A BÉLTEKY-HÁZ

Első kiadása megjelent 1844-ben

Éji homály és kelő szürkület, kétesen küzdtek még egymással, midőn Gyula lőcsövet vetve vállára, az apai házat elhagyá. Kerten keresztül közelebb éré a szabadot s arra választá útját. Nyomula szíve, a mint kertbeli alkotásira végpillantatját veté. Édes vonzó érzet él bennünk, még a lelketlen dolgok iránt is, hogy ha mi adánk lételt azoknak.

Közel a temetőhöz vitt el útja s betért búcsúját venni anyja sírjától. Nyugvó csendben szunnyadt körülte az élet, faluban és mezőben, ellenetben zajgó keblével. Egymást váltogató érzésekkel borult a sír harmatos hantjára s eltökélve költ fel arról: tisztán tartani meg szívét az élet zajlásaiban, miként hajdan jó anyja oktatgatta volt őt. Mulandóság sejtelme soha sem szál meg bennünket búsabban, mint midőn elhunyt kedveseink sírjait látogatjuk. Velek töltött örömeink lelkünk eleibe omlanak s elszorítják ezt azon eszméltetéssel, hogy ők s ezen örömek nincsenek többé! Azon szellő, mely sírjaik bogácsai közt susog, bús sejtést lenget reánk!

Elindult Gyula bizonytalan szerencséjére s kiérőben vala a sírdombok közöl, a mint a kétes világosságban emberi alakot mozogni láta. Felé tartott s eleibe lopódzott ez is. – Csitt, csitt vadász! így szólítá meg Gyulát súgó hangon, lábhegyen járj, még alszik, fel ne költsd robogásoddal!

Egymást váltogató érzéssel borúlt a sír harmatos hantjára…

Az ifjú szemre fogá az idegent s úgy tetszék neki, mintha látta volna valaha. Viselt hosszú köntös, nedves az éj harmatjától, nyúlt el testén, fürtjei rendetlen bomlásban szóródtak el vállain s halvány arczának nem kellemetlen vonásain és szelid szemein, láthatók valának a csendes tébolyodás nyomai.

«Nem hoztál virágot?» kérdé biztosan Gyulát, megfogá kezét; s gondos csendes léptekkel, miként súlyos beteg körül járdalunk, voná az ifjat egy új hányású sírdomb felé.

«Itt alszik, de nem sokára felébred; majd örül virágaimnak.» Ezzel leüle kalapja mellé, mely rakva vala mezei virágokkal s gondos válogatással illegeté azokat a sír halmára és emlékére.

«Ki vagy te szerencsétlen?» kérdé Gyula illetődéssel.

«Szerencsétlen, de nem rossz!» felele az idegen, mintegy eszméletlenül arra, mit mondott s folytatá kedvteléses szorgalommal munkáját.

Nehéz kebellel tért tőle útjára Gyula. Az idegen és saját sorsa gyászképein búsan borongott lelke. Elkietlenedett előtte az élet s homályba sülyedtek néztei a jövőbe. Merre forduljon a tág világban? mi pályát kezdjen a sok bizonytalan közöl? hányta vetette elméjét s habzásában meg nem állapodhaték szíve semmiben. Hol kínos a választás, örömest engedjük a sorsot határozni, hogy mintegy menekedhessünk önvádlástól magunk előtt. Így Gyula is, «Majd rést mutat az idő és szerencse!» úgymond s ballaga bizonytalan sorsa eleibe.

Délfelé a zuhogó zápor beveré őt egy fogadóba. Tömve volt az vendégekkel; mert a megye széke, hol tegnap tartatott a tisztválasztás, csak egy fogatnyira feküdt attól. Gyula fülére vonva köpenyét s szemére húzva kalapját, betére a nagy ivóba és egy asztalnál a még üres helyet elfoglalá. Zajgó ifjú csoport ült itt egy nagyobb asztal körül s vitte a lármás szót a szobában; más asztaloknál széllyel tanyázott a többi vendég és étkezés közt leginkább az ifjak zajára figyelni látszott. Beszéd tárgya, mint gondolhatni, a megesett tisztválasztás vala és Gyula azonnal sejté, hogy az ifjú asztal ugyan azon egy párt tagjaiból álla, mely a tisztválasztásban, többi felett a szerencsét kivívá. Tréfás játéka az hiúságunknak, hogy minden nagyobb eseményben, mely körültünk történik, fontos szerepet törünk tulajdonítgatni magunknak, vagy legalább nyomós részvétet abban. Így vala ez az ifjaknál is. Mindegyike csaknem egyedül tevé meg az alispánt, ez vagy amaz főszolgabirót; mert egyik jókor toppana elő kiáltóival, másik egyedül kapá fel kegyeltjét a levegőbe, harmadik közel fére harsogó torkával a főispán mögé, negyedik magához pártoltatá az ellenes felet s több effélék. Kinek ily nagyobbszerű szerepekből mi sem juthata, az kisebbszerű hős tetteit hordá elő s legalább jó helyével, ülésével, állásával s egyéb részvételeivel dicsekvék.

«Én négynek igértem meg az alispánságot, mondá egyik kaczagva, kiben Gyula azonnal Halkóra, a víg-lantosra ismert; s utoljára is az ötödikre adtam szavazatomat. Mindegyiknél vígan megettem a választási lakomát.»

Kaczagott szavára az ifjúság. «Miért ne tenném?» folytatá szavait Halkó, «némelyik közülök, máskor soha sem pihenteté meg rajtam szemét. Örömöm telik a kevélyt, ha egyszer horgomra kaptam, kissé megrángatni. Kölcsön esik úgy is, ha egyszer felkaphatott az uborka-fára!»

Egy szikár magas termet, viseltes sötét köntösben, lépett be az ivóba s Gyula mellett fogott ülést. Arczának kiálló csontjai, de beesett húsa, képének sötétes színe és bizonyos feszes ügyetlenség mozdulataiban, egyszerre a könyv-tudóst gyaníttaták benne. A férfiú mintegy negyven éves lehetett s tömött szem-íve, mordság nélküli komoly tekintete, fennszoktatott fejtartása, némi méltóságot kölcsönöztek alakjának. Zsebéből egy darab sajtot papirba takarva vett ki, egy messzely bort parancsolt magának mellé s falatozáshoz fogott.

Az ifjak épen az új tisztviselőkért ittak s kiürítvén az alispán egészségeért, kit pártjok teve meg, poharaikat, szilaj buzgóságokban a falhoz verék azokat.

«Natis in usum laetitiae scyphis pugnare, thracum est.» mondá Gyulához fordulva a sajtozó.

Kapott az alkalmon másik szomszédja, kit bús emésztésében boszantni látszott az ifjak vígsága s most tudósunk előtt kifakadt ellene.

Uram! felele ez, bizonyos oktató tónnal, mely sajátja látszék lenni, a vígság, érzékeinknek lelket elkapó mámora, melyben a mindenkori szertartás, emberfeletti bölcsesség fogna lenni. Úgy hiszem, magok a hét bölcsek, ifjúságokban bohók voltak s tán boldogabbak, mint későbbi bölcsességökben. Nagy bölcsesség; a bohó világgal bohóknak lenni tudnunk! Szilajok vígságaikban úgy a legmíveltebb nemzetek, mint a hottentotok. Mit nem tettek, a míveltségben egykori mesterei a világnak, a régi görögök, a magok ünnepeiken, közjátékaikon? mit nem a rómaiak, a magok saturnáliáiban, bacchanáliáiban, miket később tanácsi végzésnek kelle eltörölni? Rendesen a szerint józanodunk, miként öröm-fogékonyságunkat s így boldogságunkat veszítjük; ennélfogva szánom azokat a mindig józanokat, kik ártatlan vígságokban botránkoznak, csak azért, mert zajosak!

Mely botránkozás gyakran onnan származik, hogy irigyeljük másoknak azon öröm-éleményt, melyet velek együtt ízleni, már nem vagyunk képesek, mondá egy a vendégek közöl. Örömünknek főrészét teszi, tehetségünk leélhetni azt.

Zajos vígságokban, megjegyzé a boszús, kábítás pótolja az örömet és szivnek éleményét.

Ez igaz lehet, mondá a tudós, de az is, hogy az ily mulatságok, ha gyérek és vétketlenek, jótevőleg zavarnak ki testet lelket, szunnyasztó egyformaságából, miként nagy szelek megtisztítják a peshedt levegőt.

A szomszéd, nem lévén kedve folytatni a beszédet, kifordult s az alatt megtudák Gyula és a tudós, hogy ő egy kiesett tisztviselő vala. Visszatértével, fejét kezébe hajtva gubbasztott. Tudósunk részvéttel ütögeté meg vállát: bonus animus in mala re, kedves úr! dimidium est mali! így szóla hozzá.

Kicsoda ön? kérdé őt szemével mérve az ifjú.

Én consumens vagyok, felele a tudós s ennek is azon neme, melynek innet-tova nem igen leend consumálni-valója és így becstelen in hoc mundo optimo; mert a másik consumensi nem, mint illő, tiszteletben tartatik. Ezen rövid életrajzocskám, reménylem, kezesség leend ön előtt, hogy a bonus animus in mala re, nálam is szükséges vendég.

Az ifjú megszorítá kezét a tudósnak és fölkelvén ültéből, elfordula.

Csakhamar nagy pörzaj támadt a szobában. A bús ifjú, töretlenségében, egy vele együtt kimaradt tisztviselő egészségére köszönté poharát; de az ifjak asztala az ő «éljenje» ellenében «vesszen-t» kiáltott. Borúsan súlyosodott mindkét részről a szócsata s minden pillanatban kitöréssel fenyegetőzött.

A tudós fölkele és méltósággal állapodván meg az ifjak asztalánál: pace advenio, et pacem ad vos adfero! így szóla dörgő gordon-hangjával hozzájok s csend lőn ez új jelenetre köztök; hazafiak esze elágozhatik véleményekben az eszközök felett, mert ez emberi sorsnak gyarlósága; de szíveiknek egyesülniök kell a czélnál, mely a közjó. Önök túlestek az eszközökön a tisztválasztáskor, egyesüljenek tehát most a czélnál. Magyar ellenségének átkul kivánom a visszavonást; de a magyar hazában béke uralkodjék!

Az ifjak egymás szemébe tekintgettek: helyes, professor úr! kiálta Halkó, felszökik ültéből s két poharat ragadván kezébe, egyikét az extisztviselőnek, másikát pedig társai felé nyujtá. Követem bölcs fogadósunkat, így szóla ünnepéllyel; ime uraim! a víz zúgó folyamban habzik Dunában, Tiszában, a bor nyugtan pizseg a pinczében; de fogadósunk szép békére párítá palaczkjainkban a két különböző elemet. Kövessük szép példáját. Tartsa meg az ég egyetértését a magyarnak!

Kaczagva üték össze poharaikat az ifjak az ellenféllel, magok közé ülteték ezt és a tudóst, kit Halkó ismervén, Porubay exprofessornak ismertete s azonnal megkészült a béke. Az ifjak nemes kiméletből kikerülének minden czélzást, minden előhozakodást a tegnapi napról; egyedül a víg Halkó vivé a szót, melyet a komolyas, de vidám lelkű Porubay, különös jovialitással előbeszélt iskolai történetecskékkel fűszerezett.

Halkó, lantja húrjaiba kapott, csend lett a szobában s lelkesedéssel dallott egy dalt, melyben egyértésre és egy észre, egy szívre buzdította a magyart, kire a gyakori viszályok annyi veszélyes vihart idézének elő s miket alig bíra ön erős lelke, kara, sőt istenének pártoló kegye is legyőzni.

Halkó már régóta szemszegzé ültében Gyulát, most hozzá mene s közelebbről fogá szemügyre. Gyula kezét nyújtá neki. Én vagyok barátom, így szóla hozzá: de el ne árulj; nevem, születésem maradjon titokban, míg kifejlik dolgom. Egy két szóval értesíté Gyula maga állapotjáról Halkót, mennyit belőle annak könnyelműségére bízhatónak véle. Te vándor madárként járod a hazát, mondá neki; nem tudsz-e valami helyet, mely tehetségeimmel s a mennyire lehet, szabad szellememmel arányban állhatna? Halkó homlokára tevé mutató ujját, mint ki jártatja elméjét s egy kis gondolkozás után: lennél-e nevelő barátom? kérdé hevenyen Gyulát, olyan nevelőt értek, ki csak saját lelkének számol kötelességéről és oly háznál nevel, melyben kétségbe sem hozzák, hogy ő is az urasághoz tartozik? Az Uzay-házhoz hallom van egyre szükség.

Gyula, azon véleményben, hogy épen a nevelői pálya az, mely szabadságunkat leginkább megszorítja, nem igen hajlott ahhoz! de Halkó Porubayra hivatkozék.

Az öreg tekintetes Uzay Elek úr, mondá ez, talpig emberséges szelid úr s nekem kegyes jóakaróm, kinél szabad akaratját meg fogja tarthatni ön; legfölebb kedv-keresésből sakkozni fog ön néha vele, ha más ellenfél nem akad.

Sokat hordtak elő Halkó és Porubay a ház dicséretére, miket Gyula előismeretek gyanánt jegyze fel elméjébe s végre elhatározá magát, megkisértni szerencséjét nála.

Úgy jöhet, súgá Halkó, hogy pótlékod is akad itten Póli helyébe; Cili kisasszony jobb a jó napnál.

Gyula egészen idegen érzelmei között, elhagyá suhanni füle és szíve mellett Halkó szavait s útjáról és Uza falu fekvéséről tudakozódék.

Fekvése valóban kies, mondá Halkó, a helység Mátra aljában terül el, közel a várfoki omladékhoz. Ily költői szelleműnek, mint te vagy, már maga a festői táj is, csupa élemény.

Az alatt a megszünt záport nyájas derű váltá fel. Porubay felkészüle s kivezeté lovát. Többen az ifjak közöl kikisérték őt, részint tiszteletből, részint meglátni a tudósnak lovaglását. Egyszerre kaczaj támada köztük s Porubay görög és római átkokat szóra maga körül. Lovát a zápor megöntvén, volt szinét naggyából lemosá róla s az előbb sötétpej paripa, most sárga lőn, itt-ott, hová a zápor nem férhete, megmaradt pejfoltokkal; úgy, hogy eleinte maga is kétkedék: lova-e vagy sem? Az út lucskos leve s egy az ifjak közöl felsegíté kötni a ló farkát, hogy sárosodástól mentse azt; s ím a szép hosszú fark, egy erős rántásra, kezében marada; mert az csak akasztva vala a kurta szőrű farktőhöz. Az ifjak letörleték, mint lehetett, a lóról a festéket, Porubay víg robaj és hálálkodás közt ült fel táltosára s egy «valéte»-t kiáltván hátra a társaságnak, ügyetlenséggel döczögött el rajta.

Gyula másnap alkonyodat felé ére Uzára. A vidék, miként Halkó mondá, valóban festői vala. Nyájas lapályon feküdt a falu, felette magas hegyek meredeztek egymás felibe, rengeteg erdőket hordva bérczeiken. Utó-tájban, kisebb hegyfokon egy várrom fogá el a szemet és lelket. Faluszélen állt az agg kastély, váralakra építve, barna vakolattal és czikkes tetejű bástyákkal; melyeknek ablakai végig szolgáltak kilátással a helységeken. Ennek közepén dombra épült a templom s bádogos tornyát a kastély felé mutatta.

Gyula egyenesen a kastélyba mene fel. Egy jó képű cseléd, viseltes s kissé gondtalan öltözetben, fogadá őt; kész szívességgel szedé el csekély butorát s helyet rendelvén annak, megjöve ismét bejelentni az idegent.

Gyula beereszteték. Az öreg Uzay, mintegy hatvan éves úr, kis bársony sipkában fején, hosszú házi s félig hálóköntösben, ült sűrű pipafüst között, sakk mellett s ellenében Bodnár a helybeli pap. Mindketten szívesen üdvözlék az ifjat, kissé fölemelkedve ültükből, de sem pipát, sem játékot nem téve félre.

Kihez van szerencsém? kérdé Uzay.

Vas Gyula vagyok, felele ifjunk s Porubay professor úr utasításából, nevelői tisztet keresek ez úri háznál.

Tamással, az előbbi cseléddel, széket tétete Uzay Gyulának s pipát gyújtata számára. A dolog fontos, mondá Uzay, majd szólunk bővebben róla: s folytatá játékát. Gyula széttekinte az alatt. Inkább kényletre, mint pompára mutatott a háznál minden s az agg butorokból úgy látszék, hogy tulajdonossok nem nagy barátja a változtatásnak.

Uzay megnyerte a játékot s újjal kínálta meg Gyulát, ki azt elfogadta. Ez alkalmasint erősebb vala abban, mint az öreg, de ez gyakorlottabb; s így Uzay, bár nehezen, megnyeré játékát Gyula ellen is. Igen elégedettnek látszék kettős diadalával.

Tamás kiveré a kiégett pipát, s újat gyújta urának. Gyujtásközben Uzay, eredetéről tudakozá Gyulát. Ez árvának adá ki magát, hogy minden további kérdéseket könnyebben kikerülhessen.

Egy pöröm van a papommal, mondá Uzay, legyen ön bíránk benne. Én a házi nevelést javallom, ő iskolait; mit itél ön?

Tekintetes úr, felele Gyula, azt vélem, hogy a nevelés azon sok oldalú tárgyaknak egyike, mik teljesen soha ki nem meríttethetnek. Körülmények sokat határoznak s maga a nevelő személye mindent. Ha ez lelkes, lelkiismeretes s mi fő: szellemével ügyes lebocsátkozni növendékéhez, hogy ezt magához emelhesse, igen czélos lehet a házi nevelés is; különben előbbre teszem az iskolait, melynél gyakorta a tanítók változása, társalgás, példalátás, vetély s több effélék, sokat kipótolhatnak.

Jól, de kikerülve szól ön, mondá Uzay, hallja hát előbb okaimat. Uzay hátraigazgatá sipkáját, nehány szaporább szippantást tőn pipájából, hogy előre kivehesse azon, beszédje alatt teendő mulasztásait. Nem kárhoztatnók-e az oly kertészt, így szóla, ki egyaránt ültetne, öntözne minden növényt, mellőzve sajátságos természetöket s így fuladni, vagy aszszni hagyná azokat, mik épen ellenkező bánást kívánnának? Abban reménylem egyet fogunk érteni mindnyájan, hogy a gyermek egyéni sajátságát kiismerni, első gondja és kötelessége minden nevelőnek; mert csak ezen ismeret adhat irányt munkálkodásinak. Hogy tehesse ezt az iskola, mely száz gyermek közt osztja fel figyelmét? Ki tudja, mit tesz kiismerni egy emberi lelket, nem fogja tagadhatni azt, hogy egy gyermeket, testben, lélekben, indulatban, erőben, tehetségben, hajlandóságban teljesen kiismerni, már magában elegendő feladat, egy férfiú egész munkásságára. Így tehát az iskolákban, elsimulva az egyéni sajátságok felett, csupán emberi köz mérték után neveltetnek gyermekeink. Tudakoztatik-e ezektől valamelyikében: mire születtél? mi vágynál lenni? Egyaránt neveltetik pap, katona, törvénytudó, orvos és művész; s egy pár év és körülmények képezik aztán mindegyikét azzá, mire őt sors szánta s többnyire félember leend a maga pályáján! Tapasztalással kérkednek azok, kik az iskolai nevelést pártolják. De felér-e ezen szűk korlátú iskolai tapasztalás, azon folyvást szem előtt forgó példákkal, miket egy jó háznál lát, hall a gyermek? Tanulhatja-e iskolában a világi élet viszonyait? Tanul-e keresni, józanul költeni? férj, apa, házigazda lenni? Az a nagyon magasztalt vetély sem pártolt dolgom. Nem egyben tapasztalám, miként ezen vetély átkiséri az iskola növendékét, világi pályáiba is s irigy dulakodássá válik itt künn, mely számos közjónak nyakát szegi. Ha egyéb rosszat nem szül is, magas érdemet képzeltet a kijelöltekkel önmagok felöl s elégedetlenségre nyujt alkalmat az életben, ha a világ a holt, vagy fonákul használt tudományt, künn is érdemnek venni vonakodik. Többeket említhetnék, kik zavarba jövének azon, hogy utóbb helyüek az iskolai fokoztatásban, künn az életben felikbe haladának. Gyanakszom, hogy azon iskoláinkból, mikben a tanulók közt tüzes vetélyek divatban nincsenek, általában békesebb, összetartóbb polgárok kerülnek ki. Nem említem azt, hogy azon nagy köz, mely az iskolákban, a gyér együttlét miatt tanító és tanítvány között áll, rendszerint tekintélynek előitéleteit szüli ennél. Csak azon nagy lomát hozom elő a tudományoknak, mik ha bárcsak előrajzaik adatnak is iskoláinkban, nagyobb részére nézve a tanulóságnak és rövid életidőnkhöz képest, igen oly forma viszonyban állnak, miként terjedő előbeszéd áll kis könyvecskéhez képest!

Most már méltóztassék megengedni a Tens úr, hogy én szólhassak az iskolák mellett és házi nevelés fogyatkozási ellen, mondá Bodnár és letevé pipáját. Szülék és cselédség teszik házainkat s vendég. Tartozó tisztelet az elsők iránt, kiket gyakran házi gondok is komorítnak, béklyózván a gyermeket, az, vagy korlátlanság, szivesen a második rendhez, a cselédséghez vonják őt, melynél elaljasul; a vendég pedig, valamint ünnepletei is a háznak, gazdasági munkák, házi események és bajok, akadályoztatják tanulásban. Ha iskolákban néha nagyobb a köz, tanító és tanuló között, mint óhajtható volna: házi nevelésben többnyire kisebb az, mint lennie kellene. Még azon legkedvezőbb esetben is, melyben szüle és tanító, rendszeres egyetértésben állnak a nevelésre nézve egymással, kötve van a házi tanító a szülői tekintély által s ritkán birhatja egészen növendékét. És hányadik ház az, melyben a nevelő tekintete, óva van a cselédség mellőzésétől s elsőnek téve növendéke előtt? Házi nevelésben nem szerezheti meg a gyermek a szükséges emberisméretet, nem látja az életet sok oldalúságában, változásiban, nem az embert sokféle viszonyaiban. Továbbá; elveszti itthon azon szép szövedéket, melyet az iskolai kor, barátkozásai által fon s az érettebb kor báj-övéül az életnek, világi pályáiba is átviszen és megőriz. Ritkán nyilhatik házi nevelésben a gyermeki szív, érzelem- és indulat-közlésre, rendszerint hideg önzésre csukódik az el magányában, a test pedig és lélek otthoni kényelemre szoknak s nem edződnek iskolai apróbb sanyarúságok által, egykor jöhető inségeihez az életnek. Ellenben az iskolákban, megszakadnak a rang közfalai, egyedül a tanító szab rendet, személyes érdem-becsülést s a lerangoztatott úrficska önérdem után kénytelen törekedni, mely egyedül képes megkülönböztetni őt a kapás fiától. Közlőbb lesz ott, barátkozásra nyiladozván gyermeki ártatlan szíve s ezen közlés által nemesül érzeteiben és ismereteiben. Szorosabban köttetik idővel a polgári állományhoz, kiismervén idegen érdemeket is s tanulván egyébnek is köszönhetni valamit, mint csupán a véletlennek, születésének, rangjának és szüléi tekintélyének. Általában úgy vélem, tagadhatlan az, hogy a lélek az iskolákban, nyiltabb, tágasabb terjengésre szokik, nagyobb és biztosabb mérszereit kapja az életnek; s míg a házi nevelés inkábbára csak kis házi körre nevel, világ és haza polgárjának készíti növendékünket elő az iskola.

Itt elhallgata Bodnár és Uzay újra itélethozásra kéri fel Gyulát.

A tárgy oly fontos, mindkét rész okai oly nyomósak, mondá Gyula szerényen meghajtva magát a feleknek, hogy itten kissé erősebb szakállú birót óhajtnék, mint fiatal csekélységemet. Így engedelmet reménylek arra, hogy itélet helyett csak szerény véleményemet adhassam. Az előhozott kölcsönös okok még inkább meggyőznek a felől, hogy jó nevelés, nem általános hideg rendszerek, hanem körülmények és nevelőkben tett választásaink következménye. Ha szülék jól választák a nevelőt, vele a nevelésben munkás kezet fognak, munkásságára és példalátásira a gyermeknek, gond van, ha olykor-olykor ez, bölcs ügyelet alatt, világot és embereket látni küldetik, nincs ok kárhoztatnom a házi nevelést. Nem tagadhatom azonban, hogy hasonló kedvező körülmények közt, az iskolainak adom az elsőséget; azon szoros kikötéssel mindazáltal, hogy kivált hol mód nem hiányzik, külön tanító által, a két nevelés mintegy egyé olvasztassék. Csupán egy esetben választnám fiamnak a házi nevelést; ha tudniillik: valamely életpályára kirekesztőleg kedve és talentuma mutatkoznék. Ezt, úgy vélem, a házi nevelés, sok félrecsapongások elmellőzésével, czélosabban fejthetné ki, mint az iskolai, mely egyes tudományos felfogásokra s lélek és tehetség egyes jelenségeire, oly szorosan nem ügyelhet.

Gyula tudtán kivül szépen közlé a kerékvágást. Bodnár mint nyertes elégedett volt s nem vitatta tovább a tárgyat; de Uzay is kezet nyujtott, mert fiát, ki erővel katona kivánt lenni, az utolsó eset védelme alatt állni gondolá.

Károly, egy mintegy tizenhárom éves gyermek, becsörtetett az ajtón s futólag meghajtván magát az idegennek, új fakardját s s kéreg-csákóját mutatá be atyjának. Szeles tűzzel adá elő mai játékait s tervét a holnapiak iránt, melyek mind katonai gyakorlatokra mutattak. Atyja keveset látszék ügyelni rá; a pap foglalatosabb vala körülte. Gyula szóba és enyelgésbe erede a gyermekekkel s csakhamar sejté, hogy minden szelesgondolatlansága mellett is, nyilt ész és szív s hajlékonyság, tulajdonai ennek. Utána testvére Cili lépett be, vacsorára hívni a társaságot. Egy nem annyira rendes szépség, mint vonzó ábrázat, melynek halványa csak akkor pirkadt meg kissé, ha öröm vagy szemérem terült reá. Az égszín szemekben kellemes komolyság ült, mely a fejledező lyánkának érettebb kort hazudott. Deli termetének minden mozdulatja, csendes szelidségre és állapodott munkás elmére mutatott.

Vacsoránál újra feléledt, beszéd közt a nevelés tárgya. Sok hasznos gondolatok, megjegyzések, tervek fejlettek ki a hármas vitatkozásban, mikben de főkép a tervezésekben és szóbeli kormányzásokban, Uzaynak különös kedve látszék telni.

Bodnár azon gyakori hibáját feszegeté a nevelésnek, minélfogva mindenes tudóst óhajunk képezni gyermekünkből. A folyam, úgymond, ha igen szétterült medréből, csekély lesz. Aztán ennek természetes káros következése a korai kifejlés; pedig mily szomorú tekintet: gyermek, érett komoly képpel! Virág legyen a gyermeki kor és ne gyümölcs! Gyönge oltványom virágát, ha gyümölcsre erölködik, lenyomom ujjommal, hogy a korai erőszak el ne sanyarja vidor növését. Mondhatnám: mióta tudósabbak vagyunk, nem vagyunk okosabbak; terjedező lelkünk elveszti erőhatóságát.

Gyula egyszerűbbnek óhajtá mai nevelésünket. Úgy látszik, mondá, nyavajája századunknak a rendszer-kergetés. Így a nevelésben rendszer épül rendszerre, alapszabályok állíttatnak fel egymás felibe, újak régieknek és újabbak az újaknak helyébe, mintha vélhető volna, hogy a természet, mely együgyü rendet tart s egyszerű eszközökkel él czéljaiban, csupán az emberi tehetségeket rejté oly nehéz fejletű magba, az emberi boldogságot burkozá oly titkos rejtélyekbe, miknek fejtegetéseiből ki kellessen fáradni bölcseinknek. A tapasztalás igen arra mutat, hogy a szerfelett számos és mesterséges erkölcsképző iratokban eltéved az erkölcs, mely kevesebb oktatást, de több jó példát kivánna, a sok bölcselkedésben gyérebb lesz a józan ész, a sok vitában az igazság és sok mesterkélésben a jó nevelés.

Helyes! mondá Uzay, én úgy tapasztalom, hogy a mai nevelés megfordítva áll a régihez; csak koromban is nehezen, tán kelleténél is nehezebben jutottunk valamihez; de kínos fáradozásunk után, rendesen igen is sajátunká, vérünké tettük a keveset. Ma, nagyon is könnyűvé, kényelmessé tesszük gyermekeinknek a tanulást; készen tálalunk minden tudományt lelke eleibe s így elfulasztjuk a legnemesb erőt benne, az önmunkásságot. A legnemtelenebb tehetséget, úgy mint az emlékezőt, gyakoroljuk helyette s idővel rab követő, nem öngondolkodó válik a gyermekből. Csodálnám, ha nem ez volna egyik főoka az újabb kor sűlyedő eredetiségének, mert az bizonyos, hogy azt a régiekben oly gyakori lelkes sajátságot, eredeti egyéniséget, egykorúinkban jóval gyérebben találjuk.

Gyula sejté, hogy Uzay és Bodnár úgy óhajták lejtni a beszédet, hogy neki alkalma lehessen kifejteni nevelésbeli ismereteit és nézeteit; kívánván egyszersmind saját közléseikre is használni azt. Gyula is mindkét oldalról használá az alkalmat s Uzay elégedésében még az asztal felett átajánlá gyermekeit nevelői keze alá.

Cilit csodáltára Gyulának, nem látszék untatni a férfiak tudományos beszélgetése. Kivévén azon közbeszövéseket, mikben pajzán öccsét néha-néha titkon rendre igazítni vala kénytelen, vont volt minden szócskára figyelme.

Uzay egyike volt a legnyiltabb főknek; de tudománya és ismeretei, inkábbára bennmaradók valának s ritkán folyának be a világi életbe, sőt saját házi életébe is. Különös önmaga iránti bizodalmatlanság s ezzel járni szokott elvonódás valának tulajdonai, miket ő iskolai hibás neveltetésének szeretett tulajdonítgatni.

Uzay egykori külön tanítója, kikészült földmérő vala; de ki, lábbasgatások miatt, szobájában űzé inkább mathematicai nyomozásait, mint azokat künnéletre fordítá. Szenvedélyes volt választott tudományában; és buvárkodási abban, inkább növeszték mint olták szenvedélyét. Vagy azért, hogy azon kéjben, boldogságban, melyet saját keblünkben érzünk, szívesen részesítjük kedveseinket, vagy hogy a mivel magunk vagyunk teli, szivesen ömledezünk azzal, a tanító el vala hitetve a felől, hogy sikeresebb alapot nem vehet nevelésnek, mint ha mathesisen kezdi növendékjének a tanítást. Minden más tudomány, úgymond, tapasztaláson alapszik, mely csalóka és bíztalan; egyedül a mathesis lehet el nélküle; önmagából merítvén az örök csalhatlan igazságokat; innen csak e tudomány csalhatlanul bizonyos. Lehet-e tehát bizonyosabb útat követni a nevelésben, mint mathesis által adni bizonyos irányt a gyermek lelkének, tudásának? s így előre mérszert nyujtni eszének, mihez idővel a többi tudományok tévedéseit szabhassa és óvakodhassék csalfa előitéletektől? Természetes, hogy bizonyost kell előbb tanulnunk, mint bizonytalant, mely utóbbihoz már érett fontolás szükséges és megválaszthatása annak: mit higyjünk? mit ne higyjünk? mi nem gyermeknek dolga.

Ily gondolkozással egyenesen mathesisre fogá tanítónk a fiút s hogy annál inkább kirekessze nála befolyását a csalóka tapasztalásnak, csakhamar átvivé a pura mathesisre és végetlenek analysisére. Két tulajdonság hiányzott jó tanítónkban, miknek nevelőben hiányzani nem volna szabad: egyik a közlés szép ajándéka, másik az áldott béketürés. Valósodott Uzaynkon is az a tapasztalás, hogy azon magasságból, melyen a tanító áll, lebocsátkozni bírni azon aljba, hol növendéke fekszik, üdvösebb a nevelésben mint tudás. Homályosak voltak Uzay tanítója előadásai, a tanítvány felfogásán felül csapongók tolmácsolatjai; így a vele nem érő gyermek mind inkább maradozott s tiszta fogalmak helyett értetlen szókat tanult. A türelmetlen tanító eleinte nyugtalan lőn, majd mindig élesebben fakadozék s legélesebben midőn őt lábhasgatásai előfogák s végre csüggedve kezdett kétkedni a fiú tehetségében. Igaz, hogy Uzay vérmérsékletében bizonyos lassú hideg phlegma uralkodék, mely ellenségesen vívott minden elme- s testbeli rászorításokkal. Ehhez járulának oktatója gyakori korholásai, saját elmaradásai s nem juthatása a tolmácslatok tiszta értéséhez; mik együtthatva nem sokára leveték a gyermeknek lelkét. Csakhamar kezdé maga is hinni, mit tanítója mondogat vala, hogy a természet, az elmetehetségek osztásakor mostoha volt iránta; bizalmatlan kezde lenni önmaga iránt s csüggedni tanulásaiban.

Ugyan ezen tanító kiséré iskoláiba is Uzayt s még néhány évig vala kárára körülte. Önbizalmatlansága Uzaynak mindinkább növekedék, mely később bátortalan elvonódássá súlyosodék; s ámbár utóbb tanítója változván, sokat kipótolt is elmaradásiból, az önmaga iránti bizalmat s lelke önerejűségét nem bírá visszanyerni többé. Uzay már az iskolában hajló vala mindenkinek, ki bátrabb, követelőbb volt nála, felsőbbséget engedni maga felett; így később is könnyen elégedett vala másokkal, de annál nehezebben önmagával.

Iskolai természetét áthozá Uzay a világba is. Első gondja vala, szokásból inkább mint hajlamból, hivatalt keresni. Születés, birtok, tudomány, nagy reményekkel biztaták őt; de elvonódása falusi magányába, futása a társalgásnak, megfoszták őt azon eszközöktől, mikkel szerencséjét teheté; saját környékében sem vala ismertetve s ha megjelent is valahol, bizodalmatlan szótlansága, kevéssé ajánlhatá őt. Sokban emeli vagy sülyeszti az emberek itéletét rólunk, azon önmagunk iránti bizalom vagy bizatlanság, melyet a társalgásban magunk előtt hordozunk. Szereti a világ okait nyomozni mindkét esetű viseletünknek; és becsülésünkre vagy mellőzésünkre, találja is vagy találni véli azokat. Uzay gyűlésekben óhajtá kijelölni magát, de elszoktatott szive, nyelve, itt itt is megjátszódtaták. Amaz erősen dobogott bíztalanságában, a mint elkészült szónoklatához fogott s ez a hívtelen elakadt. Nem vala tehát számára egyéb hátra, mint falujába temetni magát s magányából szókban, vitákban harczolni a világ fogyatkozási ellen s elreppenő tervekben javítgatni azokat. Két foglalatosság, mikben barátja s hű visszhangja, a helybeli pap, őt teljes erőből segítgeté.

Házánál Uzaynak, nagyban egészen iskolai élete folyt. Atyja agg butorain kívül, azon kék mázos veres szélű magas szekrények, ernyős nyoszolyák, nagy fióku asztalok bírták a szobákat, mik iskolai szobáját kiszolgálták; ezekben, valamint cselédben, épületben és házszokásban is, igen ritkán esék változtatás. Még ritkábban hagyá el Uzay faluja határát s óljában hintós lovai megpókosodtak, színjében pedig agg csézáját, csintalan tyúkok használták alkalmas ülésekre.

Hogy Uzayt az örök egyformaság unalmai ne öljék, egy mívesi szobát alkota fel épületjében s megraká azt esztergályos-, asztalos-, lakatos-műszerekkel s mívesi hajlamát, mely nem csekély vala, ezekben gyakorlá. Kedvtelése bennök idővel annyira gyarapodék, hogy némi örvendezéssel vala, ha valami bútor a háznál romlott, tört, avult, vagy szerkezetéből kitágult s így mívessége mintegy szükségessé téteték a háznál.

Azonban világi szokás, inkább mint hajlandóság, nősülésre bírá Uzaynkat. El vett egy csekély míveltségű, de szelid indulatú leánykát, kinél a kötelesség csakhamar nyájas vonzalommá vált iránta. Ép szivének első mozdulatja volt az, melyet férje támasztott benne s Uzay oly boldog volt vele, mint tudhatott boldog lenni.

Házasságával több élet szállt Uzay udvarába. Új viszonyok, rokonságok szövettek; az asszony szives vendéglátó volt s Uzay szintúgy minden vendéget, ki nyugalmát áldozatokra nem erőlteté, vidám arczczal fogadott.

Így eleinte számos vendég fordult meg a háznál; de Uzay igen ritkán vala bírható viszonlátogatásokra, minélfogva többnyire elmaradt amaz ismét s az egy-két folyvást látogató, kénytelen volt szokott neheztelések nélkül szokni Uzay különösségéhez.

Uzayné egy volt azon jó nők közöl, kiket magyar házi asszonyoknak nevezünk. Férje volt azon nap, mely körül planétaként forgott. Egyenlő jogokat sem érze, sem követele háznál; magáéit női hajlékony szerénységgel alárendelé férje kívánságainak. Szót nem várt soha, de folytonos vala figyelme s éber ügyessége, férje óhajtásait megsejni s azokat nem hagyni megérni, hanem előzgetve teljesítni. Láncz rabság, lánczocska tisztesség! Így vala ez Uzaynál is. Szíve, férjének akaratját ismerte törvénynek a háznál, maga függésében dicsőséget keresett, sőt kedvtelése vala dicsekedni különösségeivel; például: miként nem szabad senkinek könyveihez, írásaihoz nyulni, pipáit elmozgatni helyeikről, tisztogattatni műszeres szobájában; miként kívánja ez vagy amaz ételt másként készíttetni, mint szokás, mily nehéz férje halogatási miatt, meszeléshez, sikárláshoz jutni s több effélék. Öröme vala kedvelt étkeivel meglepni férjét s legelni jó étvágyán. Maga fogadott el előbb minden kedvetlen hírt a háznál, hogy fúlánkját vehesse, mielőtt megvinné azt férjének. A legtöbb bajt eligazította, mielőtt az ehhez juthatott volna. Ijedezék, férje minden kis változásától s ápolásai orvost és patikát pótolának ki. Mindezek viszonszívességekre bírák Uzaynkat, ha bár szíve nyugton vert is a szerelemtől! kész vala mindenre jó nejéért, mi nyugalmát nagyon nem ostromlá. Gonddal esztergályoza orsókat számára, czérnáját engedé maga karjain legombolyítni neki; s ha néha neje, ki inkább időtöltésből és szívességből, mint művészi hajlamból veré zongoráját, játszogatá a vidék divatos dalait, Uzay elégedten dörmögé mellé basszusát.

A jó feleségnek ezen unatlan figyelme, férje körüli ápolása, mindinkább kényletes életre szoktaták ezt; nem tűrhete Uzay végre legkisebb szorítást is kényelmeiben. Nejének egyik rokona, a megye tisztválasztására csalá őt el egykor, melyen két atyafiának sorsa őt közelebbről érdeklé vala. Uzayt feszíté a gyűlésben a magyar köntös, kivált az öv vaskos tomporáját szorítá; a tartott hosszas szónoklatok pedig teljesen kimeríték pipátlan figyelmét. Kifordula egy ismerős tisztviselő kandallós szobájába s ennek lobogó tüze és vidoran égő pipája mellől, csak akkor eszméle fel Uzay, midőn a szobába bezajló csoport, már a választás eseményeit és eredményeit hozá meg neki. A főispán ebédjét szintúgy be nem várhatá, akaratos s órához szokott gyomra; s így részvétlenül, nem látva, nem hallva tére ismét jó Uzaynk nyugalmas lakába vissza.

De kivált ha az asszony pusztára vagy látogatásra rándula ki, egyszerre hiányzott Uzay körül minden. Szárazra kitett hal vala ő, fennakadt ház, cseléd, főzetés rendje és minden kénylet! Szívszakadva leste ablakairól neje hazaérkeztét s ilyenkor maga is ámult, szerelmes nyugtalanságnak hinni magában azt, mi kénylet megszokásánál nem vala egyéb.

Neje elhalásával érzé még igazán Uzay árvánhagyatását. Ha igaz az mindnyájunkra nézve, hogy kedves elhunytainkban, homályosan és alig sejtve, önmagunkat siratjuk inkább mint őket: kétszeresen igaz vala ez Uzayra nézve. Egyszerre rendetlenségbe jövének megszokott kényelmei; ház és gyermek gondjai nehézkedtek reá és udvarában az élet, holt unalomba rogyottnak látszék neki. Darabig nem találhatá be magát bús özvegységébe, nem tehete neki a háznál senki semmit, ízetlen vala étele itala, sőt gyakran kedvelt pipája is. Sára, az öreg szobaasszony s néhai neje híve, pótolgatá némiképen Uzay kényelmeire nézve az ápolási hiányt s Bodnár a pap segíte űzni tőle a beköszönt unatkozást.

Házánál újra, miként hajdan nőtlenségében, úr vala mindenki, csak ő maga nem. A gyermek pajzán kedvét űzte és szabad kényét a cseléd, mely utóbbitól nem látszék többet kívánni Uzaynk, mint hogy a háztartás rendjét, teljes rogyástól megóvja. Főkép legénye a hív Tamás, kinek az asszony éltében is nagy kedvezései valának, teljes titoknoki jogába lépe most, holta után vissza. Neki közbeszólhatás a beszélgetésekbe, tanácslások s apró biztosságok, megengedve valának az úr körül s ezekre Tamás büszke is vala. Nem szerete ő közönséges cselédnek tekintetni; innen cselédi forma-ruhát a világért sem öltött volna fel. Azonban érdemes is vala mindenben ura bizalmára, testesült hűség vala ő s kedvezések elbizottságra nem ragadák soha. Ezen tulajdonok s főkép nyers egyenessége, némi felsőséget adának neki a többi cselédség felett. Inkább látszék tőle függni ez mint az úrtól; és Tamás gyakran igazítá rendre a tunyát és szabad kalandozót.

Bodnár, igaz mellékdarabja volt Uzaynak. Legkényletesebben szoktuk érezni magunkat oly társaságban, hol mi is érünk valamit s alkalmunk van: kisebb vagy nagyobb mértékben fontosoknak bizonyítni magunkat. Nem szeretünk örökké csak tisztelni, kivánunk olykor tiszteltetni is. Minden embernek van egy bizonyos polczocskája, melyre fel szeret jó órájában ülni, hogy onnan láttassék, kisebb vagy nagyobb világától. S ha ezeket magunk szabadjában, feszeskedés nélkül érhettük el valamely társaságban, szoktuk mondani, jól mulattuk magunkat. Ily társasága volt Uzaynak a Bodnáré. Egymás előtt bátran nyilatkoztak ők, terjeszkedtek, előhozakodtak iskolai és ifjúi koraikból s minthogy minden percz, mely leélt örömeinkbe varázsolja lelkünket, kedves nekünk, miként szem, arczvonás, mozdulat és pillantás, mely kedvesünkkéhez hasonlít; különös kecsüek valának Uzaynak, mulatozásai ezen szives házi barátjával. Gyakran szemlére ereszték magok előtt a világot, s ilyenkor elmések is valának, de csak önmagok számára; s minél gyérebben volt szerencséje elmés szónak csusszanni ki ajkaik közöl, annál tartósabban megkaczagák mindketten, nehogy ízleletlenül vesszen kárba, a nehéz születésü. Megvitattak mindent, de tiszta békés szándékból és csak időtöltésből. Úgy voltak vitatkozásaikban az igazság keresésével, miként sétakocsizással szoktunk lenni; nem épen akarunk azonnal czélra jutni, hanem gyönyörködni kocsizásunkban; akarjuk, hogy friss levegőben lássuk, halljuk, láttasuk lovainkat és rázassuk testünket.

Bodnárnak, házi körülményei s kissé zsémbes neje ellen, kivánt menedék vala az Uzay-ház, hol őt nyugalom s némi baráti bizalom fogadták. Mindennapos vala ő a háznál, beavatott ennek minden titkaiba; s ő ki maga saját házánál idegen vala, tudott az udvarban minden mozdulatot. Foglalatosságai ebben, mik éveken keresztül szokássá váltak nála, ezek voltak: hirlapokat, folyóiratokat olvasni fel, megvitatni mindent, mit vitába venni Uzaynak tetszék, s csak azon egy esetben nem engedni, ha a ház javára vagy veszélyére nézve fontos vala a tárgy; sakkozni s néha apróságokon bibelni a míves szobában, mikben már némi ügyességre is kapott volt. Ismeretei szépek valának, s azon emberekhez tartozék, kik józan fők és hév nélkül jó emberek, azaz nem vétnek senkinek, de nem is igen aggódnak azon, hogy többet nem használnak. Egyébiránt egy volt ő legjobb hittjei közöl úri udvaroknak; mert hírt nem vitt ki soha, s kit a háznál nem dicsérhetett, mélyen hallgatott arról.

Cili különös vegyülete volt női lágyságnak és férfias elmének. Szerény szemérem terült el minden szaván, mozdulatán s bár némely tárgyakban kora- és neme-feletti ismeretei valának, soha felszólítás nélkül a társaság beszélgetéseibe nem avatkozott. Kedvtelése főképen a históriára hajlott, melyben a pap oktatása és olvasgatás által nevezetesen haladt. Egyébiránt mindenben inkább fontoló vala mint beszédes, inkább mély érzetű, mint nyilatkozó. Uzay akará, hogy Gyula vele is megfussa a tudományokat.

Gyulának, mielőtt átvenné növendékeit, első gondja vala irányt jelölni ki munkálkodásának. Miként szokása tartá, azon szín alatt, hogy körültekinti a vidéket, szabadba mene, fontolgatni, rendezgetni nézeteit új pályája körében. Megállapítván fontolgatásait, haza tére elővenni növendékeit, hogy kinyomozhassa eddigi előmeneteiket és tehetségeik erejét. Ez utóbbi mindkettőnél nagy reményekkel biztatá őt; de a tüzes Károlynál sejté, hogy csak az ragadt meg nála, mifelől elhitetve volt, hogy jövendő katonai pályára szükséges. Azonnal eltökélé magában, használni a gyermeknek ezen gyöngéjét s első kezdete vala munkálkodásának: hű képét adni lelke eleibe egy jeles katonának. A gyermek ütközött eleinte, nem vélvén oly súlynak czélzott állapotját, de bátorodott később és nemesb irányokra gyúladt, figyelmeztetvén egyszersmind annak jeles és fontos oldalaira, mik felől eddig csak vágással, öléssel vala tömve képzete. Mihelyt Károlynak lelke a példányképet bírá, azonnal nyerve vala nála nagyja Gyula iparjának. Amahhoz törekedni fel, lőn a heves gyermek minden gondolatja s azt tüntetni elő, ha növendéke lankadozott, leve Gyulának szerencsés fortélya. Sebesb léptekkel haladt most a gyermek előre. Uzayt és Bodnárt öröm és csodálat fogák el láttára a nem várt haladásnak.

Azonban Gyula tapasztalá, hogy a ki tanít tanul is az, s egy fejledező gyermek gyakran inkább érezteti velünk tudásunk csekély voltát, mint okleveles tudósok éreztethetnék. Ismeretei a közlés lebocsátkozása és módosítása által tisztultak, biztosultak s mindinkább rendszerbe alakultak.

Egészen más ösvényen indula Cilivel. Csendes komolysága, szenvedélyes szorgalma és figyelme a leánykának, a tudományok mélyeirőli elvonatását javaslák inkább, mint ösztönöztetését. Hajlandósága, mely vérmérsékletében látszék gyökerezni, mintegy vonzá őt tudományos szemlélődések és buvárkodások felé, mik szívesen elvonák házi körétől is. Gazdasszonyi foglalatosságit csak felügyelettel folytatá, unatkozott azoknak örök egyszerüségeinél és aprós gondjainál; s nem vala előtte kedvetlenebb dolog, mintha kedvelt könyve mellől a cseléd ily gondra szólítá el őt. Víg társalkodás és mulatozás örömeitől nem idegenkedék ugyan, de maga nem is indított semmit s mintegy be kelle rántatnia azokba. Haladása a históriában bámulandó vala, miben őt erős emlékezete igen segíté. Évi rendben tudta Európa történeteit és hazájáét s e részben a ház férfiai, beszélgetéseikben, mint élő történeti táblára, úgy hivatkozának reá. Uzay főkép vendégei előtt, szívesen hiúskodék e részben s Cili mindenkori pirulattal felelt a felszólításokra.

Azonban Gyula nem vala egészen elégedett Cili ezen tudóskodásával. Kivánatait a szépnem ismeretei iránt, annak természeti és polgári rendeltetéseiben gyökerezteté ő, s nem javallá azt, hogy azok tudós vizsgálatokig terjeszkedjenek. Asszonynak, nőnek és anyának pályái, a szép nem rendeltetései, úgymond Gyula, való élet és ennek folytonos apró gondjai az ő köre; tudóskodások az ezekre rendelt időt, figyelmet és kedvet elrabolják tőle s mételyezik azon biztos tiszta tapintatot, azon lágy érzelmet, azon szerény eszméletet, azon bájos hajlékonyságot az élet kis örömeinek felfogásában, leélésében és közlésében, mik a szépnemnek oly kedves sajátjai nemünk felett.

Irányával Cili históriai tudományának, még kevésbé volt elégedett. Mi néz, úgymond, egykor használatra abban, hogy az uralkodások, csaták, békekötések évrendével tömve, terhelve van az emlékezet? S mit nyerhet egy leendő házi nő abban, hogy emlékezetével a polgári állományok emelkedését, sűlyedését és dőlését kisérgeti?

A história, felelé Uzay, oly tükre a multnak, mely a jövendőre tanúságot mutogat. Abból: mi volt, mi van most? gyakran kilehet hozni, mi leend jövendőben? s a tetteket és eseményeket, mi már következményeikkel látván előttünk, legtöbb esetben készek lehetünk elhatározásainkkal. Így tehát, miként minden tudomány, úgy a história is, sőt ez még különösebben hat be az életbe; csakhogy ezen befolyást mindenkor oly biztosan kijelölnünk nem lehet, mint például: folyamak beszakadásait egymásba és tengerekbe.

Szerénységem átallaná, viszonzá Gyula, azon megjegyzést tenni, ha mások után nem tenném azt, hogy a história mostani irányaiban nem oly üdvös használatú, mint lehetne. Mi most általában a história? A múltnak visszaborzasztó váza, melyről az emésztő hadak éh fogai vicsorgnak felénk. Nem azon gondolattal búsit-é el bennünket az, mintha földünk örök ember- véritatást esdekelne? Szerencsétlen gyarlóságunk: bámulni mindenkit, ki zajt, lármát tőn a világban, és nem a nemes, hanem a nagy következményű tetteket csodálni! Hízeleg e gyarlóságunknak históriánk is, és míg azon jeles karokat, melyek Ephesus templomát építék, felejti, híven feljegyzi az undok kezet, mely üszköt vete annak! Hívebb az s merész vétekhez, mint szerény erényhez, hívebb robajos pusztítókhoz, mint szelid jótevőkhöz; s különösen azon nagyoknak bélyegzettek az ő dicsőítettjei, kik éltökben kárhozatosan ügyesek valának, az emberiséget eszközül és nem czélul használni. Csillogót szemel ki tolla alá, s miként nagy hegyeknek csak külső vonásaik szoktak rajzoltatni, úgy a história is a történteknek egyedül nagy és kitetsző rajzvonalait adogatja. Kétlem: nem lehetne-e jelesb históriát szerkeztetni azon tettekből és eseményekből, mik most általa mellőztetnek, mint azokból, miket harsogva kikürtöl? Regényeinkben, színpadainkon csillognak a szép és nemes tettek, a históriákban gyéren csillannak meg ezek. Azért-e, hogy a valódi élet gyéren mutathat fel ilyeneket? Ezen hit gyalázni fogná az emberiséget! Inkább azért, mert elfúlnak azok a világ zajos árjában s nincsen ki kiemelje azokat belőle. Szép nagyság, hív betöltése kis körünknek, de csendes és szerény; így a história elsiklik mellettök vagy felettök, és vagy a csengést bámuló pórsághoz szegődik hízelegve, vagy rangosokhoz haszonlesve. Ezek hibái históriánknak s lehet-e csodálnunk, ha a heves, a hírlihegő ifjúság megtéved példányaiban, miket amaz a múlt korból, dicsőítve követésükre kiemel? Úgy fogna lenni, vélném, igaz állásában históriánk, ha az egykor szigorú itélőszéke bírna lenni a most élő emberiségnek és minta-tára, példány-csarnoka a későbbi ivadékoknak.

Bodnár kezet nyújta Gyulának abban, hogy históriánk, mostani irányaiban tökéletlen, és nem mindenkor hiteles; mely utóbbi hiba orvoslására azt óhajtá, hogy élő embernek életrajzaik ne adatnának, sőt elhunytaké se, még néhány tized alatt holtok után. Azonban, hogy közel ne láttassék férni Uzay kedvteléséhez, számos szép hasznait hordogatá elő a történet-tudománynak.

Gyula nem tagadá ezeket; de a história használatait azon irányoktól függeszté fel, miket kiki czéljához képest vesz magának benne. A históriában, úgymond, mint múltnak tárában, halomba dőlve nyugszanak nagy és kicsiny, nemes és nemtelen, méltó és méltatlan. Kiki osztályzatához képest szemelgesse ki abból a maga részét. A hadak hőse, Nagy Sándor, Caesar, Miltiades, Themistocles, Nelson s a t. csatáit nyomozgassa; tudós: a nagy elmék fejléseit; honfi: a Fabriciusokat, Muciusokat, Brutusokat, Hunyadiakat, Zrínyieket; törvényalkotó: Mózest, Númát, Solont, Lycurgot; kormány férfiai: Szent Istvánt, Nagy Pétert, Fridriket s a t.; vegyék példányképül. A szépnem mindezekből legfölebb azon nagy eseményeket válassza ki magának, mik időszakokat alkotának a világ történeteiben; de fő tanulságul és példányul, nemének jeleseit állítsa fel magának azon jeleseket, kik nemes feláldozásaikkal hódoltak a női szent kötelességnek. Csodálja Cornéliát a Gracchusok anyját, Porciát a Cato leányát, hű Artemisiát s a t. Így élő tudomány leend neki a história, ikertestvére a tanácsos tapasztalásnak, barát és biztos utasító ott, hol éltünk keresztutain kétkedve állunk meg.

Uzay megnyugvék ebben, és Gyula a szerint intézé előadásait. Hogy formákat nyujtson a képzeletnek, mikbe az magát önthesse, s így segítse azt fogalmaiban, Cili számára meghozatta az ó és újabb kor hőseinek és hősnéinek mellképeit, a mennyire azok kaphatók valának; s ezen képcsarnokkal több testet ada a leányka történeti vázainak; mely is főt és szivet egyaránt hevítve, kettős sikerrel jutalmazá ennek szorgalmait.

*

Bélteky Gyulának atyja, Mátyás, korán jutott árvaságra, s egy atyai ágú rokonnak, ki tisztviselő volt megyéjében, gyámsága alá. Láng volt a gyermeknek esze és vére; ha ügyes művészi kéz alá jöhet, alkalmas minden nemes alak elfogadására. De míg a gyám gondosan vetegeté falai közt: mi maradhatna még ki a bevételből? s mi csúszhatna még be a kiadásba? gondtalan és őrzetlen kószált Matyi a faluban, jelen volt minden paraszt mulatságban, falu gyermekeivel dulakodott, s idejéről és tevéséről nem számolván senkinek, korán úr volt a maga kezére, mint akárki. A gyám, hogy szabadabb kezet nyerjen, viszont szabad kezet engedett gyámfiának; de különben sem az az ember vala, ki nevelni tudott volna. Önelégedten látta felnyúlni, s pofában, vállban, czombban öregbedni a kis Matyit, kinek étvágya mindenkor kész volt ha hozzávalót látott, megáldott álma félnap hosszig tartott; vidor egészségének pedig biztos jelenségei valának, a háznál mindennapos panaszok ellene: hogy tegnap ablakot tört, ma kályhát, minap jobbágy-gyereket gyűrt dulakodásban össze, közelebb pedig a vén kertészszel űzött pajzán tréfát. S mi lehete a gyámnak kedvesebb, mint efféle csintalanságokkal, s felül reá az izmos kis inas bemutatásával, megnyugtathatnia a rokonságot, hogy Matyika a legjobb kezek közt van a világon.

Egy kedvtelése volt Matyikának, mely később elhatározólag hatott egész életére. Minden tagjai athlétai izommal indultak növésnek, s a vele egyvívású cseléd- és paraszt-fiak között, csakhamar nem találkozék egy is, ki a birkozásban vele megmérkőzhetett volna; vagy azért, hogy jobb élés mellett, igazán velősebb volt Matyi, vagy hogy ellenfelének némelyike, átallá paraszt ökleit a kényes úrficska derekára nyomósabban ölteni. Elég hozzá, hogy a folyvásti diadalmaskodás, elbizottságot szüle Matyinál, ki erősen hívé maga felől, hogy győzhetlen hős, s erejéveli kérkedés vala minden szava és mozdulatja. Csakhamar első lőn nála minden tulajdonságok közt, a testbeli erő, és ferde itéletében még inkább megerősíté őt Vilmos, nyugalmazott huszárhadnagy, testvére a gyámnak, hajdan derék merész bevágó kard, most tehetetlen félláb, zsákmányul vivén másik lábát egy kartács a burkus-háborúban. Ezen agg vitéznek két kedvencz állítmánya volt, miket pipa és bor közt a poharak számával hágó hevességgel szokott vitatgatni: egyike, hogy a lovas sereg, jóval a gyalogság felett, ereje a háborúnak; másika, hogy a magyar az egyetlen katona a világon. Minthogy ezek védelmére felhordott, s ha makacs ellenkezőre akadt, menydörgött okait, egykor párszabdalkozással is pecsételgette már hadnagyunk, nem volt ember többé, ki bírt volna férhetni két szép állítása mögé. Ürült palaczkú asztal utója volt leginkább pályamezeje efféle vitának, s Matyi szintoly kéjjel szivogatta azokat magába be, mint maga a vitató az ó-visontait.

Vilmosnak szeme fénye vala Matyi. Maga csupa katona lévén, ki minden nemcsonkát bénát ezen állapotra szánt, örvendett a fiúban sejtett katonai hévnek, annál inkább, hogy testalkotását is egyenesen fegyver alá látszott alkotni a természet. Ő állott elő mindenkor ügyvédül a nők ellen, ha ezek Matyi kicsapongásai, darabos tréfái és méltatlanságai ellen zörgöttek, s javalló kaczajjal jósolgatá nekik ebben, az egykori magyar hőst. Ha a fiú bősz vitézségében, ellenséges fők helyett, kifogyván a bogácsfőkből, mákfejeket nyakazgata, s paripának maga alá a legsudarabb oltványkát metszé le: ő volt, ki Matyit a lángoló gyámné kezeiből kifejté és salva guardiája alá fogadá.

Az unalmas téli napokon, a hadnagy szívteléssel és csodás béketüréssel készítgete Matyinak kardokat, pisztolyokat, csákókat, tarsolyokat és török főket, úgy hogy végre ezekben némi ügyességhez is juta; téli estéken pedig, ép lábára ültetvén a fiút, elregélgeté neki a maga táborozásait, ezredének kitüntetéseit, s abban egyes vasgyúróknak bámulandó tetteiket, a gazdag zsákmányozást, pusztítást, vérontást, a katonai sanyarúságokat, vak engedelmességet, farmatring-futásokat, kivégzéseket s a t. egy szóval: a szép katonai állapotnak mintegy kiválogatott árnyéklatait. Megtanítá Matyit a hat vágásra, commandó-szavakra, katonai gyakorlatokra és forgásokra. Tavasz nyíltával, kiülve gyújtott pipájával a folyosóra, udvaron tétette vele, s cseléd- és paraszt-fiakból álló seregével a katonai forgásokat. Matyinál tanulékonyabb újonczot nem nyerhetett volna a hadnagy, kinek szíve éleménye vala, vendégek előtt dicséretekkel halmozni el őt, s ragyogó fénybe tüntetni elő, sokat igérő katonai tulajdonságait.

A hadnagy szívteléssel és csodás béketűréssel készítgete Matyinak kardokat…

A gyám főt rázott ilyenkor, de nem szólt; az asszonyt epe járta, de a beszédet más tárgyra fordítni tanácsosabbnak vélte, mint összeakasztni a tüzes hadnagygyal, kinek a tőlei örökölés kötő reménye alatt, különben is sok volt szabad a háznál, s minden órában kívánhatá, a katonáskodás alatt járt jövedelem számadásait. Vilmos és sógorasszonya, nem valának a legjobb egyértésben egymással, s ez utóbbi a maga leányával gyakran volt czéltárgya amaz vastag tréfáinak; de miket az asszony eléggé okos volt, még lehető vastagodások félelméből is, mindenkor síma tréfák gyanánt fogadni el, s azokat vagy elnyelegetni, vagy elsuhanni hagyni. Matyi hasonló viszonvonzalommal és ragaszkodással volt mentora, védője s csakhamar ideálja iránt. Hamar betanult ennek szóejtéseibe, modorjába, állításaiba, és kérges tréfáiba; s kivált a ház fejérnépe ellen, ostromló és védő alliancet kötött ő Vilmossal; mely annál munkásabb lőn részekről, minél nehezebben titkolhatá a gyámné abbeli aggodalmát, hogy a hadnagy tán végintézetében is meg fog Matyiról emlékezni.

Folytak a katonai gyakorlatok, és csaták adattak gyakran, Vilmos fő commandója alatt. Matyi, mint gondolhatni, magyar vezér volt mindig, s mindenkor győzött az idegen ellenség ellen. Az előre megrendelt retiradenak, emennek részéről végbe kelle mennie, s szerencsésnek tarthatá magát, kivált vezére, ha a diadalmában elbízott magyar vezér által, a szó teljes értelmében, szinte a sirásig meg nem verettetett. Vilmos ilyesmiben nem ütközék meg; úgymond kaczagva, vér helyett legalább könnyeknek illő folyni a csatában.

Évek folytak el így, könyvről, tanulásról szó sem volt; minthogy Vilmos ezeket egy katonában feleslegeseknek tekinté, és vitaokul önbecses személyét hozá elő, mely ellen senki sem szólhata a háznál. A gyám kötelességének tartá megjegyzéseket tenni, ellenvetésül Vilmos testvérje gondolkozásának. Nincs tiszteletesebb rend, úgymond ő, a katonainál, de nincs egy is, melyről oly sok ferde, s köztük tiszteletlen előitéletek forognának hazánkban, mint épen a katonai. Kerüli az ifjú az iskolát? – jó lesz katonának! nem zabolázhatók kicsapongásai? – katonának kell adni, majd megtanítják ott! S így ezen szép állapot, tudatlanság menedékeül, vagy fenyítő-házul alacsonyíttatván le ifjaink előtt, miként lehetne az egykor dicsőség pályamezeje nekik? Ilyeneket gyakran mondogata a gyám, de csak szélnek mondá azokat; mert Vilmos bátya addig vitatkozék, míg lángba nem jöve, mellyel mindenkor megnyeré vitáját; Matyi pedig elereszté fülei mellett gyámja szavait, s így mindketten a régiek maradának.

Gyermeki körzeteink, örök befolyással vannak életünkre, gondolkozásunkra? irányát, mérszerét adják azok ízlésünknek és fonalát szerencsénknek vagy szerencsétlenségünknek. Vilmos példája boldogtalanul hatott Matyira s annak jövendőjére. Vilmos az egész vidékben ismeretes volt egykori személyes vitézségéről, s minthogy durva szokások és darabosság hangban, tettben, tréfában és mozdulatban, gyakran oly igen kiséretében szoktak járni amannak, hogy könnyen egymás helyett cseréltethetnek fel: Matyi, biztosabb előkészületül Vilmosnak vitézségéhez, legelőbb is ennek szálkás tréfáit, káromló szavait, hetyke eskeit és faragatlan szokásait tanulta el; majd borocskára szokott; mert úgymond Vilmos, a bor, teje a katonának. Ez, örömvillogó szemekkel ütögette össze poharát, nagy reményű másával, s ha, mi gyakran megtörtént, a két vitéz elázott, a háziasszony zsörtölődésére addig magasztalá a katonai nevelést, mi szerint, mint állítá, mindenhez hozzá kell szoktatni a gyermeket, hogy kit-kit a háznál vagy ledörgött, vagy meggyőzött állítása igazsága felől.

Most mindinkább sötétebb csínjei kerültek elő Matyinak. Hogy mint vezér, katonái zsoldjairól is illően gondoskodjék, előbb a kertet gyümölcsben, majd a gyámnét eleségneműben lopá meg és zsold helyett kiosztá katonáinak, részint hogy még inkább gyulassza s kösse magához válogatott magyarjait, részint az idegen ellenségre nézve, hogy fájdalmat pótoljon, melyben egykor-máskor a Matyi vitéz heve rovására, ritka bőkezűséggel részesül vala. Gyakran, ha a pinczekulcsot elorozhatá ő vagy Vilmos, boráldomás is jutott a seregnek. S ha ezek s effélék iránt nehézségek fordultak elő a háznál, a hadnagy elégedett hévvel hivatkozott önmagára: miként itatta le nem egyszer betanító káplárját, s miként kedvezett katonáinak, kik vele veszélyt osztottak.

Naponként sűrűbben lőnek a panaszok Matyi kártételei, s kicsinyen és nagyon elkövetett pajzánságai ellen. De senki iránt nem gyakorlá ő ezeket nagyobb elhittséggel, mint a ház fejérnépe iránt; ki felől, részint Vilmos állításai után, részint pedig azon okból, úgymond, hogy gyáva fejérnép nem katonának való, és testi erő a fő tulajdon, erősen meg vala győződve, hogy a férfi rabsága alá született.

Ily előkészületekkel küldeték a gyermek iskolába. Búcsúvételkor elfojtódott szíve Vilmosnak, de jóval könnyebbült a többi házé. Titkon megrakta amaz, a gyámné bő eleségneműin felül sajttal, sunkával, tölt kulacscsal, s a gyermekhez képest szép összeg pénzzel a kis utazót; emlékül egy csinos pipakészületet, bátorságul pisztolyt dugott az ülésbe, s végre áldásai mellé azon intést vetvén, hogy tartsa fel a magyarok becsületét, s maga orra alatt ne hagyjon piszkálni, elzörrent a kocsi, s Vilmosnak egy pár szokatlan könny gördült le szempilláiból.

Már az úton veszély környezte Matyit. Mélyebben barátkozván kulacsával, nem állhata ellent azon viszketegének, hogy egy az út árkában gondtalan nyugalommal fekvő, s inkább unalma űzéséből, mint méregből kuvantó juhászebre el ne süsse Vilmos pisztolyát. A felingeredett juhász és bojtárjai, bunkósokkal eredtek a szekér után; csak megeresztett ostor és jó lovak hordhaták el hősünket a méltó boszú elől.

Harmadnap alatt nevezetes lőn Matyi az iskolában; mert nem találkozott tanulótársai közt egy is, ki döféssel, szitokkal, kalapleütéssel vagy legalább gúnnyal adóssává ne lett volna. Szemtelenség és vakmerőség, megszokták eleinte lepni önérzetünket, s szerénységünk az első pillanatokban felsőbbséget enged azoknak maga felett. Így volt a dolog Matyi tanulótársainál is. Bővebb ismerkedés után azonban, kezdék ezek is érezni jogaikat, s az izmosbak köztök, hol egyesülve, le-lefizetni Matyinál, ha csak egy részét is adósságaiknak. De ezt legtöbbje nem teheté; ugyanis első gondja volt Matyinak, végig nézni a gyermeken, s magában becsüre eresztni annak termetét és lehető erejét, hogy csak azon esetben, ha a becsű alább esnék önértékenél, vehesse tárgyul amazt valamely pajzánkodásának. Elhitten hívta ki gyakran a gyöngébbet birkózásra, s ez sérelem nélkül ritkán menekülheték kezei közöl. De méltatlankodásainak leggyakoribb czéltárgyai voltak, az idegen nemzetű fiúk, kiket bosszantásival annyira üldöze, hogy azok járványosnál inkább kerülték őt. Rövid időn az egész iskola úgy szigetezé Matyit, hogy előtte, utána és körülte néhány hely üresen marada, minden tanuló félvén hozzá kézérésnyire venni ülést.

Nagyon csalatkoznék, ki Matyi ezen csinjeit, szíve kajánságának tulajdonítná. Azok csupán hetykeség és kényeztetett elhittség valának nála. Rendszerint szintoly gondos vala ő tanulótársai kibékéltetéseiben, mint gondtalan megsértéseiben. Majd tékozló volt ajándékozásaiban, s az ügyes zsaroló, ruháját is lebirhatá kérni róla. Csupán az idegen nemzetüre nem hatott ki nagylelküsége, sem arra, ki lenézte vitéz hősködéseit.

A tanító, a sűrű panaszokra, pirongatta előbb, majd dorgálgatta Matyit, de a fenyítést lehetőségig halogatta; mert azon iskolában nagy tekintet vala az úrfiakra! vagy hogy a mértékletes fizetés mellett szükség volt reájok, vagy hogy a nemzetségek tekintete, rendesen átszivárog polgári alkotmányunkból az iskolaiba is. De Matyi addig ostromlá a tanító béketürését, hogy végre ez vesszőhöz nyúlni kénytelenítették. Ez volt az első erőszak, mely a kényes fiút érte és hatalmat éreztetett vele maga felett. Leírhatatlan volt mérge, bosszúja; s a mint néhány napra a gyám Vilmossal együtt, kit kedves növendéke utáni vágya szinte emésztett vala, beérkezett, aeneási infandummal adá elő Matyi a magán ejtett méltatlanságot. A gyám, mint tisztviselő, megszokván csak a két fél kihallgatása után hozni itéletét, hallgatott; de Vilmos, miként Seneca Claudianussa, rendesen csak az egyik fél előadására, sőt gyakran egyik félt sem hallgatva ki, szoká tartogatni törvényszékeit: a jelen esetben pedig csak a tős gyökeres magyar nemzetség sérelmét látá. Szemei szikrázának, egyenruhát ölte s csörtető karddal töre be a tanítóhoz. Fátyolt vonunk itt a durva hadi ember tüzeskedésire és jámbor tanító izzadásaira; elég hozzá, hogy ez mentegetőzési után meg vallá, miként az ötszázados nemzetség sarjadékának nemtelen illetésében hibázott, és jobbulását igérte. Vilmos pedig visszatérve, győzedelmi lármával adta eleibe Matyinak, miként mosá meg fejét tanítójának s azzal nyugosztalgatá a fiút, hogy egy sem jó katona az, ki életében káplárpálczát, vasat, vagy miként esik, farmatringot is nem kapott.

Vilmos ezen beavatkozásának, kiszámíthatlan rossz következései levének Matyira nézve. A tanítónak mi tekintete sem vala előtte többé, engedelmességről szó sem volt, s irántai egész viseletét tiszteletlenségnek mondhatni. A tanító edzé maga béketűrését míg lehete; de végre Matyi kicsapongásai, egész tekintélyének sűlyedése nélkül, bosszútlan nem maradhatván, feladta őt, hogy újra önfejétől bünhődőnek ne korholtassék, az iskolai széknek, s jó Matyink – az iskolából kitiltaték!

Volt ezen dühös robaj otthon, s Vilmost csak az engesztelheté, hogy Matyiját csak így kaphatá vala néhány napra haza. A gyám mind a világra nézve, mind mivel szálka vala otthon Matyi, őt más iskolába küldé. Itt ugyan azon pályakört futá Matyi, azon különbséggel mindazáltal, hogy ez gazdagabb alapítású, és így szorosabb törvényű iskola lévén az elsőbbnél, félév alatt befejezé azon futását, melyhez amott egy pár év kellett. Ismét haza küldeték, s most már nem vala egyéb hátra, mint házi tanítót fogadni mellé. Ez feje volt azon nevelői martyroknak, kik széjjel itt-ott jó hazánkban nevelgetnek, csodás vegyület inasból és tanítóból, igaz nevelői váz; ha tanított játszótárs, ha feddőzött, gúnytárgy! Ő lakolt, ha az úrfi hibázott; de ellenben annak természeti talentuma és szorgalma dicsértetett, ha végre sok körülei vesződség után érthetőleg olvasott, és írt betűit alkalmasint gyanítgatni lehetett. Ezen esetben Vilmos fennen igérgeté kedveltjének a stábi dupla paszomántot; s minekutána a gyám rendeléséből, Matyi a rokonság előtt, némely apróságokból tűrhető vizsgálatot álla ki, mind Matyi mind Vilmos erősen hitték, hogy a «netovább» el van érve, s a tanító oly fölösleg bútorrá vált, mint napfényben az esernyő. A gyám, szokása szerint, elég gyönge vala engedni a kettőnek, s a tanító kínosan leérdemlett kis fizetésével, mint madár a kalitkából, elereszteték! Miként hallatszott, gondja vala későbbi végrendeletében óvást tenni, hogy semmi ivadéka nevelői pályába ne egyveledjék!

Most már Matyi szabadabb lőn az erdő vadjánál, s kora előtt önurává ére. Szabad vala keze mindenben, az egy költséget kivéve; de erre nézve is csak annyiban korlátoltaték gyámjától, hogy jövedelmén, a gyámi hatodon és mellé tartozókon felül ne költsön. Első gondja vala tehát paripát szerezni, s agárral, kopóval megnépesítni az ősi udvart. Kevés napok múlva, nem tarthatott ezektől a gyámné semmi baromfit, csukatlanul semmi eleséget, nem tiszta udvart; a vendég nem óvhatá meg ezektől csinos köntösét, s a bemenő idegen nem egyszer járt közel Acteon díjához. Puska, pipa volt a második gond, az utóbbi oly mérték után választva, hogy verekedés esetére fokosúl is szolgálhasson. Foglalatosságai: vadászat, lovaglás, pipafüst-eregetés, s olykori borozgatások valának. Gyám, gyámné kifakadtak néha; de Vilmos mindig kész volt előbb szóval védeni kegyenczét, s ha ez nem használt, mérgesen ütni mankóját a padozathoz, mely demonstratio jel vala a háznál arra, hogy a vég idő az engedésre jelen van. A gyámot azon remény tartá, különben is megszokott béketűrésében, hogy majd ezredhez megyen az ifjú; de ezen reménye csakhamar füstbe ment. Katonaság szállott a faluba és szomszédságába, s közte számos újoncz. Így módja volt Matyinak közelebbről látni a katonai életet, mely eddig csak könnyű csillogásával foglalatoskodtatta képzetét. Tapasztalta most a szoros subordinátiót, a születésre nem hajtó vak engedelmességet, a számos öntagadást, kicsapongások rögtönös megbüntetéseit, s látó tanuja volt egy farmatringozásnak is. Kedve veszett egy oly életpályától, mely békében is vad szabadságát és szilaj kényét zablával fenyegeti, háborúban pedig, melytől különben is titkon nem egyszer borzadozott, sebekkel, sőt halállal is jutalmazgat. Vilmos véletlen halála is, sokat segített, katonai tüze elhamvasztásában. Elhatározása oda ütött ki, hogy itthoni katona legyen, s mindenben magyar vitéz, a veszélyekből kiválva. E szerint kiadván gyámjának a felmentő levelet, kieszközölteté magának, hogy mint teljes korú átvehesse az örökséget. Azután bajuszt növeszte, pofa- és állszakált szinte a borzasztásig, hogy a Horácz pulya római ifja tőle inkább fogtak volna remegni, mint hajdan a rémítő alakú párthusoktól. Haját két vállán vastag fürtökben hagyta csüggni, sarúin az izmos sarkantyúk hangosabban pengtek, a török muzsika réztányérjainál, fennszoktatott fejét sószelencze szabású kucsma fedé, kakas tollal, nyakát egyszerűen övedzé az aranycsipkés fályol; dolmányán szintoly tisztelkedve csüggtek az arany vitézkötések, mint fent tisztelt pipáján a selyem bojtok, és öblös kostökén a zöldfestésű sallangok. Ha csak mezőre lovaglott is ki, pár pisztoly és fokos állt a nyereg-kápában; mert úgymond mások után Matyink: úgy is született katona a magyar nemes; a katona dolga pedig úton-útfélen veszély.

Ezen szép okoskodás utasításából, mindent katonai lábra állított Matyi, házában és falujában; mint gondolhatni, ezen érdemes állapotot a maga modorjában tolmácsolgatván. Minden cselédnek bizonyos órára kelle felkelni, peczkesen megállni urok előtt, vakon rohanni minden parancsa teljesítésére, rapportirozni minden munkát, minden kis hibáért kiállni czifra szitkait, vagy kiülni a pincze-börtönt, vagy elemelni a pálczát. Az utóbbi fenyíték leginkább akkor került elő, ha a kutyasikoltásra kirohanván Matyi, méltatlanságot tapasztalt kedves ebein, vagy hazaérkező lovain ostorvágást és tajtékot vett észre. Mindkét esetben kérlelhetlen vala.

Semmiben sem telt oly kénye, mint igaz véres, Bendegúz-fajú magyarnak, és semmitől meg nem rettenhetőnek tartatni. A minthogy, ha a veszély kétesen, vagy messze utótájban mutatkozott, vasgyúrónak is vélhetnéd őt: de a nyilvános veszélyben, vitézségét sokan kétségbe szereték hozni. Elég az hozzá, hogy a választó pontig és maga körzetében, valóban rettentő magyar volt Matyi, s az ismeretlent, szőrárnyékos képével, hadverői állásával, hetyke viseletével és szitkaival, egyszerre meglepé, s ez rendszerint azon kínos dilemmába jöve, hogy vagy elvonuljon tőle, vagy úgy járja, miként ő fújja.

Ezen dilemma még szigorúbb értelmű volt az idegen nemzetűekre nézve. A nyírett ajak, hosszú kabát, nyúl-szív, miket együttjáróknak vőn, elég alkalmat adtak Matyinak a csipkedésre. Ezeket, ha vendégét azon szerencsétlenség érte, hogy asztalához maradt, azzal szereté nevelni, hogy rakásra főzeté a burgonyát, laput, sárga répát s többefféléket, miket mint idegen silány étkeket, nemzeti büszkeséggel utál vala; de azokkal a sógort unalomig kinálgatá. Másik fortélya ilyenkor a leitatás vala, hogy annál biztosabban éreztesse külföldi vendégével a magyar föld gazdagságát és lakósai vendéglátását; s miként a jó szónok sír ha ríkatni akar, nem gyéren esék meg, hogy Matyink mene jó példával elül, s szivacsként elázék.

Sokat tartott Matyi arra, hogy hosszú köntös nem fedé testét, s némely úgy nevezett sváb ételt nem kóstolt életében soha. Ezektől, mintha már szagjoktól is idiosyncrásia bántaná, vonult szájjal szoká elfordítgatni arczát, s kedves alkalomul használni arra, hogy rólok nem egész válogatással szedett tréfák, segítsenek emésztést, a többi magyar étkekre nézve.

Hogy az illetőségből mi se hibázzék, egy pár öreg zsellért, kik az ifjú uraság katonai szabályaihoz már nem szokhatának, kibecsültetett Matyi a faluban, s hangász-czigányokat szállított helyökbe. Ezek gyakorta úgy felbolygaták Matyinkban a nemes búslakodást és hős lelket, hogy kesergő nótáikon könnyeket is pergetne; miket igen szerete érzékeny szíve jelenségei gyanánt árulgatni. Így az asztali robaj és mulatozások, vidor tusshuzásokkal, és ébresztő czimbalom-csengéssel is szaporodván, Matyi udvara csakhamar első víg tanya lőn a környékben, és gyűlpontja a dőzs barátságnak.

Azonban valami hiányzott még is a háznál. Egy kettő a czimborák közöl – így nevezék művész szóval egymást víg vendégei – szemügyre véve a jó birtokú ifjat, megpendíté nála a húrt; de a hang hatástalanul rezgett el, mígnem az idő érésre hozá a dolgot. Tudniillik az egymást váltó gazdasszonyok – vagy nem tartozván ezek a katonai kormány alá, vagy ezer módjuk lévén kibúvni alóla – mindig méhrakottan menének el a háztól, a kiürített éléstárt nem győzé meg-megtöltetni Matyi, bátor az ebeken kívül, minden sovány volt az udvarban; cselédek, aratók panaszkodtak, a fonás nem ment, rend nem volt semmiben! egy szóval: arra eszmélt Matyi, hogy állandó gazdasszony hiányzik a háznál. Továbbá: példákból látta, hogy apáink is megházasodtak, mint hivé, szíve is súgott valamit s így eltökélé magát, hogy nősüljön.

Tapasztalhatjuk, hogy az éretlen, időben vagy lélekben, legszívesebben nősül. A házasság fontos dolog, s ki ne szeretne, ha csak egyszer is életében, valami fontost követni el, kivált olyast, mely a fontosságok közt egyedül áll hatalmában, erejében, s melyhez titkos vonzalma is van a természettől? Aztán úgy látszik, a házasság fontosságából reánk is háramlik valami. Előtte, rólunk beszél a vidék, utána, többeknek látszunk és házat kezdünk alakítni, míg nőtlenségünkben csak fityegtünk a világban! Érzé, legalább sejté ezeket Matyi; tehát siete magát leánynézői lábra állítani.

Mindenekelőtt egy barna pej ötös fogatot szerze össze, melyben a lánczos szilaj mén, büszke nyerítéssel adott szerte jelt az úton, hogy délczeg magyar levente nőszül. A sallanggal bűvös szerszám, egy ügyes szíjgyártó-legényt teve mesterré, ki főkép a gyeplőt javából szelé a szíjnak, megértvén az úrtól, hogy a kemény zablájú táltosok megfognak viselni gyeplőt és kezet. Az ernyős szekeret, legkedvesb fuvarzatát Matyinknak, egész fedelű hintóval váltá fel most, melynek alkújában fő figyelme volt a kocsisi helyre, mint leendő kedves ülésére. Cselédjeit új posztóba vonatá, melynek színét azonban az elöntött sujtások, inkább csak gyanítni, mint látni hagyák. Ezen cselédjei, kiken eddig csak vászon ruha lengett, új gáláikban, kitömött borsó-vázakhoz nem kevéssé hasonlítának. Magának Matyi, néhány lattal súlyosabb sarkantyút üttete fel sarúira, dolmányán oly súlyos ezüst lánczot hagya lógni, mely szükségből kereket is köthet vala; ujjára pedig a vaskos és nagy rendeltetésű arany karika mellé, más izmos, nemzetiségi czimerrel díszlő pecsétgyűrűt vona fel.

Ily illő készülettel, hajt Matyi Mogyorós, Szögváry tanácsos laka felé. Fő ereje lévén a kocsiskodás, s különösen most nem állhatván ellent azon kedvteléses ingerének, hogy új lovai bravourjainak közelebbrőli tanúja lehessen, beültette lényegét a hintóba. Maga a kocsis mellé szökött fel, megragadta a gyeplőt, s porfelleg közt hajtott, hogy szinte szemfény veszett belé, a sallangok repkedtek, a lovak pedig föld és ég között szökdeltek. Megállott az útbani helységben nagy és kicsiny, szemet tátni czifra cselédre, kocsisra, lóra, kocsira; de az uraságot hasztalan keresé az utolsóban. Egész úton nem vala egyéb dolga a kocsisnak, mint tüzet adni az úr pipájába; és inasnak, mint beakadt ostorát az úrkocsisnak kiakasztgatni, és kihágott lovait behágatni. A mátkás falu előtt megállítá fogatját Matyi, egyfelől maga, másfelől kocsisa megtörölgeték a tajtékzó lovakat, megegyengeték a szerszámot rajtok; magok zsebbe rakák pipáikat, megsimíták nagygyából porlepett hajaikat, s isten nevében behajtanak.

Ha eddig nagy volt, még nagyobb lőn most ingere Matyinak, fontos szerepe ellenére, kettős dicsőséget aratni szép lovaiból, úgy mint tulajdonossok és mint kocsissok azoknak. E szerint megtartván ülését s a gyeplőt kezébe, hogy dicsőségaratására még inkább elárassza a bőség szarvát, megereszti a lyányos ház kapujába fordultában ostorát, közikbe vág vele lovainak, s ezek annyi felé rúgnak a mennyien vannak. Bajra, épen egy sereg lúd ült tanyát oldalt a kapu mellett. Ezek a nem vélt háborításra, riadt lármával kelnek szárnyra, épen fejök felett a tüzet kapott lovaknak. A lánczos mén ágaskodva kap félre, utána az egész fogat, szügybe vágja mindnyája fejét, s megkapja a hintót. Matyi erőlködik, izmos karral szorítja a gyeplőt, izmos lábbal a kocsis-zsámolyt; de ím a kocsigyártó nehezen számolván ily idvtelen esetekre, a zsámoly leszakad, s ha a legény testvéres karral nem öleli körül urát a hintóból, Matyi minden dicsőségével együtt bizonyosan legördül üléséből, mint ezt kocsissa a más oldalon már valósággal tevé is. Most már a szabad kényökre kapott lovak megkerülék vele néhány izben az udvart, oly sebességgel, minővel nehezen futtatott valaha az olympiai fövényen egy görög is. Minthogy a kert ajtaja előtt asszonyok tilóltak, s ezek sikoltva szökdeltek láb alól félre, a gázolt, még töretlen kender ropogott, egy pár tiló homlokba rúgva dőlt hátra, az udvar ebei pedig ugatva versenyeztek a lovakkal; minden bizonnyal megtoldják vala ezek cyclusaikat még egy párral, s úgy jöhet veszélyesebbel, ha a leperdült de lábrakapott kocsis, egy pár házi cseléddel meg nem kapják őket, s véget nem vetnek a gonosz carousselnek. A kiriadt háznép rémülése, összecsoportozott cselédség újság-vágya, Matyi levert képe, szitkozódó cselédjei, reszketve tüsszögő lovai, ecset alá való jelenetek valának!

Legkínosabb vala Matyinak helyzete. Maga is kétkedvén, ha úgy köszönt-e be leendő ipájánál mint leventa, ki veszélyes hős tettet álla ki, vagy mint egy meghurczoltatott Phaeton? nagyon kétértelmű képpel állott, az őt szem-szegző háznép előtt. Eleinte meg nem állhatá, hogy maga-felejtésében, egy pár nem épen díszes epithetont ne vessen a kocsigyártó neve mellé; kinek tulajdonítá teljesen azt, hogy jó erkölcsű lovai, miként nevezé, erőt vevének a nem épen gyönge karú kocsison, miként szóla szerényen önmagáról. Hosszas mentőzése közben, egészen megfelejtkezett fontos járatáról; de végre eszméletre hozák őt, a folyosón mintegy tűkön álló leendő tisztes ipája, napája, s utótájban, félrevonúlva leskődő jövendőbelije, egy sugár testű, s szemeiben ártatlan lelket hordozó leányka. Azonnal eszébe ötlék, hogy még sem köszönt, sem nevezte magát. Lángoló zavarral ugrott a nagyasszony keze csókolására, s innen czélzott kedves tárgya felé. De ím még ekkor hágott fő pontra zavarodása, a mint meghajtása közben beakadt sarkantyúja, őt arra eszmélteté, hogy ostora még most is kezében van, s csak a nyél hajlósága menté meg őt az elbukástól. A társaságokbani illedék iránt, mindenki bír kisebb vagy nagyobb tapintattal, kiki a maga modorjában; de kivált a házasulandó rendszerint egy pontba gyűjti össze külsejét belsejét, s örömest maga ünnepi oldalait mutogatja. Nem csodálhatni tehát, ha mogyorónyi veríték-cseppek gyültek Matyi vőlegényi homlokára. Az asszony udvariasan beerőteté Matyit a szobába; de Matyi helyre akarván ütni botlásait, hogy bebizonyítsa jártasságát az illés fogásiban, világért sem mozdult volna előre s kínált és visszakínált «tessék» «méltóztassék» után, csak ugyan ő leve a győztes, és szerencsés: legelőször tehetni be a a háznép után az ipai ház ajtaját.

Én Bélteky Mátyás vagyok, mondá a szobában Matyi, össze pendítvén meghajtása közben sarkantyúját; erre esvén utam –

Finomabb eszmélet mint Matyinkké, megsúghatá vala, hogy szép és igaz járatára, alig lehete durvább és egyszersmind kopottabb palástot vetni, mint szembei nyilatkozást úr és asszony előtt, hogy házokat ezúttal csak fogadóul használá.

De a hol maga a szöveg kedves, kedvező ott a tolmácslat is. Ne vélje azt az ifjú, hogy nőszülésének czélját oly mély titokba tudá rejtni, hogy arról, ha csak gyönge szellőcske is ne lengett légyen, már megjelenése előtt az illető ház felé. Minden nemtők, kik jót vagy rosszat szülnek a világban, telemarkú munkásságba hozatnak a nőszülés dolga körül. Matyi nem épen vala váratlan vendég, s magyar vendég-látással és nyájassággal kínáltatott ülésre a vendégi pamlagon. Matyi teste egész hosszával és szélével foga azon helyet, s minthogy egy öreg rokon asszonyság is vala a háznál, a tanácsosnét szépen leszorítá arról.

Folyt a beszéd, miként szokott, midőn hallgatást kerülünk, és személyre ügyelünk inkább mint beszédre, érdektelen tárgyakról, időjárásról, gazdaságról; és Matyi, miként csekély forrás, hamar kiapadozott mindenből. Alkalomhoz jutván, váltott egy pár szót a házi lyánykával is; de mihelyt teheté, kisuhant az ólba lovait, s udvarra az ebeket venni szemle alá, s egy pár nap alatt jóval inkább ismeré ezek egyes tulajdonít, mint amazét.

Ifjas, lyányos házaknál, külön rovatú jegyzéket tartnak szülék, s különt ifjú és leány az illethető mátkapárok iránt. A szülékéből több rovat illett Matyira: jó házból eredt, szép vagyon szállott reá, birtoka szomszédságban feküdt, s így a nem egészen illő rovatok, kímélve mellőztettek általok: de annál élesebb szemre vonattak azok, a józan értelmű lyányka által, kinek jegyzékében, csak az egyetlen ép test rovata szólt kedvezőleg Matyiról. Minél nyájasabbak valának szüléi, annál szorúltabb melje szegénykének, borongván a jövendő, ártatlan lelke szép egén. De minthogy még akkoron kevés akaratjok volt a magyar hajadonoknak, s ezen fontos önügyben is inkább ünnepélyi szertartásból, mint szükséges kellékül adták szavokat, pár nap mulva keríté a lányka újját az arany karika, s néhány hétre kendős lovak repíték őt Béltekre haza.

Eleinte csendes körben tartá Matyit, a házas életnek újsága inkább, mint boldogsága, Marinak szelidsége inkább, mint irántai szerelem, s mindenek felett azon kedves kénylet, mely egy hű gazdasszony beléptével, a házon elterjedni szokott. Érzé, hogy gondtalanúl s alkalmasabban él, és még sem fogy általa, éléstára rendezettebb, minden házi munkák rendesebben s az ő felmentésével folynak, és vendégei alkalmasabban fogadtatnak; egy szóval: a nőtlen gazdasszonykodás gyarló foltjai eltüntek háza tájékáról.

De csendes birtok és egyszerűség, nem vala Matyi dolga. A zajos kebel, ha szélcsend uralkodik körülte kívül, bajt szül magának, hogy ne nyughasson belül, s miként Balaton, önmagában háborog. Szelid neje csak szeretni tudá őt és maga tisztét vinni; de nem fortélyoskodó hiúsággal nem olykori okos fejeskedéssel, vagy tekintélytartással, zajlásban tartani őt. E szerint Matyinál házassága, korán a végzett dolgok sorába rogyott. Az engedékeny szelid nő, csakhamar csekély becsű, hitvány törékeny cserép lőn neki, s nyugodt szerelme, mint vélé, magyar vitéz keblének sovány élelem.

Mari egészen új világba lépe a Bélteky-háznál. Érzése, ízlése nem valának ugyan finom kimívelésüek, de biztosak és józanok; minthogy oly háznál növekedett, mely csendes körében, a világ becsülését bírta és fő szempontnak tartotta. Matyi szintúgy nem volt érzéketlen ez iránt; de a magyar vasgyúrói név és szerep lévén azon nemes czél, miután vágyott és tört becsültetni, egymást érte házánál az úgynevezett szeszély-csín, melyek Marinknál, úgy szokatlanságaik mint fonákságaik által, kínos csodálást okozának. Matyi mint új házas, még mélyebb foglalást remélt hősködése által tenni kis nője kegyében, javalló czimborák nem hiányzottak soha; s így a czélzott dicsőség alkalmasint ki is vívaték általa; mert négy mértföldnyi körben, szinte beszéd-járássá váltak Matyi tettei, s hamis magyar lőn kelő nevezete.

Voltak azonban több oly pontok is Matyi gondolkozásában, mik a környék szigorúbbjainak is megnyerték javallásaikat. Ilyen vala az, hogy mással nem dolgoztatott soha, mint hazai kézmívessel, hogy sem maga, sem cselédjei testökre ruhát nem szabatott egyébből, mint hazai gyártású posztóból, asztalára csupán magyar fűszerű étkek és hazai borok adatának fel, a honföldi lakos és termény, mindenkor elsőbb becsűek valának előtte; ha bár e részben hazájának becsülése és szeretése, miket igen nevelt külfölddeli ismeretlensége is, szívesen túl szokta is őt e szeren és mértéken ragadni.

Marinak, Matyi szeszély-csinjeinél, gyakran igen szorúlt helyzete vala. Kivált eleinte sehogy sem lelheté magát azokba, s a mézes hetes Matyinak elég alkalma vala kaczagni kishitűségét. Később, ha a szeszély-csín csak idétlen tréfa, vagy pajzánság volt, s Mari előtt hérósi robajjal beszéltetett el, női kímélésből mosolygást erőltetett ez, mely közép vala javallás és kárhoztatás között, messze minden részvételtől; de mely finomabb eszméletnek mint Matyié vala, megérthető lehete. Ha Matyi a vadászaton széna-boglyát, vagy egy pár ölfát gyújtatott meg, hogy legyen, mint mondá, minél pipát gyújtani, ha vadászatbóli tértekor ruha-darabokat dobatott fel czélul, vagy hogy töltést ne vigyen fegyverében haza, szérűk közt varjat lőtt, ha törpéjét, házi bajjazzóját tánczoltatá, vagy idegen nemzetű sógort itatott le: Mari mindezekről erőlködék hinni, hogy férfias kitörések, erősb inazatnak kedvtelései, és csak neki, ki öregek közt növekedék, szokatlanok. Ezeknek írt az időtől, e jó orvostól várt.

De komolyabb lőn, ha a csínek komolyabb színt öltének. Az úgynevezett katonai rend és fenyíték udvarban és faluban, nem tuda szelid lelkének tetszeni soha. Az első hetekben szerencsés vala gyakran, többeket kiválthatni rímányaival a fenyíték alól, később kis tőke-pénzéből nyújta kárpótlást számos méltatlanságokért; s ha ezt sem tehette, érzékeny szíve egy pár szánó könnyet áldozott a szerencsétlennek.

Nyugtalan búsongása és kedvtelen előérzetei, leginkább szorongatták a szegény nőt a felett, hogy barátság őrve alatt, czimborák és dőzs-barátok szoktak be a házhoz. Mari szelid angyalként figyelmeztetett, intett, rimánkodott férjénél, olykor-olykor nem épen epétlenül kelt ki a dőzs-vendégek ellen; mind két résznél csak annyi sikerrel, hogy Matyi csakhamar kerülte jó nejét, mint lakatját szabadságának, ezek pedig, minden jó alkalommal szórák gúnyaikat a papucs alatt nyögő férjek ellen, és Simon bácsi pecsétes oklevelével bíztaták a házi gazdát. Matyi, lelki felsőbbséget érezvén nejében, s ezen érzet nyomasztó lévén lelkének, eleinte csak kerülte Marit, s örömmel látta többnyire menteknek szilaj társaságait tőle: de a tiszteletnek azon nemét, melyet az erkölcs magának kivívni szokott, meg nem tagadá tőle; s egyedül Mari vala ment darabos kifakadásaitól a háznál. Mari azonban naponként türetlenebb lőn, s barátinak gúnyai, hős lelkének kiállhatatlanok levének.

Azonban fia születék, s ez miként felöntött olaj, lobbra hozta a pislogott házi mécset. Örült Matyi, inkább ugyan az agg Bélteky-ház ivadékfája kisarjadzásának, a víg ünnepélyeknek, mik fiával házára születtek, mint atyai új viszonyának; mindazáltal Mari némi becset nyere szülésével előtte, miként kertünk fája, melynek gyümölcsét kedveljük. Több ízben forgatá végig a kalendáriumot, hogy egy tisztes nevet szemelhessen ki belőle, mely agg magyar háznak illő tisztességére vállhassék, s nem minden mester-ember házánál forogjon nyelven; s végre a magyar Gyula-névben, megállapodék. Gyöngén mosolygott a gyermek-ágyas, a mint Matyi hozzá találmányával berohant, tudván, hogy nem egyezés kéretik tőle, hanem elhatározás adatik tudtára.

A keresztelői lakoma zajjával, elzajgott nagygyára az atyai csengő érzelem is; de annál gyöngédebben és biztosabban hajlott a kisded felibe, a csendes édes anyai. A mindent vesztett nő ezt tartá még sajátjának, s az lőn világa.

Előálltak újra régi lármás kedvtelései Matyinak. Fogadói képet ölte az udvar megint, s Mari félnapokon át nem látta férjét. Ilyenkor jöttek elő az igaz vitézi vetélyek és zajos csínek; borhevület, czimboraság s bizonyos viszketeg emlegettetni – minthogy bohóságoknak szintúgy vannak közönségei – oly kicsapongásokra bírák Matyit gyakran, mik nyilvános ingerkedésekkel sőt méltatlanságokkal valának elegyesek, s Mari szivét aggódtaták. Így: vásárra hajtván czimboráival a szomszéd városba be, a fogadóban szomszédságába szállott éltes csehnek ablaka alatt, egész éjjel húzatta czigányaival a muzsikát; majd beköszönvén hozzá, őt, ki kénytelenségből jó száj-ízt mutata a keserűhöz, hangzó kaczaj közt reggelig oktatá magyar dalokra, s még ezen felül kínos boszújára, reggel az előjátszót beküldé hozzá fizetésért. Egy szomszéd birtokos erdőcsőszével, ki uraságának kitáblázott erdejétől merészlé tiltani Matyi embereit, zászló gyanánt hordoztatá, míg maga a tilalmast hajtatá, maga és czimborái előtt a tilalom-táblát. Egy Ausztriából leszármazott, bor-kedvelő gazdag pohos bérlőt, vacsorára hívott meg. Be kell avatnunk, úgymond czimboráinak, a sógort. Ölte ételkínálásaival, de bort nem tétetett eleibe; s valahányszor Matyi a czimborákkal pohár-borokat üríte, szintannyiszor zajgó tuss és kaczaj közt, kelle egy pohár vizet a bérlőnek kiürítni. Vajkaynak, szárazkóros szomszédjának kecskéire bukkanván vadászat közben, összeköté szemközt szakállaikat. A kölcsönös döfésektől megszilajodott állatok, addig huzakodtak egymással, míg egy bokron fennakadtak, hol éhen vesztek el. Szintilyen színezetűek valának Matyinak biráskodásai is. Szakácsnak, ha ételben hibázott, meg kelle azt egész tállal ennie; a vastag húsárost pedig, ha fontban hibázott, féllábra állítatta fel a vágó tőkéjére. Mindezeket Matyi magyar katonás tűznek, hunniai jóvérnek nevezgeté.

Az effélék számos patvarba vonák Matyit, s rövid idő alatt néhány pör kezdeték ellene. Egymást érték a folyamodások, méltatlanságai ellen, a vármegyén; de kivált a pohos bérlő, ki gyomor-hűtésből majdnem sír szélére jutott, és Valkay, nyomósan dolgoztak ellene. Valkay szomszéd, valóban félelmes ellenfele volt Matyinak, többszöri ingereltetései után, majd kérlelhetetlen. A kecske-történeten kívül, egy másik még felebb idegzé gyűlölségét és bosszúját Matyi ellen. Ennek kertjében tudniillik egy nemes fajú cseresnyefa állott, melynek terepély ágai közül egy pár, áthajlott Vajkay kertjébe. A fa gyümölcsét szívesen vágta a madár, és Matyi le-le járt töltött fegyverrel a kertbe, s lövöldözött a nyalánk madárnépre. Ugyanezt tevé egy alkonyaton, zörrenést sejtve a fa-ágak között; de a lövésre egyszerre sikoltás esék; tudniillik Kriska, Valkay szomszéd agg leánya, a kertjökbe nyújt ágakról kobozgatott a kívánatos gyümölcsből s Matyi madár helyett a lyánka felnyújtott kezét srétezé meg. Valkay tűzbe, lángba borult ezen, nem tulajdoníthatván számos ingereltetéseiben az esetet egyébnek, mint készakaratnak.

Matyi a törvénykezés csal-kertjében vékony Theseus vala, s az ilyennek borzasztóbb rém a hosszu levél, mint annak, ki bírja a vezér-fonalat. A perek gondjai, miként Banco árnya Mackbet vendégségét, gyakran kedvetlenül zavarták Matyi bacchanáliáit. Széttekintett tehát, keresve egy alkalmas törvényhárítót; s ezt Leguli ügyvédben szerencsésen fel is találá.

Leguli, egy középnél alacsonyabb, zömök termetű, mintegy harminczöt éves férfiú vala, kinek külseje, terjedelmes hús-tömege, elhízott arczai – mik közül a kicsinyekre nyomott szemek, csak oly formán látszatának ki, mikép palócz házak apró ablakaik – bőkezű önvendéglőre, és szenvedélyes asztal-barátra mutatának. Haja, főtt-rákképe, s egész lényén egy bizonyos ki nem tolmácsolható valami, egyszerre megsúgák az idegennek, hogy Legulink azon félelmes ügyességüek és sok eszközüek közé tartozik, kiket meglátván az ember, szivében hálát ad az égnek, hogy velek semmi köze. Eleven szemei, ha beszélt szétlestek: mi hatást tettek szavai hallóiban? s ilyenkor rendszerint kissé selypes, de gyorsan haladó nyelvének commentátorai valának arczának minden vonásai, súlyt-adói a kezek, melyek minthogy több nem vala nekik szabad, a mint jött bizonyítottak, erősítettek, simogattak, szárazon mosódtak, fenyegettek, de kivált – már ekkor tenyérre fordítva – a sportulák sebes elfogadásában, különös ügyességgel bírtak. A világ eszes, élelmes és merő férfiúnak hirdeté Legulit, ki, ha a czélt érdemesnek látja kivitelre, nem épen gyermekes kishitű az eszközök megválasztásában. Ügyes pör-kertésznek tartaték ő, ki minden pörmagocskát ügyesen segíte kikelésre, különös gonddal tenyészté az eleinte kisded csirát, s gondos ápolással hosszú életű és csaknem perennis plántává tudá alkotni, a különben annuát. Egésze s minden mozdulata, árulá a világ ügyes emberét, s inté a vele-ügylekedőt, ha ez ember-ismerő vala, hogy oly fejjel esett szemközt, ki minden vizecskét ügyes önmalmára hajtani, már ha másé szárazon marad is. Különös tapintattal bírt Leguli, becsre eresztni az embereket, s azoknak külső belső erejöket, becsöket, egyszerre elhatározni. Ruháikat, állásaikat, szemjárásaikat, sebtében összevetegette magában, s egyszerre kész ön szerepeivel, miket új embereinél játszandó vala. Egyébiránt Leguli nem vala ellensége a jó falatoknak, hörpöknek, sőt barátja minden vígságnak, mely jó asztal körül essék; s ilyenkor hasító kaczajjával, mintegy serkentő trombitája volt a víg tanyáknak, sőt elmés ötleteivel, tréfáival nem ritkán fűszere azoknak. Matyi kinézé emberét, s Leguli házi fiscalisnak véteték fel.

Most már Matyi épen úgy érzé magát, mint azon szepegett fiú, kit ingerkedő gyermek-csoport vett körül, de látván őrjét érkezni, vérszemet kap, s védői helyzetét ostromlóiba teszi által. Igaz arany ember is vala Leguli. Megmutogatá ő kegy-urának, a szeszély-csínek határszéleit, kijelelé azon réseket, miket jó eleink – kik a korlátoló törvényekben inkább jó szívöket és nemes büszkeségöket követték, mint a szigort – a törvénykönyvben hagyának: kinyújtá előtte a törvény pórázát, hogy lássa meddig nyúlik az, kifejtegeté a húzás halasztás jótevő menedékeit, és törvénykezés proteusi fogásait. Ó spectabilis amice! ekként örvendezteté Matyit Legulink, nincs jó ügyvédnek rossz ügy, s kit kerékben törének, csak abban vétett, hogy ügyészét nem választá meg. A fiscalis actiók? nevökben rémítők talán, de miként méh az első csípésben, ki is eresztik a levátában fúlánkjokat, s azontúl keveset ártanak. Bár halálunk órája ne érkeznék előbb, mint ezekben az itélet!

Most vala már Matyi az igazi úton, vasgyúrói szenvedélye kielégítésében, a nélkül, hogy szorongva remegni kényteleníttessék, a törvény vaskarjától lehető meggyúrattatását.

Legulinak első dolga vala: életre hozni a Bélteky-nemzetség minden elavúlt pöreit, vizsgálatra venni minden ősök lehető jogait, s a törvény kerekét, miként kegy-urának üdvös vala, vagy megindítni, vagy megakasztani. Matyit úgy is berántá a törvénykezés szenvedélyébe, hogy ez csakhamar egyik elemére ismert benne. Szintúgy létezvén ebben új birtok-hódítás, visszahódítás, egész háborút sejtett a törvénykezésben. Szavak pattognak lőszerek, és sértegetések nyilak helyett, ügyészi fortélyoskodások benne a tactica, oklevelek a fegyverek; s abban is szépen megegyeznek, hogy bő eleség és pénztár kell mindkettőhöz.

Most Matyi legelőbb is, roskadó ősi háza helyébe, lovagi vár-kastélyt építtete egy domb oldalába, bástyákkal, felvonó-híddal, és vár-toronynyal övedzettet. A bástyákat, ágyúk helyett mozsarakkal rakatta meg, melyek a vár ünnepélyein, s gyakran a vár-úr jó kedvében, borzasztólag ledurrogtak a völgyre, s be a falukba. Kapu felett a Bélteky-czímer pompázott; két oldalt pedig – minthogy Leguli kifürkészé vala, hogy egy Bélteky-ős, király vadászatján, egy kárpáti medvét fojta meg, másik pedig egy török bajvívót taposa halálra – ezen két történet álla, colosszi nagyságban, parázs kőbe, durva vésővel kifaragva, mintegy bevezetésűl a bent lakó hős ivadékhoz.

Az új lak nagyszerűsége és Leguli serkentései, nagyobb mérszereket nyújtának Matyi vágyainak is. Hős lelkének egyszerre szűk pálya lőn lakó faluja; kivágyott abból zajlani és bámúltatni. E végett nem esheték ezentúl installatio, restauratio, követválasztás és nevezetes gyűlés a megyében, mit Matyi hős jelenlétével meg nem tisztelt, s munkás részvétével egy vagy máskép meg nem jelelt volna. Minthogy pedig egy pár gyűlésben a hús árát, akkor midőn minden körülmények felemelésre mutattak, leszállítni segített, egy pár tisztválasztáson néhány cimborát, érdem helyett merő barátságból hivatalhoz juttatott: mint illik, méltó joggal számot tarta a szép hazafiúi névre is. Leguli, hű árnyéka mindenütt, ezt meg sem tagadá tőle.

Matyi különczségei, elvonák ugyan köd-páraként Mari szép egét, de még sem sötétíték el azt végképen. Szokás és kötelesség szent kegyelete, élöket szedék nála Matyi fonákságainak. Boldog kéjes nem lesz ugyan házasságom vele, így szóla magában, de nem is örömtelen! s Gyulájára tekinte. Férjével nem vala ugyan elégedett, de külön vágyak sem nyugtalaníták szívét. Kedvteléseik nem egyezének tehát nem keresék egymást. Csak mult században is, ha nem egyeztek a házasok, nem húzakodtak, nem váltak mindjárt; hanem tűrt a jobbik, vagy gyöngébb, s ház becsületére nézett a hibásabb, az erősb is. Mari lelki ereje, nemes érzelmekben és biztos tapintatban állott. Ő csak kötelességet érzett férje iránt, nem szeretetet; de kötelessége felől kétkedni sem tudott, nem annyira elvbeli meggyőződésből, mint homályos, de mégis biztos erős érzelemből, mintha az máskép nem is lehetne. Ezenfelül most egészen anyává olvadott ő által, s kisdede vala mindene.

Azonban egyszerre verődtek felette össze a fellegek. Gyulája, ki eddig kirekesztőleg sajátja vala, petyegni kezde. Kedves hajnala ezen kor, a testi és lelki fejlődésnek, s a szüléi kert első zsenge virága. Kéjes órákat varázsolt ez pillanatokká a szerető anyának; de az atyát sem hagyá épen érzéketlenül. Elveink inkábbára önünk kivonatjai; s így kedves eszméje lévén Matyinak is, fiából nagy magyart nevelni, zajgó örömmel kapogatá fel, és tolmácsolgatá a kis gyagyogónak minden szócskáját és mozdúlatját, s fejtegeté azokból barátinak az egykor leendő nagy magyart; mert kiben nincs hiúsággal vegyes édes érzelem, látni vagy csak hinni is, hogy tőle valami nagy születék? A czimborák, mint gondolhatni, még a fejtegetésen felül is látának és hallának; ömlő dicséretek, magasztalások kapának meg apát és fiút, és ragadának gyakran túlságok felé, nem csekély aggodalmára Marinak, kinek most egész estéken át, el kelle lennie kedves fia nélkül.

Zöld mente, skarlát-szín nadrág fekete üleppel, sárga csizma sarkantyúval, s tollas kucsma öltetett a fiúcskára, s Matyi így beöltöztetve mutatván be őt Marinak: nézd annya! így kiálta villogó szemekkel, így járnak az angyalok! vagy járnának, igazítá magát, eszmélvén, hogy az angyalokat mind köntösetlen festve látá, ha ruhára volna szükségök. Mariban az első pillanatban, édesen küzdött anyai hiúság a tisztább eszmélettel; mert Gyula valóban angyal volt.

De édes férjem, ily szókkal simúla Mari esdekelve Matyihoz; az angyal nem beszél ám olyakat, milyekre ti fiamat tanítgatjátok!

Ej mit! dörgé Matyi, a magyar ne legyen czukros szájú. Én édes Marim – itt némi oktatói tónt és állást vőn magának Matyi – különbséget teszek ledér szitok és káromlás között. Ez fekete lélekből, amaz csak pajzán szájból jő, mely nem egyéb vaktöltésnél, és puszta hangnál: elpattog, a nélkül, hogy sértene: azonban hagy mégis egy kis katonás edződést szívben és viseletben, melyben az ember szívesen tetszik magának, s melyet én a gyermekben szeretek. Hidd el édes Marim, az oly asszonyos ajakkal, melyet minden kis szitkocska kificzamít, rendesen asszonyi puhaság, vagy legalább némi gyávaság van egybekötve; pedig nem szenvedhetem azt, ki még önvédelmekor is béketűrő tud lenni! Aztán a hová parancsolás kell, s tekintélymutatás, a szitkok pattogtatása nem megvetendő segítség. Ismerek fiatal szolgabirót és katona-tiszteket, s Vilmos hadnagyom még többeket ismert, kik gondos gyakorlással tanulták be ezeket.

Úgy látszik, nagysás asszonyom! megjegyzé Leguli, hogy a szitok, mintegy kiemeli a haragot a szívből, s megelőzi az ocsmány bosszút; s tán ez az oka, hogy a csendes emberek bosszútállóbbak szoktak lenni. Egyébiránt úgy vélem, Gyulánál mi helye sincs az aggodalomnak; gyermek felejtni szokta idővel azt, mit nem értett.

Marinak több ellenvetései valának ezen apologia ellen; de mikkel elhallgata, jól tudván, hogy úgy sem fognának sikerre vezethetni. Nem illik! ezt veté egyedül ellen Matyinak, mintegy kitérvén, a nyomósabb okoknak; mert ismeré férjét, hogy hol ez fejét kötésbe hozhatá szíve kedvtelésével, s ennek okot vagy színt adhata, nem bíra tágítni többé; magyar és katonai vétségnek tartván ingadozni, vagy engedésre bíratni. De Marinak is anyai örökje vala, nyílt mezőn nem harczolni férjével soha.

Mari atyja, az öreg Szögváry, mint nagy és gazdag nemzetségből származott ifjú, egykor óhajtott vőlegény volt a maga környékében; annak nézték őt Mari anyjának szüléi, maga a szűk örökű lyányka is. Könyv-tudománya ugyan csekély vala, de az élet forgása, s körültei öneszmélések, úgy megedzék gondolkozását, hogy általában egynek tartaték a legjózanabb fejek közöl. Innen nője megtevén maga szerencséjét, szerelmen kívül mély tiszteletet is viselt férje iránt kebelében. A világért nem fogta volna őt tézni, sem saját akaratát előzve vagy tolakodással pendítni meg. Akarás és rendelés a háznál, azt tartá, isten után férje dolga, segítés és eszközlés a szelid nőjé. Ez vala az első szabály a háznál, s második az illés. Illik, nem illik, ez vala az elhatározó ige, erkölcsi életfolyási körülményekben, mely igék a háznál inkább némi homályos, de mégis ritkán hibázó tapintatban, mint mesterséges okoskodásban gyökereztettek. Innen későbbi korban, az asszony ritkán fogadhata el első látogatású új házaspárt, bosszankodás nélkül; látván sok új menyecskét, miként új csalánt, zsartos akaratocskákkal korán csipkedni férje körül, korán felibe indulni a házfőnek, s hamar feledni a szerény hátravonulás bájos korlátit, melyek közt oly nyerő, oly hódító a nőnem.

A nevelésben is, e két szabály vala Szögvárynénál a vezér-fonal. Fia ugyan szabad akarattal s tőle függetlenül neveltetett iskoláiban; de Marit egyedül ő képezé. Leány-gyermekeknek akaratot engedni káros, így vélekedék. Holtaiglan más fog neki akaratot kölcsönözni; szüle előbb, férj később. Sors teendi, hogy a függés ezen lánczai rózsák legyenek-e egykor vagy durva érczek? Minek zsartos vágyakat költeni és éleszteni, az öntagadásra mindig készen állni kellő kebelben? Szokjék a leány lehető rosszabbhoz; lehető jobbhoz mindenkor könnyen bírunk szokni. Így növekedék Mari, szívében anyja után, elméjében pedig atyja és Káray nevű tanítója után. Ez utóbbitól úgy látszék, inkább kapott kedvet a tudományokhoz, mint azokban nyomósabb ismereteket.

Matyi, ki a vendég-szeretést egyik fő magyar jellemnek tartá, mohón kapa minden alkalmat, vendéget láthatni házánál, annyival is inkább, hogy ez víg kedvtelésével is egyezék. Most születése napját ünneplé, s az udvar tele állt hintókkal. Estére azonban csak zajossa maradt a vendégnek. Mari szobájába vonódék vissza, de Gyula, atyja parancsára a vendégeknél maradt, s gyermeki pajzánkodásival segítette ezeknél nevelni a zajos vígságot. Éjfél körül belépe Marihoz, ki még fenn dolgozott, Matyi, ölében hozván fiát, és Leguli.

Fiadnak változása történt, mondá Matyi.

Mari, mellé riadt kedves gyermekének, átvevé azt, s látá, hogy a gyermek lángban van, arczája tüzel, s erre csodás sebességgel szökdel. Aggódva nyomá ajkára csókját, s borzadva sejté lehelletén, hogy a fiú bort ivott.

Kedvesem! az istenért, ennek bort adtatok! – kiálta.

Nem sokat édes Marim, monda Matyi, így erősödik a gyermek.

Édes Matyim, én gondolnám, a természet maga rendjén és idő szerint erősít; s a lángvérű gyermeknek, tüzes ifjúnak csak méreg lehet a hevítő ital, mely jövendő sinlésnek magvait hinti el a fejledező testben.

Helyesen nagysád! mondá Leguli; de a szokás, ez a hasznos kiegyenlítő az életben, természetet változtat, told, pótol, s hozzánk simítja az elálló dolgokat is. Nem árt szoknunk azokhoz, miknek idővel ki nem térhetünk. Ki tudja mi lesz idővel Gyulácskánkból?

Úgy van édes Marim! hadd szokjék. A vízissza magyart, bor-ontó hazájában, úgy is úgy képzelem mindig, mint a mezítláb járó csizmadiát! Ezzel megcsókolván Matyi feleségét, visszatért Legulival a vendégekhez.

Marit, egyedül maradván gyermekével, gond tépte és aggodalom. Ez nyugtalan álomban hánykolódott, és tagjai rángatóztak, mígnem a természet émelylyel segíte baján, mire lassadán elcsöndesedék, s mélyebb álomba merüle. Anyja gondba sűlyedve ült felette, s hánytatta elméjét: miként menthesse meg jövendőre kedves magzatát? Nyílt csatára kelni a férfiakkal, sikeretlennek látá; fortélyt forgata tehát, s a szürkület már fejteni kezdé szobáját az éji homályból, a mint tervével elkészüle.

Fián, ki felébredtekor iszonyú főfájásról panaszkodék, legelőbb is nyájasan sajnálkodott, és korholta a czimborákat, kik kedves gyermekét nem kímélték. Majd ezt a bor káros munkálkodásira teszi figyelmessé. Ekkor, nehogy rontson másfelől, míg egyfelől építni törekszik, atyja tekintélyét kívánván megmenteni, festegeté ennek jóságát, Leguli és társai rovásaikra róva minden kedvetlent, mit a ház körül immár a gyermek is sejdíthetett. E közé számolta a tegnap estveli boritatást is. Hozott fel néhány apróbb eseteket, mikben atyja jóságával a czimboraság visszaélt, s amannak egyéb hibát nem engedett fia előtt, mint önerő hiányát, melyet egyedül a jó szív szerfeletti hajlékonyságából származtatott.

Mindezeket a gyermek felfogásához képest azzal a besímúló kedvességgel adá elő Mari, mely neki oly igen tulajdona vala. Eleven színekkel festé fiának, miként igyekszik a dős-társaság belőle majmot csinálni, miként használják az ő kedves gyermekét egyedül nevetség tárgyáúl; itatják, illetlenségekre tanítják, ingerlik, nógatják, hogy kaczaghassanak rajta. Felizgatá öneszméletét, s nemes büszkeséget gyúlaszta kis keblében, azt tolmácsolgatván előtte: mily dísztelen dolog legyen, nevetség tárgyául alacsonyíttatni le. Ha atyád parancsolja édes gyermekem, inté őt Mari, légy köztök addig, míg ő akarja, tedd azt mit ő rendel, de csak kénytelen engedelmességből és ne kedvből, hogy lássák az erőszakot rajtad; meg lássd korán felhagynak veled.

Mari ezen fogása, a legóhajtottabb sikert szülé. Gyula egy vándorló olasznál látott majmot, czifra bohó köntösben tánczolni, s azon képzelet, hogy vele ugyan azont akarják, mit majmával az olasz tőn, keserű érzést szüle nála. Méltatlanságot érze maga iránt, és nemes kevélység kezdé emelgetni kis keblét. Ezen érzelem a történtek szégyenével párítva, annyira élesíték őt, hogy a mint atyjától először beparancsoltaték, csak anyja előtt tett azon fogadása, hogy atyjának mint jó fiú engedelmeskedendik, tartóztatá őt bosszús kifakadásoktól. Azonban csakhamar visszaparancsoltaték a kis duzmadt, s ez e nap óta teljesen haszonvehetetlenné lőn atyja czimboráinak. Képzelgő ez is mint annya! mondá végre bosszúsan Matyi, s néhány hasztalan próbák után felhagya fiával.

Mari szive örömben repesett az első diadalmon. Hogy kedvesét még inkább sajátjává tegye, önbizalmával sietett meghódítani viszonbizalmát annak. Úgy szólt, úgy bánt vele, mint érettebb korúval, kinek már eszéhez, szívéhez, bízni lehet, apróságokban megbízogatta őt, s kis titkokat kötött állhatatosságára. A gyermek ez által tiszteltetve érzé magát, s ezen érzet kedves ellenetben álla a majom alacsonyító képzetével. Csakhamar kitűnt ezen indulatja minden mozdulatán, képe komolyabb színt ölte magára, mely ritkán vonula mosolygásra s még ritkábban bocsátkozék kaczajra; léptei szilárdabbak, férfiasabbak levének. Kedvetlensége a czimborák iránt, naponként mélyebben gyökerezék szívében, s azt kifakadásoktól egyedül atyja tekintélye óvá, ellenben anyját a képzelgésig tisztelé, s gyöngéd keblének minden vágyai, iparjai, az ennek-tetszésben határozódának.

Mari ezen nevelési módja és figyelmeztetései, korán kifejték Gyula lelkének jellemét. Látván atyja példájáról: mily bíztalan kormányzó a csupán jó szív, korán megszokta ész-fontolásra eresztgetni előbb minden tettét, s azt fogadni vezérül. Szilárdság, önerejűség, önbizalom, büszkeség, mély de bevonult érzelem, szabadság szesze, és iszonyodás minden erőszakoltatástól, férfias rátartás és viselet, lőnek korán tulajdonai. A nemismerő könnyen tévedhet vala benne, komolyságát hidegségnek, józanságát érzéketlenségnek gondolhatván; a ritkán nyilatkozó, a nehezen szövetkező, a bizalmával fösvény fiút, könnyen önzőnek, barátságtalannak vehetvén.

De a ki felé szíve vonzott, ki bizalmát megtudá nyerni, győződve lőn az forró érzelmeiről, érte minden áldozatra kész jó szívéről, és minden jó és szép iránt lángoló lelkéről. Mert ezeknek úgy Mari, mint a fiú saját eszmélete, naponként több-több élelmet adának. Anyjáért égett indulatja a gyermeknek, s ő volt neki minden jóság, minden emberi tökély példánya.

Mari nem állapodott itt meg kezdett munkájában; magára vette oktatását is Gyulájának. Eleinte az olvasásig jól folyt a dolog, édes anya tanított, szerető fiú tanult, s bámulásra méltó volt a haladás. De most fájdalmasan érzette Mari, hogy maga sem sokat tanult valaha, s nemes elhatározással szánta magát tanulásra, hogy taníthasson. E részben nagy segélyére volt neki Káray, ki gyakran megfordúlt a háznál, és a kasznár, egykori tanuló-társa Matyinak, s mindig elsőbbek közöl való az iskolában Mari ezekkel értekezék, s mohó szorgalommal lőn tanítványukká. Olykor álmától lopott el egy pár órát, hogy fia oktatására szükséges könyveket olvasgasson. Miként jótévő csatorna, felfogá a forrás-vizet, hogy azt szükségre, haszonra vezesse; s míg a férfiak erdőn, mezőn zajgottak, ő vas béketűréssel tanítgatta fiát; s utóbb sokszori magányának legfűszeresb éldeletei, a tanítás ezen órái valának.

Volt egy az atyai szív jellemei közt, mely a gyermekbe korán átgyökeredzett. Honszeretet vala ez, s kedvező hajlás minden iránt, a mi magyar. Gyakori beszélgetés anyagja volt a háznál: dicsérése a magyar földnek és névnek. Gyula korán megszokta önesze rovására kétkedni azokban, miket atyja monda vagy tőn, és Mari kiszámolt műve vala az, hogy a gyermeknél a fiúi tisztelet, csak engedelmességből, és ne tekintély-bálványzásból álljon. Így Gyula előtt gyanus vala eleinte Matyi magyarkodása is. De látá, hallá, hogy e részben minden vendégi kezet fognak vele, s maga édes anyja, és Káray is, kiknek gondolkozásokról magas képzete vala, tisztelő hévvel szólnak nemzetök, hazájok felől, s nagy részben javallják Matyi buzgólkodásait. Továbbá azon kevés idegen nemzetüek, kiket Matyi házához és asztalához kaphatott, rendszerint oly salakok valának, hogy azoknak a hasonlítgatásban, nemzetök kárára csak veszteniök kelle Gyula előtt. Mindezek korán nagyképzetet és forró buzgalmat szültek a gyermekben minden iránt, mi magyar nevet és magyar hazát illető.

Mari és Káray, kik győződve valának, hogy azon honszeretet, melynek csupán vak indulat és iránytalan büszkeség az alapja, nem egyéb önző pártoskodásnál; félvén egyszersmind a Matyiban mindig szem előtt forgó példánytól, arra törének, hogy a gyermek ezen kellő érzetének, korán nemes irányt adjanak. Figyelmezteték őt a magyarnak szép nemzeti tulajdonira, tehetségeire, sajátságaira; de egyszersmind hibáira, gyöngéire s szorgalomban, tudományban, és míveltségben, sok, történeteibe és körülményeibe szőtt gátló okok miatt lett elmaradásaira. Ezen figyelmeztetést azonban úgy intézék, hogy a jó oldal tetszőleg kitündököljön, s rést adjon a nemzeti előszeretetnek. Több szomszéd jeles nemzeteket hordának fel a gyermek lelkének, s kedvező színekkel rajzolgaták előtte azokat, úgy ejtvén az összehasonlítást köztök és a magyar között, hogy többekben ugyan ennek, de némelyekben s főkép a míveltségi haladásban, amazoknak nyujtassék a koszorú. Megjegyzék, hogy miként oroszlánt, tigrist, nem fogoly-ketreczeikben, úgy nemzetet is nem az idegenben, hanem saját hazájában kell megitélni; s az egy két csapongóról egész nemzetre húzott következtetés, épen olyan, mintha hullott férges gyümölcs után itélnénk a fa terméséről. Nemesíték a fiú érzelmét azon tanúsággal, hogy honszeretet és idegen érdem tisztelése, atyafiasan megállhatnak egymás mellett; emelék lelkét azon oktatással, hogy a valódi honszeretet és nemzetiség, áldozatul vagy legalább használatul kívánja minden tehetségeinket, s csak az az igaz honfi, ki hazája javát és díszét, saját köre és tehetsége szerint elősegélni törekszik. Mari ezek mellett gyakran nevetséges oldaláról festé fia előtt, a puszta csengő szavakban s hetykeségekben alakoskodó hazafiúságot. Káray pedig a görög, római és magyar históriából hordogata eleibe nemes hazafi-tetteket, s feláldozásokat; s így e kettős iparral, korán józan fogalmakra nyílt a gyermek elméje, korán lelkes buzgalmakra hevült szíve, szeretett hazája és hontársai iránt.

A gyermek, azon korban, melynek még önfontolás nem tulajdona, szivesen ered azoknak tekintélyök után, kiket kedvel és tisztel, s kedveltetve és tiszteltetve lát maga körül. Így Mari és Káray szavai, vetett égő üszkök valának a fiú gyúlékony lelkében. Lángoló képzeletét órákon át foglalatoskodtatta azon gondolat, miként leend ő egykor hasznos fia a magyar hazának, miként fogja elősegélni ennek haladását, miként fog erőket költögetni benne, miként ellesni a külföld míveltségi haladtait, hogy áthozhassa honfiainak azokat. Órákon át gyötré kérdezéseivel, nyomozásaival anyját és Kárayt; s amazt kifogyasztá gyakran feleleteiből, ennek pedig több-több idves oktatásokra nyújta alkalmat. Káray sejté a fiú kérdéseiből lelkének repteit, s nemes irány- és ipar-adásra használá azokat. Kifejté Gyula előtt, mily józan, mily sok ágazatú, mily tiszta fogalmú tudomány, míveltség, szorgalom és béketűrés kivántatik a jóakarat mellé abban, ki boldogítója, példa-adója vágyik egykor lenni nemzetének; s így ingert, erőt kölcsönöze a gyermek tudás-vágyának, szorgalmának, kitűrésének, s felkölté benne a gyermeki kor egyik legsikeradóbb rúgóját, az önmunkásságot.

Gyula nemcsak bámulatos előmenetelt tőn a tudományban, hanem mi a jó tanításnak egyik legkedvesebb gyümölcse, kedvet is nyere ahhoz. Atyja és a czimborák csodálattal lepettek meg, a mint a gyermek előttök, s néhány szomszéd vendég előtt tudásait kitárta. A kényben úszó anyát fúlasztá a köz magasztalás tömjéne; de lehivellé azt Matyinak egy kissé kétes javallása. Könyves Kálmán lesz belőle, s nem egyéb! dörmögé ez bajsza alól; magyar apáink kardot tudtak forgatni, nem könyvet.

Igen barátom! közbe szóla Leguli, ki egy idő-óta biztosabb lábon állt kegy-urával, s most mintegy birtoka megtámadtatását neheztelte; de a Rákoson nemcsak kardot, hanem tanácsokat is forgattak őseink.

Tőled hallám, felele Matyi, hogy míg tanácskoztak, egyik karjok a kardot fogta, másik a kantárt; ma már üres tanácskozásainkban, kezünk üres levegőben hadaz.

Azonban a többieknek udvarias vitatkozásaikra, megállapodék Matyi abban, hogy ha fia véres magyar nem lehet, mihez asszony-kormány alatt már csekély is a reménye, legyen tudományos!

A kasznár, ki jelen vala a vizsgálaton, s méltán részt tulajdoníta magának a köz megelégedésben, másnap jutalomul, egy nyaláb képet hoza Gyula számára, miket részint még iskoláiban, részint téli unalmaiban festegete. Nem nagy haladásra mutattak ugyan azok a festészetben; de Gyulának villogtak szemei az új kincs felett. Különösen a tájfestmények vonták magokra figyelmét. Bámult, kertet, mezőt, fát, hegyet láthatni papirra öntve; s keblében erős vágy éledezett: festeni tanulni. Nem hagya kérelmivel anyjának nyugtot, s az első képárústól, ki viasz vásznas festmény-nyalábbal járá a helységeket, vásároltattak számára kép-minták, és ólomtoll. Gyula órákról-órákra rajzolgatott, szinte az önfeledésig. Könnyen gondolhatni, hogy az első kísérletek, majd minden vezetés hiányában, mázolások valának inkább mint festések; azonban tőlök a korai lelkességet, s idővel a gyermeknek különben is vas türelmű hajlama mellett, a haladást nem lehete megtagadni. Most már, ha anyja el volt foglalva, s atyjánál vendég zajlott, legkedvesebb foglalkozása volt Gyulának a kertbe lopódzni le, s majd mintáról, majd néha egyenesen a természetről festegetni, s hogy anyja ne tévedjen a felismerésben, aláírni: mit tárgyaz festése? Elég inger vala neki minden jóra és szorgalomra az, ha kép igértetett, ha idő engedtetett neki ezen kedvtelése űzhetésére. Anyja vele naponként elégedettebb volt, s lágy szerelme hozzá, felebb már nem hághatott.

Nem így volt a dolog Birivel, Gyula testvérével. Ez atyjára ütött inkább. Gondolatlan, könyelmű és hiú természete, jelenben élt mindig, s elkövette a tettet a nélkül, hogy időt, fáradságot vett volna magának annak megfontolására: jó-e az vagy rossz? s mi leend a következménye? Így gyermek-létére, nagyba vágott gyakran, merészség nélkül, nem épen együgyüségből, mert buta épen nem volt, hanem fontolatlanságból. Senkit és semmit indulattal nem szeretett, az örömöt kivéve és azoknak eszközeit; ellenben mindent vagy utált, vagy került, mi örömének, víg szeszélyének gátot vetet. Ezért nem volt semmi tartós és nyomós szorgalomnak, rászorításnak és tanulásnak barátnéja; nyugtalan vére különösen nem szenvedheté az egyhelybeni ülést; innen a kötést is, egyetlent mire anyja tanítni bírá, csak úgy tanulhatá el, hogy ki s bejárva köthetni nyere engedelmet. Öröm és vígság, minden alakban kedves vala neki, s ezt kereste és találta gyakran cselédség között is; s ez vala miért anyja leginkább kedvetlenkedett tőle; minthogy inkább elvetemedésre látá őt hajlónak, mint ember-becsülő leereszkedésre. Egyébiránt minden komolyabb vonási közül az életnek, különös érdektelenség vala tulajdona.

Mari naponként aggódóbb lőn ezen önző indulatu gyermeke iránt, a mint vele tett kísérletei egymás után sikert vesztének, s naponként hűle iránta anyai indúlatja. De annál nagyobb kegyben állt atyja előtt Biri. Csakhamar lelke s mulatsága lőn ő a czimboraságnak. Összedalolt neki jót, rosszat, s elmés fecskesége gyakran alig engede közte szünetet a víg kaczajban.