ÖREG SINKA GYÖRGY

Élete hatvanadik nyarán—mint a többi parcellás-paraszt,—letette a kapát s kiköltözött a péterszögi szőlőbe. Nem dolgozott többet, csak pipált és szemlélődött, hallgatván a füvek növését s a jegenyésben csörgő seregélyek lármáját. Nem unta el majd egy emberöltő hosszat. Hetenkint egyszer—tisztát váltani—beballagott a messzi kúntorony alá, a városba, ahol a fiai, unokái "tükörbül fésülködő" urak voltak. Nem szerette őket, minthogy talán senkit sem szeretett igazán egész életében Szekerka Palcsin, az öreg cseléden kívül, aki minden hónap elején lenyírta ráncos álláról a havas szakáltarlót.

A nagyapja még szabadhajdú volt, aki akkor hagyta abba a marhahajtást, mikor az első venyigét bujtatták a Nyilas homokjába. Annak a szigorú, kemény erkölcsét őrizte kilencvenesztendős öreg Sinka György. Vasalt csizmában járt, hosszú üstökét fésűbe szorította, a három nagy ünnepen meggyónt és mindennap hét messző bort ivott.

—Aki száz évig ilyen bort iszik,—mondta esténkint, szaporábban emelgetve a virágos cserépkorsót,—az sokáig él.

—Igazság,—bólogatott rá ilyenkor komolyan Szekerka Palcsi, míg fölverte a venyigetűz lángját, hogy rózsaszínbe borult a gunyhó fehér fala.

Különben kevésbeszédű, magánakvaló ember volt öreg Sinka György. Illett nagyon a szomszédjaihoz, akik alkonyattájt átjöttek hozzá s hallgatva ülték körül a tüzet. Csupa kivénült, ereskezű, szikárnyakú, deresfejű paraszt, nem igen kapnak a szón, de maguk is nehezen adják.

Csak akkor támadt nagyobb mozgalom, ha valamely szőlők közt tévelygő kuvasz akadt fenn a Szekerka Palcsitól eszközölt kutyafogóban. Ilyenkor többször járt körül a mázas cserépkorsó s egy-egy kifakadás is elhangzott:

—Affene a rusnya férgit!

Mintha csak torát ülték volna a szegény állatnak. Szekerka Palcsi sűrűn fordult az üres korsóval s szította a hamar hamvadó parazsat. Olykor hajnalig is fönnmaradtak a zordon, vén ivók, mint ükeik hajdan az áldozati tűz körül, köszöntve a lángoló napot.

Öreg Sinka György bírta az áldomást.

Pár esztendő óta ugyan mintha kissé megroggyant volna, de azért, ha megmozdult a vére a szőlő levétől, még rácsapott tenyerével a csizmaszárra, sőt a szüreti tüzet is átugrotta, hogy lobogó gatyáját nem is simította a láng.

Ez az utolsó szüret aztán különösen emlékezetes maradt a Nyilasban.

Öreg Sinka György fiai, unokái, de a dédek is, teljes számban gyűltek egybe vacsora után a tűz körül. Szekerka Palcsi a gunyhó küszöbén ült s harmonikázott, tempósan, öregesen. Öreg Sinka György most se beszélt sokat, csak ivott s a nóta irányában ingatta a fejét.

Egyszer aztán felugrott s magosat rikoltva, nagyot dobbantott. Táncolni kezdett, feje fölé emelve a virágos korsót. Vadul, szilajon ropta, akár hatvan esztendő előtt.

—Melyik lábom jár jobban hé?!—kiáltott a nagy vígságba esett apró népre.

—A szélső, nagyapám,—kacagtak az unokák.

—Hejnye, ebatta fattya, iszen mind a kettő szélső,—káromkodott mérgesen. De azért csak járta, hiába kérlelték a fiai, nem hagyta abba, míg ki nem dőlt.

Úgy kellett betámogatni a gunyhóba, ahol horkolva aludt el a földre vetett subán.

Másnap reggel aztán öreg Sinka György nem ébredt fel. Elszállott lelke, mintha ott komorlott volna a szedett venyigésből fölpárázó ködben, az ólmos őszi felhők alatt.