A BÉLTEKY-HÁZ (continued 3)

Kegyasszonyod igazi mellék-darab a férjéhez. Anyja udvari mesterné lévén egykor, s maga is az udvarnál neveltetvén, udvari élet, szokás, összeköttetés, szívének minden vágya, beszédjének minden tárgya. Miként férje a hivatalos előmozdításoknál, szintoly munkás ő kisebb rokon vagy idegen házaknál, befolyást szerezni magának; mi végre főképen a házasság-szerzést választá eszközül. A házasság, mint tudod, elválasztó pont az életben, s így ez által kielégítheti abbeli büszkeségét, hogy sorsot alkosson a családokban. Erre ügyesen használván férje és saját tekintetét, sok szegény leánykát főkötő alá segíte már, s nem egy szegény legényt nyűg alá. Szokása minden házasulandó ifjat lányajánlásaival gyötreni. Én rendesen bujkálok előtte, hogy házasításait kikerüljem, mert nálam úgy is szerecsent mos.

S te nem szándékoznál nőszülni? kérdé Gyula?

Nem barátom, felele Regéczy; atyáink fél segítséget vettek, mi egész nyügöt veszünk a nőszülésekben. A fényűzés lábra kapott hazánkban, s ez a szépnemnél bujábban tenyészik, mint körülünk. A mátkával, egész sereg szükség tér be házunkhoz, s én csak saját örömeimre győzzek keresni!

De a nős élet varázs örömei, sok mást fölöslegessé tesznek, mondá Gyula, s pehely-könnyűvé sok önmegszorításokat.

Meglehet barátom, viszonzá eltérve Regéczy; de egy kis adag érzelgés kell hozzá, s ez, tudod, nem sajátom. Vincze felől csak futólag emlékezett a báró.

Felmentek ifjaink. A termet már telve találták. Hemzsegett, zajgott a sokaság, fonta, fejtette magát a bálnép, öröm ült minden arczon, éldelet csiklánya pezsgett minden érben. A két ifjú hamar bevegyült a világba. Regéczy, ki a félvárost ismerni látszott, nevezgette barátjának a vendégeket, s rendszerint mondákat, jegyzeteket raggatott neveikhez. Gyula, kit az éldelet újsága is meglepett, kényént hullámzott a víg sokaság közt, s épen merülve volt szétbámultába, a mint Regéczy megkapva kezét, egy szép lyánykához ragadá őt; testvér húgom! szóla Gyulához, s ez Bélteky barátom, édes Pólim, mondá a lyánykának, ki nyájas udvariassággal üdvözlé az ifjat, kiről bátyjától sok jót halla, Pesten, s e vígság helyén. Gyula köszönő hajtással fűzte karjára őt, s lejtett fel s alá vele a sétáló sorokon.

Hogy tetszik a bál? kérdé Gyulától Póli.

Jól, felele az ifjú; ez a sok elégedett arcz együtt, valóban kedves ámulatba ringatja a lelket.

Épen ezen egy oldala a bálnak az, mely vele megbékéltet, mondá Póli. Az az alkalmatlan felkészülés, jövés, hazamenés, éjrontás, azok a fényűzési erőködések benne, kedvetlen ellentétei falusi nyugalmamnak. De ide mindenki verős oldalát hozza fel mutatóul, sorsának és körülményeinek, otthon hagyja, sőt kissé feledni látszik árnyékossait, ünnepi köntösben tűn fel test és lélek, s az ember édesen hajlik hinni, hogy csupa boldogok közé van varázsolva. Épen úgy képzelem bálban az embereket, miként csomó kulcsaimat otthon; barátságosan csörögnek, zsúrolódnak együtt, s külön mindegyike más zárt nyitogat.

Én, megvallom, sokasítni óhajtnám az ily ámulati órákat az életben, mondá Gyula; hiszen legtöbb része örömeinknek, nem véleten alapszik-e?

Csak tartósabbak volnának ezen ámulati órák! megjegyzé Póli; de korán felfoszlanak azok, s azon kárt okozzák, hogy édes mámorhoz szoktatván a lelket, elborzasztják ezt a nem oly nyájas való józanságaitól.

Gyula nem örömest óhajtott válni a varázslatától, s más tárgyra tére. Nagysád, úgymond, miként szavából értem, barátnéja a falusi lakásnak?

Ha sorsom tetszésemtől függne, felele szerényen Póli, falun laknám; de látogatnám a várost is. Ebben, azon csodás összeszövődései, egymásba illesztései az emberi munkálatoknak, járásnak kelésnek, tevésnek hatásnak, mikben minden perczen, önszeretet zsurlódik önszeretethez, simábbá, közlőbbé teszik az embert s fejledezésre ingerlik a tehetségeket; de másfelől, ritka városban az oly bíztos kebel, mely a békés és szelid természetet kipótolja. Emberi erőködések nem nyújthatnak elegendő kárpótlást, a természet egyszerű, de tisztább ízletű örömeiért. Városon mintegy színjátszói vagyunk az életnek, s csupán szerepei tulajdonaink; falun magok vagyunk a személyek, sajátunk az élet úgy bajával, mint örömével együtt. Városokon szétoszlunk érzeményeinkkel, s kis köreink biztos érzelmei elfúladnak a zaj tengerében; falun önmagunkba vonulva boldogítnak azok: itt hozzánk simul az élet, mely városon bő köntösként áll el tőlünk.

Úgyvan! kiálta kénytelve Gyula, s mily szabadon emelkedik szív és lélek a mező szabad magányában! Szabad madár repül felettem, szabad féreg mozog alattam, szabad szellő lengi homlokom; míg városban lánczok fognak körül! S mily tisztán buzog ki az élet forrása a természet kebléből annak, ki mint anyjának, ártatlan gyermekségben csügg édes emlőin! – A kedvelt tárgy édes érzelmekbe kapta Gyulát, s ömledezett érzelgésről érzelgésre, melyek mind rokonul hangzottak Pólinál vissza.

Nézd az érzelgő párt! így ébreszté őket eszméletre Regéczy, ki utánok tolakodott elő s hátra; városi bál-közepett a természet bájain legelni, ugyan eredeti egy éldelet ám!

Egy pajzán álarcz zajgott feléjök. Szekrénykébe pakolt üvegei, miket szerte áruba kínált, az opticust czímezték. Elmés tréfákat nyilazott mindenfelé, s vidám csoport tolult vele, ingerelni és felfogni azokat.

Mivel szolgáljak neked szép pár? így szóla nyájasan párunkhoz. Ti tán elég is vagytok egymásnak, s nem szűkölködtök semmiben. De még is fogjátok e látcsőt; egymás szerelmét, jó tulajdonit s örömeiteket e nagyító csőn tekintsétek; de kicsinyítőre fordítsátok azt, ha egymás gyöngéit, s az élet bajait nézitek.

Egy ázsiai kalifa, rabszolgáktól kísértetve, dölyfösen lépett elő, favorítnéja karján. Megállj! kiálta a látszerész, itt egy microskóp számodra, azon nézzd az embereket, hogy még is valamiknek tessenek előtted.

Egy magyar parasztnak caleidoscópot nyújtott; fogd úgymond, hogy te is láss olykor szép-képzetjátékokat, barátom!

Nekem is valamit! kiálta egy magyar gavallér, s kis tükröcskéhez nyúla.

Nem földi! felelt az opticus, tükröt nem adok, személyedet úgy is sokat nézegled; nesze inkább e teleskóp: nézz messze előre unokáidra vele, s ez úti szem-üveg, hogy a finom por meg ne vakítsa szemedet míg feléjök utazol. A tükröt ennek a jó anyókának adom, hogy ha kegyes könyvében olvas, maga eleibe tehesse, s láthassa: mit mível háta megett csintalan unoka-lyánykája, a még csintalanabb ifjúval.

Egy bűvös jött elő tisztes szakállal, varázs botját tartván kezében: hát számomra mit szántál barátom? kérdé dörgő gordon-hanggal.

Legbecsesb üvegemet, mond a látszerész, ha véghez viszed bű-erőddel, hogy az egész bálnép egyformán lásson, s azonnak tekintsen minden tárgyat.

Hatalmam ennyire nem hat, mondá a bűvös, de azt megcselekszem, hogy bálunkban minden férfi a legokosabbat lássa, s minden nő-személy a legszebbet.

No ugyan mester vagy! viszonzá kaczagva az opticus; azt én is megteszem. Egyik tükrömet tartom eleikbe, s látandja mindegyike a mit kíván.

Lator! elloptad varázs-botomat, szólt a bűvös, s elfordult.

Azonban megzendültek a hangszerek, s az ifjúság tánczos párért pattant szét, éltesbje tánczkört engedve szélekre vonult, s egyszerre maga maradt az opticus. Párunk is táncz-sorba állt s kényént lejtett a többivel. Táncz, enyelgés és tréfa közt folyt el nagy része az éjnek. Gyula óránként elbájoltabb lőn, Póli mívelt lelke, eleven elmés társalgása által, s titkon hízelgett hiúságának az, hogy a kellemes lyányka, számos ismerősi közt is, tetszőleg kijelelte őt nyájas figyelmével. Mi sem vonz bennünket inkább egymáshoz, mint gondolkozási és kedvtelési rokonság, minthogy más alakban mintegy önnünket tiszteljük, szeretjük; s Gyula előtt perczenként nyilvánabb lőn lélek-rokonsága Pólival. Innen meleg indulattal kére engedelmet arra, hogy tiszteletét tehesse nagyságok házánál, s Póli szint azzal adá azt, szint az feküdt ennek pillantatában is, midőn Gyula őt kocsijához kiséré, s nyájas jóéjszakát mondának egymásnak.

Táncz, enyelgés és tréfa közt folyt el nagy része az éjnek.

Gyula visszatérte után a frissitőbe mentek ifjaink. Gyula derült szívteléssel volt, Regéczy szintúgy elégedett estéjével, s vigan ürült egy két pohár köztök. Jöttek mentek többen a báró ismeretségéből. Ez egy két tréfát váltott velek; de Béltekynél maradt, s nyájas és becsülést mutató figyelme, ma sokat lerovott Gyulánál azon idegenségből, melyet amannak közelében mindenkor érezni szokott. Új csoport jöve elő s Gyulát mint ismeretlent, bemutatá annak Regéczy. Bélteky Gyula úgymond, Bélteky tanácsos egyetlen fia! s hajlongások estek mindkét részről. Gyulának vér szökött arczába; mert éretlen méltánytalan nagyralátásnak tartá, rangon felül kívánni tekintetni magát.

Barátom, hited még gyönge, a mint látom, mondá Regéczy kaczagva, a mint őt a csoport eltávoztával, Gyula ámításaért dorgálá. A nagyvilágban magunk szabunk árt magunknak, s ez attól függ: miként valánk szerencsések árverésre eresztni személyünket, tulajdoninkat, és körülményeinket. De az első igérőnek önmagunknak kell lenni, s minél merészebbek vagyunk e részben, rendesen, annál fentebb kél portékánk el. Örök maszkban járunk, s kölcsönös csalás és csalódás, rendje a világ folyásának. Hidd el barátom Gyula, hogy itt cselekvőleg kell inkább föllépnünk, mint szenvedőleg veszteglenünk. Tedd felsőbbségbe magadat és ámítsd a világot; különben ez fordul felül s te léssz a csalatott.

Álfénnyel, költött érdemmel csillogni, nem lehetne sajátom soha! mondá kedvetlenül Gyula.

Miért ne? ez érzelgés édes Gyulám, mely idővel gyógyúlni fog. A szép csinált virág, mely dámáink kalapján pompázik, mindig több előttem, mint a sövény aljában veszteglő ibolya. Ha van érdemed, mutogasd; ha nincs költs, s tóld elő való gyanánt; kéztől várni, kétes is bajos is, csak gyermeki hiedelem. Hidd el, én érdemes férfiakat ismerek, kik szeretnek többet mutatni, mint mivel bírnak, s ha bujkálnak is érdemeikkel, igen oly formán teszik azt, miként Virgil pásztor leánykája, mely almával dobálja kedvesét, fűzek mögé szalad rejtőzni, de előbb általa megpillantatni hagyja magát. S mit veszt a világ az ámulatokban? Nézzd barátom, most neszmélyit iddogálunk, s én a zamatjáról ismerem, hogy az atyám bánhegyi bora áll előttünk, melyet nem régen árulánk el a fogadósnak; s mi kárunk, ha neszmélyit ittunk benne? Hit nyugtat és boldogít.

Víg robajjal zajgott egy ifjú csapat elő, s asztalt keresett magának. Ide Halkó! ide fecske! hangzott többfelől a szobában, s a báró megkapva karját, erőtete egy ifjat asztalához, kiben Gyula csakhamar a pajzán opticusra ismere.

Somlyait ide! kiálta a báró.

Engedelmével nagysádnak, mondá Halkó, hazámfiát akkor szeretem inni, ha lelket akarok kapni, így iny-csiklandoztatóul egy kis külföldit instálok.

Náczi, champagneit a gonosznak! kiálta ismét Regéczy. Mondd el; hol nyaraltál fecske? örök idő, hogy nem láttalak. Így nevezék Halkót ismerősi, minthogy járó kelő vala, megjelenése örömtavasz volt, s egygyel több inger a vígasságra.

Tarczalyval voltam házasodni, felele Halkó, pipájával bajlódva, tudniillik neki, nem nekem. Víg járatunk volt, s megerősödtem azon régi óhajtásomban, hogy bár csak hazámban, hol többet adnak szivességre mint pénzre, mindig házasulandóval utazhatnám, külföldön pedig gazdaggal. A merre csak jártunk, mindenütt rokonsága voltam a magyarnak, öcsém uram az öregebbnek, bátyám uram az ifjabbnak. Ebédjeink felibe borultak a vacsorák, víg mulatozásainkat éjfelek oszlatgatták! s aztán egész nap az az áldott semmit nem tevés! Minden háznál csak a beköszöntésnél voltunk vendégek; egyszerre otthonivá lett úr, cseléd, fuvar. Csak gyomorral győzné az ember! Egyszer rám is ijesztett a nyavalya, veszélyesen voltam; de az ég azt a jó gondolatot adta belém, mindenben ellenkezőt tenni azzal, mit az orvos rendelt s szerencsésen felgyógyultam.

A champagniai megérkezék, s Halkó megtöltvén poharát: tartsa meg az ég hazánkban a vendég-szeretést! addig nem féltem a magyart! kiálta, s magamat! ezt súgá utána; s víg kocczantások között kiivá mindenki a szobában poharát.

Már ezen elköszöntésre csakugyan hazait kell vala innunk, mondá Gyula.

Nem kedves úr! az is eleven tanusága, a magyar kissé ugyan messzevitt vendégszeretetének, hogy finom borai közt helyt ad sok külföldi lőrének is!

Tréfa kergette a tréfát, elmés enyelgés űzte egymást, s nem volt a kaczajnak szünete a szobában. Gyültebb lőn ez perczenként, és Halkó száján, egészen csüggött minden szem; körülte mint tengely körül forgott a vígság kereke.

Gyula, ki eleinte tartott, hogy azon tréfaűző komák közöl egyre akadott, kik vendégletért, haszonért, mulattatók lenni erőködnek s emésztést segítnek az asztaloknál elő, csakhamar megkedvellé Halkót, látván, hogy itt természet szülte a maga boldogát. Halkót, egy középtermetű testeskés ifjat, már a természet arra rendelte, hogy lelke legyen a társaságoknak. Testállás, mely minden tréfákra hajlékony vala, szem és száj járásai, arczvonások, mik minden szavával együtt beszéltek, ömlő, kész és nem erőtetett elménczsége, híg vérmérsékletével párítva, oly tulajdonok voltak benne, miket más kegyleső tréfaűzők nem utánozhattak. Bár mi csekély történetecskét ada is elő, súlyt nyere az szájában, s ám próbálta utána azt előadni más! nem vala többé zamatja és fűszere annak. Kedvelt volt Halkó minden háznál és minden társaságban. Soknemű ügyességei, társasági tátos-nevet szerzének neki. Különös tapintatja volt kinézni: ki fő a háznál? kitől függ az nyilván, vagy titkon? s ahhoz intézé főképen figyelmes kedvkeresését; így úrhoz, asszonyhoz, gyermekekhez is, kiket legbiztosabb lépcsőknek tapasztalt, magyar házak szivességeihez. Egyébiránt nyájassága kiterjedt mindenkire a háznál, s hogy ne feszítse azt, figyelmes tisztelő volt ennek szokásai, sőt gyöngeségei iránt is. Mindezek oly tulajdonok valának benne, mik őt szerte hol megfordult, mindenütt egyszerre otthonivá tevék, s egyszerre mintegy ház tagjává fogadtaták.

Ez kiürült engedelmével nagysádnak, hozz mást vén jambus! kiálta Halkó a fogadósnak, kit, minthogy egyik kurtább lábára sántított, neveze így, s a báró nevetve parancsola két palaczkot.

Szeretném víg kedvedet Halkó! mondá egy a szomszéd asztaltól.

Nem szolgálhatok vele, felelt ez; nekem véremben fekszik boldogságom, ámbár kedvező körülményeim is segítnek. Semmim sincs, tehát min búsulnék? s ha járok kelek, oh be könnyűszerű vagyok, szinte az elrepülésig! Guitárom minden úti bútorom, s egy pár húr reá. Senkivel osztozni valóm nincs, tehát szivesen fogad rokonának mindenki; s kinek jó vér helyett jó kenyeret adott a sors, szivesen megosztja azt velem, mert sajtul vígkedvet teszek fel mellé.

Már szürkület kezdé bágyasztni a bál-világítást, a mint ifjaink víg mulatozásokból szétfejlének.

Másnap megérkezék Vincze. Hajadoni bátortalan szemérem foglyozá ezt, s küzde benne nyilt eszméletével, melylyel Gyula ölelésére rohanni óhajtott volna. Pillantati mintegy égtek Gyula felé; de nem mert nyilatkozni, kétkedve: miként fogna fogadtatni? Gyula szintúgy tartózkodék eleinte, minthogy könnyelműségnek tetszék neki, korán szőni barátságot; azonban még az nap lehántá szivéről a tartózkodás kérgeit. Vincze nem kéré, hanem egyenes nyilt szívével, melyet szüntelen száján hordoza, ragadá magához a bizalmat. Már estére érve, úgy vala a két ifjú együtt, mintha régóta látta volna egymást. Így képzeltelek magamnak, így óhajtottalak, miként látlak! mondá Vincze; Gyula eszmélődött magában: nem látta-e valaha Vinczét? oly rokonos vala lelkének, egész lénye.

Egy szobában fogunk lakni, mondá Vincze, s nyájasan rendelkeztek el ebben. Gyula elbeszélé új barátjának mult éji mulatozását. Vincze jó víg magyar háznak nevezé az öreg báróét; de Kálmánról hidegen szóla. Gondolkozásunk kelet és nyugot, mondá; ő világ embere, én magamé, ő zajlakodva vadássza, s emberektől zsarolja ki örömeit, én a természettől nyújtandókat, saját ölébe vonulva, vágynám leélni.

Külföldi utazásuk fordult elő, s Gyula ütközve sejté, hogy Vincze nem különös szenvedélyt mutata ez iránt. Megteszem, úgymond Vincze, csupán atyám iránti tetszésből, de mondd meg barátom: mire való a még ember-, világ- s hon-ismeretben tapasztalatlan ifjúnak, ezen még térebb tengerrebocsátkozás? Érett, állapodott gondolkozás, s honunknak, honfiainknak biztos ismerése, fognának lenni, véleményem szerint, szükségesek, ily utazások előzményeül, hogy mintegy mérszereket bírhatnánk, mik után szabogassuk tapasztalásinkat; különben egyedül azon hiúság rejtőzik a külföldi utazásokban, hogy ez vagy amaz várost láttuk, s az ángolt, olaszt a maga hazájában. Ha valamelyik fűvész, gyűjteni indulna ki a külföldre, mi előtt honja füveit ismerné, nem nevetnők-e ki? s nem történhetnék-e az meg, hogy oly füveket hozna gúnytárgyul haza, miket itthon lábával tapodott. Különben is, úgy látszik, mi magyarok könnyen tévedünk abban, hogy hazánk rovására imádjuk gyakran a külföldet, és viszont a külföld rovására hazánkat.

Jól beszélsz Vincze barátom, kiáltá ébredezve Gyula, tudnunk kell előre: mit hagyunk benn s mit fogunk találni künn? – Elintézék teendő készületeiket az utazáshoz. Eltökélék, előbb megismerkedni mind hazájokkal, mind a külfölddel, a mennyire ezt könyvek és utazók utasításai után tehetni.

Vincze nevelőjének, egy nyílt gondolkozású, de szoba-tudósnak, ez vala fő alapelve, a nevelésben «ha boldognak akarod nevelni a gyermeket, legelőbb szívét, kedélyét képezd; tedd sajátjává azon biztos tapintatot, minélfogva szíve könnyű önkénytességgel fogja fel a jót; s később képezd támaszul mellé az eszet. A szív makacs zsarnok, s ha elromlott egyszer, készebb mentegető ügyvédül szegődtetni az eszet, mint ennek gyönge tanácsára hajlani. A szív, bár kétes világú lámpájával, nehezebben tér el az igaz útról, ha egyszer erre szokott, mint az ész vakító fényű bolygó tüze, mely szolgai hízelgéssel rendesen a szív után futos. A jóra képzett szív, ha bukik, fölkél; de a rossz végképen sülyed, s nincs kiképzett ész, mely ki bírja őt ragadni sülyedtéből. Szív, nem pedig ész hajlítja az akaratot. Hány megtudja mutatni, hogy nincs kisértet, s éji sötétben, ettől remegtében, még sem mer egyedül maradni a szobában?»

Ezen alapelvnél fogva figyelmessé tevé a nevelő Vinczét, a természet szelid bájaira, csodás rendjére, ízlelteté vele ennek ártatlan örömeit, úgy hivén, hogy minél közelebb áll szivünk szövetsége a természethez, annál inkább megmarad eredeti ártatlan jóságában. Jó emberekkel hagyá őt társalogni, s gondja vala, hogy bosszú és ingerlések ne maszlagítsák a gyermek békes indulatját.

Szüléi csak házi nevelést óhajtván adni fioknak, könnyebb vala ennek körzetét úgy intézni el, hogy rontás ne férhessen hozzá. Későbben a gyermek köréből, az életből és históriából szemelt ki nemes tetteket számára, s kifejté azokban a követésrevalót. Utoljára, midőn már szívét elég erősnek vélé, horda elő dísztelen és aljas tetteket, kifejtvén azokból az utálatra-méltót, hogy így ész is mívelődjék az ember- és világ-ismeret által. A szüléknek felváltott lakásuk városokon és falun, kívánt alkalmat nyújtának, ezen nevelési terv sikeres kivitelére.

Legveszélyesebb szirt vala e részben a nevelőre nézve az, hogy Vincze ezen nevelés mellett, mint természet fia, korán vonakodék oly becset adni rangnak és szerencse javainak, miként szülei ezt titkon óhajták. E részben csaknem ellenlábuak szobája vala a nevelőjé és Vinczéjé, s a septemvir és neje palotája. Szerénységök ugyan ezen utóbbiaknak, meg nem engedé, hogy a rangkórságot amazok ellen pártolás alá fogják, ámbár a septemvirné, olykori kifakadástól meg nem tartóztathatá magát; mindazáltal ha a kis Vincze nyilt egyenességgel, bácsijának szólítá, szintúgy a látogatóul jött kegyelmes urat, mint többeket a cselédség közöl, a szobaasszonytól szivesebben hagyá magát megcsókoltatni, mert ez többféle szívességgel kötötte le őt magához, mint a kegyelmes asszonytól, minthogy ennek, úgymond, tobákos az orra – ha félre tett pénzecskéjéből cselédeket ajándékozott, minthogy édes anyja méltatlan volt irántok – ha a gyermek, feszes köszönésekre, vagy épen tudása fitogatására erőtetvén a vendégek előtt, elbúva előlök vagy első alkalom-nyiltával kiillana – ily esetekben nem vala nehéz arczaikból szívök elégedetlenségét kiolvasni, sőt ilyenkor a nevelő sem kerülheté ki, hogy általok komoly szóra ne vonattassék.

Én tisztviselőnek szántam a fiamat, mondá a septemvir neki, s ilyennek a világ és állományok belső választó-falait ismernie és tisztelnie kell. Midőn társaságos életbe léptünk, kapujában ennek, sok szép köntösét leraktuk a jámbor természetnek.

Kegyes engedelmével nagysádnak, felele a nevelő, én ugyan a mai világban, melyben sokaság tolul hivatalokra, épen nem látom károsnak, ha egy két belső és külső tehetséges, elvonul is előlök. Azonban szüléinek kívánságára, reménylem véghez vihetni azt, hogy Vincze ne irtózzék a hivataltól, s idővel meg is felelhessen annak. Azzal, úgy vélem, nyer a haza, ha hivatalnokai inkább terheiket tekintvén a hivataloknak, áldozatul adni határozzák el magokat, mint puszta fényeikre pillogva, ragyogni vágyó hiúságból esengnek azok után.

Teher és ragyogás kedves úr, toló és húzó erők a hivatalos világban, mondá a főispán; egyik a haza illetősége, másik a tisztviselőjé. Kérem tessék ügyelettel lenni ezen szempontra.

Megigéré ezt a nevelő, s örvendezve lelkében, hogy csak czél s nem gát téteték iparának. Azonban új hullámok kelének ellene, miket lecsillapítni nem álla erejében! A septemvirné, kemény, szigorú asszonyság, kedvét lelé abban, hogy sokat igérő fiát a társaságokban ragyogtassa, s egyszersmind korán szoktassa őt rangjához és társasági illedékhez; s ezekben annál buzgóbb vala, minél inkább hivé, hogy ellenmunkálatúl a nevelő elvonult szobai nevelésének, azok szükségesek. Untalan fitogtatnia kelle az úrficskának a maga tudásait, feszes bábmódra állnia meg a koros vendégek előtt, száz meg száz korholást és apró fenyítést emelnie el anyjától, apró vétségeiért az udvariság, társasági illedék, helytelen szóejtés vagy test-tartás ellen. Szintígy a főispán mindazért, hogy erejét érezvén abban, szenvedélye vala, mind pedig hogy tisztviselői pályára azt elkerülhetetlennek itélé, minden iparral szónokságra kíváná képeztetni fiát, s azt korán kezdetni meg vele, hogy a szükséges testállást, hajlást, nyelv-forgást és főkép bátorságot, idejében megkaphassa. Nem esheték a háznál ünnepély, ismerősök körében név- vagy születésinap, új év s a t., hogy a kis Vinczének szónoklása ne lett volna, melynek próbáit mindig maga előtt tartatá az úr. Ilyenkor elönté szabályokkal a gyermeket, de nem bírván nevelői béketűréssel, gyakran zordon vala hibái iránt, s czélt vesztve, ritkán lehete szerencséje megérni, hogy elcsüggesztett és elbátortalanodott fia, elakadás nélkül adhatta volna szónoki mutatványait.

Ezen nevelési tévedések, el nem látott káros befolyással valának Vincze egész lelki sajátjára. A gyermek szívlágyságot, meleg érzést, és hajlékonyságot kapott ugyan nevelőjétől; de szüléinek erőszakoltatásai, bátortalanná és bizodalmatlanná tették őt önerejéhez; emberek közt bizonyos vak-szemérem tartá őt magába vonulva, s rendszerint idő, ismerkedés és átmelegülés kellének ahhoz, hogy valódi alakjába tűnjék elő; a midőn is közlő, szives, meleg, sőt forró s mindenkép szeretetreméltó lőn.

A nevelő, nyilván növendékjénél, korával együtt mind szív mind fő, ügyes tapintattal tudá egybeolvasztani a szülék kilátását, saját nevelési elveivel. Kifejté a gyermek szivében a fiúi tiszteletet, a haza szeretetét, fejében pedig azon kötelességeket, mikkel ezek iránt tartozunk; s szépnek, nemesnek festegeté neki azon elhatározásunkat, minélfogva ezek javáért, nyugalmáért, áldozatokra is készek vagyunk. A gyermek hajlékony szíve, sajátjává tevé ezen nyájas képletet.

Vinczének ezen nevelőjét, ki hivatalt nyere, egy másik váltá fel, szintoly szigorú erkölcsű ugyan, mint amaz; de a világ folyásában jóval járatlanabb. Mint bölcselkedés tanára, előitéletesen kedvelte a maga tudományát, s kedvteléses iparja vala, munkái által lenni egykor nevezetessé a maga osztályában. Az újabb philosophia elveinél, miket inkább kémlelődőknek tarta, felebb becsülé a régi görögök philosophiai pártjaikat, melyek tudományaikat átfolyaták az életbe is, s inkább gyakorlatiak valának. Ezek közt, minthogy saját sorsával, mi gyámoltalan szegénység vala, leginkább egyezék, különös előszeretettel volt az Antisthenes cynismusa iránt. Azonban birt még is annyi belátással, hogy ennek gyakorlatba-vételét, a mai világban, majd lehetetlennek ismerte. Annálfogva a stoához szegődött, melyet csak mérséklett cynismusnak tartott. Elfogadta ennek úgy erkölcsi szigorúságát, mint testi kényletek iránti sanyarúságát, s nevelő nézetei is azokhoz valának leginkább szabva. Most egy munkán dolgozott, melyben szinopéi Diogenesnek nevelési elveit igyekezett kifejtegetni, mik szerint nevelheté egykor Xeniades gyermekeit. Ezek közt főhelyre állítá a szigorúságot lélek, és szegénységet test körül; mert úgymond, sokkal könnyebb ezeknek idővel a körűlményekhez képest terjedezni, mint terjedett erkölcsű léleknek és kényletű testnek zsugorodniok amazok után. Nyájas eszme vala a nevelő lelke előtt, gyakorlatba venni ezen elveket Vinczénél; de csakhamar talapasztalá, hogy nagy részével nem boldogulhat, ennek szüléi miatt, kik közől főkép a főispánné, igen hajlott őt botornak, ha nem eszelősnek venni, minden elveivel együtt. Azonban annyi sikere csakugyan lőn iparjának, hogy a serdülő s már józanodó gyermek, némi idegenséget kapott szivében, a fényűzés puhító kényletei iránt s eltolódék minden haszontalan csillogástól. Asztalnál felét is elbocsátgatá maga mellett az étkeknek, s csemegét nem kóstola, ágyaul kemény szőr-derekalj, öltözeteül könnyű, sima és egyszerű köntösöket kívána, s maga körül nem hagyá a cselédséget szolgálatot tenni; sőt nem nyugvék atyja előtt, míg pomparuhájáról le nem esdeklé a csillogó paszomántot. Mert a nevelő ügyes vala elhitetni a fiúval azt, hogy a fényűzés kényelmei, vagy gyáva puhítások, vagy gyermeki csillogások; s melyik gyermek nem vágy örömest az érettebb koruak sorába? melyik nem követel szivesen önerejűséget?

Elvei mellett, nehezen fogta volna sokáig megállani helyét, a septemvirnél ezen nevelő, ha szerencsére nem olvassa Zenóról, a stoa alapítójáról, hogy ő Antigonus királynak, minden szigorúsága mellett is, ügyesen tudta csapni a levet, s ennek példája után, ő is a septemvirben és nejében a maga Antigonusát nem tekinti. Így képes volt egy pár évet tölteni ki a háznál, melyek alatt mindinkább meggyökereztette Vincze lelkében, elvetett magvát az egyszerűségnek, és minden álfénytőli idegenségnek.

Megérkeztével a főispánnak, bejelenteté magát Gyula. Néhány feszes tudakozódás után szüleiről és útjáról, eleresztetett. Előbb nőmnél fogja tenni öcsém uram üdvözletét, mondá a főispán, aztán ezt a pört fogja kivonni. – Gyulát bántá ezen parancsoló tón, mely a főispán magas termetével, feszes állásával, nyájasság nélküli arczvonásival párítva, reá nézve egészen visszatoló vala. Érzé, miként kímélőbb, udvariasb mód, szives készséget fogott volna nála kötni a kötelességhez. Nehezen szívelheté az ily tekintély-tartást; s ott, hol a kötelesség nyilvános, s a másik fél alóla magát vonogatni gondolatjában sem tartja, szükségtelennek, sőt idegenítőnek vélé azt.

Azonban sietett megtenni tiszteletét a főispánnénál is. Ez vizsga szemeket jártatott az ifjúnak arczán, termetén és öltözetén. Kegyesen hozá le előtte a házávali atyafiságot, s ajánlá fiát barátságába. Majd a felől tudakolá őt: mi házakkal lenne ismeretsége Pesten? – Egygyel sincs, felele Gyula; épen tegnap vala szerencsém a bálban báró Regéczy kisasszonyhoz és testvéréhez, kivel egy iskolát jártam egykor.

A főispánné arcza szembetünőleg derűre nyílt e szavakra. Ottan becses ismeretséget tőn öcsém uram, jeles az egész úri ház, s ajánlom használatát ezen becses megismerkedésnek. Kegye, mely eddig leereszkedés vala, inkább nyájasságra simula most, s Gyula tűrhető elégedéssel lépe ki ajtaján. Egy fiatal, nyíló korú lyánka, súgár, mint fiatal lenge fácska, készséggel kapa a gyertyához, s angyali szívességgel világítá ki neki a már biztalan alkonyban. Megálla Gyula a folyosón kétkedve: ha vajjon angyalt lát-e most, vagy halandó lyánkát? Abban azonban megegyeztek érzékei, hogy kedvesebb teremtést nem látott éltében soha.

Egy lyánkát láttam az anyádnál, mondá szobájába érve Vinczének, ki az?

Gyomay Klári, felele Vincze, rokonos az anyámhoz, s nevelőbe adva hozzá. Gyula áradozott dicséretében, szép ártatlan külsejéről, megfelelő belsejére vona következést, s boldognak mondá azt, kinek egykor jutand.

Jó gyermek, mondá futólag Vincze, kár hogy szegény.

Gyula átallá ezen szavát Vinczének, mely némi homályt látszék borítni, még új ismeretségű barátjára. Vékony gyanú ködlött lelkében, hogy a Vincze gyöngéje, tán vagyon-áhítozás lehet. Azonban magába fojtá megütközését, s e napon mindketten szótlanabbak levének, s biztosságok fonala kissé megszakadottnak látszék.

Másnap Klárcsi szellői könnyűséggel jára fel s alá a folyosón, gyakran megcsördülének kulcsai, mint gazdasszonyság czímjei, az élés-tárba jártában, az ifjak ablaka alatt; s nem mulasztá el, hol két hol fél szemmel nyájas pillanatokat vetni be rajta; vagy épen köszöntést is merni hozzájok. Gyula gyönyörrel fogada mind pillanatot, mind köszönést, s a lyánka sürgése forgása a ház körül, és tartózkodása benne, kies jövendőt deríte eleibe. Vincze csekély figyelmet látszék mutatni a lyánka nyájas tetszeskedésére, mely Gyulát, az ártatlan alakban egészen elbájolá.

Jó lyánka, mit érnek angyali kincseid? gondolá magában, te szegény vagy s elnémulnak a feléd dobogó szívek; de enyém nem! tevé gyönge távolas gondolattal utána.

Gyula egész erővel neki feküdt a kiadott pörnek. Tudván, hogy a septemvir urak pereket nem vonatnak ki, s így ez csak próba-munka nála, továbbá: hogy mennyi függ javunkra vagy kárunkra, az első benyomásoktól, a lehetőségig tökéletes munkát kívánt benyújtani a septemvirnek; a minthogy ez teljesen meg is vala elégedve azzal.

Öcsém uramból jó tisztviselő lehet, ha magát el nem hanyagolja. Mire szándékozik? kérdé.

Csak otthoni gazdálkodásra, vala Gyulának kissé tartózkodó felelete.

Hasznos kör a gazdai is, mondá vontatva a septemvir, alap- és törzsök-állapot a polgári állományokban; de a tudományos készületüt ki nem elégíti, kitől a haza is többet vár. Azt, hogy az egyszerű természettől elnyerhessük hasznainkat, tehetjük nyilt józan ésszel is; de előitéletes és fortélyos embertársainkkal bajlódni, azokat boldogítni, nagyobb feladat, s csak tudományos míveltséggel és készülettel vihetjük végbe, ha bár a tudomány sehol sem felesleges. De tekintsen öcsém uram a gazdai állapotra hazánkban: mi annak egyéb czélja, mint napok leélése, nagy fáradalommali kivitele annak, hogy legfelebb is a főbb szükölésektől megóvattassunk? Élnünk csak azért, hogy megéljünk, valóban igen szűk kör, s kevéssel terjedtebb azon baroménál, mely egész nap legel, hogy élelme lehessen.

Ez állhat, méltóságos úr, felelt szerény meghajtással Gyula, ha azon előitélet áll, miszerint az apa azon fiát szánja rendszerint gazdának, ki legcsekélyebb lelki tehetségű a többi között. Jelenleg: szántani tavaszszal és őszszel, miként ősatyáink tették, tudni minden földünkbe mennyi mag megyen, s ismerni a mezei munkák idejét, sorát, módját és közönséges fogásait, s a helyhez tanult időjárást – teszi nálunk a gazdaság egész tudományát. Az ilyen nyugodtan mondja, ha nem termett: nem adott az isten! s az ég rovására bizton reméli, hogy a jövő évben, a bő természet, mostani henyesége, mostani félmunkája, és szorgalma mellett is, kipótolandja az idei mostohaságot. A haza boldog földje, kedvező időjárás, pótolják is olykor ezen henyeséget, s mintegy megörökítik azt. Hogy ily gazdálkodás mellett, sem haza, sem gazda nem nyer, én is hiszem. De úgy vélem, másként fordulandna a dolog, ha mívelt tudományos férfiak választnák köröknek a gazdálkodást, kik saját magányos hasznaikkal párítni óhajtnák és tudnák az egészét, s ne csak szükségtőli menekvést, hanem honi érdeket, s kedvtelést is tűznének ki nemes czélul abban. Minden tudomány a természetből foly ki, de ismét abba, mint anya keblébe foly vissza. Ha hát a gazda ezeket használja, kétségen kívül nem csak magát helyezi kényletes állapotba, hanem nemzete gazdagságát is elősegíti; mi is hazánknak jelen, termesztői inkább mint kereskedői állásában, nem csekély tekintet fogna lenni. Hasznos példaadást is csak illy férfiaktól várhatunk, csak illyenek birhatják józan fontra vetni a külföld haladásait, s előitélet nélkül állapítni meg: mi való azokból hazánk körülményeihez? egyedül ezek bírnak új ösvényt törni; mert szorongó elme nem meri ki szabad térre magát. Folyvást sántít a biztos nyomon, melyen ha haladást nem remél is, de tévedéstől nem remeg.

A kép, melyet feste öcsém uram, nem épen rossz, csak még egyet teszek utó-tájúl hozzá. A köz dolgokat, és azokbani részvétet, ne hagyja ki köréből, miként rendesen gazdáink szokták, s ne temesse magát egészen falusi magányába. Ismerek rokonaim közt többeket, kik vármegyéik legérdekesebb gyűléseiből, sőt tisztválasztásaiból is elmaradoztak; mert szántni-valója volt a lónak, vagy magyar köntöst kellene tartaniok, melyben pénzök fogna heverni. Polgár és gazda, szépen megférhetnek együtt, s ezeknek egybeolvasztása, vaskos önzésre-hajlástól is megóv bennünket. Az a szerfeletti otthonozás, mintegy elveszteti magával az embert. Gyula felfogadá ezt, s készülést igére reá. A septemvir úgy látszék elégedett volt vele, s Gyulának úgy tetszék, mintha e nap óta figyelőbb lenne iránta, s mintha foszlott volna az a becset tagadó tekintély-tartás, melylyel az ifjakkal rendesen bánni szokott; legalább ebédnél, vacsoránál, gyakran különösen ő felé intézé beszédeit.

Ezen ebédek, vacsorák, a legboldogabb pillantatokat szülék Gyulának. A nagyságos asszony, Klárcsi mellé rendelé az ő ülését, s ellenébe Vinczéjét. Kölcsönös kínák, figyelmek, apró tréfák, kedv-derületek, mikre az asztal, mint öröm-ízlet helye, különben is kész alkalom szokott lenni, hamar megszövék az ismeretséget, mely naponként bizonyos neméig növekedék a biztosságnak. Klárcsi nem hagyott hibázni valami evő-szert, kenyeret, italt Gyula előtt, hamar kilesé kedves étkeit, s ezekből el nem mulasztá a másodszori megkínálást. Gyula viszont leüléskor és felkeléskor, tolá és vevé a széket Klárcsi alá és alól; s így a kölcsönös figyelem mindinkább kedvesebbé tevé a szomszédságot. Asztal felett a szót az öreg pár vitte; azonban ha vendég nem volt, közbeszólhatott az ifjúság is, oly tiszteléssel mindazáltal, mely a feszességnek tő szomszédja vala. Vitatkozások csak az úrnál valának, törvényes s ezekkel rokonos tárgyak felett megengedve; úgy mindazáltal, hogy a végszó és igazság-adás ő nála maradjon meg. Az asszony ellenmondást nem igen tűrhete, s itéletei kemény principálné szavai valának. Legszabadabb volt az ifjúság mulatozása akkor, mikor táblák adattak, mi gyakran történt; ilyenkor apró körökre oszlott a társalgás; felső végén hangosokra, alsón lépcsőnként suttogóbbakra. Ilyenkor leginkább szokta Gyula beszélgetésbe rántani a kedves lyánkát, s gyönyörködni ártatlan lelke és mételyetlen gondolkozása nyilatkozásaiban. Ilyenkor az étel ital és kedv hevűleteiben, gyakran arra bátorodék, hogy a lyánka nyugvó kezére nyomja kezét, s különös kéjt érze terjedezni magában, ha azt a lyánka kissé megszenvedé, s csak halkkal, vagy alkalommal vonakodék ki. Csak azt fájlalta örömeiben Gyula, hogy Vincze barátjával nem osztozhatott azokban. Kedvetlen és komor meredező volt ez már darab idő óta, ritkán fonódott az asztali beszélgetésekbe. Egytagúlag felelgetett, kerülni látszott barátját is, békes kedélye kifakadó lőn gyakran, szemeire bú, vagy betegség látszott homályt vonni, s minthogy a részvevők kérdéseire főfájásról panaszkodék, néhány nap-óta tartó súlyos állapotja, kínos aggódásba kezdé szüléit is ejteni. Gyula, baráti gonddal ápolódott körülte, s felvidámításán iparkodva, szétcsalogatta őt a városba, s ki mulatóiba; nem volt sikere semminek, s minél nyíltabb és sürgetőbb volt Gyula, annál zártabb és eltolóbb Vincze.

Klárcsi egy csinos emlék-könyvet kapott ajándékban, s czímlapjára ennek, valami czélszerű s ízletes festést óhajtott. Gyula kapott az alkalmon, szolgálhatni a kis kegyesnek, s mint festész ajánlá e munkára magát. Váltott vonakodása és sürgetőbb ajánlkozás után, átvevé Gyula a könyvet, s alig várá, hogy édes zsákmányával szobájába térjen. Ez már kedvesebb munka leend, Vincze pajtás! kiálta derülten, mint minden pör-kivonás a világon! – Vincze nem felelt, csak főfájása új jelenségeiről panaszkodott.

Égett Gyula keze alatt a munka, s az éjnek egy részével is pótolván azt, más nap alkonyat felé elkészűlt vele. Épen társaság volt híva a septemvirnéhez, ifjaink beparancsoltattak, s Gyula megjelent festésével. A nők nem fogytak ki magasztalásából annak, s Klárcsi szíves hálával tette köszönetét a festésznek. Báró Regéczy Póli is jelen volt a társaságban, s Gyulával nyájas kedvességgel újította meg báli ismeretségét. Táncz, hanga, ének, és játékok válogaták egymást. Gyula bájolón vala közölve Póli kifejlett kecsei s míveltsége, és Klárcsi gyermeki kedélye, és nyiladozó bájai között, s egy vala ez legboldogabb estéi közöl. Azonban némi búsongást sejtvén gyöngén ködleni Klárcsi arczain, mi azokat még vonzóbbakká bájolá, inkább feléje tolakodék, hogy kis bánatját leenyhítni segítse, melyet a főispánné szokott keménysége sebének gondola.

Vacsoránál Klárcsi az öreg báró Regéczy és Gyula közé esék, s Vinczére mint házi úrfira, Pólinak mulattatása bizaték. Derekas zajlással folyt a vígság, minthogy a báró esküdt ellensége volt minden feszességnek, s tréfáival alkalmasan tudta egygyé olvasztani a társaságot. A septemviren és nején, észrevehető volt hatalma az ő egyenességének és hímezetlen nyíltszivűségének. Klárcsi nem vala ugyan szokott kedvében, de nyájas még is, s a hozzá oly kitetszőleg figyelmes Gyula iránt, viszont szives, viszont figyelő. Leány! felkiáltott egyszerre a báró, ki különösen szeretett az ártatlan gyermekkel évődni s legelni zavarodásain; te látom éhen hagynál engem, a másik szomszédod mellett, ha nem volna eszem, nem igen várni be a kínálást. Klárcsi arczai egyszerre lángba borultak, s a báró hangos kaczajja és a többi vendég enyelgő mosolya, a lyánka zavarodását legfelsőbb fokig emelék. Színt kerese felugrani székéről s kisimulni a báró pajzánkodásai elől. Gyulában kelő szerelem nyájas érzete, homályos kedvetlenséggel párosúlt; érzé, hogy ezen szép érzelem, köz szem eleibe tolatva, szentségteleníttetik, s veszt azon bájos ingerből, melyet titok és lappangás fátylai kölcsönöznek annak.

De a mint szobájába tére, csodás érzelmek zajlottak Gyula keblében. Foszlani kezde előtte azon homály, mely lelke eddigi állapotát borítá, s utótájból derengett eleibe, kelő indulatja a kedves lélek iránt. Lejteni hagyá, miként varázs-lámpa alakjait, képzete előtt a mult napokat, s Klárcsival váltott viszonyait azokon; látá miként járdala el dolgot keresve ablaka alatt, hallá a szakács perlését, hogy nem kaphatja ki az éléstárból egyszerre szükségeit; előidézé e lyánkának, a juratéria ablakán, hacsak futólag is bevetett pillantásait – s mindinkább bizonyos lőn előtte, hogy érzelmei viszonoztatnak. Lelkének kéjes hangulatában, nem jöve álom szemére; nemügyelve Vincze emlékeztetéseire, karjába támasztott fővel ábrándozék; majd óntollat foga, s hogy kedves tárgyával közelebb foglalatoskodjék, hevült képzeletéből Klárcsi mell-képét kezdé rajzolni.

A mint elővonásaival kész lőn, ágyba mene, de nyugvása csak rövid lehete. Felriada kedves Vinczéje nyugtalanságára, kinél álmatlan hánykódások, nehéz sóhajok s lassú nyögdelések, nyilván veszélyre mutattak.

Nem alszol édes Vinczém? kérdé aggódva Gyula.

Nem, felele ez bágyadt hangon; rosszul vagyok! Felszökék Gyula, s ágyához riada. Fejét fogá, melyről panaszkodék, s lángban lelé azt.

Hajnallik, mondá Gyula búsan; jer barátom a szabadba velem, a friss levegő fel fog éleszteni. – Sebtében magára veték köntöseiket. Vincze az öltözés alatt rápillanta Gyula festésére, s felfogá azt; de bágyadt kezében reszkete a papir, s letevé azt ismét. Gyula gondosan bepólyázá barátját, s kiindulának egyik kapuján a városnak.

Néma borongásban, melyben, csak miként messze derű kék foltja, csillámlott meg Gyulánál új szerelme, haladt a két barát Pestnek még néptelen utczáin. Nyílóban állt a tavasz, enyhes volt a levegő, mell éledezett s a szorult szív éldeletre nyiladozott. Már elönté bíborát keleten a nap, a mint ifjaink szabadra érének. Ó be szép a természet! felkiálta Gyula! nézzd édes Vinczém a tavasz nyílása, mely az egész természetet életre költi, jelképe mintegy, részünkre is nyílandó örömöknek; a mell mintegy eleikbe dagadozik, s a szív bájos előérzetekben dereng feléjök.

Nálad úgy lehet, szóla merülten Vincze, s vonaglón szorítá kezét homlokára, s tán boldogabb vagy – de én –

Gyulának egyszerre fény lövellett elő. – Vincze! téged valami epeszt! kiálta aggódó hévvel, s barátod ne tudja azt, Vincze?

Vincze kelő füvet tépett fel a földről, nyíló falevelet le a fáról, szórta azokat, s újakat tépdelt; egyszerre köny-zápor eredt meg szeméből, s nem birva magával borult barátja meljére. Gyulám! titkom elöl, ki kell fogadnom vele! zokogá; én és Klárcsi – két év óta szeretjük egymást!

Néma szünet állt be ezen szóra mindkét részről. Lepő bánatja a vesztésnek, tépett csirái a kelő indulatnak, összeomlott nyájas remények, dúltak keresztül Gyula lelkén, s csodás érzelmek, zavarban küzdtek keblében; Vincze miként itéletes rab, várta ennek kimondását s nem volt szive fölemelni fejét bánatos leborulásából.

Ez dúlt hát benned jó ifjú? mondá végre fojtott hangon Gyula, s hevesen szorítá Vinczét magához. Értelek! felhőt vonék szép egedre, jámbor, de ború nem lesz belőle, fogadom barátságunk szentségére neked! Indulatom Klárcsidhoz csak kelőben vala még; jogaid hozzá régiebbek és megállóbbak. Én egyebet nem vesztek, mint egy szép ámulatot; de szivedett még közelebb nyerem érte szívemhez!

Miként nyári zápor után felszakadoznak a fellegek, s vidámabban kél a nap; úgy kele vidulva fel barátja melléről Vincze. Hála, barátság láng heve s boldog kéj érzelmei, olvadtak azon tekintetben össze, melyet Gyulájára vetett; nem szólhatott, de szavak helyett forró ölelés volt tolmácsa, belseje szép zajának.

A két barát az ifjú fűre terült le, s sziveik csillapodtával, megismerteté Gyulát Vincze, szerelme történetével.

Klárcsi atyja, az öreg Gyomay, hat százados agg magyar nemes nemzetségből származott, s nagyanyja együtt osztozott a septemvirné nagyanyjával. Atyja még nevezetes birtokos vala, de pörök által sokat elvesztett vagyonából, s fija átörökölvén atyjáról a pörlekedés szomorú szenvedélyét, sőt ezt még a biztalan bányászkodásival is nevelvén, lassadán lesülyede, s széles vagyonából, a harsagi kis résznél egyebe nem marada. Ebből szűken, s mindenkori kikerülhetésével a szükségnek, éldegéle annyival is inkább, hogy örök reményben pörei és bányája szerencséjik felől, ritka rossz gazda volt, s neje halála után, gazdasszonysága is, melyet Veronka, már koros hajadon leánya folytata, nem a legszűkebb markok közt vala.

Gyomay untalan a káptalanokat, conventeket, megyék és curia levéltárait járta; kutatta az okleveleket, pöröket, azokat másoltatta, s hogy jogot nyomozhasson ki más birtokaihoz, a magáéit lassanként olvasztgatta. Különös szenvedélye volt; nemzetségek czímereit, pecsétjeit, származás-fáit meggyűjtögetni, azokat kincs gyanánt tartogatni, azokból rokonságot, összeköttetést és jogokat nyomozgatni. A minthogy annyira is haladt a magyar családok genealogiáiban, hogy ritka ifjú fordulhatott meg előtte, kit, nevét hallva, egyszerre nemzetsége egész szövedékivel meg ne bírt volna ismertetni.

Számos pörei ugyan nagyjára jó lábon álltak; de minthogy a törvénykezés kereke világszerte kenve forog, elállott az övé gyakran, s járással keléssel és sürgetéssel tört azt megindítgatni s forgásban tartani. Így volt bányájával is. Kevés kezekre telvén költsége, csak haldoklott ez; a néha mutatkozott gazdagabb ér kifogyott siker nélkül, mi ha lett volna is, hűtlen felügyelője nyelte el azt. Azonban nem volt erő, mely Gyomayval kettős szenvedélyéről lebírt volna mondatni. Agg kora, a legjelesb magyar házakkali egybeköttetése s nemzetségének nevezetes birtok-jogai, miket a nagybirtoknak ellenébe ellensúlyúl tárogatott ki, s bizonyos makacs büszkeség, mely született tulajdona látszék lenni, nem engedték őt letérni káros pályáiról. Különösen kitünő volt kevélysége akkor, ha nagy urak által mellőztetett. Egy gazdag mágnástól, ki ellen fontos pört indított volt, minden szükség-látása mellett is, megveté az ajánlott tetemes egyességi összeget, csupán azért, hogy ez egy társaságban, a családjávali rokonságot tagadta, s ezt Gyomay becsületében járó dolognak tartotta, pör által is bebizonyítni. Ha azonban a főbbek simák valának iránta, hajlóbb bíra lenni a nyers vesszőnél.

Míg Gyomay járt kelt, az alatt külső belső gazdasága, Veronka lyánya gyönge vállain feküdt. Ez megturkáltatta sovány földjeit, levágatta füvét, mi a vakondok-túrástól levehető vala, munka nagyját megtéteté parlagos szőlejében, s betakaríta mindent, mit a jóakaró természet önkényt adott, s cseléd hűsége meghagyott.

Veronka a legjobb teremtés volt a világon, s áldás az egész falun. Egykor szép vala ő, de egy szerencsétlen meghülés tüdő-sínlésbe ejtette, mely halkkal hervasztotta őt a sír felé. Maga jól tudta kigyógyúlhatlanságát, miért is egy pár szerencsét, melylyel megkínáltaték, elutasíta magától. Minek megcsalni mást sanda önzésből? mondá a jó lélek, s holtan kötni magát öröm-váró élőhöz? Érzé lassú sülyedését teste alkatjának, s szokék úgy tekintni magát, mint csak féllakosát ennek a földnek s mint már félpolgárját a jövő szebb életnek. Szelid tökéllett lelkéhez, segédül vette a vallás boldogító vigasztalásit, s föltevé magában, hogy rövid földi pályáját, mintegy vetésül az égire, jótétekben s emberi nyomorok, szenvedések enyhítéseiben tölti el. Segítette a szegényt, miként telt a háztól, öntestétől elvona minden elvonható köntös-darabot, inyétől minden csemegét, hogy szükséget enyhítsen a helységben, szemétől meglopá az álmot, hogy köntösetlen gyermeknek ruhát szabogathasson, s nyugalmat sorvadó tagjaitól, hogy beteget ápolhasson. Áldó angyalként járt kelt a faluban maga vigasztalásival, és cselédje tápneműekkel; mert egy két bögre a falusi beteg vagy szegény számára, mindig téteték fel a Veronka tüzéhez.

Gyomay bánattal tekintett Veronkára, látván, hogy miként féreg nyílt virág kelyhében, akként dúl a halál jó leánya életében; s a különben heves, kímélő vala iránta. De vigasztalódott, ha mellette angyali szépségben és szelidségben, Klárcsi leányát fejledezni látta. Miként nap tiszta csendes folyam felett, úgy kelt az élet a gyermek szép ártatlansága felibe. A szem vidulva legelt a nyiladozó kecseken, mert mindegyike egyszersmind nyomatja vala szép lelkének. Nyájas mosoly lebegett a csiga szácska körül, hódító pillantások súgárzottak ki az égszín szemekből, melyek miként tiszta csörgeteg, leereszti feneke kövecseire a látást, úgy hagyták a nézőt lelátni szive fenekére; kedveltetés vala minden szava és mozdulata, kedves volt szives nyájassága, miként lengedező szellő a nyári hőségben. A minthogy kedveltje is volt ő az egész háznak, s derülten folyt a munka jobbágynál és cselédnél az udvarban, ha Klárcsi közte sürgött. Csakhamar megismerkedett ő mindegyiknek házi körülményeivel, s részvétes beszélgetést font azok iránt velek.

Komoly atyja majdnem gyermekké lőn gyakran vele. Térdére vevé, s torzomb bajuszával hagyá őt játszani, ijesztgeté azzal a kis bohót. Óra-számra elenyelgett vele bábjai körül, s ha sokáig nem látta, vagy Veronka elfoglalta őt, hiányzani látszott mindene. Nagyobbodván a gyermek, még bájolóbb, még kötelezőbb, még szükségesebb tuda lenni atyjának. Keresé az alkalmat, miként tehessen apró szolgálatokat körülte. Reggel atyus sipkájával küldé be őt Veronka, aztán pipáját vivé ágyához; este ő nyújtá az utolsó pohár-vizet és háló süveget neki, és tőn mindent körülte és a háznál, mit kis ereje megbírt, kész önkénytességgel, legkisebb ködöcskéje nélkül az unatkozásnak. Nem is vonhata bú vagy gond oly ránczot Gyomay homlokára; melyet Klárcsi gyermeki ártatlan kedélye ki ne bírt volna simítani.

De ha szeme fénye volt ő atyjának, Veronka nénjének épen lelke mássa vala, s gyűlpontja szerelmének, gondjának és kényeztetéseinek, miknek rontásaitól a lyánkát, csak szerencsés kedélye óvá meg. Miként őz-fiú az anyjával, úgy szaladozék Klárcsi Veronkával mindenfelé, hol segítvén munkáit, hol pedig akadékoskodván játékaival neki. Elszakadhatlan volt tőle; s Klárcsi éjjel is nénjével óhajtozott hálni; de ez félvén a maga nyavalyájának lehető káros befolyásától öccsére, nem engedte azt meg; sőt ezen gyöngéd aggódása annyira terjedt forró szerelmében iránta, hogy szív-küzdelmei ellenére is, csak ritkán, s csak arczfelen csókolta meg testvérét, kiért szíve lángolt.

Ezen örök együttlét Veronkával, még inkább kifejté született lágyságát Klárcsi kedélyének. Csöndes kegyes jótevői körbe szoktatva, szeretettel ölelte ő az egész világot; harag volt egyedül azon rossz oldal, melyet az emberekben, betegség és szükség, melyet az életben ismert; amaz ellen a kiengesztelést, ezek iránt pedig az ápoló kéznyújtást tanulta kötelességének. Mindenkinek örömét, mindenkinek búját magáénak fogadta, s ő mintegy mások érzelmeinek visszhangja látszott lenni; mások akaratját, ha bár áldozattal is elősegítni, s nem követelni saját akaratot, elégültnek látni mindenkit maga körül, s e látásban lelni saját elégedését, valának fővonásai jellemének. Ha Veronkát kór-jelenségei vevék elő, fél napokon át, játék és tágulás nélkül figyelt ágya szélén, s elég jutalomnak vevé, ha párszor kedves betege párnáját igazíthatá. Ha szunnyadott nénje, órákig ült szobori csendben a szobában. Ha atyját felindulva látá, bájolón szede elő mindent, mit kedvesnek tuda neki. Cseléd apró vétségeit magára vevé, s reg- vagy est-étjét, meg nem eheté úgy, hogy azt a cselédség éhes gyermekeivel meg ne osztotta volna. Ő, ki az égi-háborútól rettegett, és szemét dugta a villámlások elől, a csodálatig bátor tudott lenni, ha atyja otthon nem létében, egyedül maradt égi csattogásban Veronkával; csakhogy ezt, kinek szintúgy gyöngéje volt az attóli félelem, nyugtathassa.

A generálnak, ki a Gyomay-részen kívül egészen bírá a falut, egy évvel korosabb Máli lyánkája, barátnéja volt Klárcsinak; egy lelkes de lobbanó heves lyánka. Málinak különszakított virágkertecskéje volt az udvar kertjében, s a két lyánka egy estén, vígan öntözgette abban együtt a virágokat. Klárcsi enyelgve szökdel kis bádog öntözőjével, vigyázatlanul lép, s legkedvesebb virágját barátnéjának, letapodja. Ez haragra lobban a káron, mérgesen löki el a kis kártevőt, s ez hanyatt esve egy virág-kórón felhasítja karját. Eljajdul a lyánka fájdalmában; de látván maga felett ijedt-halványan állni barátnéját, a sírásra vonult száj egyszerre mosolyt hazud, felszökik s angyali kedvességgel követi meg Málit kártételeért. Máli, karjára pillantva, vérben látja azt, néma reszketésben áll kiskorig, majd hevesen szorítván magához Klárcsit: bocsáss meg, bocsáss meg! ez minden ejthető szava a zokogástól. Máli nyakkendőjével köti be a sebes kezet, s kölcsönös követések és hiba-elvállalások közt, még szorosabban forr a két lyánka szíve együvé. Ilyen vala Klárcsi mindenkihez; önkedveltetés, áldozatrai készség, s az egész emberiség iránti szelid jóakarat, valának szép tulajdonai.

De Gyomayt gond aggasztá gyakran, ha kedves Klárcsijára tekinte. Mind irántai gyöngéd atyai indulatja, mind büszkesége, keveslék számára azon szűk körű nevelést, melyet háza és Veronka adhatának vala neki; terjeszkedést pedig semmifelé nem engedének körülményei. Klárcsi utolsó sarjadéka vala a Gyomay- agg-nemzetségnek, s egy rangos vő, ki ezen vég szikrát még egyszer vidor lángra lobbantsa, nem vala utolsó az atya számos reményei között. Egykor e feletti szív-hánykódásában, eltökélé magában, hogy a generállal értekezzék a tárgy felől, s ha ez nevelőnét hozatna ki Málijának, engedné meg Klárcsit is részt venni annak oktatásiban. Gyomay különösen tisztelte a rangos, de e mellett minden büszkeség nélküli katonát, a nyájas emberbarátot, a nyílt eszű gazdát, és világtapasztalt embert benne, s egyedül ő vala, kinek szavára gyakorta hajlott. – Mint agg-szabású magyar, nem ízelé ugyan a generál sokféle újításait, idővel azonban ezeknek sok hasznossaival megbékéllett, s legalább annyiban halada türelmében, hogy a faluban nem ellenzé azokat. Magyar szokás szerint, bátor maga Gyomay is, a nagy genealogus, alig tudá a rokonságot nemzetségi tábláiból kierőtetni, atyafiságot tarta egymáshoz a két ház; a generál, uram bátyámnak szólítá Gyomayt, ez viszont, megadván a rangnak is a magáét, méltóságos uram öcsémnek a generált.

Kedves uram bátyám! így szóla a generál, a mint Gyomay a maga czélját, beszélgetésbe fonva előadá; én megvallom, sem fiúra sem lyánra nézve, nem vagyok barátja a házi nevelésnek. Két fő zára van minden tudnivalónak a világon. Egyiknek kulcsát a természet nyújtja kezünkbe, másikáét a világ és emberei. Ama tudomány szép, s kis körben, szerencsés körülmények közt, boldogíthat ugyan magában is, de bíztalan; a másik nem oly tiszta, de biztos fonalat nyújt az élet csalkertjében kezünkbe, azon pályával és azon szerepekkel ismertetvén meg bennünket, melyen és melyekben játszanunk, zajlanunk kell. Boldog ki a két tudományt szerencsésen páríthatja egymással, mint barátja a természetnek, és barátja az embereknek. Az itthoni nevelés, könyvekből tanít inkább; az iskolai, életből és emberekből. A könyvekből merített világismeretet holt tudománynak nézem, otthonról adott utasításnak hosszú útra, s másnak szabott köntösnek, mely testünkhöz ritkán simul oly teljesen, hogy itt el ne álljon tőle, ott ne szorítson. Ily győződéssel nincs czélom nevelőnét hozatni ki, inkább leányomat küldöm nevelésbe.

Úgy vélem, méltsás uram öcsém, mondá Gyomay, hogy fiú-gyermekre nézve áll ugyan ezen elv; de a lyán-gyermek minek bolyongjon a világban? Házi csend és háza népe, az ő köre és világa idővel is; s azt: miként kelljen élni és díszt tenni nemzetségének? megtanulhatja házi nevelés mellett is, s úgy tartnám épen ennél legjobban. Nagy világban nagy köröket tanul ismérni, s mi természetesebb mint az, hogy ezeknek csillogásit és alkalmait, a még tapasztalatlan gyermeki elme és szív, kívánságai közé szívja be, s idővel elégedetlenül kicsinyelje saját körét? Gyomay a régi magyar nőket hordá például elő, kik anyjaik körül neveltettek.

A generál nem tagadá azon gyakori hibát, melyet Gyomay feszegete; de azt legtöbb lyán-nevelő intézeteinknek, nem legczélszerűbb alkotásaiban és rendszereiben keresé. Kiterjeszkedék némely hiányaira ezen intézeteknek; de más részről előadta a házi nevelés káros befolyásait is életünkbe, nevezetesen azt: miként szűkíti össze isméreteinket, zsugorítja össze szíveinket, s miként teszi rabjául a leányt jövendő sorsának; míg a világban kimívelt nő, inkább asszonya annak, bár miként hányja vesse is az.

Gyomay hajlott meggyőződni a generál okoskodása által, mert önszíve óhajtásaival is egyezett az; de maga részéről reményt teljesedésökhöz nem látott, s még nehezebb szívvel tért haza a generáltól, mint hozzá ment volt.

Azonban a történet szerencsésen kisegíté őt aggodalmaiból. A septemvir ellen folytatott pere, igen kedvezőleg álla, s amaz kénytelennek látá magát, vagy alkut tenni, vagy nagy részét jószágának veszélyeztetni. Mint világ-okos jól tudá, hogy a szíveskedés selyem-szálacskái, inkább lekötik a makacs szívet, mint durva lánczok, nője egyezésével eltökélé, házához, mint rokonaihoz nevelőbe venni Gyomay lyánkáját, hogy így a kedvező alkuhoz közelebb simúlhasson.

A septemvirné különben is büszkeségét lelé az ily növelésekben; általok oly háznak kívánván ismertetni a magáét, mely fiatal nőszemélyeknek illő képzést nyújthat.

Gyomay meglepetett habzásban álla, a mint a levelet vevé. Nyájas udvarisággal vala ez írva, és oly kímélettel, hogy az ajánlás szerencséjét inkább maga részére látszék hajtani benne a septemvir, mint a Gyomayéra; ennek büszkeségének teljesen elég vala téve; de pört folytatni, sürgetni, nyomni oly jótevőnk ellen, ki kedves gyermekünk boldogságát munkálja, lelketlenségnek látszék előtte; felhagyni a pörrel háza rontásának, alkudozni pedig még korainak. Napokig hányódott a választások között; végre győzött az atyai szív, s elhatározá magát, hogy átadja leányát. Addig, úgymond, pihenjen inkább a pör; egy ügyes vő, ha nem élek befejezheti, vagy alkuval elölheti azt, miként neki tetszeni fog. A lyánkát tehát telésen felül is kikészíté, miként büszkesége kiváná, s egy reggel magához emelé a kocsiba. Nincs toll leírhatni a két testvér kínos búcsú-vétét. Gyomay csaknem erőszakkal ragadá ki Klárcsit Veronka karjai közől, s ez azután is még sokáig sínlé veszteségét. Gyomay a mint kedves magzatját átadá a septemvirnének, kijelenté akaratát, hogy lyányára sajátokból mit se költsenek. Kikészítve van a leány, úgymond, miként falun lehete, s ha ki nem kerülhető szükség adná elő magát, költséget küldeni, miként telik, kész leszek. Gyomay tudniillik, mintegy sejtve a csinos cselvetést, kikerülni kivánta, a mennyire lehet, mélyebb leköteleztetését a septemvir háza iránt.

Klárcsi csakhamar kedvelt lőn a háznál; néhány nap mulva nem vala annak egy tagja is, ki neki szivességgel ne lett volna adós. Magát a szigorú háziasszonyt is, ki tudá fegyverkeztetni haragjából, a maga kedveltető nyájassága s unatlan szolgálatrai készsége által, minélfogva nem sokára egész keze lőn a háztartásban.

Vinczét a deli lyánka, mely mint sugár őzfi, szellői könnyűséggel szökdelt előtte, az ifjúság szép hajnala bájaival mosolygott felé, s mételytelen szív és kedély ártatlanságával nyilatkozott szavaiban és tetteiben – egyszerre elbájolá. Különös kéjes jólét terjedezett lelkében, ha a lyánkát látta, vele szólt, körében mulatott; de azt még szerelemnek nevezni magában, nem fogta volna merni is, ha valaki érzetét számon kérné tőle. Hiszen még gyermek! ezzel ámítá magát, mulatok vele, miként kedves ártatlan gyermekkel. Egyébiránt is a tartózkodó szerény ifjú tartott a kinevettetéstől, hogy gyermek tudá őt bilincsre verni. Ezen ámulat csalása mellett, naponként mélyebbre gyökerezék meg szívében a szerelem. Szeme előtt lebegett untalan a kis leány angyali alakja, erősen dobogott szíve, ha lépteit hallá a folyosón, s általában közlőbbnek, elégedettebbnek, jobbnak érzé magát, mióta körébe simult a Klárcsi kedves alakja. Hasonlóan vala Klárcsi is. Nem tudá a kis ártatlan, mi derít el bájfénnyel körülte mindent, mire csak tekint? hol veszi azon kedves kéj magát, mely ereiben pizseg, ha Vincze bácsiját látja? mi vonja őt a folyosón, ennek ablaka mellett el az éléstár felé, mely néhány lépéssel hosszabb útja annak? mi rántja szemét és gondolatit ő felé, s mi nyugtalanítja őt, ha Vincze kimegy a háztól, vagy épen pár napra elutazik? Jó ember az a Vincze bácsi! s jóhoz ki ne tudna jó lenni? Ez vala az ő ámulatja, mi mellett gondtalanul ülteté el, és ápolgatá, az első szerelem bájillatú virágát szívében.

Azonban ezen zsenge indulat, mindkét részről igen lassan nyiladozék, Klárcsinak leányi és gyermeki tartalékja, Vinczének pedig sajátos bátortalansága miatt. Kéjes pillantások, kölcsönös apró kedveskedések, s legfölebb az asztalnál, ha a számos vendég miatt, magoktól a figyelmet elvontnak tapasztalák, gyönge kézszorítások, valának minden tápláléki annak. Rokonság alkalmas palástja alatt, lappangott az a ház tagjai, sőt maga Klárcsi előtt is, mert szavakba nem ömlött soha, s Vincze a maga félénkségét azzal bátorítgatta, hogy kedvese gyermek még s így korai fogna még lenni a nyilatkozás.

Egy estvén Vincze, anyja szobájában mulatott. A septemvirné, a paszomántosnak, kocsihoz hozott mustráit nézeglé, Klárcsi megette kötögete, Vincze pedig egy szék háta mögőtt állva, válta lopott pillantásokat vele. Tisztté vált szokása vala Klárcsinak, koppantni a gyertyát. Ezért mene most is az asztalhoz, de oly ügyetlen vala ma, hogy hamva helyett világát vevé a gyertyának. Vincze sebesen szökött az asztal felé, gyújtani vinni a gyertyát, de a melyet már kezében fogott Klárcsi, s egymásba ütközött a két szerelmes. A sötétség kedvezése szívet adott a bátortalan ifjúnak, s hevesen szorította kebléhez a kedves lyánkát. Ez átengedte magát a hevesnek, s pillanatig mellére borult, azután kipattant a gyertyával. Lángoló arczczal tért meg a világgal, mit a septemvirné, a maga egy pár keményen ejtett dorgáló szavának tulajdonított. De az ifjú pár lángolt belül is; az egymást-feltalálás és szív-váltás boldogsága özönlött el lelkeiken.

Azonban ezen jelenés után is, a régiben maradt nálok minden, kivévén, hogy az előbbeni gondatlan nyájaskodás helyébe némi tartózkodás lépe közikbe. Szemeik nyilvábban szólának ugyan, de szájaik még zártabbak levének; s kivált Klárcsinál hajadoni szemérem lépett az előbbi gyermeki kedély helyébe. Epedének egymást látni, oly sok mondanivalójok vala egymásnak, s ha szem ellenében álltak egymással, elhalt a szó nyelvekön; idegen nem fogta volna sejteni szobrai állásokból azt a kéjt, azt az egymásoni lélek-legelést, mely egész belsőjökön édeni boldogságot terjesztett el. Egymással volt munkás képzetök untalan, s az élet minden habzásaiban, gondjaik kölcsönösen egymáson csüggtek, bájderülettel forgottak egymás körül gondolatjaik, azon boldog biztossággal, hogy ők egymáséi. De tovább haladni bátortalan szerelmök még nem mere.

… hevesen szorította kebléhez a kedves lánykát…

A septemvirné szokásban tartá vala, minden farsangon egy estmulatságot, s mellette tánczot tartani házánál, mintegy viszonzásul olykori meghívattatásiért. Megtevé azt most is, s összegyűle a meghívott vendég. Folyt a mulatozás, és táncz eleinte feszesen, később melegebb szabadsággal. Vincze, mint házi úrfi, s különösen ügyes tánczos, hordá a vendég lyánkákat, s végezvén az udvariság tartozását, Klárcsi után tekingete. Ez a kis, még falusi bohó, félénk búsongással hasonlítgatá össze, egyszerű otthoni szabású köntösét, a többi lyánkák városi bálöltözetjeikkel, csüggedve nézé azoknak gyakorlott lebegésöket, tánczfordulataikat, miket ő még csak a tavaszszal készüle betanulni, látá miként zajlakodik a tánczban Vinczéje a már serdültebb hajadonkákkal – s keserű önérzetében vagy félrevonulva álla, vagy dolgot keresve jára ki s be a palotában. Vincze feléje mene, s tánczra kéré őt. Már többeknek kosarat adtam, felele némi hidegséggel Klárcsi, tudja bácsi, hogy én még nem tanultam tánczolni. – Bízza reám, édes Klárcsim, súgá Vincze, s karjára vévén a lyánkát, lejte vele. Eleinte bátortalanul ejté az lépteit, de ügyes tánczosa kisegíté őt. A második táncz jobban ment, s a bátorodott lyánka csakhamar járása könnyűségével tánczolt. Derült Klárcsi arcza, s Vinczéje még egyszer oly kedves lőn neki. Már az ügyes tánczos nagy becsű a szép nemnél, úgymint kivel ez alkalmat nyer bámultatni, s nyereséggel éldelni a mulatságot; mennyivel inkább becsesebb előtte az olyan, kinek hálával tartozik azért, hogy mintegy beavatá őt lány-társnéji báli körébe.

Klárcsi, a frissítőnek felalkotott szobába mene italokat rendelni; utána suhana Vincze. Egyedül valának, s egy gyertya hosszú kanóczczal bágyadtan pislogott a szobában. Édes bácsim, be sokkal tartozom önnek, sipegé Klárcsi, hogy velem ma nem restelt annyit bajlódni. – Semmivel angyal, felele Vincze, s a lyánka kezét hévvel szorítá ajkához. Klárcsi zavarodtan a szokatlan megtisztelésre, feléje hajlott, s a táncztól és örömtől hevült ifjú, forrón ölelé melléhez kedvesét. Összetalálkozának ajkaik, s csókra forradának össze. – Enyém vagy, kedves lélek! rebegé Vincze. – Öné – tied – súgá a lyánka, s jövést hallva, mennyel keblökben pattanának szét egymástól.

Azon ifjú, ki első figyelmet mutat a serdülő lyánkának, s kivált első kézcsókjával tiszteli őt, rendszerint örökre felejthetetlen marad neki, s alakja még későre is, kedves vidék gyanánt mosolyg reá, bájos előkorából vissza. Klárcsinak is e pillanat óta végtelenül kedves lőn Vincze; de egyszersmind magát is fölebb kezdé becsülni. A nyert tisztelet súlyt adott szerelmének, becset ön kis személyének, s ügyelést támasztott benne minden szavára, tettére, nehogy érdemetlennek árulja el magát reá. E nap óta hajadonnak érzé magát, s annak óhajta tekintetni; komoly szemérem tolá el a gyermeki őszinteséget, szerény testtartást és járást kezde, könnyű szökdelései helyébe, s a kis hiú láb-hegyre emelkedve lépdelt, hogy szálasabbnak tessék, s némi duzmazkodást nem titkolhata el magában az iránt, ki őt még gyermeknek hajlott tekinteni. Vincze a maga részéről víg vala, teljes eltökéltében, hogy a lyánkát sajátjává teendi, s boldog érzetében oly vigyázatlan lőn gyakran, hogy majdnem gyanút gerjeszte a háznál.

Így állott a dolog, a mint Gyula Pestre jött, s viseletével a pár szép szerelmét megzavarta, de egyszersmind élénkítette is. A féltés nyugtalansága, elevenen érezteté Vinczével azt, hogy Klárcsival vesztve van életének boldogsága: de szíve nem bíra nyílt lenni barátja és Klárcsi iránt. Titokban hagyá dúlni keblében a féltés dühét, míg tovább nem tűrhetett kínjai, nyilatkozásra fakaszták őt.

A szerelem csodás jelenségei közt, így fejezé be szavát Vincze, legcsodásabb előttem a féltés. Mily dicsekvő a boldog szerelmes, mily szós, mily közlő! de a szerencsétlen féltő, mily magába-vonult! Bizonyosan azon önzés, azon hiúság szégyene zárja el ajkát, hogy vetélkedői közti mellőztetése, majdan oly gyanúra fog okot szolgáltatni, mintha amazok érdemesbek lennének nála, a lyánka szerelmére.

Én azt vélem, felele Gyula, miként a szerelem boldogságát azon győződés teszi, hogy minden nemünkön lévők közöl kiválasztva, egyedül szerettetünk, s ezen boldogság vesztének éles fájdalma csap meg a féltésnél bennünket.

És elzúzatásunk édes Gyulám, s hiúságunknak azon megtörettetése, hogy megszüntünk ideáljaik lenni kedveseinknek, s mintegy becsünk veszett. Sokat becsül, sokat szeret a gyarló ember; de mindent magáért, és magát legjobban.

Kölcsönös nyilatkozásai a két ifjúnak, végképen lefosztának szíveikről minden gyanú-tartózkodást, szabadon dobogtak ismét azok egymásfelé, s egy titok köz birtoka, még szorosabb barátokká forrasztá őket, mint eddig lenni kezdének. Vincze visszanyert boldogságának érzetében kéjjel telve, vígan; Gyula pedig áldozatját barátja boldogságába fúlasztva, csendes nyájassággal ballagának haza felé. Mit nem hozhat egy óra! felkiált az úton Vincze; s mennyiszer nem fogná hozni vissza nyugalmunkat, örömünket, ha ember ember társának ellenében, mindenkor nyílt szívű és szájú birna lenni! Miként jöttem ki, s miként térek vissza! De te édes Gyulám –

Hagyd el, mondá Gyula, a persenő bimbót ujjoddal is lenyomhatod még; izmos ágnak kell a fejsze. Serkedő indúlat, mely szívhez nem nőtt még, könnyen szétfoszlik.

Ekként bíztatá Vinczéjét Gyula, maga is együtt ámulni óhajtván; azonban haza érve, csodás ürességet érzett szívében. A septemvir háza tájáról egyszerre letűnt előtte azon varázs fénykör, melyet az teríte vala el körülte, hogy Klárcsit zárja. Különös tetszetlenség foglalá el keblét, borzasztólag magánosan érzé magát, s kiholttá lőn körülte minden!

Gyula, szokva lévén uralkodni érzetein, csak titokban küzde meg azokkal, s ezt sikerrel tevé. Eleinte ugyan, az asztalnál már megszokott apróbb biztosságok, s a lyánka kedves nyájassága, mely körülte is elbájolva foglalatoskodott, olykori tántorítások valának küzdéseire nézve; de barátja iránti kötelességének érzete, legyőzeté akaratoskodó szívével e kisértéseket. Nem sokára sejté Klárcsi viseletéből, hogy Vinczéjétől már megtuda mindent. Most már gyakran szóba hozá előtte Vinczét, biztosukká fonódék a szerelmeseknek, s aprónként lefoszlék szívéről az irigység kis ködöcskéje, mitől eleinte meg nem óvhatá egészen magát.

Azonban érzé még is, hogy elszóródásra van szüksége. Vinczét nem használhatá, rajta is tapasztalván azon igazságot, hogy általában az igen szerelmesnél nincs haszonvehetlenebb társalkodó. Most tehát jókoriak valának neki, az ifjú báró Regéczy látogatásai. Ez híven tőn tudósítást: mi történik a városban? tudá: minemű vendég színjátszó, művész, alakos, vagy angol lovagló érkezék? mi katonai gyakorlat, színdarab, vagy hangászat vala naponként rendelve? s kocsija, lova, készen álla Gyula számára mindig. Gyula vonakodék használni ezeket, átallván, maga sem tudá miért? kötelezettje lenni a bárónak. Homályos finom eszmélet tiltá őt szivességeket fogadni el attól, kitől érzé némiképen eltolakodó szívét. Azonban esengő kínáira, s mintegy hálózó figyelmeire, meg nem tagadhatá tőle, hogy néha vele ki ne kocsizzék, vagy ki ne lovagoljon. Ilyenkor nem győzé eléggé csodálni a bárót. A félváros ismerőse vala, s ki tisztelve, ki barátságosan köszönté őt. Mindenkivel volt dolga, köze, titka, végezni-valója, s Gyula nyilván kiveheté, hogy a felsőbbség mindenkinél a Regéczy részén állott. Ha társasági körben ültek, ő csodált száj vala abban, minden figyelem körülte forgott, mindenki tőle vett tanácsot, és utasítást, főképen a világiakban és élet folyásában, mikbeni jártassága, ügyes összevetései, minden szavával kitündököltek. A város minden zugait, kézmíveseit, árúsait ismerte, biztosan tudta: hol, kinél, mit lehet legjutalmasabban s legjobb minőségben kapni? minden dolognak ismerte biztos eszközeit, útját és kivihetőségét. E mellett szava, testállása, modorja, parancsoló volt a kisebbeknél, figyelmet-vonó a hasonló vagy nagyobb rangúaknál, s Gyula bámulta azon biztos tapintatot, melylyel több tekintélyes férfiakkal társalkodott. A mint ez iránt nyilatkozott a báró előtt:

Egy két barátunk van e világon, mondá ez, kezét szorítva Gyulának, kikkel szívet osztunk, a többivel hasznot kell megosztanunk. Hogy ezen osztályban ne csalódjunk, felsőbbségünket szükség megállapítnunk az emberek között, s ezek önként fogják a nagyobb részt átengedni nekünk, hogy a kisebbet ne átalljuk nekiek. Ingerök van édes barátom az embereknek, hacsak egy lépcsővel is fellebb mutatkozni, mint miként állnak. A kis nemes nagy nemesnek, ez bárónak, ez grófnak, s ez herczegnek polczára pillogat, s így van ez a társaságban is. Ha szerencsés vagy, felsőbb rangot erőtetned ki sorsodból, mint mely sajátod, ezen állásod köre fog utánad tólulni. Szükség nagy becset hinnünk önmagunkról, csak hogy az carricaturáig ne menjen, és ezen becset követelnünk az emberektől, s hidd el, ha hívek és józanok tudunk maradni felvett szerepünkhöz, az meg is fog adatni nekünk.

Gyulának újak valának ezen elvek. Én inkább óhajtnám, mondá ő, hogy világ s emberek iránt egyenes lelkűek, nyiltszívűek volnánk.

Igen, kis házi körünk tagjai és barátink iránt, felele Regéczy, kik mieink, kik szíveinkké. De a nagyvilágot én játék-pályatérnek nézem, s az életet játékunkra engedett kurta időnek. Mire valók fognának lenni ehhez az igen komoly érzetek? Játszanunk kell az élet játékát, s a játéknak, tudod, az a fortélya, hogy kedvezéseit ha lehet, magunk felé hajtsuk.

Alkalommal szót ejte a báró, atyjának háza felől, s Gyula ütközést érze magában, hogy még sem tevé meg tiszteletét ennél. Azonnal megkéré Kálmánt, hogy minél előbb vezetné őt be, s az nyájas szívességgel ajánlá készségét erre. Más napra rendelének órát reá, s Kálmán megigéré, hogy barátjaért fog jőni.

Az öreg báró, egyik külvárosában lakott Pestnek, főkép kertecskéje kedveért, melyben egyik kedvtelését találá. A nap szép tavaszi vala, az út szikkadt immár, s ifjaink sétálva mentek ki a rendelt órán. A mint benyiták a báró kapuját, látták a kert festett rácsain keresztül, miként vala Póli a kertben, csinosan feltüzött köntösében, szorgalmas plántái és virágai körül. A két ifjú mintegy vonatva a kertnek tartott, s benyitá a csinos kertésznére annak ajtaját. Póli nyájasan üdvezlé őket, üléssel kínálá egy márvány padon, s munkáját folytatá. Mindjárt kész leszek uraim, mondá vidoran, s az öreg kertészszel ültetett, gyomlált, öntözött, járt, kelt, hajlongott, s kis öntözőjével el-el lebegett az ifjak előtt. Gyula gyönyörködéssel kisérgette szemeivel a karcsú termetet, s derítette őt azon vidor elevenség mozdulataiban, minélfogva minden munka égni látszott kezei alatt. Most már engedjenek meg uraim, mondá az ifjaknak, hogy alkalmas heverésökből kirántani merem; öntözőket nyújta nekik által, s kert-veteményeiket kelle öntözgetniök azokkal. Tán kedvesebben fogna menni a munka, szóla enyelgve Gyulához, ha Klárcsika is velünk öntözgetne.

Úgy Vincze sem fogna elmaradhatni, felele Kálmán.

Ej mit? folytatá Póli; a szerelemben nincs tilalom-tábla, úgy-e Bélteky úr?

Gyula pirult és mentegette magát; s Póli szíves volt elfogadni a mentségeket.

Tán ki is fárasztottam kendet jó öreg? szóla ő nyájas leereszkedéssel az éltes kertészhez; menjen takarja be már esteli hideg elől az üvegtáblákat.

Gyulának igen tetszék ezen kíméltetése az öreg cselédnek. Ki az emberiséget mindenkiben tiszteli, ezt gondolá magában, van abban önmagában is tisztelni-való.

A báró leérkezék a kertbe egy pár vendégével, s lármásan üdvezlé Gyulát. Isten hozta öcsém uramat, kiálta, még is hogy lophata valahára időt számunkra is, attól a szép kis lyánkától! s darabig évődék az ifjúval, s jókat kaczaga annak zavarjain. Gyula ismét menté magát. Elfogadom a mentséget, ha kárpótlást igérsz öcsém! mondá a báró, ki szokott egyenességével, örömest szeretett a második személybe szökni szólításaival azoknál, kiket megkedvelle; és megigéred, hogy nevem napjára te is kijösz sógorommal a septemvirrel, Kisrétre hozzám. Hallom festész s tán poéta is vagy, s ezen embereket mindig különösen kedveltem.

Gyula szerény meghajlást tőn, s magát mindkét művészetben csak kedvellőnek mondá.

Az vagyok én is, mondá a báró; nekem barátom s úgy vélem az emberiségnek is mindenki, ki az életet rózsaszínben tekinti, s abban látatja azt másokkal is, ki más szebb életből, más jobb világból kölcsönözget színeket, hogy azokkal e gyarlót számunkra szépítse, s kedves ámulatba ringassa, vagy nyájas előérzetekbe fúlasza a porhalandónak gondjait és terheit; ki a rózsának mielőtt azt kezünkbe nyújtná, letördeli szúró töviseit, hogy szaga, színe, szúrás remegése nélkül, kéjesebben gyönyörködtessenek. Olyan az ő saját életök is, mint ezen cserebogaraké, mondá kaczagva, s a virágba borult fákról szedegeté azokat, csupa virágok közt repkednek, zúgnak –

S gyümölcsöt nem látnak, domine illustrissime! közbeszökék szavával nevetve az egyik vendég, egy költői darabjairól ismeretes, de csekély vagyonú férfiú.

Igaz, felele komolyabban a báró, ebben egyeznek; de abban is különböznek, hogy ezeknek életök néhány nap, s a költőké századok; mert édes barátom, a cserebogár dal-zúgó költőcskéket, én csak verselőknek tisztelem. A halhatatlan költők nagy tekintetüek előttem, ámbár részemről egy perczet a jelenből, nem adok egy évért a jövőből, s nem egész századért a multból. Folyt a szó a művészet becséről, érdeméről; csakhamar szóba vegyült mindenki a társaságból, s Gyula főkép Pólinak csodálá kifejtett ismereteit a tudás e nemében, s találó észrevételeit abban. Ezen művészi kedvtelés, még egyszer oly kedvessé tevé rokonosságával a lyánkát előtte. Szóba jött a szép tudományok és művészetek csodás rokonsága egymással. A szép tudományok és mesterségek, mondá a báró, nős szövetségüek, egymással, melyben a férfi szép elmével hódít, a nő szép testtel bájol. Nálam a képcsarnokban állnak poétáim, s ritkát ismertem valamelyik nemében nagyot, ki a többi iránt is hideg tudott volna lenni. Ha értő nem volt is azokban, vonzalmat bizonyosan érzett keblében irántok.

Természetes is, mondá a fentebbi költő; mert maga a szép egy egész, mely körülfolyja a lelket, miként levegő a testeket, s a művészetek csak ennek részei, s mindnyájan a természetnek tündér-gyermekei. A plasticai művészet legközelebb csügg emlőjén, a festész már távolabb játszodozik tőle, a költő pedig szárnyra kelve lebeg felette. Mindegyike játszva szépít, szépítve boldogít.

Gyula előtt most lőn világos, most lőn megfejtve azon titkos vonzalma saját keblének, melyet főkép a költészet iránt abban mindenkor érzett, azon kéj, mely a régi költők olvasására olykor elözönlé lelkét, azon sejtés, vágy és óhajtás, melyek azt az ő koraik és hőseik felé ragadák.

A társaság egy mulatóban telepedett meg, Póli közte a maga kötésével; s a beszéd tárgya csakhamar a világ politicai dolgainak rostálgatása lőn, mi a bárónak egyik szenvedélye látszék lenni. A politizálás, úgymond, valóságos firmája a férfi társaságoknak. Jól esik alkalmasan ülve, nagy dolgokról, nagy változásokról, világi zajokról kényént beszélgetni; házi kis munkák és fűtött kályha mellett, állományi eseményekről végezni, jósolgatni, véleményekre, pártokra oszlani, valószinűségekkel hadazni magunk körül, s véres háborúk helyett szó-csatákat folytatni, mik nyelvet és eszet köszörülnek, de távolesvén ki köreinkből, közelről nem érdekelnek bennünket s epéinket nem mozgatják. A világ messze zajjait eresztvén szemlénkre, kedves nyugalomban érezzük, itthon a béke csendjét. Ilyenkor gyakran szép alkalmam akad mosolyognom azokat, kik messzedolgokért lángolnak, s itthoniakban hidegek.

Csak az a kár, méltsás úr, mondá a másik vendég, egy jeles tudományú professor, hogy a magános egyénre nézve, ki a munkás rugókat nem láthatja, a politizálás s kormányok dolgairóli vitatkozások, rendszerint nem egyebek találgatásnál, s igaznak, féligaznak, gyanításnak, ámításnak, hírnek, s elmefutásnak egymás felibe állítgatásánál. Alacsony sorsból, nagyszerű és állású dolgokról és emberekről itélni, rendszerint olyan, mint hangászatról, melyből csak egyes hangok, s legföllebb csak a gordon zúgása hat messzünnen füleinkbe, hozni itéletet.

Épen ez a kedves az egész dologban, kaczagá a báró; vaktában jósolgatunk, s ha találtuk a dolgot, jelét adtuk elménk élességének, s mi elégedettek vagyunk önmagunkkal. Ha csalódtunk, mit sem vesztettünk; minden vonzalma vitatkozásinknak egyedül ez volt: «nekem van igazam». Ámbár barátim, ezt veté félkomolyan utána, ez a «nekem van igazam» alkalmasint több rosszat szült a világon, mint járvány és háború együtt.

Ezen előbeszéd s mintegy apologia után, szemlére eresztettek a száraz és vizes világ dolgai. Gyulát csak azok látszattak érdekleni azokból, mik a magyar hazával távolas, vagy közeles viszonyban állottak.

A híves esteli lég, fölmenésre inté a társaságot. Öcsém, te művész vagy, így szóla a báró Gyulához, lásd meg Póli arczképét, mely félmunkában még a festő-álláson áll. Gyula valamint a báró is, nem valának elégedettek a festéssel; amaz óhajtását jelenté megpróbálhatni a maga erejét, Póli arczképe levételében, melyet azon homályos vágy látszék szülni benne, hogy alkalmas ürügyet nyerhessen, többet mulathatni a nyájas háznál. Póli szót ejtett Gyula előtt arról is, miként atyját óhajtná titkon levétetni, s névnapja ünnepén meglepni őt arczképével. Az ifjú kapott az adott alkalmon, s szívesen ajánlkozék.

Napot rendele a báró, melyen képgyűjteményét, megmutatandja a kis társaságnak, melyre ez meg is igérkezék. Az alatt is Gyula szorgalmas volt tett ajánlkozása teljesítésében; s legelőbb is Póli lefestésével sietett. E végre Kálmán hozta össze a párt, s a munka azon bizonyos órákra szabatott, miken a báró ellehetett Pólija nélkül.

Gondold el barátom, mondá Kálmán, a mint szereivel Gyula áthozakodék; Póli erővel egyszerű köznapi köntösben kivánja festetni magát.

S úgy vélem, mondá Póli, van is kis igazam benne. A gála-köntös mintegy kiemel önmagunkból bennünket, és vagy szokatlan kecseket, vagy feszességet kölcsönözvén személyünknek, megcsalja a hasonlatosságot, s úgy tapasztalám, hogy a szemet is rendszerint az arcztól, minek fő szempontnak szükség lennie, magára vonja el.

Helyes, mondá Gyula, én csak a nagy hivatalú és rangú férfiakat kívánnám gálában festetni, hogy köntöseik szólják rangjokat, s mutassák ki azon osztályt, melyben hivataloskodnak; annyival is inkább, hogy ebben rendszerint leginkább tetszenek önmagoknak. Másokat rendes öltözeteikben óhajtnék festetni, minthogy ezek inkább adják ki a szokott testtartást és arczvonásokat, s nem kívánnak ünnepélyi feszességet arcztól és testtől. Czélszerűbbnek is vélném, rendes foglalatosságaiban festeni őket inkább, mint meredt ülésben, vagy testtartásban; s ez alkalmasint egyik oka rossz arczfestményeinknek. A bár hasonlatos vonásokban, gyakran különböző lélek festetik. Azonban a szépnemet, melynek saját rangja nincs, leginkább óhajtnám azon köntösében festeni, mely vagy legkedvezőbben áll testén, vagy melyben leginkább tetszik kedvesének.

Hosszas tanácskozás után, Gyula javaslatából, azon ruhában állapodott meg Póli, melyet ama bálban viselt volt, mely első alkalma vala ismeretségöknek. Gyula munkához fogott. Tréfa közt vett ülést Póli, enyelgve tiltatott el arczától a fölösleges világosság, Gyula igazgatá fordulását és tekintetét, s festészi szabadsággal forgatá üléshez a szép fiatal leány tagjait. Kálmán derült kedvvel tőn gyönge czélzásokat, s ritka arczkép fösteték valaha vígabban, mint a Pólié. Azonban mihelyt Kálmán kifordula a szobából, mi gyakran megesék, komolyabbakra vonúlának Póli arczvonásai, s Gyula munkától szűnve, követelé előbbi derültségét. Kedves tárgy körül hagyja nagysád forogni képzetét, mondá.

Jó, felele Póli, mosolygásra nyílva, gyöngéd nyájassággal tekintetében, minthogy bál-ruhámban festetem, azon kedves bál örömeit fogom lelkemben visszaéldelni. Kéjes szívveréssel csókola kezet Gyula, s tovább feste. A mint a fővonásokat végzé, feloldá Pólit mára az ülés unalmától, s ez a Gyula széke megett, szemlélni hajola a munkát. A lyánka meleg lélekzetét érzé arczain az ifjú, vállán biztosan feküvék az egyik keze, s őt kedves zavar fogá el a további dolgozástól. A világért nem mozdul vala feszes ültéből, míg Póli föl nem egyenesedék.

Párnap mulva kész vala a kép, s Póli vidám igézetben álla a vásznan. Kálmán a festményt szépnek ismerte, megadta annak a festészi érdemet; de az arczban idegen lélek-vonásokat talált.

Igazad lehet barátom, mondá Gyula, én azt óhajtnám, hogy az arczfestész, egy arczot se venne le addig, míg a személyt, kit fest, lelkének legalább fővonásaiban nem ismeri; különben kénytelen: vagy festészi érdem nélkül, csak híven, legföllebb ügyes kézzel dolgozni, vagy hasonlatosság rovására, idegen lélek-vonásokat adni az arcznak. Az egyénnek belsejét, annak megfelelő valódi külső alakjában és színezetében adni elő – ez az igazi arczfestészet titka.

Gyulát, bár nem vala teljesen elégedett művével, vigasztalá Pólinak elégülése, és az, hogy Kálmán is csekélynek lelé azon hiányt, mit pótolandónak óhajtna a képben, de mit megnevezni maga sem tudott.

Alig létezhetik hálátlanabb munka az arczfestésnél, mondá Gyula. Valamint minden arczban, úgy minden néző szemben is, csaknem annyi az egyediség, mint tárgyalagosság, s a festő műve soha sem vívhat ki közmegelégedést magának; tán ez az oka, hogy az arczfestészeknél oly gyér a művészi büszke tűz, és oly gyakori a hideg közönyösség, minélfogva művök, könnyen csak kézmívesi dolgozattá aljasul le.

Kedves látogatás várá otthon Gyulát. Káray érkezék be a septemvirhez, részint pörös dolgai végett, részint hogy külföldi utazások iránt végezzen. Ő nagyon helybenhagyá az ifjak határozását, utazási előkészületeik iránt, s forrásokat fedeze fel nekik azokhoz. Csakhamar barátjok lőn az ifjaknak, kik nyílt bizalom mellett, nyájas tisztelettel viseltetének a korosabb, a tanultabb és tapasztaltabb férfiú iránt. A septemvir, ki különben is mint egykori kitünő tanuló-társát kedvellé, tisztelé Kárayt, különösen kedvkereső vala most, fia tekintetéből is iránta; az vala a többi ház is. Most különösen vonzók és oktatók valának az asztal-feletti beszélgetések és vitatkozások. Egy estén szóba jött, némely megyékben, lassú folyama a köz dolgoknak, tisztviselői között.

Hazámfiaitól azt kivánnám, mondá Káray, hogy ne hagynák magokat elöregedni a hivatalokban, engednének helyt a munkásság-vágyó és bíró ifjúságnak. Nem egyszer tapasztalám, miként a kor tehetlensége, eltörlé az előbb aratott érdemet. A septemvir nem hajlott ezen gondolatra. Öregnél a tanács, mondá.

Azt nála is hagynám, felele Káray; de a kivitelt a munkás és izmosabb kornak adnám által. Nem maradna-e az ország és megye gyűlésein, elég pálya számokra fenn, melyen tanácsadásaikkal használhatnának a honnak, annak terhelése nélkül, és szövétnekül világíthatnának az ifjúságnak?

Az öreg házi orvos, ki most a főispánnét folyosórul gyógyítá, a septemvirhez álla. E század szelleme, így szóla, úgy látszik, nekünk öregeknek nem igen kedvező. A minap egy társaságban hallám vitattatni azon elvet, hogy némely nyavalyák gyógyítására, mik az újabb időben változott életmód által, változott alakot öltöttek magokra, s inkább a század nyavalyáinak mondathatnak, ifjabb orvosok által gyógyíttassanak inkább, mint agg orvosaink által. Mert úgymond, ezeknél a tapasztalás és hosszas gyakorlat, könnyen egyoldalúságot, és megszokotthozi ragaszkodást szülnek. Innen az újabb felfedezések, tapasztalások, gyógyszerek, és gyógymódok, azok előtt rendesen idegenek maradnak, irántok ők rendesen bizodalmatlanok, s így elmaradnak az idő, a kor és század szellemétől, s az új nyavalyáknál régi utakon bukdácsolnak.

Nincs is egész igaztalanság ebben, mondá Káray, ha szinte a vádat, mely általánosságban különben sem fogna megállhatni, kissé túlvittnek találom is. Gyarlósága az embernek, megszokni mindent, s így elveket is. Ezen köz gyarlóságtól épen nem ment az orvos is. Vannak mindegyikének, ki korosabb, kedvelt és gyülölt szerei, színtígy nyavalyái, mikben szerencsésebb, s modorjai a kórjelenségek összevetésében, miktől nem szeret messzetávozni; szintúgy mint minden nevezetes festésznek vannak néhány szinei, mik iránt különös előszeretettel viseltetik, és megszokott ecsetvonásai. Megvan továbbá azon viszketeg is bennünk, hogy vénségünkre tanítni vágyunk inkább, mint tanulni; s ez az orvosi tudományban, mely folytonos köztapasztalásnak tárgya és eredménye, meg nem állhat.

Az nem vezet egyébre, mondá buzgólag az orvos, mint arra, hogy az öreg orvos, biztosabb útra szokván, nem könnyen tér el attól, minden új koholmányú, s jégre épített rendszerekre. Hány ilyennek értem már én meg, fel- és letünő csillagát! Hányszor nem cserélgetünk a világban ó tévedésekért újakat, s nem ritkán veszélyesebbeket!

A septemvirnek kedvtelése vala, az öreggel, kit kedvelle, vitatkozásokban évődni, s új alkalmat lele erre, a mint a nagysás asszony orvos-üvegét kihozák. A főispánné nem vacsorált, s a hosszas asztali beszélgetés-közben, eljött a bevétel ideje.

«Minden órában egy evő kanállal» olvasá az üveg papir-foltján a főispán. Alattomban felkéré az asztalnál lévő kanalakat, mikből kisebbek és nagyobbak valának felrakva, a mint azok többféle nemzetségi osztályokból szakadtak volt a család birtokába. Eleibe tevé ezeket az öreg Aesculápnak, mosolyogva kérdvén tőle: melyikkel vegyen be neje?

Értem, méltsás úr! felele az öreg; a kétes bevevéseknél határozottabban is szoktunk mi rendelni. Jól tudom, hogy a biztos természetben, biztalan tudomány az a miénk; de nincs-e elöntve az emberi gyarlóság, s általa korlát vetve, minden osztály tudásában? Elhatározzák-e nagyságtok, midőn botokat itélnek a rabra, azt, hogy milyen erejű hajdú, milyen vastagságú bottal üsse el azokat rajta?

Káray ismeretes és járatos volt a báró házához. Gyula, hogy biztosabban menjen elő a báró arczfestésében, Kárayt kéré: ismertetné meg őt a báró némely lélek-vonásival, s ez szivesen engede a kérésnek.

Az öreg báró Regéczy Orbán, így szóla ő, egyetlen a maga nemében. Bajtalan élet, öröm-éldelet és kényelem, voltak gyermek kora óta szíve vágya, s czélja és eleme lekének. Már az oskolában, egyedül magának volt, az akkori szokás ellen, külön szolgálatja, legalkalmasb szobája, első asztala a városkában, és fogadott kocsija, mely sarakban felhordá őt leczkékre. Költő pénzéből kész volt gyermeket fogadni, ki felhordá utána könyveit, írásait, írószereit a tanításokra. Később társalgási pénztárt gyűjtött össze, egyedül víg tanyázásokra, maga volt a tanya-mester, ő rendelgetett a részvényeseknek napot, órát, nemet és szabályozást a víg mulatozásokra. Szerette őt mindenki, s az ő szíve is mindenki eleibe nyiltan repült; lelke, miként az örömnek, úgy mindenki barátságának nyitva állt, s a többieknél rakottabb erszénye, szinúgy. Otthonról társzekér jára be hozzá eleséggel, s ez rendszerint a víg tanyák javára érkezék.

A báró egy volt a jobb tanulók közöl, de ebben őt inkább szerencsés talentoma, mint szorgalma segíté. Mit sem gyűlölt inkább mint huzamos észkínzást, miként nevezé a tartós figyelmű és ráfordítású tanulást. Innen a mathesist, algebrát nem szenvedheté; de annál jártasabb lőn a politicai és széptudományokban. A költőket elragadtatással olvassa még most is, s Horátzot, már ifjonta kedveltjét, majd egészen tudja könyv nélkül ma is; mert úgymond, ez tele van élet-bölcsességgel, s joviális szeszélylyel nógat élni sietnünk.

Elvei nemesítve azok, mik egykor Epicuréi valának, vagy is inkább neki tulajdoníttatának. «Személyünk a legbecsesb a világon, s nincs körülmény, mely megérdemelje csak egy órai törődésünket is, annál kevésbé bánatunkat. Kiki középpontja a világnak, s ő körülte forog az, minden dicsőségével, örömével együtt, s ezen kurta életre tulajdona neki mindezekkel; maga a hibás, ha nem használja amazt, vagy rosszul gazdálkodik ezekkel. Éltünk szűk folyama, ez a néhány csepp az öröklét tengeréből, egyformán suhan el tőlünk, akár virág virított annak partján, akár vad tövis. Ragadj meg tehát minden örömet, mit körödbe ránthatsz, s mi nem bele-való, ne hajházd, nehogy elégedetlenség munkás férge rágja le, bírható virágidat is. Ne felejtsd, hogy a valódi öröm, lélek-elégedéssel párított jóléte a testnek.»

Mind ezen síkos elvek mellett, a báró egyike a legjózanabb, legemberszeretőbb halandóknak. Világgali, de főkép önmagávali béke, éltének főiparja; mert úgymond, ezek nélkül minden öröm csak futó mámor. Az öröm-leélésben egész rendszert tart. «Ne öld el egyik öröm-éléseddel a következőt» ez egyik szabálya; botor gazda az, ki míg a fa gyümölcsét szedi, gallyastól töri le azt, s megfosztja magát a jövő évek reményeitől. Innen, jóllehet az asztal örömeit kedvelte, folyvást a legjobb étele, bora, ágya s mindenben a legválogatottabb kénylete volt is a vidékben: még is soha semmiben mértékletlenséget nem mutatott. Közlő, barátságos ész, szives ő mindenki iránt; mert úgymond, a társaságos embernek, társalgás a fő örömforrása; jótevő majdnem a pazarlásig; mert sajnálja mindazokat, kik elől minden öröm-forrást mintegy kiapadottnak lát.

Ezen elvekkel tökéletesen egyezik könnyű kedélye. Víg eleven véralkatával szivesen megkap minden alkalmat, hogy vigan tölthessen egy napot, órát vagy perczet. E végett különösen kedveli a házi ünnepélyeket. Megül minden név- és születési-napokat, melyek házára esnek, meg eleitől fogva a keresztelői és nászi lakomákat; minden télen vadászatokat, farsangi bált, minden tavaszon zöld majálist ad, s gyermekesen örül már az ezekhezi készületeknek is. Néha maga is elmegy ily házi ünnepélyekre másokhoz; de inkább szereti a mulatságot saját házánál tartani, minthogy a jövés-menés s vendégi tartózkodás, nyugalmával nem igen férnek meg. Innen vendégfogadót meg nem szenved falujában, hogy így a vendéget udvarába szállni mintegy kényszerítse; háza ritkán üres vendégtől, annyival is inkább, hogy állandó jó kedve, öröm-nyíltsága, sőt már derült arczvonásai is, a legszivesebb gazdának alkották őt a hazában. Ő érzi s érti is azt a gazdai szép kötelességet, hogy vendégei necsak gyomorban vendégeltessenek meg, hanem kellemesen és lelkesen is töltsék nála óráikat. Ha halál történik házánál, azonnal utazik, s torra nincs ember, ki elcsalhatná. Gyermekeit ezen elveknél fogva, kényletesen és lágyan nevelte. Nincs nagyobb méltatlanság, ezt szokta mondogatni, mint szigorúan és sanyargatásokkal nevelni gyermekeinket. A gyermekkor harmadát, ha nem felét teszi egész életünknek, s azt elnyomorogni az élet másik fele barátságaért nem a botorságig drága vásár-e? Síkos elveit, úgy látszik, leginkább fia öröklé el tőle; művészi hajlamát pedig némi részben Póli leánya, kit mindezért, mind háztartási érdemeiért, többi gyermekei felett kedvel.

Hogy ily elvek s háztartás mellett, a báró gazdasága nem mehet rendesen, könnyű elgondolni; e részben úgy látszik saját elvei játszódtatják őt. Ház és gazdaság rendjeinek fenntartásai, folytonos ügyeletet kívánnak, s olykori szembemenést és megküzdést a kedvetlenségekkel, miket ő telhetően kerülni szokott. A kedvetlen munkát és bajt pénzzel ölni el, szokott dolga. Nemcsak számot venni tisztjeitől átall hanem magát a pénzbevételt és kiadást is pontosan vinni restelli. Az örökös vendéglések, sokba is kerülnek és rendet is bontnak, mely a gazdaságnál mulhatlan föltétel. A pompát ugyan nem keresi a báró, mióta neje egy ranglátó és pompázó asszonyság, kiért a báróságot is kénytelen vala megszerezni, elhala, s inkább a kényelemre tekint mindenben; azonban nem is kerüli a fényt és pompát, s kivált már három leánya kiházasítására, követvén nagyobb házaink szokását, nagy részét vagyonának csillogással költé el.

Képgyűjteményét, már ez előtt néhány évvel láttam, így fejezé be szavait Káray, s ez szint azon szellemmel van gyűjtve, mint mely egész élte modorát átszövi. Egy sincs benne, mely kedvetlen tárgyat ábrázolna. A művészi kedvteléssel összeköti még a tárgyak gyönyörködtetését is. – Így udvarában meg nem szenved mord vagy elégedetlen komorságú cselédet, s ezen olykor természeti mostohaság miatt, kész a legjobbat, leghűbbet is elereszteni szolgálatjából; mert úgymond, kedves tárgyaktól környeztetni, pitvara a világi boldogságnak.

A rendelt napon siete Gyula, Káraynak és Vinczének társaságaiban, megtekintni a kép-gyűjteményt. Az öreg báró, öröm-lepetéssel fogadá Kárayt, s kitetsző nyájassággal az ifjakat. Isten hozott mentor! kiálta Káraynak, kit ekként szokott nevezni, minthogy egykor leczke-gyakorlójok, tanács- sőt intés-adójok volt néhányoknak az iskolában; rég nem láttad képgyűjteményemet, azóta nevezetesen szaporítottam azt.

Bútor és bútor közt, nagy különbség van az idegenre nézve. Ha egy derék férfiú, gazdaghoz lép be, s szobáiban csak drága, de ízlés nélkül halmozott bútorokat lát: azok és gazdájok felett valónak érzi magát, azon titkos büszkeségből, melynélfogva hiszi, hogy kürülmények embert nem tehetnek, sem nem pótolhatnak; de hol ezekben tudományt, ízlést, mívelt lelket talál, egyszerre mintegy előzve van nála a tulajdonos iránti tisztelet, s magát összeszedi a lelkes előtt. Ez utóbbi eset vala a bárónál is.

A festmények, részint egy nagy teremben valának felrakva, részint a többi szobákban felaggatva, s miként Káray megjegyzé, általánosan ki valának közülök minden kedvetlen tárgyúak zárva. Nem, ily áldozatot a művészetnek, bár tisztelem azt, nem teszek! mondá a báró, a mint ez iránt Káray évődék vele. Nem régiben barátom, szent András kínoztatását, Dominichinótól, csekélységért megkaphatám vala, s eleresztém azt; sőt magát a nagy becsű Laokoont, vagy Angelónak János fővételét sem fogadnám el, ha valaki azokat ingyen fogná is tolni szobor-gyűjteményemre. A fájdalom könnyen emlékeztet elmulta után is; a reppenő örömnek kell inkább emlékeztetésekkel szárnyát metszeni.

A képek közt kevés volt az eredeti mű; de többnyire nagy mestereknek, jeles művészek által másolt remekjeiből álltak azok. Én, úgymond a báró, föllebb becsülök egy jó remek-másolatot, mint egy középszerű eredetit. Óhajtnám, hogy többet ügyelnének erre művészeink, s ne nyitnának oly korán saját utat magoknak!

Ott álla Rubens szép nője, Caracci Krisztus-feje, Correggio Magdalénája, Rapháel Sixtini Madonnája, Correggio éjszakája, táj-festések Poussintól és Claude-Lorraintól, társasági darabok Wouvermantól, Tenierstől, Ostadetől: ezen utóbbiak ébredt vidorságokért legszámosabban.

Gyulának valódi lélek-legelés vala ezen művek szemlélése, s művészi szellemének sokakban fáklya gyújtaték általok. Elvont ismereteit, kivitelben látá itt, s megkapott lelke kedves világban járdala. Mily káros elmaradás, hazánk szegény sorsú művészeire nézve, így sóhajta fel, kényteleníttetni ellenniök ily oskola nélkül!

Ezen megjegyzés, természetesen azon módokra és eszközökre vitte a szót a társaságban, miknél fogva elősegítni lehetne hazánkban a még árva művészetet.

Könnyebb életet óhajtnék hazámban, úgynevezett szép lelkeinknek, mondá a báró; szabad elme, gondtóli üres pálya, önkedvtelésének, szenvedélyének derülten eredt lélek, szükséges kellékei a költőnek és művésznek. Miként madár a föld felett, lebegjenek ők az élet felett, miként lepke, repkedve igyanak ők virág-nectárt, miként méhecske, vígan dongva szedjenek mézet a jelen és késő korok számára. Ha hangyaként élelem után száguldoznak, elcsillan az isteni szikra nálok, vagy elfúl az élet gondjaiban.

Fő eszközöknek gondolnám e részben, mondá Káray e kettőt: útat nyitni művészeinknek a tökélyesb kiképeztetésre, és alkalmat nyújtni nekik arra, hogy becsültetéshez s könnyebb élelem-módhoz juthassanak. Az első úgy lehetne eszközölhető, ha felsőbb ügyelet – lenne az academiai, vagy művészek és műkedvelők egyesülete – jeles európai művészek által másoltatná, vagy illetőleg mintáztatná – minthogy eredetiekhez még most sem erszény, sem remény nincsen – azon régi görög és újabbkori remek műveket, mik a művészet osztályaira nézve időszakokat alkottak. Nem fogna nehéz lenni, megkapni gypsz- vagy viasz-öntésekben, a híres görög mívű Laokoont, Apollót, Vénust, Antinoust, a küzdőt; s újabbak közöl az Angeló Mihály tizenhat emelkedett medaillionjait. Ezek mellett megkellene hozatni, az oskolás remekeket, hadd tanulnák művészeink, a hibátlan rajzolást, a magasztosb és nemesb tiszta ízlést. Rapháeltől, Dominichinótól és Caraccitól; a kedvességet Correggiotól, Parniggyanotól, s a báj-ecsetű Guidotól; világosítást és árnyékozást Rubenstől, Van-Dycktől és Rembrandtól; színezést Titiántól, Georgionétól. Mindezeknek remekjeiből a nevezetesbeket, jeles másolatokban megszerezni, nem fogna erőfeletti költség lenni; s ifjú művészeink köz termekben munkálhatnák azok után tökélyíthetésöket. Ezen fölül, nagyjaink közt ritka az olyan, ki ne birna néhány eredeti remeket, s azokból egy kettőt ne volna kész, legalább közhasználásra, hon számára átengedni. Hazánk egyházaiban is birunk több jeles oltár-lapokat, és szenttárgyú festményeket, Pater Norberttől, Ősertől és másoktól.

Én azt tartom, mondá a báró, a nélkül hogy jó barátom, szép óhajtásodnak ellenszegülni kivánnék, hogy önmaga a természet lévén eredeti szülő anyja a művészetnek, ő maga is képezheti leghívebben a fiatal művészt. Magok a legremekebb ó és újabb művek sincsenek hiba nélkül. Lám, ím itt Correggio éjszakájában, melyik értő nem óhajtná ki hagyatni az oda nem illő holdat? Dűrernek ritkán jó a levegője; s nem szoknak-e ezen művek által fiatal művészeink, tán inkább a mesterek modoraihoz és sajátságaihoz, s nem ritkán hibáihoz is, mint a hibátlan természet hűségéhez, és remekek jelességeihez?

Abban igaza van nagysádnak, felele Káray, hogy a tős példány mindenkor a természet marad; mert kivülötte nem találunk formát, alakot képzetünknek, s ő véges elménknek foglaló rámája. Benne gyökerzik minden tudomány, igazság, s azon bölcsek, kik a természeten túl vagy kivül keresnek igazságokat, déli napfényben gyújtogatnak silány fáklyákat. De a természet nemest és nemtelent egybekeverve zár magában, miket általánosságban, minden megválasztás nélkül, az isteni művészet fel nem foghat; s nem könnyíttetik-e, nem biztosíttatik-e a választás nekünk, az által, ha láthatjuk: a lángelmék miként ejtik csodált remekeikben ezen kiválasztást? a természetnek ezen nemesítését? Ezekben már csak a tévedéseket kell kikerülnünk s tovább építnünk a már felépültnek felibe.

Majd általában a müvészet és művészi ízlés sűlyedésének okaira fordult a beszéd, s a báró azt jegyzé meg, hogy hazánkban, különösen a festészetről szólva, a művészet ezen ágának technikai részére nézve, több ügyeseket ismert ugyan, de annak költői emelkedésére nézve, alig egy kettőt.

Én ennek azt vélem okának, mondá Gyula, hogy nagyjainknál csekély a honi művészet iránti pártfogás, s ez, az élet szükségeivel küzdve sínlik. Továbbá kevés az értő, a szenvedélyes, s így csekély és ritka a művészet iránti figyelem és méltatás. Csak művészi szellemű, képes megitélni a művészek dolgozását. Más, felfogja tán számolni tudni az eredményt, a hatást, a művek közti különbséget; de nem fogja utánszámolni érteni azon nehézségeket, miket a művész művében legyőzött, s így nem valódi érdemét ennek.

Lehet egyik ok ez is, de nem egyetlen, viszonzá Káray. Csodált festészeink többnyire szükséggel küzdtek. Rapháel hordó-fenékre festé képét, melylyel a fogadósnál tett adósságát lefizeté; híres prophétáját Rómában az Augustinusoknál, szabójának tartozott bérben festette! s Correggio szintígy inségben festegetett. Pártfogás fejthet ki ugyan lángelmét, és amannak hiánya némileg nyomaszthatja ezt; de hol ez nem létezik, nem teremtheti pártfogás elő, sem a hol létezik, el nem ölheti azt a pártfogás hiánya. Értést, irányt, és alkotó erőt, csak rászületés és saját ipar nyújthatnak. Én fő okául a művészet sűlyedtének, úgy hazánkban, mint másutt, a század uralkodó szellemét tartom. Úgy látszik, mintha századunkban, mindenben, életben, munkásságban, irodalmi, művészi, és kézmívesi dolgozásainkban, bizonyos felületesség, bizonyos futólagosság volna sajátunk; s az a lelkesség, erőtelj és erőráfordítás, az a mély nyomósság, az a műveinkbeni mintegy önkimerítődésünk, mik a régieket halhatatlaníták, nem találtatnának fel többé nálunk. Az újabb kor, úgy látszik, nem bírja oly biztos mérszerét, a nagyszerűségnek, vagy is egyszerű nagyságnak, mi fő tetője a szépségnek, mint az ó kor bírá vala; helyébe a könnyű, a tetsző, a csinos lépett. Futólag szemnek és szívnek tetszeni, fő vágy, ipar és czél már ma művészeinknél. Pedig íróban, művészben, sőt kézmívesben is, nem szeretem azt a korai és könnyű önelégedést. Bizodalmatlanul szigorú legyen inkább maga iránt, s higyje, hogy alatta áll mindig pályájának, bár sokat haladt is azon; mert a művészet, miként maga a természet, nem kimeríthető. Foglalásokat tehetni a művészet pályáin; de teljes meghódításokat nem! Mennyei lajtorja a művészet, melynek fokaiból, egyik többet hág meg, mint a másik; de a legfelsőbbre juthatni fel, egy halandónak sem adatott! Mai korban, mindenben sokat akarunk és könnyen. Innen átfutó divat simúl ma minden tevéseinkbe, divat magába a művészet szentjébe is. Hogy a festésztől el ne távozzam, nem áraszt-e el bennünket a sok lelketlen arczfestés? Gazdag és szegény, festményben bírja már ma magát és magáéit. Kiki elégedett lévén önbecses személyével, csak hasonlatosságot kiván festőjétől, nem művészi tökélyt! A művész szívesen teljesíti azt, mit teljesítnie könnyű és jövedelmes, s így elhanyagolva önmagában az isteni szikrát, fest legfölebb – ügyesen. – Hajdan nevezetes férfiak és nagyok festeték magokat, lelkes ecsetek által, s kölcsönösen tiszteltetve valának festő és festetett. Nem így ma; festészünk s főképen arczfestészünk, mintegy árverésre eresztve olcsóságát, és hizelgő szolgálatát, sűlyeszti a művészi érdemet, és művészet szép becsét.

Ez Gyulának, ki most épen e nemben forgott, valódi tükör-mutatás volt; hallgatott ugyan, de eltökélte magában az arczfestést oly ritkán gyakorolni, mint csak lehet; most is azzal mentegeté az arczfestőket, hogy köztök sok jelesek találtatnak, kik a test vonásiban, lélekkel festik a lelket; s ezt nem tagadá Káray is.

Eleitőlfogva, úgymond ő, dolgoztak a legnagyobb művészek is az arczfestészet nemében. Már Apelles festé Nagy Sándort, Titian az emmauszi szent vacsorában, mind élők arczait festé. Van-Dyck ily ecsettel még kincset is gyűjtött magának. – De a régiek külön arczfestési osztályra nem szakadtak soha, s ezen elvet látszottak e részben követni, midőn mintegy kénytelenek valának arczfestésre lehajlani: hogy ki magát a művészetet érti, bizonyosan érteni fogja annak egyik csekélyebb részét is.

Az öreg báró megtartá vacsorára a társaságot, mi Gyulának óhajtott dolog vala, alkalmat remélvén fogadott azon czéljára magának, hogy a bárót titkon levehesse. Póli pajkos ravaszsággal talált ebben módot. Atyját ügyesen befoná kedvelt tárgyába, a politizálásba; Gyula számára pedig elkéré tőle, Rubens luxemburgi galleriájának rézmetszeteit, külön gyertyákat teve ennek, papirt és ólmot ada kezébe, s a jókora könyv ótalma alatt, a földabroszon merülve keresgélő bárót szerencsésen lekapá. Így! súgá örvendve a körülte sürgő lyánkának, ezt áttenni s kidolgozni nem leend immár nehéz.

Ritka est suhana el kellemesebben Gyulától, mint ez. A báró természetes vidorsága, ártatlan évődései idegennel és háznépével, közbe-közbe lelkes beszélgetései az asztal felett, az a fesztelen és erőtetlen szellem, mely a háznál uralkodott, s mely még gyermekeit sem korlátolá atyjok előtt, az az otthonos szabadság a vendégre nézve, mind oly jelenetek valának Gyula előtt, mik eszméletét egészen elbájolák. Szembeszökő vala az asztali beszélgetéseknél előtte azon különbség, mely atya és fiú lélek-vonásaik közt mutatkozott. Öröm és éldelet vala vágya mindkettőnek, de mily különböző útakon keresék azt! A báró nyilt keblet hordozott mindig, azzal fogadta s viszont közlötte azon örömöket, miket természet és emberek önkényt nyújtottak neki. Kálmán kizsarolni óhajtá magáéit az emberektől, egyenetlen osztályt, maga részére hajlót, kivánt e részben, s minden simasága mellett is, nem hagyá magához közelférni a társalkodót.

Vacsora után Póli maga szobájába vezeté az ifjakat. Noe kis bárkája vala ez. Kályha alatt kényletesen feküdt egy elhízott mopszli, szék-vánkoson egy különös szépségű macska, s kalitkákban mindenféle madarak függtek széjjel. Ezeket Póli gyermekes nyájassággal rendre mutatá be az ifjaknak, s mindegyike körülhízelgé szeretett úrnőjét. Gyulának eszébe ötlék azon köz megjegyzés, hogy az állatok barátja, ritkán nem barátja az embereknek is. A falakon néhány kép függött, s egy szegletben zongora állott.

Nagysád játszik is? kérdé Gyula, s kérőleg széket igazíta a hangszerhez.

Valamit, felele Póli, s ülést fogván, néhány darabokat játszék. Póli nem nagy művészséggel veré a zongorát, de érzéssel, s Gyula csodálva jegyzé meg, hogy kedvelt darabjai, mint látszék, kedélye ellenére, inkább érzelgők vagy szomorúk. Kedvvel játszá el a Gyula bálja darabjait is, miket végezvén: játszd az «Epedést» kéré Kálmán, s Póli nyájas készséggel játszá e dalt, művésztelen kedves hangjával kisérve azt:

Az alatt a csapodár és kézhez szokott macska, a társasághoz simult, s elfoglalva látván játszással úrnőjét, Gyulának, ki legközelébb üle ehhez, ölébe szökött, s nyájas törlészkedéssel kezdett hízelegni neki. Póli végezvén játszását, s látván állatja biztosságát, mint alkalmatlant el akará azt emelni Gyulától, ez udvariságból ellenkezék, a macska kapaszkodék, s körmét Gyula mellfodrába eresztve, jót repeszte azon. Ezen baj orvoslást kivánt. Póli nem bizván cselédre azt, tűt, czérnát vett elő. Bájoló, de egyszersmind kisértő is vala az a helyzet, melybe a gonosz állat párunkat hozá. Egymás ellenében, arcz arczhoz oly közel, hogy egymás lélekzet-fuvalmait érzék, a lyánka munkás keze az ifjú lángoló mellén, a lyánkának olykor-olykor kedves zavarral felpillantgató szemei, és szint olyszerű visszapillantásai az ifjúnak – valóban ritka bájú helyzetek valának. Szerencse, hogy Vincze és Kálmán a festményeket vevén szemléjök alá, a pár kedves kínjára nem ügyelének.

Póli búcsuzáskor maga világított le az előszobából a vendégeknek, s vidám enyelgésivel, kedves emlékezetet hagyott maga után nálok. Kivált Gyula, egész esve, körülte forgó édes jeleneteken jártatta gondolatit. Nem meré ugyan még szerelemnek nevezni Póli iránti érzelmeit; de Klárcsi vonásait gyengülni érezvén keblében, áldá az ég bölcs gondoskodását abban, hogy az emberi indulatokba, tán többször boldogító mint boldogtalanító állhatatlanságot szerkeztetett.

Káray itéletet nyert a hétszemélyes táblán s egyezésre utasíttatott. Békétlen lőn ezen a szelid férfiú. Húsz évi pörlésem, költésem után, legyek-e kénytelen egyezkedni? mondá a főispánnak, mit inkább pör előtt kelle vala megkisértnem. Nem czélszerűbb-e addig békéltetni, míg szív és erszény rongálva nincsenek? s nem lehetne-e a feleket törvény által kényszerítni arra, hogy mielőtt bármi pört megkezdnének, előbb megkisértni tartozzanak a béke egyezkedéseit? Ebben, és abban óhajtnék hazámban minél előbbi javítást, hogy törvényeink betű szerint vétessenek, s nemcsak kárpótlás, hanem büntetés is szabattassék minden törvényszegőre. Jelenleg a törvény lelke tolmácslatot kiván és fogad el, s ez mindenkor kétes és körülményektől függő. Legyen a törvény vész és hasznos eső, melyek tekintetlenül arra: mi határon mennek keresztül? egyedül a természet változhatlan rendét követik.

A septemvir nyugosztalá az avatatlan törvénykezőt. Hol nincs javítni való a gyarló világban? mondá; azonban óhajtásai édes barátom, úgy remélem, a teljesülés útján vannak. Hazánk egy deli hajadon, kinek fürtjeit, köntösét megbolygatá ugyan a vihar, s kinek öltözködésre még tán idő sem vala engedve; de a test ifjúi erőben, tavaszi virúlatban díszlik, s csak idő s öltöző-asztalka hiányzanak neki, hogy Európa több gálás dámái közt méltó ülést foghasson.

Káraynak szokása volt, lefekvés előtt kellemetest olvasni, s mintegy lélek-nyugosztalással készítni elő álmát. Most Virgiljét vevé elő, s letevé ágya előtt egy székre. Ez alkalmat nyújtott Gyulának, kinek még lelke tele volt a bárónál folytatott művészi beszélgetéssel, újra szót fonni Kárayval, a költészet és művészet becséről és rokonságáról.

Én, mondá Káray, nem tagadhatom, hogy előszeretettel vagyok a görög és római költők iránt. Úgy látszik: ők mind szivökben, mind érzetökben, inkább birták a természetnek, mely szülő anyja a művészetnek, nemes szépségeit, mint mi, kik azokat inkább elme-élességgel és okoskodással törünk kivonni abból és a régiek műveiből. Homért, ki egyszerű nagyságával, úgy álla maga korában, miként kopár homok-pusztáknak közepette terepély élőfa, maga jótevő árnyékával, mi ihleté örök műveiben egyéb, mint lelkes érzete a szépnek? Virgil, Horátz, a már koraikkal simábbak, már gyakran az elme gondos s olykor aggodalmas ráspolyát használják, mély érzelem helyett. Mi újabbak, ha Shakespeárral egyet kettőt kiveszek, apróságokra terülünk el, s éles finomságokkal szorítjuk el lelkünket.

Én azt vélem, mondá Gyula, hogy a formákra tartunk igen is sokat, s a nagynak, szépnek, lelkeinkben fekvő elemeit és anyagjait aggodalmasan amazokba szorongván, eltörpítjük, vagy épen elbénítjuk ezeket.

Lehet egyik oka csekélységünknek az is, hogy szolgai módon követjük formáit inkább, mint lelkét, példány-műveinknek. A csodált lángelmék majd mind új formákat öntöttek műveiknek, a nélkül, hogy az örök szépnek határán túl léptek volna. Én inkább óhajtnám, hogy kritikáink és aesthesisseink, a szépnek-lelke, philosophiája, s az egyszerű nagyság körül forognának oly kimerítőleg, mint ezt ma annak külső formái körül teszik. Ezen utóbbiakra nézve egyedül azon fő szabályt kivánnám felállíttatni, hogy az arany almák, ne fa- vagy ólom-tányéron, hanem azokhoz illőleg tétessenek fel. Kétkedő figyelemre serkenthetne bennünket azon gondolat, hogy maga a természet is, mindig változtatja formáit, s aesthetikáink is, a formákra nézve, időszakonként, miket láng-elmék szültek a szép irodalomban, már eddig is sokat változtak, s még sokat változhatnak.

Úgy találom, mondá Gyula, hogy ezen apróságok körüli aggodalmas bibelődés, festészeinket is bántja. Mily gyakori ma már a Horátz fáber imussa, ki tapadó gonddal vesztegel a köröm és hajszál festegetésében! Ez az apróságokrai hanyatlás, bizonyos törpeséget szül a lélekben; s ennek szabad reptét foglyozzák, a minden kicsinységre kiáradozó szabályok.

Úgy látszik, mondá Káray, hogy általában a művészetben is korszakok vannak, különös sajátságokkal. Mélység vala a régiek kora, terjeszkedés a mienk, és ipar mindennemű ismeretet rendszerbe vonni. Ezen két sajátság dolgozik aesthetikáinkban is. A szép körüli mélység, szívből buzog fel a főre, terjengés pedig és rendszereskedés, fejből le a szívre. Az ízlés, vagy is szépnek felfoghatása, alkalmasint mércsője míveltségünknek, és kivonatja, lángja annak; s így mostani ízlésünket is, korunknak ama sajátsága fogja vezérleni. Korunkban, a főnek kell az ízlést előbb megnyugtatnia és meggyőznie az iránt: mi szép? és mintegy felszabadítnia arra, hogy belőle származott gyönyörködésének eredhessen. Azaz mindent biztosan akar tudni: miért tetszik? s ezen nyomozásban a túlságig menvén, akként van gyakran, miként természet azon búvárja, ki egy látást szaglást ingerlő kies rétből, nem merne addig gyönyört érezni, míg annak egyes növényeit, virágait nagyító üvegen nem csodálná.