A BÉLTEKY-HÁZ (continued 2)

*

Gyula eléré az iskolai kort. Mari zokogott, Matyi pénzt csörgetett, Leguli pedig kiragadta a gyermeket az anyai karok közöl, bevitte azt egy szomszéd iskolába, melyet kegy-uraságának ajánlani mintegy kötelezettnek érzé magát, minthogy maga is benne végezett. Csak az a gonosz folyóvíz ne volna ottan! sóhajtozott Mari, s búsan tekintett a városka tája felé.

Gyula csakhamar kitünt, jó alapja mellett minden tekintetben, s óhajtott példány lőn társainak s ezek szüléinek. Egyik későbbi tanítója Bell és Lancaster-nemű tanítást gyakorlott: biztosabb tanítványainak, gyakorlás végett, gyöngébbeket és lassúbbakat osztogatott. Gyulának is adattak, s köztök az ifjú báró Regéczy Kálmán, és Ongay Józsi; ez utóbbi egy gazdag ház ivadéka. Mindkettő tört Gyula barátságára, a báró hevennyel, Ongay állhatatossággal ostromolván Gyula szívét; de ez ámbár előző, ámbár nyájas mindkettőjök iránt, nem melegedett. Engedj időt Kálmán, ekként menté Regéczy heve ellen magát, az elragadott szív hamar megtér, de a kivívott, sajátunk marad. Kölcsön-ismerés előtt kötött barátság, tövetlen fa, hiában öntözöd azt; eredeti élelem hiányában elsorvad. A báró erőlteté türelmét, s néhány hónap alatt örvendve sejté, hogy tartós figyelme, de kivált közös kedvtelés, közelébb simítá szíveiket egymáshoz. Regéczy is festett, bátor ebben sem türelme, sem haladása nem mérközheték a Gyuláéval. Kinyílt a tavasz, s éldelet-vágyat töltött a keblekben. Gyula és Regéczy egy kies májusi napon kikocsiztak a ferdőbe, mely egy pár órányira a várostól, kies erdőcske közepette feküdt. Zajosan fogadták ezek Kálmánt, s azonnal körökbe ragadták; mi miatt ez Gyulát még csak ismertetni is elmulasztotta. Bohóság ért bohóságot, s az ifjúi hév, a szabad természet és évszak bájos ingereiben, újabb meg újabb kitöréseket keresett és talált magának. Hanga, táncz a szabadban, dallás, enyelgés, vendéglés, váltogaták egymást; s Regéczy elfoglaltatva új körzetétől, alig ért egy pár szót futólag ejteni Gyulához, ki sehogy sem találhatván be a társalgás nemébe magát, mint idegen némán állott köztök. Francz nyelven folyt inkábbára a beszélgetés, s olykor magyarra fordult. Amazt bár nagygyából értette is Gyula, de szólásában nem volt eléggé gyakorlott; mi még idegenebbé tevé a társaságot neki. Egy eddig nem érzett homályos keserűség fészkelődék szívében; mellőztetve érzé magát rangosok között. Ki az a kivel jöttél? kérdé végre francziául egyik, lassúbb de mégis Gyulától megértett hangon. Egy tanúlótársam, felelt futólag Kálmán, s más tárgyra ugrott. Gyula büszkesége nem tűrhette tovább az aláztatást, s az erdőnek indult. Sebessen járdalt itt a sétaösvényeken fel s alá, s vonaglón tépdelte az új falevelet mentében. Hűlvén vére, visszakapá szokott csendét, de nyiladozott szíve vissza zsugorodék saját magába, miként szarvat eresztett csiga visszavonúl önlakába, ha ellenes tárgyat ért tapintása.

Nem volt kedved! mondá visszafuvarozásban a báró.

Meglehet, felelé Gyula; czélt vesztettünk; a természetet akaránk éldelni, s tudod, én a zajlást nem szeretem.

Minden társaság, megjegyzé Regéczy, étekhez feladott czitrom, melyből kiki a szerint facsar tányérjára, miként az étkeket szereti: savanyún, vagy savanyúbban; egészen ritka facsarja azt reá.

Tán bennem a hiba, mondá Gyula, hogy a czitromost egyáltalában nem kedvellem. Ez vala végszava az egész úton, ámbár a báró úgy maga és társasága mentségére, mint uti társa nyelvének feloldására, mindent elkövetett.

Előző udvarias vala ezentúl Gyula a báró iránt, de hideg és elvonakodó. Gyakran zaklatá még ez őt barátság-ostromaival, nem állhatván vonzalmának ellent, melyel a talentomos ifjú felé hajlott, s különösen bántatván öneszmélete az által, hogy Gyula nyiladozott szíve, újólag becsukódott előtte. Nem, mondá szelíden, de állhatatossággal Gyula, rangodért nincs pótlékom, s ha mint barát melletted nem állhatok, alattad nem tudok állani. Ebben maradt a dolog, s apródonként úgy intézé azt Gyula, hogy a báróval nyájas társalgásban, de minden indulattól ment viszonyban maradjon.

Ongay sokban különbözék kettőjöktől. Tüzes vala ő, felpattanó, kifakadó; de korán és rendesen előbb hűlő, míg visszahozhatlanul sértene. Indulataiban nem hajladozó, és szivében tükör-tisztaságú. Talentoma nem nagy, s felfogása lassú; de feje józan és rendes fogalmu. Erszénye, szíve, barátié mindig, s nyelve, karja mellettök, ha rágalom, vagy baj érte őket. Minthogy keble vágya katonaság vala, mellőzé azon tudományokat, mikből magának ezen pályán hasznot nem igére; de a nyelvekben, mathesisben és földleírásban, vas szorgalommal pótolgatá önlassúságát, s Gyula szinte azzal segíté őt tanulmányaiban elő. Ongay Józsi égett Gyuláért, s önszivéhez ragadá ezét. Nem volt köztök szó váltva érzelmeikről soha, mert szókba öntve ritkán nem veszt az indulat; de lelkeiket örökre egybeforradva érezék.

Egy nyári napon, számos tanuló-csoport indult csónakázni a folyóra, s közte Ongay is, ki csónakázásban, úszásban, mint katonai gyakorlatokban, különösen ügyes vala. Gyula nem állhata kérelmeinek ellent, s a társasággal mene. Forró volt az est és rekedt, s a többség egy folyószakadéknál fürdeni vágyott. Gyula ellenkezett, s az iskolai tilalmat hánytorgatta; de igazabban, borzadt jó anyjának tett fogadását megszegni, mi miatt mindeddig sem csónakázni, sem úszni meg nem tanúlhatott. Heves ifjúságot ritkán korlátol hideg tanácsadó. Szemtől félre vagyunk itt! kiáltának, s kikötvén csónakjaikkal, vetkezni kezdének. Gyula kőre ült a víz-szélen és lábát áztatta, míg a többiek víg robaj közt zuhogtatták úszva a habokat. Kitűnve pajzán volt Ongay, és bízakodva ügyességében, több ízben át és vissza úszta a folyó-kart. Azonban hűlésből-e vagy fáradásból? egyszerre görcs állta el lábait, s a folyó közepe táján előbb kerengni, majd sűlyedezni kezdett. Csónakot! riadozék a szegény ifjú, s iszonyú erőködéssel igyekezék magát vízszínen fenntartani. Hasztalan! nem sokára bágyadtan eviczkélt s csak néha-néha tűnedezett fel. Borzadás és rémülés fagylalt el kitkit a társaságból, s elzárt minden elhatározást, minden segélyt a veszendőtől. Gyula felkiáltott, hajszálai meredeztek, egy pillanatig küzdött keblében élet-vágy és barátság; majd feledve maga körül mindent, feledve ügyetlenségét az úszásban, víznek ugrott. Mentés-vágya, szükség, ifjúi erő és természet segélyeivel, barátjához vergődék, kinek már csak haját szemlélé meglibbenni a vízszínén; megragadá azt, s társai segíték be mindkettőjöket. Rémülés, fáradás és nyelt víz, ájulást vontak Gyulára, melyből azonban partra érve felocsúdván, esdekle barátinak, részint hogy orvosért siessenek Ongay számára, részint hogy dörgöléssel igyekezzenek életre hozni ezt. Szerencse vala, hogy egy közülök, mint orvos fia, érte valamit az élesztésekhez.

Elérkezék kocsival az orvos, s feltevék hozzá a a két barátot, kik bágyadtan és halál-színnel ülének egymás mellett. Ongaynak kínos éje vala; teste forróságban volt, s fel-felvonaglott álmából. Reggelre látá az orvos, hogy forró hidege van. Gyula nem tágított ágyától, s kifáradhatlan béketűréssel leste barátjának minden mozdulatát, és az időt, hogy rendesen nyújthassa neki az orvos-szereket. Ifjúság, természet, és baráti ápolat segítének; s pár hét mulva lábbadozék Ongay. Nem szeretnék elhalni, mondá ez könyrezgő szemmel Gyulának, hogy oly nagy adósságomat irántad, fizetetlen vinném magammal a sirba! s oly hévvel szorítá barátját teli meljéhez, hogy az erős indulat majd káros lőn még bágyadt egészségének. Megegyezék Gyula esdeklésére abban, hogy erről többé szó köztök ne legyen; s nem is vala szó, de szem, és minden mozdulat Józsinál azt bizonyíták szüntelen, hogy megmentett életét Gyulája bármily pillanatban kívánhatja, viheti viszonti hálás áldozatul.

… társai segíték be mindkettőjüket…

Arczfestész érkezék a városba. Gyulát vágy kedveseit, anyját, Józsiját másolatban bírhatni, arra határozá, hogy leczkéket vegyen nála. Ez vala az első festész, kinek műveiben Gyula művészetet s a festészet költői oldalát sejtni kezdé. Ez azonban amabban tapintat vala inkább, mint alapos tiszta ismeret, s Gyula sajdító lelkét nem képes kielégíteni. Mindazáltal elszórt észrevételei, miket Gyula és saját dolgozatairól olykor tett, felhordásai Bécs, s a királyi képcsarnok látott műdarabjainak, és remek művek után szokott ecsetje, elegendők valának arra, hogy Gyula rokonos lelkével, a művészet új világát sejtessék, s bár homályosan is, azt ebbe bepillogatni hagyják. Vágyban és kéjben dagadozott keble, tágasb tér nyilván meg előtte; s a mint az idegen művész, a magyar föld művészeti szegénységéről panaszkodék, új terv-szikrák pattantak egyszerre lelkébe. Lángoló képzeletében úgy tűne elő önmaga magának, mint ki egykor a művészetet, ezen ég leányát, arany felhőn diadalomban szállítandja át a magyar hazába; varázstükörben látá a honi művészek kirakott műveikkel tölt csarnokokat, a vagyonnal és tiszteléssel koszorúzott művészi érdemet, a hazai nagyok kényletes kedvteléseiket a szép mesterségekben, és versenyzéseiket azoknak pártfogásaiban. Nem állának ugyan még tisztán elméje előtt azon eszközök, mik e kies czélra fognak vezethetni; de lelkének új irány vala adva, s nemes eltökéléssel arra fordítá ezentúl erejét, hogy magát a művészet mezején oly illően kiképezhesse, miként azt magasztos czélja kíváná. Egyszerre elriada eddigi dolgozásaitól, és elszaggatá azokat. Ongay korholá hirtelenkedő tetteért. Ne nevezzd annak édes Józsim, felele Gyula, mi jobb, és szebb iránti hódolása vala lelkemnek. Érzem, ki a művészetben szigorú kemény nem bír maga iránt lenni, örökre középszerű fog az abban maradni.

A festészet nem vala Gyulának többé csupán kéz-ügyesség, és természetnek szolgai követése; hanem avatosság a művészet azon titkos szellemébe, mely a természet nemesb szépségeinek biztos felfogásában áll, s melynél emberi kéz mellett, lélek fest, összehangzásban a természet lelkével. Még ugyan nem vala Gyulának módja remek műveket látni; de képzetében és érzelmében már éltek azok, és ecsetje már-már kezdé azokat kifejtegetni belőle.

Így arczfestései is csakhamar lelket festének testi hasonlatosságban. Valódi szív-élemény vala a két barátra nézve, egymás számára munkába vetetni, s birálgatni a kelő hasonlatosságokat. Előbb Józsi ült, majd magát rajzolgatá tükörből Gyula, s elkészülvén mindkettő, édes kincs gyanánt bírták egymás képeit, miként már szíveiket bírták vala. Azután gyakorlásból tanítóit és tanúló-társait vevé le Gyula, s nem sokára ritka tökélyre vivé az arczfestést; ámbár a festészi művészet ezen csekélyebb ágát soha sem kedvellé annyira, mint a történeti és tájfestészetet, úgymint a melyek inkább kielégíték lelkét, és felelének meg annak. De a kit leginkább óhajta bírni, édes anyja volt, a szerető anya, kit már szinte epedett látni, s alig láthata egész tanulói pályája alatt egy pár nap. Matyinak átalkodott kinézése volt abban, hogy fia haza ne járjon. Itthon kényeztetés várja, úgymond; távolban tán edződik valamit, s magyarabb lesz. A tudósításokat fia tudományos haladásairól, csak félelégedéssel vette, míg Mari kéjben úszott; de az Ongay megmentéséről, mint Gyulától nem várt katonai, s mi egy vala Matyinak, igaz magyar tettről vett tudósítást, villogó szemmel olvasá, s új reményben, kedvben áradozott a czimborák előtt, nem is sejtvén, miként üle halvány borzadásban Mari, ki most nehézkes állapotjában különösen ízgékony vala, s miként reszketett ijedt aggodalmában egész valója.

Gyula távolléte alatt nagy változás történt az atyai háznál. Biri nőtt s naponként több gondot szült Marinak. Könnyű elméje, szikra-fogó tapló volt a háznál, s Mari arra törte férjét, hogy adja őt nevelő-intézetbe.

Minek? felpattant Matyi, ki nem örömest kívánt válni kedves leányától; hogy idegen nemzetű nevelőnétől idegen nyelvet, szokást, életet tanuljon, s a hazafiakat felejtse? Emlékezel Bányay Julcsára, mint nem vala otthon, a mint haza kerüle Pestről, ínyére semmi? Minden ősi bútornak mozdulnia kelle, s a négy köblös udvart minden szombaton sepertette, mert ezt téteté nevelőnéje is Pesten, néhány négyszeg ölnyi udvarával? A magyar szó nagy szájat csinált neki, és nyelvficzamodást, s a magyar élet görcsöket.

Én gondolnám, felelt kitérve Mari, a tudományokat, mik világszerte ugyanazok, megtanulja a növelésben, a hazai szokást pedig itthon anyjánál és később férjénél.

Későn édes Marim, későn! Az anya konkoly-irtó legyen-e, melyet drága pénzért vetettek jó földébe? s a férj bajt vegyen-e házához segítség helyett? s ki tudja, lesz-e mindkettőnek esze, kedve, ideje és béketűrése hozzá?

Aztán engedelmével nagysádnak, segíte Leguli, a tudomány lelke, igaz, hogy világszerte ugyan az, de alkalmaztatása és életre-szabatása különböző, miként maga az élet, mely nem egyéb mint szokások szövete, s tartományként, sőt hazánkban is vármegyénként változik. Majd minden vármegyének nálunk bizonyos szamatja van, életmódban és szokásban, szintúgy mint földje termésében; s én, ki nagyrészét bejártam hazámnak, magamra merném vállalni: egyszerre kijelelhetni megyéjét az idegennek, vele-létem első órájában. Már ha a leány nemzeti szamatját is elveszti a nevelésben, mi terhet nem vesz a férj magára, ha messzevidékről házasodik, míg a két szamatot új nejének megadhatja! Vagy igen halkkal honosodik ez, vagy mi még rosszabb, ha gyönge állású, vagy türelmetlen férj uram, őmaga is utána idegenedik.

Helyesen Leguli! kiáltá melegedve Matyi; tapasztalhatád édes Marim, mi nehezen szokik csak a Dunán inneni leány is, túl a Dunára, s a sík alföldi, a hegyes felföldre.

Mari nem akara hajlani. Mindig szomorú alak, mondá, oly leány a társaságokban, ki kifárasztgatja a mulattatót egytagú feleleteivel, mikkel, miként Párkákról olvasám, mintegy ollóval, minden megkezdett beszélgetési fonalat, együgyüen ketté metszeget; s ez ellen szükséges bírni egy kis tudománynyal, egy kis világ-látással. Szűk tapasztalásnak szűk értelem, s ennek szűk szó a következése.

Nem baj feleség, mondá félpajkosan Matyi; ti ha szót kaptok, vinni is szeretitek azt. Magyar anyáink szóltak, ha kérdeztettek. S tudod; mit mondott minap nálunk a derék Kazay kapitány? Mióta többet tudunk beszélni úgymond, kevesebbet teszünk; szánkon megy ki erőnk, mint rossz puskának kiégett gyújtó lyukán megy ki a töltés ereje!

Mari hallgatott, mert reá példa nem volt még, hogy a két összefogott férfi ellen, nyiltan győztes lehetett volna. De mit itt ki nem vihetett, csakhamar segített kivívni a történet.

Mari hosszú téli estéken fonatott a cseléd szobában. Egy jószágból elhozák az idei kender-termést, s kötésekben lerakák a fonó-szoba szegletébe. Kertbeli szenvedélyén kívül, csaknem egyetlen ága levén ez a gazdasszonyságnak, melyet Mari, már az apai házban is kedvteléssel űze, többnyire jelen vala ő fonói között; osztá, számon vevé a munkát; s mesézés, dallás és víg kaczaj kurtítottak időt és unalmat munkásnéi között. Biri szivesen mulatozott itt, s egy este míg anyja épen Gyulájától kapott levelet szobájában olvasá, és reá felele, csepü-bábokat gyújtogatott a gyertyánál, mely szerelmi próbajáték még ma is szokásban van parasztleányainknál. A szeles gyermek, tüzes perjét ejt a kender kötésekbe, s a cselédség – csupa fül és figyelem egy tündér-mesére, melyet Anna asszony, az öreg vadászné regélgete – ügyetlenül, s csak futólag, nehogy a figyelem fonala megszakadjon, inti meg Birit, hogy füstöt és bűzt ne csináljon a szobában. Nyugodtan megy amaz vacsorájára s visszajöttével, a mint a cseléd-szoba ajtaját benyitja, rémülten látja lángba borulva az új érkeztű kendert. Lármát üt, s a bajt, mely a jó erős boltozat miatt veszélyes nem lehete, rémítéseivel nagyítja. Eloltatik kis kárral a gyulladás, de az ijedésnek maradó következése lőn. Mari, ki már egy idő-óta gyöngélkedett, most erős szívdobogást kapott, mely gyakran csekély alkalomra is visszatért, s különben is száradásra hajló gyönge test-alkotását romlással fenyegette. Matyi gerjedt bosszújában, felpakoltatá Birit, s beküldé egy szomszéd intézetbe, azon erős meghagyással, hogy leányát magyar sodrából ki ne vegyék, s csak annyi németre tanítsák, mennyi vásárlási alkudozásokra elkerülhetetlen.

*

Installátio következett a Matyi vármegyéjében, s zajlásba jött benne nagy és kicsiny. Gazdag köntösök rendeltettek meg bel- és külföldön, büszke paripák gyakoroltattak be a bandériumhoz, zsidók és hajhászok lótottak pénzért mindenfelé; mert ragyogni készült mindenki. Matyi is kijelentetvén szárny-legénynek a banderiumhoz, készült illőleg megfelelni tiszteltetésének. Ruháját gazdag paszománt terhelé, s posztója színét majdnem láthatatlanná önté; s egész készületéből már csak a kard hiányzék. Azonban Matyinak más is fúrta fejét. Az új főispán távolról rokona volt, s örömest tett volna kettős tiszteletet neki. Leventasága mellett, óhajtotta őt versezettel is megtisztelni, s meg nem állhatá, hogy Legulival ne értekezzék iránta.

Ahhoz nem értek, barátom Matyi! mondá ez, a verset mindig alkalmatlan köntösének tartám a gondolatnak; az önkényt-jövőt elöli, s helyébe az akaratost csigázza elő. Nem, abba nem avatkozom.

Csak Gyula ne volna oly messze! tünődék fejvakarva Matyi. Gondban sétált fel s alá a szobában, s kedve egészen elborult, nem igen szokván ahhoz, hogy elkényeztetett keblétől valami kívánságot megtagadni legyen kénytelen.

Leguli, ki kegyurának búja miatt, szünetektől remegett a víg tanyában, szívére vette a dolgot, s hánytatván elméjét: megállj Matyi barátom! így szóla, mindjárt itt termek. S elsietvén, kevés idő mulva megtére inassal maga után, ki egy ruhahordó teli kosár, színes papirokba kötött könyvecskéket emelt elő. Ezek mind alkalmi versezetek, mondá Leguli, restaurátiókra, installatiókra, és hivatal-nyerésekre irattak; s ablakba ülve serényen olvasa egész gyertgya-gyújtatig. Egyszerre felszökék székéről: megvan barátom! kiálta örvendve, bár buta legyek, ha reá nem akadtam a músák mély titkára. Az egész theoria ez: álmot kell látnunk, s az apotheosis alá menendőnek rangjához képest, lehoznunk valamelyik istennőt, Themist, Minervát, Justitiát, s a t.: s ennek szájába egy kissé bátor – minél bátrabb annál jobb – magasztalásokat adnunk, miket a kegy-istennő épen ne szűk marokkal szórjon nevünkben, kedveltjének szeme közé. A vége, mint gondolhatod felébredés, áldás, kegyvadászat, s más efféle. Ezen elrendezést találtam, barátom, majd mindegyikében e nyaláb versezetnek; de halld, miként lesém el belőlük költőink többi fortélyait is. Nagy hasonlatosságokkal élj: orkán, Vesúv, Aetna, ború, zúgó vész, vihar, villám, zajló tenger, hegy-ormok, sas, oroszlán, dörgő ágyú, öldöklő csata s a t.: rázkódtassanak versedben, hogy a nagy szavaktól ne lássék a kis gondolat. Ha édes akarsz lenni; virág, harmat, szellő, hajnal, alkonyat, selypegjenek benne. Félig értsenek olvasóid, félig pedig csak sejtsenek – így versed jó; de ha egészen érthetetlen vagy, még jobb, úgy magasztos vagy. Minthogy elolvastatásod után mitsem bír belőled elmondhatni az olvasó, tehát felőled sem fog mondhatni egyebet, mint: dicső! felséges költő! babért, koszorút a beavatottnak!

Engedjenek önök egy kérdést a járatlan asszonynak, mondá Mari, ki épen vacsorához teríttetett a szobában, nem tesznek-e theoriájokkal egy kissé méltatlan szolgálatot költőinknek? Emlékezem, hogy volt tanítóm Káray, másként beszélt egykor atyámnál, a költői érdemről. Miként Leguli úr azt előadja, úgy látszik, mintha ez a magasztalt költői művészet, önöknek csak egy zsóldos leányka volna.

Az én theoriám nagysád, felelt Leguli, ím e nyalábnak kivonatja; mert különben csak hasznosért szerettem fáradozni. Itt az isteni poezis, miként sokak által neveztetik, csúszó féreg inkább mint repülő sas; de hiszen magunk is ez úttal, csak a földön akarunk maradni. Egyébiránt ritka tudomány, mely már egykor-máskor zsóldos lyánkává ne szegődött volna. Hogy a többiről hallgassak, csak a természet-tudományt, s magam szép tudományát, a törvényt említem. Igen szeretjük ott találni fel az igazságot, hol azt találni óhajtjuk. De különben legyen gond nélkül nagysád! az ily alkalmi versezetekről, a mennyire tudom, egy pár hónapra megjelentök után, ritkán tud más valaki valamit, mint a kik írták, és kiknek irattak; sőt néha ez utóbbiak sem. Ezen nyaláb minden darabkájában, örök élet igértetik a tiszteltetendőknek, s maga is valami olyast vár némelyike a tisztelőknek; s úgy látom, mind két rész rég feledésbe tünt már minden halhatatlanságával.

Azért csak tegyünk kisérletet, mondá Matyi, tudod barátom czélomat benne.

Bevonatott a herébe a kasznár is, s a nyaláb mintájára nagy munkával öntetett egy versezet, melylyel legelőbb is Matyi vala megelégedve, Leguli kevésbé, a kasznár pedig, bár legtöbb része vala benne, épen nem.

Kell valaminek lenni a verselésben, mondá fejcsóválva ez utóbbi, mi nem egészen foglaltatik a fiscalis úr theoriájában.

Az, felele kaczagva Leguli, hogy álló földöni járáshoz szokott lábunk, nem híg légbeni lebegéshez. Kierőtetni magát világból, életből, önmagából, sőt még szokott nyelvéből is – nem mindenkinek dolga.

Azért ne is mindenki fogjon belé! mondá a kasznár.

Miért ne? szóla Leguli, czélunk nem levegői pára. Épen nem poétai név az, mely tollat fogat velünk. Sokszor nem árt öneszméletünk ellenére is, együtt bohóskodnunk másokkal, s titkos örömet éreznünk biztos józanságunkból. Vannak tudományok és ügyességek, miket, miként bojtorjánt leráznék magamról, ha reám ragadnának is. Ilyek nekem a költészet, és szép mesterségek gyermekeskedései. Száraz nyári villámlások ezek, hasznos eső nélkül. Így vagyok a játékszínnel is. Mosolygom magamban a hosszú monológokat – mert melyik ki nem őrűlésre hajló, fog magában beszélni? – kaczagom az operákban, az énekelve haragvókat, dühösködőket, sőt énekelve küzdőket, kínnal, kétségbeeséssel, és halállal. Sokszor ezek az én jó embereim, a színészek, kiket személyesen ismerek, s kikről tudom: miként vágynak élni, s kényelmesebben élni mint mások, úgy játszanak az élettel, mint gyermek a maga labdájával; majd felspékelik egymást, miként húros rigókat, majd nyakra-főre veszik egymást férjül, nőül, hogy szinte megtéved az ember bennök és a valódi életben. De azért ha városban vagyok, el nem mulasztom megjelenni a szinházban, s legelni másoknak sovány lelki élelmökön; mert úgy gondolkozom, hogy önkedvtelésünk örök űzése, s eltolása mindennek, mit tulajdonunká nem tehetünk, igen egyoldalúakká tesz bennünket, s végre haszonvehetlenekké a társaságokban.

Déltájban, két lovas könnyű szekeren, vendég hajtatott fel az udvarba. Még messze jöttében, hasztalan találgatták azt Matyi és Leguli, míg nem Mari gyermeki örömmel sejté, Káray volt tanítóját a vendégben. Ő volt, s Mari öröm-feledkezésében ajkához ragadá kezét, miként kis leányka korában tevé vala, atyja és háza barátjának; s most annál szívesebben, hogy inkább érzé: mit köszönhete neki. Csillogó szemekkel vezeté be a férfiaknak, s nem ügyelve önállapotára, futosott szobát készíteni kedves vendégének, s belé hordatni holmiját.

Káray egy középtermetű, sovány de ép inszálas testű férfiú, jól behaladt immár estjébe életének. Azonban lelkes szeme, mely tiszteletet és bizalmat parancsolt, s nyert egyszerre, és eleven pirú arczai, az idegen szem előtt sokat levontak korából. Egykor nevelője vala ő egy fiatal mágnásnak, kivel végezvén a pályát, kötött kis tőkepénzén, egy nemesi jószágocskát vőn zálogba, s most függetlenségben élé napjait. Üres óráiban válogatott ízlésű könyveket olvasott, miket vagy kölcsönzött, vagy tehetségéhez képest meghozatott, s így tört el nem maradni az idő szellemétől, és míveltség haladásaitól.

Káray azon nemű tudósok közöl való volt, kiket polyhistoroknak nevezünk. Lelkének szomja igazság és tudományok után, általában felfoga mindent, mi ember boldogításra-szolgál; nyájas emberszeretete pedig, hol csak teheté, gyakorlatba hozá azt. Így nem vala neki sokáig kiválasztott pályája, mígnem körülményei őt a nevelőire vonák. Kötelességből előbb, majd kedvtelésből, egészen új elhatároztatásának szentelé magát. Szorgalom, olvasás, saját nyomozásai és tapasztalásai, széles isméreteket, mély behatásokat szerzettek neki, ezen kimeríthetetlen pálya körében. Minél tovább haladt elméje, tudása, minél inkább terjedtek tapasztalásai, az életben gyakoroltatni szokott nevelések körül, minél inkább gyarapította e részben ember-ismeretét; annál inkább meggyőződék a nevelés nagy fontosságáról, annál inkább hivé, hogy egyedül ez adhatja meg az ember érdemét, boldogságát. Innen erős kötelező, sőt szorító törvényeket óhajtott a rosszul nevelő szülékre nézve. Én, így szóla, minden megyében, az árva-széknél, egy-egy nevelői őrt rendeltetnék, kinek tiszte fogna lenni: helyenként és családonként felügyelni, miként neveltetik az ifjúság? Rajta kívül a lelki atyákat, és közel-rokonokat vonnám ezen ügyeleti kötelességre, szabadnak hagyván mindenkinek a feljelenthetést. Mostani langyos köz ügyeleteink mellett, mennyi rossz nevelés nem kerüli el a közönség figyelmét! Ha meggondolom azt, miként veszi a nevelés bordára éltünk szövedéke fonalát, hogy a nevelés egész ivadékokrai magvetés, hogy a rossz nevelő, miként várat a mínázó, polgári állományok boldogságait ássa alá, hogy a jó nevelés több gonosznak veszi elejét a polgári társaságokban, mint annak legkeményebb törvényei is; s ezeknél annyival becsesb, mennyivel üdvesebb menekedni a nyavalyától, mint abból kétes orvos szerek által gyógyíttatni – lehetetlen azon közügyeleti langyosságon nem csodálkoznom, mely általában a szüléknek szabad kezet enged abban, hogy gyermekeik jövendő sorsát, kényök szerint határozgathassák el előre, jó vagy átkos növeléseikkel; s egyedül kényöktől függjön, áldást, vagy átkot hinteni el egész ivadékok sorain!

Ily gondolkozással, Káray ember-baráti lelke nem nyughatott, s tapasztalva szét e hazában a sok hiányos növelést, mely gyakran nem vala egyéb test-növesztésnél, korosabbá-tételnél, s melyet részint józan alapokkali ismeretlenség, részint ügyetlenség és csekély figyelem a növelés fontos voltára, okoztak: nem késett mintegy apostolául szentelni fel magát a növelésnek. Két lovat tartott, csak azért, hogy szét járjon rajtok a hazában, tanácsot oktatást, irányt adni a növelés ügyében, korán inteni a gondatlan szüléket, szép ügye érzetében és hevében, nem ritkán dorgálni is az átalkodottakat. Szoros bírálója volt ugyan ő e részben minden hibának, melyet kifürkészhete; de világi forgottsága és sima ember-bánása, ritkán hagyák eltévesztnie azon útat és modort, mely czélhoz vezethete. Tanácsait rendszerint nyájas részvétbe tudá burkóztatni, mely a tanácslottól a csekélyebbség keserű érzetét elkiméllette; néha mellékesen hinté el tanúságait, mint gondolat-szikrákat, s ezeknek használását, az illetők elfogadhatóságára és erejére bízá. Az egy nevelésen kívül, miben véteknek tartá a hallgatást, az emberi bohóságokat hagyta azoknak lenni, s megfért mellettök; gyöngeségeknek pedig inkább baráti munkás orvosa, mint itélgető hideg bírája vala. Így Káray rettegett és óhajtott vendég vala, miként a körülmények hozták magokkal; de mindenfelé a merre fordult, hasznos férfiú, kinek áldás kelt nyomai után.

Matyinak nem egész embere vala Káray; mert bár miként érzé is ez a maga közlése mesterségét a társaságokban, bár miként tudott is lehajlani kinek kinek fogalmához és egyediségéhez, nem lehete Matyinak az ő közelében nem érzenie, a tudományos világbani járatlanságát, s titkon nyomasztó vala neki amannak lelki felsőbbsége. Ehhez járula az is, hogy Káraynak mint nyílt világ-polgárnak terjedettebb vala önzési köre; szíve melegen vert az egész emberiségért, bár melegebben hazájaért; de Matyi keblében vakító láng lobogott nemzete iránt, s míg ennek gyöngéjét is imádta, örömest nem méltatta az idegen tökélyt. Gyakran váltattak köztök tüzes viták e tárgyban, de a melyek Matyit rendesen annál nagyobb kedvetlenségben hagyák, hogy Matyi oly nagyon igaznak érzett ügyében is, nem mérkőzheték az okokban, példákban oly gazdag, előadásban oly gyakorlott férfiúval. Azonban ennek mostani látogatása, nem vala épen rosszkori neki; s azonnal eltökélé magában versezetét közleni vele.

De Marinak, kiért Káray is inkábbára tevé látogatását, sokszorosan kedves vendég vala ő. Azonfelül hogy hála hajtá felé, tanácsló barátja volt Káray, s látására sok kedves jelenései, eseményei gyermeki korának, mely varázslatát egész éltünkhosszat nem veszti el soha, lebbentek lelke eleibe. Nyájas szorgalommal sürgött körülte, s napjai szokott egyformaságából mintegy kikapatva, ébrebb elevenség látszott szállani arczaiba és lépteibe.

Rokon lelkek hamar azon kedvteléseknél lelik egymást, melyek közös kapcsaik. Délután nyájas erőszakkal voná be Mari Kárayt a maga szobájába, s megmutogatá neki Gyulája leveleit, mikkel amaz igen elégedve vala, és festményeit, melyekben csodálnia kelle a gyermek haladását.

Nincs kedvesebb előttem, úgymond Káray, mint ha az ifjúság korán a szép művészetben oktattatik. Azon harmonia, mely ezeknek alapja s mindegyikénél kisebb-nagyobb mértékben a külérzékekre hat és dolgozik, korán átfoly a gyermek lelkébe, alapot ver benne, és ahhoz szoktatja őt, hogy miként lelkében él, úgy mindenben az élet folyásában, összeillést, harmoniát keressen és találjon. A többi felett musikát és festészetet óhajtnék e czélra használtatni a nevelésben, s az elsőt még inkább az utóbbinál. A musikában foghatóbban, csekély befolytával az itélő tehetségnek, mely a gyermeknek még nem tulajdona, inkábbára csak a külérzékek által mutatkozik a harmónia, s innen biztosabban és egyenesebben hathat a gyönge szív-hajlamra és kedélyre. Festészetnél már fontolás és megitélés szükségesek, s így ennél inkábbára csak kéz-ügyességet kaphat a gyermek.

Leguli azon tünődék, hogy a szép mesterségek, varáslataikkal könnyen elragadják, elrabolják a lelket, a szükséges valódiaktól.

Az már a nevelés irányához tartozik, felele Káray, hogy ezen kedvtelés csak mellékes maradjon a növendéknél; s ily szenvedélynek valóban szívből óhajtnám, minden mívelt ember számára a művészetet. Nélküle lelkünk kopár, s alig érezhetjük emberi méltóságunkat, és ízelhetjük az élet nemesb örömeit. A tág teremtés harmoniájának érzetét bírni, s annak legnemesb alakjaitól kivont ideáli széppel barátkozhatni – mily gazdag, mily nemes örömforrás! Kinek ily kedvtelése nincsen, csak tenyészés annak élete, s boldogsága nem egyéb bajtalanságnál.

Mari azon aggódék, hogy nem minden gyermeknek van bel-ereje a muzsikához.

Hajló vagyok hinni, mondá Káray, hogy miként igazság-utáni szomjjal, úgy muzsikai tehetséggel is, kisebb-nagyobb mértékben bír minden gyermek. A hangok harmoniája egyezik a lélek harmoniájával, s amaz abban, vagy szunnyad, vagy legalább sejtetik általa. Minden csak attól függ, hogy ez kedvező körülmények, és környező muzsikai talentomok által, korán költessék fel és ápoltassék.

Alkonyat felé a kertben sétált a társaság. Míg itten Mari fürgén mutogatá Káraynak a maga rendezését és szorgalmát, Valkay szomszéd diófáihoz érének, melyek sűrű árnyékot vetettek be a Matyi kertjébe. Ezeknek árnyaiban mi sem akar teremni, így adá elő panasszát Mari, a vita megindult felettök.

Én azt vélem, szóla Mari, hogy szomszédunk szívességből diófáit, mik úgy is csekély gyümölcsöt teremnek, kivághatná.

Hiszem is, hogy megkérve megteszi: mondá Káray.

Tartozik megtenni, állítá Leguli, és arra, hogy más kárával nem épülhet senki, törvényeket idézgete.

Igaz, megjegyzé Káray; de a szomszéd mellett is több okok harczolnak. Az ő diófái idősbek e kertnél, tulajdon földjében állanak, melylyel kiki szabad. Szeretetlenségre mutat, legnagyobb igazainkban is, elmellőzése a béke útjának, s ha egyenesen a törvény fegyverét szegezzük felebarátunk meljének. Hazánkban is nem egyszer fájlalám, hogy nincsenek törvény által rendelt békebiráink, és hogy némely esetekben, itélet által már későn rendeltetnek meg azok, midőn már a felek költségből, szeretetből kiperelték egymást.

Darabig folyt a vitatkozás. Leguli tüzesen vítta a diófákat, Káray józanul védte azokat.

Gondolnám, legjobb lesz, mond végre Matyi, cselédet vagy levelet küldnöm által a szomszédhoz.

Ne tegye a tens ur, esdekle Káray. Más ízben hallám, mily vont lábon áll a két ház egymás ellenében, a rossz szomszéd pedig annál nagyobb átok a távolbani ellenségnél, hogy amaz örök karczaival óránként sért, vagy sérthet, s így rettegtető ölyve házi örömünk szelid galambjának. Éltemben többször volt alkalmam tapasztalni, hogy ily esetekben izengetések, levelezések, olaj valának a tűzre. Ingerlett kedély, bosszúra kész szív, fúlánkra talál minden betűben, melyet gyanús toll feste, és minden szócskában, melyet cseléd gyakran vagy feledésből, vagy pártszellemből nem híven ad elő.

Tartok tőle, mondá Matyi, hogy ha átmegyek, rosszabbá ne tegyem a dolgot.

Nincs mitől. Első fellobbanások ellen óv a gazdai és vendégi szokott viszony, s a kebleket béke felé hűti, melyet kölcsönös ömledezések, valódi szándék, s a béke áldásainak megfontolása, könnyebben meg is köthetnek.

Matyi nem bízék magához, vagy is inkább homályos érzetében, hogy az öreg Valkay szomszéd iránt ő vala a méltatlan, átallá annak tekintetét. Közösen tehát abban egyezének meg, hogy Leguli menjen követül által, ámbár Káray sokáig ellenzé azt. Más szívével békülni, úgymond, hosszú bizonytalan út. De különösen Legulit, titkon azért nem óhajtá ezen közbenjárásra, hogy az, ki mint ő, minden szóváltásnál, tör a vég szót mint igazság czím-jelét magánál megtartani, nem látszék neki béke emberének lehetni.

Este a helybeli boltos zsidó levelet hoza ki a városból. Leányomtól van! kiáltá zajosan Matyi, de átfutván azt, meg nem állhatá, hogy egy pár nyomós szitok ne reppenjen ki szájából, ámbár Káray előtt azzal kimélőbb szokott is lenni. Közre nyújtá a levelet, melynek ezek valának, a leghibásabb betű-rakással és jelzéssel írt szavai:

Édes uram atyám!

El nem akarom ereszteni a jó alkalmat a nélkül, hogy állapotom felől tudósítsam. A munkákban jobban boldogulnék, csak oly sokat ne kellene ülni mellettök. A franczia nyelvvel sokat gyötör bennünket a morgó öreg nyelv-mester. De minek nekem a franczia nyelv? nem megyek én soha francziához férjhez, magyar leány vagyok én. Zongorában, énekben, azt mondja a madám, sokra mentem már; ezt hiszem is, mert ahhoz nagy kedvem van, és a zongora-mester is nyájas fiatal ember. Mindig csinos, mintha skatulyából vonták volna ki, nem hint bennünket tobákkal össze, mint a nyelv-mester, aztán szépen szól mindegyikünkkel, kivált velem. Táncz-órákon már is én tánczolok elül, pedig régibb tanítványnék is vannak nálam. Már jó formán megszoktam a városi életet; mert mulatságunk, látogatásunk elég van, s gyakran igen vígan vagyunk. A mint mondják, meg is híztam, de én ezt hinni nem akarom; mert bizony többet is megenném. Azért is igen kérem édes anyámat: küldjön valami ennivalót be; de úgy hogy a madám meg ne tudja. Magyarul csak megmerem írni, mert egy szót sem tud magyarul. Német levelet adott előmbe, hogy azt írjam haza; de a zsidó siet s aztán épen theátrumba készülünk.

engedelmes leánya,

Bélteky Biri.

Éhen öli el a lyányomat, a vén boszorkány! kiáltá Matyi, s szája végire szökék ismét az előbbi szitok; de korán visszanyelé azt még is. Van tudom száz meg száz köntösben burgonya, és sovány paréj! Tünődésében társzekeret lett volna kész pakoltatni kedves leánya számára, ha Káray nem csillapítja, nem nyugtatja. Ki soha szükséget nem látott, mondá ez, fele lelki tehetségeinek szunnyadásban hevert annak. Miként plánta-tenyésztésre, szép időjárás mellett, olykori ború, eső és szél kell: úgy gyermeknél is apró nyomorgások szükségesek, a kénylet és öröm közé.

Mit tart ön Birim leveléről? kérdé négy szem közt fojtott hangon Káraytól Mari. Anyjáról ki hordozta, dajkálta, egy szó sincs egész levelében.

Örömest kímélném, az anyai gyöngéd szívet, mondá Káray, ha itt károsnak nem látnám a hallgatást. Nekem Biri levele több tekintetekből nem tetszik. Ő aligha jó kezek közt van. A lyánka már is férjhez-menést emleget, s a csínos klavir-mesterrőli terjengés nincs minden gyanú nélkül. Mire a sok látogatás oly intézetben, melyben minden óra kiszabott foglalkozással van elfoglalva? Általában az egész levelen bizonyos könnyelműség van elöntve. Én szeretem, ha a szép nem könnyedén s inkább verős oldaláról hajlik venni az életet, mint árnyékossáról; mert az ő hívatások az, hogy hozzánk simítsák az életet, mely nem ritkán bő köntösként áll el a nagyobb gondú férfiaktól; de a szerfeletti könnyű elme, miként forradozó és habzó szer felül fut edényén, úgy nem fér meg a házi élet szűk körében, holott csaknem egyedül ez világa a jó nőnek.

Nőnevelő intézeteink fogyatkozásira fordúlt a szó. Káray országos ügyelet alá óhajtá állíttatni azokat. Ha mesterlegényt, így szóla, fel nem szabadítunk illető vizsgálat nélkül mesternek, miért ne kellene még szigorúbb vizsgálat alá vennünk azokat, kikre szemeink fényét, lyányainkat, s a hazában leendő egykori nőket, anyákat, s így ivadékok törzsökeit és képzőit bízni akarjuk? Az egészre nézve nagyobb befolyású dolog ez, mint vélnők. Mívelt Európánkban, bár szelidebb de biztosabb hatalom a szépnem bájaié, mint nemünk erejeé. Rousseau azt mondá, hogy ha valamely eszméd, pártfogás hiányában, közönségessé lenni nem bíra még, nyerd meg számára a szép nemet – s közdivatú leend az azonnal.

Mari arra hajlott, hogy haza hozassa Birit; de Káray mást javasolt. Fél nevelés, úgymond, rendesen minden kötelességeinkre nézve rontva nyújtja lyányainkat vissza. Az úgynevezett nagy és kis világ közt, magát fel nem lelhetve, fog lebegni örökké, s bukdosni ebben és amabban. Végre abban állapodtak meg, hogy Mari a nevelőnének, Káray egy a városban lakó barátjának írjanak, s kössék lelkeikre a szoros felügyelést Birire.

Elégedett vígsággal folyt el egy pár nap a társaságtól, melyben Mari is, mennyire körülményei engedék, nyájas részt vőn. Leguli ugyan gyakran igyekezett elemére, vitatkozásokra forgatni a szót; mert a mívelt Káraytól szinte míveltnek méltattatni, hízelgő remény vala neki; de Káray, kímélő ügyességgel tért ki mindenkor, s vagy hallgatott, vagy Matyi gazdaságáról értekezett. Miért is ez szintoly mértékben melegűle hozzá, mint melyben Leguli hidegedék.

Mari, ki ezt sejté, s kedves vendége mulatozásai iránt aggódni kezde, külön faggatá Kárayt. A vitatkozást, mondá ez, csak úgy szeretem, ha vagy használhatok, vagy tanulhatok általa, mert így igazságra vezet; ha ezek közöl egyikéhez sincs kilátásom, kikerülöm azt. Az ilyen vitatkozás, még akkor is, midőn az személyeskedés, vagy okjáték nélkül vitetik, az által, hogy a tárgynak sok mellékes oldalait tünteti elő, könnyen letéveszti a lelket az igazság útjáról, mely mindenkor az egyenes, mindenkor a józan okosságé. Így vagyok nagy részével az ügyvédeknek, kiket a dolgoknak sok oldalróli tekintése, mi hivatásukkal jár, könnyen oda téveszt, hogy kétkedőkké váljanak, s bízatlankodván a választásaikban, ok-vitákkal kívánják erősítgetni magokat. De leginkább átallok oly emberekkel vitatkozni, kik valami előitéletekhez, vagy kiválasztott emberekhez mintegy hozzáesküdtek, azokat magok eleibe, mintegy sérthetetleneknek fogadták, sőt némi dicsőséget keresnek azoknak makacs, merész oltalmazásában, vagy vádlásában. Nyíltan állnunk minden újabb jobb győződésnek, igen nemes szerénység bennünk, de igen is ritka; mert nem tudom: fiát szereti-e jobban az ember, vagy véleményét? s különös az, hogy nincs szélesebb tér a gondolatok világánál, s még is mily nehezen fér meg ember egymás mellett abban!

Azonban Káray másnap elkészült, s Matyi tűkön áll versezetével. Oly pironkodással, miként dolgot szoktunk előadni, mely felől teljes bizonytalanságban vagyunk: illő-e, nem-e? s ez egyre nézve bizonyosságban, hogy nem értünk hozzá, végre előmutatá azt.

Ez nem állhat meg! mondá szeliden, végig futván a verset Káray; s tán jobb tens uram, hogy meg nem állhat. Jó Pegaz nem igáslónak való, s a vad hevű, de ép itéletű Atillát bizony nem kárhoztatom, hogy ráriaszta a páduai csapodár költőre. Az ily alkalmi versezetekkel járni szokott szembei hízelgések, s olykori csúszó magasztalások, a rómaiaktól jövének egykor, nyelvökkel divatba nálunk. Azoknak költői, tetszésök szerint isteníték azokat, kiktől pártfogást, kedvezést várának vagy nyerének, s engemet, megvallom, mindenkor kedvetlenül rántottak hallhatatlan műveikben, a gyarló halandóra vissza. Annyi bizonyos, hogy az efféle még avatott tollú darabokban is, ritkán nem veszt az író, az isteni művészet, sőt maga dicsőítettünk is. Amazok, mint kibérelhetők, becset vesztenek, s tán ez az oka, hogy számos nagyjainknál a költői név dísztelen; ennél dajkáji lesznek ily versezetek, mik gyakran csekélyekre érdemeket hazudnak, méltatlanoknak halhatatlanságot igérgetnek, az önhittségnek, mely mint egykor megjegyeztetni hallám, annál biztosabb jelensége valamely tartomány csekély mívelségének, minél sűrűbben ül az széket lakosainak orrain. Én azt óhajtnám, hogy tudósink, művészeink, bírt kincsökre, mit rang nem adhat, pénz nem fizethet, kevélyebbek lennének a csupán rangosok és pénzesek iránt, kik ezekben mindent bírni vélnek; legalább is oly kevélyek, mint hasonlók, s egysorsuak közt szoktak lenni.

Kívántam volna ezzel is kedvét nyerni a főispánnak; mondá, homlokát vakarva Matyi. Mari hozzá óhajtná Gyulámat törvény-gyakorlatra.

A szándékot igen javallom, mondá Káray; a főispán élet-tudománya, biztos irányt adhatand az ifjú készületének; s az elfogadást ő meg sem fogja tagadni ezen úri háztól. Azonban én, mint egykori tanuló-társa ő méltóságának, szerencsés vagyok most is élni barátságával, s tudom, hogy szónoki előadásokban nagyobb kedvét leli, mint kőltőiekben. Nem fogna-e czélosabb lenni, egy kurta köszöntést intézni hozzá, akár a gyűlésben, akár a követségnél, mely őt fogadandja; vagy ha erre nem mutatkoznék alkalom, poharat köszöntni el egészségére az installátionalis ebédnél?

Tetszett Matyinak a javaslat. Ő eddig a gyűléseken s köz ünnepélyeken, csak rövid felkiáltásokban, vagy kurta kifakadásokban adta szavazatát, helyeslésre vagy nem helyeslésre, s nem mert szónokságával terjedezni; ugyanazért tanácsosbnak vélé a pohár-elköszöntést választni alkalomul czélzott kegy-fogására, remélvén, hogy az étel ital hevűletei és szabadabb vígság elkészítgetései, jótevőleg segélendik majd szónoki járatlanságát elő.

Káray elmentével, visszarogyék Mari, kit kedves vendége mintegy kiemelt volt magából, előbbi foglalatosságaiba, s egy idő-óta tartott gyöngélkedésibe. Szembeötlő erőltetéssel folytatá gazdasszonyi tisztét, s Leguli azt tanácslá Matyinak, hogy nője lebetegedése idejére, s addig is, segédet rendeljen melléje. Sok hányás-vetés után, Leguli egy magához rokon leányt ajánla, s Matyi megtevé iránta a rendelést.

Marit édesen foglalatoskodtaták nyavalygásiban is azon eszmék, mikben a kert helyrehozása iránt, Kárayval megállapodék, s eltökélé magában kivitelöket, mihely az isten átviszi várandóságán. Innen a szomszédnak diófái, mint főakadály ebben, nagyon szivén feküdtek, s nógatá ezek iránt a férfiakat. Szívesen szoktuk halogatni az oly teendőket, miknek kedvetlenségeitől remegünk, s Matyi napról órára alkudozék sokáig; mígnem egyszerre más gondolat üté, s oly hevesen kezdé sürgetni Leguli átmenetelét, mint eddig idegenkedék attól. Elhatároztaték délutánra Leguli átmenetele a szomszédhoz.

Nem teszi meg a szomszéd? mondá Matyi az asztal felett, óhajtva, hogy valaki ellent mondjon neki.

Tartozik! felelt Leguli, erősebben tevén le kiivott poharát, hogy ennek koppanása, mintegy súlyt és bizonyosságot adjon szavának.

Bizony óhajtnám barátom, ha Marimnak kedvét tehetnéd ebben, mondá Matyi, azon rendes fortélylyal élve, melylyel szoktunk akkor, mikor magunk érdekén felül, nyomósbnak vélt ingerrel is kivánunk sürgetni valakit, ügyünk kieszközlésére. Mari mindenkor bizonyos hidegséget érezvén magában Leguli iránt, kerülte azt, hogy kötelezettje legyen; s ezt tudván Matyi, biztosan számolt arra, hogy Leguli kapni fog a ritka alkalmon, némiképen lekötelezhetni kegy-asszonyát; a minthogy mindent is fogadott.

Csak az az átkos lövés és kecske-história ne történtek volna! mondá Matyi.

Ej mit? felele buzgólag Leguli; egyik szerencsétlen, másik ifjúi bak-ütés. Ha józan ész és jóakarat lakik a szomszédban, nem fogja azokat egyebeknek venni.

Már akármint veendi barátom, mondá Matyi, a dolog nem esett sértés nélkül. Igérj Valkaynak a kecskék helyett, egy pár szép harmadfű üszét a gulyámból.

Mari nyájasan ölelte meg férjét, ezen nála szokatlan hajlásra: melyet egyedül nője kedvtelése iránti gyöngéd figyelmének tulajdonított.

A mint akarod, mondá vontan Leguli; nagylelkűségnek szabad a mezeje, de vele nem tartozol. Kecske-tartás törvényünk szerint, nem szűk erdőségre való.

Úgy, de öreg szomszédunk aszkórságos szegény! közbeszóla Mari, s ki átallná gyógyulásától egy pár kecskének tarthatását.

De kérje az engedelmet, ne zsarolja! mondá Leguli, ki annál keményebben forgatá magát, minél engedőbb vala kegy-urasága.

Különösen neki nagy rejtély vala, mai hajlékonysága Matyinak, kit jól ismere, más peres dolgaiból, hogy engedékenység épen nem vala gyöngéje. Ma egészen megtévedt benne.

Matyinak azonban sokszoros kinézése volt Valkay szomszéd kiengesztelésében. Fő vala az, mit Káray is emlegete, hogy a hűségeskedő cselédség naponként hordogatá a híreket, sugdosá a szomszédban történteket, mondottakat, s munkás szorgalommal gondoskodék, hogy a viszálkodás gyászos üszke ki ne aludjon soha. A közelség óránként nyújtá az alkalmat, egy átreppent baromfi, egy fán felejtett hernyó-fészek, kárból behajtott marha, elegendő volt erre; s gyakran legnyájasabb örömében lepé meg Matyit.

Ne gondolj vele, bíztatá ilyenkor Leguli; nem resignálta behajtott marháidat, majd megfizet a marcális pör.

Nem barátom, kifakada most Matyi; a szomszéd-viszálkodás gonoszabb a fogfájásnál. Egyik sem öli meg az embert, de örömet sem enged neki; mert sem napja sem órája jöttének mentének!

A második kinézésre Matyit Mari vezérlé. Ő számos varrni-valót ada ki a háztól s minthogy a fejérnép, avatkozatlanul állott a férfiak viszálkodására nézve, Valkay Kriska pedig, minden alkalmat szivesen megragadott, melylyel maga külön kis tőkepénzecskéjét nevelheté: ez utóbbi fevállalá Mari varrásait, s most küldé készen azokat vissza. Kénytelen volt a háznál megvallani mindenki, hogy szebb munkát alig lehete kívánni, s ezúttal Matyi sokat hallván Kriskának ritka ügyességéről, felfogá magában, Marinak tartózkodva megérintett azon óhajtását, hogy haza kerülvén Biri, nála tökélyítse a kéziekben magát.

Harmadik ingerét a békére, a beálló installatio adá. Matyi nem vala megelégedve paripájával, mely agarász ló vala inkább, mint pompázó paripa. Valkay pedig, mint egykori huszár, ki a lóban, annak pórázlásában, betanításában, habár nyavalyája miatt ritkán ülheté is, most is kiolthatatlan kedvét lelé, soha sem volt egy pár jó paripa nélkül, miket eladott, cserélt, a mint jött. Matyi különösen egy fakójára veté szemét, melynek kengyelverő láb-szedését, s büszke tánczát jól ismeré.

Volt még egy negyedik oka is, nem kisebb ezeknél. Matyi egy hegedűs czigány-bandát fogada fel, s formaruhába öltöztette azt, hogy díszt tegyen vele az installátio ünnepélyén. Nem lévén rögtön más helye, egy udvarán álló, s a földtől néhány lábra felemelt fonott tengeri-góréba szállítá a barna fajt. Első éjjel, szabadra akarván kilépni közüle a kontrás, az álom fél mámorában feledé a góré emelt állását, s biztos kilépéssel oly szerencsétlen bukást tőn, hogy azonnal lábat ficzamíta, mely másnapra mosárnyira dagada. Nem vala mód ruhát és sarút vonni reá, s más a hiányos bandát kiegészíthetni, mint Valkay legényét kérni el, ki egykor a verbunknál hegedűlt volt, s így épen illő ember vala a hibázó helyre.

Mindezeket eleibe adván Matyi Legulinak, s azokból kivonván a kötendő béke pontjait, jó kívánásaival átereszté Valkayhoz a maga béke-követét.

*

Valkay szomszéd, egy mezővárosi kalmárnak fia, őrmester volt hajdan a huszároknál. Inkább körülmények, mint saját lelke, vonák őt egykor a katonai rendbe. Egy nagybátyja, kapitány az ezrednél, s testestől lelkestől katona, azzá tette Valkaynkat is, s befolyásával őrmesterségig segítette. Ez, vele született szorgalomból megfelele ugyan tisztének annyira, hogy gáncsot és kifogást kikerüle, de azt az éber törekvést a tökély felé, azt a vidor terjengést, mely munkássága körébe rántja a szorosan bele nem tartozót is, azt a kedvtelést és gyönyört a magunk és hivatalunk közti viszonyban, nem nyerheté el tőle katonai állapotja soha. Atyjáról örökölt hajlama, a kalmári vala. Már gyermekségében folyvást volt vagy eladásra vagy cserére való játéka, iskolai szere, és üres óráit legszivesebben tölté atyja boltjában, hol szenvedélyes gyorsalkodással adá le az árúkat, papirba tekergeté, kötözgeté azokat s a t. Atyja – minthogy rendszerint szeretjük fiúnkban folytatandónak tudni kedvelt munkásságunkat – nem is szánta fiát másra, mint kalmárságra; de rögtöni halála után, hitelezők és ragadó kezek fértek kis vagyonához, kik gyönge korú Valkaynk örökét leolvasztották, s így idegent juttattak be a boltba. Az ezredénél is kitört Valkayból a születési hajlam. Mindenütt hol keresztül ment, vagy szállva feküdt az ezred, kiügyeskedte ő a hasznot adható árú-czikkeket, s nem sokára kisebb nagyobb adóssává lőn neki nagy része a tiszti karnak. Nőszülvén később, kadétokat és alsóbb tiszteket vőn kosztra fel, s naponként gyarapodék. Azonban nagybátyja kilépése, s tulajdon kivágyódása odahagyaták vele a katonai életet. Nejének koros atyja helyébe, kasznár lőn báró Regéczy jószágában; s így hajlamával inkább egyező új pályát nyere. Gazdálkodás és kereskedés – mert Valkay azt tartá, hogy csak az lehet jó gazda, ki termékeivel némileg kereskedő is – hozzá járulván szorgalma, s a katonai életből áthozott pontossága, csakhamar gazdatiszti példánynyá emelék őt a környékben. Kalmári szeszélye most jöve még valódi éledésre. Járt kelt vásárokon és árveréseken, vett, adott, cserélt, s nem vala czikk, mit kirekesztene kémlődéseiből. Neje és leánya, kiknek miként nevezé, kötőre-valójok jára a nyereségből, hűséggel gyámolíták őt ezekben, s Valkay néhány év alatt szép tőke pénznek lőn urává. Kegy-ura távol lakozék, s helybe kíváná a jövedelmet, feleslegesnek tartván saját szemeivel nézni szét a jószágban, melyet oly jó kezek alatt tuda lenni. Regéczy azok közöl való volt, kik folyvást pénz híjjával küzdnek, Valkay pedig azon nemesek egyike, kik folyvást adhatnak, s így midőn Valkay, meljének gyöngülése miatt búcsut vőn kegy-urától és szolgálatjától, amaz szép összegecskével marada tisztjének adós. A báró ebben zálogba ereszté neki bélteki kis rész-jószágát, melyet Valkay szívesen elfogada azért, hogy laka legyen, s belőle kicsinben gazdasági, nagyobban pedig kalmári és kémlői kedvteléseit szabadon és kényént űzhesse.

Különös az az emberekben, így szólalt meg Valkay, a mint agg posta-csézáján, háznépével, huzomos némaságban hajtatott Béltek felé, megrakott szekerei után; különös az az emberekben, hogy inkább szeretnek nagy szolgák lenni, mint kis urak; pedig kedves feleségem – itt nője kezére szorítá kezét – amaz állapot csak csillogó köntöst ad, míg emez alkalmast.

Te katona voltál, most kalmár vagy, felelt az asszony rezgő könnyel, s ez mindkettő költöző madara az emberiségnek. Mi nők, fészkeinkhez szokott madarak vagyunk, s e megszokásbóli kiragadtatásunk tollait szedi szárnyainknak.

Ej mit, feleség, mondá vidor bíztatással Valkay, magadéba mégy. Nagy hazánkból nem megyünk ki, kis hazámat pedig inkább fellelem ott, hol szűk lakó-szobámnak a fala is enyém, mint hol más falába verem szegemet. Amott még gyermekem is akaszthatja kis unokám sipkáját reá.

Mosolygott jó Valkayné, de belül nem vidult. Senyvedni kezdett új lakában, s hervadott meg nem szokhatásában. Csakhamar eltemeté őt Valkay.

Ez, nem birván a míveltebb férfiak eszméletével, inkább fájlalá nejében a takarékos gazdasszonyt, mint feleséget. Azonban Kriska leánya, tán felesleges tulajdonokkal is fejledezett, kipótolhatni e részben a hiányt. Marka olyan lőn, mint fátyolszitája, mely szűken hullata át mindent, s Valkay azon biztos megnyugvással űzheté kémlődéseit és külgazdaságát, hogy a háznál ugyan veszendőbe vagy pazarlásba mi sem megyen. Kriska még anyja éltében gyűjtött kötőre-valóját, most még több apró forráskákból gyarapítgatá, s főkép szép kézi munkáiból, mikben anyja egykor remeklő vala. Valkay szívesen eresztgetett néha apró vizecskét kedves magzatja malmára: ellátván jó előre azt, hogy mátkai nyomtatékul nem lesznek kelletlenek az ily ártatlanul gyűlt összegecskék, minthogy a szegény leányka, hibás fűzések miatt kinőtt vállú vala.

Most már Valkay egyedül kedvtelésének élt, s bő tapasztalásai és néhány jó könyvek után, miket ipájától örökölt s téli napokon olvasgatott, naponként terjeszté és nemesíté azt. Szűk szántóföldjei és szőleje, a legjobb munkában álltak nemcsak a határban, hanem az egész vidékben. Válogatott fajtájú marháira vidulás volt tekinteni. Minden munkának kellő ideje, ereje, minden portékának szabott helye volt nála, s pontos rend és szorgalom szőtte át kis gazdaságát. Szintígy folyt kémlődése is. Józan fontolással és biztos tapintattal, mely jellemzi a született kalmárt, illesztett össze időt, termést, szükséget, környéket, pénzkeletet, s ezekhez szabta maga alkalmazásait.

Így Valkay naponként növekedék vagyonban és ismeretben. Mi sem nyit inkább elmét, s tanít életbölcseségre, mint sok emberekkeli zsurlódás, s kölcsönös haszon-váltás velek. Azonban – ámbár vagyon-vágy és haszon-lesés, mint leggyöngébb és közönségesebb oldalai az emberiségnek, biztos kulcsai az ember ismeretnek – tagadhatatlan, hogy csak mívelt ember-barát kerülheti el, hogy azok nála ember-becsmérlésre ne nyújtsanak alkalmat.

Valkaynk is, minél inkább gazdagodék, minél inkább ügyeskedék használni az emberek gyöngéjit, annál kevésbé lőn kímélő irántok. Ezen ügyesség és gazdagodás, mely másokat folyvást ő reá, magát pedig soha másra szorulni nem késztete, elbizottá tevé őt felsőbbsége érzetében, miként sok gazdagainkat szoká tenni. Megjegyzései gazdaságról és kereskedésről, többnyire helyesek és józanok valának; de ritkán egyszersmind nem élesek, s miként általában nem az embereket, úgy különösen nemzetét sem kimélé kifakadásaiban, s legelőbb is ez hozzá őt Matyinál idegenségbe.

Valkay a katonaságból két szokást hozott haza: tudniillik lóháton tevé minden útját, és nyalkán öltözködék, sokszor tekintetlenül az idő mérsékleteire. Egyébiránt is, czéljaiba merülve, kis pont vala előtte egészsége, ha haszna testrongálást kivánt; s így a gyakori átfázás, hosszas lovaglás és törődések, úgy lesűlyeszték különben nem gyönge testalkotását, főkép tüdejét úgy megrongálák, hogy most már gyakran majd a fúladásig gyötrék köhögései; s így az egy borkereskedést kivéve, mely kevesebb törődést kívánt, minden egyéb kémlődéseivel felhagyni kénytelenítteték.

*

Leguli, a mint átmene, szép négyes fogatot talála csillogó hintóval Valkay háza előtt. A szobában egy kövér meglett korú úr, az öreg báró Regéczy, nyugalmasan ült, vagy inkább feküdt az agg zsellyeszékben, hosszú gazdag pípával szájában. Nyájasan köszöne Legulinak s enyelge a ki és bejáró Kriskával. A kiszáradt Valkay, mintegy ellen-darabjáúl amannak, az asztal mellett ült, melyen apró metszett üvegecskékben bor-kóstolók állottak, s Leguli beléptével felállván ültéből, ezt kalmári udvarisággal székkel kínálta.

No édes Valkay uram, már mennem kell, mondá a báró, letéve pipáját; s Valkay, oldalszobájából néhány zacskót emele elő: számoljuk hát nagysás uram, mondá, s a zacskók bontogatásához foga.

Hagyja, hagyja! kiáltá Regéczy, hiszen megszámolta Valkay uram?

Én meg, nagyságos uram, magamnak; de úgy tartom, a ki átveszi is számolja meg magának. A pénz számolva jó, ezt tartja a magyar példaszó.

Jól és hibásan tartja, miként jő, édes Valkay uram. Gondoljon csak egy százezer jövedelmű urat, ki felét ennek pengő, vagy épen kongó pénzben kapja, mennyi szép időt nem mulaszt el e kurta életből, míg pénzét számolgatja, bevételkor, és kiadáskor? mennyi édes örömet szalaszt el addig! mikhez, gondolnám, egy százezeres jövedelmű úrnak, csak szép joga lehet? Nem-e kedves úr? kérdé Legulihoz fordulva.

Úgy van, nagyságos uram! felelt kedvkereső kaczajjal Leguli: de százezerből van is minek elcseppenni, s az ily urak szokva is vannak az elcseppenésekhez.

No én nem vagyok ugyan százezeres úr, mondá a báró, de ily gyanútlan kéztől, mint Valkay uramé, nem szoktam számolgatni a pénzt.

A mint tetszik nagysás uram, mondá Valkay, méltatva a hízelgést; összeveté a zacskók feliratait, s a bárónak nyújtá számvetését. Ez futólag áttekintvén az összeget: jól van édes Valkay uram, mondá, s pipával és mustra-üvegekkel együtt, cselédjének rendelé átadatni a zacskókat. Engede azonban még is Valkaynak abban, hogy a zacskók bepecsételtessenek.

Különben cselédem biztos, mondá a báró. Igaz, hogy megjártam magam is már vagy egy párral, míg Miskámra akadtam.

Engedelmével nagysádnak, engemet az efféle párszori tapasztalás, bizatlanabbá fogna tenni, mind hiedelmemben, mint cselédemben. Kiki csak addig erős, míg elegendően nem kísértetik, s jó hazánkban a cselédséget, romlásnak eredtnek tapasztalám.

Úgy tartom, közbeszóla Leguli, csak a cseléd világszerte egyforma. Csekély, vagy mi még rosszabb, félmíveltségnek, rendszerint szokott munkálatja az, hogy a szivet ártatlan tudatlanságából kiemeli, a nélkül, hogy nyílt világú elveket nyújtna helyébe. A mely polgári rendeknél, tiszta fényű nevelés gyérebben gyújtogatja az erkölcsiség szövétnekeit, csak szorgalom és ipar lehetnek azoknak védangyalai. Munkás és czélszerű szorgalom, tartják rendben az embert; de nagy részének uraink cselédségének, minden foglalatossága, csak azon henye kiskörben határozódik; melyet személyeik körül szokás és fényűzés szabnak ki. Hogy lehete hát nála bíztosan szigorú erkölcsre számolni?

Már barátim, mondá a báró joviális vidorsággal, gyanakodás epéje az életnek. Belőle egy csepp is elég néha egész öröm-forrásokat megkeserítni. Én ugyan, hálás érzetemben, hogy oly állapotba helyezett a sors, melyben meg is lopattathatom, akkor sem tudok búsulni midőn már megloptak, nem hogy azon búsuljak hogy meglophatnak.

Én csak abban maradok, mondá Valkay, hogy hazánk e részben aligha nem betegebb a külföldnél. Miként nyerhessen biztos czélt nálunk a cseléd iparja, holott nehány forintnyi, megzsugorgatott tőkécskéjét, hitel hiányában, örökrei elveszés veszélyei nélkül, ki nem adhatja kezei közöl? s féltnie kell azt, mit gyámoltalan vénsége napjaira és gyermekei számára megtakaríthatna? Kénytelen kis szerzeményét újra eltékozlani, mire falukon, de kivált városokban, a minden harmadik háznál kiszegzett czégérek, nagyon is erős és folytonos ingert nyújtnak neki. Számosabb takarék-pénztárak kellenének hazánkban is, mikkel a míveltebb külföld már rég ellátva van.

Egyike ez is sok szép álmainknak, amice Valkay, kiálta kaczagva a báró; de hol veszünk alapítói tőkéket hozzájok?

Megsúgom domine illustrissime! felele Valkay. Minthogy épen cselédségről van szó, keskenyítsük le egyes akarattal, formaruhájának és kalapjának arany és ezüst paszománytjait, mostaniról csupán egy ujjnyi szélességre, s a jelenlegi szokott felesleget, verjük csak öt évig rakásra össze – s emberségemre fogadom, megvan a kívánt alapítói tőke.

No, valamit magam is adóznám e szerint, kaczagva kocsija felé ödöngtében a báró, s bizony örömest adóznám; de amice Valkay, bizony csak jámbor óhajtat marad még ez egykorig! s lába alá vévén kocsijában zacskóit, elhajtata.

Mivel szolgálhatok önnek? mondá ismét beeresztvén maga előtt vendégét a szobába, udvarias meghajtással Valkay.

A fortélyos Leguli jónak látá, bevezetésül kedvét nyerni az öregnek, s mint nem ügyetlen ember-ismerő, tudta: mily édesen hízelg önnünknek az, ha mestereknek ismertetünk osztályainkban, s oktatás kéretik azokban tőlünk.

Én, úgymond Leguli, Fiscalis vagyok; a mennyire hivatalom foglalatosságai engedik, szenvedélyes a gazdaságban; s megvallom, főképen gazdai híre önnek, vont ezen tisztelet-tételre. Ha alkalmatlankodástól nem félnék, óhajtnék szerencsés lenni, láthatnám gazdasági rendezményeit.

Valkayt elővevé ezen szókra gonosz köhögése, mint mindenkor szokta, ha kedvetlen dolog érdeklette őt; mert a Leguli név nem lehete a szomszédságban ismeretlen előtte. Azonban belső érzetére, felvonván ő is az udvariság szokott palástját: enyém leend a szerencse, úgymond, csak azt fogom sajnálni, ha csekély terjedelmű gazdaságom, ön várakozásának meg nem fog felelhetni. Kicsinyben csak a szorgalom jöhet számba, míg nagyban már maga a kincs és bőség is meglep. Ha hát úgy tetszik, menjünk legelőbb is a kertbe le. Ezzel előre ballagott az öreg, Leguli pedig karjára öltvén Kriskát, követé.

Valkayra nézve, kinek Kriskája szemefénye vala, már Legulinak ezen nyájassága is szívlágyítás volt, melyet amaz, jártas fogásival, léptenként tudott nevelni. Mesterileg játszotta a nyíltat, az elfogultlan kedélyüt, s Valkay mindinkább elégedett lőn vendégével.

A kertben mit sem látott Leguli, mi haszonvétre ne lett volna számítva. Út-sorai birsből, somból, vagy törpe gyümölcs-fákból állottak, s minden fa minden vetemény azt a helyet bírta, melyet az anya természet rendelt annak. Bujaságig tenyészett itt minden. Nagy különbséget tapasztalt, Valkay javára, ennek és Matyi szomszédnak kertje között; szembeötlő lévén amannál a czélszerűbb elrendelés, s kitűzött iránya minden szorgalomnak. Egy szőlő-lugos s a peres diófák voltak a kertnek minden nyughelyei. Közepett kút és tágas kő víz-tartó állottak, mikből a kert, szétágazó csatornákon öntöztetett.

Ezek tán ritka külföldi szőlő-fajok? kérdé Leguli, egy vidor növésű szőlő iskolára mutatván.

Van közte egy-kettő, felelt Valkay; de többnyire iskolám, azon honi fajokból áll, melyek hegyünkben, tapasztalásom után leginkább teremnek, s legjobb borunkat adják. Én a ritka, vagy sok fajak termesztését, szenvedélyi játéknak tartom inkább, mint haszon-iránynak. Minden vidéknek, sőt helynek, saját termései vannak, miként éghajlat és földanyagok vegyületei különböznek; s nálunk hegyaljai fajokat termesztni akarni, szintoly sikeretlen erőködésnek látom, mint a hegyalján vörös fajtáinkat. Nagy nyereség fogna lenni, hazánkban a szőlőmívesre nézve, meghatározása a főbb szőlő-fajoknak, illető vidékeikkel és helyeikkel együtt, valamint kísérletek is a fajok vegyítései körül; de a munka sok fáradalmat, gyakoroltságot, és pártfogást kíván.

S ez lehet az oka, hogy sok jó boraink közt, oly sok silány iránt is panaszkodhatunk; megjegyzé Leguli.

Ez egyik, de más is kedves úr. A magyarnak tulajdona, minden ágában a gazdaságnak, terjeszkedni inkább, mint tökéletesítni. Sok sovány szántóföldről aratni inkább keveset, mint kevés jóról többet, sok görcs-marháról nyerni inkább kevés húst, mint kevés hízottról sok jobbat. Így van a dolog a szőlő-hegyekkel s kertekkel is. A természet mintegy kijelölte ezeknek a déli magosb tájakat; de hazámfiai elmellőzik e jó anya rendelését, és szőlőt ültetnek hegyen, völgyön, dombon, és lapályon. Egy helység sem szívesen akarna ellenni bor-adó hely nélkül; így gyakran azon hóldjait, melyek más termést teremtve, kettős, hármas hasznot adnának, beülteti oly szőlővel, mely rigót és seregélyt nem lát maga felett soha. Jó bor-adó vidékeink majd általában megvannak szőlőkkel terhelve; s így a szükséges kezek hiányában, félmunkák rontják el itt is a természet kegyeskedését. Ezt a terjeszkedési vágyat találom én a gazdaságban főgátló előitéletnek hazámfiainál; mert ez kölcsönösen meglopja a gazdaság ágait, földben, szükséges és idejekori munkákban, kezekben, s a megoszlott csekély erő kárt áraszt egyesre és egészre. Mindenben, de kivált a szőlő-mívelésben, szembeötlő ennek kára az egész hazára nézve. Ama hiányok s bor-forrasztási járatlanságunk miatt, a sok rossz bor elöli borkereskedésünket a külföldön, belül pedig a nagy boremésztés, a köznépnél erkölcsöt és vagyoni állást sülyeszt.

Ily beszéd közt a czélba vett diófák alá értek, s az alattuk álló padra leültek. Ez legkedvesebb pihenő-helyem, mondá Valkay; ezek a fák nem a legjobb diót termik ugyan, de mivel itt értem őket, s a nyári hőségben nekem beteges öregnek, enyhítő hivellést adnak, meghagytam helyeiken. Legulinak hő futott a szivére és homlokára, s az utóbbira izzadási cseppeket is hajta. Kegyetlenségnek látá oly nyilatkozás után, csak óhajtni is a fejszét oly jótevő fák derekaira, s feltevé magában, legalább is elhalasztani a béke ezen czikkelyét.

Felmentökkel, az udvaron megtekinték a marhaólat, s Legulit valóban meglepé a vidám tekintetű, ép, húsos marha látása, a tisztaság marhán és ólon, s teljes győződésből ejte hízelgést iránta Valkaynak.

Ily beszéd közt a czélba vett diófák alá értek…

Nem tagadhatom, mondá Valkay, hogy gond mellett, határunk legelője is sokat tesz marháink gyarapodására. Bélteky-szomszédom szintúgy nem barátja a juhtartásnak, miként én nem vagyok, s a mely határt semmi, vagy kevés juh jár, sikeresb ott a marha-legelés.

Leguli csodálkozott e nyilatkozáson.

Véleményem az, így fejté ki magát Valkay, hogy a selyem birka, mely innettova Európa minden tartományait elönti, s így a vevési és gyártási csődülést megcsökkenti, nem fogja adhatni hazánknak azt a sikeres állandó hasznot, melyet az általa kiszorított, és sok lapályos legelőink miatt, hazánknak inkább saját marha-gulyáink adhatnának.

Most a lovakra került a sor. Leguli egyszerre fellelte szemével a büszke fakót.

A mint látom, paripákat is tetszik tartani? kérdé.

Egy párt, felele Valkay; igen is szokva vagyok a lovagláshoz, s ámbár nem nekem való immár, lóháton járom most is a határt. Ez a fekete kancza hordoz leginkább, minthogy nyugalmasabb; a tüzes fakó jobban megviseli meljemet, s ezért azt ma báró Regéczynek, a fia számára el is adtam.

Egy béke-pontja Legulinak, halomba dőlt ismét; azonban ügyesen titkolva zavarát, nyílt kedélylyel tudakozódott a lovak koráról és tulajdonairól, s Valkay szíves vala feleleteiben, melyek többnyire kedves állatjai magasztalásaiból állottak.

Leguli, hogy Kriskát is bevonja a beszélgetésbe, már előbb tárgyul vette a fejős teheneket, mik sajátjai voltak Kriskának; s most keresztül menvén az udvaron, a rajta elöntött számos baromfi iránt mutatott figyelmet. Hízelgéseket ejte a szorgalmas gazdasszonynak, pajkosan tudakozá tőle: melyik volna szánva a menyekzői sültnek? Tréfa, enyelgés űzé egymást, s alkalmas derült kedvvel tért be a kis társaság a szobába; mit az udvarias Leguli csaknem kéjig emele azzal, hogy vezetett Kriskája kezét, nyájas meghajtása mellett, csókra ajkához vivé.

Valkay bort rendele fel, mi nála a jó jelek közé tartozott. A férfiak melléje ültek, Kriska pedig egy ablakban álló asztalka mellé, munkájához. A gyakorlott Leguli megérve vélvén már az előkészületeket, sima nyelvvel és szóval, mely annyira sajátja vala, közelíte küldetése czéljához. Előre bocsátá általános megjegyzéseit az ifjúi kor gondatlan hevéről, mely gyakran a legjobb szívet is méltatlanságokra rántja. Kicsinyben vádolva, nagyban pedig mentve, szóla Matyiról, s a kecske és lövés történeteiről. Válogatott kifejezésekkel adta elő Matyinak megbánását, s kivált Marinak, ki iránt kedvezőbb szíveket remélt a háznál, béke óhajtását, s a békének, főkép szomszédok közti édes malasztjait. Egy szóval: Leguli fúlánkját vevé minden szónak, s oly kímélettel forgatá az egész kedvetlen tárgyat, hogy Valkay csekély köhögéssel beérve, hallgathatá végig szavait.

Azonban nem állhatá meg még is, hogy szemöldje komorabbra ne vonuljon. Egy kis hallgatása után: kedves úr! így felele, szokott dolog ifjainknál, sokat róni bakütések rovására. Viszketegből: emlegettetni valamiről, s víg zaj közt emlegethetni valamit, mi nem mindennapi bohóság, sok becsületes jámboron keresztül jártak ők már. Nekem nem barátom a viszálkodás; éltem hanyatlik s ezen szegény leánykára, nem örömest hagynék rosszakarókat. Azonban a szív akaratosabb mint a fő. Asszonyainkért megteszem azt, hogy megfizetvén Bélteky úr kecskeimet, elállok peremtől, s nem leszek idegen szomszédi szívességektől is iránta, ha viszont ő is megkímél bosszontásaival. Ez fegyver-nyugvásra elég, s tudja ön, hogy a békét rendesen fegyver-nyugvás előzi meg. Ezzel tölt poharát felvéve Valkay: éljen tens Béltekyné asszony, az áldott lélek! kiálta.

Férjével együtt kedves úr! esdekle Leguli s Kriska hozzászökék segítni őt atyjánál kéz-csókolásival.

Nem uram, mondá Valkay határozottan, s letevé poharát. Az évekig táplálgatott haragtartás, nem köntös, hogy tetszésünk szerint leöltsük; sebzett szíveknek idő kell a hegedésre. Előbb tudni akarom: nem a kisebb sorsút gázolta-e szomszédom? mert a dölyf sértése uram, mérges nyílnak sebe, mely nem gyógyul soha.

Leguli megelégedvén kivívott állásával, nem töré tovább Valkayt, nehogy visszaveszítse ezt is; s összekocczantván poharát kegy-asszonyáért, csakhamar újat köszönte el a házi urra és kisasszonyra, s tovább mene követségében. Halk szemességgel lépe fel Matyi kivánságaival, kihagyva mindazáltal a diófákat, s eleikbe bocsátva, az általa megajánlott kecske-váltást. Az üszők szívet nyitának Valkaynál, s még inkább Kriskánál, ki azonnal tehenei sorába számolá azokat, s Leguli reményadó mosolygást sejte terülni az öreg arczára.

Installatiót illető kívánságait Bélteky úrnak, így szóla, teljesítem a mennyiben lehet, főispánunkért is, kivel egyszer-másszor kedvező alkuim valának. Gyurim mehet, de vigyázást ajánlok reá, nehogy palaczkhoz férjen. A fakó nem enyém többé; azonban Bélteky urat jó lovasnak ismerem, s reménylem, nem tesz hibát benne, ha az installatio ünnepélyére átengedem.

Leguli nyájas köszönést monda a nyájas válaszért, s búcsuzóul ismét kezet csókolván Kriskánál, haza tére, kedvező véleményt hagyva maga felől a Valkay-háznál.

S mi tilt el engemet attól, így szóla magában, Valkay kapuját elhagyván Leguli, hogy mindezek, miket most láttam, szolgálván a szerencse, sajátimmá legyenek? A természet, mely egyfelől mostohácska vala Kriska iránt, nem volt-e édes anyja másfelől? s nem adott-e nekem elég erős kedélyt, tűrhetnem e mostohaságot s becsülnöm az édes anya ajándékait? Ily elmélkedés közt megért nála a szándék; mert minél erősebben óhajtjuk a czélt, annál inkább elgyengülnek fontolásunk előtt a kivitel akadályai.

Matyi habozás közt várta Legulit, s követsége alatt nyugtalanul járt folyosóján fel s alá. Én csak attól félek, szóla Mari hozzá, nem sejtve Leguli simulását, hogy Leguli a maga tüzes okváltásaival mindent el fog rontani.

Attól ne tarts, felele Matyi, a kígyó sem tud görbedésekhez jobban, mint ő. Én a nyers, nyakas szomszédtól tartok.

Így minél nagyobb vala mindkettejök aggodalma a követség sikere iránt, annál kedvesebben lepé meg őket Leguli, nem várt válasz-hozásával. Matyit zajos örömbe hozá azon gondolat, hogy most már illően jelenhet meg az installatión; Marit pedig azon remény melegíté, melyet Matyi csak mellékesen érze, hogy az áldott béke nem sokára beszálland a szomszédság közé, s lelke előre annak jótékony gyümölcsein legelgete. Falun, úgymond, hol nehány házra szorul össze az élet, egyik fő balzsama a társalgási öröm, sajnos részünkre, azok közöl csak egynek is elvesztése. Én részemről szívesen lemondok, a kártékony árnyú diófák elleni torzsonyomról.

Örökre ne Mari, kiáltá Matyi, hiszen csak nem él örökké az öreg sas.

Úgy van nagysád, mondá Leguli, s a lyányka bizony áldott lélek, kivel megférni nem leend nehéz. A gondolatot önmagában kissé tovább is terjesztgeté Leguli.

Másnap eszközlésbe vétettek a követségi határozatok. Leguli általkövette, s nyájaskodással mutatta be Kriskának a szép üszőket, s cserében Gyuri átvezeté a tánczos fakót. Amaz próbáit tartá a bandával, emezen próba-lovaglást tőn Matyi.

Harmadnapra, indult Matyi az istallatióra. Kötőféken ment a nyerges mellett fakója, s ez már az úton megállítá az utast, s tánczára voná szemét. Hátul a nap-égette banda jött, pihenve a szabad mezőségen, de zúgatva szerszámait a falukon keresztül, s Matyinak szív-élemény vala, látni a mindenfelől kicsődülő népet. A zaj és csengés még nagyobb lőn a megszállásokon; mindegyikén növekedék az úti sereg, s egyik bohóság a másikát űzé. Matyi elemében volt, s legbohóbb, ha idegen ajkú falun kelle átmennie: hadd lássák, úgymond, miként utazik a víg magyar! Vendégfogadókban, melyekben megszállt, míg evett ivott, mindig szidta az idegen nemzetű fogadóst, s íztelen drága vendéglését; de azért híven megfizetett, örvendve magában, hogy őt sors és magyar ég jósága oly módba tevék, melyben silányságokért is nagylelkű lehet. Helyre érve első gondja vala Matyinak, aranyos kardját, mely régóta használatlanul függe a falon, tisztíttatni adni, s mást kölcsönözni a gyakorlatokra. Ezekbe csakhamar betanult a kis sereg, sajátja lévén nemzetének a katonai hajlam, s Matyi deli fakójával, kitünő termetével, egy volt a legjelesb szárny-legények közöl, kik valaha banderiális szolgálatot tettek a hazában. Leguli, hű árnyéka kegyurának, szintúgy kijára gyönyörködni benne a gyakorlatokra, s így jogot szerze magának, szintoly jó étvágygyal ülni a banderiális vezér vendégléseihez, mint Matyi a maga vitéz-társaival.

Elérkezék az ünnepélyes bemenet fényes napja. Követségek küldettek a főispán eleibe, s urak, cselédek, lovak és szavak pompáztak mindenfelé. A megye-széki város határánál diadalkapú emelkedett, annál állott ki a banderium tisztelkedni, onnan bekisérendő a megye főkormányzóját.

Azonban kevésben mult, hogy Matyit kudarcz nem éré. A fegyvermíves, most munkája megtolultában, elkésék Matyi kardja tisztításával, s ennek legénye kénytelen vala utánnyargalni azzal, s félúton cserélni fel a kölcsönzöttel.

Rendben állott a sereg, tárogató jelenté érkeztét a főispánnak, s a vezér kardrántást kiálta. Kardot ránt minden vitéz, s ugyanarra erőködik Matyi is, de a rozsda-fogott penge akaratoskodik, s azt szabadra kisegítni Matyinak nincsen erejében. A hintók már robognak elő, hő veri Matyi homlokát s kínos zavarában legényét szólítja segélyre. Ez vetett lábbal ragadván meg a kard hüvelyét, izmos Matyi kirántja ugyan végre átkos fegyverét, de oly szerencsétlenül, hogy még a burkus-háborúi felkelésből élesen maradt kardvas, a fakó balfülét az erőszakos rántásban lerepíti fejéről. Szökik fakó véres füllel, és Matyi szorult kebellel, részint magába fojtott átkozódással, részint egy pár szóba-szalasztottal is a fegyvermíves ellen, végezte szárnylegényi szép tisztét.

A város kapujában új követség fogadá a főispánt, a szék házánál második s a terem ajtajánál harmadik. Mozsarak durrogtak, nép zajgott és ordítozott, s minden szem, szív, tárva állott a nap ünnepélye örömének. A terembe érve, miután a betolakodó sokaság zajja s kard-csörgések csillapultak, elkezdődtek a meg- és visszaköszöntések. Kegy-kedvkeresések és kölcsönös hízelgések pompáztak büszke szavakban, s kivált a főispán kitündökölteté jártas szónokságát. Itten Matyi csak az éljen! kiáltásokban vőn ugyan részt; de példányt szemele ki magának titkon, mely után a lakománál elmondandó leend köszöntését, melyet Leguli esztergályozott számára, s ő már rég elméjében tartott. Elvégeztetvén a szónoklatok, zaj, vélekedések, jóslatok, gáncsok és javallások közt, kioszlott a sokaság az udvarra, hol sátorok alatt hosszú táblák áltak terítve, a Karok és Rendek megvendégelésére.

Helyet foglalt mindenki, s Matyi Káraynak szomszédságában, épen átellenében Szögváry sógorának, foga széket. Nem vala ugyan megelégedett helyével, mert tartott sógora szokott szeszélyeitől; de már gazdája volt minden széknek s maradnia kelle. Hajladoztak az asztalok, fény, pompa, s válogatott ételek, italok súlyai alatt; mely utóbbiakban csaknem az egy kenyér és víz valának hazaiak. A magyar Matyi sokat eleresztett közülök; azonban a pezsgő champagniai bornak szívesen megadván az indigenatust, korán kezde azzal barátkozni, s Leguli, harmadik szomszédja, csaknem már későn intézé hozzá titkos intését, hogy nyelve forgandóságát ne veszélyeztesse.

Szögváry, hevülvén gyomor és fő, csakhamar tárgyaul fogá Matyit csintalankodásának. Sógor! így szóla által hozzá, ma csakugyan te voltál a nap hőse, mert csak te ontottál vért. Én részemről számadásra vonnám azon sziléziai fegyvermívest: miként merészlette egy magyar levente kardjánál számba sem venni a pengét?

Kaczaj támadt ezen szókra s azonnal akadtak, kik közbeszólt tréfákkal folytatandónak óhajták, emésztési segélyül, a megkezdett ingerkedést. Leguli kifakadástól tartván: örüljünk, úgymond, hogy a hosszas béke, melylyel az ég hazánkat megáldotta, rozsdásnak hagyta fegyvereinket, s a magyart elszoktatá a kardrántástól! Mely szavak alkalmat adván, poharak üríttettek a béke-adó magyar királyért s nyugalom-szünetet szerzének a lángoló Matyinak. Az alatt megzendült a hanga, s Matyi már előbb kinyervén a főispántól bandájának az engedelmet, felváltva játszattak emez által nemzeti dalok, a vidékben fekvő ezred bandája által pedig operai darabok. Matyi engesztelődött, mert a nemzeti előszeretet, bandájának adta az elsőséget, s a számos áldozatokat ez zúgatta. Most érettnek gondolá Matyi magát és időt arra, hogy köszöntését megtegye. Felálla tehát teli pohárral kezében s csendet kére és nyere szavainak. Nem épen könnyű, néha akadozó, néha megszaladó nyelvvel, ejté ugyan azokat; de még is egész befejezésig tűrhetően haladva. Engedje meg méltóságos főispán úr, így rekeszté be sújtásos szónoklatát, hogy én, mint ugyan csekély része ezen nemes megyének, de méltóságod érdemeinek buzgó tisztelője, több számos tisztelői sorában ezt kiálthassam: a magyarok istene éltesse méltóságodat stentori időkre!

A szokatlan szónokságra szájt tátott vendégség hasító kaczajjal kiáltá ezen befejezésre «éljenét» s a Matyi bandája, mely tövében álla az asztalnak, éber figyelemmel ügyelvén urára, oly mohón zúdítá meg tussát, hogy Gyuri, ki már ködöske vala, a tüzesen neki rántott vonóval, néhány asszú-boros poharat zúdíta le egyszersmind, miket az inas a szoros közökön, töltve tányéron hordoza a vendégek között. Új zaj, új kaczaj harsogott erre a teremben, melynek végzetével: ez már igazi nestori kaczagás vala! kiálta Szögváry lihegve, s a hahota új élelemmel hangzék. Matyi csak most eszmélt szó-hibájára, s hozzájárulván Gyuri ügyetlensége és sógorának gúnya is, egyszerre lángba csapott s közel volt immár a kifakadáshoz, a midőn szomszédja, a mérsékes Káray, megszorítván kezét: Tens uram, így szólt, gúny ellen legsimább pajzs a nemügyelés, s legelőbb szünnek meg rovásunkra kaczagni, ha együtt kaczagunk mi is. Matyi jónak látá elfogadni a tanácsot s az elfogultlant erőteté viseletében. Leguli azzal mentegeté nyelv-botlását, miként Stentorról meg nem írták ugyan a történet-írók, hogy meddig élt? de erős szava lévén egykor, az erős hang pedig csak erős mellből jöhetvén, minthogy a mell legnemesebb részeit zárja az emberi testnek, és így az erős mell jelensége, sőt szükséges föltétele a hosszú életnek: szükségesképen következik, hogy Stentornak, hacsak baleset nem érte, soká kellett élnie, s így a Nestor- és Stentor-nevek, mint alkalmasint egyjelentésüek, bízvást fölcseréltethettek egymással. A mentség, új kaczagás közt elfogadtaték, s Matyi együtt kaczaga, bátor belül hámorként lángola, és Szögváry elleni idegenkedése, most csaknem gyűlölségig mérgesedék keblében. Azonban a főispán poharat fogott, keresett szavakkal, de egyszersmind nyájas szívességgel fogadta s köszönte Matyi jókívánását, s magát a Karoknak és Rendeknek ajánlva, ivott egészségökért, barátságokért. Ismét zengett az «éljen», mely az enyhült Matyit a további gúny elől elvonta, s a vendégség felosztott.

Matyinak nem oly víg vala haza- mint odautazása. Tapasztalá azt, mi gyakran megszokott esni a világi életben, hogy onnan, hová mint öröm-forrásra sietünk, gyakorta bút viszünk haza magunknak. Magyar leventai és publicistai kedvelt pályáin érék őt kudarczok, s azokat oly ember segíté szem elibe, kit rokonság köte hozzá, s oly úr előtt, kinél maga iránt kedvező figyelmet vágyott gerjesztni. Borús és néma kedvetlenségben ült szekerében, nem mert azon oldalra tekintni, melyen a csonka fülű fakó ment, s a faluknál ismét reá kezdő bandájának, szitok-dörögve parancsolt hallgatást. De kivált Szögváry iránti bosszús érzelmei tépdelték keblét. Nincs fájdalmasabb és nehezebb gyógyúlású seb, mint a melyet az üte rajtunk, ki köz nevetség tárgyaul használa bennünket; az összezúzott önérzelem ekkor, hű emlékeztetéssel kínoz untalan.

Leguli sejté: mi borong Matyiban? s ő a víg lakozások barátja, nem tűrheté kegyurának ily kedvhunyását. A ravasz jól tudá hogy baklövéseinkben, egy másikra kell lőnünk azon nyilat, mely keblünkben szégyen mérgébe mártva dúl, s azonnal könnyebben békülünk önmagunkkal.

Szögváry, Matyi barátom, így szóla Leguli, nem a legszebb atyafiságot bizonyítá irántad. Egy nyelvbotlásból oly szégyen-követ fúni fel! De ne bánd barátom, ellene folyó pörödben meg van már fölperességed itélet által állapítva, azt nyomni fogom, hogy eszén kívül simul majd a kereszthez! Eddig is befejeztem volna azt; de hitvesedtől nem tehetém.

Ezen utóbbi szó, melyet Leguli részint önmentségül, részint némi bosszú-vétből Mari idegenségeért ejte, homályos keserűséget támasztottak Matyi keblében. Oly formán tetszék neki, mintha neje, mintegy szövetkezésben állna ellene testvérével, és sajnosan szívelé, hogy érzékeny sérelmeiben, saját házában és családjában, még csak részvétet sem remélhette.

Kötött ember a házas! sóhajta Matyi s elforgatott érzelmekkel ére haza. Szokása ellen egyenesen maga, nem Mari szobájába mene. Egy jó testtel indult s eleven szemű, friss forgású lyánka, hozta könnyebb úti bútorát utána, s nyájasan üdvözlette őt. A mi Lénink, ki iránt írtunk volt, nevezé Leguli, ajánlom őt kegyeidbe. Matyi futólag meghajtá magát, s az asszonyról tudakozódék.

Gyöngélkedik, felele Léni, hol fenn van, hol fekszik. Mari bevánszorga bádgyattan férje szobájába: meg nem látogatnád a beteget, édes Matyim, szóla gyönge szemrehányással, s bágyadt üdvezlő csókot nyomván férje arczára. Hol jártál?

Ne kérdezd, felele Matyi nyers hangon; János bátyád, mint szokása, újra sógorára vicsorg.

A szelid asszony nem nyomozá a dolgot, mert úgy taníttatott egykor anyjától, hogy férfiak tetteibe, titkaiba hatni akarni, szegény nőhöz nem illő; de testvéri s egyszersmind közbenjárói tisztének tartá, egy pár szót ejtni bátyja mentségére. Előadá kérlelő hangon, hogy János ugyan szívesen kaczag s nem ritkán mások rovására, de inkább könnyű vérmérsékletből, mint szív hibájából teszi ezt. Lám pörödben is, mondá, nem ő nyújta-e előbb békekart neked? Valld meg édes Matyim, hogy ha ő hibázott is, de te valál előbb szeretetlen iránta!

Tüzes – majd mit mondok, kiálta Matyi; no csak a kellett még, hogy én legyek a hibás! Egy szót se asszony többé!

Mari zúzottan tére szobájába vissza. Matyi nem vala ugyan a legkedvkeresőbb, a legfinomabb bánású férj, annyival is inkább, hogy valódi szerelmes sem vala Mariba soha; de durva sem volt hozzá, sőt szelid erkölcse, nyílt esze iránt, bizonyos nemét érzette magában a tiszteletnek mindig, mely főkép jelenlétében, darabos szokásaiból is sokat letördelt. Engedni ugyan ritkán tudott, de sértés nélkül tagadott meg valamit, s fejeskedése melynek Mari korán aláadá magát, nem találván ellenzésre, kifakadó nem vala soha. Nem épen szokatlan példa volt az is, hogy neje szelid tanácsát, jó órában elfogadja. Így, ha nem kéj-adó volt is házas életök, de visszás sem vala az, s nyugalmas összeszokásban folyt le nap nap után nálok. Ugyan azért szivet járt Marinál, férjének ezen első durvasága. Női tisztjeit szenteknek tartá mindig, s a házas élet csendjét legőrzendőbb kincsnek, s most ennek szárnyra-költét remegé. Hevült képzete s gyöngélkedő in-rendszere, nagyításokkal kínzák szegényt, s álmatlan nyugtalanságban tölt el éje.

Azonban eszébe ötlék jó anyjának egykori mondása: ha csak egyik fél is igazán akarja fenntartani a házas élet csendjét, ritkán bomolhatik az végképen fel. Legyen ez áldozatra kész, s a béke fejér galambja nem reppenhet le a házról. Eltökélé magában, nem vegyülni a férfiak bajába s Matyit kedv-előzésekkel kötni le. Beszólítá Lénit, s körülményesen utasítá őt: mit kedvel férje, háztartásban, ételben, italban? s mi van ínye ellen?

Legulinak is a maga részéről, gond fúrta fejét, szívét. Számolásán gonosz átvonás vala a fakó fülvesztése. Mi kár-pótlékot kapjon Valkay? s mi módon tartassék meg nyíló engesztelődésben? ezek valának azon feladatok, miknek megfejtésein tanakodott. Kinézteivel meg nem férhetett az, hogy a két ház továbbra is vont lábon álljon egymás ellenében; sietett tehát a dolgot szóba hozni Matyinál.

Válasszon lovaim közöl a fakó helyébe! vala ennek válasza, s ha ezzel meg nem elégednék az öreg, igérj pótlást a mint jő: tudod: a fillérkedés nem volt sajátom soha.

Legelőbb is tehát Leguli javaslatából, Gyurinak gazdag borra-való adaték, nehogy otthoni elbeszéléseiben, rosszakaratot is tóldjon az igazság mellé.

Mari, lassadán nyugosztalódván lelke, arczczal is nyugodttal, bár halaványnyal jelent meg az ebédnél. Matyi komoly vala ugyan és elégedetlen, de Mari kedvkereső nyájassága s Léni jelenléte, apródonként annyira nyerék őt, hogy az asztal beszélgetéseibe vegyülve, szokott kedvére nyiladozék vissza. Meg van bennünk az a hiúság, hogy új vendég s főkép leendő háztag előtt, nem örömest óhajtnánk legelőbb is kedvetlen színben tünni elő, s balvéleményt támasztni benne magunk iránt. Matyi, bár szíve nem teljesen emészté még meg neje iránti kesernyét, előbb erőtetésből, majd önkényt közlő és víg lőn; azonban azzal magyar férfiúságának tartozni vélé magát, hogy Marinak csak futólag s nem egész megadó figyelemmel felelgessen, s tréfáit inkább Legulihoz, vagy az eleven kedélyű Lénihez intézgesse.

Már fölkelének s Mari, szobájába készüle vissza, a mint lovas érkezék levéllel, mely domború méhében látszólag valamit zára.

Mi lehet abban? tünődék Matyi, s kezdé bontani a levelet.

Bizonyosan lyányod küldi az igért zacskót, kiáltá váró örömmel Mari, s közelebb álla a bontóhoz.

Matyi lepattantá a pecsétet, s a levélből – egy szőrös fül-darab hulla ki! A papiron ily szavak álltak:

Édes sógorom!

Örülök, hogy neked, fakód boldogult fülével kedveskedhetem. Azon esetre is, ha fakód igaz sajátját el nem fogadná többé, tudom kedves leend előtted, vitézségednek ezen örök becsű ereklyéje.

szerető sógorod,

Szögváry János.

Dühös vala Matyinak első felindulása, színek kergetőztek arczain, szitkok, átkok omlottak ajkain, mikbe foglalva volt még ártatlan Marija is. Mari kulcsolt kezekkel tört kérlelni férjét; nem merte ugyan mentegetni az előtte ismeretlen dolgot, de azt, miként neki valóban tetszék, tréfának keresztelé, milyet János bátyja, vastagon ugyan, de sértés minden ingere nélkül szokott alkalmazni.

Rokkához asszony! rivalkodék Matyi; előbb gyermekeid ellen munkáltál, midőn a pört minden módon ellenzetted, most a magyar nő, gyönyörű hadával, férje ellen szövetkezik. Zajosan rendelé vasra tétetni a levél-hozó legényt, zajosan parancsola nyergeltetni. Pisztolyra vele! kiáltá szelet fúva, s a szegény Mari közel vala az összerogyáshoz.

Leguli, kinek minden esetre nem vala tervében, messze eresztni a dolgot, erősen hivé ugyan, hogy Matyi első lobbanása csak szalma-tűz s magában elhamvad; mindazáltal szokott fogása lévén, minden lengő szelecskét önvitorlájára használni, az alatt míg Matyi lármás rendeléseit tevé, nyugasztalni kezdé Marit, s hogy magát nála is érdembe helyezze, magára vállalá Matyi kiengesztelését, ebbeli iparkodásának épen nem kétkedvén foganatjában. Mari köszönve fogadá el az ajánlást, s szívesen esdekle a csalfának.

Leguli külön fogá Matyit: barátom, mit határoztál? kérdé. – Pisztolyra a gazzal! felele ez, a magyar nem hagy maga orra alatt piszkálni.

De a magyar szál-kardra szokta kihívni egymást.

Tán véled, hogy ettől is félek? felpattana Matyi.

Nem barátom, nincs kétségem, hogy helyén áll szived, ámbár Szögváryval, ki már nem egy-kettővel haraptatott a fűbe, megvívni nem tréfa dolog. De mondd meg nekem: nyerj bár, vagy veszíts, mi leend a következés? Hírbe akarsz-e jőni az egész megyében? s magadra élesítni a fül-gúnyt? Földi salakjához ragadt gyöngéje az az emberi nemnek, hogy gyakran, egymás rovásán is épülni vágyik, egymás kedvetlenségében is örömet halász. Temetésekre, baleseményekre, üres szívvel tódulunk sokszor, miként néző-színbe, és saját külön viszonyainkra számolgatunk azokon. Installátiói baleseményeid, miket eltemetve óhajtnál, még inkább életben maradnak, ha azokat neheztelésiddel ápolod, s minden víg társaságokban, mikben megjelenendesz, jelszavak leendnek azok kedv- s kaczajélesztő gúnyokra, minthogy sikeretlen bosszúiddal magad adsz fűszert azoknak. Én azt tanácslom barátom, vedd a dolgot annak, a minek árúltatik, tréfának, bárha annak faragatlan is; köszönd meg kaczagva a küldött fület, a pörben pedig bosszuld meg magadat, hol azt illően teheted.

Matyi, hogy ne láttassék magát könnyen megadni, tőn még egy pár könnyű czáfolású ellenvetést; de végre reáálla Leguli tanácsára, örvendve titkon magában, hogy vitéz szíve, mely, tagadni nem lehet, kissé dobogott a megvívásra, ily tisztességes palást alá búvhatott. Megvendéglé tehát a vasra kárhoztatott legényt, s enyelgve izene tőle köszönést Szögvárynak, a küldött ajándékért.

A szegény Mari, elvonulni látván a fergeteget, örvendő szivességgel hálálkodék Legulinak, egyedül kinek tulajdonítá a kedvező fordulatot; s miként rendesen vidámabb lélekkel szoktunk lenni, szerencsésen átvívott baleseményeink után, mint mi előtt azok értek bennünket: ő is vidám eszmélettel rendelgetett holmit közeledő lebetegedéséhez, intézgeté a háznak az alatti szükségeit, mikben őt a gyors Léni buzgón segítette.

*

Léni, mintegy huszonötéves, izmos, kissé testes termetű, vidám kedélyű és járású személy. Arczvonási nem érdeklők ugyan, de a pár nagy fekete szem, nyájasan közli elevenségét azokkal. Serény s úgynevezett tüzes gazdasszony, de ritka önfejűséggel párítva. Minden maga kívánt lenni mindenben, egyedűl rendelgetni, s alszerepet játszani a háznál nem esék kényére. Lármásan szokott végzeni mindent, s örök perben állani a cselédséggel. A gazdaasszonyság minden ágához értett, háztartásbani ügyessége hasonlíthatlan volt; de ezekre kevély is vala, s megkíváná, hogy ház lelkének ismertessék, s a határtalan önkény, bizalom és szabad kéz munkásságától el ne szoríttassék. Ellenkező esetben, hajló kárörömre, sőt apróbb bosszúkra is. Különös ügyessége vala, magát elkerülhetlenné tenni azoknál, kikhez őt haszon vagy más kinézés csatlá, s terveiben munkás, állhatatos, kivitelre termett és merő. Egyébiránt vak-buzgó és babonás, ki gyakori szokatlan óhajtásai számára, szívesen idézgete szokatlan főbb erőket is elő. Ily tulajdonokkal, nem fogott volna Léninek nehéz feladat lenni: kérőt nyerhetni: de nagyra-látása, szerfeletti önbecscsel hízelgvén képzeletének, csak rang után esenge, s Léni erősen hívé, hogy a neki szánt még nem jöve el, de nem fog elmaradni.

Leguli jól tudván azt, hogy alig lehet a világban kényesebb helyzet, mint az úri és cselédi közt ingó kétlaki állapot, a milyen Lénié vala a háznál: első gondjául vevé utasítni rokonát, s kijelölni új pályáján annak, úgy a folyó mentét, mint szirtjeit, hogy a lyányka a maga életsajkáját biztosan kormányozhassa azon.

«Az úr, mint nap körül forogjon fő gondod és ügyleted, mert viszont ő körülte forog az egész ház; s ki a mozgató kereket forgatja, bizonyosan forgatni fogja az egész gépet». Ez vala Leguli oktatásának kivonatja, s Léni nem vala buta tanítványné.

De most a legkínosabb járat állott még Leguli előtt. Valkayt kelle csonkított lova iránt megengesztelnie, s ez nehezebb feladat vala, mint még rettegé is. Valkay felzúdultát nem akará enyhítni semmi ajánlott kárpótlás. A ló nem volt enyém, mondá nyers hangon, s így nem csak károm forog fenn, hanem becsületem is koczkáztatik. Bal csillagzat látszik állni ellenségesen a két ház közt! Morogva ment ki szellőzni bosszújából.

Azonban a forgott Leguli nem azon ember vala, ki félpályáról lépjen le, melyre őt saját haszna lépteté fel. Nyájas tisztelettel csókolá meg kezét Kriskának, kivel most egyedül marada a szobában, sima hízelgéssel kérvén ki szelid közbenjárását felgerjedt atyjánál. Bánatos hanggal adá elő, miként lenne ő maga legtöbbet vesztendő, ha a két ház továbbra is meghasonlásban veszteglene, nyomasztatván látogatásaiban, melyek éltének a legkellemesebb órákat igérik. Kriska nem állhata ellent a csapodárnak, megigéré a közbenjárást, s Leguli ismét megigérkezvén más napra, ez úttal függőben hagyva a dolgot, tére vissza.

Valkay nem vala más napon az, ki tegnap. Kriska esdekei, annak meggondolása, hogy Matyi balságból inkább, mint hibából tevé a kárt, az eset nem-esetté többé nem tétethetik, ezekhez járulván Gyurinak is egy pár szóejtése Matyi jóságáról, meghajlíták szívét, s Legulival csakhamar megköté a kárpótlás alkuját, azon fenntartással azonban, ha azzal a báró megfog elégedni. Leguli hálás köszönetet tőn Kriskánál, s egyszersmind egy gyönge kézszorítást mere nála, mely miként a felelő pillantásból gyaníthatá, nem véteték rossz néven tőle.

Matyi naponként felejte bújából, miben híven segíté őt szerencsés kedélye, mely nem bíra sokáig mulatni egy tárgy felett. De neje iránt nem vala a régi szíves; homályos idegenség borongott keblében iránta, melyet még inkább nevelt annak későbbi megtudása, hogy Mari postát külde levéllel a bátyjához, miből szövetkezést, vagy legalább összeértést gyanított maga ellen. Ehhez járult az is, hogy eddigi belső háztartása iránt is, most nyílék ki szeme, mióta Léni átvevé annak kormányát. Tagadhatlanul izesebbek lőnek az étkek, alkalmasabbak az ágybeliek, rendezettebbek a fehérnemüek, gyorsabb a cseléd, rakottabb és rendezettebb az éléstár, egy szóval: élet szállt az udvarba, s mint mondani szokás, égett a munka mindenfelé.

Mari nem vala egyike a sörényebb gazdasszonyoknak. Kertet és fonást kivéve, majd mindent szenvedélyes figyelem nélkül végzett a háznál, s némi kis hanyagságot, nem minden ok nélkül lehetett vetni szemére. Kivált rendszeres elrendelés, átlátása az egésznek, épen nem valának sajátjai; egyes munkákat vett elő és végzett, miként azok jöttek, miként eszébe ötlöttek, vagy miként cseléd emlékezteté őt azokra. Hogy így sok fontosabb és sietősebb tárgy hátramaradt, a csekélyebb és maradhatóbb mellett, könnyen gondolhatni. De kivált egyik azon fő ágát nem bírta ő a gazdasszonykodásnak, mely folytonos és kitartó ügyeletnek kivonatja szokott lenni nőinknél; tudniillik: évenként sok megromlott keze alatt azokból, mik eltartani valók valának. Utánlátás, nézeglés, kiválogatás, a féltőbb czikkelyeknek soros fogyasztása, és szükséges megóvások, únott s többnyire felejtett foglalatosságai valának. A cseléd iránt különösen engedékeny volt, s nem mindennapi hibának kellett annak lenni, a miért kikelt. Ebben azonban része volt a szelid szívnek és jóságos kedélynek is, mik őt arra bírák, hogy gyakran még cselédsége örömeiről is önmaga gondoskodjék. Kegyetlenség, úgymond, kívánni, hogy a cseléd, ember miként urasága, szűk fizetésért, munkájával és szabadságával együtt, örömeiről is lemondjon. Ha bár mi csekély hálás kedv és vonzalom vegyül is annak kötelességei közé, kedves egésszé olvad a háznép össze, s annak tagjai az életnek nem csak szükségeit, hanem boldogságát is kölcsönösen segítik egymásnak elő. Így zajtalanul ment szokott útján a háztartás s utóbbi betegeskedéseiben Marinak, még nagyobb ereszkedéssel mint az előtt.

Lénit ellenben égette a vágy, minél előbb kitüntetni gazdasszonyi tulajdonait. Már rendesen is az új cseléd kettőztetni szokta szorgalmát, hogy feledtesse, vagy vesztes ellenetbe tegye magával a régit. De Lénit ezen kívül sürgette büszkesége, és nyomasztó körülményei is, miknélfogva szülétlen árvának, helyet, élelmet s pártfogást kelle magának kivívnia. Anyja s egy özvegy asszonyság, kinél amannak halála után tartózkodék, kiképezék gazdasszonyi hajlamát, melyet most a Bélteky-háznál, csakhamar egész fényben tündököltete. Első gondja vala: abban mindent saját rámájára vonni, korlátolni a szabadabb fogyasztást, elzárni az orozgatások forrásait, rendre, helyre, időre hozni minden gazdasági czikkelyt és munkát, s a megszokott ipartalan hanyagságból, serény forgolódásra költeni a cselédséget. Maga mindenfelé volt, s keze, lába, szája nem nyugvék soha. Gondolhatni, hogy mindezek zajlás nélkül meg nem eshettek; de Léni tartván a változásokkal elégedetlen cselédség árulásitól, okos vala korán értesítni Matyit és Legulit tett rendelései felől, kik rendszerint szívesek valának, ellátván hasznos, sikeres voltokat; javallást és erőt adni azoknak. Matyinak nem lehete nem látni a kedvező fordúlatot házánál, annyival is inkább, hogy Leguli sem mulasztá el, figyelmessé tenni őt, minden új rendezésre, haszonra és kényletre, mely Léninek vala köszönhető, s mintegy elvetve gyakori ellenetbe állítni Mari eddigi háztartását a mostanival. Így Matyi naponként mindinkább meggyőződék a felől, hogy Léniben áldásos nemtő szálla házához, hálaul figyelmes és nyájas lőn iránta, s kivált asztal felett, hogy inkább biztosítsa őt nemcselédi rangja iránt, víg enyelgéseket válta vele, miket Leguli szokott zajos vígságával segíte elő, Léni pedig eleven elménczséggel, s okos pajkossággal tuda folyamatban tartani.

Marinak különben is gyönge egészségét, igen megviselé a bátyja s férje közt történt viszály. Mihelyt magát annyira összeszedheté, levelet íra testvérének, melyben őt istenre kéré, játékból ne szerencséltesse házi nyugalmát. Most már naponként súlyosodék nyavalyája, mert teste bajához lélek homályos epekedése is járula. Nem lappanghata Mari előtt férjének elhidegülése, mely szembetünőleg növekedék. Ritkán jelene ő meg Mari szobájában, s ha megjelene is, alig erőtethete el magától egy pár perczenetnyi mulatást. Fagyos vala tudakozódása állapota felől, figyelme panaszára csekély, gondja enyhítéseire hideg. Később több ízben tapasztalá Mari, hogy elforgatva felel kérdéseire, s gondolatjai szórakozottak. Szintígy nem vala Lénivel is elégedett; csatázásait nehezen tűrheté, de főképen azt fájlalá legérzékenyebben, hogy vele bár most tehetetlennel, de még is ház asszonyával, mit sem közle, sem vele házi szokás és tanács iránt nem értekezék. A cselédség, bár szereti szelid asszonyát, bár szívesen önté is előtte Léni elleni panaszait: miként szokott, inkább hódolt az új parancsolónénak, inkább figyelt szavára, melytől immár függni látszott mind saját szerencséje, mind háznak ügye. Ezen általános mellőztetés mindinkább sebzé Mari szivét, és súlyosítá nyavalyáját.

Miként alkalmas idei eső a hervadozó növényt, úgy éleszté fel Marit, érkezett levele a főispánnak, melyben elhatározását jelenté, hogy Gyula-fiát előbb magához vegye gyakorlatra Pestre, később pedig ha tetszik, a maga fiával együtt utaztassa ki külföldre. Matyi több okokból szívesen elfogadá a kettős ajánlást, s megtiszteltetve érezvén magát a főispán ezen kegye által, nem gáncskodék a szükséges költségekben. Különben is csak egy pár hét lévén a Gyula oskolai folyamából még hátra, azonnal írt ennek, hogy hazajöttét siettesse.

Gyula a levél vételével kéjben úszék. El vala hát érve forró óhajtása keblének, láthatni a külföldet, tapasztalhatni tökélyeit, haladásait, s hasznos növényként áthozhatni ezeket édes hazája főldjébe. Újra felzajlottak szívében és képzetében régi szép álmodozásai és eszméi, tapasztalásának jövendő használásai iránt, de tisztább és józanabb alakokban most. Az egykori gyermeki lobbanások, most szilárdabb lánggal égtek az ifjúi kebelben, mely önerőt érze magában. Különben is ő, kinek keblét művészet és szabadság szeszei dagaszták, nem gondolhata valami kecsesebbet az utazásnál; mit azonban eddig óhajtni sem mere, ismervén atyjának némi idegenségét ettől. Magyar földön kívül nincs élet! mond Matyi; mit láthatni a külföldön, mivel jó hazánk bővebb mértékben ne bírna? Annál meglepőbb vala Gyulának a váratlan öröm.

Utazni fogok: kiálta villogó szemmel Ongaynak. Gondold barátom magadnak a kéjt, láthatni az élet és szokások habzásait, a művészet elszórt remekeit, természet és emberi erő különféle alkotásait! Mily hasznos, mindenütt ugyanazon emberi bohóságokat látnunk, de különbféle alakokban; s így türelmet tanulni el honfiaink és leányaink számára! az emberi míveltség különbféle lépcsőzetein, jótékony szokásokat, intézményeket, találmányokat lesni el, hogy velek idővel itthon boldogítsunk!

Miként terjeng, viszonzá rokon lángtól hevülve Ongay, ismereteivel együtt a lélek! világ polgárjává lesz az ember, szűkebb keblű honfi helyett; nyílt elmével, szabad kebellel halad városról városra, nemzettől nemzetig; a hon szeretete és vágya, levonulnak kissé a szív rejtekébe, csak a szelid emlékezést hagyván fenn honunk számára, miként kedvesünkkére szoktunk fenhagyni, kit nem sokára ismét bizonyosan látni reménylünk. Óh, már csak azért is boldog a katona, hogy utazik!

Kedvesen érzelgett így sokáig a két ifjú, korának tündér világában; és sok szép terveket alkotott, miket tüzes képzetök bájosan színezett ki. Hon java volt a jelszó köztök, és kitűzött irány, utazásaikra és tapasztalásaikra nézve.

Csak az a kár, mondá Ongay búsan, a mint Gyula szekerét pakoltatni látá, hogy nem együtt utazunk!

Gyulát is elfogá ezen gondolat. Egy részről jobb, felele vigasztalást színlelve; külön úton, külön virágokat szaggatunk tapasztalásaink nyalábjaiba; s ha útaink egykor egybe folynak, mily bájos leend a kölcsönös kicserélés!

Meglehet, felele főt csóválva Józsi; de édes Gyulám, ím kereszt-úton vagyunk. Olyan az ember az iskola szűk falai közt, mint pénznemek az erszényben; ha kiadattak azok belőle, vagy kerülnek még valaha össze, vagy soha sem!

Rezgő könnyel némán ölelte meg a két barát, és sokáig tartá karja közt egymást. Végre Gyula kiragadá magát, kocsijába szökék, s elhajtata Béltek felé.

Égi kéj szállt Mari keblébe, a mint szép ifjúvá serdült fiát ölelheté. Eltolta kissé magától, hogy legelhessen egészség-ülte arczain; majd ismét meljére vonta őt, sírt, nevetett, özönlötte tudakolásait, de nem várta be reájuk a feleleteket, s majd gyermekké lőn zajos örömében. Feledve volt nyavalygása, s a viszontlátás öröme új életre ocsúdtaták őt. Matyi szintúgy meg vala lepetve, ámbár a tudós arczot és tartást rajta, miként nevezé, nem kedvellé. Leguli udvarias és figyelő volt iránta; s így Gyula igen meg vala elégedve fogadtatásával az atyai háznál.

Csak néhány napra lévén határozva otthoni mulatása, mindjárt másnap szabott, varrott számára a fehérnép, hogy oly illően kikészíthesse őt, miként új pályája kívánta. Maga Mari az erőtetésig varrt szeretett fiára, s éjfélekig égett világ kedves munkája felett; csak a mivel maga nem bírt, bízta Lénire, ki iránt most engeszteltebb lőn, látván: mily kedvkereső kedves vendége körül, mily ügyelő emlékeztetni az anyát mindenre, mire az ifjú úrnak szüksége leend, vagy lehet. Kényelmére is szívesen ügyelt Léni; neki vetteték a legjobb ágy a háznál, hajdan kedvelt étkei, miket az asszonytól kérdeze ki, kerültek fel asztalra, egy szóval: Gyula mindenben figyelmet tapasztalhatott maga iránt.

Elsőbb napji kéjként teltek el otthon. Keble édes vágyát: rajzban bírhatni szeretett anyját, sietett betölteni. Áthordá festő-szereit anyja szobájába, s szembe, oldalt, mell-képben, egész nagyságban, napokon át festegeté Marit, hogy több módja legyen biztosabban találhatni el vonásait, s lelki kifejezéseit. Elkészülvén festvényeivel, megitélésre szólíttatott fel minden háznál-lévő; mindegyike javallta, magasztalta dolgozásait, egyedül Gyula nem volt elégedett azokkal. A hasonlatosság fellelhető lehet, úgymond, a vonásokban, azon lehet homlok, orr, száj és szem állása; de nem anyám szelid, s nyájas szeretettel tölt lelke ül azokon, sugárzik ki azokból. Szívemben jó anyám képe más vonásokkal él! A lágyult anya forrón csókolta át fiát, s ez forrón csókolta anyja kezeit.

Gyulát a történet kedves ismeretségbe foná otthon. A mint egykor foglyázva a szőlőket járá, megpillantá Valkayt, ki az aljban egy darab földet forgattatott fel, melyet gyümölcsösnek szánt vala. A munka újság volt neki, s levonta őt a szomszédhoz. Köszöntés után tudakozódott iránta, s Valkay szokott kész volt a tolmácslatra. Vidoran ébred és éldel akkor lelkünk, mikor emberünkre akadtunk, ki nyájas táplálékot képes nyújtni kedvtelésünknek. Gyula mintegy leszögezve volt, mert egyik szó egyik eszme a másikat űzte Valkaynál, s bár éleseknek, sőt olykor darabosoknak tetszének is neki az öreg megjegyzései, de józanoknak is és vonzalmasoknak. Gyakori vala ezentúl Gyula Valkaynál, ki tiszteltetve érezvén magát a szép hevű és tudományos kiképzésű ifjúnak figyelme által, szíves nyájassággal tárogatá ki előtte, munkás élte folytában szedett tapasztalásait, s némely hazai fogyatkozások iránti fontolással tett észrevételeit. Mind megannyi terv-szikrák valának ezek Gyula hő keblének, s ha bár sokban nem egyezék is gondolkozása a Valkayéval; de eszméi legtöbbnyire vagy rokon újakat támasztottak elméjében, vagy ókat világosítottak fel. Hazatérve mindenkor feljegyzé azokat; mert tapasztalá, hogy a leírás által rendszerint tisztába jöttek gondolatjai, vagy rendszerbe alakultak eszméi, s miként Káraytól hallá vala, fő jelensége annak: sajátunk-é, s tisztán áll-e lelkünk előtt a gondolat? az, ha felbirjuk azt papirra tenni.

Gyula csakhamar keresztüllátott a ház mostani állásán. Szíve megszorult anyja sorsán, s egy két cselédet nyomósan igazított kötelességére. Ellátván azonban: mennyit függend Léni ápolásaitól anyja nyavalygásaiban, nyájas, kedvkereső volt iránta, és Léni viszont figyelőbb Mari iránt. Szinígy lekötelezé kis ajándékival Anna asszonyt is, ki különösen vala ennek szolgálatjára rendelve.

Elérkezék Gyula elindulásának ideje, s Matyi és Leguli titkon nem valának ellene. Gyula tisztelő vala ugyan atyja, és udvarias Leguli iránt, de mindkét részre hideg, s Matyi, fiának beavatkozását is a cseléd rendre-igazításába, nem a legjavallóbb szemmel tekinté s csak azért hagyá szó nélkül, mert úgy is kurtára volt szabva mulatása. Egyébiránt az ifjúnak komoly, ritkán mosolygó feszessége, részvétlen hidegsége, szótlansága, olykori jeleivel párítva az elégületlenségnek, némi lakat valának a két férfiú kedvteléseinek.

Lovagolni, vívni tanulj! mondá Matyi; ezek nélkül a magyar nemes, ki született katona, csak félember!

És törvényt úrfi! inté Leguli; e nélkül házából sem léphet ki a magyar nemes, hogy ne sértsen vagy ne sértessék. Társaságos életben, viszon-jogok és kötelességek tudása nélkül, bajos azzá lennünk, mit emberséges embernek nevezünk.

Már abban nem vagyunk egy értelemben barátom! kiálta Matyi: sok gazembert ismerek, ki soha törvénytelenséget nem követett el. Ebből vitatkozás nyílt, melyben Gyula, atyjának részére állott.

Hogy tetszik a fiam? kérdé Matyi, Gyula kifordultával Legulit.

Jól, felelt ez; de ezt a korai érettséget, azt az örömtelenséget, mit te tudós arcznak nevezgetsz, megvallom, nem szeretem benne. Ennek rendesen, vagy önmagábai vagy világbai bizodalmatlanság, szokott szülő oka lenni, s mindkettő sok szerencsétlenségnek kútfeje. Az ifjat örömért lihegve, sőt zajlakodva óhajtom inkább látni, mint szerfeletti kiszámolt józanságban. Amabból van mit veszteni, hogy vén korunkra is jusson egy kis hév melegítőnek, az idő telében. Ebben már nyarunkban télre dőlünk.

Jól mondod barátom Leguli! mondá Matyi; én azt tartom, azok az átkozott könyvek okozzák. Én nem voltam barátjok soha.

Mari már egy pár nappal fia indulása előtt, súlyosodék. Szemei ritkán valának szárazok; az elválás, s meggondolása annak, hogy Gyula idegen emberek közé, s majd idegen tartományokba vetődik, anyai féltés rémítő vázaival gyötrék gyenge szívét, éjjel és nappal. Bágyadt erővel karolá utóljára által gyermekét, a mint a nyugtalan kocsis ostorát pattantá; nem szólhata annak meljén, s erővel kelle őt elválasztani tőle.

Matyi teli erszényt, Leguli egy rakás levelet pesti ismerősihez, nyújtottak Gyulának által, Léni pedig kocsihoz ment, megtekintni: ha jól vannak-e pakolva úti bútor és eleség? Ezek csak magyar leány sütései, mondá enyelgve a felülő ifjúnak, tudom jobbat fognak sütni a külföldiek. Mari még kiizent fiának, hogy egészségére vigyázzon és gyakran írjon; s ez jókívánásokkal útjának eredt.

Pestre érve, kedvetlen érzet borongott Gyulában, a mint a főispán és septemvir laka előtt megállván szekere, nem fogadá őt senki, s bár újságvágyó cseléd állt a kapuban, nem nyúla butorához egy is; alig akada, ki szobát tuda mutatni, hosszas tudakozódásaira neki. A szeretet karjai közől, egyszerre idegenbe látá taszítottnak magát. Maga emelé le lomát, s épen fel akara czipekedni azzal, a mint egy csínos öltözetű ifjú vállára üte s lármásan üdvezlé őt. Az ifjú báró Regéczy vala ez. Isten hozott barátom Pesten! kiálta, hallám s lesém jöttödet. De mit akarsz? kérdé a lerakodót. Legény! hordja fel kend a kocsissal az úrfi holmiját! kiálta parancsolva egy cselédnek, s ez lekapva sapkáját, ugrék elő.

Gyula jártasnak vélé Regéczyt a házhoz, hogy parancsa oly készséggel fogadtaték. Igen ritka vagyok itt, felele ez, ámbár atyám baráti lábon áll a főispánnal, mert a ház szellemével nem igen férek öszve. De barátom, nekem szokásom parancsolni inkább, mint kérni, s a cseléd, hidd el, előbb engedelmeskedig ezen tónnak, mint vizsgálná: ha volt-e az embernek joga hozzá? – Ma, barátom, bál adatik a hét választóknál, oda jőnöd kell velem, csak azért is, hogy előismereteket közölhessek veled a főispán házáról. Ezt úgy is csak holnaputánra várják, s mit peshednél itthon? – Gyula megigérkezék.

A báró korán eljött Gyuláért. Szemlére vette ennek minden köntös-darabját s maga lett öltöztetője. Városon külsőnk az első, mondá, hol a tágas szétvegyülésben, keveset tudhatunk egymás belsejéről. De világszerte nagyobb szerepet játszik öltözködésünk, mint vélnők. Ha nem mindig biztos mérjegye is az körülményeinknek és ízlésinknek; de többnyire csakugyan az, s mindenesetre külső alakunkkal együtt, mely általa sokat nyer vagy veszt, első bemutatónk a társaságokban s így méltó figyelmünkre, bár mit mondjon is a mogorva szigorkodás. Mindenkor önünk iránti méltatlanság, a külsőnk körüli hanyagság. Felkészülvén Gyula: van-e becses gyürűd? órád? aranylánczod? kérdé Regéczy; rakd fel! Kalmárkodnunk kell a világban mindenünkkel; majd tapasztalandod, hogy nagy része az embereknek, kirakott mutatványaink után húz következtetést, a bolt belső becsére. Továbbá arra kérlek, szokj meg parancsolni; ritkán nem nyerünk azzal, ha úri tónt követelünk magunknak, s azt némi zajjal vívjuk ki számunkra. Ha félve parancsolsz, észre veszik, hogy a parancsolás nem sorsod, s ha zaj-ütés nélkül pénzt adsz ki, azt vélik: költesz, mer pénzed van, nem pedig; mert úr vagy. Gyula ma szabad kénye alá adta Regéczynek magát, s ez a szép virító ifjat, még kitünőbb alakba önté.

Ifjaink korán értek a bálba; s gyűlekezésig a kávéházban mulattak. Itt egy asztalka mellé telepedve, Regéczy így értesíté Gyulát a főispáni ház felől:

Maga a főispán, édes barátom, a mint veszed, jó ember; mert csaknem egyedül maga a tabularisták közt, ki nem kendezi ifjait, hanem a tisztelőbb «öcsém-uram» czímmel szólítja őket; de testestül lelkestül hivatalnok. Hivatal nála az egyedüli becsmérték; s ez után ad, ez után kíván tiszteletet. Innen felsőbbek iránt, miként rangjok hozza magával, vagy szerény, vagy szolgai tisztelő, alsóbbak iránt feszes rangtartó. Nála minden ember, rangja vagy hivatala mögött áll, s szerinte lelkének minden tehetségei csak ezekről sugározhatnak szét; ha hát rangja vagy hivatala nincs, hogy amazok csak bágyadt fényt adhatnak, önként következik. Történt, történendő, vagy történhető hivatali előmozdítások, kedves beszélgetései; azokat gyanítgatja, jósolgatja untalan. Már előre figyelmes a nagyon reményesek iránt, s ritkán előzheti meg valaki őt a megüdvezlésben, ha az előlépés megtörtént. Rangilledék és rang-rendszer, miknek egész sorozatát bírja, nagy része nála a világi rénynek, s azoknak megtörése, ha nem vétek, bizonyosan nagy hiba vagy bohóság neki. Annak biztos elhatározása: kit mennyi illet? sok vesződséget ad expeditorának, kinek lelkiismeretesen kell ügyelnie levél-borítékokon a czimzetekre, nehogy több vagy kevesebb adassék azokból az illetőségnél. Latolnia kell minden levél felett: kinek irattassék ki az egész czímzet? kinek vonattassék ez össze egy vagy több szavakban? «a tisztelettel» szó magában álljon-e vagy melyik epithetonjával? Szintígy az aláirási «szolgája» szó mellé, köteles, lekötelezett, kész, hivatalos, jóakaró, vagy alázatos ragasztassék-e? a levél külön borítékot kapjon-e, vagy magából adja azt ki? Szintily lépcsőzetben állnak nála a köszönések is. Különös jártassága van annak megszabásában: kinél van helye az elsőbb köszönésnek, kinél az elfogadásnak, s hol kell bicczenni egyedül a főnek és hol mozdulni mellnek is, vagy deréknek? Egyszer épen azt vitatta az atyámnál, hogy ázsiai okos szokás szerint, rang után kellene elhatározni nálunk is a ruházati rendszert, hogy a tisztelet-adásban eshető tévedések mellőztethessenek.

Mi hivatalra nem vezet, vagy azzal összeköttetésben nincs, csekély becsű előtte. Körülte minden feszes, s én azért járom házát gyéren, mert soha otthoni nála nem lehetek, és szertartó feszességet ad még házi örömeinek is. Azonban mind a mellett, hogy egész élte feszes alkalmatlanságokban telik el, elégedett, és abban fő örömét leli, ha ifjait s főkép rokonait hivatal-pályákra segítheti. Egyébiránt nevezetes törvénytudó, kitetsző szónok, s világ- s ember-ismeretben, mint tartják, nem járatlan.