A BÉLTEKY-HÁZ (continued 4)

Gondolnám, közbeszóla Vincze, az egész dolgot az fogná elhatározni: ha biztos jellem-jegyét adhatnók a szépnek.

Mely alkalmasint, mondá Káray, inkábbára csak a szívben és érzelemben él, s ezeknek biztos tapintatában. Örökre szív és érzelem, fognak utólsó bíróiszéke maradni a szépnek. Mívelt ember ugyan minden esetre számot veend érzelmei iránt önmagától, de ezt csak azon viszonyban fogja tehetni, melyben a szépnek művei, saját lelkéhez és míveltségéhez állanak. Ez fogja tenni a szépnek alanyiságát, tárgyilagosságát pedig, bár miként okoskodjunk, a mívelt férfiak itéleteinek többsége.

Gyula nem vala e részben egy véleményben Kárayval; félté a művészetet ily bizonytalan alaptól. Kell lenni, így szóla, a szépnek valami bizonyos jellem-jegyének, alapjának a természetben. Úgy vélem: Homér Virgil, Rapháel, Angelo, Mozart remekei nem azért szépek, hogy legtöbbeknek tetszenek; hanem azért tetszenek legtöbbeknek, mivel szépek.

Azért, felele Káray, mivel legtöbb mívelt lelküeknek tetszenek. Minden ember keblében szunnyad bizonyos ideálja a tökélynek, mely tehetségeinkkel és azokhoz képest, végetlen kimívelődésre képes. Az, minek felfogása ezen ideált úgy költi fel és fejti ki keblünkben, hogy a külső érzékekben gyönyört, lelkünkben pedig vágyat a végetlen tökély felé önt el, nevezhetjük szépnek. Vagy is a szép: végetlen tökélyek iránt kebleinkben szunnyadó ideáljainknak, tárgyakbani valósulása, úgy hogy ezen valósulásból gyönyör áradjon el kielégített érzékeinken, és sejtő lelkeinken. Így mindenkor alanyi fog lenni a szépnek képzete, s egyes míveltségek fokai, fogják megszabogatni annak is fokait.

Ha lángelmék, magasztosabb ideáljait költik fel a tökélynek keblünkben, megszűn előttünk szép lenni a tán előbb csodált alsóbb fokú ideál, vagy legalább veszt a szépségéből. Ezen alanyisága, ezen hasonlítás alá esendősége a szépnek, oka annak, miként mind írókra mind művészekre nézve, örök aestheticai szabály marad az, hogy a mívelt közönséget tartsák szemeik előtt. Mert ennek magasztosabb ideál él keblében, mely nehezebben borítható homályba. Hány hajdan dicsőített költő és művész, sűlyedt már ma homályba azon okból, hogy ezen szabályra nem ügyelt dolgozásaiban? Én azt vélem, hogy azok is, kik eddig úgy szólván halhatatlanok a művészetben, csak azért fénylenek, mert még nem érkeztek lángelmék, kik szépi ideáljaikat felülhaladták volna.

Gyula azt veté ellen, hogy a míveltséggel, nem mindenkor szokott aránylag fejleni ki és haladni a művészi ízlés.

Igaz, mondá Káray; a szépnek ideálja bennünk függetlenül nyugszik más tehetségektől, miként vadász-ebben, rejtélyesen a vad nyomának szaga. Minden míveltség mellett is, örökké gyéren fogott volna kiválni az emberiségből, azon néhány lángelme, kik időszakokat alkottak a szép körül; Homérok, Vinkelmannok; Shakespearok és Göthék, minden esetre gyérek fogtak volna lenni a szépnek világában. Azonban még is míveltségünk mindenkor áll némi viszonyban ízlésünkkel, vagy legalább ez ama nélkül nem haladhat a tökély magasb fokaira.

Darabig folyt a beszélgetés, mely számos új eszméket nyitott Gyulánál, s többeket, miket eddig csak sejtett, tiszta fényben kezdett látni most. A szó régi remekek olvasására fordult.

Sokat vesztünk, így szóla Káray, abban, hogy a régi remek írókat inkábbára csak iskolai falak közt nyomozzuk, nyelvbeli gyakorlatért inkább, mint azon czélból, hogy szellemeikbe hassunk, s e felett oly korainkban tesszük ezt, mikben szellemeiket felfogni sem fognánk lenni képesek. Emberi gyöngéinkhez tartozik az, hogy mi gyermek-korunkban nyomasztó kötelességünk vala, ritkán leend idővel gyönyörűségünk. Azon erőszakoltatás, melylyel az iskolákban, a régi classicusok kedvökért, gyakorta elvontak bennünket gyermeki édes mulatozásainktól, rendszerint szokott hátra hagyni eszméletünkben, egy kis idegenséget amazok iránt, mi miatt, érettebb korunkban sem igen vágyunk méltányolva szorosabb barátságukra. Engemet a későbbi tanítói pálya vont inkábbára hozzájok vissza, mint saját vonzalmam; s ezt csak később szülé nálam, azon majd elérhetlen nagyság és tökély, mely őket halhatatlanítja.

Kárayt egy darabon elkisérék ifjaink. Gyulára, a mint hazatére, már várt Regéczy Kálmán. Barátom, így szóla ez, ma egy nevezetes festésznek holmija eresztetik árverésre; jer tekintsük meg! Gyula kész vala, s a két ifjú egy szűk szobába lépe, mely tele vala jól öltözött férfiakkal. Az oldal- még kisebb szobából, egy éltes asszony hordogatá ki a képeket, s itten egy fiatal lyánka válogatá az eladni- és megtartani-valókat. Úgy látszék, nehezen kívána ez azokból némelyektől megválni, s mintegy áldozatot tőn az öregnek, többeknek ár alá eresztésével. Gyula lepetve vala, s az látszék lenni nagy része az árverő közönségnek. Mert a lyánka különös kecsekkel birt, s úgy látszott, mintha maga a művészet istennője, szállt volna le benne az égi hajlékából. Égszín könnyű ruha, bájolva folyt el rajta, s csak röviden nyúlt le, hogy lebegő lépteiben gátlást ne tegyen; hajfürtjei gondtalan csomóra tűzve álltak hátul, s pongyola kedves hanyagságban lebegtek elül. Szép hajlott orra, görög szépségnek tagja volt, s nagy barna szemeiben lélek tüze szikrázott. A lyánka ismerősen köszönté Kálmánt, s csakhamar biztos beszélgetésbe fonódék vele. Gyula a festményeket nézeglé, s néhányat megvásárla közőlök.

Hát a szép hívtelennel mit tegyünk Angelica? kérdé az öreg, egy festményt nyújtván által leányának.

Az maradjon édes anyám, felele súgva Angelica; kedves darabja volt atyámnak, bár gyakran elborult is felette tekintete.

A kép egy különös szépségű lyánkát ábrázolt, ki rózsát tartott kezében. A munka nem annyira szorgalmas volt rajta, mint lángoló ecsetnek dolgozása.

Kálmán többnyire Angelicával mulatozott; bemutatta ennek Gyulát is, mint jeles műkedvelőt a festészetben, s így befonódván a beszélgetésbe ő is, kedvesen töltött néhány perczet a lyánkával, még az árverők eloszlása után is. Az ifjak rövid napra megigérkezének ismét, s a lyánkának könnyű köszöntése, és az öregnek szertartó hálálkozása közt búcsút vőnek.

Hogy tetszik Angelica, barátom? kérdé Regéczy Gyulát.

Úgy látszik, lelkes egy leány; felele ez.

Az is, mondá Kálmán; de szép, de angyali! Az a fiatal gömbölyegség a deli tagokon, azok az ingerlő ajkak, az az igézet arczon és termeten!

Gyulának, nem tudá: miért? nem tetszének e szavak, s e szokatlan hév, a különben kimért érzelmű ifjúban.

Egy pár nap mulva ismét megjelenének Angelicánál. Az öreg ismét szós tisztelkedésekkel fogadá őket, a leány pedig nyilt szivességgel; s egyszerre bizodalmas vala Gyulához is, mint már ismerőshöz. Harmadik szóban már a művészetnél valának. Angelica saját festéseit mutatá elő, s Gyulát csodálat lepé meg. Rajzai nem valának ugyan mindenkor hibátlanok, táj-festéseiben gyöngének tűne fel fény- és árnyék-adása, a perspectivben sem vala egyaránt erős; de ecsetje bátor volt, színek vegyítéseiben és felrakásában értés tetszék ki, s kigondolásai és összealkotásai mindenütt lelkesek és költőiek valának. Művészi beszélgetéseiből még inkább kitündöklének lelkes felfogásai, s az a láng és lelkesedés, mely őt a művészet iránt gyulasztá, igéző bájokat kölcsönözött különben is ritka szépségének.

Berky, az Angelica atyja, híres festész volt, és szerelmes a maga művészi osztályába. Innen egyetlen gyermekét is, Kauffmann Angelica neve után keresztelteté, s villogó szemekkel sejté korán ebben, a még szunnyadó művészi lelket. Maga Berky, koptusi mord szótlan férfiú volt, elvonakodó minden társaságtól, minthogy ifjúsága örömeit egykor megzúzá a sors. Festése tárgyai is komolyak, gyakran borusak voltak; örömet és virágot önszántából nem festett soha. Szintúgy neveltetett Angelicája is. Világot és rangot ne ismerjen leányom, mondá Berky; minek szegény sorsát örömök bilincsül adni szivére? Legyen boldog, ámulatban; hiszen különben is nem ismeretlenség-e, legbiztosabb őrje ártatlanságunknak, s így boldogságunknak is? Ismeretség küzdést fogna szülni, mely mindenkor kétes a gyarló halandónál. – A gyermek inkább festegetett, mint bábjait öltöztette, mindent lerajzolgatott maga körül, s felhasznált minden papir-darabkát, minden festéket, mihez csak juthatott. Későbben oktatást adott Berky lyánkájának a festésben, s ez mindinkább nagyobba meré ecsetjét. Miként testi kincsei, úgy művészi eszmélete is naponként gyarapodának, s deli hajadoni korára, lelkestül s testestül művészné lőn. Azonban míg gyermek volt a lyánka: a művészet legyen kárpótléka! ezt szokta mondogatni Berky; de minél inkább növekedett amaz, annál inkább kerülgette őt kéjes gyönyörködés mellett, gyakori búsongás és a feletti aggódás: mi leend gyermekéből? Angelica, ha nem festett, művészi könyvet olvasott, vagy gondolatját tevé fel; a gazdasszonyság és háztartás, teljesen ismeretlen dolgok valának előtte. Világ- és ember-ismeret csupán művésziek valának nála, s inkábbára csak festményekből ismeré az emberi veszélyes indulatokat. Szüléi, egy pár koros barát, s néha festető vagy vevő, valának minden társalgása. Így ártatlan kedélye jót vélt mindenkiről, s tárt szívvel és elmével fogadott minden új ismeretséget. Mételyetlen tiszta kebléhez nem fért semmi tartózkodás, semmi gyanú. Művészi éldeletei valának minden öröme, s világa festményei.

Berky megbánva tettét, rettegett leányaért, ha meggondolta, mint lehet az egykor kénytelen világ zajába rántatni, melyet csak képzeletben ismer. Azonban nem vélte még idejét boldog álmaibóli felköltetésének, vagy azért, hogy a kedvetlen dolgot szívesen halogatjuk, vagy hogy szerencsés alkottatásunkhoz tartozik: kihalásunkat távolban gondolni, messzebbi távolban, mint végét terveinknek. Elég idő lesz akkor, gondolá magában, ha az isten megmutatja szerencséjét, s elkészülend az apai háztól. Azonban ő költözött el, s az árva gyermek, tapasztalatlan szívével ég gondjára maradt; mert anyja, egy nem rossz, de gyönge jellemű asszony, igen annyi vala mint semmi. Maga is inkább csodálója volt mint tanácslója leányának, s inkább látszott ő függni ettől, mint ez tőle.

Gyula eleinte nem tudá magát fellelni Angelica körül. Az a gondatlan biztosság, melylyel állását, ülését vevé, miként azt a festés munkája látszatott kivánni; az a képzetes öltözet rajta, az a gyermekes őszinteség, szóban, tettben és minden mozdulatban, szokatlan jelenetek valának előtte. A lyánka, ha az ifjak valamelyike festett, biztosan hajlott fölibe, s alig takart melle és karjai vállán nyugodtak. Olykor valamely művészi villanatra mellé szökék le a félig üresen hagyott székre, beszéd-közben kezét ragadá meg, s könnyű prédaul hagyá neki saját szép kezeit is; sőt Kálmánnak, ki inkább látszaték használni az alkalmakat, ölelése elől sem ragadá el karcsú derekát. Mind ezen ujdonságokra, habár gyöngén is, némi gyanú kezde fészkelődni Gyula szivében, hogy tán a lyánka hiú lépező; s anyjának hízelgő nyájassága irántok, és kitetsző elégedése lyánya mulatozásival, nem arra mutatának, hogy e részben megczáfoltassék. De minél tovább foglalatoskodott Angelicával, annál nyilvánabb lett előtte ennek ártatlan kedélye. Mindinkább meggyőződék a felől, hogy tartózkodás nélküli szavai és tettei, azon magas erkölcs-tisztaságnak, mely sejteni sem tudja a rosszat, valának jelenségei. Pillantásai nyugalmasok maradának mindig, s szavaiban tiszta egyenes érzelem mutatkozott. Nyájas tisztelés lepé meg azonnal, gyanúja helyébe Gyulát, de egyszersmind aggódás is, a mint Kálmánt egy pár nem tetsző pillantáson kapá. Még inkább csodálá Gyula a lyánka művészi szellemét, lelkének bátor reptét s biztos fölfogását mindennek, mi a művészet költői szépségére, nagyságára tartozik. Különös vala az benne, hogy mintegy mellőzve nemét, leginkább a nagyszerű és magasztos körül foglalatoskodék lelke, s valamint a lágy ecsetet nem keresé, úgy virág, gyümölcs, állat, vagy arcz-darabok festéseitől erejét, idejét sajnálá. Nagy alkotások, nagy históriai vagy táj-darabok, ezen utóbbiak rendszerint élettel párítva, valának legkedveltebb dolgozásai. Gyula, ki a művészet theoriájában alkalmasint előbb vala, jegyzéseket tőn a lyánka műveire, s ez elragadtatott figyelemmel csügge szavain.

Most Sapphón dolgozék: miként ugrik az, boldogtalan szerelme kétségbeesésével, a leucádiai szirtről a tengerbe. A történetet olvasá vala egykor, s lelkesedéssel önté most vászonra.

A dolgozat helyes alkotású és lelkes is leend, mondá Kálmán; de a tárgyat másszerűnek óhajtnám. A szép, az öröm-adó szerelemnek, ezt a borzasztó véget adni Angelica! Ily kétségbeeséssel rendszerint lélek-tévedés van egybekötve, s a mellett, hogy gyarló nemzetiségünk képzetét nyújtja előnkbe, hihetetlen is.

Angelica egy kis gondolkozási szünet után; borzasztó ugyan az eset, így szóla, de nekem nem hihetetlen. Ha éltünk boldogságát, minden reményeit, csupán egy pontba vonjuk össze, s a lélek ez egy ponton csüggvén egész erejével, ezen pont összerogyik, mit várhat többé a lélek az élet romja felett? Nem lesz-e az únott, megvetett, úgymint mely már csak egy növényi tenyészéssé vált előtte?

Gondoljuk hozzá, mondá Gyula, Sapphót a görög nőt, a szép éghajlatú lesbusi lyánt, a képzelet világában, és érzelmek özönében élő költőnét – s nem leend rege előttünk a történet.

Ő nekem igen hihető! mondá Angelica.

Különös! szóla Kálmán, enyelgésre fordítva a beszédet; egy lyánka, ki még nevéről is alig ismeri a szerelem veszélyes indulatát, oly biztosan szól jelenségeiről.

A művész és költő, iker-gyermekek, felelt mosolygva Angelica, s egymást megértni tartoznak.

Angelica szállása szűk vala ugyan, s a legfelsőbb emeleten álla; de a dunaparti fekvése kies, s kilátása a Dunára, az agg Gellért-hegyre és Budára, ritka bájú a hazában. Gyula nem győze vele betelni: természet és emberi kéz, mintegy példánydarabot állítának ide a legelő szemnek és emelkedő léleknek! így kiálta fel; s kéré Angelicát: engedné meg neki ablakjáról levehetni a tájt.

Angelica, ki örült a lélek-rokonságnak, és anyja, ki tiszteletnek vevé az igérkezést, szívesen elfogadák azt. Én Sapphómat, Bélteky úr a tájt fogjuk dolgozni! kiálta villogó szemmel Angelica, gáncsoljuk, igazítjuk egymás dolgozásait – én nyerek, ó én sokat nyerek e szövetségben!

Én legtöbbet, közbeszóla Kálmán, mert én sem akarok kimaradni a fűheréből; nekem minden dolgom csak az leend, hogy titeket csodáljalak. Vagy adtok dolgot nekem is? Szívesen fogadom, ha gyönge erőmhöz-valót találtok.

Angelica tapsolt örömében, hogy új művészi élet nyílt lelkének; beszaladt az oldal-szobába, s egy kis kutatása után, ki hozzá Huysumnak egyik gyümölcs-darabját. A báró ezt fogja másolni, mondá; addig én festész állásainkat hozandom rendbe.

A kis művészi egylet bővebben teregeté ki tervét, s elhatározá, hogy mihelyt Kisrétről haza térendnek ifjaink, kezdje meg az dolgozásait. Gyula és Kálmán szívesen kióhajtották volna ezen egyletből az öreg festőnét, kinek sok fecsegésiért, nyűgös szíveskedésiért, csak a kellemes Angelica társasága nyújthata kárpótlást nekik.

Orbán napja elérkezék, s előtteni napon, a septemvir egész családjával, kiutazék a báróhoz Kisrétre. Vincze nyugtalanul számította addig a napokat, s elérkezvén az óhajtott indulásé, boldog égi kéjjel szökött fel Klárcsija mellé, kivel együtt foglalák el az előülést a kocsiban. Az utazás kiessége, otthon hagyott gondok, őket váró örömek reményei, egymást váltogató tárgyak, mik a kicserélt szívek és boldog szerelem tekinteteinek különös varázslattal tüntek elő, szép tavaszi világ, kivülöttök mindenfelé, szebb tavasz világa önmagokban belül, viruló természet körülöttök, viruló kornak érzelmei, reményei és boldogsága dagadó kebleikben – mind ezek édeni igézettel foglalák el a boldog párt. Apró jeladások, kedves szorongás a szűk ülésben, s az édesen rejtező közös titok bája, nevelék ezen új viszony kecseit. Néha messze szállongtak el az ügyetlen szemek, s közel bent tanyáztak a gondolatok; majd előttök fekvő szép tájakra, kis völgybe, ér mellé, vagy domb-oldalba képzelték kis viskójokat, és egymást belé. Édesen-szorgalmas képzeleteik kidolgozák egészen, vagy félig e bájos képeket, s ismét új szebbekbe fogának. A két öreg hátul, rétet, vetést nézeglett, s az év termését jósolgatta; vagy láthatára terjedtében a birtokokat nevezgette.

Gyula Kálmánnal utazott. Neki szokása volt, útközben szótlanul eresztni el szabad legelésre gondolatait a világba és életbe; innen félig hallva, félig nem ügyelve, s csak ritkán felelve, eszmélt utitársa bő beszélgetéseire.

Ez már a somosi határ, mondá Kálmán, atyám tulajdona. Gyula reá voná figyelmét e szóra, de nem sok vidulást arathata abból. Az uraság táblái búsan tetszének ki a szűkebb nyúlatok közül, s foltos, ritkás, utóbb maradt vetéseikkel, mintegy panaszlák a néző szemnek, javításban, munkában és magban lett meglopattatásaikat. Már másutt hányta fejét a vetés, itt még főtlen sínlett, s alig adhata szállást a jámbor nyúlacskának is. De annál biztosabb fekvés várta ezt, ha néhány holdnyi baktatást nem restelt, az uraság majorság szőlejében, mely gazos pongyolájában a hegyaljban, épen oly formán látszott ki szomszédjai közöl az ország-útra, miként régóta beretvát nem tapasztalt férfi-áll, szép lyánkaalakok közől. Bent a faluban, messzünnen kizöldeltek, mohhal borult épületei a bárónak; azonban a javító kezet még sem tagadhaták el; mert az itt-ott alájok vont oszlopok és karók, bár kínosan, tartogaták még is a falak súly-egyenét. Gyula figyelmezteté ezekre Kálmánt. Atyám gondolkozása ez: inkább épületem legyen rongyos, mint jobbágyom, mondá Kálmán; s Gyula kímélő tisztelettel tekintett ezentúl a roskadozó épületekre.

Kisrétre érve, kedves nyájassággal tünt elő a báró laka. Csekély emelkedéssel állott, egy pompátlan, de nagy terjedelmével mindennemű kényelmet igérő alépület, nemzetségi czímert tartó rizalíttal az utcza felé, s olasz ízlésű oszlopzattal az udvarra. A felső udvar csinos gyep-térrel bírt, melyet apró kavicscsal terített tág út kerít vala, s a gyeptér közt külföldi bokrozatok virultak, s egy pár árnyékos fa terjedezett. Az udvar egyik szárnyát cseléd-lakok foglalták el, másik szárnyán vendég-szobák épültek, s ellenében a nagy épületnek, csinos festett rácskerítése állott a kertnek, nagyszerű és szobor-tetejű kapu-oszlopokkal. A vendégi alkalmakban kitetszett, hogy miként magának a bárónak kedves volt a szabad és alkalmas kényelem, úgy vendégeinek is ezeket kiváná nyújtani. Magányos szobák voltak az egyes, és kettősök a családos vendégek számára rendelve, s gond volt minden szükségeikre, szinte az utolsó bontó-fésűig. – Gyuláék elérkezvén, Kálmán a lovakat és hintókat rendezé el, Póli a vendégeket szállítá szobákra; s ez utóbbi most falusi új foglalkozásában, könnyű futkosásában, a vele csörgő kulcsokkal, s gondos nyájas rendelgetésivel, új kecseket nyere Gyula előtt. Póli is kedves szívességgel s a kézcsókolásnál ejtett gyönge kézszorításával, bizonyítá az ifjúnak, hogy ő a legkedvesebb vendége.

Káray már ott volt, s Kálmán megjöttéig az udvari tisztet segíté a rendtételekben. Megjöve Halkó is, s szokása lévén kis érdemecskéket szerzeni magának szeretett házainál, már akkorra cúráját végzé, Kálmánnak egy kedves, de beteg lábu agarán.

Honnan szálsz fecske? kiálta neki Kálmán.

A Detky torából jövök, felele Halkó.

Tor és Halkó! mondá kaczagva Kálmán.

Úgy van nagysád, de a tort öreg nőtlennek temetése felett ültük ám; s a mint a testet kikisértük, szerettem volna azt a finom ember-ismerőt látni, ki, hacsak egy pár fekete köntös útba nem igazítja, megbírta volna főkép az asztalnál határozni: tort lakunk-e, vagy menyekzőt? Régen voltam vígabb mulatságban.

Számos volt-e a gyülekezet? kérdé Káray.

Szép gyász-nép kisérte ki a testet, de mind idegen; a háztól csak az öreg inas jött ki, az úr öreg vizslájával.

Hát az atyafiak? kérdé csodálva Káray.

Nem mert mozdulni egymástól, közölök egy is, nehogy addig a másik pakoljon a toros háznál; mondá súgva Halkó. Én még is csak kikapám a tömegből örökségemet.

Hogy hogy? kiáltá Kálmán.

Szegény boldogult Detky, mindig savanyú borral vendégelt életében, s barátságomért azt iddogálta maga is; ámbár kóstolám a pinczéjében, néhány hordó finom érmelléki borát, s szóval eleget csalogatám ezekre. Most a torban gondomra bizatván a bor-feladás, természetesen az érmellékibe üttetém a csapot; s minthogy hosszú életeért szegény Detkynek nem ihatám azt, most hamva csöndes nyugalmaért ivám belőle.

Még kaczagának Halkón, a mint a septemvirék megérkezének. Kocsihoz futának ifjaink; de Gyula ütközéssel vizsgálá az érkezteket. Az öregek komoly vont képpel szállának ki a hintóból, Vincze lényében felforgatva lép le, s Klárcsi sáppadtan és bágyadtan emelteték ki belőle. Vincze mihelyt köszöntéseit megtevé a háznál, vonaglón ragadá meg Gyula kezét s szobába rántá őt. Veszve vagyok barátom! így kiálta fel; szerelmünk elárulva szüléim előtt, kik Klárcsi körülményeit fiok számára kicsinylik. Említém vala neked, hogy ők Rónapataky generálnak egyetlen leányát, vagy egyet az udvar kisasszonyai közöl szántak számomra. Egy pár kemény szavából atyámnak, és szokatlan keménységéből anyámnak, melylyel Klárcsi iránt viseltetik, látom, hogy Klárcsihozi indulatom szálka az ő szemükben. Történt volna bár mikor inkább a felfedezés, mint most! A generál itt lesz, a mint hallám leányával együtt, s így nekem kínos mulatozásom leend Kisréten.

A fölfedezés körülményeit így érté barátja szájából Gyula. Vigan pergett a kocsi a szikkadt úton, aggtalanul nézeglett szét belőle az öreg pár, s kénytelve éldelte a fiatal, a természetnek és szerelemnek szép tavaszait egymás mellett; a mint Klárcsi, ki az előüléshez nem vala szokva, változásokat kezde érezni, s arczai kedves pírja lassadán halványodni. Lelke boldogságában, tűrte testének baját a lyánka, míg tűrheté; de feje mindinkább kezde szédelegni s gyomra háborogni, mígnem aléltan Vincze mellére rogyék, s húnyt szemei ájuláshoz közelgetni látszanának. A főispán megállíttatá a kocsit, Vincze pedig a szerelem ijedt hevével karolá által kedves betegét, s kiszökék vele a kocsiból. Letevé fűre a csüggő lyánkát, vizért futa, egy nem messze csergő patakból kalapjába merítni azt, locsolá a beteget, mellé térdele, nyájas nevekkel szólítgatá, élesztgeté, s féltő aggodalmába merűlve, feledé maga körül az egész világot. Fölveté végre bágyadt szemeit a lyánka, s életre jöve és hozá magával a kedves ifjat is.

Soha se aggódjál tovább, kiálta élesen a főispánné, magához jött már a dáma! s Vincze e szóra borzadozva adaték vissza önmagának. Az öregek szigorú arczczal és nyers hanggal parancsolák magok közibe hátra Klárcsit, ki sáppadt bágyadtsággal, miként hervadozó liliom, ült köztök, inkább emésztetve már elárult titka bánatától, mint mulóban lévő változásától. Vincze bűnös rab módjára ült elül, s nem merve egyenesen tekintni, fásult elmerüléssel nézett ki a még kevés pillanattal előbb oly bájoló természetbe, most borzasztólag kietlenbe.

Mihelyt beszállíttattak a főispánék, parancsot vőn Vincze, hogy jelennék meg szüleinél. Klárcsi még gyermek, inté őt Gyula, éveid vannak, vigyázz! idő sokat változtathat.

Vincze szorult mellel lépett be szüléihez. A főispánné borús képpel ült egy karszékben, a főispán pedig egy asztalkára támaszkodva, mellén keresztbe vetett karokkal állt, s hideg vizsga szemeket vetett belépő fiára.

A septemvir, szokása szerint, meg nem tagadhatá e fontos családi alkalommal is, magától kedvtelésének azon neszét, hogy fiának tartandó leczkézését, szónoki alakba, miben erejét érzé, ne öntse, s így kezdé Vinczéhez ünnepélylyel szavait:

«Édes fiam, két fő osztályú bölcsek, kinálgaták eleitőlfogva az emberi nemet, a magok tanácsadásaikkal és szabályaikkal. Egyik osztály az élet- és ember-ismeretből voná ki azokat számára, s vevé az embert a mint van, természeti és társasági körülményeivel, erejével és gyöngéjével együtt, s tanítá ismerni, becsülni és használni ezeket, érteni önmagát, de érteni a való életet is, s feltalálni a boldogságot, az emberi gyarlóság és társasági kör szűk határaik között is. A másik osztályú bölcsek, úgy vevék az embert, miként lennie kellene, de a milyen nem lehet soha. Csigázott képzeletök szárnyain angyalokhoz repkedtek fel, pára-köntösért a halandó test számára, s azt kivánták, hogy égi manna és tömjén legyen eledele, hibátlan erény dobogjon szív helyett mellében, s tiszta hymnust zengjenek az indulatok ajkain. Ezek kiszakíták az embert földi szövedékei közöl; társasági viszonyait, melyek szintoly szentek, mint többi viszonyai, nem ismervén, azokat vagy kigúnyolák, vagy képzeti világok alakjai után csigázák.

Rang és vagyon, így szólnak ezen utóbbiak, alacsony prózája az életnek, s a szerencse ajándékai és kedvező körülmények, csak földi rongyfoltjai az égi rokonságú embernek. Önnünkön kivül nincs emberi érdem. Szerelem az élet költői világa, szebb hazának előérzete a halandóban, mely fölülemelkedve a föld salakjain, csak önmagában keres és talál érdemet, s csak önmaga bájvilága, jutalma magának. Egyaránt boldogítja általa a herczegi hölgyet, szegény viskójában a pásztor legényt, és góth menyezetek alatt herczegét a pásztor-lyányka.

Ilyformák mintegy ezen bőlcsek elvei, miket a fellengzésre hajlékony ifjúság, miként száraz föld az esőt, mohón beszívogat. Mert az ifjúság heves kora és vére, a maga gyúlt lángjában, csak hevest csak lángolót szeret.

Volt tanítóid édes fiam, szerencsétlenségedre, ezen bölcsek tanítványai valának. Úgy hiszem, megfér irántoki hálánkkal azon sok jóért, mit tőlök tanultál, abbeli megjegyzésem, hogy szobáik szűk falai között, nem ismerék ők igaz minőségökben, sem a világot, sem az emberi nemnek, körülményeivel és határaival egyező boldogságát. Czéljaik, iparjaik jók valának; s nem csaltunk, nem gonoszkodtunk akkor, ha midőn másokat tévedni segítettünk, önmagunk is együtt tévedtünk. De a szüléknek, kik félszázad óta hányattatnak világ és élet zajai közt, s nőve áll szivökhöz magzatjok boldogsága, sokkal gyöngédebb és aggodalmasabb irántai gondoskodásuk, mitsem őt egy hívtelen tengeren, árbocz és kormány, sőt közeli part reménye nélkül, hányatni, aggtalanul hagyhatnák. Gyermekeinkkel úgy vagyunk, miként kerteinkkel. Az idegen, gyönyörűséget érez, látván a szépített természetet abban; ó de be más gyönyörűség a tulajdonosé, ki minden bokorhoz, virághoz, fához és ültetvényi szakaszhoz, külön sajátos örömet aggat, úgymint a saját alkotás, ápolás, és birtok gyönyörűségeit, s teljesülendő remények biztatásait! Gyermekében ifjúdott alakban látja a szüle magát, s tesz érte mindent, mert mintegy önmagáért teszi azt. Engedd meg hát édes fiam Vincze, hogy ezen gyöngéd aggodalomból, elődbe adjam azt, mit tartnak a másik osztályú bölcsek, kiket, míg javát éltemnek átküzdém, szedett tapasztalásaim után, egyedül ismerek valódi bölcseknek: ellenben veszélyes vagy legalább múló lidérczeknek kell mondanom amazokat.

A társaságos élet úgy ki veszi az embert természeti sajátságaiból, miként az erdő fáját, feldolgozása által az esztergályos; találgatnod kell a legismertebbet is, midőn ennek kezéből kijő: mi nemre és fajra tartozik? Sokat változtat ez kötelességeinken is, és sok újat mér reánk, a természetiek felibe. Egyike ezeknek az, hogy azon fő társaságnak, melyhez tartozunk, a hazának, oly nagy körben használjunk, a milyet csak tehetségeinknek kivívni birunk; mert a társaságos élet, maga szoros adóssává teszi jótétivel, annak minden tagját. Tagadom azt, hogy az, ki kormány dolgaira született, vagy hivatott, elegett tett légyen szűk kézmívesi körben, a társaság iránti köteleztetésének.

Miként a természet, állati kötelességeink mellé, ingerlő gyönyört ragasztott, akként ragaszt a társaság is, kötelességei mellé, buzdító, serkentő gyönyöröket és jutalmakat. A belérzet szép önjutalmazásán fölül, fénylés és köztisztelet a társaság jutalmazása, s ezek teszik összesen a társaságos boldogságot. Ezen boldogságnak, rang és vagyon a fő rugója, főhévérje; s nincs édes fiam, oly mogorva philosophia – nem értem ide azt, mely józan elmén kül képzeleg és saját árnyékát kergeti, – mely e kettőt legalább úgy, mint nemesb czélokhozi eszközt megvesse.

Nem merem előtted vitatni, Vincze fiam azt, hogy a társasági boldogság önmagában is teljes, a természeti nélkül. Úgy vélem, együtt a kettő teszi tökéletessé világi jólétünket; de azt bíztan merem állítani, hogy ezen két boldogság elszakadása esetében, többször lehet már ma pótléka a társasági a természetinek, mint ez amannak. Kénylet és csillogás, hatalmas két ámulatja az emberi szívnek; s örömeink nem ámulások-e? nem képzeleteink alkotják-e ki azon szűk anyagból boldogságunkat, melyet körünk, sorsunk, s az élet nyújtogatnak előnkbe?

Minden embernek van bizonyos fokú, némi jó véleménye önmagáról, s az önzésnek ezen hiú játszodtatása teszi, miként tapasztalásom tanítja, hogy mindenki bir bizonyos nemével és fokával a kitünni- a fényleni-vágyásnak. Minden emberi indulatok közt fiam, ez a legnyugtalanabb, legnehezebb kielégítésű. Ez lelki tűzhányó hegye a halandónak, mely nyughatik ugyan kiskorig, de ki nem alszik soha, s pihenései csak új kilökésekhezi készületek. Míg a többi indulatok, az ifjúság korával elzajlanak, ez különféle alakokban bújkálva, végig kiséri korainkat a sírig, s ki nem elégíttetve végig dúlja, kielégíttetve pedig végig boldogítja éltünket. Rangjainkat rendszerint még akkor is szeretjük, midőn azokat már nem birjuk többé fentartani, s fényes születésünket még akkor is, midőn sorsunk nem hagyott meg számunkra egyebet nála.

A szerelem, édes Vinczém, szép virág, csak az kár, hogy nyílása, egyszersmind első percze is lehaldoklásának. A lángoló ifjú ezen tűzpontban gyűjti össze boldogsági képzetének minden sugarait; de a menyekző után, kielégíttetlen kebellel sugárzik ismét széjjel, oly örömek után esengve, mik előbb a szerelem napjának ragyogása mellett, csak szegény csillagi homályban állottak; de a melyek állandók, s éltünk egéről le nem húnynak soha. Szerencsés ekkor az ifjú, ha ezeket botor észszel, és vak hévvel, amaz egy lidércz fénynek mind áldozatúl nem adá. Ifjú valék egykor én is, folytatá a septemvir egy pillantást vetve hitvesére, szavait, és épen nem átallom az ifjúra nézve a szerelem szép varázslatát; de boldogságaért óhajtom azt, hogy éltének utótájába is tekintve, párítni tudja az észnek és későbbrei gondoskodásnak tanácsait, szivének kivánatival, s ne építse erre, mint valami inghatatlan vagy egyetlen alapra, reményének, boldogságának arany várát. Indulatink zajában, gyakorta készek vagyunk, oly ledéren vetni el királyi pálczákat, miként séta-botjainkat, s magunkat mintegy felezgetni az áldozatokban; de kijózanodván, régi jogaiba lép a hideg ész vissza, s keserű megbánással bünteti gondolatlan bohóságunkat. Meg kelle vala fontolnunk, hogy minden házasulandó, ivadékok csirája s ezek földi boldogságának alapítója, hogy szegénység és homály, két földi rosszak, miket átkul választni magának és maradékának, legkímélőbb névvel nevezve is botorság: míg ellenben rang, vagyon és nagyszületés, hatalmas eszközeink a boldogságra. Mily nagy előnyereménye van egy nagy, egy vagyonos úr gyermekének! Nagy tárgyak környezik őt, s már ifjonta nagy mérszerekhez szokik, mikkel az életet, világot és embereket méregeti; s így mennyivel könnyebb erővel lehet maga is nagy! Hány nem marad örökre törpe, csupán a miatt, hogy a nagyság mérszereit nem ismerheté soha!

Ha az ég három kérést engedne a halandónak, hidd el fiam, egyike, ha nem ketteje, rangért, és vagyonért fogna általa tetetni. Mert a rangnak és vagyonnak édes Vinczém, négy fő haszna van az életben.»

A főispánné, ki eddig békésen hallgatá férjének ömledező szavait, elveszté ezen felosztásra türelmét, szándékozván még maga is, saját modorjában, ragasztni nyomtatékul valamit azokhoz. Szívem! így szóla, vendégek érkeztek, s tán várnak is reánk; nem lesz-e hosszas?

A főispán nem örömest szeretett félbeszakíttatni, ha már egyszer ömlésnek eredt, azonban érzette a figyelmeztetés helyes voltát; az illendőség győzött szónoki szeszélyén, s így sietett a berekesztéssel:

«Mindezekből édes Vinczém, átfogod azt látni, hogy nem szülei átalkodás, vagy dölyfös szigorúság az tőlünk, ha Klárcsivali szerelmeskedésedet ellenzeni kényteleníttetünk. Klárcsi jó, szelid lyánka, ki egy falusi úrfit boldoggá fog tehetni egykor; de nem főispánnak és septemvirnek egyetlen fiát, kitől mind szülék, mind haza többet várnak és várhatnak, mint silány hernyói élet-pályát, mely tavaszi kurta emésztése után, gubóba köti tojásai közé magát. Vedd ezeket fontolóra fiam, s ledéren el ne játszd szüléidnek, irántad, és boldogságod iránt ápold gyöngéd indulatát.»

Ezzel a septemvir kifordula a szobából, s fiát neje szavainak engedé által.

A főispánné, szokása szerint nem válogatá ezeket. Vincze! így szóla; ismersz, s bár feledni látszatál, tudod, hogy anyád csak oly menyet fogadand el, ki udvarnáli összeköttetéseire, se születési se vagyoni tekintetben homályt ne vonjon. Nagyanyád udvari mesterné, egyik nagynénéd keresztes dáma volt, s te falusi szegény libával akarod-e meggyalázni emlékezetöket? Ősök érdemében és nemességében, hidd el, több fekszik, mint vélnéd, azokra tartni valamit, több mint hiú büszkeség. Természet rendénél fogva, csak nemes magból várhatsz nemes gyümölcsöt. Innen ne reméld bolondságodban azt, hogy valaha oly ember leányát engedjem elvenned, kinek minden érdeme csak az, hogy atyja nemzetségembe vala szerencsés házasodhatni, ki a maga esztelen háztartásával, innet-tova koldusbotra jutand, s vejénél fogja enni a kegyelem-kenyeret. Mi neked a Rónapataky generál kisasszonyát, Málit szántuk. Most az egész háznép váratik ide. Hozzd helyre hibádat; viseletedtől fog függni minden, s a Klárcsi sorsa is. Okosnak kevés szó is elég. – Ezzel elbocsáttaték Vincze, szótlanul, miként vala a leczkék alatt.

Szüleimnek, gondolkozások folytában igazok van, így szóla magában, midőn egyetlen fioknak Klárcsit ellenzik; boldogságom iránti aggodalmok megbocsátható, sőt hálára érdemes; de nekem is igazam van, ha lelkem sugallata után Klárcsimnál megmaradok. A boldogság alanyi eszme inkább, mint tárgyalagos, s maga nézete után akarni intézni másnak boldogságát, épen annyi, mint azt kívánni, hogy kedves étkünket, más is minden étkek felett ízesnek találja. Helyesen mondod barátom, így szóla Gyulának, hogy Klárcsinak még évei vannak hátra; hagyom idő folyására és kifejtésére a dolgot.

Szíves kifogása szokott lenni az embernek: ott hol a bajjal szembeszállni s megvíni átall, halasztani a dolgot, s azt az idő kifejtésére bízni, azon könnyű s gyakran henye reményben, hogy eredhető kedvező szelecske, önevezésünk nélkül is, kívánt révpartra vezérlendi majd sajkánkat. Így vala Vincze is. Ő ámbár erősen ellőn is tökélve, nem állni el Klárcsijától, elhatározá magában még is, ily korán a czél előtt nem ellenkezni szüléivel; mely szándékban még inkább megerősíté őt, rettegése attól, hogy szüléi haza találják küldeni kedvesét. E végre legsikeresesb eszköznek látá, Gyulának tanácslását, hogy Klárcsi iránt figyelmetlenséget mutasson; de annál több figyelmet ma Máli iránt, s így valódi érzelmét álorczába bújtassa.

Gyűltek a vendégek, s köztök érkezett egy pár szomszéd koma is, egy szekér hangász-czigánnyal, kiket Halkó azonnal igazgatása alá fogott.

Kik ezek? kérdé Gyula Kálmánt.

Ezek, felele Kálmán, házi komák, kiknek tisztjök vígan emésztni, s másoknál emésztést segítni elő; unalomnak előző szerei, tréfa-pattogtatók, s viszont elfogadók, ha kissé vaskoskák is azok.

Nem sokára elérkezett négy barna-pejen Rónapataky generál is, s kiki üdvözlésére rohant a hintóhoz.

Legelőbb is maga szálla ki a generál, barna felöltőben, melynek gomblyukaiban egy pár rendszalag díszlett; egy magas tekintélyes termet. Izom mutatkozott a tagokon, és megkimélt ifjúi erő éber mozdulatain, kivévén, hogy ballábát, melyen egykor sebet kapott vala, alig észrevehetőleg kissé vonta lépteiben. Arczában a katonai nyerseséget nyájas ember-szeretet enyhítette, s a szíveket, tisztelés mellett egyszerre bizalomra hódította.

A generál után, Máli leánya szökött ki a hintóból. Sugár magas termet, eleven, kissé halványos arcz, lángoló fekete szemekkel. Jó indúlatu, de szeles leányka, kinek, az atyai lágy szeretet szabad hatást tevést engedett, s kit az némi elbízásra bátorított. Most került csak nevelésből haza, melyben őt, a generálnak utánai esengése, csak egy pár évig tűrheté.

Máli után Uzory orvos hágott ki; egy szőke arczú, gyönge testalkatú ifjú, világos kék, érzelgésre mutató szemekkel. Mint árvát a generál fogá fel s taníttatá őt. Most ennek jószágaiban folytatja orvosi gyakorlatait. Szótlan ő, merült gondolkozású, s ajka ritkán nyílik mosolyra.

Isten hozott Móricz barátom! kiálta szívesen örvendve az öreg báró, s összeölelkezék a generállal; század, hogy nem láttalak!

Annak az az oka, hogy te kétlaki vagy, felele a generál, nem tudja az ember: mikor vagy városon, mikor falun? s Harsag másfél nap ide. – Ime bemutatom neked a lyányomat.

Ide kis szarvas! kiálta a báró, s körül karolván a lyánkát, egy párszor megcsókolá. Szúr az öreg szakáll, nemde? kaczaga, a mint a lyánka kifejtőzni töre; nebúsulj, lesz itt simább állú legényke is. – Szokása szerint ekként pajzánkodék a báró, szíves gazdai jó kedvvel, vendégei között széjjel.

Most egy huszár-tiszt nyargala be a kapun; tajtékzó lovát átadván legényének, a még künálló társaság felé sietett, mely ujság-vágygyal találgatá az új vendéget. Egyszerre eleibe és nyakába szökének ennek Gyula és Kálmán. Ongay hadnagy volt a tiszt, s zajogva hozták meg őt a barátok a társaságnak. Nyájasan csüggött ennek szeme a deli ifjún, ki mint egy had és szerelem fia, ifjúi szép erőben, kedves katonai büszkeséggel állott előtte. Kálmán megnevezé őt a társaságnak, az s öregek ismervén jó nemzetségét, azonnal rokonságukba fogadák.

Eleinte kis körökre oszlott fel a vendég-sereg. A generál, báró, septemvir, és Káray, mint egyvívásu tanuló-társak, egymással beszélgetének, majd komoly tárgyakról, majd vigakról, ifjító enyelgésekkel váltogatva azokat. Kálmán, Gyula, Vincze és Ongay egymással teledeztek, s azon kölcsönös történeteiket hordták össze, mik utolsó látások óta érték őket; vagy a mai társaság lyánkáit ismergeték, mustrálgaták. A lyánkák, miként terjedelmes rózsabokron, kinyílt és nyíló rózsák, bimbókkal vegyest ülnek, úgy mulatoztak nyájas csoportozatban együtt, öltözködés közben enyelegtek, s a társaság ifjai iránt ingerkedtek egymással, miben különösen Máli fő mesterné volt köztök. A szelid s most búsongó Klárcsi, kivel Máli csakhamar a régi játszó-társné vala, lőn leginkább tárgya csipkedéseinek, ámbár a sorból a többi sem igen maradhatott ki. Neked Klárcsi, vitézedül Béltekyt adom, mondá Máli, ennek tűzszikrázó szeme, jól fog illeni a te szelid tekintetedhez. Vinczét Póli néninek; hadd vegye ki őt csendes szelidségéből. Magamnak, mint katona-leányához illik, a huszárt választom. Póli, ki a többek nevében vívé Máli ellen a csatát, rést nyere itten kifogni a pajzán leánykán. Tisztelem, becsülöm a nemkatonát, felele pajzánul Máli; atyának, bátyának, tanítónak, s több effélének szeretem; de kedvesnek, előbbre teszem a katonát. Amaz józan fontolgatással tesz minden lépést, tunya békében él az egész világgal, csak kedvesével nem; ez tüzes, gondtalanul zajong a világban, harczban áll a nemzetekkel, de áldott békére szelidül kedvesénél. Aztán nénike csak vallja meg, hogy az a kis büszke rátartás jól áll a katonának, s az a testre öntött forma-ruha, kissé csakugyan ajánlóbb, mint az az áldott civil-kabát.

Igen, de a hűség, édes Málim? mondá Póli.

Ó abban a pontban, gondolom, igen egy húron pendül civil és katona! kaczagá Máli.

Jó, hogy valaki meg nem les bennünket! mondá gyönge pirulattal Klárcsi.

De már meg is lesett! kaczaga be az ajtón az öreg báró, s a lyánkák sikoltva vevék észre, hogy elárultattak. Volt kérlelésnek, kéz- és arcz-csókolásnak dolga! A báró hagyta egy darabig kérleltetni magát, felfedezéssel fenyegetőzött; de végre enyhűlt a szép esdeklők iránt, s hallgatási fogadást tett nekik. Most jertek, értetek jöttem, mondá, a kertbe megyünk le mindnyájan; ott jobban szemügyre vehetitek vitézeiteket. Kaczagva vezeté szép seregét a báró, s ez nem kis szívszorongásban követé a pajzánkodót.

Az egész társaság lement a kertbe. A septemvirné után városi szertartással sompolygott a paszomántos cseléd. Menj dolgodra, barátom! szóla a báró neki. A hátam borzad, ezt veté az inas eltávozta után hozzá, ha kertben czifra cseléd kullog a sétáló, s az együgyű természetet használni kivánó uraság után. Feszes uraság szabad természetben! – A septemvirné megpirult e czélzásra, titkos neheztelésében; de ezt kiadni nem meré, mi a mint tudá, úgy sem fogott volna az egyenes szívű és szájú bárón.

A kert ángol ízléssel vala alkotva, s tanúja a báró értésének a kerti művészethez. Nem volt az megterhelve alkotásokkal, szakaszai nagyszerűk és fontolással rendezettek valának. Főkép a halastó vidéke, valóban magasztos egy szakasz volt. Egy szirtes természeti hegyecske aljában terült el mesterkétlen alakban a tó, mely amannak forrásából nyeré vizét. A hegynek déli oldalát szőlő-tőkék ülték; a tófeletti északi oldalt pedig sudar fenyvek, s egyéb bokrok fürtözék, mik közöl messzire kitünt egy régi lovagi vár-toronynak romja, még fenálló agg kapuval összeragasztva. A tóban alant halak hemzsegtek, s hófehér tollazatú hattyúk úszkáltak tiszta tükrén. Szélén egy pár csolnak állott megkötve.

Átevezett a társaság a bércz erdejébe, s az ifjak fölsegíték szépeiket a romhoz. Ez előtt kies gyepterecske nyúlt el, szirtekkel és bokrokkal kerítve, melyen s a csonka-kapun áthaladva, a torony-ajtóhoz ért a sereg. Keskeny lépcsők vezettek itt fel a torony szobájába, mely kedves ámulattal varázsolta az agg lovagi-kort a képzeletbe vissza. Régi modorú és alakú festések álltak itt a falakon, és magas boltozaton, s a nap sugarai, megtöretve a góth-ablakok festett üveg-karikáin, kellemes fél alkonyatot kölcsönöztek azoknak. Görbe lábú egyszerű bútorok álltak a szobában, s régi fegyver-nemek csüggtek a falakon. Az asztalon régi ércz-edények, tetemes kelyhek, billikomok és medenczék álltak, régi szabású asztali szerekkel, mintegy csak az imént tartott lovagi vendégség rendetlenségével elszórva. Egy szűk ajtócska még fölebb vezetett innen, kellő csúcsába a toronynak, mely pártázattal volt kerítve. Magasztos volt innen a kilátás a környékbe. Városok, faluk, hegyek, erdők és mezők, kies szövetű szőnyeg gyanánt, terültek el a legelő szem és éldelő lélek előtt.

Lovagi-várban vagyunk gyermekek, mondá a báró, a mint a szobába visszatértek; nosza minden hölgy válassza ki a maga lovagját. A leánykák megérték a csúfolkodót, és elpirulának.

Ó édes uram bátyám, mondá Póli; a szegény hölgyek hajdan is csak választattak, miként választatnak ma. Inkább a lovagok válasszanak.

A báró reá állott erre is. Azonnal sorsokat készített és sorsolni hagyta az ifjakat. Vincze húzá az elsőt, s tervénél fogva választá Málit. Második sors Gyuláé vala, s Pólit kéré magának. Ongay Klárcsihoz szegődék, s Kálmán egy szomszéd kisasszonyt vőn hölgyének. A sors-húzás rendelésével Gyula volt a legelégedettebb, és a septemvirék, kiket fijok választása, reménynyel bíztatott, leendő kijózanodása iránt. Az én orvosom, mondá a generál, fűvészni ment, a mint hallám; kár, hogy nem részesült az osztályban.

Az öregek enyelgve vegyülének az ifjak tréfáiba, s vígan telepedék le a társaság a rom gyepére, honnan egy oldalról szabad kilátás nyílt a tóra. Egyszerre megzendült az oldalban a hanga, melyet Halkó rendele oda, s pompás viszhang kettőzteté annak zengzeteit. Idő mulva elhallgatott a muzsika, de édesen váltotta fel azt a tórúl egy guitarre, énekkel kisérve, mely az aljból a bérczen ülőkhöz kellemesen hatott fel. Maga Halkó vala ez, ki egy csólnakon libegve, nem művészileg képzett hanggal ugyan, de kedves ügyességgel éneklé, valóban művészi játszása mellett, e dalt:

Tiszta, szelid mérsékletű májusi nap, örömre nyílt keblű társaság, melynek egy része titkos vonzalommal csüggött egymáson, előtte viruló természet, mögötte az ó kor jelképe, távolban békés vídékek, közelben bájoló zene-hangok, igazán tündéri jelenetek valának!

Uzory orvos előcsörtetett a hegyen, s egy csomó gyöngyvirágot, más több mezei virágokkal vegyest, hozott kezében. Tisztelő meghajtással nyújtotta azokat által Málinak.

Édes uram bátyám, mondá ez a bárónak, volt-e szokásban hajdan, két lovagot bírni egy hölgynek? mert Uzory úrnak ezen kedvtelésem iránti figyelme jutalmat kiván, s ha szabad, elfogadom őt második vitézemnek.

A kérdés csiklandós, édes húgom, felelt nevetve a báró; úgy vélem, az efféle szokásban vala eleitől fogva szinte a mai napig; annálfogva mi kifogásom sincs kivánságod ellen. Máli legyezőjével lovagjának üté Uzoryt, s ez köszönetül csókot nyoma kezére.

Inas jött jelentni, hogy a halászok megérkeztek. Azonnal lesietett a társaság a tóhoz, melyen már vonták hálóikat a halászok. No lovag urak, kiálta a báró, ím itt egy rakás horog, kinek van kedve, hölgye szerencséjét megkisérteni? A halászat úgy is eredeti élet-mód lévén szinte az özönvíz óta, nem ellenkezik a lovagi komoly foglalatosságokkal. Mindegyik ifjú horoghoz kapott, s hölgyestöl együtt állást fogott azzal a tószélen. Az első halász kora óta alig esett valaha ily lelkes, ily külünös bájú halászat mint a mai. Halat, szívet lesett itten mindegyik halász és halászné, s horgászá mindkettőt különféle remény és érzelem között; kisebb vagy nagyobb horgon veczkendvén maga is. Egyikének sem szolgált úgy a szerencse mint Gyulának. Pólinak olykori mulatozása lévén a horgászás, legjobban ismert a társaságban mind helyet, mind fortélyt: Gyula pedig mint szerencsés lovagja, legnyugottabb kebellel veté ki horgát. Nem így a többi. Vinczének szívében gond üle és féltés kezde fészkelődni. Klárcsijával, szem lévén szüleitől reá, nem szólhata; s őt egy deli katona ostromai alatt tudni, epesztő kín vala neki, s így gépi eszméletlenséggel álla elmerülten kivetett horga felett. Ongay Józsi, szintígy békétlennek látszék, s meg nem foghatá: mi lehet oka, hogy kis hölgyecskéjét, búsongó elmerüléseiből ki nem birja rántani? Klárcsika, bár jól átlátá, hogy akként kelle történni a dolognak, nehezen szívelé még is Vinczéje választását; s annál keserűbb érzelem gyötré őt, minél inkább régóta nem vala az titok előtte, hogy kedvesének épen Máli vala szánva szüléitől. Bántá őt azon hideg mellőzés is, melyet Vincze ma tettetni vala kénytelen. Hát ha megfordult szíve, szüléinek forró óhajtására? Így epekedék magában; s e részben mily könnyű segélyére lehetnek neki a szép, gazdag Máli kecsei, vidám éber kedélye, s kedvező körülményei, ellenem szegény egyszerű leányka ellen!

Az első halász kora óta alig esett ily különös bájú halászat…

Máli szeles víg volt és zajló, hogy a szomszédban álló tisztecske, bokrokon át is hallhassa pajzánkodásait. Ezeknek fő czéltárgya, második lovagja Uzory vala, ki nem győzé előtte mentegetni halászi ügyetlen kisérleteit. Ide csak a horoggal! kiálta végre Máli, ki tüzet rejtő vérével eddig is alig tűré a henye nézést, kivevé az orvos kezéből a horgot, felhága tó-szélen egy kőre, s hogy bevethesse a tó mélyére horgát, teste elejével a lehetőségig behajlott; de a mint épen veté a horgot, kiindúlt helyéből állás-köve, s a lyánka rémült sikoltással omlott a habok közé. Egy percz alatt utána volt Uzory s kiragadá a vérhagyott arczú s minden tagjában reszkető Málit. A társaság összeriada, mely közt a generál, kedves leánya felett, eleinte nem kis rémülésbe jöve; de nem látván veszélyt, csakhamar megnyugvék. A báró egyszerre tréfára fordítá a balesetet. Két lovag közt, úgymond, mi nem esik a szegény hölgyön! De az egyik vitézül kimenté, mondá Káray, s Máli nyájasan nyújtá kezét a szolgálatos orvosnak, ki azt szerény elégedéssel nyomá ajkához, s aggódva inté új öltözködésre a lyánkát.

Felsiete e végre az egész társaság, horgászott zsákmányával, melyből ünnepélyes étek készítteték fel az asztalra, s az ázottak öltözködének; mi megesvén, Póli meghordá mindnyájokat a maga gazdasszonyi majorságaiban. Megmutogatá svajcz teheneit, kis fáczánosát, galambjait, páváit, válogatott szépségű baromfiát, s mindenütt oly jó rendet találának, milyet csak ízlés, szorgalom és kedvtelés tarthatnak. Orbán barátom! mondá a bárónak a generál, úgy látom gazdaságodból kertedbe és majorodba szorult be a rend, s megölelé Pólit. Gyula büszke vala érzetében a maga lyánkájára, ki most gazdasszonyi kurta felöltőjében, mely a karcsú termetet még karcsúbbnak tünteté elő, csinos kis előkötőjében, még egyszer oly bájoló vala előtte.

A szakács megcsendíté konyha-harangját, s jelt ada az ebédhez. A báró vezeté a társaságot, s ez csapatokban kénye szerint folya el utána. Senki sem érté az utat a vendégek közöl, mert a báró nem a kastély, hanem az azzal átellenben fekvő domb felé tartott, s mosolygásával inte amazoknak, hogy kövessék őt. Halkó és komák a bandát vezérlék utánok, s hegy völgy vígan zengett ennek hangszerei után.

A septemvir, ki titkon átallá a bárónak, mint vélé, gyermekes rendeléseit, s maga szokott feszességeivel, ennek vidám lélek-szökdeleteibe teljesen be nem bírt tanulni soha: már értelek Orbán, így szólala meg fél gúnnyal; borházadban akarod ületni névnapodat, hogy alattai pinczédből azon frissen itathasd velünk rossz borodat. Friss lesz borod Orbán, friss, de rossz!

A báró mosolygott, de nem felelt; hanem a hevülni kezdő nap melegétől és sietéstől izzadva, törölgette arczát. Felértek a dombra és aljára, melynek oldala szőlőket hordozott; de a társaság csodájára, a báró a borház sarkánál elfordult, s a domb nyugoti oldalánál a völgynek sietett. Kies erdei bokrok, s egyes terepély fák alatt kígyódzott itten az ösvény. Majd reá sürűdtek azok, míg nem a domb egyik kiálló lábán, agg bikkek árnyában, előtüne titkos sejtést terjesztve, egy római ízlésű épület, egy pár dóriai oszlopon nyugodva.

Helyen vagyunk! mondá a báró, s a vendégeket ámulat fogá el; mert az épület homlokán nagy betűkkel álla írva: Báró Regéczy-nemzetség hamvboltja.

Növekedék csodálkozások, a mint a báró által a nyitott ajtón beerőtetének. Egy pár lépcső, tágas terembe vezeté le őket, melynek alacsony boltozatjáról számos lámpák csüggtek, komoly fényt kölcsönözve annak, minthogy egy pár ovál lyuk az előfalon, inkább lég- mint világ-adásra szolgála. Háttérben egy ajtó vezetett le magába a hamvboltba, s felette egy tömérdek koponya állott márványból kifaragva, keresztbe vetett pár lábcsont felett. Ezek alatt ily betűk olvastattak: Éltünk futó jelen! A teremben hosszú terített asztalok nyúltak el; feketébe öltött cselédség forgott azok körül, s mindegyikének fátyol vala balkarjára kötve.

Tudom álmélkodnak uraim asszonyaim, így szóla a báró; a mint a társaság begyülekezék, hogy én örömnek barátja, ily kies napomat hamvboltomban ünneplem. Mondhatnám, hogy bánat és öröm, jobb és balkarjainkon vezető utitársaink az életben, hogy ma a bút és vénséget akarom eltemetni, mielőtt ezek temetnének magamat ide; kérkedhetném, hogy a nagy kaszást akarom elbízottan, bús birodalma sorompói között, bajvívásra keresni fel. De nem, barátim; gyönge halandónak ismerem mindíg magamat, s e gyarló élethez még nem eléggé bölcsnek; s épen ez az oka, hogy a borzadály e helyére tevém által víg lakozásunk tanyáját. Ti, a kik ifjúságom baráti vagytok, tudjátok, hogy szivem, miként nyílt vala mindenkor minden örömöcskének, melyet ízelésre ránthatott; úgy gyermeki félénkséggel remegett azon végponttól, melyben dobogni megszűn, s az élet eltün tőle minden örömeivel együtt. Gyakran borongott e miatt az élet bennem és körültem, s az elmulás képlete megkapott gyakran, miként éjjel rém szokta felriasztni álmunkat. Emlékezhettek, mert nem egyszer valék ingerkedéstek tárgya e részben, miként kerűltem ki a beteges házakat, orvost, patikát, temetőt és tort! s miként borzasztott a lélek-harang! miként irtóztam hallani halálról, miként lestem kishitüleg, változásomnak minden apró jelenségét, ha beteg voltam. Akaratlanul is, homályos bús előérzettel, komor sejtésekkel borzasztott el, minden reám hulló őszi levélke, mint előképe enyésztünknek; s az élet rövid közének bús elgondolása, fojtólag lepett meg gyakran legszebb éldeleteimnek közepette is. Ha az órámat felhúztam, gyakran eszembe ötlött, hogy ismét egy láncz hossza folyt le életemből. Így csak félig vala sajátom az élet, mert csak félig birjuk azt, mit igen féltünk; reppenő madár vala az kezemben, melyet csak egy tollacskájánál fogva tartogaték! Csodás küzdő ellenetben álla a lélek-gyöngeség bennem, azon öröm-lihegő vidám-kedélylyel, mely vérem és elveim kivonatja nálam! s ha bár amaz nem birta is legyőzni emezt, de véletlen ostromaival, magányos órámban, titkon még is gyöngítette azt. Nem mintha szívem nem óhajtotta, elmém nem birta volna egy szebb élet báj reményét; hanem hogy a véghatár, mely az ismert kedves létezést és az ismeretlent elválasztja, iszonyú alakban tűne fel lelkemnek. – Ezen gyarlóság a maga kínzásaival, különös nagy fokra hágott ez előtt néhány évvel nálam, a mint hitvesem kidőle mellőlem. Futottam házamtól, de magammal víve gyötrő képzetemet, és mellemnek épen akkoron súlyosodott éles fájdalmát.

Csüggedésem nagy volt. Az orvosokat csak bizonyos távolságra szeretem magamtól; mert valamint köntösömet csak félig tartom magaménak, ha pörbe fogták azt: úgy éltem némiképen búcsuzó képet ölt előttem magára, ha orvos jár körültem. De az én orvosom egyszersmind barátom is volt, s erre még inkább volt szükségem, mint amarra. Ezen orvosom, gonosz keserű pemete-theát rendelt számomra rendes italul. Akaratos ínyem sokáig átalla megbékélni azzal. Azonban megtörtént a béke, s egy pár hétre alkalmasint tűrhetém gyógy-italomat, sőt szomjamban némi kívánattal ihatám azt. Ugyan ekkor sok egyébről is le kelle szoknom, mikről, mintegy természetembe szövöttekről leszokhatnom, mi reményem sem vala.

Miként lég a tárgyakat, úgy folyja a szokás éltünket körül, így biztata orvosom. Gépi rabjai vagyunk a szokásnak; de rabságunk édes és eszméletlen, mert lánczait amaz nem csörgeti utánunk. Hozzánk simít, sőt sajátinká tesz mindent, mit vagy maga, vagy természet eltola tőlünk; sőt rázó menykőcsattogások, ágyú-durrogások, vulkáni kilökések, vagy a niagarai omlás zúgása közt is, miként nyájas méhdongás felett, kedves szunnyadásra csillapítja, előbb borzadott érzékeinket.

Hogy hogy? ezt adá ekkor egy jó lélek belém, nem tehetné-e a szokás, e hatalmas kényű úr, barátommá a csont-kaszást is, kitől gyarló kedélyem remeg? s rém-képeimet nem nyájasíthatná-e mosolygókká felém? – Így építtetém, orvosommal közölve tervemet, ezen hamv-boltot, a felettei teremmel együtt; s hogy egykori nyughelyemet, nyájas képekben szoktassam képzetemhez, a termet, melyben két élet árnyad össze, öröm-tanyának szentelém. S hála az egeknek, reám nézve hasznos lelki gyógyszerre akadtam. Legyenek tanúim koma-urak, nem töltöttünk-e már itt több víg órát egyszer-másszor?

A komák kaczagva bizonyíták ezt, s mintegy erősségül a báró intésére, azonnal rá kezdé hangáját a banda.

Csodás eredeti egy szoktatás, Orbán sógor! kaczagá a septemvir.

Én nem egészen értem nagysádat, mondá főt rázva Káray. Többi élvezeteiben gondosan kerül minden bús emlékeztetést, mi bánatra vagy mulandóságra mutat, s ím itt a világ zaját és éldeletét, síri csendbe viszi által.

Úgy van barátom, felelt a báró, minthogy bánat és mulandóság eszméi, öröm-éldeleteimnek ellenségei. Melyik bár legvitézebb katona, lesz oly bohó, hogy kezét, arczát, naponként hagyja tűvel vagy tövissel marczongoltatni? Elég ha csatákhoz szoktatott szíve, nem remeg akkor, mikor szembeszállani kénytelen az ellenség ölő fegyverével. Nem úgy van-e bajnokok? tekinte a generálra, s ennek leánya mellett sompolygó hadnagyra. Egyébiránt, ha a gyász és bánat, víg kastélyainkba is belopódzik, ne legyen-e szabad az örömnek is egyszer viszon-köszöntésül besimulni a gyász rejtekébe?

Felhordattak az étkek a konyhából, mely a domb oldalába vágva, közösen szolgált a hamv- és borház mulatságainak. Letelepedtek a férfiak vegyesen a szépnemmel. Csakhamar feledve volt a hely iszonyúsága, s víg élő tanya zajgott a holtak bús tanyáján. Nincs kellemesebb társaság, mint melyet fesztelen tisztelet és nyájas figyelem szőnek keresztül. A szíves és vidám gazda, a társaság nyájas öregje, szív-vonzalmakkal szőtt ifja, hanga, melegedő gyomor, s maga a mulatozás különössége, sikeres ingerek valának a vígasságra. Maga a septemvir és nője is, nyájas vegyűlésre enyhűlének, s víg tréfa és zajgás között kerültek körül a kelyhek; nem ügyelt kedvforranásában arra senki, hogy mindegyikén halálfő vala kimetszve.

Póli titkon, atyja háta megett, belopá annak Gyula által festett mellképét, s elkészített szegére felfüggeszté azt. Szemfogóul másokat állítván előre, körülövedzé a festményt virágkoszorúkkal, s alája szinte virágkoszorús halálfőt helyeze. Káray, ki átellenben ülvén, látá a munkát, bevárá Póli elkészülését. Ekkor kelyhét fogva: Méltóságos báró! így szóla felállva, s csend lőn a teremben; ma név-napodat üljük. Hosszú életet kívánjunk-e neked? Mi a leghoszszabb élet is az örökléthez képest? Egy marok nap, egy cseppje a megmérhetetlen tengernek! S mily kevés vágyait töltheti be keblünknek, mely azoktól szüntelen leng, miként nyugtalan fatető! Mi egyéb nyereségünk a leghosszabb életből is, mint hosszú visszaemlékezés, és bizonyosság, hogy annál rövidebb köz választ el immár bennünket hamvboltunktól? Nem kivánunk tehát neked hosszú életet, vagy legalább magában nem kivánjuk azt. Úgynevezett bölcseséget sem kivánunk hozzá neked; mert rendszerint akkor kezdünk bölcsek lenni, mikor már fogyatékán vagyunk képességünknek éldelhetni örömeinket, s nem lehetünk többé bohók.

«Sorsunknak nyájas arany fonala e kettő: hogy a legaggottabb öreg is, évet, hónapot, hetet, vagy legalább napot igér magának, s bizonytalan homályú háttérbe állítja végperczét; s így barátságos remény simogatja elmulástóli borzalmát; és hogy minden kora éltünknek, szívünknek tágabb vagy szűkebb nyiladozásihoz képest, bővebb vagy szűkebb marokkal, zajosabb vagy nyugodtabb örömökkel kinálgatja éltünket. Boldogul folyt le élete annak, kinek az elfogadásra nyiltan maradhatott keble, szinte hamvboltjáig!

E két arany fonalat kivánjuk mi ma neked, méltóságos báró, neved ünnepén; tudniillik, hogy a halált folyvást oly hiteleződnek birt tartani, ki bizonyosan eljövend ugyan egykor a tartozásért, de messze véld, és felejtsd őt; szíved pedig csak akkor csukódjék el az örömnek, mikor az az életnek csukódik el. Mint ím amott arczképedet virág övedzi, úgy övedze az öröm élted napjait, miket eddigi sajátod, lelked vidor kedélye, fűzzön tetsző koszorúkba!»

Itten kiivá kelyhét Káray, utána «éljen» s hangazúdulat közt az egész társaság a magáét. Isten éltesse a méltóságos öreg báró urat! kiálta egyik koma az asztal-végéről.

Öreg a komor, felele derült lelkességgel a báró; az öröm-fogékony-szív, mindig fiatal. Előttem az utólsó őszi virág szintoly kedves, mint az első tavaszi.

Sok őszi virágot tehát nagyságának! kiálta ismét a koma, s a másik, segédül azonnal kezde néhányat számlálni az őszi virágokból.

Bor és mulatozás, csakhamar száműztek minden komoly tartózkodást. Felül az öregek visszaifjító tréfákkal, s tanulói koraikbóli előhozakodásokkal mulatoztak; alul az ifjak szomszédnéikkal enyelegtek, s főkép Máli, Póli, Ongay és Halkó szavaik és kaczajjaik örök munkásságban valának. Csakhamar neki bátorodának a komák is, s köz lőn az öröm zajja a társaságban. A komák megértvén, hogy ifjaink utazni szándékoznak, előhozakodának saját utazásaikkal, miket a haza különféle vidékeiben egyszer-másszor tettek. Ezek közt legfontosabb nevezetességül kivánták méltattatni azt, hogy Jászberényben, a Lehel borral tölt kürtjét, egy hajtással kiitták.

Póli, kedveltetésből sürgött a vendégek között, s bátorításul megtölté a komák kelyheit is. Ó édes nagyságoskám, hízelge az egyik, már ködöske fővel és nyelvvel, s kezét csókolá Pólinak, be áldott egy lélek! Nem hittem volna, hogy ez váljék belőle, midőn még szopóska korában, néha karomon csintalankodott. Még akkor nem szúrt így a szakállam, nem félt tőlem; de már most – öregecske lennék gyermek-mulattatónak. Biz azóta sok szép víz is lefolyt a Tiszán, folytatá a koma a férfiakhoz fordulva, még az a nagy szükség előtti évben volt – annak lehet jó huszonöt esztendeje.

Póli arczain láng és jég váltogaták egymást. Botor beszéd! seppege kifakadva; de vigasztalódék, látván, hogy az ifjak felfelé figyeltek, a báró egyik ifjúi eseménye előadására.

Halkó sejté a bakot, s hogy lehető több szökését megakadályoztassa: megvan-e még kis török lova, komám uram? kérdé a hajdani gyermek-ápolót.

Ó annak nagy szerencséje akadt, felele ez; itt az udvarban van, s a nagyságos kisasszonyka lovagol rajta. Látnák csak az úrfiak, abban a sok gombú lovagló-ruhában rajta! szinte kevély alatta a gonosz pára!

Alig hallák a lyánykák a lovagló-ruhát említtetni, neki esének esdekjeikkel Pólinak: venné fel azt, főkép Málitól, ki szenvedélyes vala a divatba jött női lovaglásban, épen nem menekedheték.

Tánczra és oly ruha felöltésére, mely jól áll, ritkán hagyja magát sokáig kéretni a szép nem. Póli megigéré, hogy délután felöltendi dicsért lovagló-köntösét.

Egy inas Szögváry érkezését jelenté. Kedvetlen hír vala ez mindenki előtt, ki Szögvárynak gúnykodó és akadékos természetét ismeré, s a bárón és leányán is megtetszék, hogy félték tőle a társaság szabad kedvét, s egyedűl csak a szoros illedék üdvözölteté velök a kelletlen vendéget. Azonban Szögváry váráson felül békésen viselé magát, némi fékben tarták őt az öregek rangjok és tekintetök. Szokatlan komolyságát nője betegeskedésével menté, kit most is ágyban hagya. Gyulához is szíves vala, de ez tőle, bár közel rokonától, eltolódék szívében, eszmélvén szüleiveli méltatlanságaira, miket anyjától hallott vala. Szögváry, mintegy sejtve kelletlenségét, kedvkeresésből köszöngeté a gazdára és társaság előkelőire poharát; sujtásos szavakkal ejté elköszöntéseiben hízelgéseit, majd fokonként hevülvén, a házi kisasszonnyal mulatozék, majd az ifjak tréfáiba vegyüle és komákkal pajzánkodék. Nem sokára feledve volt az irántai idegenség, s tövistelen évődései még nevelni kezdék a közvígságot.

Asztal után asztalkák rakattak, s hátaikra kártyák tétettek fel; de a gazda kináját nem fogadá el senki.

Azt szeretem, mondá a báró, hogy a mulatozás ezen nyomorú pótlékát nem ízleli köztünk senki. Emlékeztek-e még barátim, kérdé a septemvirt és generált, miként fejtett ki egykor Olmay a kártyával minden pénzünkből? s a szegény Káray tengődtetett, míg otthonról pénzt kapánk, bennünket?

Emlékezem, felele a generál. Átkozott Olmay, adózásban tartá kártyájával az egész oskolát. De ugyan mi lett belőle? Azóta sem hallottam róla.

Elölte felele Káray, a kártya melletti sok virrasztás. Szerencsétlen fia, örökölte atyjának szenvedélyét. Emlékezem, miként az öreg Olmaynak szokása vala, ajándékul vetni a háznál minden viselt kártyát fiának, kinek már gyermekkorában csakhamar egyetlen mulatsága is lőn az.

Én nem szenvedhettem Olmayt soha, mondá a generál. No igaz, tán más oka is volt idegenségemnek. Tudjátok: vetélkedőm is volt a szegény Jusztinkánál, bár igen magam forma szerencsétlen! Szegény Jusztinka! jertek barátim, igyunk az egészségeért, vagy boldog nyugtaért, bár merre hányódik is a világban, bár hol nyugszanak is hamvai!

Hagyjuk azt uram bátyám! kiálta lángolva a septemvirné, s a septemvir nem mere nyúlni poharához.

De én iszom veled, Móricz pajtás! ha socratesi pohár leend is! mondá a báró. Ó be bölcsek vagyunk, boldog nyugodt pillanatunkban! mi bizakodók, mintha botlani sem volnánk képesek! Némi hév tört ki ezen szavaiból a bárónak.

Az isten jobb legyen hozzá, mint az emberek voltak! kiálta a generál, könybe borult szemmel. A két férfiú lelkesen koczczantá össze poharát, s kiivá csordultig azt.

Hová siet ön! kérdi a báró Uzory orvost, ki homlokához nyomott kendővel sietett ki.

Méltóságos úr, felele ez, gondolom, délelőtti átázásom ártott meg – főfájásom iszonyú – szabadra kell kimennem!

Tán a borocska is hozzá adá magáét, mondá Szögváry, az orvos távozta után kaczagva.

Nem uram, mondá a generál, erről jót állok, s ömlött szájából az ifjúnak dicsérete. Nevezetesen magasztalá mértékletes, szelid viseletét, vasszorgalmát mind tudománya, mind betegei körül; de egyszersmind busongó érzelgésre hajló kedélyén szánakodék.

Az ifjak künn csoportoztak össze, s pipa és enyelgés közt, koraik elevenségével zajlakodtak. Szögváry, kinek már bor-köd ülé fejét, közikbe tolakodék s a csoport-szélre vonult. Uzoryt fogá ingerlés alá. Ez kitérve neki, az erdőcskének fordult. Most Gyulán vala a sor, kinek mellőző hidegségét már az asztalnál is orrolá.

Hát te édes öcsém, így kaczaga hozzá, letudod-e már atyádként vágni a ló-fület?

Le biz én, édes bátyám, felele hideg vérrel Gyula, az ember-fület is, ha arra kerül a dolog.

S a mit te le nem birsz vágni, pajtás, mondá sejtve az ingerlést Ongay, majd levágom én!

Ez mintegy jelszó vala az ifjúságnak; közbe fogák Szögváryt, s ő, ki eddig rendesen vivólag vala a csipkedésekben, egyszerre védőleg fordulni kénytelenítteték. Szögváry szokva volt, meg nem tagadhatni magától azt, hogy hol lehete, más rovására nevessen, inkább később jóvá tevé ismét, mi még jóvá tehető vala; de rendszerint az, ki másnak rovására szivesen nevet, ritkán erős a magáéra hagyni nevetni mást. Most e mellett, sem ére, sem-mere a sokkal, kiket ételen, italon és vígságon kivül, barátság is kötött és hevített. Innen kivánt alkalmul kapá azon hírt, hogy héja csapdos Póli galambjaira, a félre illanhatásra. Azt meg kell lőnöm! kiálta; megpróbálom rajta új fegyveremet. Felfuta az udvarba, s nem jöve vissza többé. Cselédtől érték meg az ifjak, hogy miután ködös fővel, a héja helyett, Pólinak egy a gyeptér fáján labodázott páváját lőtte volna le, befogatott és haza hajtatott.

Örvendett elmenetelén az egész társaság, de senki sem inkább mint Póli. Nekem, így szóla ez, leginkább kijutott; mert ma különösen szerencsés valék választott tárgya lehetni, kissé ízetlen mulattatásinak.

Kijövének az öregek is, s mulatozának az ifjúsággal; mely közt mindegyikének egy vagy két kedvencze vala. A septemvir és neje szivesen foglalkoztak Málival, ki kényesői természetével, nem igen akara nekik helyt állni; a báró Gyulával évődött, kit most festészi talentomáért még jobban megkedvelt; a generál különösen a magába vonult Klárcsival enyelgett mint egy falubelivel; atyjáról, nénjéről, falujáról adott híreket neki. Gyermeki bizalommal és tiszteléssel tapadt a lyánka az érdemes férfiúhoz, ki atyjának barátja, barátnéjának atyja, magának pedig falubelije volt; s a generál is gyöngéd vonzalmat érzett a lyánka szelid kedélye iránt, melyet még gyermeki korából kedvelt meg.

Halkó teljes foglalatosságban volt, egy teli hordót felállíttatni, emelkedetten készült állására, s csapot üttetni belé. Körülötte a gyepet söpörtette, s az oldalba ülést tétetett a hangászoknak; Póli pedig enni-inni-valókról gondoskodott; mikről látható vala, hogy nem csekély számú nép váratik.

Egyszerre kiáltás esik: jőnek! s mindenkinek szeme a falu felé fordul, honnan víg zajú csoport tolul fölfelé. Duda-szó kiséri azt, s ezt víg ujjongás és táncz; mely között felér a csoport, az elibe csődült úri néphez. Tizenkét csinosan öltözött paraszt lyánka, vezete egy virágkoszorúkkal, számos szalagokkal és arany lapokkal aggatott tarka bárányt, s kettő közülök kis szarván fogá azt. Utánok szinte tizenkét ünnepi köntösű paraszt ifjú, hoza selyem pórázon egy virágkoszorús szép borjút.

A báró előtt tisztelettel megálla a sereg, s egy az ifjak közöl, kit tekintete, köntöse, bátorsága, s jelentőbb arczvonásai kedvezőleg jeleltek ki a többi közöl, e szavakat intézé hozzá: fogadd el méltóságos báró, kegyes földes urunk, általunk név-ünnepedre, jobbágyaidnak hódolását, és e csekély ajándékaikat. Csekélyek ezek, és csak azon remény bátorítá híveidet azoknak küldésére, hogy hálás érzetök, minek tanúi ezek, becset fog adni csekélységöknek. Midőn kis ajándékinkat átalnyújtjuk, jutalmazzon tégedet azon belső érzelem, hogy jobbágyidat oly karba tevéd, melyben ajándékokat is nyújthatnak. Úgy van nagyságos uram, kegyességedből terjedelmes saját gulyánkból szakítók ki e borjut, terjedelmes saját nyájunkból e bárányt.

És kivánjuk, seppegé az egyik lyánka, hogy nagyságod becses életét addig terjessze nekünk az ég, míg e borjúból oly terjedelmes gulya, bárányból oly terjedelmes nyáj szaporodik, mint a melyekből azokat szaggatók!

A báró nyájasan köszöné meg figyelmöket s küldőiknek megmondatni hagyá, hogy atyjok kiván lenni, míg él. Póli, kinek évenként tulajdonivá szoktak válni ezen ajándékok, átvevé most is azokat.

Mindenkinek szeme a falu felé fordul…

Bámulás és suttogás erede az úrfiak közt, mert a szóló lyánka, szebb volt a legszebb fakadó rózsánál, s ártatlansága tetszőbb mint bárányaé, melyet vezete. A legsugárabb termeten, nyájas igézettel állt egy madonnai fő, melynek arczain, őrzetlen ajándékaul a természetnek, gyönge liliom és rózsa virítottak. Ifjaink, főkép Kálmán, nem győzének megtelni magasztalásával, s a lyánkán meredező úri szemek, lesütni készteték azt a magájéit.

Csak kisasszonyi köntös neki, kiálta az egyik koma s nincs az a hintó melybe be nem illenék!

Máli és Póli felfogák a szót, s karon kapva Erzsit, a paraszt lyánkát, felfutának vele a kastélyba, nem ügyelve Pistára, a szónok parasztlegényre, ki nyugtalanul nézett az elrablott lyánka után. Az öreg urak leereszkedve nyájaskodtak a paraszt ifjakkal és lyánkákkal; az urfiak ezt nem mervén tenni, a komákkal súgtak, tudakozódva tőlök egyik vagy másik felől; s nem minden irígykedés nélkül érték, hogy Erzsi és Pista szerelmes pár; amaz a juhásznak leánya, ez a báró hajdani gazdájának, most jobbágyának fia.

A báró, mulatságra, tánczra nógatá a paraszt ifjúságot. Eleinte vonakodék ez; de Halkó, ki némelyikével ismerős vala, a hordó mellé üle, csapola a legénységnek, s borral és biztatással csakhamar eloszlatá tartalékját ennek, s berántá azt szokott vígságába.

Visszaérkezének Máli és Póli, közbett vezetve Erzsit, kit csinos fehér hosszú ruhába öltöztetének. Haja kellemes fürtökben pajzánkodott szép homlokán, s nevelte az ibolya-szemek szemérmes tüzét. Valóban igéző volt a lyánka, s még igézőbb zavarja pirulásaival, miket a mindenfelől feléje hangzó magasztalások vontak szép arczaira. Egyedül Pista nem vala elégedett az átöltöztetéssel, s makacs borúval oldalgott a fél kisasszonytól, kivel eleinte a szép úri ruhában, csak Halkó és a komák tánczoltak; s idő telt belé, míg a paraszt ifjúság őt tánczra kérni merte.

De ha Erzsi szép volt, bájoló vala Póli is a maga lovagló-köntösében, melyben most megjelene. Ritka kellemű termetére öntve volt az, s élénk mozdulatinak különös kecseket kölcsönözött. Gyula be nem telhetett nézésével.

Az ifjúság, kivévén Klárcsit, kit a septemvirné keresett szín alatt magánál fogott, s Kálmánt, ki szivesen látá Erzsit tánczolni, az erdőcskébe sétált be gyöngyvirágot szedni. Gyula Pólit vezeté, Ongay és Vincze Málit fogák közbe; a többi kény szerint szállongott széjjel. Különös éldelete van fogékony s epedélyre hajló sziveinknek akkor, mikor kies időben, kies erdőben járdalunk. Nyájas sejtések zsibongnak kebleinkben, átlengő sejtései egy szebb életnek, szebb világnak. Ezek után merengnek föl lelkeink, s varázs érzelmeink kiemelnek e szűk élet szorongó köréből bennünket. A susogó fatetők, mintegy felsőbb tájak lényeivel beszélgetnek, s fuvalmaik rejtélyes borzalmat, titkos óhajtozó vágyakat lengetnek le belénk. A zöld éj ünneplő homálya, a világnak ide vonult csendje, melyet egyedül, itt szerelmesen nyögdelő gerle, ott párnak dalló fülmile, amott békés fészkekből riadozó madárkák szakasztnak meg, reményteljes kis világ lesz óhajtozó szívünknek, melyet ez örök élet-tanyának vágynék e nagy világból kiszakítni magának. Hát még ha tőlt kebellel, mint Gyula, boldogságot hordva szívben és karon, lépünk az erdő biztos homályába, mi kéj lehetne fogható kéjünkhöz?!

Szerte virító gyöngyvirág-szálak csakhamar szétcsalák a társaságot, melyet azonban beszélgetés, víg zaj, dallás és átenyelgések, összefüggésben tartának. Póli és Gyula egy kézre szedének, s Póli már teli markot hordoza. Azonban egyszerre megáll Gyula, s egy fán fenakad ábrándozó tekintete. A sürgető Póli tudakozza: mi idegzé fel annyira figyelmét?

Tekintsen csak nagysád eme fára, felel Gyula, lehet-e jelentőbb jelkép nála? Fenn a csonka száraz galy, a bús nőtlennek sorsát jelenti, alul a búja lombos ágak, melyek közt a gerle fészkét rakogatja, a házas élet szelid bájait ábrázolják. Mint nyögdel a hím párja körül, s ez mily szorgalommal hordja, rakja, közös fészekül gyönge rőzséit! Nem érez-e, kérdi, megszorítván a lyánka kezét, némi nyájas sejtést, előérzést a kedves jelképben?

Póli egy lelkes pillantással felele az ifjúnak, s ez bátorodva általa, hevesen szorítá a lyánkát karjai közé. Legyen az, kedves lyánka, reánk nézve is jelkép! kiálta.

Szívem, első látásunk-óta, becsülte önt, édes Gyulám, felelt szem-lesütve Póli, s úgy érzem, e becsülés azóta erősebb érzelemmé vált benne.

Boldog vagyok tehát! kiálta Gyula; s egymás ajkán csüggött a szerető pár.

Éneklés zendült meg a hegy-oldalban, s párunk magához riadt. Halkó volt, ki megúnván a parasztok tánczát, a társaságot jött felkeresni, s szokása szerint dallott, nem sejtve, mily rosszkori volt most jötte és bohós dala.

Más ösvényen térének Gyula és Póli vissza, s Uzoryt egy fa alatt, fejét kezére támasztva találák. Főfájásról panaszkodék ez; de kisírt szemeiben bútanya ült; s Gyulát és Pólit a nagy ellenet, mostani saját boldog érzelmök s az ifjúnak bánatja közt, csodásan megilleté.

Barátom, mondá részvétellel Gyula, enyhül közléssel a fájdalom. Lám ezen erdő fáji, a köz vészben, egymásra hajlongva zúgnak; miért rejtezik ön bánatával félre?

Az orvos meredten néze maga eleibe, s huzamos hallgatása után: vannak bánatok, így szóla, melyek szív és sír fenekein nyugszanak legbiztosabban, s az enyém ezek közöl való! Az emberiség sors-kereke, rendesen forog nagy czéljában, ügyetlenül arra, hogy tán egy kettő a halandók közöl, forgása körében áll, s szétzúzatik általa. Én épen a kerék alá születtem. De hagyjuk ezt a vígság ölén és napján! – Az ifjú derűt erőtetett fel arczára, s nem sokára együtt zajgott a többivel.

A mint Gyula és társasága a tanyára visszatértek, épen készülőben volt haza a paraszt ifjúság. Ki sem örült ennek inkább mint Pista, kinek egész déllyest borongóban állt kedve; az úrfiakban s kivált Kálmánban, héját látván kerengni kedves galambja felett.

Dudája előtt mene vígan haza a sereg, s nem sokára utána felkészüle az úri társaság is. Most a kastélyba a bál álla be, s bár nagy zajjal, de mégis igen megoszlott kedvvel és elégedéssel folya az majd viradttig. A septemvirék átallák azt, hogy a hadnagyocska sokat fonatkozék Málihoz, s Málinak viszont mindig vala ehhez intézni-való szava. Vincze, bár erőteté magát zajgani Máli körül, bosszús vala magában; mert kemény szem alatt álló Klárcsijához sehogy sem férhete, s ennek tegnapi változását mentségül használá a septemvirné, ha tánczra kéreték. De annál lelkesebbek valának Gyulának Pólival s Ongaynak Málival mulatozásai. Apró biztosságok, miket az est és táncz alkalmai hoztak közikbe, megszövék a szerelem bájfonalát közöttük.

Sokáig, már miután táncz végével fekvésre vonulának is ifjaink szobáikba, nem bira álom jőni ezeknek pilláira. Fejtegették magok közt a mai mulatságot, dicsekedtek, panaszkodtak, nyilatkoztak, kiki sorsa és szerencséje szerint. Ongay csakhamar kitudta Vincze bibéjét. Szívemre barátom, kiálta egyszerre neki, s úgy szorítá Vinczét magához, hogy szinte nyekkent az izmos hadi karok alatt; tartottam tőle, hogy vetélkedőm vagy. De most jól áll a dolog; hidd el, oly nyájasan érzem szívemet, mint midőn az őrkatona először tevé fegyverköszöntését előttem, új tisztje előtt. Málitól megmentlek én jó fiú, ne félj! Klárcsit pedig majd meglátom én, ki kapja el előled! úgy-e Gyula pajtás? A két boldog barát nem hagyá boldogtalannak lenni a harmadikat, s szép remények közt dőlének mindnyájan az álom karjaiba.

Másnap oszlott a társaság. Meghívások, igérkezések vagy szabadkozások, lelkes és szokásos hálálkodások, két szerelmes ifjainkra nézve pedig, miként alkalmat nyerhetének magoknak, kézszorítások és csókok közt történt meg a búcsuvét. A generál megölelé Klárcsit, s nyájasan simogatván meg arczát, arra inté, hogy míg haza kerül, szokjék vidámabb lenni. A báró, folyosójára állva, ki inté kezével, s leánya mögötte kendőjével az «isten-hozzádot,» s vendégek kocsijai elzörrentek.

Soha sem találjuk csöndes lakunkat magányosabbnak és unottabbnak, mint víg tanyahelyrőli megtérésünkkel, hol érzékeink mellett sziveink is mulatoztak. Így volt most pesti szobájával Gyula. Azonban enyhítette idegenségét Ongay, ki elfogadván a septemvir meghivását, még egy pár napi szabadságát barátival tölté el. De Vinczét ez sem birá vigasztalni, bár miként megkedvellé is Ongayt; mert Klárcsija még búsabb lőn hazajötte óta; szép szemein bánat homálya borongott és halványodó arczait néma bú ülte. Szembeötlőleg kerülte ő Vinczét és barátait, nem nyerheté pillantását Vincze sem magára, sem éléstárba jártában ablakára. Hideg komolyság terült el a lyánka egész lényén.

A septemvirné tudniillik, kemény leczke alá fogá az úton a szegény Klárcsit, s büszkesége nem igen hagyá válogatni a kimélő szavakat. Keserű ellenetbe állítá: Vinczének, mint nagy születésű, vagyonú, és reményű egyetlen ifjúnak állását, s a lyánka csekély sorsának szűk reményeit. Sima képed mindened, mondá a főispánné, s azon kis rokonság, mely hozzánk köt, az az egyetlen pont, mely házunknál tart; ezt tudva tehát, remélem jó leány, magad átfogod látni, miként Vincze kezére mi kilátásod sem lehet; hacsak szemtelen tolakodásnak és hálátlanságnak gyanúját nem akarod magadra vonni.

A lyánka zúzatva vala, s nem enyhítheté lelke sebét többé a septemvir simítóbb és gondosabb tónja, melylyel nője kifakadó előadásainak sértő töviseit tördelni igyekvék. Nincs oly békés indulat a világon, mely büszke önérzelemre ne birna felszökelni, ha méltatlanul s alázva nyomatik. Ez a léleknek szép ruganyossága. Klárcsi is sűlyedt arczát és tekintetét, büszke önérzettel emelé fel, erősen eltökélve magában, nem koldulni e kevély nemzetségnél oly szerencsét, melyet kiméletlenül, s oly fenn kivánnak beszámolni neki. Első felingerültében, erőt vőn nemes büszkesége hő szerelmén. De majd haza érvén, a mint szobájában kezére hajtva fejét, merülten üle, elő-elő szálla lelkének a háttérből Vincze kedves képe, előrepkedének azzal első szerelme bájos alakjai, első boldog óráinak tündér álmai; s mindezek vesztének keserű érzetében, köny záporozott le arczain. Hiszen ő boldog ártatlan kedélyében, nem óhajtott rangot, kincset, csak Vinczéjét óhajtá ő, s oly szűk viskót vele, mely egy boldog párt befogadhat, s ehhez világgali és életteli ismeretlenségében, elegendő jognak tartá azt, hogy szeret és viszon-szerettetik. Most könyörületlenül felriasztva szép álmából, látni vala kénytelen, hogy bűn és szemtelen tolakodás neki, csekélynek, a nagy reményű ifjat szeretnie. Legkeserűbb vala ezen érzelemben reá nézve az, hogy Vinczét is különösen figyelmetlennek tapasztalá Kisréten maga iránt. Tán ő is osztja szüléinek gondolkozását! így tünődék magában. Nem volt-e Máli, a neki szánt, tárgya minden figyelmének?

Az ifjak utólsó estvéjöket ülék szobájokban, s Vincze néma merülésben hagyá elsiklani szíve mellett, barátjainak tréfáit. Ongay kifordula, s kiszemlélé, hogy a főispánné férjestül látogatásra kocsizának. Vincze iránti aggodalma, azonnal egy gondolatot löve elméjébe. Klárcsi szobája felé lopódzék, melynek a folyosóra nyílék ablaka, s a bent égő gyertyavilág mellett látá, Klárcsit búsan kötögetni, majd ismét folytatni kötését; ellenében pedig a szobaasszonyt varrogatni. Bekopogtata s benyitá az ajtót. Engedelmével édes hugocskám, mondá, imé az ifjasszonyt jöttem megkérni egy kis vásárlásra számomra, minthogy nőiek a portékák. Remélem, nem veti meg az ifjasszony kérésemet, úgy-e? s egy kis ajándékot nyoma a szobaasszony kezébe. Szivesen kész vala ez, s Ongay följegyezvén egy sor apró vásárlani-valót, s pénzt adván azokra kezébe, szépen kikészteté őt a szobából. Ezzel visszafuta Vinczéhez, hevenyes erőszakkal vonszolá ki a tartózkodó ifjat s berántá a meglepett lyánkához magával; Gyula követé őket. Hugocskám! így szóla Ongay, bocsássa meg beavatkozásomat, de úgysegéljen! Vinczémet nem hagyhatom heringgé epedni. A nap felhőbe borul olykor, de azért le nem megy egünkről; hát két egymásért alkotott szív szakadjon-e mindjárt, mihelyt szerelme borong?

Klárcsim! kiálta Vincze, s ajkához voná a lyánka kezét. Mit vétettem én? hogy lakoljak szüleim keménységeért én is?

A lyánka halványan, reszketve, és szótlanul állt, másik kezével kötésén bibelt s meglepetett zavarában, nem tudta hová vesse szemeit? Sújtotta keblét és hajadoni szemérmét az is, hogy az ifjakat is avatva látá szívének titkába, és azon kisebbítésekbe, mikkel kedvesének szüléi, állapotját illeték.

Édes bácsim! mondá Vinczének, oly hangon, mely alig bira feltörni fojtott melléből, minek tagadnám el egykori boldog ámulásomat? Gyermek és tapasztalatlan voltam: betekinthetni a világba és életbe, s innen menthető az. Most már, miként a méltóságos asszony magát kifejezé, szemtelen tolakodás fogna lenni tőlem, reméleni többé.

Vincze eleven érzetében, mint vala sértve leánya, karjai közé szorítá azt: nincs földi erő, mely tőlem elszakasszon kedves! kiálta férfias elszánással, s fogadások és eskük folyának ajkairól. Két barátja segíté őt nyájas remény-csillogtatásokkal, erőt, lelket, biztatást adva a kölcsönös kitűrésre. A szegény szerető lyánka, elhalmozva volt ennyi ostrom-roham által; Ongay heves, Gyula nyájas, Vincze esdeklő kérelmekkel vítták őt, mellettök vívott pártos szíve is – így megadva magát, borult Vinczének mellére. A két barát összetéve kezeiket, fogadá el kölcsönös eskeiket, hogy örökre hű, örökre állandó marad egymáshozi szerelmök.

Elhatározák egyszersmind, mily vigyázattal legyenek szerelmök titkára nézve, hogy mi se árulja el annak folyását a szülék előtt, s a fölfedezés veszélyt ne vonjon arra. Mikorra a szobaasszony vásárlásaival megtére, az ifjak már rég szobáikba takarodának, s köztök Vincze nyugodt vala, miként bércz és erdő a vész lecsillapodtával. Másnap megszakadt a fűhere. Ongay Józsi, sokáig csüggve barátai ölelésein, vált meg, s beutazott ezredéhez.

*

Angelica nyugtalanúl várta művészi barátit. Ezek, mindjárt Ongay elmente után átviteték szereiket hozzá, s a lányka gyermekes örömben vala, a mint a kis egyesület munkához foga. Művészet világábani nyomozások, kisérletek, közlések és vitatkozások, naponként nevelék ennek isméreteit, s a két ifjú szivesen tölté üres óráit Angelicánál. Kálmán, ki soha sem vala pénz hijjával, s azt nem is veré rakásra, gyakran rendele apró ozsonnákat, vacsorákat az öreg festésznőnél, vagy a szabadban Pest és Buda vidékein. Ezeket lelkes társalgás, biztos tréfák, ha Halkó megkapható vala, hanga és ének, s mindenkor Angélicának kedves ártatlansága és aranykori szelid kedélye fűszerezték.

Gyula lelkes szenvedélylyel dolgozá tájfestését. Angelicának, a műértő, s ha részletek sikerűltek, elragadtatásokban fellengő művésznőnek jelenléte, s magok a magasztos vidék bájai, örök hevűletben tarták lelkét és ecsetét. Különösen szerencsés vala Gyula a színezésben, és fény-sötétben, mi oly bájt szokott adni a tájfestményi remekeknek, s mi most fő nyomozása volt Gyulának. Már állott tisztes méltóságában az agg Gellért, lábainál zajlott el a Duna, s megválva százados szomszédjától, azonnal szétterűle medrében. Másfelől Mátyás büszke vára pompázott a szomszéd palotákkal, templomokkal, tornyokkal; háttérben Buda hegyei, és szőlő-halmai feküdtek, s felettök kellemes derű, és szelíd ég lebegett.

Ezzel kész vagyok! kiáltá Gyula, s letevé ecsetjét; de már most mi életet adjak nyugvó természetemnek.

Angelica előbb úgy vélekedék, hogy maga a természet elég önmagának, s elég élet mutatkozik a zöld tenyésző növényi világban, városban és emberi alkotásokban.

Gyula nem vala kielégítve ezekkel. Nyugtalanúl habzik az emberi kebel, mondá, s korán ellankad ott, hol habzó élet nem zajog felé. Kálmán nagyszerű életet óhajtott a magasztos tárgyak mellé. Tegyük úgymond, a husvét másodnapi nép-ünnepet Gellért hátára; vagy diétai ülésre kocsizó nagyjainkat a vár felútjára; vagy lovagló generál-stábot a fő utczára, ilyeket tanácsla.

Én úgy hiszem, felelé ezekre Gyula, hogy a táj mozgó életének, nem szabad oly erősnek lennie, hogy a figyelmet magára rántsa, a természet nyugvó tárgyaitól, mert ezeket nyújtni legelésűl a lélek eleibe a fő czél tájfestéseinkben. Csak annyi életet gondolok szükségesnek azokhoz, mennyi a táj és érzelmeink megjelölésére s a szemlélőnek élet-habzó vágya kielégítésére elegendő.

Így tehát a Dunára, nyugalmasan evező hajókat festett Gyula, melyeknek orraikban apró tűzhely lobogott, s tetőiken békes utascsoportok álltak, partjára kalmári hordók és ládák kirakodását, hogy ezek a kereskedői várost jelöljék, utczára kényént sétáló párokat, társaságokat, miknek érzék-ingerlő gyümölcsök, termékek, virágok kináltatnak árusnéiktól, hogy ezek a táj gazdagságának tanúi legyenek; Gellért oldalára ifjakat, kik közől egyik könyvben olvasott, másik távcsőn szemlélgetett, harmadik ebével enyelgett, s a t., hogy ezen jelenetek az áldott béke nyugalmát ábrázolják.

Angelica is elkészült Sapphójával. Az ifjak nem valának elégedettek a költőné nyugodt arczával, melylyel az a szirtről lerohan. De Angelica tüzesen védé dolgozását. Sapphó, úgymond, akkor vesztett el mindent, midőn megértette phaontóli megvettetését, nem midőn egy kietlen, egy únott élettől szabadúlni készült. Nem halvány-e arcza? nem ül-e a bú sötéte, szemében? Ó, a pihegés nem fő kincsünk?

Kálmán legkevésbbé boldogulhata dolgozásával. Mindég volt értekezni-valója Angelicával, s vagy feltartóztatá őt is örök enyelgésével munkájában, vagy háta mögött szemlélé azt. Nem haladhata, s gyönge dolgozásai között tán ez vala a leggyöngébb. Gyula sejteni kezdé, hogy Kálmánnál csak ürűgy a művészi hajlam, s a szép festész-leány iránti indúlatja lappang alatta. Több tekintetekből nem javallá azt, a lányka sorsa iránti aggódás szorongatá keblét; s meg nem állhatá, hogy Kálmánt ez iránt szóra ne fogja.

Kálmán szokott könnyűségével fejtőzék ki Gyula feddőzései alól; de Gyulát nem birá egészen megnyugtatni. Annyit nyere még is, hogy ritkábbak lőnek látogatásaik Angelicánál, s azokban Kálmán vigyázóbb és idegenebb a lányka iránt.

Egy kellemes nyári nap délutánján, kikocsizának ifjaink, a festészné és lyánya, a budai hegyek közé. Egyik nyájas fekvésű majorban leszálltak, hol számos társaságot találtak, mely tánczczal, tekével, s vidám beszélgetéssel mulatozott. Kálmán frissítőket rendelt; de Angelica, kinek ritkán vala módja a természet ölén mulatni, felvágyott a hegy ormára, kies festői lelátást remélvén magának róla. Csakhamar felerede tehát a társaság, s kellemes árnyban, mi a hő napon igen kivánatos vala, feljuta a hegy tetejébe. Kálmán, ki ismeré a vidéket, a hegy nyugoti élére vezeté társait. E hajláson kelle vala feljőnünk, mondá, kissé kerűltünk; de megjutalmazand szemünk ritka legelése. Valóban a meglepésig tündéri vala innen a kilátás. A festésznét, ki szívdobogásokban szenvedett, ellankasztá a felhágás, s szokott változása, egy fa árnyékába leülni készteté őt. A nap épen lenyugvóban vala s búcsuzó lángolásával, elborítá a társaság arczait, hegyek fürtjeit, messze város tornyait, s mindent, mire még végsugarai hathatának. Egy nyiláson a Duna csillogott elő, szemet vakítva tűzszikráival; de a völgyben és sugárhagyott oldalakban már est bolyongott, s éji ülést keresve szállongtak tollasaik. Fáradt munkások ballagtak, vállra vetett szerszámaikkal, hazafelé.

Merülve vala a természet ezen pompás jelenetébe, minden szem és szív, s főkép Angelica lelke nem bíra eltelni e neki ritka éldelettel; jóllehet anyja változása, némileg zavará is annak izelését. Kevesebb az öröm, ritkaságával nekünk, mint nagyszerűségével, és legtartóbb tisztaságával. Darabig elragadtatással őgyelegtek szemei, az est aranyában ragyogó különbféle tárgyakon, a mint egy fordúlásban, valami csillogóba ütköztek azok, nem messze állásukhoz az ösvény megett.

Mi csillog amott oldalt? kérdé az ifjakat.

Gyula a helyre futa, s egy emlék-könyvet emele fel, melynek aczél kapcsa, játszadozott volt a hanyatló sugárokkal. Felnyitotta a könyvet Gyula. Táblája alatt ennek, kés, olló, s több effélék voltak; egyik felében többnyire orvosi jegyzetek állottak, másikban különféle gondolatok s érzelmek följegyzései, melyek általában, miként az írás és hibás betűzés mutatá, női kéznek és búsongó léleknek szüleményei valának.

Gyula utóbbi feléből a könyvnek, ezeket olvasá:

«Szenvedő léleknek, mely sehol vigasztalást nem talál, enyhűlést fog nyújtani, ha fölkeresi a rokon szenvedőt, s vele szövetkezik. Viszonközlés, s látása annak, hogy más is szenved, erőt edz kitűrésre nála. Az élet nem nyer ugyan az által becset; de a szivet megóvja még is a csüggedéstől. Nem epedez a könyülte szem oly esengve, túl messze kéklő hegyeken, felül fent evező felhőkön, idő előtt jobb és nyájasabb haza után!»

Angelica lelke nem bira eltelni…

«Ha azt meggondoljuk, mily sok hatalmunkon kívül fekvő körülmények határozzák el tetteinket és sorsunkat: nem lehet kimélőknek nem lennünk mások gyöngeségei iránt. Bíró, midőn halálos itéletet mondasz ki, ám borúljon a gonosztevő ellen haragba egyik szemed, de könybe szánakozástól a másik. Különb fogtál volna-e lenni te, ugyan azon okok során? ugyan azon körülmények látatlan homályos szövedékében?»

«Gyakori az nálunk, hogy inkább a természetet hagyjuk önmagával ellenkezni, mint sem gyermek-korunkban beszítt előitéletektől megváljunk.»

«Mosolyogjam-e, vagy nehezteljem azon kis lelkek önelégültségét, kik tunya veszteglésökben, hon és emberiség közjaváért fáradó nagy férfiakkal, lángelmékkel, buzgó emberbarátokkal kivánnak mérkőzni, sőt ezek feletti felsőbbséget követelni magoknak, csak azért, mert – nem botlottak soha, s gáncs-érdemlés nélkül, bírtak elvegyűlni a pórnép és folyó közvélemény között?»

«A boldogtalannak munkás kínzója a képzelet. Sebes madárként repűl be ez múltat és jövőt, hogy kínzó szereket gyűjtsön számára. Elkölcsönözi tűkrét ennek és amannak, s eltiltja azokkal ettől a reményt, amattól a feledést.»

«Mint bízza el az ember önerejében magát, míg gyöngéi szunnyadnak, míg boldog nem kisértetni! Sok rétege van az emberi szívnek; események és élet változó viszonyai fejtik ki ezeket. Előre sem önmagadat, sem mást megitélni nem bírhatsz: miként fognád, miként fogná kisértetben kiállani a próbát? Ember, te világnak, te sorsodnak ura, te óriás képzetedben, vigyázz: megne buktasson az első megkisértés!

«Magasztalt emberi bölcsességünk abból áll, hogy tudjuk másoknál, mit kelle vala tenniök? s magunk csak azt tesszük, mit mások tettek.»

«Többet megírhat emberi erő a sors csapásiból, mint előre vélné; gyakran a szükség majd nem hőssé alkotja őt ebben. De sértett előitéletei fájlalásában, rendszerint a csodálatig törpe és kishitű. Akként van ezzel, miként a szerfelett izgékony beteg inazat, mely kiállhatja a menydörgést; de a közel suttogást, az egér-porczogást nem szenvedheti.»

«Remény és emlékezet, sarkai az életnek. Köztök forog a gyarló emberi pálya, egy szúette ajtó; s egyedűl e két izmos sark tartogatja, hogy reánk ne szakadjon!»

Már lemenőben vala a társaság, a mint szemközt egy nőt láta felsietni, kit szorongó szétnézeglése, egyszerre az emlékkönyv vesztőjének gyaníttatott.

Tán vesztett ön valamit? kérdé Gyula.

Emlékkönyvemet, felele ez, a mint itt orvosfűveket szedegeték a hegyekben, s leginkább e tájra gyanítom károm esését; mert könyvem bírását idáig kisérheti emlékezetem.

Gyula átnyújtá a könyvet neki, nagyobb tisztelettel, melylyel jegyzeteiben tündöklő lelkének adózott, mint mely, szegényszerű köntöséből látszó rangját illetheté. A nap bíbora épen a nőnek arczára lángolt, s azon a hajdani szépség romjai közt, ritka vonzó méltóság mutatkozott, szemébe, az egykori már kialudt tűz helyébe, bizonyos szigorúság, és komoly bú honolta magát.

Hálával fogadta vissza tulajdonát, s észrevevén a beteges festésznét, azonnal gondosan kitudaklá baját, s egy kis üveget vevén ki zsebéből, a benne volt néhány cseppet kiitatá vele. Néhány percz múlva enyhűlni kezde a beteg, és nyugasztalódni Angelica.

Most, most! kiáltá ez egyszerre az ifjaknak, azonnal leáldozik a nap, már csak a bérczek kellő tetőin aranylik sugára. Ó be szép, be magasztos egy jelenet! Gyakran óhajtnám a művészt és főkép festészt ily helyekre. Ha már nagy csarnokok, szobrok, nagyszerű képzeteket adnak előnkbe, mennyivel nagyobb mérszereket nyújthatnak a természet nagyszerű tárgyai és jelenetei! Százados terebély fák, felhőt hasgató hegyek, nap költe, nyugta! Ó ha többször lehetne alkalmam ezekhez.

Én nem csak a művészt ohajtnám ily helyekre, mondá, mintegy maga eleibe meredezve az idegen nő, hanem büszke rangosainkat is. Magas hegybérczen, hol legfölebb egy két nyomott ösvény emlékeztet emberekre, s körűltünk minden az istenségre, közelébb látszunk állani ehhez, és messzebb a gyarló világtól. Büszkén dagadozott keblünk, lelohad szűk érzetében, ha szemünket a föld felé vetjük le, melyen hitvány hangyaként hemzseg, a maga semmiségével, az emberi faj! Látja, mily csekély a legbüszkébb csarnok is, azon hegy mellett, melyen áll, s érzi, hogy más hatalmasb kar rakott ormot oromra, más gyarlóbb kéz követ kőre. Visszarántatva önmagába, sejti mily kis része ő a nagy természetnek, melynek urául vetegeti magát, gyermekes puffaszkodásaiban!

Helyes! közbeszökék szavával Gyula, lelkeinknek bizonyosan nem fogna lenni ártalmas, többször meghágnunk a bérczek csúcsait. Jobbak, szabadabbak ezeken érzelmeink a magasztos magányban, a terjedelmes láthatárban. A bútól tépetett szív pedig, veté czélzással utána, mint nem enyhűl, látván maga alatt embert és életet, a magok kicsinységeiben, s a nagyot maga körűl és felett, a hatalmast: egy percznyi szavára meggyógyíthatni sebét!

A nő nem felele merűltében. Ön inazatja, a mint látom, gyönge, így szóla eltérve a festésznőhöz, még gyakran szenvedhet szívdobogásban; engedje meg hogy szolgálhassak csepjeimből.

A beteg hálásan köszöné ajánlását.

Velem nincsen több, de holnap szállására viendem mondá. Hol és miként tudakozzam azt?

Berky festészné vagyok, felele a beteg, s megnevezé lakását.

Berky? kiált hevenyen az idegen nő, s vonaglón ragadja meg a festésznő kezét. Ön Berkyné, s ez itt leánya?

Az én Angelicám, felele Berkyné.

Életben van férje? kérdé lassú, fojtott hangon az idegen.

Éve múlt, hogy elhalt.

Elhalt! – mondá az idegen nő, csendes szózattal utána.

Mindnyájan csodálták ennek részvételét. Tán ismeré ön férjemet? kérdé a festészné.

Ismertem, felele ez. Felkeresendem önt, mondá hevenyen, és leindúla s vele együtt a társaság.

Az ifjak beszélgetének Angelicával; Kálmán pedig karon vezeté ezt le a hegyről, s édelge körűlte.

Ez az úr tán mátkája, édes Angelicám? kérdé az idegen nő Kálmánra mutatva, s biztosságukról vonva következést.

Angelica nem szóla. Báró Regéczy ő nagysága? felelt helyette az anyja.

Báró? ismétlé vont hangon az idegen nő, és oly jelentő szemet szegze Kálmánra, hogy ezt egészen megzavará. Örűlt és könnyebbűlt ennek melle, a mint leérve a hegyről, az asszony eltért a társaságtól, és azt a maga foglyozó alkalmatlanságától megmentette.

Estve a vacsora felett, sejté Gyula a septemvírné példázgatásából, hogy Angelicánál szokott mulatozása, s mai kikocsizása el van előtte árúlva. A septemvírné igen elégedett vala eddig, Gyulának Póli körűli forgolódásával, s annál elégedetlenebb most, miként vélé, a festő leánykájáhozi félrecsapásával. Úgy lejté a beszélgetést, hogy alkalmat nyerhessen felhozhatni leczkéjét, melyet úgy Vinczéhez, mint Gyulához kivána intézni. Közönséges pór-lelket árul az el, így szóla, ki a rangot becsűlni nem tudja, és azt tanúsítja, hogy érdemetlen reá. A jelesb madarak fenrepűlést és tetőni ülést kedvelnek; így a magát érző emberi kebel is fölfelé vágyik.

Az arab, folytatá a septemvír, gondosan jegyzi lovának apai és anyai őseit, s azt véli nagy igazán, hogy jeles ménnek, kanczának, jeles csikai és ezektől jeles unokái származnak. Gondosan válogatja a spanyol, ángol és szax, nyájának kossait, és a magyar, tenyészésre szánt barmait; s ez egyedűl az emberben lenne-e máskép? Ivadékokon át, mintegy nemesbbé szűrődik a vér, s míg egyfelől a nagy születés, nemes fék a szíven, alacsonykodások ellen; másfelől az ősök példái, tettei, szép rúgók előtte, s hathatós buzdítások és ingerek, hasonló jeles és kitűnő pályafutásra.

Gyulának annál inkább fájtak e czélzások, hogy egészen tisztára nem nyilatkozván azok, magát ellenök nem is védheté, s így magán kelle hagynia a gyanút, melyet Póliért igen átalla. Föltevé magában, hogy Angelica látogatásait abban hagyja. Ezen elhatározását elősegíté Kálmánnali elégedetlensége is, melyet az idegen nő megütközése még inkább fölébreszte nála.

Egy kies őszi napon, milyet nyájas búcsuzóul szokott nyújtani a haló esztendő, vidéki látogatásból kocsizának haza Gyula és Vincze. Dérzsugorodtan álltak immár a szőlők, sárgán a fák, csak a megy pirúlt még vidor éltet hazudva, s minden futó szelletke sűrüen sodorta le a haldokló falevelet. Némán ültek egymás mellett az ifjak, saját gondolataikba merűlve, s életvágy, és remény felváltva járták kebleiket.

Beérve Budára, haza hagyák üresen menni kocsijukat; magok a nyájas időtől csalogattatva, megmászák agg Gellért tisztes oldalát.

Mily kecses, mily nyájas a természet, még haldoklásában is! megszólalt Vincze szelid ábrándozással szemében, a mint a tetőre felértek. – És szép hazánk földje, édes Vinczém, felele Gyula, amerre innen szemünk széttekint! Nézd Vinczém, csak meddig az ég boltja láthatárunk előtt lehajol, mennyi kedvesünket zárja a haza! hát a távolas kék hegyeken túl, mennyi rokonos honfiat nem ápol az? Nyájas érzelme keblünknek: tartoznunk, szorosabban köttetve állnunk valamihez. Mi az élet varázs kedvellése és ingere egyébb, mint kedves köttetésünk egy megszokások köréhez, rokoninkhoz, és darab földhöz, melyet dagadó kebellel hazánknak nevezzünk? Csodásan emeli a keblet a honnak szeretete, épen miként kedvesünknek szerelme, ki felé kéjes vágygyal, örömreményekkel eped szívünk; de hon felé büszkébben édes Vinczém, és magasztosabb önérzettel! Épen régi kedves tervemen legelt szivem és elmém ismét, mai egész útunk alatt. Szép őszi vidékek, mondhatnám, szívemre még inkább hatnak, még inkább szólnak kedélyemhez, mint tavaszéi. És a tisztes hegyorom, mely annyi zaját látta a magyarnak, örömét ritkán, teljes egyértését majd soha sem, ó mint haboztatja lelkemet! Majd búsan meríti azt a múltnak gyászaiba, majd szép hajnalt derengtet neki a jövőből elő, s reménnyel, önbizalommal edzi, emeli azt! – A jövő tavaszszal kiutazunk külföldre. Ne tegyük ezt édesem, csupán vak szokásból. Im itt ég és haza láttára tegyünk fogadást egymás között, hogy reményes vetésünk leend kiutazásunk, egykori aratására jó hazánknak!

Vincze hévvel szorítá meg barátja kezét. Én tisztviselő leszek, édes Gyulám, s példányúl fogom készítni magamat: miként kelljen a tisztviselőnek hivatala legnemesb irányait ellesni, és czélul tűzni ki? miként kelljen a haza javára terjedezni a legszűkebb körben is? miként nem venni álcsillogást a hivatalból, hanem önmagából kölcsönözni ki valódi nemes fénykört számára annak? miként megvonnunk a hasztalan fényűzés költekezését háztartásunktól, hogy többre teljünk a haza segélyére?

Én a szorgalom és művészet tág mezőit fogom pályáimnak, mondá Gyula. Megismerkedni mindkettőnek gátjaival, azokat elhárítni segítni, és divatot s becset szerezni mindkettőnek hazámban – ezek leendnek czéljai lelkemnek, elmémnek és minden iparomnak!

Nemes lánggal ölelék meg a barátok egymást, s a szép czélú kötésre, szép büszkeség szállott szíveikbe.

Káray eljöve értekezni az utazás felől. Az ifjak azonnal meglepék őt tett kötésökkel. Nyájas javallás mosolygott a férfiú arczain. Így óhajtnék minden magyar ifjat, mondá, kit rang, szív és elmetehetség többre jelöltek ki a hazában, mint csak leélni benne a növényi életet. Mindketten szép pályát választottak ifju barátim; de megvallom, én inkább hajlok a Gyuláéhoz, minthogy szabadabb kezet és több oldalúságot enged. Egy vagyonos magyar birtokosnak házi élete igen tág mező; sokat tehetni abban a hazáért, sokat róvhatni le fogyatkozásaiból, sok jót és hasznos újat terjeszthetni el maga körűl, sok hiányt pótolhatni, legalább sok hibás előitéletnek szeghetni nyakát. – Gazdaság-folytatása, gyermek-nevelése, ház- és cseléd-tartása, jobbágygyali bánása, kereskedői szemlődései – mind követendő példányok lehetnek, és világító fáklyák, a nélkül, hogy elzárnák őt a tudományoktól, haza dolgaibani részvétektől és szép mesterségektől; mikben pártfogói, művészi, vagy legalább értői mellék-szerepeit, használva, sőt serkentve viheti.

Most azon eszközökre tértek, melyek által az ifjak idővel tervök kiviteléhez férhetni reméltek. Gyulánál új eszmék keltek, és tisztultak a régiek. Másnap ez egy iratban benyújtá feltett gondolatjait, miket ő terv-szikráknak neveze, Káraynak. Azokból egy kettőt ide csatolunk:

«Minden nemzet úgy védi agg szokásait, s ezek közt ősi előitéleteit is, mint vagyont; s a magyar, ki agg-szokásihozi ragaszkodásának sokat köszönhet, még inkább más nemzeteknél. Így van a dolog egyesekre nézve is. Példaadás itt a legjobb eszköz, ha javítni akarunk. Mi sem győzi le sikeresebben az előitéleteket. Látnunk és tapasztalnunk kell a jobb újnak hasznait, üdveit, hogy kedveért, a sajátunkká, sőt természetünkké vált régiszokást, melynek még hiányait is szivesen megszokjuk, cserébe adni birhassuk. Szóért, tanácsért, javaslatért, mik repűlnek, s mindig kisebb vagy nagyobb mértékben gyanúsok előttünk: ha valljon úgy fognak-e elsűlni a kivitelben, miként árultatnak? s tiszta jóakaratuak e magok az árusok is? ritkán vagyunk képesek ilyes cserékre bírni magunkat.»

«Kímélettel, tűrő szeretettel fogok föllépni hazámfiai között, hogy makacsságot és rögzést ne okozzak nálok, halkkal, hogy ne riasszak. Azok a súlykoló, zajütő újítók és javítók, nyitás helyett szívet csuknak magok előtt. A honfiak nemes önérzelmeit lázítják magok ellen, s így rendszerint kiáltó szók leendnek a pusztában. Okni, értesíttetni óhajt az emberi nem, mert tökélyrei vágy és törekvés első tulajdona; de úgy, hogy az oktató ne éreztesse a maga felsőbbségét vele az által, hogy kiskorúnak tekinti őt.»

«Kitűrés legyen paizsa a gyom-irtónak, a javítónak. Az emberiség szép növényi közt, veszélyes folyó gyomok az előitéletek, mik körülfonván amazokat, vagy csak együtt velök, vagy csak vigyázó gonddal irtathatnak ki. Nem illő lebágyadnunk szép pályánkról csak azért, hogy egyszerre sokat nem tehetünk, nem annyit, mennyit óhajtanánk, nem annyit, mennyire szükségünk volna. Kis haladás is közelébb ejt a czélhoz. Kövenként rakák meg a királyi palotákat, és roppant városinkat; perczekből áll a század, fövény-szemekből a tenger partja, s cseppekből megmérhetetlen vize.»

«Ha művészetet elősegélni óhajtasz, mindenekelőtt az értő közönséget törj nevelni, s elérvén ezt, eléred azt is, hogy a művészt tisztelet és vagyon fogja jutalmazni. A művész tapasztalni fogja, hogy csupán kéz-ügyesség nem fog ezekhez vezethetni, az értő közönséget csak értő művész fogja kielégíthetni, s kölcsönös leend mind kettejöknél, az egymás iránti figyelem és becsülés. A művészeti értés, nyájas élelmet nyújtván a léleknek, szükséggé fog válni nagyjainknál, a művészi izlés kielégítése, s így alkotva leend művészeink szerencséje.»

«A művészet, ez az égnek hozzánk lenyúló bájöve, varázs fénnyel folyja el a halandó életet, s foszlanak előle árnyéklatai ennek. A mi isteni az életben és emberi az égben, összeköti és egy szép életet alkot belőle, melyben él maga s mások számára teremt. Földünk golyója csak pihenő zsámolya a művésznek, miként fa a madárnak, mely vígan repked hígabb levegőben. Miként nemesűl élet és emberiség, a művészet által! A földre szegzett tekintet felszokik sejtve ég felé, honnan a bájöv lenyúl, szép magasztos gondok és vágyak fogják el a lelket, alacsonyoknak és aggódtatóknak helyébe. S művészek ne volnának-e jótevői az emberiségnek? és ne azok, kik őket pártolják?»

Télre borúlt a természet, s az ifjak Káray tanácslásai után, minden iparral az előkészületek körűl valának. Olvasás, utazottakkali beszélgetés, földrajzok nyomozása, és utazási terv kidolgozása, voltak váltogatott foglalatosságaik. Azontúl ki-ki maga osztályában tökéletesítette magát. Vincze a politicai közintézményeket vette czélba, s megismerkedést a külvilág nagy embereivel. Gyula a szorgalom és művészet pályáiról szedett előismereteket magának. Ezen előkészületek annyira elfoglalák ifjainkat, hogy egész télen szobáikból is alig menének ki. Ezt most könnyebben ejtheté Vincze, mint tavaly, minthogy Klárcsijával úgy sem vala módja találkozhatni; egy két szemvill, egy futó kézszorítás, lehete csak minden szerelmi érintkezése. Azonban tett fogadásaikban nyugodtak valának, s annál hőbbek szíveikben, minél inkább visszaveré külső megköttetésök kebleikbe, forró lángjaikat.

Gyula az első alkalmat, melylyel Pólijával lehete, arra használá, hogy minden vád-esetre mentve legyen előtte Angelica iránt, s örűlt, hogy erre szükség sem látszék lenni, oly erős bizalommal volt lánykája iránta. Bánattal, de egyszersmind szép viszontlátás iránti nyájas reményekkel váltak meg egymástól.

Lenyílt a tavasz az égről, melyet ifjaink félszívvel előkivánának, féllel pedig hátratolni óhajtának, s elhozá az indúlás idejét. Káray bejött korán, segítni a rendeléseket, s ifjaival, áldások, könnyek és szüléi tanácslások között kiindúlt. Vincze egy levélkét vete le, alélt Klárcsija lábaihoz a lépcsőkön, a mint a többi kikísérések között, mellette a kocsihoz lemene. Ez vala a levélkében:

«Egyetlenem! Nincs távolság a szerelem előtt, nincs messzeség mely tőled elszakasszon! A hű pár végetlen tengeren át is kezet nyújt egymásnak. Örömnek és boldogságnak közepette is, messze világokról hozzád fog visszaepedni lelkem, hogy körűlted mulatozzék, hozzád fog epedni vissza Vinczéd, hogy egyedűl nálad lelje boldogságát. Hű légy, állandó és okos, s bármi sors- és szív-habzásban, bízó, tántoríthatatlan hűségéhez

Vinczédnek.»

Elmarjúlt szíve a lánykának, a mint a szekér elzörrent, borzasztón egyedűl maradtnak, elhagyatottnak érzé magát, s a mint magános szobájában a kis levélkét olvasá, eláradt fájdalmában, könnyet záporozva dőle a pamlagra. Elkietlenedett ház, emberek és élet körűlte, s az ebédnél kisírt szemekkel jelent meg. A septemvírné borús szemet vete a lánykára, s ez szíve mélyére rejté, forró tilalmas bánatát az emberek elől.

*

Mari, kedves fiának eltávozta után, naponként mindinkább hervadozék teste és lelke szenvedéseiben. Hervadozásával csökkent az irántai figyelem, cselédnél és Léninél, s ez utóbbi bízván az urak pártolásaiban, naponként inkább bitorlá a szabad kezet és asszonyságot a háznál. Mellőző kezde lenni az igazi háziasszony iránt. Marinak nem sokára alig marada egyébb híve Anna asszonynál, az öreg vadásznénál. Cseléd hűségének nagy részét szokta tenni a hírhordás, s hogy annál inkább bebizonyíthassa ez, ura vagy asszonya pártján-létét, ritkán üres ellenséges hírektől és kedvetlen besúgásoktól. Így vala Panna asszony hűsége is kelletinél hívebb, a szegény Marihoz. Megvive vala neki férjének minden szava, tette, Léninek minden méltatlan terjeszkedése, s az örök lélek-ostromoltatásban, elsínlett a rokonos testnek ereje.

De mi sem érdeklé őt annyira, mint férjének hideg változása. Matyi igen veszélyes útra tévede. Heves indúlatja, kora, kedélye, s nejének megúnt tartós betegeskedése, eleinte távolnak homályában, később mindinkább közelgő fényben, költögeték szíve mélyében azon óhajtást, hogy bár csak szabad nőtlen, vagy épen özvegy lehetne. Leguli segítni látszék ezen költögetést, s Léni csakhamar sejté, hogy ezen új szív-fordúlatban a főszerep az övé. Léninek szavában, mozdulatában és viseletében, sok amazoni vala. A férfiakat vadászatra kíséré, s míg azok hajtásaikat végzék, ő a tanyán csínosan és ingerlőn öltözve, övedzve, sütött, főzött, s az érkező vadászoknak, kedv-nevelő elevenséggel tálalta fel ízes étkeit; poharat koczczantott velek, s eredeti ötleteivel, mikben leleményes elméje meg nem fogyatkozék soha, kedves ingereket tudott kölcsönözni kedvteléseiknek. Többnyire önmaga is ügyesen betudott ezekbe simúlni. Körűlményesen kitudakolta: ki mit lőtt? hogy ugrott a vad? melyik kopó miként viselte magát? Nyájaskodott azon ebbel, mely leginkább dicsértetett a férfiak által, különösen kedvezett annak; valamint a többi vadászebnek sem lehete panasza, hogy koplalni hagyja. Ha kilovagolni készűlt Matyi, jó eleve megfutotta Léni az ólat, megtekintni: miként készítik fel a lovat? czukorral magához szoktatta a paripát, s gyakran maga vezette azt pajzánkodva urának elő. Érkező vendégnek, betölték Léni sziveskedései minden kivánatát, s rendesen elért czélja vala ennél, magasztaltatni ügyes és mindenre kiterjedő gondoskodásaért.

De ezen gondoskodás, leginkább forgott maga Matyi személye körűl. Sejtve és teljesítve valának ennek kivánati, már születésök előtt, s oly figyelem csüggött kedvtelésein, hogy Matyi majdnem ázsiai kényletekre puhúlt mellette. Ha útból érkezék haza, mint tevé törődött tagjait egyszerre otthoni kényletbe! ha útra készűlt, mint gondoskodék mindenről! S hátha még őt változás éré? Nem tágíta ekkor mellőle, s édes forgolódásival, maga a gyógyúlás elől is ellopá a nyavalya enyhűletét. A gazdasszonyságban, és háztartásban, Matyi udvara példánya volt a vidéknek. Rendre víve és szoktatva vala minden cseléd, s bőség mellett, takarékosság volt a házi rend mindennemű felemésztésben. Léni elhíresztelt gazdasszony vala messze földig, s ritka vendég nő jelent meg a háznál, ki egy vagy más ágában a háztartásnak, valamit ne tanúlt volna el tőle.

Mindezen tulajdonok, hová-inkább becsessé, s későbben kedvessé tevék Lénit Matyi előtt. Személyének és sziveskedésinek megszokása, előre borzasztá őt azon gondolattól, hogy tán el is veszthetné őt házától egykor. Ezen lehetőség képzete még inkább növelé nyájasságát iránta, minélfogva mit sem mulaszta el részéről, hogy udvarát s a lakást benne, kedvessé és kivánatossá tehesse a leánynak. Mindenben figyelmes vala iránta, s a cseléd csakhamar tapasztalá, hogy legbizonyosabb és súlyosabb lakolású bűn a háznál, Lénit megsérteni. Viszonlásúl, az ő kényleteire is gondja volt Matyinak, s az ajándékok és vásárfiak omlottak minden sáfrányos vagy szomszéd vásár érkeztével.

Ily különös és kölcsönös figyelem, nem maradhata sokáig az illedék és tartozás hideg korláti közt. Már korán érze Matyi némi haza-vágyást, ha elmene a háztól, kedvderűlést, ha Léni körűlte foglalatoskodott, nyájas kéjt, ha számára valamit vásárlott, vagy valamiben kedvét tehette a leánynak. Későbben, olykori magános pillanataiban sejteni kezdé, hogy Léni körűl szivesen rajzik képzete, sőt egy párszor feltolakodó sóhajtáson is lepé magát.

Léninek, ámbár Matyi egy vala a szebb férfiak közől, nem annyira ennek személye, mint rangja feküdt szívén. Miután Mari betegeskedésében, távolról némi kis remény-sugár csillogott elő, nem késett czélját éber ügyelettel venni munkálatba; mindazáltal oly rejtélyesen, oly józan kiszámolással simúla előre, oly kevés bíztosságot engede Matyinak, s ezeket is rendesen oly ügyesen rántá vissza, hogy Matyi Léninek szíveskedéseit, hiúskodás nélkül alig merheté az ő szíve rovására számolni. De annál buzgóbb vala Léni, a maga tervére és reményére nézve, titkon szívében és szobája rejtekében. A kártya-hányó asszonynak gyakran bekelle jőni a faluból, s ez a ravasz, csakhamar kilesvén a hányatóné óhajtásít, nem vala fösvény a kedvező jóslásokban; sőt a folytonos ajándékozások, igéretek arra is lágyíták szívét, hogy különbféle varázs-szereket javasoljon és szerezzen, mik az óhajtozó lánykát, szerencséje felé még biztosabban segítsék.