A BIHARI REMETE

Százkilenc esztendő előtt sugarasabb ősz járt a berettyókovácsi pusztán.

Dér alig fogta a hervadó füvet. A lápos elmélyült ezüsttükrében vénülő szépasszonyok telhetetlen hiúságával nézegette magát a felhőtlen magasság s lenn a síkon, az istrázsát álló jegenyék fölé, hálós aranysátort vert délszínben a nap. Nagy, égig érő csend rejtegette a messzi tanyákat, a töretlen náderdőt, a löszpart meredekjén bókoló rozmaringfűz-sövényt s a lankás dombolt martjából kimagasló fehér udvarházat, melynek zsindelysüvegét a néhai bécsi királynő újmódija szerint vonatta dupla peremre Bessenyey György úr. A délnek szaladt nyár siettében ittfelejtett néhány hév hetet. Csak alkonyattájt sétált, végig a bihari rónák szélén a közelítő November, violás köduszályát elterítve a friss szántások fölött.

Az öreg úr, aki egyre ritkábban mártotta meg elébb oly szapora lúdtollat a kalamárisban,—írás nélkül is fogyott abból a ténta,—mogorva szótlanságban járta a kúria pipafüstös, homályos szobáit s gyakorta tekintett ki az ablakon túl esteledő őszbe. Mi járhatott eszében: Isten tudja,—Isten, akit Monsieur Voltaire bőrbe kötött, aranyba metszett könyveinek gonosz syllogismusával tagadott,—talán a pataki kisdiák betűirtózása, amely nagy egészséges ösztön szégyenkezésbe betegedett a királyasszony tudós városában, hol annyi átvirrasztott éjszakán ismételgette a frantzia grammatikátska rendhagyó verbumait, míg a többiek, a sárga csizmában, aranypaszomántos veres dolmányban, párducos mentében ékeskedő ármális nemes ifjak, hajporos dámákkal enyelegtek a schönbrunni rózsalugasok alatt, avagy talpas poharat hajigáltak a GrüneKatze pókhasú csaposának fejéhez. De az is lehet, hogy ez enyhe őszön emlékezései támadtak az őz-szemű bétsi grófnéról, aki mosolygó komolysággal hallgatta a megtanulhatatlan nyelven írott tragédia recsegő sorait:

Véres áldozatját látom trónusomnak, Mely kínos hatalma van királyságomnak, Ágist örökösen kesergem vesztével, Mert noha elpártolt, de nagy volt szívével...

Ilyen csendes őszidőben sok régi dolgok megfordulnak öreg emberek fejében.

Derék úr volt, testes, vállas, sűrűvérű besenyőfajta, hatvanhárom esztendős korára is kemény bikanyakkal s bár járása kissé elnehezedett, sohase vesztette el egészen a hajdani testőr mozdulatának feszes rugalmasságát. Ha egy-egy mérges indulatú, disznótoros, boros estéjét követő hajnalon kihozatta rázós szekerén a váradi olasz sebészt, aki Erdélyországban is híres volt a köpölyözésről, utána nyeregbe zökkent s kilenc agárral késő délutánig futtatta a nyulat a Berettyó síkján. Hanem azért a haja csak szép, tiszta ezüstbe keveredett, mint régi allonge-barókája,—ahogy Nalátzi uram szokta volt emlegetni a parókát. S hogy ő maga is az elmúlás borús gondjaiba tévedt olykor, arról nemcsak a Természet világa vagy a józan okosság dicsérete s a Bihari remete kerekbetűs kézirat-tekercsei árulkodtak ott a kicsiny, házi bibliothékában, hanem a deckás kert sarkában álló almafa is, amelyet fej fául rendelt magának öreg Bessenyey György, még a múlt tavaszon kimérve tövében síri ágya helyét. Kínzó titkokat rejtegetett ez a pusztai egyedülségben lemorzsolt huszonöt esztendő, a lét és halál fejthetetlen kérdéseiről, a múltba ereszkedett ifjúság visszahozhatatlanságáról s a komor agglegénység család után sajgó epekedéséről. De minden titkai között legfájdalmasabb, mert legmagyarabb, annak a nagy értetlen erőnek csudája, amely a Musákkal szeretkező daliás testőr kezéből kiütötte a rigmust kereső tollat s a sima gallus nyelven társalkodó udvarból visszasodorta egy nap az ősi portára, villásszarvú ökrei és faggyús üstökű béresei közé. Micsoda hatalom hajtotta, hogy levesse a szűk karmazsin dolmányt, fölrúgja az incselgő Grátziát, hogy megszaladjon a bársonyszájú grófné forró csókja elől, megtorpanjon Nyugat nyíló Szezáma küszöbén s hogy hazatérüljön,—szügybevágott daccal, kopott décbundát vonván araszos vállára,—tajtékpipák érését vigyázni, parasztszolgálók állát csipdesni, póri meséit hallgatni, maga borát inni, elzsírosodni s végtelen őszi napokon egykedvűn nézni az ónos eső függönyét a fekete barázdák fölött? Ki rendelte, micsoda homályban lakó istenség parancsolta rá ezt a sorsot, amelyről ma sem biztos, hogy rontás-e avagy szentséges kiváltság, önmagába visszaforduló ereje a titokzatos ázsiai léleknek?

Százkilenc esztendő előtt Bessenyey György úr, a néki megadatott utolsó őszön gyakorta töprenkedhetett eme hiábavalóságokon. Nyugtalanul méregette az öblös szobákat, mindenféle régi írásokat hányt föl, pattogva szidta a lusta cselédeket s egyre sűrűbben küldött be Váradra az olasz felcserért. Álmatlan éjszakáin pedig hangos perbe szállt az Istennel, akit nyakas kálvinistasága pápista úton sem bírt egészen megtalálni.

Egy estébe hajló délután épp a nagyház ablaka előtt álldogált, mikor kerékkattogás verte fel a csendet s bőrfedeles, magas ringóra szíjazott vén hintó fordult a kúria elé. A bakon pofoncsapott-kalapos kocsis tartotta a gyeplőt s fehérkeztyűs inas eresztette le a vashágcsót egy selyemmantillás idősebb delnő előtt, öreg Bessenyey György kicsit megtántorodott, hogy ráismert a váratlan vendégre. Valami gonosz nyilallás vágott a mellébe s hirtelen megfogódzott a faragott szék támlájába. Harmadnapos szakállal, elnyűtt csizmában, pipafüstszagú, pecsétes házikabátban, de meg így, itt, annyi esztendő után—nem lehet ma ezt a vendéget fogadni.

Elfulladt sietséggel szólt át a húgának a másik szobába:

—Eredj le szaporán a hintóhoz s mondd meg a bécsi grófnénak, hogy én már ott lakom a kertben, az öreg almafa alatt... az utolsó köszöntést néki küldtem...

Aztán vigyázva lopakodott vissza az ablakhoz s ugráló szívvel leste, mint fehéredik el a hírre az őz-szemű, bársonyszájú asszony, mint indul el-elakadó léptekkel a kert felé s mint kulcsolja össze kezét, lehajtott fejjel állván hosszan, mozdulatlanul a leveletlen almafa előtt.

S csak akkor szakadt föl mély sóhajtása, mikor a grófné már visszaült a hintóba s a pofoncsapott-kalapú kocsis megcserdítette az ostort az ágaskodó lovak fölött.

A hintó elgördült, vissza Várad felé, ahol hosszabb látogatóban járt a bétsi grófné.

Öreg Bessenyey György pedig nem sokkal ezután nyergeltetett, Nyakába vonta kopott décbundáját, fölfordult a lóra s nyomába vágott az elporzott hintónak. Nem sietett. Lépésben haladt. Nem akart utólérni senkit. Semmit. A határ domb tetején aztán megrántotta, a lova száját. Megállott. Áthajolt a nehéz vasderes nyaka fölött, szeme fölé ernyőzte tenyerét s elnézett messze nyugat felé a gyengén párázó violás ködökbe, amerre a bécsi paloták cifra tornyai magasodnak, valahol a Tiszán túl, Dunán túl.

Mögötte, a berettyómenti síkon, elfeketedtek az árnyak. Utolsó sugara is kilobbant a lefutott napnak.