalom. Ha ő a mi szerződésünket ma nem irja alá, holnap nem élelmezzük a táborát s megismertetjük vele, hogy mit tesz koplalni? Egymás torkán tartjuk a kezeinket kölcsönösen, azért nekünk igen szépen kell egymással bánnunk.