ÖRDÖGSZEKÉR

Mikor ilyen keskeny a hold karéja, mindig eszembe jut találkozásom az ördögszekérrel.

Felejthetetlen nyáréjszaka volt.

A vonat nagyokat kattogva húzott át a váltókon s érezhetőleg lassította futását. A huszonkettes őrház zöld lámpája csendesen siklott el a félhomályos fülke ablaka előtt.

—Végállomás!—kiáltotta egy mély, rekedt hang s a kocsisor zökkenve állott meg.

Kiszálltunk.

Tizenegy óra lehetett. A félemeletes falusi állomás nehéz tömege köröskörül egybeolvadt az éjszaka feketeségével. Csak a kijárat fölött himbálódzó lámpa álmos fényében villant elő itt-ott egy piros téglasor. A szemafórjelző hosszan, egyhangúan csilingelt s a mező felől tücskök muzsikáját hozta felénk a júliusi éjszaka langyos szellője.

A vonat dohogva indult a gépház felé.

Skubinyák, a jegyszedő dörmögve ment le a töltés szélén.

Egyedül maradtunk.

—Menjünk, nagyon fáradt vagyok,—mondta Leontin s belekapaszkodott a karomba.

De mikor kiértünk az állomás mögé, meghökkenve álltunk meg.

A kocsi nem volt sehol sem.

—Istenem, apáék megint elfeledkeztek rólunk,—mondta Leontin panaszosam s én is bosszankodva bámultam az országút szürke sávját, amely alig pár lépésnyire látszott csak előttünk.

—Jó egy órába telik, míg hazaérünk,—mondtam inkább magamnak, mint Leontinnak, aki tanácstalanul tekintgetett körül.—Hiába, a kocsi most már úgysem jön, legjobb lesz, ha nekiindulunk.

Sűrű, meleg, bársonyos homály borult mindenre.

Az útszéli jegenyék alig váltak el az ég sötétjétől. Szorongató, vaksi homály terpeszkedett kétoldalt s alig húsz lépésre előttünk is keresztülfeküdt az úton. Néha szinte úgy tűnt fel, mintha élne s gyűrűzve, lomhán kúszna, csúszkálna körülöttünk.

Éreztem, hogy a húgomnak remeg a karja.

Az országút nyílegyenesen húzódott a falu felé, de néhol lejtett, majd ismét erősen kaptatóra vált.

Egyszerre, mintha világosodni kezdett volna. A nagy kőhíd vastag korlátjai kiváltak a homályból, az országút fakó szalagja hosszabbra nyúlott s a sötét jegenyék sziluettjei élesebben rajzolódtak rá a nyugati égre.

Messze, a temető mögött, a hold keskeny, halvány sarlója bátortalanul szállt fölfelé.

Leontin beszélni kezdett, halkan, erőltetetten, de mégis majdnem vidáman, mint azok az emberek, akik fölül valami rettenetes, nyomasztó érzés múlott el s ami után nem lehet tovább bírni a hallgatást.

Hirtelen megakadt.

Fojtott, tompa zúgás vágta ketté a csendet. Egyre erősödő, berregő hang verte fel az éjszakát. Hátunk mögött két-háromszáz méternyire két óriási, fehér szem villogott a sötétben.

—Automobil,—rezzent meg Leontin s ijedten rántott az út széle felé.

—Várjuk meg, míg elmegy,—mondtam kelletlenül s félrehúzódtunk, egy kőrakás mellé.

De az automobil nem közeledett. Úgy látszott, mintha egy helyben állana s félelmesen búgott. Néha felhorkant s utána még rettenetesebb berregésbe kezdett. Két lámpa-szeme mereven, furcsán villogott, mintha egyenesen ránk nézne.

—Eh, menjünk,—szóltam türelmetlenül,—majd kitér, ha...

És már indultunk is tovább.

Ismét felhangzott a gép vésztjósló bőgése s a két éhes, csillogó szem nagyobbnak tűnt föl előttem, amint visszanéztem.

Az automobil lassan közeledett.

Megdöbbenve álltunk meg.

A gép is megállt.

Egy pillanatra rettenetes csend lett.

A szám széle fázósan reszketett s valami oktalan félelemtől megriadva meredtem bele a nagy, kerek tűzszemekbe.

Azok fenyegetően, hideg mozdulatlansággal ragyogtak vissza.

—Mi ez?—kérdezte a húgom megborzadva. Egész testében reszketett és rettenetesen sápadt volt. Nem tudtam válaszolni. Aztán egyszerre erősen magamhoz rántottam és szinte rohanva vittem magammal. Egy kaptatóhoz értünk. Zihálva, elfulladva, száraz torokkal kapkodva lélegzet után, siettünk előre. A szemünk kitágult s verejtékező homlokkal, hangosan dobogó szívvel iramodtunk el a szikár jegenyék mellett.

A hold már feljebb hágott, csak a kőrakások és a fák tövében gyűlt össze egyre sűrűbb és hosszabb foltokban a feketeség. Elakadva gázoltunk a süppedő, mély porban előre. Halálosan kifáradva értük el a lankás tetejét.

Visszanéztünk.

Mélyen lenn, a homályban, égett a két parázsszem, de már nem volt benne semmi borzalmas. Fellélegzettünk s nyugodtan, lépésben indultunk lefelé a hosszú lejtőn. Szólni nem tudott egyikünk sem. A Sirató mellé értünk. A zizegő sás feje koppanva ütődött össze a gyenge, simogató szélben. A falu felől szakadozott tülökszó hangzott. A toronyőr féltizenkettőt jelzett.

Már csak félórai út odáig.

Csendes és nyugodt volt minden. Az automobil elmaradt. A szörnyű szempár nem látszott.

Egyszerre rettenetes bődülés harsant fel szinte a fejünk fölött.

A két óriásira megnőtt, kegyetlenül villogó szem a dombtetőről gúnyosan hunyorított utánunk. Ugató, hörgő üvöltés szakadozott föl a szörnyeteg torkából s mi csüggedten, halálra gyötrötten hajtottuk le a fejünket. Megadtuk magunkat és fásultan, megalázva siettünk tovább. Tovább, egyre tovább.

Most már ő parancsolt, nem lehetett elmenekülni előle. Űzött, hajtott maga előtt és mi megrogyó térddel, kábultan vonszoltuk magunkat.

—Át kellene vágni a mezőn,—gondoltam és mentünk tovább az úton, az ismeretlen rém előtt, amerre ő akarta.

Néha futottunk.

Kövek gurultak szét a lábaink alatt. Majd megálltunk és szembenéztünk a kísértettel. Néha elmaradt s csak távoli, rohanó dübörgése hallatszott. Aztán megint utánunk jött és mi legyőzve, agyonhajszolva, tehetetlenül vánszorogtunk tovább, előre.

Már nem tudtunk visszafordulni sem. Csak mentünk, rohantunk, menekültünk.

Végre feltűnt a falu.

A fák fekete foltjai közül fehéren ütköztek ki a házak s a torony magas sudara, amelynek élén, mint egy megakadt, villódzó selyemfonál, ragyogott a fogyó hold sápadt fénye. A sűrű akáctömegből kicsillant a nyaraló ablaksora. A terrasz széles ernyője alatt lámpák égtek s rószaszín fényük átverődött a világos vászonfalon.

—Még fönn vannak,—gondoltuk egyszerre megkönnyebbülten és megálltunk.

Hátrafordultunk.

A homályt és csendet nem zavarta semmi. Messziről a tücskök monoton cirpelése hallatszott, úgy, mintha álomban hallanánk.

Az automobil eltűnt.

Kimerülten vánszorogtunk haza. A terrasz lépcsőjén alig bírtunk felmenni. Vendégek ültek a nagy kerti asztal mellett s mindnyájan meglepődve bámultak ránk. Sápadtan, szótlanul álltunk ott a vakító lámpafényben.

Hirtelen hosszú, elnyújtott, rekedt üvöltés hangzott az országút felől. S a kivilágított terrasz előtt, mint valami elszabadult szörnyeteg, nagyokat ugorva, bömbölve rohant el egy óriási, vörös automobil.

Nem ült rajta senki.