LULLUS RAYMUNDUS

I.

Abban az időben, amikor Aragónia legbékésebb királya az Isuela völgyén átlovagolva, Huescába tette át székhelyét, élt az udvarnál bizonyos Vicente Garcia di Castello nevű zsoldoskapitány, tejtestvére annak a boltanai tudós vikáriusnak, akiről Tritheim apát is megemlékezik Steganographiájában. Ez az erőszakos, bikanyakú fickó, akitől semmi sem állt távolabb, mint tiszteletreméltó rokonának szelíd erkölcsei, a legrettegettebb korhely volt, aki valaha ólomkancsóval verte be jámbor polgárok fejét a székesegyház mögött lévő fogadóban. A nap legnagyobb részét ivással és kockázással töltötte, s felesége, a szép és erényes Ambrosia, sokszor egész éjszaka hiába várta haza, egyedül virrasztva mennyezetes ágyában.

Különösen mióta Lullus Raymundus, egy fiatal mallorcai nemes érkezett az udvarhoz, voltak hangosak az éjszakák a Mór királyhoz címzett fogadóban, ahol a kapitány előtt mindig tele kráterrel állott a nehéz ó-bor, Raymundus lovag úri barátságából.

A lovag éjszínű hollótollat viselt fövegén s úgy beszélték, annyiszor cserélte azt fel újjal, ahányszor szívéből egy-egy szerelmes galambot kiröpített. A huescai asszonyok becsületére legyen mondva, a hollók még máig sem pusztultak ki az Isuela völgyéből, bár az sem tagadható, hogy tollazatuk még ma is ritkább, mint más vidéken.

Egy nyári hajnalon, mikor a Mont Perdu csúcsait már kénsárga fátyolba takarta az Ebro torkolatában fürdő nap, Raymundus lovag elszántan söpörte le a boros asztalról a színes kockákat. Odakönyökölt Castello kapitány elé s utánozhatatlan nyugalommal, szemét egy pillanatra le nem véve annak duzzadt, karmazsínvörös arcáról, így szólt hozzá:

—Barátom, a te feleséged a legszebb asszony egész Aragóniában és én halálosan szerelmes vagyok bele.

A zsoldoskapitánynak tátva maradt a szája a meglepetéstől. Aztán egyszerre olyan rettenetes kacagásra fakadt, hogy homlokán kötélvastagságúra dagadtak az erek. Az egész szoba rengett a nevetésétől s közben úgy szuszogott, mintha szélmalmot készülne hajtani.

Lullus Raymundus továbbra is csendesen könyökölt a feldöntött cinpoharak között s mozdulatlanul meredt maga elé:

—Szeretem, halálosan szeretem...

Castello kapitányt még mindig rázta a nevetés s elfulladva, szakadozottan hörgött, húsos tenyerével térdét csapkodva:

—Részeg vagy, cimbora, a bölcs Ramiróra mondom, aki tizenhat főnemesnek egyszerre vágatta el a torkát ezen a piacon... az én feleségembe szerelmes... az én feleségembe... nagyon jó...

És újra hanyattvágta magát a faragott támlájú széken, a rázkódó kacagástól eltorzult arccal.

Raymundus felállott, fejébe csapta tollas föveget s bosszúsan kérdezte:

—A pokolba is, de hát mi van ebben olyan mulatságos?

A kapitány szeméből csorgott a könny, az ajka rángott s nagyokat nyögve tapogatta nyilalló derekát. Olyan volt, mint egy szétrepedni készülő borostömlő.

—Ülj le és hallgass rám, cimbora,—mondta végre összeszedve magát,—derék pajtásom vagy, megérdemled, hogy őszintén beszéljek veled.

Két kézre fogta a tele krátert, ajkához emelte s szürcsölve kezdte inni a fűszeres bort. Raymundus vállat vont, felcsatolta tőrét és az ajtó felé indult. De a kapitány, aki a borosedény karimája mögül félszemmel sandított rá, hirtelen az asztal közepébe vágta a súlyos krátert, felugrott s úgy megmarkolta a karját, hogy Raymundus felszisszent.

—Hol láttad először?—kérdezte durván.

—A székesegyházban. San Pedro alabástrom szobra előtt imádkozott.

A kapitány közelebb hajolt hozzá.

—Látod,—mondta rekedten,—te is a templomban láttad. Csak ott lehet őt látni, ő a legerényesebb asszony egész Huescában. Olyan erényes, hogy senkit sem szeret, még engem se. Én is a székesegyházban láttam meg először, mikor idejöttem a király zsoldosaival. Ott szerettem bele s ott, a templom kapujában kértem meg a kezét. Hozzám jött, pedig nem szeretett. Ö csak San Pedrót szereti, a szentet, akit valami olasz faragott toszkánai kőből. Az ő szívét is abból faragták, cimbora, az ő szíve is fehér és hideg... nem szeret, mert nem tud szeretni. Templomba jár, imádkozik értem, hű... csak nem tud szeretni...

A kapitány véres szemét gyenge fény fátyolozta be:

—Hűséges, jó, szent asszony... és én mégis korhely vagyok... ej, mondom, csak San Pedrót szereti... ezért nevettem az előbb, cimbora... nem földi embernek való az ilyesmi. Verd ki a fejedből, bolondság. Én mondom neked, elhiheted... Gyere, igyunk inkább és vessünk kockát.

Visszaült az asztal mellé s az ólomkarikás ablakon átszűrődő kékes sugarakba hunyorgatva, a részegek makacsságával, elérzékenyülten ismételte:

—Szent asszony... szent és hű... senkit sem szeret...

Lullus Raymundus elgondolkozva nézett a kapitányra, aztán hirtelen megfordult és kisietett a homályos csapszékből. Castello álmosan, értelmetlenül bámult utána.

Egyszerre fázósan összeborzongott.

Az ötlött eszébe, hogy Raymundusnak éppen olyan fehér az arca, mint San Pedro szobráé a székesegyházban.

II.

Raymundust ettől kezdve nem látták többé együtt Castello kapitánnyal.

Az udvarnál sem mutatkozott. A mulatozást abbahagyta. Fövegén kifakult, eltöredezett a hírhedt hollótoll, de nem cserélte fel másikkal. Szótalan lett és komor. Tekintete álmodozóvá vált, mint az esti tűz, amelyet pásztorok gyújtanak a Maladetta szakadékai között.

Reggelenkint a székesegyházba járt az első misére s egy oszlop árnyékába húzódva, elszoruló szívvel várta Ambrosiát, aki mindennap egy órát térdelt San Pedro szobra előtt. Csak mikor a szép asszony fölvonta arcáról selyemfátyolát, ragyogott föl Raymundus szeme s derült ki komor arca. Ilyenkor mindig föltette magában, hogy megvárja a templom kapujában, mikor komornájától kísérve hazafelé indul és megszólítja, de mindannyiszor valami fájdalmas elfogódás vett rajta erőt. Talán mert arra kellett gondolnia, hogy Castello kapitány itt kérte meg a kezét.

Egy nap—virágvasárnap volt,—Ambrosia, mikor kifelé indult a nagyhajóból, leejtette kezéből a szentelt fűzbarkát. Raymundus mellette termett s felemelte a lehullott ágat. A keze reszketett, mikor átnyújtotta.

—Köszönöm,—mondta halkan Ambrosia s sűrű szempilláit fölvetve, ránézett a fiatal lovagra. De hirtelen elpirult, zavartan sütötte le szemét és kisietett a templomból. Raymundus tekintete mintha megégette volna.

Másnap mégis mosolyogva bólintott feléje, mikor Raymundus mély bókkal meghajolt előtte. Később már pár szót is váltottak, jelentéktelen, közömbös szavakat, de amelyek mélyén—Raymundus úgy érezte,—szerelmi vallomás lángolt.

Ambrosia pedig éjszakánként felkönyökölve ágyában, álmodozva nézte a fehér holdfényt, amely élesen rajzolta ki az erkélyajtó patkós ívét s akaratlanul Lullus Raymundusra gondolt, aki már egy hónapja nem tűzött új tollat a fövegéhez. Olykor elővette csiszolt acéltükrét s sokáig, érdeklődve nézte benne magát, mintha valami idegen arcot vizsgálna. Hajnal felé aztán reszketve temette fejét a forró vánkosokba s görcsös zokogás fojtogatta a torkát.

Egy reggel Raymundus hazakísérte a székesegyházból.

Szótlanul, lehajtott fejjel ment mellette, e mikor a komlóval befuttatott kapubolt alá értek, hirtelen szembefordult vele:

—Ambrosia... meg kell mondanom...

Lullus Raymundusnak elakadt a szava.

Ambrosia halkan felsikoltott s kezét szívére nyomva futott föl szobájába. Azt hitte, összeroskad. Lihegve állt meg a szoba közepén. Szédült és magában ezerszer befejezte—ijedten és boldogan—Raymundus félbemaradt szavait: szeretlek... szeretlek...

A szíve hangosan vert.

Egész estig ki nem mozdult a szobájából s elhatározta, hogy másnap nem megy el a templomba. Korán lefeküdt, de nem tudott elaludni.

Éjfél felé fölkelt, egy könnyű mantillát kapott magára s kiült az erkélyre. A Monté Aragon felől langyos szél fujt. Csodálatosan csendes és átlátszó volt az éjszaka.

Egyszerre összerezzent.

Az erkély alatt megmozdultak a komló vastag fonadékai s a következő pillanatban a kőoszlopba fogódzva fölbukkant előtte Raymundus. Hajadonfővel volt s a hold éppen az arcába sütött.

Ambrosia megrettenve ugrott föl.

Lullus Raymundus átdobta magát az erkély korlátján s letérdelt előtte:

—Bocsáss meg, Ambrosia, de el kellett jönnöm.

Ambrosia hátralépett s karjait védőleg terjesztette maga elé.

—Ne húzódj el tőlem,—folytatta Raymundus, akinek szavai egyszerre fölszabadult áradatban ömlöttek,—az a szerelem, amely engem idehajtott, tiszta és szent, amilyen te vagy, nincs rajta a föld szennyéből semmi. Egész életemet betölti, mint a napfény a világot. Szeretlek, Ambrosia, szeretlek... A csillagok szeretik így az éjszakát, füvek a hajnali harmatot...

Ambrosia szeme előtt elhomályosodott a világ. Túláradó szívvel, a beteljesült boldogság sugárzó szépségében állott Raymundus előtt. Forróság öntötte el egész testét, torka kiszáradt s remegő kezei tétován kapaszkodtak az erkély korlátjába.

—Kelj fel,—mondta végre fojtott hangon,—kelj fel és távozz. Ha valaki meglátott volna... Megbocsátok, de távozz...

Raymundus felemelkedett:

—Ne űzz el, Ambrosia. A hitetleneknek száz szavuk van a szerelemre, én nem tudok egynél többet mondani: szeretlek. S a nap minden óráját csak azért szeretném lábaid előtt tölteni, hogy újra ezt ismételjem.

Ambrosia nem tudta kikerülni Raymundus tekintetét. Hosszan, némán nézte a rajongó lovagot s lassan, szomorú mosolyban simult el arcáról az izgalom.

Azután beszélni kezdett:

—Raymundus, én hiszek neked. Hiszek abban a csodás, tiszta szerelemben, amely most olyanná teszi arcodat, mint az ifjú San Pedróét. Hiszem, hogy ez a szerelem örök és földöntúli, de... én nem tudok ilyen szerelmet viszonozni. Erre én méltatlan vagyok. Ilyen mélységes lángolást nem tud megérteni földi asszony. Ha halhatatlanná tudnál tenni, ha nem omlanék porrá a testem, ha örökre élhetnék: örökre szeretnélek. Ó ha megtalálnád az élet örök titkát, amelyről a bölcsek szólnak, s amely megadja a halhatatlanság gyönyörét... Tégy halhatatlanná, Raymundus, keresd meg az élet vizét és én a tied leszek—örökre.

A lovag úgy hallgatta, mint egykor Odysseus a tenger leányainak énekét.

Hirtelen leroskadt Ambrosia elé, ajkához szorította annak keskeny, fehér kezét s megittasultan mondta:

—Megkeresem és elhozom neked, senora... az Isten engem úgy segítsen...

A hold magasan állt a székesegyház karcsú tornya felett s lenn az utcavégen fölhangzott Castello kapitány borízű kurjantása.

Raymundus átugrott az alacsony erkélyen, köpenye csuklyáját fejébe húzta és elindult a Monte Aragon felé, amerre a San Miguel de Foces-kolostor romjai feketedtek.

III.

A huescai udvar hölgyeinek lovagja eldobta a gazdagon hímzett bársonyruhát. Fekete kámzsát öltött s elvonult a romok magányosságába, papyrus-tekercsei, chaldeusok írásaival telerótt pergamenjei és kabalás fóliánsai közé.

Hét nap alatt megtanulta az írás és olvasás nehéz mesterségét, amit kétszáz évvel később is csak Paracelsus mestere, a sponheimi bencés apátúr tudott utánacsinálni.

Megismerkedett a démonológia umukjaival, amelyek felhozzák a rontást és megtanulta a nagy maszkimok elleni bűvölés örökbecsű szavait. Tudta, hogy a homlok betegsége a pokolból jött, hogy Namtar maga a döghalál s hogy Asusu-Niamir visszahívta Istart, a hajnali csillagot. Esztendőket töltött az egyiptomiak theurgiájába mélyedve, ismerte a Ker-neter rejtelmeit, ahol a Horusz mérlegén könnyűnek találtaknak fejét a nilusi ló harapja le. Olvasta a Halottak könyvét, Hermesz Triszmegisztos Chená-ját, értette Demokritoszt, az abderitát és Zozimes Africanust. Megtanult bánni az auripigmentummal, amely a melegség hatása alatt részben arannyá változik, sőt Geber homályos könyvének "második rendbeli medicináit" is elkészítette. Minden nap gazdagabbá tette tudományban és bölcsességben, végül az alchimiának már csak a bölcsek kövével foglalkozó része érdekelte.

Esténkint Albertus Magnust olvasta. Ez a nagyszerű teuton delejes erővel vonzotta, kivált mióta megtudta róla, hogy mikor Vilmost, a németalföldi királyt vendégül látta Vízkereszt-napján a domokos-klastrom kertjében, a zord téli idő ellenére levelek és virágok nőttek egy szavára a zuzmarás fákon. Legszívesebben azonban könyveinek azokkal a fejezeteivel foglalkozott, amelyek a nagy elixiriumról szólnak. Ezeknek rejtett értelmét kutatta olykor egész éjszakán át s észre sem vette az idő múlását.

A még épen álló refektórium egyik sarka tele volt különböző alakú cserép- és bronz-edényekkel, szárított füvekkel, madár- és gyíkcsontvázakkal, vasfogókkal és fúvókkal. Egész nap égett itt a tűz három hatalmas kőlap között s Lullus Raymundus gondterhes arccal állt előtte, míg szikár fejét félelmes fénnyel világították meg a gyantáktól színes lángok.

Egy esős, télvégi estén végre sikerült metallurgiás kísérlete.

A kénarzén titokzatos keveréke, mint egészen tiszta, aranysárga por omlott szét a kezében tartott átlátszó kristály-fiolában. Cinpoharat vett elő, félig töltötte vízzel, elmondta fölötte az örök változás kilenc szavát s pár szemet szórt bele a megtalált kincsből.

Reszkető kézzel emelte szájához a drága folyadékot...

Megrázkódott.

Forró tűz járta át testét s ettől kezdve sem ételre, sem italra nem vágyott többé. Lullus Raymundus megtalálta a halhatatlanság titkát.

Két hónap multán, hogy megbizonyosodott munkája sikeréről, elhagyta a romokat, felöltötte a régi bársonyruhát s kezében a nagy elixiriummal, megindult az úton Huesca felé.

Enyhe áprilisi nap volt. Az égen ezüstös felhők fodrozódtak s az aranyeső halványzöld ágai között csillogó bogarak keringtek.

Lullus Raymundus dobogó szívvel, görnyedten, lassan lépegetett lefelé a lejtőn. Mikor áthaladt a város kapuján, alig tudott tájékozódni. Mintha idegen városba került volna, úgy megváltozott körülötte minden.

Egy szembejövő fügeárushoz fordult:

—Hallod-e, barátom, hol lakik Vicente Garcia di Castello kapitány?

—A temetőben. Már tizenkét éve,—felelt az nagy nyugalommal.

Lullus Raymundust hirtelen szörnyű félelem fogta el. Most jutott először eszébe, milyen hosszú időt töltött innen távol. Szinte fuldokolva kérdezte:

—És az özvegye... a szép Ambrosia? A fügeárus furcsán mosolygott:

—A szép Ambrosia?... Ott lakik a túlsó utca végén, abban az erkélyes házban...

Lullus Raymundus föllélegzett s megkönnyebbülten sietett arrafelé.

A boltozott kapunyílást szelíden koszorúzták a komló óriásira növekedett fonadékai s az erkély egészen eltűnt a zöld indák között. Raymundus lihegve sietett föl a lépcsőn s mámoros örömmel lökte be a nagyszoba ajtaját.

Csodálkozva állt meg a küszöbön.

A szoba üres volt. Csak később vette észre, hogy az erkélyajtóhoz állított karosszékben egy sárgásarcú, összetöpörödött, öreg asszony ül, aki ijedten, bizalmatlanul nézett rá.

—Senora Ambrosia nincs itthon?—kérdezte kissé megzavarodva.

Az öreg asszony felemelkedett, szemében különös fény csillant föl, aztán intett Raymundusnak, hogy lépjen közelebb. Erős reszketés fogta el s alig hallhatóan susogta:

—Raymundus... nem ismersz? Én vagyok... Ambrosia...

Lullus Raymundus megtántorodott. Nem tudott szólni, csak kezét nyújtotta előre, amelyben szikrázva villant meg a kristály-fiola.

Ambrosia keserűen mosolygott:

—A nagy elixirium... harminc év után?... Most akarsz halhatatlanná tenni, így, öregen?... Későn van, Raymundus, ide nézz...

Letépte melléről a ruhát s Raymundus elszörnyedve látta testén a rákbetegség gyilkos nyomait.

Ambrosia fölzokogott:

—Azt akarod, hogy ilyen nyomorúságban éljek—örökre? Kímélj, Raymundus és szánakozz rajtam.

Lullus Raymundus öreg mellét is megrázta a fojtott zokogás.

Kezéből kihullott a kristály-fiola s hangos csattanással millió csillogó porszemmé omlott szét a márványpadlón.

—Ambrosia,—nyögte leroskadva,—te szabad vagy. Beléphetsz fa mennyei halhatatlanságba... de én itt maradok a földön-örökre... nem találkozunk soha...

IV.

A többi megolvasható régi krónikákban. Lullus Raymundus Ambrosiai halála után belépett a ferenciek rendjébe. De zaklatott szíve nem talált nyugtot. Nemsokára elment Afrikába, hogy a mohamedánok közt terjessze az evangéliumot. De hiába kereste a halált, bár többször rettenetesen megkínozták a pogányok,—nem tudott meghalni.

Isten végre megkönyörült rajta s meghallgatta imádságát.

Egy éjjel a mohamedánok kihurcolták a város elé és megkövezték. Keresztény utazók találtak rá másnap vérébe fagyva. Még élt. Magukkal vitték hajójukra, amely útban volt Mallorca felé.

Mikor szülőföldje partjára tették, meghalt. Hamvai ott nyugszanak a pálmai székesegyház oltára alatt.