ELSŐ RÉSZ. AZ ÖRÖK HARCZ. (continued 3)

A herczegnő bámulva kérdé:

– Mi az a Sabina?

– Elmondjam?

Hermione Peleia inte Rozálinak, hogy üljön le s maga leereszkedék egy mennyezetes karszékbe.

Rozáli leült a lábához egy zsámolyra s aztán elmondá neki, hogy mi az a Sabina?

A REPÜLŐ GÉPEK ŐRÜLTJEI.

Hárman voltak.

A piaczi élcz elnevezte őket Szentháromságnak.

Az egyik abban őrült meg, hogy a léghajó kormányozhatóvá tételét akarta kitalálni s most azt képzeli magáról, hogy ő az Atya Isten, ki hivatva van nytroglycerin mennyköveket és jól tempirozott istennyilákat hajigálni le az egymással veszekedő emberiség fejére. Termetére nézve semmiféle európai mythos Isten bálványához sem hasonlít, legkevésbbé a keresztyén ikonok főalakjához. Arcza duzmadt, szakála vörös és ritka, haja borzas és sertés, homloka húsos, alakja köpczös. Hanem az nem akadályozza abban, hogy ő magát a mindenség urának higyje s az illetékes tiszteletet megkövetelje.

A másik már valósággal hiú arra, hogy ő a Fiú Istennek nevezheti magát. Szőke haját hosszúra eresztve, középen kétfelé választva viseli s rőt szakálát nagy gonddal igazgatja kéthegyűre, hogy a názáretbeli szent alakhoz hasonlítson. Ez pedig abba tébolyult bele, hogy léghajó nélkül, csupán mesterségesen alkotott és fűtött gépművezet segélyével akart a légbe emelkedni. Meg is tette a kisérletet a tihanyi hegytetőről s beleesett gépestől együtt a Balatonba. Magát kifogták, de tébolyultan.

Ez a két ember ki nem állhatja egymást. Először azért nem, mert az Atya sehogy sem akarja elismerni, hogy az a másik az ő Fia lehessen, a Fiu viszont emezzel nem akar családi összeköttetést fentartani; de még inkább gyűlölik egymást azért, hogy az egyik tagadja a másik tudományát, lehetetlennek tartja annak számításait, okoskodásait, tervezeteit; a mit tudvalevőleg tudósok, technikusok soha sem szoktak megbocsátani.

Már most ezek közé került harmadiknak Tatrangi Mózes, Dávidnak az apja. A betegápolók, az őrök, a kertész, a látogatók nem csinálnak belőle titkot, hogy ez hát a «Szentlélek».

Először azért, mert már a másik kettő meg van hozzá; másodszor pedig: mert ez már igazán tudott is repülni, még pedig léggömb nélkül és fűtött mechanikai gép nélkűl le is esett, összetörte magát. Látszik rajta: egyik karja hátraficzamodva, egyik láb kifacsartan felhuzódva, a nyaka félregörbülve, az állkapczája is félretörve, az egyik szeme is lejebb áll, mint a másik: egy minden symetriájából kiferdített emberi trapezoid.

Erre haragszik azután még csak a másik kettő nagyon!

És az természetes: tudják felőle, hogy istentagadó. Nem titkolja, hogy ő semmi olyan istent nem hisz, a kinek eleje és vége van; a kit ha megharagítanak, haragszik; ha kibékítik, kibékül; ha jó szót adnak neki, ajándékoz; s a ki lelkes teremtményeinek kilencztizedrészéről nem akar semmit tudni. (Látni való, hogy milyen maniacus bolond.) Hanem az még csak hagyján, hogy ily általánosságban atheista; de még azonfelül abban a hírben áll, hogy a szombatosokhoz tartozott, tehát Messiás-váró. Ezt meg már az ifjabbik tagja a hármas egységnek speczialis önérdeknél fogva épen nem tudja neki megbocsátani. Ketten együtt pedig leginkább azért törnek ellene, mert az ő theoriája a repülőgépről mindkettőjük alkotásait teljesen semmivé teszi, összelapítja, szétrombolja.

S ez a három ember, a ki ennyire gyűlöli egymást, a ki boszankodik a collectiv gúnynévért, melyet a másik kettővel együtt visel, azért mégis mindig egymást keresi; a mint belépnek a közös társalgási terembe, a mint összetalálkoznak a kert útjain, rögtön egymásba kapaszkodnak és aztán vitatkoznak vége-hossza nélkül, kiki a maga számításait védve s a másikét ostromolva.

Veszekesznek, perlekednek; de nem tudnak egymás nélkül élni.

… Mikor Dávid a haditörvényszéki esete utáni reggel fölkereste a lipótmezei tébolydát, akkor is épen együtt találta az apját a másik két őrülttel. A kertben volt egy hatoldalú filagoria; a «körül» szokott a három őrült tudós vitatkozni. Azért nyomtuk meg a szót: «körül», mert mindegyiknek a zsebében volt rendesen nagy mennyiségű kréta, mindegyik kiválasztott magának egy oldalt a deszkaépületből s azt azután tételeinek bebizonyítására úgy teleirta valamennyi algebrai képletekkel, hogy estefelé mind a hat oldala a hexagonnak tarkállott az arithmetikai jegyektől, a kertész alig győzte azokat este lesikálni; morgott is eleget, hogy hogyan tud valaki ilyen bolondokat firkálni a falra.

Akkor is a kezében volt mind a háromnak a kréta, mikor Dávid fölkereste az atyját. Élénken el voltak foglalva. Mind a háromnak ragyogott az arcza. Nagy tűzben voltak.

Tatrangi Mózes, mikor meglátta a fiát közelíteni, messziről intett neki, hogy ne zavarja meg az érdekes vitát; erre aztán Dávid megállt, nekivetette a hátát egy platánfának s várta, hogy mikor kerül rá a sor?

Most épen a vörösképű öreg magyarázott.

– A léghajózásnál semmi sem egyszerűbb. A levegőég soha sem nyugszik, annak mindig van áramlata, még pedig kettős: egyik réteg a másik fölött. A léghajós feladata csupán az, hogy abba az áramlatba emelkedjék vagy szálljon alá, melylyel tovább akarja magát vitetni. Hogy minő áramlatok vannak fölötte és alatta? ezt megtudhatja a felbocsátott Reichard-féle kémlőlabdák és Aswood leeresztett hullóernyői által. Ha a kedvező ár a feje fölött van, kihányja a hajóterhet s felszáll; ha alatta van, kiereszt a könenyből s lebocsátkozik.

– S ha aztán megint feljebb kell mennie? akasztá őt meg a mechanikus őrült.

– Van róla gondoskodva a Clay-féle könenykészítőgép által. Kőszénparázson átvezetett vízpárából lesz szénéleny és szénsavany; ezt mésztejen átvezetjük; az felszüri a szénsavat s a fenmaradó gáz a legalkalmasabb a léggömb újra töltésére.

– Tehát az ön léghajójában tüzelni is szükséges szénnel; ott égő szénnek kell lenni. Feje fölött pedig könenynyel telt léggömb. De arra nem ülök rá.

– Értsük meg egymást! Az eddigi léggömbök tökéletlensége miben ált? Kisszerűségükben. Ugyan mit mondanának arra az emberre, a ki egy csónakon nekiindulna az atlanti oczeánnak, hogy átvitorlázzék rajta Amerikába? Azt, hogy bolond. Hát erre a nagy oczeánra itt, hogy mer valaki felhágni egy csónakon? Pedig úgy-e, egy ötezer tonnás vitorláshajó milyen szépen körüljárja minden gép nélkül a föld minden tengereit? Gálya kell erre a magas oczeánra, nem csónak. Egy Great Eastern. Az én légjáró gályám egy óriás, mely ezer mázsát emel a magasba. A talapja Petin rendszere nyomán van összeállítva, csak hogy az enyimnél a középvitorlák helyett, melyek az oldalszeleket, akár a Lee, akár a Louw oldalról jövőket, az egyenes irányra felhasználni hivatvák, oldalredőnyök vannak alkalmazva s a négy kaucsuk léggömb, mely az egészet fölemeli, nem a hosszú hajótest hosszában, hanem a két végére van alkalmazva. A hajótest közepén tehát tüzelni lehet, sőt kell is, a rajta utazók végett. A nyitott léggömbből a köneny magától le nem jön, mert az 14-szerte könnyebb, mint az atbmosphærai levegő; hogy pedig a fütőgépből ne mehessen föl hozzá szikra, arról gondoskodik a szikrafogó.

– De elvégre is az ön léghajója akármilyen óriás lesz is, csak oda megy, a hova a szél viszi. Mi hasznát veszszük annak így a háborúban? Ezt veté ellene a mechanikus őrült.

– Nem oda viszi a légáramlat, a hová ő akarja. Tervem egyesíti mindazt, a mit Herson föltalált, az oldalszárnyakat s a legyező-alakú kormányt, melylyel ha akarom, körben fordítom meg a léghajót, mint pedig Partridge Pneumodromonát. Léggömböm kaucsukból van, tiszta könenynyel töltve, nem világító gázzal, mint az eddigiek. Minthogy pedig a köneny a magasban, hol ritkul a lég, erősen kitágul, nehogy a gömböt szétrepeszsze, ebben egy második gömb van, athmosphæriai léggel töltve. A mint a köneny feszít, ezt a léget egy szellentyün át kiszorítja s magának helyet csinál. Fütő gépemmel egész 60° Celsiusig hevíthetem a gázt a kaucsuktömlőn át s nevelhetem tetszés szerint az erejét. Elhagytam azonban az egész repülő gépezetet, a mivel Partridge csak magát csalta meg. Az ő spirálszélkerekei s fekmentes szélkelepei, mik a hajónak hol verticalis, hol horizontalis irányt adtak volna, mathematikai képtelenségek. A gőzgép által hajtott szélmalomszárnyak forogtak ugyan, de azoktól a hajó sebesebben nem ment, épen úgy, mintha egy lapátkerekű gőzösnek az egész kereke vízben volna: mert a mit a hátracsapó lapát a légen taszít, azt az előre csapó másik lapát épen olyan erővel visszataszítja, 1−1=0; 0+0 ez is =0. 1×1 mindig =1. Ez ellen erőszak nem segít. Az a terve pedig Partridgenek, hogy majd ő neki egy nagy hengerbe illesztett szélmotollája a szelet úgy fogja irányozni, hogy azzal a kormányvitorlára szeglettörésben hasson, tisztán képtelen számítás; azért, mivel hogy léghajón nem érezni szelet. Az együtt úszik a légáramlattal s a legvadabb orkánban úgy érzi a bennülő, mintha tökéletes szélcsendben volna. Gép nem visz minket a légben soha! Hogyan viszi hát a madarakat a szárnyuk? Arra könnyű a felelet. Először is a fölemelt szárny a supinatió perczében a léget élével hasítja, lecsapva pedig a lapjával üti. Másodszor, ha tudnánk is hasonló fordulatokat adni egy fel és lecsapó gépszárnynak, külömbségül marad fenn az, hogy az izomerő, mely a madár szárnyát öntestének fölemelésére képesíti, minden eddigi, ember által feltalált gép mozderejéhez képest úgy áll, mint 1:01-hez. És harmadszor az, a mivel a madár repül, a szárnytoll, a hatalmas «panne» semmi ismeretes anyagból elő nem állítható. Ez szilárd, ruganyos, törhetlen és könnyű. Hol van ilyen anyag az eddig ismeretes 64 elem és annak összetételei között? Az aczél szilárd, ruganyos, de törékeny és nehéz, az aluminium könnyű és ruganyos, de nem szilárd, elhajlik; a molybdenezüst ruganyos és könnyű, de törékeny. A wallosin képlet ruganyos és könnyű, de nem szilárd; az ebonit, ez a neme a vulkanizált kaucsuknak, a miből fésüket, botokat, sőt hintórugókat is készítenek, volna még legalkalmasabb a madártollat helyettesíteni; de veszedelmes volna őt a légben röpülésre használni negativ idioelectrikus tulajdona miatt, a minek hatását nem lehet előre kiszámítani. Azért nem marad és nem is lesz soha más megoldása a légben járásnak, mint az én rendszerem, mely e három tényen alapszik: a föld vonzereje, a különböző légrétegek ellentétes áramlatai s a különféle súlyú légnemek folytonos felhasználása és végül az egésznek nagy mérvekben alkalmazása.

Itt megpihent az első őrült.

A másik két bolond végig hagyta őt beszélni. Arról lehetett megismerni, hogy bolondok és nem igazi tudósok, mert ha igazi tudósok lettek volna, régen belekiabáltak volna az előadó kalkulusába s össze-vissza szamarazták volna egymást.

Csak azután, hogy rákerült a sor, fogott a szóhoz a legifjabb őrült, kettős szakálát gondosan kétfelé simítva s haját hátravetve.

– Uraim! Van-e a fecskének a hátán léggömb? Ugy-e, nincs? Könenynyel van-e töltve a vadkacsa bőre? A kik valaha vadkacsát ettünk, tudjuk, hogy nem azzal van töltve. Azonban én nem kértem tanácsot a madaraktól, hanem a halaktól. Ez a tisztelt úr azt állítja, hogy először is egy gépnek, mely minden emeltyüjével ugyanazon elemben van elmerülve, lehetetlen előmozdító erőt kifejteni; másodszor, hogy a szárnymozdulatokhoz, még ha a supinatiónál a kettős fordulat alkalmaztatnék is, nem lehet találni oly megfelelő mozderőt, mely a mozdító gépet magát képes legyen helyéből fölemelni. Mindkét állítását megczáfolja nem a madár, de a hal. A halnak a farka egy propeller, mely egészen el van merülve a vízben és mégis úszik vele és kormányoz; úszszárnyainak izmai aránylag igen gyöngék. Ha egy vízzel tölt hólyagot kötnénk egy halnak a derekára, könnyebben tudna-e azzal úszni? Nem. Mert még egy nagy csomó vizet is kellene magával vontatnia. Ha tehát lehető olyan gép, mely a légnyomást felhasználva, repülésre képesít, annak a ráakasztott léggömb csak kölöncz, mely ha hátrább marad, mint a gép, azt feltartóztatja; ha előtte jár, akkor nem adhat neki a gép irányt, ha pedig másfelé viszi a légáramlat, mint a gép iránya, akkor az «erők parallellogrammja» elméleténél fogva, a léghajó mindig az ismeretlen cathetusok hypothenusáján fog járni, azaz nem tudja, hogy hová megy? – A léggömbhajózás az egész hadviselésben nem egyéb, mint egy igen kétséges koczkajáték. Sikerülhet olyankor, ha egy nagy ostromló sereg egy másikat egy városba beszoríthat, mint azt Moszkvában láttuk az orosz forradalom alatt; a hol az ostromlók ezer léggömböt eresztettek fel, ők maguk tetszés szerint választhatták a helyet, a honnan felbocsátják a ballont, e léggömbök mindegyike több mázsányi nytroglycerinnel töltött pokolgépeket vitt magával; tempirozott gyujtók abban a perczben felgyujtották a könenyt, mikor a gömb a város fölött lebegett s a pokolgép aláhullott s a várost rommá zúzta. Hanem, hogy hasonló művelet a nyilt mezőn is sikerüljön, a hol nem választhatja az ellenfél tetszés szerint a fölemelkedési pontot, sem elég nagy támadási tárgyakat maga előtt nem talál, azt nem hiszem. Mint ballon captif, kötélre kötve, a vár falán talán használható, elfogni az ostromló ballonokat; még az is lehető, hogy kedvező széllel minden ezred előtt egy pár ballont bocsássanak előre, melyet idelenn egy csoport katona tart és bocsát előre, míg odafenn kettő a csónakból robbanó lövegeket hajigálhat le az ellenfélre, különösen annak álczázott ütegeire; de ennek is megvan két igen nagy akadálya: az első az, hogy az ilyen léggömbnek, hogy az ellenség röppentyüi el ne érjék, igen magasra kell eresztve lenni, mely távolból biztosan czélozni alig lehet. A második meg az, hogy a ki próbálta már, mit tesz léghajóba ülni, mikor az még kötéllel van csatolva a földhöz, az tudni fogja, hogy abban egy olyan folytonos rázkódás megy véghez csak húsz méternyi kötélen is, hogy az embernek majd a lelke szakad ki. Hát még majd egy ötszáz méternyi kötélen! Hiszen azt semmi tengerész nem fogja kiállani; az az ötszáz méternyi kötélen hánykódó ballon hajósa ott nem hogy a bombavetésre gondoljon, de elájul, elszédül és megbolondul. A háboruviselő léggömbökről tehát ne beszéljünk többet. Meg kell térnünk a mechanikai ærostatok elméletéhez. Melyik gyermek nem ismeri azt az egyszerű repülő gépet, a mely alakjára hasonlít a szélmalomhoz és a propellerhez, ezt egy fogas korongra csavart zsinor segélyével sebes pörgésbe hozzák s arra az magától felrepül a levegőbe. Ez az én repülő gépem elmélete is, propeller szélkelep, melyet egy korongnál fogva egy calori gép (nevezzük «hő léggépnek») folytonos pörgésben tart. Épen száz éve annak, hogy Ericson a hőléggépet mozderőül alkalmazta. Húsz évig küzdött a kisérletekkel, míg gépe hibáit, akadályait kiismerte, legyőzte, végre egy kétezer tonnás hajót mert egy hőlégmozdonynyal a tengerre bocsátani. Később Lehmann e gépet még tökéletesebbé tette a hideg- és hőlég kölcsönösen ellenható s egymást felváltó müködtetésével. Végül Laubroi és Schwarzkopf tökéletesítették. Mai nap már ez a rendszer csaknem mindenütt kiszorította a mult század gőzgépeit a használatból. Hanem fűteni a hőlégmozdonyt is kell, csakhogy tizedrésznyi fütőszer elég hozzá, mint a gőzgépekhez kellett. Tüzelőgéppel azonban repülőgépet összekötni nem lehet; a légben repülő gépnek oly gyorsasággal kell mozogni, mely a tüzelést szertelenül fokozná; én tehát széntűz helyett használtam az alkarsint. Tudjuk, mi ez. Más néven cacodyloxid. Mirenytartalmu nedv, mely a víznél súlyosabb s annak a fenekére leszáll s a mint levegő ér hozzá, egyszerre forrni, bugyogni kezd, áthevül s lassankint 200 fokú melegséget fejt ki. Hivják «Cadet égő vizének» is. Ez volt repülőgépem fütőszere. Kisérletem a legszebben sikerült. Gépem 45 fok alatti hajlásba helyezve, a mint a gép a hátulsó szélkelepet mozgásba hozta, perczenkint 50 méternyi sebességgel indult meg fölfelé. A gép orrára volt alkalmazva egy Cœhorn-féle «amusette»; mint tudva van: kis kaliberü ágyu, melyből én ugyanazon hajtó gép erejével, gépem harczi czélokra alkalmas voltának bebizonyításául két első percz alatt 20 röppentyüt bocsátottam a Balatonba. Hallottam a partokon körülálló nép tapsolását, éljenriadóját. Akkor az eddig haránt repülő gépnek fekmentes irányt szándékoztam adni s ezt egy halfarkalakú kormány mozdulatával véltem elérhetni. És itt, itt kellett valami hibának lenni a számításomban. A félvonalra számított mozzanat egyszerre mértényi külömbséget vetett s az elhibázott hajszál, mely gépem elejét a horizontalis vonalon alól nyomta, már a következő perczben ötven lábnyi lefelé haladást okozott. Propellerem kelepe, mely addig fölfelé taszított, épen oly erővel kezdett hajtani lefelé. Szerencsém, hogy a Balaton volt alattam. A kik nézték repülésemet, azt mondják, hogy az nem egy parabolát képezett, a hogy kilőtt lövegek szoktak, hanem tökéletes derékszöget. Fölment 45 fok alatt, egyszer megállt s onnan megint 45 fok alatt lejött. Itt megáll minden mathematikai számítás. Tagadhatatlan, hogy a gép működése okozza ezt a tüneményt. De hol van hát a hiba? Ezt nem tudom. De meg fogom tudni. Számítok és újra számítok; s ha innen kiszabadulok, ismét megkisérlem a gépemet és hiszem, hogy rátalálok a hibájára.

Az őrült egész felmagasztaltsággal beszélt rögeszméjéről, mely az égbe felvitte, onnan ledobta s eszét veszítteté vele.

A harmadik, Tatrangi Mózes, csendesen mosolyogva nézte a beszélőt, kinek kezei idegesen reszkettek és ajkai tajtékoztak, a míg szólt.

Akkor aztán ő szólalt meg.

Mélyből hangzó csodálatos hangja volt, mint a hasbeszélőkké; bizonyosan mellcsontját horpasztotta be a légi esés.

– Az önök rendszereinek hibája legelőször is, uraim, hogy az egész czél, a melyre irányozva vannak, nem tökéletes czél. Önök fel akarják találni a repülést azért, hogy azt hadviselésben használhassák; tehát emberölési kedvből, hiuságból, nagyravágyásból. Az ilyen czélnak nem lehet pályakoszorúja. Régidő óta kinlódnak ezekkel; s sajátságos, hogy többnyire czipészek, bukott kereskedők, megvert hadvezérek foglalkoznak a repülés mesterségének találgatásával. Már 1786-ban repült egy sabléi lakatos legény, a hires Besniére egy szárnyas géppel, melyet saját maga kezével-lábával mozgatott. Át tudott vele repülni széles folyamokon. Következett rá Blanchard Párisban, ki két esernyő-alakú szárnynyal kísérté meg a repülést, azután a bécsi óraműves Degen. Mind megbuktak. Önök uraim, mielőtt az ég magasába készültek fölemelkedni, emelkedtek volna föl elébb a lélek magaslatába; és ne azzal a szándékkal keresték volna a repülés titkát, hogy majd e találmány segélyével százezreit az embereknek lehet biztos magasból leöldökölni; hanem gondoltak volna arra, hogy a ki a repülés titkát feltalálja, a mellett, hogy az örök békét hozza meg az emberiségnek, egyúttal megnyitja az egész földet a közös jólétnek és a szabadságot és a világosságot elterjeszti a kerek földtekén. Hogy a ki ezt kitalálja, meggátolja a népek elnyomását, szabaddá teszi a kereskedelmet, testvérré a nemzeteket, bőséget oszt a szűkölködőknek, tudományt a tudatlanoknak és jutalmat a munkának. Ezekért a czélokért érdemes követelni hiányzó szárnyainkat! Ezek az én czéljaim. A másik hibája az önök elméleteinek megint az, hogy gondoskodtak ám arról, hogy miként menjenek fel az égbe; de nem arról, hogy mi módon jőjjenek vissza? Itt a bökkenő! Ön uram, ki óriási karzatot akar fölvinni a légbe, ellátva gázfőző műhelyekkel, s emelve ezer mázsát megbiró ballonok által, nem gondolt arra, miként szállítja le az égből azt a veszedelmes pokolgépet, ha ez már bevégezte gyilkos küldetését? hisz egy ilyen szerkezet, ha azt a légáramlat megragadta, levetett horgonynyal meg nem állítható; ezt, ha a föld közelébe jő, emberi erő el nem foghatja; ez, ha egy toronyban akad fenn, azt ledönti, ha hozzácsapódik a földhöz karzatával, minden rajtalevő élő teremtést rántottának tör össze. Minden ilyen óriási äerostat leszállása egy-egy hirhedett hajótörés lenne. Még nagyobb képtelenség a hőlégmozdonynyal hajtott szélkelep elmélete. Mellékesen említve: nem értem, hogy minek alkalmazta ön repülő gépéhez a hőlégmozdonyt, mely inkább csak nagy terhek tovaszállítására kitünő eszköz, míg a kisebb erőt igénylő feladatokhoz sokkal czélszerűbb a Lenoir-féle gázmozdony. De ez nem tartozik a dologhoz. Elhiszem, hogy felviszi önt a propeller a magasba, s viszi is mindaddig, a míg athmosphærai levegő van előtte, talán még a világætherben is, míg az alkarsinban tart s míg a kalori gép melegét a légtelen űr hidege el nem nyeli; de a mint meg akar ön térni a fölfelé tartó irányból, egyszerre le kell esnie. A mozdító erő a gép hátuljában van. Ez jó a vizen, a mi a hajót fentartja, de a légben, a mint a horizontalis vonalt elérte az ön gépe, annak az orrával kell lefelé fordulni, mert a súlyegyenét elvesztette, s a mozdereje a hátuljában van, nem az elejében. Akkor aztán a hőléggép annál sebesebben mozdítja azt estében előre. Ez a magyarázata a derékszögben leirt repülési pályának. S ez mindig így fog bekövetkezni. Nem a mechanicában keresendő a repülés titka. Annak más tényezői vannak. Ön uram, rossz példát választott a haltól, mely a vízben úszik. Annak jó a propeller, mert a hal testének fajsulya csaknem egyenlő a vizével, sőt a léghólyagjával együtt még könnyebb is annál. De a légben úszás elmélete egyedül a lég szárnyasainak repülésében van, melyek saját testükénél sokkal könnyebb folyadékban eveznek. Azonban nagyon csalatkoznak önök, ha azt hiszik, hogy a lég szárnyasainak egyedül a szárnyizmaikban van megadva a repülés hatalma. A szárnyizmok huzamosb munka után kifáradnának, mint kifáradnak a lábizmok. Puszta izomerő nem segítené át a fecskét a tengeren. Vegyünk egy kiváló példát. Nézzék önök a kondort, az óriás keselyűt. Egy nap alatt képes a Himalaya bérczeitől elrepülni a Holdhegyekig. Ez óránkint 80 mértföldnyi sebesség. Ily állati erő nem létezhetik, És ugyanezen óriás keselyűt hogyan fogják meg? Egy szűk tért körülpalánkolnak, annak a közepébe bekötnek egy kecskét. A kondor leszáll a prédára, elszakítani nem tudja a kötélről, megeszi ott. És akkor aztán nem tud többé a felül nyitott palánkból kirepülni. Ha nem futhat s futtában szárnyát össze nem verheti, fel nem tud repülni. Az a hatalmas szárnyas, mely ezer mértföldet úszik a légben egy nap alatt, nem bir felrepülni egy palánk közül, pedig ugyanazon szárnyai vannak, ugyanazon izmokkal. Az a hatalmas keselyű, mely, ha sebesen lecsap, a szarvas ünőt képes karmaival felragadni a légbe, a csalétek gödölye mellett a földön tehetetlenné válik. Miért van ez? Azért, mert a szárnytollak delejessége az, mi neki röperőt kölcsönöz. A toll villanydeleje +, a két szárny két vége a két + villanytengely. A mint a két + polus közel ér, eltaszítja egymást; mentől jobban dolgozik a két szárny, annál nagyobb a delejvillany folyam: a lég delejessége szaporítja azt. Ha a légből lecsap a keselyű, még meg van a szárnyainak delejessége s rögtön felrepülhet ismét, de ha megszáll s elhagyja aludni a villanyfolyamot, újra elől kell neki azt kezdenie s ha azt nem teheti a tér szűke miatt, fogva van, bár minden izma aczél. Ez egyúttal magyarázata annak, hogyan lehet az, hogy a madarak a légben soha össze nem ütődnek, pedig néha ezer fecske kóvályog egy csoportban. Mert minden madár, míg repül, egy villanyos test, csőre a positiv polus, mely a közeledőket önkénytelen eltaszítja alá, vagy föl, vagy oldalvást. De ne beszéljünk most a madárról, mely hatalmas. Szóljunk a lég leggyöngébb szárnyasáról, a lepkéről. A lepke szárnyánál ügyetlenebb repülő eszközt képzelni sem lehet. Ennél már nem áll az, hogy a supinatió alatt élével megy fölfelé; mert ez le is, fel is egyformán lapjával üt, mégis repül! A szárnyizma pedig oly gyönge, mint a pókfonál: több benne a nyirok, mint a test. Mégis repül. Nézzék azt a Papilio Iot, a mi ennek a fiunak a kalapjára most leszállt. Milyen könnyen tovalibben. Ennek a szárnya is delejes: csakhogy nem azonos a tolléval, mely tényező, hanem a gyantáéval, mely elutasító. A himporban van a «minus» delej. S mivel a negativ polusok taszító ereje kisebb, mint a positiv polusoké, azért a lepke röpte is gyöngébb, mint a madáré. De mégis e delejességben rejlik repülési tehetsége; ügyetlen szárnya soha sem képesítené arra. Ha leseperjük a lepkeszárnyról az aranyport, azokat a górcső alatt hatszegletűnek feltünő szines mozaikdarabokat, a lepke nem tud messze repülni többé, pedig könnyebb lett a szárnya. Az éjlepke, a noctua, ha szárnyai selymét letörüljük, csak mászni tud. Ha pedig az egyik szárnyát vékony vízüveggel bevonjuk s azt rá hagyjuk kérgedni, akkor épen csak vergődni képes, s izmai a szárnyait repülésre nem birják. A denevér, a repülő kutya, a paradoxurus röpülése csak tétova libegés, hasonló Besniere lakatos repüléséhez, melyet a villanyerő nem mozdít előbbre. Ez adta az én eszmémet. Nagy madaraknál, miknek nagyobb szárnya s sulyosabb teste van, látjuk, hogy a repülés egy hullámvonalat képez, itt tehát két erő működik közre, az egyik a föld vonzereje, mely az első perczében az esésnek 15 lábat tesz; a másik a röperő, mely ha amannál perczenkint csak 1 lábbal számít többet s e többlet perczenkint egygyel emelkedik, az aránysorozatnak így kell kiütni: a (a röperőt) b (a föld vonzerejét) jelentvén 1−b+a 2−b+a 3−b+a 4−b+a 5−b+a 6−b=a 21−6b, vagyis 111−90=21. Azaz hat percz alatt a megfelelő röperőnek huszonegy lábnyira kell emelni a hozzákötött tárgyat. Ez a tárgy a repülő hajó maga. Gépemnek terve ez volt. Nem nyultam sem a Dal Negro, sem a Ströber által feltalált villanydelejes erőművekhez, sem azt a Jakobi-féle electromotort nem használtam, mely tizenkét emberrel terhelt csónakot hajtott villany segélye mellett a Neván fölfelé. Azok mind igen bonyolult szerkezetű gépek, a minőket egy olyan veszélyes kísérletnél, minő a légutazás, alkalmaznunk nem szabad. Az én gépem oly egyszerű és érthető, hogy azt egy józan eszű munkás első magyarázat után kezelheti. Két részből áll: az egyik a Holtz által feltalált s a szó szoros értelmében vett villanygép a Poggendorf-féle kettős összeállításban. A másik egy az előbbivel összekötött szárnypár, közepén a közös tengelynél egymás rovátkáiba beillő. A villanygép legelső megindítása embererővel történik; a Holtz-féle diametralis conductor, mint tudjuk, már az első kerék fordulónál kétszer nagyobb erőt összpontosít, mint a régi Electrophorok, s azért villanysűrítőnek is nevezték. Ha már most a két szárny mindegyike tíz vékony üveglapból áll, miket egy föléjük alkalmazott messing vagy elaterit köpeny takar, s az üveglapoknak a sarkai az electromotor villanyát átveszik, a kettős gépezet mindkét szárnya +, azaz tényleges villanyossá válik. A kézi hajtó gép kerekes korongja ugyanakkor azokat egymáshoz fölemeli. A tényleges villanysarkak azonban egyszerre eltaszítják egymást s támad belőle az a mozderő, a mit «a» betűvel jeleztünk, s mely kiszámítás szerint perczenkint 1 lábbal erősebb, mint hozzákötött ebonit hajónak a föld vonzerejéből származó esés mozzanata. Már most ha «egy» üveglap helyett «tíz» van alkalmazva a géphez, akkor az arány ilyen lesz: a 1×10−b+a2×10−b+a 3×10−b+a 4×10−b=a. 100−b4, azaz négy percz alatt a repülőgépnek 85 lábnyi magasra kell felszállnia. Ehhez semmi kifogás nem fér. Az erő megvan, csupán az a kérdés, hogy kiállja-e azt a hozzá alkalmazott anyag? Erre is hittem, hogy meg tudok felni. Az üveg, ha nagyon vékonyra elnyujtatik, hajlós lesz; hiszen fonalaiból szöveteket is készítenek. Mentől lassabban van kihűtve az üveg, annál villanyosabb. Tehát tíz egymásra fekvő igen vékony és igen jól kihűtött üvegtáblát alkalmaztam. Messing helyett a legruganyosabb elaterit érczet használtam. Mindez együtt ki lett elébb próbálva s a feltehető legnagyobb légnyomásnak ellenállt. Azonkívül is még két elővigyázati szerkezet volt gépemhez csatolva. Egyik a stereometer, mely a gép működésének gyorsaságát jelezé, másik az akadályozó, a regulator, melynek segélyével egy lábnyomásra annyi gyantás tafotát húzhattam a dörzsölt lapok közé s annyi dörzsflanelt távolíthattam el, a mennyit akartam, hogy a gép sebességét csillapítsam. Egy sodrony meghúzására a szárnyak tetszés szerint irányt változtathattak s a fölfelé haladásból vízmentes röpülés lehetett; a kormány, mely a fregattmadár ollófarkához hasonlított, irányozá a tetszés szerinti fordulatokat, s ha le akartam szállni a géppel, egyszerre megállíthattam a villanyérintkezést, a két szárnyat fekmentes állapotba helyezhettem s leszállhaték csendesen, mint egy libegő keselyű. Semmi sem volt elhibázva. A mire számítottam, az mind megjelent segélyemre; hajóm a villanygép első mozdulatára egyensulyát megtartva a légbe emelkedett, kétszer-háromszor visszacsapódott még a talajhoz, de az nem ártott semmit, mert a hajó ruganyos ebonitból volt készítve, s ez visszapattanásával még elősegíté a szárnyak működését; negyedik szárnycsapásra már a légben maradtam és akkor elkezdtem fölfelé haladni. Tapsolt-e, éljenzett-e a közönség, azt nem tudom; arra nem ügyeltem; én csak azt éreztem, hogy repülök. Valamit éreztem az üdvösségből. De nem soká tartott ez elragadtatásom. Mert a mint rápillanték a stereometeremre, megdöbbenve látám, hogy valami túlment a számításomon. Villanygépem nem a 1×10−b+a 2×10−b+a 3×10−b a 4×10−b képlete szerint halad fölfelé; hanem a×10−b+a²×10−b+a³×10−b+a⁴×10−b szerint, azaz minden percznél nem hozzá adva, de köbre emelve a következő számot, tehát öt percz alatt nem 145, hanem 550 láb magasra emelkedett velem, a hatodik perczben egyszerre 360 lábnyira repült fel. Ez valami kábító érzés volt. Mi történik itt? Egy tekintet a rheometerre felvilágosított, a tangentboussole heves ugrásai megmondták, hogy mi történik? Az, hogy a kire nem számítottam, a kit nem hívtam, az jelent meg vakmerő kísérletemnél. A szellem, a kit előidéztem s a ki most már magával ragad: a lég saját villanyossága. Ez az örökkön örökké élő mozderő, mely hatalmasabb az egyesült elementumoknál. Ez ragadta meg hajómat, melynek szárnyai most már elképzelhetlen erővel paskolták a léget, lassú csapásokkal, de gyorsan, mint a kondor szárnyai: mikor a hajót önsulya lefelé vonta, a két szárny összecsapódott, de aztán ismét szélylyel suhant mint a villám. Eszembe jutott, hogy hiszen van nekem csillapító készletem, s a tafotákat a lapok közé vontam. Az sem segített már, a 22-ik perczben az a sokszorozatlan «a» is a²² volt már, a mi 284 láb gyorsaságot ád ki. Így haladtam egyre fel a magasba. A 23-ik perczben aztán egy kellemetlen roppanást hallottam. Gépem egyik szárnya eltörött. Sem az üvegtáblák, sem az elaterit nem állták ki a felfokozott villanyerőt; pedig már épen fordítani akartam a szárnyakon, hogy a repülés fekmentes irányt vegyen. Megbuktam az anyag tehetetlenségén.

– És leesett ön az égből épen úgy, mint mi többiek, szólt nevetve a léggömbök bolondja. Szerencséje volt, hogy eltört gépe egyszerre aláfordult, a könnyebb ebonit hajó, melyben ön meghúzta magát, hullernyőt képezett s nem engedte, hogy ön esés közben megfulladjon vagy idelenn agyonzúzza magát.

– És most itt van ön közöttünk, szólt a calori gép bolondja. Láttuk önt, mikor ide hozták. Egyszer egy amerikai bankár látogatta meg önt e helyen, egy néger Rotschild, mister Severus, a ki önnek az összetörött gépét megvásárolta muzeuma számára, az e szóval vált el öntől: «massa Tatrangi, ha feltalálja ön valaha, hogyan kell az üveget hajlékonynyá, ruganyossá és szivóssá tenni, akkor jőjjön el vele hozzám s én társaságba állok önnel tíz millió dollárig repülő gépek készítésére; hanem a míg ki nem találja ön, addig ne menjen ön az égbe, mert ott elviszi önt az ördög!»

– És én ki is fogom azt találni! szólt indulatosan Tatrangi; mélyből jövő hangja úgy tört elő, mintha valami földbe elásott tetszhalott kiáltana fel koporsójából.

– Azt pedig nem fogja ön soha kitalálni! kiálta megvetőleg a másik őrült, mert az üveg alkatrésze kovany, azért az üveg jellege az, hogy törékeny, és az is marad örökké.

A vita könnyen indulatossá vált volna, ha az első őrültet elő nem veszi az őrülteknél válságos tüsszögés, mely néha félnapig is eltart, s ennél rendesen dühöngésben végződik; minden tüszszenésnél azt képzeli, hogy mennydörög, s követeli, hogy mennydörgésére valami össze is törjék, s ha nem törik magától, töri ökleivel. Az ápolók rögtön elősiettek és bevezették szobájába. A calori gép őrültjének is jött jelenteni a felügyelője, hogy készen várja a reggeli. Ez ételiszonyban szenved, s egy tört foga helyén keresztül szokták mindig erővel beletölteni az ételt. Most is boszúsan tiltakozik:

– Hagyjanak nekem békét; a calori mozdonyt nem etetik; a lég mozdítja. Nekem nem kell étel. Az én gépemnek nem kell fűtés.

De biz azért szép barátságosan elvezették, s aztán ráadták a kényszerzubbonyt s megitatták jó tápláló levesfélékkel.

Tatrangi Mózes egyedül maradt a fiával.

Most kezdte őt még csak észrevenni. Pedig az imént beszélt is a lepkéről, mely Dávid kalapjára szállt s azt megismerte, hogy egy Papilio Io, de a fiára csak most kezdett ráismerni.

– Megállj! szólt ép karját visszatiltólag tartva eléje. Mit mondtam neked? addig ne jőjj hozzám, a míg mint katona szolgálsz.

– Már nem szolgálok.

– Állj meg, állj meg. Ez nagy talány. Arra nézve, hogy te ma ne légy már katona, vagy az az eset van, hogy te elismeréd, hogy én bolond vagyok, ez moraliter lehetetlen; vagy az, hogy letelt az időd, ez mathematice lehetetlen; vagy az, hogy testileg elnyomorodtál: az physice lehetetlen! vagy az, hogy az egész hadsereget feloszlatták: az apodictice lehetetlen; tehát hogyan lehet mégis?

– Egyszerűen. Tegnap hadnagygyá lettem; ma átléptem a tartalékhoz s haza vagyok bocsátva.

– Ecce! Columbice lehető volt! És ezt én nem találtam ki. No hát most gyere ide és ölelj meg. Hanem aztán egy szót se szólj, csak hallgasd, a mit én mondok. Hallottad ezt a két szemtelen bolondot? Micsoda őrültségeket hadartak össze-vissza. Velem vitatkoznak! Ők! Még azt mondják, hogy az üveg hajthatatlan, törékeny, mert kovanyösszetét. Hát a madár tollának nem kovany az egyik alkatrésze? Nem négy százalék-e a kovany a sas tollában, három százalék az emberi hajban? A spanyolnádban, mely oly hajlós, hét százalék a kovany, s a buzaszalmának 67 százaléka kovany s a bambusban a kovasav saját concretiókat képez, mik ruganyosak, mint a gyanta; tabaxirnek nevezik azt. Hát azt nem láttad a hutánkban, mikor a tiszta kovanyt élenyfuvós szeszlámpa előtt megolvasztottuk, tiszta üveg vált belőle, mely nyújtható volt és ruganyos, s a mellett oly szilárd, hogy ha egy darabját az üllőre tettük s pőrölylyel ráütöttünk, ott maradt a helye üllőn és kalapácson, de maga nem törött szét? Számtalan üvegedő anyag van, melynek átalakulása ruganyosságra hajló. Ilyen a Skapolith-üveg. Az antipatheskorall épen mészből van, és mégis hajlik. Hajtható az Obsidian üvege, a Chlorstrontium-üveg, különösen ruganyos a chromüveg: a fényle égenyes üvege; a brucit, az itacolumit üvegvegyítékei és mindenekfelett a borax üvege. Hiszen még alig másfélszáz éve, hogy Davy fölfedezte a «bór»-t, mint egy új elemet a keletindiai tinkálban s a Maremnek mocsárvizében, s ma már üveget nem is készítünk «bór» nélkül. Lényeges alkatrésze lett ez üvegeinknek. Az üvegcsinálás tudománya ötezer éves. Mennyi új titok lett azóta fölfedezve, s mennyi régi titok lett eltemetve, mely új feltalálásra vár. Ilyen eltemetett titok az aventurin üveg, mely átlátszó aranyércznek tetszik. Nem találhatjuk ki, hogyan készítették Pompéjiban? Fogsz emlékezni egy történelmi adomára. Egyszer Severus császárhoz egy tyrrhenumi edénygyáros egy pompás üveg-urnát vitt ajándékba. A császárt meglepte a mű szép szine, alakja és művészi diszítése. Gazdagon megajándékozá a művészt. Akkor az még egyszer kezébe vette az űvegedényt s teljes erejével földhöz vágta azt. De az üveg nem törött össze, csak behorpadt! A művész egy kalapácsot vett elő s a horpadást újra kikalapácsolta. Ekkor Severus azt kérdé tőle: «Ismeri még rajtad kívül más is ez üveg előállításának titkát?» «Senki». «Akkor vigyétek, lictorok, vágjátok le a fejét; mert ha e találmány elterjed, minden arany és ezüst elveszti értékét». S a hajló üveg feltalálóját megnémíták örökre. Jól van, ez grammatikai mese. De annyit már tudunk, hogy a tiszta borax üvege nyújtható és hajtható. A Chloromelan üvege is nagymértékben hajlós. De hallgass meg még egy történetet. Ne légy türelmetlen. A tizenhetedik században egy római sírban találtak egy sarcophagot és abban egy urnát üvegből. Az urna egy láb magas, belül sötétkék üvegből van, melyet kívülről homályos fehér üvegburkolat takar; ezt ismét művészi alkotású domborművek ékesítik, jelenetek a mythosvilágból. A régészek még ma is vitatkoznak fölötte, hogy Thetis és Peleus, vagy Hercules és Alceste regéje van-e rajta örökítve, valamint, hogy a felirástalan sarcophagot a vázával együtt Nero szentelte-e Poppæanak, vagy Severus Mammæának? Az üveg váza a Barberini-muzeumba került, akkor épen egy Barberini levén a pápai trónon. Ezt a muzeumot később elkótyavetyélték s a vázát megvette Hamilton, Hamiltontól megvásárolta ezer guineért Portland herczeg. A régészek előtt hirhedett a Barberini üvegváza. Egyszer annak a hirhedett Lloydnak a fia, kinek nevéről a kereskedelmi társulatok czéget csináltak (a fiu nagy korhely volt!) fogadott a korhely pajtásaival, hogy ő olyan geniecsínyt fog elkövetni, a miről az egész világ fog beszélni s melyet még az utókor számára is fel fognak jegyezni. Mi volt e csíny? Az, hogy részeg fővel nekiment a muzeumban a Barberini vázának s azt állványostól feldöntötte. Ennek a hirhedett remekműnek az összetörése csakugyan világhirűvé teheti az embert. De várj! A levert üvegváza nem törött össze, csak behorpadott! Ez tény. Tehát a lefejezett feltaláló üvegedénye megvan. Nem mese, hogy az üveg hajlítható, kovácsolható. Csak az a kérdés, mi ennek a titka? Járj utána! Keresd meg! Találd ki! Hiszen mesterséged az. Üldözd a hatvannégy elemen keresztül, s ha egyik sem adja ki, keresd fel az új elemet. Hisz a «bór»-t csak 1805-ben találták fel, a «jód»-ot 1811-ben s a «chlor»-t is csak 1774-ben. Még hátra lehet egy!… Keresd!… Ne hagyj fel a kutatással, míg rá nem találsz… Az is lehet, hogy a hűtésben van a hajlós üveg titka, vagy a beitatásban. Hiszen az egyiptomiak már birták a titkot, hogyan lehet a fluor kristályát, a miből a hajdankori pompás murrhini vázák készültek, intensive megfesteni; az olaszok be tudják itatni az achatba a szineket, s a khinaiak birják annak a titkát, hogy lehet a hegykristályt kékre és rózsaszinűre festeni. Hátha beitatással sikerül a titkot feltalálnod? Tán elaylban párolva? vagy a hűtéssel? De úgy kell az üvegnek a ruganyosságát megszerezned, hogy a villanyosságát el ne veszítsd. Te! Hisz a természet maga is buzdít reá. Ő maga is találgatta már ezt; a fényle, a macskaezüst, nem hajlós üveg-e? A diallag nem nevezhető-e özönvíz előtti ásatag üvegnek? Hátha a villanyerő maga segít ki a homályból? Hiszen a villanynak nagy hatása van a vezető érczek rugékonyságának apasztására, hátha a nemvezetőknél megfordítva hat? Ne mulaszd el vegyvizsgálat alá venni a nephelint, a vulkán által kihányt üvegtömeget. Hogyan készíti azt maga a föld alatti tűz? Próbáld vegyíteni a «nemeskőhomok»-ot. Tégy kisérletet a methylaminnal, az osmiummal, mit kétszer fehérre izzaszsz. Figyelembe vedd a «caputmortuumot», a vegyészi «halálfőt» a mi a kémle után hátramarad. A kobaltot is megkisértsd. A thallium nélkülözhetetlen lesz kisérleteidnél… Oh! ha én veled mehetnék!… De hiszen te okosabb vagy nálamnál. Te ifju vagy. Te szerencsés vagy. Egy véletlen. Egy jó ötlet. És kezedben lesz. Szorítsd össze. Már ott van. Ne engedd elfutni. Ez a repülés mindenható rejtélye. Ah! ha ezt megragadhatod, tiéd lesz az egész világ. Nem azért, hogy kirabold, hanem hogy boldoggá tedd; nem hogy rettegjenek, hanem hogy áldjanak; nem hogy embert pusztíts, hanem hogy földet megnépesíts; nem hogy magadnak milliókat szerezz, hanem hogy millióknak kenyeret, nyugalmat, világosságot adj; nem hogy országokat foglalj, hanem hogy összeköss. Eredj utána. Keresd. Ha feltaláltad azt, a mitől Severus féltette az arany uralkodását, úgy megtöri ez az aranynál hatalmasabb ércz uralmát, a vas uralkodását; a milliók vérét megivó «vas» uralkodását. Fiam! Egyetlen gyermekem! Utánam! nyomomba! Vagy oda fel az égbe! Vagy ide mellém a bolondok házába! De jönnöd kell!

Az összetört, az égből leesett, a ferdére taposott emberi trapezoid minden félreficzamult tagja rángatózott a triposzi felmagasztaltságtól; rettegés volt rája nézni. Az ápolók, az orvosok, kik távolról nézték, magukban tanakodtak, vajjon epileptikus, vagy energumén roham lesz-e ebből?

Végezte aztán az öreg azzal, hogy felkaczagott. Hebromania lett belőle.

Annak is vége szakadt. Mózes letörülte a könyeket arczáról, kificzamult karja befelé álló könyökével. S aztán azt kérdezé a fiától:

– Hát már most szólj te, miért jöttél?

– Azért, hogy megöleljelek, mert holnap utazom haza.

AZ ICHOR.

A mult század első felében, 1837-ben a székelyföldi havasok északi részén a föld vulcáni működésének adta jelét. Az a hegycsoport, melynek kiváló csúcsait a Likas havas, a Gyilkos tető, a Nagy-Czohárd és a Nagy-Hagymás képezik, ismételt földrengésektől lett háborgatva. A Likas havas óriási czukorsüvegként felmagasló alakja messziről elárulja a kiégett vulkánt; tetején mély üreg van, melyről a legrégibb időktől azt tarták, hogy közlekedésben áll az Olt vizével: egyszer egy ludat dobtak bele a pásztorok s az Sz.-Domokosnál jött ki az Oltban. Leszállni bele életveszélyes volt, mert fojtó gőzök jöttek fel belőle. Délfelé a Nagy-Hagymás hegyeinek több orma elkezdett koronkint füstölögni, oldalaikból nehéz szagú gázok törtek elő. Ritkán vetődött erre utazó, ki az európai tudós világot figyelmeztette volna e vulkáni hegycsoportozatra; még Humboldt sem tudott felőle semmit. Csupán a benszületett székely irodalmi férfiak vették maguknak a fáradságot, hogy e nehezen hozzájárulható, vendégszeretetlen sziklakebelt meglátogassák, melyhez út nem vezet: patakmedreken át, vízben gázolva lehet nagy életveszély közt oda eljutni. E benszülött tudósok egyike, Orbán Balázs, maga is látta füstölögni e vulkáni hegycsúcsokat, s még ő elragadtatással irja le a gazdag szűzerdőket, melyek e völgyet környezik, s ragyogó tollal az ős tenyészetet, mit emberláb nem taposott soha.

De száz év minőt változtatott e tájon!

Már 1837-ben a vulkáni tűznek egyik jelensége az volt, hogy egy földrengés két sziklaormot összedöntött s ezzel egy völgyszorost betemetett, melyen keresztül egy patak folyt alá.

E patakból a sziklagát mögött a havas völgyében egy új tó lett.

A havast is, a patakot is, a tavat is – Gyilkosnak híják ős időktől fogva.

A Gyilkos azután száz év alatt rá szolgált a nevére: meggyilkolt maga körül mindent.

Eleintén szép üdítő tünemény volt: egy havasi tó, melynek tükréből az elnyelt fenyőfák csonkjai meredeznek elő, miknek ágaira vízi virágok futottak fel, kristályában feketepettyes pisztrángok eviczkélnek, partjait nefelejtsbozót fedi; hanem a mint a tó növekedett, a mit «Volcan» hatalma alkotott, előállt «Neptun» működése is. A hegyoldalakba átszivárgó víz azt a földalatti vegytani forradalmat idézte elő, melylyel a Monte-Cerboli vidéke lepte meg egyszerre a természetvizsgálókat.

Ez is olyan rossz nevű hegy volt eleitől fogva: «Mons Cerberi», és az elátkozott Maremmek hőmocsarának alkotása nem megy a középkorig vissza.

A gyilkos völgye ugyanaz lett Erdélyben, a mi Volterra vidékén a «mofetták» dágványa.

«Dágvány»-nak nevezik az olyan mocsarat, mely alant kifejlő gázoktól pöffed, kifakad, gőzt fuvall.

A hegytetőről nézve a XX-ik század közepén, a Gyilkos völgye egy füstölgő katlant mutat fel; a kopár hegyoldalak maguk is kékes párázatokat szűrnek keresztül, s azoknak csapadékai kékes, sárgás, zöldes rozsdaként fedik a sziklaoldalakat és a leomlott erdők törzseit. Tenyészet nincs itt többé. Fa, fű, virág ki van ölve. Kopár sziklák hevernek szerteszéjjel, mind befüstölve érczpárával, s a Gyilkos tóban nem lakik többé élő állat.

Az egész völgy, a mi még föld volt, körül a tó vize mellett és a hegyvágányok között, szünetlen füstölög, égett fekete felszinén tarjagos foltokat mutat; néhol magasra feldagad, mint egy tályog, s mikor az kifakad, tölcsérén magas gázsugár lövell fel, csavart kigyózó füstoszlopok; e kürtők azután évekig fújják fel gázaikat az égbe, míg másutt uj kémény nem támad, s akkor a régi lelohad. Az egész talaj ég, forr, inog. Istenkisértés leszállni reá. Vakmerő emberek balsorsáról sokat beszél a népmonda, s ide tévedt barmok rendesen elvesznek. – A ki alatt az égő föld leszakad, menthetlenül odavész, mintha oltott mészverembe bukott volna, s a nehéz kénszag már messziről elfojtja a mellet.

S e két négyszög mértföldnyi dágványt apró, szivárgó patakok szelik keresztül, miknek színe a fenekükre lerakott csapadéktól majd rozsdás, majd világoskék, majd tejfehér. Vizük bórsavas ammonsóval, kénsavas agyaggal, mészszel van telítve, szén és kénsavany és köneny illan el párázataikból. – Alacsony martjaik kékülnek, sárgulnak; de nem nefelejtstől, szirontáktól, hanem kénvirágtól és egy különös világoskék jegecztől, mely hegyes tű alakokban képez virágokat, mint az ammoniák.

Derült időben legélénkebb a völgy füstölgése, míg esős időben lecsillapul s ilyenkor hozzájárulható a tájék.

Néha, mikor a «Bekény szele», – a «muszka szél», nekiindul s három nap, három éjjel folyton dühöng, akkor tisztára derül ki a Gyilkos völgy; még a füstkatlanok is elpihennek, hanem minden ilyen viharra az következik, hogy a Likas havas kráteréből elkezd felszállni a lomha füst, a bérczcsoport földalatti lökésektől rázkódik, s arra a gáztölcsérek újra fellökik füstoszlopaikat, a Gyilkos oldalából moslékos patakok ömlenek elő, miknek saját színe sokáig vegyületlenül kóvályog a Gyilkos tó smaragdzöld vizében.

Ha a Bekény szele télen érkezik, egyúttal hóval takarja be az egész völgyet; mikor aztán a völgy újra felébred, foltonkint kék, zöld, sárga hó lesz abból – Ott pokolbeli örök nyár van.

Néha pedig hosszantartó, aszályos nyár végén egészen elapadnak patakok, források, a tó felszine bebőrösödik, valami vegyülék, mely a savakkal saturált viznél sokkal könnyebb, vastagon belepi azt; a füstfúvó likak álomra eresztik földalatti szörnyeiket; a dágvány össze-vissza repedezik, s a kisebb posványok fenékig kiszáradnak. És olyankor azoknak a fenekein valami kékbejátszó csapadék marad, felpattogzó cserepekben, felszine gyöngyházfényű; egyes hosszú kékszínű kristályok is találhatók közte. Hanem az egésznek nem lehet semmi hasznát venni. Se nem timsó, se nem gálicz, hogy érdemes volna elhordani háton s megkinálni vele valami gyárat.

Erdélynek és különösen a Székelyföldnek sok nevezetes vulkáni tüneménye van, a mik szük körben régóta köztudomásuak, ilyen a torjai kénbarlang, s annak oldalán a gázvulkán (ennek is «Gyilkos» a neve), melybe a fölötte elrepülő madarak beleszédülnek; ilyen a kovásznai «pokolsár», a népes város közepén folytonos forrongásban levő iszapvulkán, mely időközönként megújuló kitöréssel lávafolyamokat áraszt maga körül s olyankor gőzoszlopok között mázsányi köveket hány fel a magasba, oly tömegben, hogy mikor elcsendesül, tátongó üreg marad utána. S a kovásznai nép aztán, igazi székely flegmával összeszedi a kihányt sziklákat s szekér számra hordja vissza az iszapvulkán üregébe: «ha kihánytad, nyeld el megint!» A «pokolsár» aztán a másik évben megint kidobálja nekik a köveket. Madarason két ilyen sárvulkán működik. Hanem a világhirű természettudósok erről mind nem tudnak semmit. Elmentek a Caucasusba, a tazmáni félszigetre a vulkánokat észlelni, leirták a turandaghi sárhányókat, a turbacoi vulcáncitosokat, az izlandi soffioneket, a dél-amerikai vízokádó kúpokat, mik egy barát szentelt vizétől váltak át «Volcanes de fuego»-ból «Volcanes de aqua»-ákká; ismeretes volt előttük a khinai Ho-sang hegye, a jávai Gumung Kelut fojtó völgye, a «Pakaruman» (holtak völgye), csak arról, a mi legközelebb esett hozzájuk, az erdélyi vulkántünetekről nem tudtak semmit. Elmentek a föld tulsó oldalára, vademberek, vadállatok közé természetet tanulmányozni, csak a világ legvendégszeretőbb népét nem kereste föl semmi európai tudós soha. Még a természettüneményeket is agyonignorálta a nagy világ, ha azok Magyarország földéhez voltak kapcsolva.

De nehogy idegenfalással gyanusítson bennünket valaki, sietünk hozzátenni, hogy maga a magyar tudós világ is épen így agyonignorálta azokat.

Csak nagy későn akadt egy-egy pénzügyminiszteri osztálytanácsos kezébe egy ilyenforma adat: «A gyergyószentmiklósi kamarai uradalom gyilkosvölgyi bérletére senki sem vállalkozik többé, miután egészségtelen gőzök kifejlése s az erdők elpusztulása folytán az eddigi hamuzsirégetés üzlete lehetetlenné vált».

Ennek a következése aztán az lett, hogy nohát ha egészségtelen gőzök miatt azt a nagy darab földet nem lehet használni, akkor el kell adni.

«Fort mit Schaden!» államháztartási jelszó.

Mintegy húszezer katasztrális holdat tett az a darab föld. Két egész négyszög mértföld. Az első árverésen öt forint volt a kikiáltási ár holdankint, – örök árban. Akkor egy vasuti vállalkozó, a kinek kőre volt szűksége, igért érte holdankint négyet. Annyiért nem adták. – Két év mulva aztán megint dobra ütötték. – A vasút már akkor elkészült, kő nem kellett, hanem jött egy másik vállalkozó, a ki fürdőt remélt a furcsa forróvízre építeni, az igért holdankint három forintot. – Nem adták neki. – Újabb két év mulva aztán az is kiderült, hogy nem jó víz az fürdésre. A harmadik árverésnél aztán senki sem jött a Gyilkosra árverezni. A pénzűgyminiszterek pedig nem türhették, hogy rubrikáikban évről évre ott álljon egy rendíthetetlen tétel, melynek a «Bevétel» rovatban állandóul egy nagy gondolatjel a kisérője. El kell adni minden áron a Gyilkost. Kikiáltási ár egy forint!

Ekkor érkezett haza a katonaságból az ifjú Tatrangi Dávid. Megtekinté a halott völgyet s igért érte holdankint másfél forintot. – Ráütötték. Övé lett az egész Gyilkos, pokolvizestül, vulkánostul, égő mocsárostul együtt harminczezer forintért.

Azt a pénzt is a «gyárhitelintézettől» vette fel tíz évi törlesztésre, – mint illik, tíz száztóli kamatra.

A kik ezt hallották, azt mondták rá, hogy: «Az apja égbejáró bolond volt, a fiu pokolbajáró bolond lett!»

Mit csinál azzal a pokolvölgygyel?

Egy martiusi napon, épen a nagy bőjti szelek kezdetén, a lipótmezei tébolydában tudakozódott Dávid apja hogyléte felől. Mondták neki, hogy az öreg úr – a körülményekhez képest – egészséges. Szobájában van és olvas. Beeresztették hozzá.

A mint az öreg úr meglátta a fiát, azzal a gyanakodással, a mi az őrülteket jellemzi, kérdezé tőle:

– Hát te megint itt vagy? Mi hozott fel ilyen hamar? Beszólítottak tán mint tartalékost? Az nem lehet; mert a hadsereg létszámát épen most szállították le. Bizonyosan szerelmi história. Olvastam a hirlapokban szép kalandodat. Egy leány miatt pénzt pazalni, verekedni. Most meg már bizonyosan el akarod venni a leányt. Ne légy bolond! A mint megházasodol, vége van annak, hogy repülj. Le vagy kötve állati jólét, testi eudymia, renyhe euarestasis által a sárhoz. A csókolózás vágya még az Isteneket is lehúzza az égből, hát még téged! Egy gyerek sírásától ostoba fogsz lenni. Vagy nem azért jöttél? Találtál fel valamit?

– Igen. Találtam. Szólt Dávid, jobbját atyja elé nyujtva. Mutató ujján egy kigyóalakra tekerült gyűrű volt, valami kék zománczfényű; s a kigyófej közepében egy ragyogó gyémánt «hatszegletű» hegygyel; borsónagyságú.

– Szerencsétlen! Kiálta fel az öreg, eltaszítva fia kezét maga elől; én arra bocsátottalak el, hogy találd fel az üveg hajlósságának titkát, s te a helyet feltaláltad a gyémánt készítés titkát.

– Nem. Ez üveg, mondá Dávid, s öltönyéhez dörzsölve a gyűrű fejét, egy hirlap leszakított szegletéhez közel vivé azt. A papir felszökött a közeltartott gyűrűfejhez s hozzátapadt.

– Lehet, hogy üveg, de azért mégis gyémánt, minő a bórgyémánt, melyet magam is állítottam elő, sugártörése az, a mi a gyémánté, csak a színe sárga. A te gyémántod szine kék. A bórgyémánt is vágja az üveget, sőt a gyémántköszörülésre is alkalmas. Készül bórsavból, natriumból és konyhasóból.

– Ez más, szólt Dávid s azzal lehúzva ujjáról a gyűrűt, megfogta a kigyó fejét és farkát és széthúzta az egész gyűrűt egyenesre, aztán meg levetette azt a márványasztalra, a mikor az, üveg pengést hallatva, ismét gyűrű alakba összekunkorodott.

Az öreg Tatrangi erre hirtelen odaugrott a fiához s ép kezével ijedten fogta be annak a száját.

– Ne szólj tovább!… Egy szót se szólj… Ki ne mondd a nevét! El ne beszéld itt hogyan találtad fel? Miben rejlik a titka. Néma légy. Fuss innen! Nekem se szólj többet semmit. Dugd el ezt a gyűrűt; ne mutogasd!… Vagy miért jöttél?… Fel akarod ajánlani a találmányodat a kormánynak, hogy létesítse általa a hadi repülő gépeket? Szerencsétlen! Hiszen épen most alkuszik a kormány százötven millióig, hadi léghajók készítésére, kaucsuk ballon rendszer mellett. Mindazok, a kik ezen a százötven millión osztozni fognak, egyszerre a torkodat ragadják meg, a mint azt kimondod, hogy te feltaláltál valamit, a mi által ez az országos kiadás fölöslegessé lesz. Ide csuknak be rögtön mint őrültet, még pedig a dühös bolondok közé, a kiknek kezük lábuk zsákba van varrva, hogy kárt ne tehessenek.

– Tudom apám, mondá Dávid. Mister Severus czimzetéért jöttem hozzád. Amerikába megyek.

– Ah, jól van, jól van. Megállj. Nincs nálam leirva. Csak emlékemben tartogatom. New-Yorkban lakik. Mikor meglátogatott, elmondta, hogy hol találhatom fel, ha keresem valaha. Üzlete van Waall Streetben; az csak fél mértföld hosszú, könnyen rátalálsz; csupa bank, kontor és alkuszüzlet az egész utcza végtül végig. Ha ott nem kapod, keresd palotájában: az van az 5-ik Avenueban. A melyiken legtöbb aranyozás van. Ha ott sem jutsz hozzá, rátalálsz minden bizonynyal a merchant exchangeben s ott mindenki beszélhet vele. Okosan szólj vele! Ne beszélj neki idealis dolgokról: ez pénzembere! Üzlethez ért. Nagy dolgokat mer elvállalni. Ha érzelmeket árulsz el előtte, kidob az ajtón. Ez amerikai, – és bankár – és néger. – Bátor, gazdag, de érzéketlen. Ha koldulsz tőle, egy pennyt sem ad; ha meggyőzöd, számlálatlan milliókig áll érted. – De rögtön akarsz-e indulni? Gondold meg, hogy most dühöngnek a passatszelek a tengeren. Ha elvesznél, a fölfedezett titok elsülyedne veled a tenger fenekére. – De nem, nem. Én nem féltelek. Ha vihar fogja elő a hajót, mondd a hajósnak: «Cæsarem vehis!» s tartsd fel az égre ezt a gyűrűt. Nézd, még nevezni sem tudom, miaz? Új elem? Igen? – A hatvanötödik elem. – Adtál már neki nevet? Csak az elem nevét tudjam! Hisz ez az én unokám! Az unokám nevét.

Dávid fölvett egy poharat az asztalról s annak a fenekére a gyűrű gyémántjával e szót irta:

«Ichor».

– Ah! ez jó név neki. Az olympi istenek «fehér vére» az ichor. Te az istenvért fedezted föl… Csitt… Hallgass… Ne ragyogjon az arczod… Ne mutasd, ne áruld el szemeddel, mi lakik benned. Tartsd titokban addig, a míg el nem jön az az idő, a mikor egyszerre kihirdetheted a kerek világnak, hogy mi az ichor! – Eredj! Nem féltelek a tengerektől!…

Dávidnak keserves utazása volt a nap-éjegyen viharai között: hanem a kalorigépek steamerei nem sülyednek el könnyen. Most már ebonitból és kamptulikonból építik a tengeri hajókat, s azok nem törnek össze. Legfeljebb az a baj van velük, hogy az ellenkező szelek miatt később jutnak el a czélhoz.

Dávidnak volt elég kemény szive, hogy nekimenjen a napéjegyeni viharnak az Oceánon, de ahhoz nem volt elég erős szive, hogy mikor atyjától eltávozott a budai indóházhoz, fel ne kerüljön a vezérhalomra, s ott abban a kapuban le ne üljön, melyről a sárga zászló leng. Féléve volt, hogy idehozta Rozálit, – azóta arája meg is halhatott.

Tusakodott magában. Megrázza-e a csengetyűt s megkérdezze-e a kapusnőtől, hogy mi hír Rozáliról? vagy tovább menjen?

Az Ichor azt mondta, ne kérdezze azt most: siessen! hanem az emberi meleg piros vér azt mondta, hogy kérdezze és várjon…

Becsengetett. – A kapusnő kidugta a fejét az ablakon s azt kérdezé tőle, hogy mit akar?

– Jó asszony. Nem mondhatna ön nekem hírt egy itt levő hajadonról, kinek neve Szentivánfai Rozáli.

– Nem! Mordult vissza mérges arczczal a kapusnő s becsapta Dávid orra előtt az ablaktáblát.

És ezzel győzött az ichor; mert ha felelt volna a kapusnő Dávid kérdésére, úgy Dávid nem ment volna el Amerikába.

Hogy miért utasították el így Dávidot az Alhambrától, annak is van története, a mit majd elmondunk, ha rá jön a sor. Volt ideje törni a fejét e talányon a Manhattan szigetig.

Reggel korán érkezett meg New-Yorkba s akkor rögtön belekeveredett abba a nagy emberfolyamba, mely a világváros utczáin folytonosan jár fel s alá, mint a «golf-strom», s ragadja magával, a ki úszni nem tud. Egy olyan nevezetes személyiséget, mint Severus bankár, még a kőrengetegben is könnyű volt feltalálnia. – De annál nehezebb volt a hozzájuthatás. A reggeli órákban kereste őt a kontorában, ott azt mondták neki, hogy itt van, de épen eszik. Nem akarta háborgatni.

Délután fölkereste a palotájában: ott nagy nehezen eljutott az előszobáig. Megint azt a választ nyerte: hogy itthon a mister, de épen eszik.

Este a kereskedők gyüldéjében kereste föl; ott is jelen volt mr. Severus, épen evett. És sehol sem lehetett végig várni, míg az étkezését elvégzi; sokat evett.

Dávid pedig feltette magában, hogy ő még az első nap akar vele találkozni.

Éjszaka (t. i. a naptár szerint, mert valósággal New-Yorkban soha sincs éjszaka) mr. Severus egy szörnyeteg hangversenyre ment el egyik óriási zenecsarnokba. Dávid oda is utána ment. Rátalált mr. Severus páholyára. Épen akkor jött ki onnan egy pinczér, üres tányérokkal. Mr. Severus megint eszik.

Itt azonban szerencsés volt Dávid: a pinczér német volt és mint német «kedélyes». Látta, hogy Dávid milyen savanyú képet csinál s megszánta és adott neki utasítást.

– Soha se törődjék ön azzal, hogy a mister falatozik: kitünő étvágya van, s minden üzleti ügyét evés közben szokta végezni. Ha sürgős dolga van vele, beküldheti hozzá látogató-jegyét a páholyőrtől.

Dávid megköszönte szépen. Ezt bizony a másik három helyen is elmondhatták volna neki s most nem kellene háromszáz trombita s ötven öreg dob kisérete mellett értekeznie a bankárral.

Kivett tárczájából egy névjegyet s azt átadta a páholyőrnek, hogy vigye be mr. Severushoz.

Az a névjegy egy vékony üveglap volt, melybe gyémánttal volt belekarczolva a Tatrangi D. név.

A páholyőr visszajött és mutatta a nyitott ajtót. Dávid belépett rajta.

Odabenn siketítő zene tombolt lenn a szinpadon; a tágas páholyban pedig egyedül volt mr. Severus; egy gömbölyű asztal állt előtte, rakva sültekkel és süteményekkel, és minden alakú pohárral.

Mister Severus valóságos Bisbariba néger typus volt, mely a többi néger fajoktól elüt. Arczvonásai a kaukazi jelleget megközelítők, míg arczszine a legsötétebb fekete. Hozzá erős fekete szakálla van; fajának kiváltsága a többi néger fajok fölött: ajkai duzzadtak, de nem vastagok. Testalkata is inkább karcsu, mint tömör; egész tekintetében valami hideg nyiltság mutatkozik.

Mikor Dávid belépett páholyába, mr. Severus a beküldött látogató-jegyét hüvelyk és mutató ujja között tartá olyan formán, hogy azt két szélénél fogva összenyomva meggörbítette.

– Ön mr. Tatrangi D.? ezt mondá neki beléptekor. Tatrangi M. et Son? Nemde?

– Igen, uram.

– Legyen szives leülni és tartson velem. Én az ön atyját jól ismerem. Egyenesen azért utaztam Európába, hogy előre hiresztelt repülését megnézzem. Láttam, rosszul ütött ki. Összetört gépét én vettem meg. – Akkor kérdeztem tőle valamit. – Ez rá a felelet?

E szónál az eleresztett látogatójegyet tányérjára ejté. Az pengve esett le.

– Ez. Felelt Dávid.

– Mi a neve e találmánynak?

– Hyalichor. Görög név: ὑαλως: üveg, ιχορ pedig egy új elem, a mit én fedeztem fel.

– Tehát a fődolog az ichor. Egyedül az ön titka ez? Beszélhetünk itt bátran; a zenétől nem hallja semmi szomszédunk, mit beszélünk.

– Nem csak titkom, de kizárólagos tulajdonom is. Az egész földön egyedül egy helyen nyerhető az ichor, s az a hely az enyim.

– És van belőle sok? Nagy mennyiség?

– Kiszámíthatatlan mennyiség. Önnek van tudomása a kaliforniai Napavölgy taváról, a «Kaysá»-ról?

– Igen, voltam ott. Mi Borax-lake-nak nevezzük s ez a tó még Kaliforniában is kincs, mert többet ér az aranynál.

– Pedig «csak» bórt terem. A Gyilkos tó Erdélyben épen oly nagyságú, mint a «Kaysa» és ebben van az «Ichor». Tíz gallon vízből fél kilogramm ichorjegecz választható ki. Mikor a mellékposványok forró nyárban kiszáradnak, fél méternyi ichorüledék található fenekeiken! a mi még nagyobb rétegre enged következtetni magában a tóban. S ha a szükséglet egykor oly nagy lesz, hogy a meglevőt mind felemészti, mesterséges «soffionékat» furatunk, s azontúl csak tőlünk fog függni, hogy az ichortermelést hány millió kilogrammra emeljük? Az ichorjegeczek, mik természetben találhatók a posványüledék között, 12–15 centimeter hosszúak; a velem hozottakat be fogom önnek mutatni, a midőn kivánja.

– Jó. És már most mi üzletet lehet az ön felfedezésére alapítani?

– Többfélét. Sokat. És nagyot. De alant kell kezdenünk és csendesen. Mert minden új találmány nagy ellenszenvet költ, midőn egy más meglevő iparágat megtámadni látszik. A varrógépek a szabók mesterségét, a szövőgépek a takácsokét látszottak kezdetben végveszedelemmel fenyegetni. A gyapot fenyegetőleg lépett versenyre a leniparral és gyapjuval, a petroleum az európai olajgyártásnak tette torkára a kést, a kaucsuk a bőrgyártásnak izent hadat; a talmi, az alfenide az ötvös kenyerét vette el, a villany a fagygyú értékét nyomta le, ezért mindegyiknek nagy küzdelmei voltak a féltékenységgel a «piaczon». Hát még egy olyan találmánynak, mely nem egy piaczon, de egyszerre valamennyin kihívó támadással lép föl: – és végre nemcsak az árupiaczon, hanem más piaczokon is.

Mr. Severus fölkelt, és bezárta a páholya ajtaját.

– Beszéljen ön. Eddig társa vagyok. Tovább!

– Tehát legelőször is szorítkozni fogunk egyedül a hyalichor-gyártásra, mint a legközönségesebb napi szükségletre. Üvegedény, ablaküveg, mely nem törik el; rögtön piaczára talál.

– S az valóban nem törik el?

– Egy hyalichor cső huszonötszörte nagyobb feszítést áll ki, mint az aluminium, s ötvenszerte nagyobbat, mint az öntött vas. Egy ablaktábla hyalichorból száz lépésnyiről rálőtt puskagolyótól el nem pattan, keresztül sem lyukad. Ime lássa ön látogató-jegyemet.

Dávid összegöngyölíté az üveglapot, s aztán összeszorítá azt a diótörővel. A szabadon eresztett üveglap ismét kiegyenesedett s nem mutatott még horpadást sem.

– Beszéljen ön, mondá mr. Severus, s most már páholya rácsozatát is felhuzta; hogy a közönség be ne lásson oda.

– Tehát legelőször igyekezzünk a hyalichort népszerüvé és közhasznuvá tenni: s csak ha azt megnyertük, akkor jelenünk meg a piaczon a magasabb üveggyártás terményeivel, a miben ismét végtelen fölényeink lesznek. Tükör- és kristály-üveg készítésre, az üveg metszésére, beedzésre, színfestésre a hyalichor alkalmasabb, mint a többiek. A «szőtt üveg»-ek titka ismét fel van benne találva, minő szőtt üvegserlegeket a Louvreben láthatni. A látszerészi téren pedig az elérhetetlent fogják vele megközelíteni, mert a hyalichor még egy méternyi vastagságban is oly tiszta, mint a nyugvó víz.

Mr. Severus kezébe fogta öblös serlegét, de nem ivott belőle, a serleg, kezének szorítása alatt összetörött. Tán arra gondolt, hogy ime ezzel az egész világ eddigi üvegiparát agyonnyomjuk.

– Sőt még mellékesen a pierre de Strass gyáraknak is támaszthatunk versenyt: a mennyiben az ichorból készített gyémánt az igazit mind sugártörés, mind keménység tekintetében megközelíti. Az ékszerészetben mindenesetre nagy alakulást idézhet elő: mint tette azt a múlt században a Capföldi gyémánt megjelenése.

Mr. Severus egészen elfeledte, hogy terített asztal áll előtte. Ott hagyta a leszelt vadkanfőt porczellántányérán.

– Hát azután?

– Azután jön egy nehezebb versenyünk. Versenyzés a vassal.

– Ah.

– Igen. Az uralkodó érczczel, mely jelenleg minden gőz, hőlég és gázgépnek egyedüli uralkodója. Ezt kiszorítja találmányunk. A hyalichor gőzkatlanok, hengerek, csövek nem pattanak el, nem oxidálódnak, nem vesznek fel üstkövet, végtelenül nagyobb feszítő erőt kiállnak, mint a kovácsolt vas. A hyalichor gépkerekek nem kopnak, nincsenek törésnek kitéve. A hyalichor fegyverek négyszerte könnyebbek, mint a vas csövűek s lőkamaráik háromszorta erősebb lőportöltést megbirnak, annálfogva biztosabban és távolabbra lőnek, mint emezek.

A bankár nem tudta tovább rejteni izgatottságát, felkelt a helyéről.

– Menjünk innen fiatal ember, odalenn vár a hintóm. Jőjjön velem, ott beszéljünk a többiről.

Azzal megfogta a karját Dávidnak s vitte őt magával. A kik találkoztak vele, azt hihették róla, hogy veszedelmes embert fogott, a kit nem akar a körme közül kiereszteni, míg a rendőrségnek át nem adhatja.

A bankár egész háza lépcsőzetéig hajtatott hintajával, kapualja úgy volt elkészítve, hogy a mint a lovak berobogtak, egy szemközti üvegfal felemelkedett előttük, s a mint a hintó begördült, az ismét lecsukódott, hasonló történt az átelleni üvegfallal a kijáratnál: úgy hogy kocsival érkezők, kivált lenge ruhákba öltözött hölgyek, egy perczig sem érintkeztek a kül légvonattal.

Mr. Severus nem vezette most végig Dávidot pompás termein, muzeumán, képtárán; sietett vele elérni dolgozószobáját. Ott kényszeríté, hogy gyujtson szivarra; s maga meggyujtá a nélkülözhetlen samovar alatt a borlélt.

– Már most mondja el ön azt, a miért tulajdonképen ide jött.

– Ön sejtené?

– Hogyne? Ön apja repülő gépéről akar nekem beszélni. A miket eddig mondott, azok elég jók voltak arra, hogy érdekemet felköltsék. S ha az lett volna önnek a szándéka, azt mondanám: hát jól van, állítson ön össze egy consortiumot; én beleállok ennyi meg ennyi millió dollárig; aztán menjen ön haza s kezdjen hozzá. Majd az évi számvizsgálatkor meglátjuk, hogy mire mentünk? De ön nem azért jött. Ön engem testesül lelkestül el akar fogni; házaimmal, kontoraimmal, az utolsó filléremmel egyűtt magával akar vinni át Európába, ki Erdély szélébe, le a pokol torkolatába, fel a felhőkbe és magával együtt be a bolondok házába, az apja mellé. Hát kezdjen ön hozzá.

– Ugy van, uram. Az üzlet, melyet önnek falajánlottam, nemcsak biztos nyereséggel, hanem a mellett erős koczkáztatással és kitartó türelemmel is jár, mert ahhoz képest egy egész világátalakítást igér. Apám gépe az ön kezében van. Szemtanuja volt működésének. Egy hibája volt főkép: az anyag tehetetlensége. Ez most ki van igazítva. Ugyanazon gép szárnyai nem csak nem törnek el többé, sőt nagyobb terjedelemben alkothatók levén, az eredeti gépnél tervezett emelő erőnek 40–50-szeres hányadát fogják elérni s ezáltal az eddigi közlekedési viszonyokban tökéletes revolutiót idézhetnek elő. A lég villanyossága többé nem veszélyezteti a gép működését, ellenkezőleg végtelen gyorsaságot fog neki köcsönözni, mely képessé tehet bennünket egy nap alatt átrepülni az Oceanon, az új világból az ó-világba s termékeinket szállitási költség nélkül, vagy eltünőleg csekély költséggel, kicserélhetni.

– Barátom. Az pokolbeli zűrzarvart fogna okozni valamennyi kereskedelmi piaczon. – De megálljon ön. Ki állit meg azután egy ilyen Jupiter kegyelméből repülő szörnyeteget, mikor aztán le akar szállni?

– Egy igen egyszerű készülék a minek villanykiüritő a neve. Ezt apám kifeledte; de könnyű lesz alkalmazni, a kormányzó egy kéznyomására a légből elvont villany elszikrázik.

– Tehát mennydörögni is fog a gép. Villámlással, dörgéssel fogja hírül adni, mikor megérkezik? Jupiter tonans!

– Az én föltételem tehát az, hogy ön koczkáztasson egy összeget, mely egyelőre ötszáz ilyen repülő gép előállítására elég.

– Mennyibe kerül egy?

– Ötezer dollárba. – Valamennyi két millió ötszázezer dollár.

– S meddig kellene ennek az összegnek gyümölcsözetlen heverni?

– A míg a legelső európai háboru kitör.

– S mit akar ön abban a háboruban?

– Hazámat megvédelmezni.

Ennél a szónál végig nézett a bankár a fiatal emberen s nagyot nyujtózott, kezeit fejei fölött összerakva.

– Hazáját? Hát az micsoda? Hát ápolnak még ilyen gyöngeségeket a XX. században? Önnek specialis hazaszeretete van? Mint a minőben az izlandiak szenvednek. De azt már régóta nem hiják virtusnak, csak nostalgiának. S ha ez a baja van önnek, azt ne mondja egy financiernek, hanem egy orvosnak s gyógyítassa magát. Különösen ne mondja én előttem, a ki afrikai vagyok, fekete bőrü, és Amerikában lakom, s őseim tabuja és bálványai iránt nem tudok lelkesülni.

– Igaza van önnek uram; a nostalgiai tünetek nem tartoznak üzletünk keretébe, ámbár egyszer, ha ismeretségünk tartós lesz, majd arról is fogok önnek beszélni, hogy mi «hasznot» lehet még abból meríteni, ha egyszer a «mivelt» néger el akarná foglalni az Afrikában számára kinálkozó tért: mert ön mint magasról széttekintő financier, tudni fogja azt, hogy óriási alvókincsek hevernek még a pihenő földben, s a pihenő embertömegekben.

– Jól van! Nem volt rossz! Hahaha! kaczagott a néger. Argumentum ad hominem.

– Azonban én most nem akarok itt a magán honszeretet, mondjuk: nastalgiai, mondjuk: költői tüneteiről beszélni. Gyakorlati téren állok. Az én ichor-telepem ott van Oroszország határszélén. Ha mi oda egy költséges világhirű telepet rakunk le, nagy gondunknak kell rá lenni, hogy azt tőlünk erőhatalommal el ne vehesse valaki. Vállalatunknak valamely állam oltalmára szüksége van. Azt sem kell kifelednünk a számításból, hogy a midőn a repülő gépek rendszerét gyakorlati térre alkalmazzuk, egyszerre és egy időre valamennyi nagyhatalom haragját felköltjük ellenünk; különösen a legnagyobb hatalomét, a tőkepénzét. Minden állam alterálva fogja látni külkereskedését, a tengeri hatalmak hajózásuk megrontását fogják rettegni. Anglia előtt keletindiai kereskedelmének hanyatlása fog rémledezni, s maga a szabad Amerika, ha megtudja, hogy miben töröm a fejemet, engem meglyncholtat: hisz ez által minden vám lehetetlenné válik, a levegőben nincsenek sorompók, s Amerikának legfőbb bevétele a vám. Legdühödtebb ellenségre számíthatunk végűl az összes pénzhatalmakban, miknek milliárdjaik feküsznek vasutakban, ők ezeknek bukását fogják látni a légi út miatt: a mi egyéb iránt nem lesz úgy. Én oltalmat, megtüretést egyedül attól az államtól várhatok, mely viszont az én találmányomnak fogja köszönhetni saját megoltalmaztatását, fenmaradását. Ez az én saját hazám. Ez tehát nem nostalgia; ez spekuláczió.

– Önnek a bolondságában rendszer van. Menjünk tovább. Ön tehát titokban akarja tartani, hogy nekünk egész flottánk van olyan gépekből, melyek a háboruban döntő befolyással lesznek. Ötszáz géphez legalább két embert számítva egyre, kell ezer ember. Hogy áll ez elő?

– Gyárunknak több mint kétezer ember munkásra lesz szüksége; ugyanazok fognak betaníttatni a repűlő gépekkel bánásra s mikor szükség lesz rájuk, helyt állanak.

– S hiszi ön, hogy a mit kétezer ember tud, az titokban marad?

– Azok székelyek. Tartottak ők már ennél nagyobb dolgokat is titokban. Azután az ilyen dolgokban mi nem értjük a tréfát. Talán olvasta ön is Labarte középkori ipartörténetében, minő szigoru törvényt tudott a velenczei köztársaság fentartani? A «tizek törvényszékének» rendelete szerint, ha a muranói üveggyár valamely munkása a velenczei üveggyártás titkával idegen földre beszökött, annak legközelebb álló családtagjai börtönre vettettek; ha erre nem tért vissza a szökevény, halálitélet mondatott fejére s azt rajta, bármely országba menekült, végre is hajtották. Ezt mi is tudni fogjuk.

Mr. Severus teste kétszer is végigborsózott e merész szavaknál.

Hanem most már egészen tetszett neki ez a fiatal ember, a ki átevezik egy darab üveggel az Oceánon, s abból az üvegből igérkezik mindent csinálni, milliomokat, égi háborút, földi békét; ha kell, még orgyílkot is.

– Jól van ifju barátom. Idáig tehát már megvolnánk. Ötszáz légben járó és a hozzá való személyzet. – De hogy lesz még ebből hadviselés?

– Még nem mondtam el mindent. Igaz, hogy még több kiadás is várna e tekintetben üzletünkre. Az én tervem: a háboruviselést absurdummá tenni. A jelenkori hadi készülődések így vannak összeállítva: Nagy tömegek, milliókra menő hadcsapatok öszpontosíttatnak: a hadjáratok működési alapját kiterjedt erődítmények képezik. Messzehordó, szétrobbanó lövegű ágyúk alkalmaztatnak. Azonkívül pusztító szertelövők. A lovasság tömege döntő hatásra tartatik fenn. A hátultöltő puskák ellenében minden hadviselő fél újra behozta a pánczélt, nemez és vulkanizált kaucsukból; a mi ugyan közelből nem véd meg tökéletesen, de a puskatűz pusztítását mégis korlátozza, a mennyiben a hatezer lépésre hordó fegyvert nagyobb távolban ártalmatlanná teszi. Valamennyi hadsereg mind hátultöltő, saját rendszerű fegyverrel van ellátva. – Már most ha én nekem sikerül egyszerre, – véletlenül meglepve, csak egy éjszakára kezembe keríthetnem egy hadviselő ellenfélnek azt a stratégiai góczát, a hol lőszerraktárai, élelmiszerei felhalmozva vannak, hogy én azokat megsemmisíthetem, vége van a háborunak. A megsemmisített töltényeket nem lehet rögtönözve újra pótolni, mint a régi fegyvereknél lehetett, s a milliónyi nagy tömegeket nem lehet requisitióval élelmezni, a hogy a harmincz esztendős háborúban a kis csapatokat lehetett. – A melyik féltől elveszi valaki a kenyeret meg a töltényt, annak a hadserege, ha millióra megy is a száma, fel van bomolva. Azonkívül pedig az egész rémségesen nagyszerű, de ügyetlen hadi léggömb stratagema teljesen tönkre van gyors gépeink által téve.

– Ez eddig nem rossz terv. Ön az ötszáz légjáróval könnyen leszállíthat akármely ponton tízezer embert. De hol veszi azt a tízezer katonát?

– Az három nap alatt együtt van a Székelyföldön.

– De ki fogja azt élelmezni, ki viseli a költséget?

– A költséget előlegezi az üzletünk s meg fogja téríteni 100% nyereséggel a vesztett fél.

– Ah! ez nem ó-világi gondolat. Haszonbérbe venni az ellenséget! Hahaha! ön tetszik nekem az eredeti ötleteivel. De hátha a maga bőrét hagyja ön ott? Tegyük fel, hogy akad ilyen tízezer vakmerő ficzkó, a ki önnel együtt a repülő-gépeken leszáll az ellenség táborának kellő közepébe, hogy ott a hadi készleteket elpusztítsa, s ez az első félórában sikerül is neki. De már a második félórában az egész ellen hadtömeg összecsap a feje fölött s azt összetöri ott, ha mindjárt önnek minden repülőgépe granátokat hány is a támadók fejére.

– Erre is gondoltam. Az én kis csapatom halhatatlan és elfoghatatlan. Ismét a hyalichor segít ki. Minden embernek pánczélja lesz ruganyos üvegből, melyet puskagolyó át nem üt, a fején pedig a süveg fölött egy üvegsisakot fog viselni, olyan alakút, minő a templariusoké volt hajdan, az úgynevezett «cerveliere».

– Ah! ön az egész hadseregét üvegharang alá teszi, mint a dinnyét, s onnan fognak előpuskázni.

– Még pedig egy sajátszerű fegyverrel, melynek mint a szélpuskának, a fejében van a rögtön kifejlő gáz, mely az egyik csőből átugráló golyókat a másik csőből kilövi, hang és láng nélkül.

– S mire lesz az jó, hogy az ön hadcsapatának puskája se ne szóljon, se ne világítson?

– Ez szükséges az én taktikámra. Én nappal harczot nem kezdek, hanem repülő gépeim segélyével kikémlem az ellenfél egész hadállását s akkor elkészítem a saját tervemet, nem törődve tovább az ellenfél intézkedéseivel. Az éjjeli harczban az én csapatvezetőim csak azt tudják, ki-ki hol száll le, hol áll meg, hogy saját társai hol állnak, s hol kell összegyülniök? Arról, hogy az ellenfél honnan jő, minő tömegben? milyen hadirendben? értesíti őket annak a peloton-tüze vagy tiraillirozása, míg az ellenfél az én csapataim néma és lángtalan lövéseiből azt sem tudja meg, hogy azok honnét jönnek, sem azt, hogy hányan vannak. Az én csapataim egymásra nem lőhetnek a sötétben; de az ellenfélé bizonyosan. A hol puska ropog, lobban, az mind ellenfél. Mi némák vagyunk.

– Valóban. Az üvegharang alul még kiabálni sem lehet. De mit tesz ön, ha az elfoglalt hadállását az ellenfél tűzérparkja veszi támadás alá s összebombázza az üvegharangokat az alattuk levő dinnyékkel együtt?

– A tüzérség az, a mi legkevésbbé árthat nekem. Az én repülő-gépeim nem tafotából készűlt, nem könenynyel töltött hadi ballonok, a miknek kerűlni kell a röpentyűket. Az én Leviathanjaim nem félnek sem tűztől, sem vastól. Oda mennek száz lábnyi magasba az üteg fölé s robbanó granátjaikkal szétrombolják a tüzérparkot, mielőtt az megkezdte volna működését.

– Azonban még egyre nem számított ön: a lovasságra. A mostani hadkészületeknél óriási tömegekben fogják a harczmezőre szállítani a lovasságot. Ennek a czélja épen az lesz, hogy a hol a távolhordó lövegeket megközelíteni nem lehet, a gyorsan rohanó tömeg egyenlítse ki e külömbséget. Mikor egy tízezer lóból álló tömeget megindítanak, azt fel nem tartóztatja önnek semmi golyóokádó gépe, semmi égből hányt bombája! annak fele elhull, ha kell, de a másik fele elgázolja az ellenállót.

– Számítottam erre is. A ló nagy tényező jelenleg a hadmiveletben. Én is számítok a közreműködésére. De a saját előnyömre. Emlékezik ön rá, hogy miért vesztették el a rómaiak Hannibal ellen a cannæi ütközetet? Azért, hogy a mint a lovaik legelőször meglátták az elefántokat, olyan rémületbe jöttek, hogy az egész hadsort összezavarták. Mit gondol ön, ha egyszer olyan tízezer, sorba állított paripa meglátja azokat a légben uszó szörnyetegeket, éjjel világító villanyszemeikkel, nappal ijesztő érczszárnyaikkal; ha meghallja azt a rémseges suhogást, a mit e szárnyak csapása okozand a légben, hogy fog az a tízezer ló egyszerre ijedten összebomlani s viszi majd a lovasát, a hová az nem akarja? viszi oda, a hova az én rémeim terelik, hogy az ellenfél lovasságával saját gyalogságát gázoltathatom össze, a nélkül hogy egy lövést vesztegettem volna.

– No ez a hypothesis, a ló jellemét tekintve, bir valami lélektani alappal. Hanem most jön már a legnehezebb kérdés. A sorgyalogság már nem ijeszthető meg rémséges szárnysuhogással. Azt fegyelem, bátorság, halálmegvetés tartja össze. Mi lesz akkor, ha önnek maroknyi csapatját minden oldalról ostrom alá fogják egyszerre? Ha nem fog az ön hyalichorral emaillirozott emberein a golyó, a puskaagy az üvegharang alatt is megtalálja őket.

– Olyan közelre nem eresztik őket golyóink.

– De hisz ön csak éjszaka harczol, és éjjel nem lehet távolba czélozni.

– Mi nem lövünk olyan golyókkal, a mikkel czélozni szükség. Golyóink is hyalichorból vannak, belül pyromanittal töltve. A hol a golyó leesik, ott szétpattan. De mikor a ruganyos üveg szétpattan, az nem szögletes darabokra, hanem szilánkokra válik, s ezek oly élesek, oly hegyesek mint a tű. Egyetlenegy ilyen tű ha eltalál valakit arczán, vagy kezén, vagy testének bármi födetlen részén, a megsebesült rögtön a földre esik, mint a kinek először fecskendtek morphiumot s nyakszirtbőre alá. Ez az ichor hatása.

– És így minden kilőtt golyótól egyszerre több ember is eleshetik?

– Csakhogy nem hal meg. Az ichor nem «urare» méreg, nem az indus nyílhegy gyilkos szere. Ez csak «codein» vagy inkább «ekplektikon». Az elkábult ember nem sokára föléled magától; hanem ekkor olyan kiállhatatlan viszketegség lepi meg azon a helyen, a hol az ichor behatolt, hogy a halálos seb nem bénítja meg jobban. A sebhely feldagad, meggyűl, az embert hat hétre harczképtelenné teszi, akkor begyógyul szépen, s nem marad fájó helye vissza.

– Ah! ah! Tehát ön kihozza a szokásból a csatatéren való halált. Ezentúl ezt fogjuk olvasni a hadi bulletinekban: «elesett hatvanezer emberünk, halott semmi, hadseregünk fele – vakarózik!»

– Igen.

– De hát tett ön ezzel a golyóval már kisérletet in corpore humano?

– A véletlen tetette azt velem. Hutámnál két idegen munkás is volt alkalmazva, kik az üvegfuváshoz értettek. Ezek egyszer kiváncsiságból felnyitottak egyet az üveggolyókból. Az szétpattant s a szilánkjaival mind a kettőt megsebesíté. Ezeken észleltem a mondott tüneteket. És a mi legnevezetesebb volt, mind a kettő abban a régi megrögzött betegségben szenvedett, a mit ötszáz év előtt Fracastor determinált s a mi a jelenkor legnagyobb átka; s a mint az ichorseb után támadt válság elmult, mind a kettőnél mintha ketté lett volna vágva a régi orvosolhatlan baj, abból is kigyógyultak.

– Micsoda? Hát az ön ichorja még betegségeket is gyógyít? százados inveterált bajoktól is megszabadítja az emberiséget? Az ön golyótövisei vaccinálják az embereket a divatkórok ellen, mint Jenner himlőanyaga? Hiszen akkor nem kell egyéb, mint hogy minden ország üzenjen önnek háborút, ön aztán lövöldözze meg a hadakat ichorral, s azok hazatérnek egészségesen.

– És ez valóban így van.

– De ha ez így van, akkor tíz év alatt az összes emberiség minden pénzének a harmada az ön falujában lesz összpontosítva.

– Én fogom tudni azt használni s a világforgalomnak haszonnal visszadni.

A bankár meg volt igézve azon biztos modor által, melylyel Dávid terveit, tapasztalatait eléje adá.

Az ifju nem akarta felhasználni e pillanatnyi hatást. Felállt és kalapját vette.

– Uram! én elmondtam önnek, hogy mi hozott ide. Az ön állásában szükséges óvatosnak lenni, s ezért én nem neheztelek. Mai világban a tervek négyötöde humbug. Én elhoztam magammal a bizonyítékokat, a mik tervemet igazolják. Ha kivánni fogja, hogy idehozzam, megtekintheti. Tehet maga és mások által kisérletet. Kiadhatja számításaimat megbizható mechanikusoknak, természettudósoknak. Titkomat nem féltem; mert az elem, melyet feltaláltam, eddigelé a természet kegyelméből kizárólagos tulajdonom. Terveimet elmondtam önnek. Ha azok sikerülnek, akkor a légutazás az egész virágkereskedelemnek, az összes pénzforgalomnak új korszakát szenteli fel; feltárja az ismeretlen földrészeket a civilizatiónak, új tért nyit meg az emberi munkaerőnek, észnek. Gondolkozzék ön rajta. Ön magasan áll, messze ellát. Határozza meg, mikor jőjjek vissza.

– El se menjen innen. Üljön vissza a helyére s vegyük elő az iralt és számítsunk. Mibe kerülne mindez? Hanem elébb lássunk a samovar után. Mikor az ember számít, – jó theát inni hozzá.

Reggelig ott ültek a számoló-tábla mellett.

A végeredmény az volt, hogy az egész tervezetnek teljes erővel létesítéséhez kell húsz millió dollár.

Mr. Severus hátraveté magát kerevetén, rágyujtva egy illatos szivarra.

– Mit gondol ön, szólt hosszú hallgatás után Dávidhoz, – melyik a nagyobb bolond: az e, a ki ezt a húsz millió dollárt kéri, vagy az, a ki megadja?

– Uram, szólt Dávid, ha lehettek olyan bolondok, kik egy tenger mocsár közepébe Velenczét építették; ha lehetett olyan bolond, ki a finn puszta partsivatagra Szent-Pétervárát telepíté; ha lehetett olyan bolond, ki egy európai partra tévedt tengeri növény nyomán elindult egy új világrészt fölfedezni; ha lehettek olyan bolondok, kik az északi polus jéghegyei közt az Európa és Amerika közötti szabad tengert keresni egymásután hajóra szálltak, ha lehetett olyan bolond, ki a legelső gőzhajóba, vasútba a pénzét beleölte, s olyan bolond, ki azokra legelőször ráült; ha lehetett olyan bolond, ki a viterbói mocsárt pénzen megvette, s a vulkánok termékét gyárszámra felfőzte, miért ne lehetne olyan bolond is, mint én vagyok?

– – Jó! én tehát leszek a másik bolond.

A ZIVATAR EGY CSEPP VIZBEN.

Azt mondtuk, hogy ha Dávid akkor, midőn a Hermione herczegnő palotája kapuján becsengetett s azt kérdezte: nem tudhatna-e valami hírt Rozáliról? a helyett, hogy egy rövid «nem» válaszszal elutasították, megkapta volna mindazt, a mit tudni akart, hát akkor nem ment volna át Amerikába, itthon maradt volna legalább egy hétig, visszament volna a Székelyföldre; ott időzött volna, ki tudja hány héten át. Aztán pedig hiába ment volna Amerikába; mert el lett volna szalasztva a legkedvezőbb alkalom, a mit most üstökön ragadhatott. Észak-Amerikába megérkeztekor épen olyan üzletpangás volt a pénzpiaczon, hogy mr. Severusnak a legtöbb tőkéje hevert; három héttel később pedig egy szédületes nagyságú vállalat terve hozta egyszerre mozgásba New-York tőkepénzeseit, melynek alapja az volt, hogy az egész Niagara-roham a vízesésen felül egy óriási hajtógép mozderejéül használtassék fel, mely hajtógép azután közlekedő szíjak által száz meg száz gyárnak osztaná szét az erejét, a mi két millió lóerőre volt kiszámítva, s ekként egy lóerejű gép naponkénti fütését 40 centnek véve, a megtakarított fütőszerben naponkint egy millió dollárt jövedelmezne, vagy pedig ugyanannyival tenné olcsóbbá a gyáriparczikkek előállítását Amerikában, mint Európában, s ezt az ó-világ már csakugyan nem csinálhatná utána, mert hiányzik hozzá a Niagara-zuhatag. A terv lázas rohammal ragadta meg a tőkepénzeseket, kik beleöltek egy milliárdot; bizonyosan mr. Severusnak a tőkéi is odasodortattak volna; a fekete Rothschild mohón kapott minden vállalaton, a miről azt mondák neki, hogy ezzel az európaiaknak torkukra lehet tenni a kést. Hanem mire a «Niagara-mowing» vállalat megszületett, már akkor ő a «Gyilkos» dágványa közepett ásatta a fundamentumot az óriási ichorgyár számára s Dávidnak is más dolga volt, mint Rozáli után járni. S ha sóhajtott önkénytelenül, ha fájt a szive szakadatlanul, mit tudott arról az a¹⁶−bC−x?

Őt fogva tartá a szellem, kit fölidézett a földből, hogy fölmenjen rajta az égbe.

Rozálival pedig ez történt ezalatt:

Mazrur nem hagyta abba a dolgot.

Ő maga boszuálló jellem volt; nem birta elfeledni a rajta elkövetett meggyaláztatást; legkevésbbé azt, hogy őt, a sámsoni erejű embert, egy suhancz testi ügyességgel úgy csuffá tette, levágta, megrugdalta, félholtan hagyta a földön. Brutális emberek, kik testi erejükre büszkék, az ilyen meggyalázást nem feledik könnyen. Másfelől részvényesei előtt is helyre kellett állítania elvesztett præstigeét. Nem volt szabad annak a hírnek lábra kapni, hogy a Sabinával lehetett egyszer valakinek paczkázni. És még büntetlenül? A katonai hatóság eljárása Dávid irányában csak növelte a sérelem nagyságát. Hogy a király Dávidot oly minden apropos nélkül kinevezte alhadnagygyá, egy miniszteri ellenjegyzéssel ellátott blankétát használva fel valószinüleg, vagy tán utólagosan ellenjegyeztetve a kinevezést a miniszterrel; ezáltal a király is bele lett keverve a dologba, s midőn Mazrur ezt nem hagyta abba, még bizonyos körökben népszerüségre is számíthatott. A királyt kompromittálni fenegyerekség, s legyen bár az tunisi kalózvezér vagy lenocinium-gazda, ki a királylyal szembe mer állni, vannak a kik nagyot röhentenek rá s azt mondják: «fenegyerek!»

Talán épen azt is akarta Mazrur.

Vagy talán még többet is akart.

Az is valószinű, hogy Rozálival meszszebb néző tervei voltak, egészen emberi indulatokra építve s azokat keresztül akarta vinni. Erről majd bizonyosak leszünk később.

A főindokot azonban legközelebb felfogjuk deríteni, a mi a Sabina igazgatóját arra indította, hogy pert kezdjen Hermione Peleia herczegasszony ellen. Micsoda alapon? Mint a Sabina statutumai értelmében lekötelezett Szentivánfai Rozálinak jogtalan visszatartóztatója ellen.

Egy reggelen két úr szállt ki a Parabolana menhely főkapuja előtt; egyik egy alacsony, pökhendi uracs, párduczmodra fölfelé fésült bajuszszal; a másik egy vörös orrú, vörös kezű, vörös képű, görbe hátú férfi, kurta kabátban, melynek hosszabb zsebei voltak, mint szárnyai, s a legfelsőből kilátszott egy csomó irás.

A kisebbik úr csengetett s azt kérdezé a kapusnőtől:

– Lehet-e a ház úrnőjével beszélni?

– Férfinak nem! volt rá a válasz.

– De mi hivatalos küldetésben jövünk.

– Mi közöm hozzá?

– Ha nem lehet vele beszélni, akkor ön, mint hivatalos kapuőr, fogja átvenni ezen iratot és kézbesíti azt úrnőjének, a király nevében!

– Hát az ördögök nevében! kiálta az izmos hölgy s becsapta az ablaktáblát; majd odaszorította az ifju úr körmét, ki a táblát vissza akarta huzni. S aztán nem dugta ki a fejét többé.

Akkor a fiatal úr, ki nem volt más, mint a Sabina első ügyvédje, inte a végrehajtó törvényszéki organumnak, hogy teljesítse kötelességét, mire az készen tartott ostya és pecsétnyomó segélyével mind a négy szegleténél fogva odapecsételé a nem kézbesíthetett iratot az Alhambra bejáratának aranyos rácsozatára.

Azzal tovább mentek szépen.

A kapusnő, mikor látta, hogy eltávoztak, ovatosan kijött, s elszörnyedve látá a kapura pecsételt iratot.

Világért hozzá nem mert volna nyulni. Befuttatá a kis leányt a palotába, hogy híja elő a doktornőt.

Az kijött; meghallgatá, mi történt? megnézte, mi van a kapun, és azt felelé, hogy ő ehhez nem mer nyúlni, hanem hivassák a másik doktornőt (doctrix juris), a ki a herczegnő jogi tanácsadója, arra kell bizni a további teendőket.

Az ügyvédnő, mintha csak ki lett volna csinálva, épen jött.

– Hát mi ez? Kérdezé tőle a doktornő, a kiterjesztett iratra mutatva.

Az ügyvédnő finom arczélű, ifju hölgy volt, összefogott ajkakkal és erősen kidomborult homlokkal. Megnézte az iratot, s aztán leszakítá azt pecséteiről, azt mondva a kapusnőnek: ezt el kellett volna önnek fogadni.

– De hát kinek szól ez? szólt mérgében elvörösödve az orvosnő.

– A herczegnőnek.

– De hisz e czím így szól: «T. cz. Sacherij Hermione Peleia kisasszonynak.»

– Igen is. A Romanow-családnak, mielőtt Oroszország trónjára jutott volna, ez volt a családi neve, Sacherij, s miután trónját elvesztette, a ki a tényről tudomást akar venni, teheti, hogy utódait ismét az eredeti családi nevén czímezze.

– De hisz ez alávaló, gyalázatos pimaszság!

– Azt én sem tagadom.

– De hát mit tartalmaz e vakmerő irat?

– Ez bizony hivatalos idézés Sacherij Hermione Peleia kisasszonyhoz, mely által meghivatik a budapesti III. első birósághoz, bizonyos Szentivánfai Rozáli kisasszonynak jogtalanul itt tartása miatt.

– Mit? Rozálit akarják innen elvinni?

– Igen. Felperesek, Mazrur és társai.

– Tudassuk ezt a herczegnővel?

– Ne addig, míg én nem szerzek magamnak tudomást az ügy mibenállásáról. Rögtön sietek a városba vissza. Addig ne szóljon a herczegnőnek, doktornő, semmit.

– Siessen, doktornő.

Már aztán pedig ha az ember még olyan nagyon doktornő is, azért csak nő marad, s az még a XX. században is a lehetetlenségek közé fog tartozni, hogy egy ilyen forró titok keresztül ne égesse magát nála, s azt el ne mondja annak, a kit érdekel, az első két óra alatt.

Mire a doctrix jurius utriusque visszakerül, már akkor a herczegnő türelmetlenül siet eléje az Alberca-csarnokban s ezzel a kérdéssel fogadja:

– Nos, hogy áll Rozáli ügye?

– A lehető legrosszabbul.

– Hogyan? kérdi a herczegnő felindultan.

– Úgy, hogy a Sabinának jog szerint teljesen igaza van. Szentivánfai kisasszony még ma is hajadon. Mint hajadon, legközelebbi rokonai gyámsági hatalma alatt áll. Ezt törvény szerint csak a férj joga váltja fel. Vőlegények jogáról a törvény mitsem tud. Tatrangi ur a Sabina pénzbeli követelésének eleget tett ugyan, de nem a szerződés szerinti kötelességének. Menyasszonyát leányfővel elhagyta rögtön, s mint nem tagadható, a parabolana asylumba hozta, a hol házasságok nem köttetnek. Most ez által a hajadon feletti gyámi jog a rokonokra visszaesik s azok szerződésüket a Sabinával fentarták. A Sabina visszafizeti Tatrangi úrnak a letett összeget, s azzal Rozáli kisasszony ismét az ő védenczévé válik. Erre statutumai jogosítják.

– Isten és emberi jog ellen kiáltó statutumok!

– Az más kérdés. Fődolog az, hogy érvényben vannak.

– De ha a leány nem akar oda menni.

– Rokonai kényszeríthetik gyámi hatalomnál fogva.

– De hisz ennek igen egyszerű ellenmérge van. Iratunk Tatrangi Dávidnak. Rozáli tudja, hol lakik? jőjjön fel; esküdjék meg rögtön Rozálival, s ha akarja, vigye őt magával; ha körülményei nem engedik, hagyja itt, míg elviheti. Mint asszonyt csak nem fogja a törvény Rozálit a Sabinának odaitélni.

– Igaz herczegnő. Ez egészen egyszerű dolog. Így fogunk tenni. Én irni fogok Tatrangi Dávid úrnak, megirom neki a helyzetet s felhivom, hogy rögtön siessen a fővárosba.

A jogtudornő azután, hogy buzgalmát ez ügyben tettleg is bebizonyítsa, rögtön irt levelet Tatrangi Dávidnak, azt a herczegnő maga is elolvasta és jónak találta; a jogtudornő ott előtte pecsételé le az iratot, ráirva a czímzetet, s azt a levelet a herczegnő saját cselédje által küldé el a postára.

Csak azt az egy hibát követte el a jogtudornő az egészben, hogy a lakhelyet egyszerűen «Szent-Miklós»-nak irta, annálfogva az a levél legelőször is elment Sziget-Szent-Miklósra, ott nem talált semmiféle Tatrangi Dávidot; onnan elment Rába-Szent-Miklósra, onnan Török-Szent-Miklósra, onnan Hegyköz-Sz.-Miklósra, onnan Oláh-Szent-Miklósra, onnan Rácz-Nagy-Szent-Miklósra, onnan Tisza-Szent-Miklósra, onnan Német-Nagy-Sz.-Miklósra, onnan felkerült Somogy-Szent-Miklósra, megfordult Fehér-Szent-Miklóson, betekintett Fertő-Szent-Miklósra s csak miután körülutazta Szent-Miklós barátságából egész Magyarországot, akkor jutott valakinek eszébe a postán, hogy hát ha Gyergyó-Szent-Miklóssal lehetne szerencsét próbálni? Az volt Tatrangi utolsó postája.

És a herczegnő hasztalan várta, hogy Dávid jönni fog Rozáliért, vagy legalább válaszol valamit. És azalatt a herczegnőt mindenféle peres támadásokkal boszantották. Utoljára a herczegnő megharagudott; kiadta a kapusnőjének a rendeletet, hogy semmiféle férfival szóba ne álljon többé. Az el is kergette magát Dávidot, ki Rozáli felől nagy későre magától tudakozódott. Dávid elutazott Amerikába s elvégre a sokat utazott levél visszakerült küldőjéhez tizenhárom postabélyeggel ellátva, s a hátára ráirva, hogy a czimzett elutazott Amerikába.

E szerint Rozálit azon egyszerű módon, hogy vőlegényével összeeskessék, a Sabinától megmenteni nem lehetett.

Egyéb törvényes ellenszerek pedig azon idő alatt már meglehetősen ki voltak merítve.

És a jogtudornő nem tévedésből tette azt az elhibázott czimzetet a levélre, hanem szándékos kiszámításból.

Mazrur csak eszköz volt mások kezében, Rozáli nagy baja csak előkapott alkalom. Hatalmasabb ellenségek avatkoztak itt be.

És a cselszövény maga Hermione Peleia személye ellen volt intézve. S azonkívül egy nagy országos és világra szóló helyzet fordulatának titka rejlett mögötte.

Egy napon azt mondá a herczegnő jogtudornőjének:

– Én ezt a leányt erőhatalommal sem engedem házamból kivitetni. Az én házam kapuja szent. Az én házam zárda.

Erre a jogtudornő azt felelte a herczegnőnek:

– Csak ideiglenes fogadalmi menhely. Hogy zárdának elismertessék, fölszentelt fejedelemnővel kellene birnia és törvényczikkelybe iktatva lennie.

APOCATASTASIA.

Most egyidőre hagyjuk pihenni az anyagi harczok előkészületeit s vessünk egy pillantást arra a még nagyobb harczra, mely a jövő századot a lelkiek terén fogja felzavarni.

A mily óriási mértékben nőnek a materialismus vivmányai a találmányok, a közlekedés, az ismeretterjesztés által, oly arányban támad az ellenhatás a hitéhez ragaszkodó, a rajongásaiban boldog vagy boldogtalan népkedélyben.

A hitkérdés épen olyan óriássá növekedik, mint a pénzkérdés, mint a hatalomkérdés, s a versenyző oltárlángok épen olyan tűzzel fenyegetik a czivilizált világot, mint a tűzaknák: csak hogy amazok felülről, ezek alulról.

A nagy politikai forradalmak, országalakulások és államforma-változások együtt jártak a positiv vallásformák idomulásaival. Olaszország megszilárdulásával a nyugati latin egyház főnöksége egyszerű első püspöki ranggá hanyatlott alá, s most már pápa-választáskor nem lesik a világvárosban a «fumatát», az angyalvár bizonyos kéményeiből adott füstjelt, mely a bibornokok együttlétét hirdeté, vagy a hiányzókat hivta be. Most már elég az egyszerű többség jelenléte. Egyházi fejedelemség nincs többé: szent Péter fillérei gyéren folynak be. S a «vajpénz», mely egykor a vajas étel elengedéseért százezreket hozott be, most már csak kegyes alamizsna. Három hajdani király helyén, kiknek egyikét a «legkatholikusabb», másikát a «leghivebb», harmadikát a «legkeresztyénebb» királynak hítták, köztársasági elnökök ülnek, a kik felekezetnélküliek; s a negyedik, «az apostoli» király versenytárs nélkül kapja évenkint a pápa által megszentelt kalapot s a Lætare-Vasárnapon felszentelt «aranyrózsát»; de annak sem olyan szent a keze az elfogadásához, mint őseié, a kiknek az a kiváltságuk volt, hogy kezeiknek érintésével golyvásokat gyógyíthattak.

A hármas koronájú tiara, melynek hármas értelme volt: a harczoló, a szenvedő és a diadalmaskodó egyház, csak a középsőt tartá meg melléknevei közül, s másik értelme is a hármas koronának, mely szerint övé az «ég», a «föld» és a «pokol» nagyon alászállt, az eget elvették tőle a csillagászok, a földet a diplomaták s a poklot a geologok.

Megmaradt hatalma csupán a hagyományokban, és az emberi szivekben.

De ott is nagy a dissolutió.

Az emberi kedély positiv vallás után vágyik. Az embernek megfogható Isten kell, a kihez ragaszkodjék. Az ember aztán, a hány, annyiféle; s ebből következve, annyiféle alakot is ad az Istennek, a kihez ragaszkodni óhajt; vagy a kivel ellenségeit ijeszteni akarja.

S most már nincs szent inquisitió, hogy a carochasüveggel el lehessen nyomni minden újan keletkező schismát. Minden ember csinálhat új vallást, ha nincs egyéb dolga.

Észak-Amerika szabad államai a legnagyobb tökélyre vitték e kérdésben a sokféleséget. De még ezek elől is elragadja a pálmát a XX. századbeli Magyarország.

Először azért, mert már eleitől fogva azon ország volt, a melyben a legtöbbféle vallásfelekezet plántálta be magát; azután meg azért, hogy egész Európa minden keresztyén államában eltörölték már a szerzeteket, s a «Sollicitudoomniumecclesiarum» bulla daczára mindenünnen számüzték a jezsuitákat; ez a sok egyházi rend aztán mind Magyarországra menekült, hol a kormányt e tekintetben a quietismus vezette, s ez engedte szabadon, hogy azok itt letelepüljenek, uradalmakat, házakat vásároljanak, iskolákat alapítsanak. Mindezek tetejébe jöttek aztán az ó- és uj-kornak mindenféle philosophia sectái; szabadkőmivesek, protestans mukkerek, amerikai shakker-quakkerek, s bentámadott nazárénusok (kiknek nem kell templom, csak biblia); a hajdani szombatosok is fölébredtek, szemközt találkozva az antisabbathiánusokkal, a kiknek meg nem kell se szombat, se vasárnap; ők minden napot munkanapnak vallanak.

A magasabb körök képviselték az ultramontanismus regióját, azoknak a befolyása alatt alakult az új Sanfedisták tábora, de az megint annyifelé oszlott, a hányféle hazai vagy bevándorlott szerzet tagja egyik vagy másik főuri családnál befészkelte magát. Az oratorium-barátok s a Formária-apáczák igen nemes, magasztos czélú szerzetek voltak, tagjaik művelt, erényes emberek, kik meg tudták egyeztetni a hazaszeretetet az egyházi subordinatióval. Ezen kategóriába lehetett sorozni a rég időtől megtelepült benczéseket, kegyesrendieket, irgalmasokat, præmontreieket, cistercitákat s az ideiglenes fogadalommal alakuló Parabolana női szerzetet s a Port Royal de Champs apáczákat. Hanem ezek mellett aztán itt van a sok «Fréres ignorantes», a kik szerint minden világi tudomány az ördög munkája; a «Paternianok», kik előtt csak két szentség van: a nőtlenség meg a koldulás; a ki nem azt követi, az nem jut mennyországba. Van egy különös szerzet: a Basiliánoké, a kiket fogadalmuk kötelez a kézi munkára: azok csizmát, kabátot varrnak, asztalos-munkát készítenek; a conventben mindenféle mühely van; pénzt birtokolni az egyeseknek nem szabad, annálfogva nagyon olcsón dolgoznak, annálfogva a közönség nagyon kap rajtuk, annálfogva a conventnek roppant pénz halmozódik a ládájába, s mindezeknél fogva az iparos-világ, a kézmüvesek minden osztálya dühöng ellenük.

A szabadelvübb magasabb köröket aztán a spiritismus tanai tartják elfoglalva: ez a gazdag kereskedő- és üzércsaládok vallása. Ők az «astrál-szellemek» közvetítése által nyerik a túlföldi revelatiókat, miket Mózes idejében a villámok és égő csipkebokrok hirdettek. És az ő «medium»-aik és tánczoló asztalaik ép oly «csalhatatlanok», mint a pápa.

Az okos emberek, a philosophok pedig meghasonlásban vannak a fölött, hogy vajjon a «Præexistentianismus», vagy a «Creatianismus», s a «Traducianismus» tanai vezetnek-e az üdvösségre? Az elsők szerint minden emberi lélek egyszerre lett megalkotva a teremtés napján, s csak a test születik hozzá később; az utóbbiak szerint egyszerre születik mind a kettő.

A magyar alsó papság között el van terjedve a propaganda egy önálló hungarican egyház megalakítására, melylyel egy szögletből kiinduló divergentia a «német-katholikus»-ok ligája; egyik sem összezavarandó az «ó-katholikus» felekezettel, mely elveti a csalhatatlan pápát. És mindezen tanoknak külön templomaik vannak Magyarország fővárosában és mindezeknek a hívei már a templomok keresztein hirdetik, hogy ők különböző felfogás szerint magyarázzák az atyák irásait.

A methodisták tornya az Antal-keresztet viseli, mely T alakú.

A német-katholikusok tornyán az András-kereszt van, mely X alakban van felállítva.

A patarénusok keresztje a publicus kereszt, mely Y-t képez.

Az ó-katholikusok fentarták a latin keresztet, mely rövidebb ágával áll fölfelé ✝.

A hungaricánok azonban a Péter-kereszttel tüntetnek, mely a hosszabb ágával mered fel ✝.

A görögök maradnak a ✚ jegyű kereszt mellett, melynek minden ága egyforma hosszú.

A sanfedisták keresztje hármas, a legrövidebb ággal felül, ☨ különbséget téve a roskolnik kereszt ellenében, melynek rövidebb ága alul van. A jezsuiták nem képeznek külön sectát: azok mindenütt benn vannak.

Ezenkívül van a kálvinista kakas, az unitárius gömb és a török félhold, a zsidó törvénytábla, s az uniált protestansok csillagos keresztje, mind együtt Budapesten.

Hanem ez hát még csak Budapest.

Azonkívül van minden vidéknek saját hitfelekezete.

Holdmező-Vásárhelynek van saját prófétája; Szegednek, Somogynak nazarénusai; Szerémben elterjedtek a skipetárok, a horvát nép között a baptisták. Ausztria felől beszivárogtak az «ázsiai testvérek», a kik kabbalistikus csodatételekkel szaporítják hívőik számát; Moldva felől becsempészték magukat a manichæusok, kik egymást «signaculumaikról» ismerik fel; Csehország felől a tót vidékeken elharapódzott az Adamiták tana; sőt a román nép között még a «pabulatores» sectának is vannak követői, kik csak önkényt termő erdei gyümölcscsel és ehető füvekkel élnek; ezért «legelészők» a nevük; Olaszországtól pedig megkaptuk a «barabbistákat», a kiknek tana: semmi királyt, semmi világi hatóságot el nem ismerni. Németalföld elküldte a popelinitáit, kiknek nem kell hús; s azoknak a válfajait Chazarokat, Petrobrusiánokat, kiknek nem kell feleség. Maguk a míveltség zászlóvívői pedig irók, széplelkek, művészek, tanaikban a carpocratianismust hirdetik: az élvet, a gyönyört, mint földi czélt.

És ezek mind valamennyien egymás között s egyenkint valamennyi ellen szünetlen harczban állanak.

A mult századok Klinkowströmjei, Savonarolái, Ábrahám a Santa-Clarái végig utazzák az ország nagy városait, prédikálva, csodatéve. Érkezésüket hirlapok, falragaszok hirdetik előre, mint valami nevezetes vendégművészekét s a templomajtóban nem belépti, de kilépti díjt vesznek.

A csodakutak, mikben szent képek látszanak meg, az égből esett kövek, mikről isteni irás olvasható, mindennapi tüneményekké válnak.

Buchan Erzsi hulláját, ki 1802-ben halt meg, azt jósolva hogy 150 év mulva fel fog támadni, egész 1952-ig tartogatták a hívők viasz között, s csak akkor engedték eltemetni. S alig mulik el egy év, hogy valamelyik országában a civilizált világnak megint egy Soutworth Johanna egy új messiás világrahozásával fel ne lármázza a hitközönséget. Majd meg egy thaumaturg, egy csodatevő tesz körútat az országban, a ki a szent földről hozott vízzel mindenféle betegségeket meggyógyít; majd egy bámulatos nő, a ki régi ficzamokat, szent Nikoméd segélyül hivásával helyrerak. Patentirozott mérgezők járnak fényes nappal országszerte, panaceák szinébe öltöztetett örökségi poraikat hirdetni in nomine Domini, s nincs többé «Chambre Ardente», mely elé lehessen őket idézni.

Meglazult a társadalmi összefüggés a költészet, a szerelem maga, frivol kötekedéssel vallásos formákba önti bolondságait, a könnyelmű nők házát Madelonettek kolostorává szentelék fel; a magasabb rangú hölgyek, kik szerelmi botlásaikat takargatják, a «theaterinnők» szent szövetségébe avatják be magukat, mely elég vakmerő a szentlélek áldó befolyását a nőkre általában kiterjeszteni.

A pápai Curia ugyan minden lehetőt és lehetetlent megkisért e zűrzavar kiegyenlítésére.

Pozsonyban és Esztergomban folyton tart az «örök ima», melyet még VIII. Kelemen decretált; egyik diaconus a másikat felváltva, az éjjel és nappal minden órájában hangoztatja a hæreticusok elleni imádságot, «Pacem» pénzek osztogattatnak a hívőknek, miket azok olvasóikra felakaszszanak, s hasonló czélokra a magyar főurak és úrhölgyek megszentelt talizmánokkal, stricheiákkal és teraphimokkal ajándékoztatnak meg, míg in specie katonák és lovagok a magyar Györgytallérok viselésével tétetnek golyó és kardvágásmentesekké, viselik is azokat óralánczaikon. Az «incastraturák» ereklyéi minden vasárnap felmutattatnak. Az «index librorum prohibitorum»-ba folytonosan iratnak be az olvasástól eltiltott könyvek. Minden hamvazó szerdán megujíttatik a minden tévelygőket megrettentő «comminátió», Septuagesima vasárnapján megkezdetik a violaszín gyász, s végeztével kiosztatik az «emlékkenyér». Nevezetes hirlapok segélyeztetnek péterfillérek útján a jobb hitű nép összetartására. Karácsony napján olasz szokás szerint minden háznál bemutattatik a «Bambino», a Krisztusbáb. S a pápa minden évben egyszer husvét napján megjelenik a budapesti szent Árpád templomban személyesen pontifikálni.

De mindez keveset használ már.

Meghiusult a syncretismus jóakaratú törekvése is, mely a sokfelé ágazó vallási nézeteket egymással összhangzásba hozni megkisérlette.

Hasztalan volt a pápai curia engedékenysége, mely a vitás kérdéseket száz számra «adiaphorá»-knak nyilatkoztatta, olyanoknak, a miket így vagy úgy lehet hinni schismaticus szakadás nélkül.

Közbejött egy nevezetes fölfedezés.

A husvét maga, a melyen a pápa személyesen pontifikál, a változó ünnepek közé tartozik.

A keresztyén hittudósok a hagyományban örökített holdelsötétülést vették alapul, mely csak holdtöltekor jöhet létre, s így ezt nagypéntekre téve, rendesen a tavaszelői első holdtölte utáni vasárnapot fogadták el husvét vasárnapjának. Ezzel azt a czélt is remélték elérhetni, hogy a keresztyén husvét a zsidó paskáhval ne essék egy napra. És így az alexandriai időszámítás szerint a husvét martius 21. és april 18-ika között váltakozott. Ezt a nicæai concilium is ekként fogadta el. Daczára ez elővigyázatnak, még is megtörtént, hogy 1903-ban april 12-én, 1923-ban april 1-én és 1927-ben april 17-én a keresztyén husvét és a zsidó paskah egy és ugyanazon napra estek. Ez sok boszuságot okozott.

A legutóbbi évben aztán egy hirhedett orientalista és archæolog a stambuli szultáni könyvtárban kutatva, fölfedezte Gamaliel-nek, Szent Pál tanítójának iratait, melyekben a megváltó contemporaneusa a leghitelesebben megirja Krisztus halálának napját, világosan kitéve, hogy ez a nap VIII. Idibus Martii, tehát mártius 7-ik napja volt. Ez nagy zavart idézett elő ismét a hívők világában. Sokan azt állitották, hogy Martius Idusa Sosigenes előtt a tél közepére, tehát január 15-ére esett, épen két hónappal korábban. Mások betüszerinti értelemben fogadták el a hagyományt, ismét mások apocryphnak nyilatkoztatták azt ki s már most aztán mind a katholikus, mind a protestáns, mind az egyéb varians keresztyén hitfelekezetek egyenkint megint háromféle nézetre hasonlottak meg; a szerint, hogy az egyik január 10-én, a másik mártius 10-én, a harmadik a tavaszi újhold utáni vasárnapon tartá a husvét napját. És valamennyien külön templomot építettek maguknak.

És a kétségek dolgában a protestansoknak sem volt kedvezőbb helyzete. Náluk is meg volt a meghasonlás azon kérdés fölött, hogy vajjon minden ember a mostani testében támad-e fel itélet napján, vagy épen csak a bibliai szent «lus» csont marad meg minden emberből, s ahhoz alkotódik hozzá az újra ébredő tulajdonos? A dunántuliak papjai másként magyarázták a komjáthi kánonokat, mint a tiszántuliak; néhol lutheránusok és kalvinisták uniáltak, másutt ugyanazon evangelikus felekezet is kétfelé oszlott, mindnyájának nagy küzdelme volt a saját nazarénusaival s együtt valamennyinek a szombatosokkal, monophysitákkal.

A zsidók is épen ily forrongásba kerültek. A Schulchan Aruch híve nem követte az újítókat, s nála a tephillim, az imaszíjj még ma is megkülönböztető jel, ő most is 248 szóból álló imádságát mondja fel, s hogy a Thorát ott énekeljék, a hol a hagyomány rendeli, hogy a nők a karzaton üljenek ezentul is, ne a földszinten, a végett ő is külön templomot épít: ragaszkodik a Thalmud szavaihoz; beszéli sok helyütt egymásközt a sajátszerű «Ladinó» jargont, s szombatnapon felköti az egyik hívő házától a másikig áthúzott összekötő szabbath-zsinórt, a hagyományos Airufot; s a szétszakadást ép oly kevéssé tudta náluk is megorvosolni a Beth din Haggadol, a nagy Sanhedrin, s a Keneseth Hagdoleh, a nagy Sinagoga, valamint a kormány által egybehívott congressusok és a bölcs országos törvények, mint a hogy hasztalan igyekezett kibékíteni a katholikusok és protestansok vallásküzdelmeit minden œcumeni concilium, zsinat és enquéte bizottmány.