A TÁBORNOK

Görgey Arthur emlékének.

Hajnali két órakor a segédtiszt belépett a tábornok szobájába és jelentette, hogy a járőrök elindultak a hodricsi úton. Az asztalra állított petróleumlámpa körül szétteregetett tereprajzok és jelentések hevertek, rajtuk keresztbe dobva egy ezüstgombos lovaglópálca.

A tábornok a szoba közepén állt és hideg arccal hallgatta a segédtiszt szavait. Kurtára nyírt szakála rőtesen csillogott a lámpafényben. Aranykeretes szemüvege mögül jeges nyugalommal csillámlottak elő kék szemei. Csupa energia volt ez a hat láb magas, karcsú ember, aki egy hónap előtt vette át a feldunai hadtest parancsnokságát. De most mégis, mintha valami fáradtságot vagy inkább fásultságot árultak volna el mozdulatai.

Némán bólintott s mikor a segédtiszt mögött becsukódott az ajtó, kimerülten dobta magát a kopott díványra.

Két nap óta mindig talpon volt s egyik izgalom a másik után érte. A Szélakna irányában fekvő főcsapat felé haladó ellenség már egy napi előnyt nyert a Zsarnócra kirendelt zászlóalj parancsnokának ügyetlensége folytán. Első felindulásában maga vette át a zászlóalj vezényletét s negyvennyolc óra óta egy percre le nem hunyta a szemét. Izgatta az is, hogy esetleg elvágják a derékhadtól, ha ugyan be nem kerítik. A legénység pedig javarészt újoncokból áll, azok is leginkább tótok, akiket végképp elcsigázott az olvadó hótól csatakos hegyi utakon való menetelés. Csodálatosan józan, gyors eszű és bátor katona volt, bálványa különösen huszárjainak, utált minden érzelgést és romantikus ellágyulást, de most mégis nehéz szorongást érzett a mellében. Vagy csak a túlfeszített, lázas türelmetlenség hajtotta szivére erősebben a vért?

Hirtelen fölugrott, fölcsatolta a kardját és a besiető segédtisztnek kiadta a parancsot az indulásra.

Negyedóra múlva már ott ült nyeregben a templomtér szélén.

A januári hold bronzvörös gömbje párák közé sülyedt a hodricsi magaslatok fölött. Az erdő felől éles szél csapott alá a völgybe és szaggatottan, sikoltva hordta szét az ébresztő kürtszót az alvó város utcáin. A tábornok föltűrte köpenye gallérját és kissé előregörnyedve, szorosabbra fogta a kantárszárat. Sötét sziluettje élesen rajzolódott ki a templom fehér falára, mintha egy fekete lovasszobor állt volna őrt a gyengén emelkedő tér sarkán. Türelmetlenül tekintgetett a homályos utcatorkolatok felé.

Az ébresztő még egyre sikongott.

Az alacsony házak ijedten nyitogatták piros szemeiket, a gyenge holdfényhen alig villanó ablakokban egymásután lobbant föl a világosság.

Mindenfelé mozgolódás támadt, mintha maguk a házak ébredtek volna föl.

Hosszú, reszkető lónyerítés keresztezte a trombita hangját s a templom előtt a parancsőrtisztek lovai nyugtalanul dobogtak a kerekfejű gránitköveken. Izgatott kiáltozás s egyre közeledő lábdobogások zaja verte fel a hajnali csendet. Sötét alakok rendetlen csomókba verődve futottak a templom felé, útközben igazgatva meg egy-egy fegyverszíjat. Gyenge zsongás töltötte be a teret s a fölvonuló sorok között minduntalan összekocódtak a puskacsövek s a fekete léniák jobbra-balra hullámzottak. A tér túlsó felén egy század huszár fejlődött föl, néma csendben várva a parancsot.

A fehérszíjas gyalogság már egészen betöltötte a teret, mikor a fő-utcán föltűntek a dübörögve közeledő ágyúk.

A parancsőrtisztek a helyükre lovagoltak. Kurta, kemény vezényszavak röpködtek oszlopról-oszlopra s a következő pillanatban lassú, egyenletes mozgással indultak meg a csapatok. A tábornok, vasderes lován, az előcsapat élén ügetett. A trombiták és dobok hallgattak, csak a sáros hóban cuppogó lépések ritmikus zaja hallatszott. A gyalogságot nyomon követték a huszárok s pár lépésre mögöttük egy tüzérüteg zárta be a menetet.

A város alatt némán kanyarodtak le a Hodrics felé vezető útra. A hold már eltűnt az erdős hegyhát mögött s sűrű köd párázott föl a völgy fenekéről. Palaszürke felhők torlódtak az égen s mire leértek a völgy alján kanyargó szekérútra, havazni kezdett. Szurkos sötétség borított be mindent, csak a fák tövében meggyűlt hó világított. A síkos úton horkanva lépkedtek a lovak s a gyalogosok zárt sorokban, komoran haladtak. Alig lehetett látni két lépésre. Szorosan egymáshoz feszültek a csontos vállak s az újoncok álmosan borzongtak. Félig alva, gépiesen emelkedtek a lábak egymásután. A szél szembe vágta a nagypihéjű havat, amely a földön rögtön sárrá olvadt. A tisztek minden szót eltiltottak, de ez fölösleges volt. Senkinek sem volt kedve beszélni. Néha egy kő megindult valamelyik vízmosás szélén s csattogva ugrált lefelé a sziklákon. A rongyos bakancsokba beszivárgott a hóvíz s az elgémberedett ujjak görcsösen szorongatták a ragadós puskaszíjat.

A negyedik században egyszerre mozgolódás támadt. Elfojtott káromkodás hallatszott az utolsó sorokban. Egy hosszú tót legény menetközben elaludt és fölbukott. Az utána jövők keresztülestek rajta. Az egész csapat megállt s a föltápászkodók le sem törülve arcukról a sarat, fásultan álltak vissza a sorba. A vállak újra egymáshoz surlódtak, mintha a szélsők tartották volna az egész sort s a lábak újra cuppogni kezdtek a sárban.

Végre sápadni kezdett a homály. Hat óra lehetett. Az erdő sötét foltja egyre határozottabban vált ki a meredek hegyoldalakon.

A völgytorok kiszélesedett s a szél gyenge harangszót csendített a fáradt katonák fülébe. Nemsokára beérték Hodricsot. A falu alján pihenőt tartottak s egy félóra múlva mentek tovább a Szélakna felé húzódó keskeny völgyben.

Az út lassan emelkedni kezdett a baloldali hegyoldal lejtőjén. Már egészen kivilágosodott s a hó is elállt. De a köd annál sűrűbb lett s amint az úton egyre följebb haladtak, alattuk a völgyet egészen eltakarták tejfehér gomolyagjai.

A tábornok leszállt a lóról és segédtisztjével csendesen beszélgetve haladt a csapatok előtt. Csizmája bokáig sáros volt s kardját a hóna alá fogva gyorsan lépkedett. Nyoma sem volt rajta az éjszakai fáradságnak, mintha a nyeregben töltött négy óra visszaadta volna rugékonyságát. Friss volt, nyugodt és energikus.

A csapatokba is visszatért az élet a rövid pihenő után. Az éjszaka sötétjével mintha valami fojtogató érzés tűnt volna el a fehér szíjak alatt dobogó szívekből. A hosszú tót fiú, aki útközben elaludt, most végképp fölébredt s halkan, keservesen nyújtva kezdte dúdolni:

Cservena vinkó, bile kolácsi...

A következő pillanatban azonban már abba is hagyta. Egy puskatus, barátságos nyekkenéssel vágódott az oldalába. Némán mentek tovább.

Kilenc óra lehetett, mikor a köd szakadozni kezdett az előbújó napfényben. A havas erdő tele lett aranyos ragyogással. Az olvadó hó csepegve hulldogált az ágak között és egyhangúan kopogott az avaron. Langyos zsongó muzsikája betöltötte az erdőt. A gyenge szélben nedves földszag érzett s a katonák nehezebben lélegzettek.

Az út egyre meredekebb lett.

Balról, a sűrű tölgyes oldalából keskeny patakokban ömlött alá a hóvíz s keresztülfutva a szekérúton, gyors szökkenéssel táncolt lefelé a meredek mélységbe.

Óvatosam, a legnagyobb rendben haladtak a csapatok.

Egyszerre gyönge pukkanás zavarta meg az erdő halk muzsikáját.

Mindenki összerezzent.

A fegyverek idegesen csörrentek meg s utána félelmes csend támadt. Mintha az ágakról permetező vízcseppek is fönmaradtak volna.

Megálltak.

Az altisztek suttogva adták tovább a parancsot.

A pukkanás újra fölhangzott, most már valamivel erősebben. Nyomon követte a harmadik, negyedik.

A kaptató hajlásánál futó alakok tűntek fel. Patrulok voltak. Puskájukat kezükben tartva bukdácsoltak lefelé a hepe-hupás úton.

Lihegve jelenttették, hogy az ellenség csatárjai az útra dűlő hegyoldalt megszállva tartják, mintegy negyedmérföldre, olyan ponton, ahonnan golyóik az országutat hosszában söprik.

A tábornok gyorsan rendelkezett.

Egy századot felküldött az erdős hegyoldal tetejébe, hogy azok az ellenség csatárjait kimozdítsák helyükből. Az ütegből két ágyút előrehozatott és lemozdonyoztatott a keskeny szekérút két oldalán. A gyalogság rohamoszlopban állt, készen az előnyomulásra az erdőszél födözete alatt, míg a huszárok hátvédül maradtak az üteg többig ágyúja mellett.

A hegytetőre küldött század megkezdte a tüzelést. A kopár fák közt piszkos füstfelhők gyülekeztek az éles dörrenések nyomában. A tábornok kivont karddal állt a gyalogosok élén.

Ebben a pillanatban nyolc-tíz huszár rohant el mellette, váratlanul előretörve az országúton minden parancs nélkül. Úgy látszik, elunták hátul a várakozást az ágyúk mellett s most vad kiabálással vágtattak az ellenség hadállása felé. A tábornok ajka elsápadt a dühtől.

De mielőtt még szólhatott volna, sűrű fegyverropogás hangzott s a huszárok ész nélkül robogtak visszafelé. Az ellenség golyói oldalba fogták őket. Két ló hörögve bukott el s a többiek keresztülgázoltak rajta, őrült iramban zúdulva neki egyenest a felállított rohamoszlopnak.

A tábornok látta a veszedelmet s előreugorva a legelső huszár lovának szügyébe döfte a kardját. Az erős penge elpattant s a tábornok arcába forró vérsugár szökött. A ló, fején keresztülbukva, maga alá temette lovasát.

De ez már nem használt. A fejvesztett kis huszárcsapat belegázolt a gyalogság tömör soraiba.

Rettenetes fejetlenség támadt.

A zárt oszlop rendje megbomlott és szakadozni kezdtek a sorok. A hátul álló újoncok eldobták fegyvereiket és futásnak eredtek.

A tábornok szava élesen süvített át a zsivajon:

—Szuronyt szegezz! Előre!

A megingott hadsorokból alig egy század teljesítette a parancsot. A tábornok az indulattól remegve rohant velük előre. De az első tömeges tüzelésre ez a csapat is megfordult és lehetetlen volt megállítani, annál kevésbbé, mert a szekérúton már föltűnt egy ellenséges vadászosztag, amely futólépésben, szuronyszegezve közeledett.

A futó gyalogság képtelen rémülete magával ragadta a két lekapcsolt ágyú legénységét is.

Az egész zászlóalj futásnak eredt. A hátul álló huszárok útjokat akarták állni, de a futók a lovak hasa alatt kúsztak tovább, mikor a lovasok közéjük vagdostak. Az iszonyú zavarban az ágyúslovak nekivadultak s csaknem az egész üteg hanyatt-homlok a mélységbe zuhant. Az ütegparancsnok legázolva, véresen feküdt egy tölténykocsi mellett.

A tábornok hasztalan igyekezett, hogy néhány bátor emberét legalább a lemozdonyozott ágyúk fedezésére együtt tartsa, nyomról-nyomra hátrább szorult. Végre azon a ponton találta magát, ahol a két lekapcsolt ágyú állott. Itt azután az egymást követő vadászgolyók hangos fütyülése azt a néhány embert is megszalasztotta, akik még kitartottak mellette. Segédtisztje is eltűnt mellőle. Egyedül maradt.

Az ágyúk mellett, keresztben az országúton egy tölténykocsi állt. A tábornok a kocsi mögé vonult s elszántan várt, maga sem tudta, mire. A szégyen és a tehetetlen düh égette a torkát. A völgybe lerohanó csapatainak csörtetése egyre gyöngébben hallatszott fel hozzá.

Pár perc mulva az ellenkező oldalról fölhangzottak az osztrák néphimnusz szakadozott ütemei s az út legközelebbi kanyarulatánál kibukkantak az ellenséges vadászok.

Erre a tábornok is megrendült.

Minden elveszett s a természetes ösztön menekülésre késztette. Halotthalványan, elhomályosuló szemekkel nézett megfutott csapatai után, majd visszafordult az ellenség felé.

Ebben a pillanatban úgy rémlett előtte, mintha a vadászok a nekik szegzett ágyúktól megrettentek volna. Hüledezve bámultak, lábuk elakadt s a hurrázás elhalt az ajkukon.

A tábornoknak minden vére a fejébe tódult. A józan, hideg és számító katonát, aki nem hitt a romantikus hősökben, a lehetetlent megkísérlő pillanatok szédítő láza fogta el. Kemény, sápadt arca, amely mögé mindig el tudta rejteni fölindulását, most kigyúlt és hűvös, kék szemében heroikus tűz lobbant fel. Forró agyán átvillant a gondolat:

—Még megfordulhat a kocka. És én egyedül, két ágyúval föltarthatom az ellenséget.

Őrület volt, de szép, csodás, nagyszerű őrület. Ebben a pillanatban egy lángeszű költő állt az elhagyott ágyúk mellett.

Keze izgatottan kapott a gyújtózsinór után.

A kanóc nem volt seholsem. A gyáván megfutottak azt is magukkal vitték.

A varázsnak vége volt.

A tábornok feje, mintha villamos ütés érte volna, fakón esett vállai közé. Vad elkeseredéssel dobta el csonka kardját és kilépve a tölténykocsi mögül, aminek oldalán egyre vésztjóslóbban kopogtak az ellenséges golyók, befutott a fák közé. A kiálló fagyökerek közt megbotolva, a sáros talajon minduntalan megcsúszva, ziháló mellel, halálrafáradtan botorkált előre. A golyók ide is követték s feje fölött recsegve töredeztek az apró galyak. A háromnapos kimerültség a pillanatnyi lázas fellobbanás után ólomsúllyal nehezedett rá. A gerincén jeges borzongás futkosott. Szinte öntudatlanul csapott le újra a védtelen országútra. Kemény sapkája megingott a fején és szemébe billent. Egy golyó fúrta át a tetejét. Meg sem rezzent, futott tovább, elakadó lélekzettel, megalázva, remény és cél nélkül.

A meredek úton minden lépéssel alábukott az üldözők lővonalának. A golyók ártalmatlanul zúgtak el a feje fölött.

Amint ezt észrevette, újra visszanyerte hidegvérét. Segédtisztjében kezdett bizakodni, aki bizonyosan a megfutottak összeterelésén fáradozik.

Óriási ugrásokkal haladt előre.

—Kicsit kevesebb mohóság és több hidegvér a célzásban,—mormogta fogai között, amint a golyók egyre magasabban fütyültek el fölötte.

Hirtelen fölujjongott.

Alatta a kanyarodónál föltűnt segédtisztje egy század tót gyalogossal.

—Nem csalódtam benne,—gondolta és egyezerre minden erejét visszatérni érezte.

—Katonák,—kiáltotta elfulladva,—utánam. Még mindent meg lehet menteni.

Megfordult és a csapat élén rohanni kezdett fölfelé.

Sűrű golyózápor sivított el fölöttük.

—Bátorság, fiaim, hiszen nem találnak.

A katonák rendületlenül követték. De ebben a pillanatban egy legény ordítva bukott arcra.

Egyszerre vége volt mindennek.

A visszaterelt csapat rémülten rohant hátrafelé. Nem volt többé hatalom, amely megállíthatta volna őket. A szűk úton egymást gázolva őrült üvöltéssel menekültek.

A tábornokot segédtisztje ragadta karon és vonszolta lefelé.

A váratlanul fölmerült végső reménynek hirtelen megsemmisülése megbénította minden gondolatát. Mint két mozgó tárcsa futottak a vadászok golyói között, a fölfreccsenő sárban, halottakon és eldobott fegyvereken keresztül. Gépiesen, öntudatlanul, torkukban a fojtogató sírással és szívükben a szégyen keserűségével.

Mögöttük gyors egymásutánban villantak föl a fegyverek és ők sárosan, megtépve, halálrahajszolva futottak tovább lefelé a lejtőn.