A BÉLTEKY-HÁZ (continued 5)

Egy este, néhány vendégével mulatozott Matyi. A nap vadászattal telt el, s szerencséje és fáradás víg forgást adtak a pohárnak. Egyik nőtlen pajkos vendég, kedvtől és bortól hevűlve, nyájaskodásival igen ostromló lőn Léninél, s ennek össze kellett szedni eszének minden fortélyait, majd büszke rátartását is, hogy féken tarthassa a tolakodót. A szintúgy bor-hevűlt Matyi, nehezen szívelé, miként Leguli előtt nyilatkozék, ezen méltatlan bánást, mely neheztelés azonban, már sebhett keblében, a féltés fészkelődése vala; minélfogva mord lőn és boszús. Léni, szobájába voná magát, s Matyi rendelés színe alatt csakhamar nála termett. Édes Lénim, így szóla enyelgve hozzá, a mint látom, ön búvik szerencséje elől. Ott bent tudakolja a nőtlen úr. – Ó, tértem már én nagyobb szerencséknek is ki! felele mintegy neheztelve Léni. – Az én Lénim, úgy látom embergyűlölő, s tán ez az egyetlen hibája. Súgja meg nekem, mondá Matyi pajzánkodva, s átölelé Léni derekát, miként kelljen önnek tetszeni? tán magam is megkísértem. – Fal áll köztünk! felele Léni, s abba még egy harmadiknak is szólója van. – E szavait oly pillantással követé az ármányos leány, mely Matyinál tolmács vala, hogy szerencséje nem fogna jeges szíven elsiklani.

Matyi nem bíra romlott szívvel, inkább vala az gyönge; minélfogva ennek, bár még csak homályban borongó óhajtásában, Maritól lehető szabadúlása iránt, mélyen érzé a méltatlanságot. Jobb óráiban férfiasan vítt ő ezzel, bement Marijához, ápoltatásai iránt szívesen tudakozódott, s ennek olykori fogyatkozásaiért, keresztűl zajgott a cselédségen. De ezek rövid, s mint egy vég fellobbanásai valának jobb szellemének. Hajlékony szíve, kedélye, s Léni fortélyos lépezései, visszasodrák őt eszméletlenül sorsa örvényébe.

Azonban Mari lebetegedett, s holt gyermeket szült. Orvosa a sír széléről hozta őt vissza, de csak pislogó életre hozhatá, erőre nem többé. Sínylés és folytonos szenvedések közt vonszolá napjait. Az orvos kiaszástól félté őt, s körűltei reményeit igen szűkekre méré. Matyi ütközten lelkében, elkövete körűlte minden gondoskodást; úgy látszék, hogy a közelgő elválás, visszavoná tévedezett indúlatit az ártatlan szenvedőnéhez.

Az alatt Leguli mindennapi volt Valkaynál, s naponként bíztosabb és óhajtottabb Kriskánál. Fortélyát oly ügyesen foná a két háznál, hogy a békét köztök teljesen kieszközlé. Kriska gyakran félnapokig üle Mari ágyánál, s a férfiak is látogaták egymást; ámbár a bíztos szivességet még mindig udvarias figyelem pótolgatá nálok.

Leguli megérve vélvén dolgát, jelenté magát Kriska végett Valkaynál. Ez megköszönve háza megtiszteltetését, lányához utasítá őt. Kriska csakhamar megajánlá magát, s jövendő ipa és vő az összekelés napjáról értekezének. Valkay, házához kíváná vejét, s ennek mi kifogása sem vala e kivánság ellen. A jegyváltáson jelen vala Matyi is, s a két ház közti új viszony, feloszlatá mindkettőnek eddigi idegenes tartalékját.

A kiházasítás, mondá a kézfogás ellakása felett, Legulihoz Valkay, legfölebb egy pár még szükséges bútorból, s Kriska számára fejkötőből fog állani. Én a vesztegető és gondolatlan kiházasításokat, majd minden ágai között a fényűzésnek, legboldogtalanabb következményűnek tartom, különösen a magyar nemes házakra nézve. Épen abban a pontban, melyben az ifjú párnak legszükségesebb a segély és ipar-serkentés, e helyett adósságba veri az magát, s legszebb korát és erejét, ennek letörlesztésére lesz kénytelen áldozni. S mit kap a most divatba jött kiházasításban szükségére valót? Egy rakás ruhabelit, mely idő és divat-változások folyamában, haszontalan ronggyá válik, némely drágaságokat, csillogó csecsebecséket, bútorokat, mik a későbbi valódi szükség beköszönésével, csak azon okból is fél vagy harmad áron vesztegettetnek el, hogy az azok fényének megfelelő szerepet, az új pár nem bírja.

Itt másként áll a dolog, megjegyzé Matyi, mert leány hozza a vőlegényt haza. De más esetekben, miként mellőzzék a szegény szülék, kínos megszólatás veszélye nélkül, a szokott kiházasítást?

Én megvallom, felele Valkay, még lélek-erőt sem látok erre szükségesnek. A háztartás kikerűlhetetlen első szükségein kívűl, tőke-pénzecskét adnék leányom kezébe, vagy tennék le számára; s ha rangom többet kívánna, legfölebb egy rakás ezüstneműt adnék mellé. S melyik okos szólhatná meg ezért józanságomat, mi szerint leányom boldogságát kívánom inkább eszközleni, mint saját hiúságomnak áldozván, boldogtalanságának hintni el magvait?

Helyes! mondá Matyi; erre csak néhány lelkes példaadás kellene előkelőbb házainktól, s hiszem, menni fogna a dolog.

És mennyi úri házat nem fogna megóvni romlástól, vagy legalább gyengűléstől! közbeszóla a kedvkereső Leguli. Most a pazar kiházasítások által a termesztő rendtől, mely különben is pénzetlen, a nagyvárosok lakósaihoz omlik a pénzbeli erő, mely különben is aránytalanúl nála volt már, a kereskedés és kézmívesség gazdag csatornáinál fogva.

Az összekelés vígalma, teljesen összegyalúlá a két házat. Leguli továbbra is használni kíváná Matyi házát; ez pedig maga részéről hasznosnak látá több ágában a gazdaságnak, példányul és tanácsadóúl használni Valkayt. Kriska mindig vonzalommal és tisztelettel vala Mari iránt; s így kölcsönös érdekek erősíték a békét, és simítgaták a folyásba jött társalgás surlódásait. Mind Valkay, mind Matyi, kénytelenek valának most megvallani, hogy nem ismerék egymást, s réműl ijedeztek egymástól. Öröm volt látni, hallani, mily kímélve jöve ki most Matyi a szigorú és nyers Valkayval, s ez viszont: mily kitérve, a heves és gondolatlan Matyival. Naponként egymással valának; Leguliné pedig egész áldás vala a beteges Marinak.

De ez szegény nem sokáig használhatá Kriska ápolásait. Ereje lassanként fogyott, és szemlátomást hervadt a sír felé. Matyi orvos-tanácsot tartatott felette, s ez legfölebb egy pár hétre szabta még világi mulatását. Egyszerre megváltozott a háznál minden.

A közel megválás, Mari felé hajtott minden szívet és gondot. – Szánakozás és hűség nedvesíték a szemeket, élesíték a körűltei figyelmet és igyekezetet. – Matyi, szíve vádolási között nem tágított ágyától, nem sajnált gondot, költséget, áldozatot, csakhogy betegének bár kissé is enyhűlést szerezhessen, s valódi fájdalmában egészen megvonakodott. De ki sem vala most áldozóbb Léninél. Jónak látá ez egész éjeket virrasztni a sínlődő mellett, békén tűrni beteges kikeléseit, pontoskodni mindenben, a mit az orvosok rendeltek, vagy a betegnek könnyebbséget okozhat, étkeit saját kezével elkészíteni és behozni, cseléddel zajlani, ha körűlte valamiben hibázott; s mindenesetre láttatni Matyival: miként kész mindent megtenni jó asszonyáért.

Egy éj rávoná Marinak szívére a halál hideg leplét. Miként kifogyott olajú lámpa, csöndesen szunnyadott el a kegyes. Matyit zajos bánat kapá meg e vesztésre. Együtt leélt boldog órái mellett, vádolva repkedtek elő azon bús pillanatok, mikben méltatlan vala jó nője iránt. Majd minden kegyét ez egyben látszatik kiadni a kegyetlen halál, hogy elvitt martalékának emlékezetét, a hátrahagyottaknál rendszerint kímélőnek, kedvezőnek, áldottnak hagyja. Marit igaz bánat és szánó könnyek kísérék ki a végnyugalom helyére.

Temetésre, haza hozatta Matyi a leányát a nevelésből. Biri ottan azon bimbóból fejlett ki, melyre itthon persent volt. Szeles, gondolatlan szavú, viseletű mindenben, s kivált férfiak irányában a merészségig szabad társalgású. A nevelőnénél gyakori társaság gyűle össze, s nem épen szoros válogatással. Mi előtt sejtené amaz, Biri egy pár ifjúval ismeretséget köte; zongora-mesterével pedig épen szerelembe szövetkezék. Néha játékszinbe vitetvén, ott név, játszás, de kivált testalak után, ismere minden színészt, s elemét találá megitélgetésökben. Különös ügyessége volt szós ifjúval fentartani az enyelgést, s bátortalant szavakra bátorítni, s ezeknek kedvelt tárgya mindenkor szerelmes bohóság vala. Rátartó büszkeség épen nem vala sajátja, sem gondos válogatás a társalgásban; óhajtott mulattatója vala minden férfi, ki őt figyelmére méltatá. Azokban, mik kedvtelésével összevágtak, szép ügyességre fejlett ki. Jól, ámbár kissé szabad mozdúlatokkal tánczolt, ügyesen, ámbár szeleskedve s ritkán érzéssel játszott a zongorán s énekelt mellé, jól öltözködött s szavallásokban és játékszíni mutatványokban, különösen hajlékony és ügyes vala. Legnagyobb ellensége volt mindnyájábani tökélyűlésének, mozgonyi türelmetlensége; minélfogva csak addig bírt egy tárgyon mulatni, míg e mulatás őt örömmel kínálta. Czélnál várni le az örömet és gyönyörűséget, s érte húzamosan munkálni, nem volt tulajdona. Egyébiránt tetszetes termete, eleven pírja arczainak, az egy kissé merészen pajzán szemekkel, sok férfiaknak veszélyesek lehetének.

Biri a temetés közbánatában, megbúsítá kissé magát, de azonnal gyászköntöse illesztgetéséhez foga. E részben sorba tanácsúl vevé a fehér cselédséget, s felkészűlvén, kitörő elégűléssel sejté a tükörben, hogy válla havával, s képe liliomjaival igéző ellenetben áll fekete gyásza. Ekkor a gyülekező férfi tor-vendégeket fogá szemléje alá, s Léninek, kihez különösen csatlá magát, az egész temetési szertartás alatt, sok tisztes vendég botránkoztatására sugdosa róluk.

Léni, Marinak halála után, sokban megváltoztatta eddigi viseletét. Az udvart, szabadabb kezet nyervén, szorosabb rendbe vette ugyan, s igyekezeteit megkettőztetvén, maga az írigység is kénytelen volt megismerni az ő gazdasszonyi talentumát, s Matyi háza körűli hasznos szorgalmait; de maga Matyi iránt tartózkodóbb lőn; engedett apróbb biztosságait visszavoná, szobája tisztogatását akkor lopá meg, mikor Matyi künn mulatott; szavában, tettében gondosabb és elvonakodóbb lőn – egy szóval: a szemérmes, s leánynézői szem alatt álló hajadont játszá előtte; oly kiszámítva azonban, hogy szigorúságai ingereljenek inkább, mint csüggesszenek.

Mindezekre a bánat első fásulásában nem igen eszméle Matyi; de enyhűlvén amaz, naponként nyomasztóbb lőn neki ezen idegenes viszony közte és azon személy között, kinek oly sokat köszönhetett házánál, s ki iránt oly meleg hálával telt el szíve. Kettőzteté tehát figyelmét a kettőztetett szorgalmú leány iránt, s idő, kor, alkalom, háztartás közös gondjai, és kölcsönös szíveskedések, megtörék végre a jeget köztök, melyet a fortély úgy is csak gyöngén fagyaszta vala meg. Apró visszatért bíztosságok levének a kelő s majd nagyobbak a növekedő szerelemnek jelenségei; ámbár hogy czél előtt ne untasson, mindenkor józan marada abban Léninek okossága, hogy csak fél birtokúl engedé Matyinak által nyájaskodásait.

Léni naponként közelébb látszék simúlni czéljához, mely is a vagyonos úrnak keze vala; de Matyi nem igen akara harapni a kivetett maszlagba. A lányka iránti szívességei egymást érék ugyan, s ezt szabad rendelkezésű asszonynak állítá be a háznál; de a házasság nem akara elméjébe ötleni, s Léninek olykori czélzásait nem látszék érteni, vagy érteni akarni. – S valóban nem is vala ez tervében Matyinak, kissé olcsónak becsűlvén önkezét, egy szegény sorsú vagyontalan lánykaért, kinek minden érdeme, sima arcz és házi ügyesség vala.

Léni azonban nem tágíta. Kártyás asszonya, s egy pár czigányné, neki úr-férjet jóslának, s ez oly közel látszik immár állani hozzá? Előszedé tehát varázs talismánjai mellé, minden szolgálatjára lehető fortélyait. Majd lobbantatá, majd kialvást fenyegetve hagyá pislogni Matyi iránti gerjedelmét, majd elkészűle a háztól, majd pedig betegen sinlődék. Matyi, mindezekben szíves, engesztelő, és vígasztaló vala; de a czélt mindenkor mellőzé, és kitére annak. Azonban maga sem gyanítá: mily mélyen vala már körűlhálózva a lányka ármányai által. Ő körűlte forga már minden figyelme, érzé: miképen unalmas özvegységének, egyedűl ő minden fűszere, hónapról hónapra nem távozék a háztól, sőt víg tanyái, és vadászatjai helyett is, ő vala a gazdag és kedves pótlék, s nem sejté, hogy mindezeket, némi kelő féltés sugallataiból teszi; mik immár veszélyes jelenségei szoktak lenni a szerelem rabságának.

Majd egész év folyt el Mari halála óta, s Léni még sem haladhata czéljához, s hihető nem is fogott volna haladhatni, ha a történet kedvező vizet nem hajt malmára. Egy grófnak ispánja megkéré kezét, s a szerencse nem megvetendőnek látszék. Derék fiatal volt a kérő, jó házból eredt, s hivatala eltartá emberét. Léni épen nem sietett kikosarazásával, nyájasan fogadta, eresztette, s kurta időt rendelt neki, mely alatt bátyjával értekezendik s válaszát kiadandja. Értekezett is Legulival, cseléd közt elégedettnek adta ki magát kérőjével és szerencséjével; s minden tevése arra mutatott, hogy azt elszalasztni nincsen szándékában.

Matyit bánat fojtogatá belül, s eddig nem érzett rágó aggodalom gyötré éjjel és nappal. Homályos kínjai a féltésnek, és közelgő megválásnak, kísérék őt minden lépteiben. Komor volt, s most először hideg és méltatlan Léni iránt. Fegyvert fogva befutotta vadászat örvével a határt, de úgy tére meg, hogy válláról le sem vevé fegyverét. Szomszédba lovaglott, de gépi merűlésben ült lován, s a társaságban; és bánatja korán hazahajtotta őt ismét oda, honnan forrása eredett. Léni, a gonosz, sejté, hogy horga pedzi, még egyszer oly szíves, és kedvkereső volt iránta, bánatos arczczal járt körűlte, lassú, mintegy szánó hangon szólt hozzá; s minden mozdúlatával kimutatni iparkodott, miként az elválás órája közelgett, s ez az ő szerető szívének fájdalom és gyötrelem.

Az ispán elérkezett a rendelt napra, s Matyi megdöbbent szívében, a mint a csinos ifjú udvarába behajtatott, s Lénitől nyájas szeméremmel fogadtatott. Csakhamar átjöve Leguli is, tisztába hozni a dolgot, és nevelni Matyi kínjait; mert amaz már úgy szóla a dologról, mint elhatározottról, s Matyinak nem vala szíve, valamit ejtni ellene. Az ispán kérői megadák neki a tiszteletet, s legelőbb is ő tőle kérék meg a leányt. Matyi nyájasságot erőltete, de szorúlt melléből alig ejtheté szavait; megigéré azonban a kérőknek, hogy szóland a leányzóval. Azoknak kifordúltával oldalszobájába mene, s itt mázsás teherkint nyomá el bánatja szívét. Pusztúló-félben látá maga előtt házát, udvarát, és kietlenre dőlve özvegyi életét. Ily érzelmek közt lepé meg őt a belépő Léni. Bús arczczal közelíte ez hozzá, s megcsókolá kezét.

Tekintetes úr! eddigi kegyességeit megköszönni jöttem – mondá, s itt elnémúla.

Léni! szóla lassú hangon Matyi, s el bír ön hagyni? Én azt reméltem, együtt öregszünk meg. – Tens úr! felele Léni, tudom halálom is lesz! tudom meg sem is lábolom; de a szegény leány sorsa – nem folytathatá tovább a zokogástól szavait.

Léni! kiáltá Matyi kitörő fájdalmában; válasszon köztem és kérője között. Öné kezem, ha tetszem.

Kétesen pillanta fel hozzá Léni, s nedves szemeibe szöktete minden ígézőt, mivel csak bír vala. Matyi eskűvel szorítá őt karjai közé, s Léni örömsírással, majd arczát, majd kezét csókolva, adá meg magát. Beszólíttaték ez ujságra Leguli, ki zajos örömmel ölelé meg leendő sógorát. Csinos kíméléssel utasíttattak el a kérők, nyájas kosárral az ispán, s néhány napra férj és feleség lőnek Matyi és Léni. Azonban ámbár Léninek férje iránti nyájas kedvkeresései, és előzgető szerelme, gyakran megnyugasztalák is Matyit, s amaz az által is különösen megnyeré ennek kedvét, hogy Biri iránt igen nyájas vala, s mostoha leányát, mintegy barátságába szövé; mindazáltal nem eszközölheté, hogy férje lelkében tett-áldozatja ne borongjon.

Az új szövetség és viszony, új kötelek valának a két ház között. Feledve volt minden hajdani viszály, egész napokat töltöttek egymással, s kivált Biri, kit főkép férfi-társaság hiányában, majd elölt az unalom, szorgalmasan használta a visszaállott egyértést. Minthogy Léni többnyire el vala foglalva, egyedűl járt által Kriskához, s falusi szűke a társalgásnak, szükség és unalom, némi barátságos hajlandóságot szőttek, a különben sokban elágazó kedélyű és kedvtelésű két személy között. Rendesen átvitte Biri munkáját is, de az szinte rendesen pihent; enyelgés vagy futosás a gazdasszonykodó Kriskával, inkább egyezvén kényesős véralkatával, mint ülő foglalatosság.

Az öreg Valkayt, a száraz kórság kiragadá az élők közől, s Leguli szabad kezet nyere házában és vagyonában, mert Kriska úgy tekintetheték e részben, mint semmi. Ez igazságos, s tán önmaga iránt kissé szigorú érzettel is bírt, megismerni haladt korának és test-alkatásának mostohaságait; elégűltebb volt azon szerencséjével, hogy tisztes főkötő s ótalom alá jöhete, mint hogy mellé még akaratot is követelt volna a háznál. Ezenfelül atyja mellett, ki nem volt tudományos ember, oly tanúlt jeles férfiúnak ismeré és tartá férjét, hogy annak akaratjában és végzeteiben, tekintély-tisztelésből előre is megnyugtaték. Rendelkezés, adás-vevés és pénz, csakhamar Legulin fordúltak meg mind, s Kriskánál egyedűl a gazdasszonyság terhe maradt meg.

De Leguli, ki Kriskáját nem szívvonzalmából, hanem mellék-tekintetekből jegyzé el, hamar únni kezdé azon tartalékot is, melylyel házassága őt megköté. Miként maga szerencsétlenségét másnak, úgy szerencséjét szívesen magának szokta tulajdonítgatni az emberi hiúság. Leguli is csakhamar súlyegyenbe állítá rangját, tudományát, a Kriska vagyonkájával; s ezenfelűl ő a csupa élet, vidor kedély, jól táplált test – és Kriska a félsinlésű, búsongó kedélyű, aszott testű nő, mily külömbségek! Nevelte elégületlenségét az is, hogy Kriskánál örököshöz kevés reménye lehete, s azon olykor eszében megvillant gondolat, hogy miután sógorságba lépett Matyival, tán Birit is megkaphatá vala.

Ezen önepesztések azonban, Legulinál kitörésre nem jövének; legfölebb néha czélzatlan apró méltatlanságokat vonának szegény nejére. De annál gyakrabban dúlának azok keblében, s most inkább, mióta Biri átjárdalt, mint másszor. A lángszemű, kedélyű, vérű, a virító korú és egészségű Biri, és fonnyadozó felesége, sokkal szembeszökőbb ellenetek voltak, mint sem azok Leguli lelkén eszméletlenűl bírtak volna elsimulni. Kénytelennek érzé magát hasonlítgatni, s szemét, lelkét a delibb tárgyon legeltetni. Leguli, eleven éldelet-vágy mellett, kifogyhatlan volt tréfáiban; Biri kézreadó, szíves szóváltó, s minden tréfát és enyelgést örömest felfogó. Kergeték egymást köztök az elménczkedések, víg tréfák, évődések, s magát Kriskát is gyakorta beránták azokba. Körűlmények és alkalom, szövik legtöbb fonalait éltünknek, legtöbb fonalait érzelmeinknek, s így szerelmeinknek is. Azt véljük gyakran, hogy ideáljainkat leltük fel, holott csak alkalom köté össze elágazó szíveinket. Biri mindíg szívesebben jára által, Leguli mindig szivesebben fogadá őt, s apró bíztosságokban naponként inkább kezdék érteni egymást. – Most ha Kriska gazdasszonyi tiszte után kűnjárt, egy vagy más ürűgy alatt, szivesen benmaradt Biri, s ilyenkor Legulinak épen nem vala hibája a bátortalanság; szivesen vőn Birinél apró szabadságokat magának. Indúlat szövődék köztök, mielőtt Kriska és Matyi csak álmodnának is róla.

Az alatt Matyi folyvást érzé, hogy házasságában botlott, s meg nem emésztheté azt. Azon látogatásaiban, miket nejével a szomszédságban tőn, nem úgy láták Lénit és magát is, miként várta és óhajtotta, s boszúsan tére meg azokból. Feltevé magában visszavonúlni, s otthon vesztegleni inkább, mint mellőztetni. Vesztés inkább szokott fájni, mint nemnyerés; így a rangban is: ha fölebb nem hághattunk, megemészthetjük, de ha sűlyedtünk, s jellemünk nem szilárd, vérző sebünk örökös. Matyi is mord volt, és szokott kedvtelései hagyogatni kezdék. Élesebb lett minden hiba iránt a háznál, s gyanakodóbb és szigorúbb. Nehezen kezdték őt tűrhetni cseléd és jobbágy. Gyűlésekkel és közhelyekeni megjelenésekkel, installátio óta úgy is felhagyván, látogatásokat pedig sem tévén sem kapván, nem sokára egy pár szomszéd komára zsugorodott le minden társalgása. Ezekkeli vadászat lőn most szenvedélye, és borozgatás mulatozása; s minthogy bor-hevűleteiben, mintegy feloszlani érzé bánatát, rövid időn kedvelni kezdé a pohár örömét; mely eddig inkább czím-jegye vala nála a vigalomnak és mulatozásnak, mint kedvtelés. Ilyenkor mulatozásai vadabb zajuak levének, s rendszerint méltatlanságokkal párosúlának.

Fejthetetlen rejtély vala azonban mindenek előtt az, hogy Léni iránt nem csak kímélő volt, legszilajabb felgerjedteiben is, hanem szinte remegő előtte. Oly hatalmat tudott ez magának kivívni felette, hogy Matyit majdnem gyermeki tartalékban tartotta. Titkola és titkolni parancsola ez előtte mindent, mit ellenére lenni gondolt, és kicsapongásait, neje gyakran bámulandó diadalokkal korlátolta. – Mert Léni mit sem ügyelve tüzeskedéseire, indulat-zúdulataira, kifogyhatlan vala fegyvereiben azok ellen. Ha szép szó, nyájas javaslások és hízelgések nem akarának használni, amazoni vitézséggel álla férjével szembe, szél-kelepként indúlt meg nyelve, épen nem kímélé az éles pörpatvarokat s efféle szó-csatákból, rendesen vesztéssel voná magát Matyi hátra.

*

Az alatt Káray a maga ifjaival, nagy részét bejárá a német földnek; segíté és kormányzá ezeket hasznos ismeretgyűjtéseikben. Csodásan simult az ifjaknak emberekkeli bánások, biztosúltak fogalmaik, az újabb és újabb emberekkeli és szokásokkali folytonos zsurlódás által. Beértek a művészet dicsőitett raktárába, az olasz földre, s Gyulának keble kéjes sejtésben és várásban dagadozott. Már Flórencz műremekei varázs-gyönyörrel kapák meg lelkét, mit nem érze még Róma s Nápoly kincseinél! De szóljon saját levele, melyet Rómából Ongay barátjának írt haza.

«Ha köröd zajlása édes Józsim, oly kevéssé töltheti el kebledet tieid elől, mint az utazás szétszórása enyémet, úgy nem váltunk meg távolban is, vagy csak kiskorig tértünk el egymástól, s csak azért, hogy annál édesebben találkozzunk ismét. Terjed és nyiladozik az ember midőn utazik, de csak miként szekrény, melynek rejtek-fiókja csak hazánknak, csak hátrahagyott kis körünknek pattan fel. Sok jót, sok szépet láthatunk a külhonban, szebbet jobbat mint hazánkban; de hol a nap legelőbb sütött gyermeki ártatlan örömeinkre, hol szivünk rokoni lakoznak, hazánk, örökké legszebb falatja marad nekünk a világnak, épen úgy, miként az anya szivesen kéjelg ugyan másnak jelesb gyermeke körűl, s méltatva ajánlja ezt a magáénak példányúl: de ez utóbbit, az anyai előszeretet gyöngédségével szorítja kebléhez, s nem bírhatná cserére szívét, bár félvilág pótlásával. Mi sok új, mi sok lélek-emelő tárgyak tűnnek, a merre járok, lelkem eleibe! Kies falvak terjedeznek előttem ajánló nyugalommal, nyájas háztájak mosolyognak béke varázslatával előmbe; nem óhajtok lakósa lenni amazoknak, nem gazdája ezeknek: szívem haza vágyik tőlök, nem épen bajtalan békében és nyugalomban élni – de otthon! de otthon!

Szélkelepként indult meg nyelve…

«Alkonyat aranyzá épen Angyalvár tetőjét, és szent Péter kúpját, a mint Róma alá értünk. Előttem feküdt tehát ez a híres város, úrnéja hajdan a pogány, később a keresztyén s most a művész világnak. Nem vagyok képes számolni önmagamnak, édes Józsim, ekkori érzelmeimről, nemhogy tollba bírnám önteni azokat. Miként bűvösnek tűkrében, úgy lengtek el lelkem előtt a múlt nagyságnak hősei: a Camillusok, Manliusok, Scípiók, Fabiusok, Catók, Caesarok tiszteletes árnyaik; kerestem szemeimmel valószinű lakaikat, pálya-helyeit magasztos tetteiknek. Lángoló ihleteimben mit nem adtam volna tudásaért azon földfalatoknak, miket egykor Rómának ezen s több más hősei tapodtak! Szent vala nekem, a mint Róma utczáin haladék, érettök minden szög, mert abban születhettek, lakhattak, járhattak, ott tervezhették, ott tehették csodált dicső tetteiket. Tengerként hullámzott keblem, a mint a régiség óriási romjait mindenütt elszórva szemlélém, mint egy mérszerűl csodálatunknak, mintegy szemrehányásul kicsinységünknek. Emelé lelkemet a nagy hajdan, sűlyeszté a kis jelen; s a mulandóság gyász szelleme, homályos sejteményekkel borzasztott el!

«Ily érzelmeim édes Józsim, nem hagyának egy pár nap művésznek lennem. Csak későbben hathata lelkemre azon nyájas kéj, melylyel a művészetnek szép diadalát itten, minden más csillogó és zajos emberi nagyságok felett, ünnepelhetém. Mily özöne van itt elhalmozva a művészi remekeknek! Mily kis része e becsülhetetlen kincsnek, bírhatná gazdaggá tenni hazámat! Szem, lélek habozik, őgyelegvén a különbféle mesteri darabokon, nem bírván biztosan megválasztni a legméltóbb nyugvó-pontot; méltó mindegyik, csakhogy más más nemben és fokozatban, legméltóbb másutt, itt – új remek feledteti a látott remeket, s téveszteti a lelket választásaiban. Szorúl a szív és bizatlankodik az elme. Ki utasítja itt el a lángoló, de kétesen habzó művészt? mi után vegye irányait? mi példány után indúljon? Nyitva áll itt a művészet szentek szentje előtte; de fényt- és irányt vesztve lángoló tiszteléseiben, pillog, nyúl minden után, s biztalan keze mit sem szorít! Nemesített emberiségnek szelleme ül a tisztes antikokon; ezek után eredjen-e? nemesített természet trónol Raphael, Angelo, Guido-Réni dolgozásain; ezeket fogadja-e ideálokúl? Vagy közölje magát köztök? mert hiszen élő színekbe lehellék ezek is azon emberi alakok tökélyeit, miket amott a plasticai művészet testekben nyomott ki.

«Hidd el Józsim, az első órákban nem éldelet itt a művésznek dolga; hanem elhalmoztatás, habzó zavar és szorongás, miként utazóé az elágazó ösvények szeldeléseinél. Fél a tévedéstől amaz, s utóbb is téved, hanem ha a természet titkos harmoniájának törvényei vésve állnak szivében, s a szépnek képei teljes erőben élnek lelkében, és csak szunnyadnak abban, s csak költésre vala szükségök azoknak. De ha kiválasztá egyszer maga biztos útját, itt az ő világa! Lelkesedve halad előre; igaz, csak azért, hogy ismét tovább haladjon: mert a művészet czélt és véghatárt nem ér soha, s csak az a szerencse – különben kín fogna lenni az örök szomj – hogy már maga a pályafutás és haladás, ihlelt lelkének fenséges élemények és jutalmak.

«Minden nemében a művészetnek mutathat Róma mesterműveket; mik vezér-fáklyáúl világíthatnak a magát képező művész pályáján; az egy tájfestést kivéve. Salvator Róza remekein kivül, alig akadtam egy két olasz dolgozású tájfestményre, mely csak közelítne is a francz Claude-Lorrain vagy Poussin dolgozásaihoz. Sokáig nem bírék eligazodni annak titkán: mi lehet oka, hogy a hű érzelmű olasz, derűlt nyájas ege, s hogy csak Rómánál a Tivolit említsem, mely Horátzba egykor oly lelkesedést bíra önteni, kies tájai mellett is, oly elmaradozó a tájfestésben? Később úgy hiszem, megfejtém a titkot. Róma, Nápoly, Florencz, halhatatlan antikjaikban, az emberi test szépségének ideáljait bírják, ezek forognak szüntelen lakosaik szemei előtt, ezekkel vannak lelkeik tele, s így ezeket öntik ecseteikbe is. Neveli a kedélynek ezen hajlamát az olasznál, a divatos vallásosság is; minélfogva műveiben a magasztos vallásos styl foglal első helyet, mely a többit mintegy homályba borítja.

«Elvagyok munkával halmozva édes Józsim; ezért veended ritkábban levelemet, és azért, hogy hagyhassak majdan négyszemközti beszélgetésre valót is. Utazó kertésznek képzelem most magamat, ki növény-magokat szed, tudománya és hazája számára. Jegyzem tapasztalásimat, mik egykor hasznot igérnek, s fenmaradt óráimat, a régiség nagy emlékeinek és művészi remekeknek lemásolásira fordítom. Elememben dolgozom mindíg, s úgy tárgy mint kedvtelés, örök lelkesedésben tartanak.

«Minél tovább utazom, annál inkább érzem: mily hiányosak, mily csonkák, legjobb utazóink tudósításai is! Mily tökéletlen képet nyújtnak ők látott, tapasztalt tárgyaikról! A hibát ott találom, hogy hazulról mérszereket nem visznek tapasztalásaik számára, s nincs aztán mi után mérniök és adniok azokat. Hiszem, hogy csak hazafi utazó tudósíthatja honfiait valóan a külföldről; mert csak ez bírhatja szabni új tapasztalásait, honfiai előtt ismeretes fogalmakhoz. Nálunk jó Káraynk pótolgatja e részben, hazánkbani járatlanságunkat.

«Közűlünk mindenki, egész napon át, külön saját kezére teszi tapasztalásait, s estvénként számolunk azokról egymásnak. Nem képzelheted barátom, mily oktatók, mily üdvösek a kölcsönös kicserélések! Miként terűl, tisztúl, alapúl az ismeret, a tekintések, felfogások többoldalúsága által! S képzeld közöttünk Kárayt, a lelkest, a sokoldalú tudománnyal és tapasztalással bíró férfiút. Csak te hiányzol! de még sem óhajtlak közinkbe, nehogy mire sem érnék a sok teendő közől!

«Szüleim és a septemvír még egy évet engedének utazásunkra. Így hát még sokáig nem látlak téged és Pólimat; de ne bánjátok ezt, szintoly teli szívvel térendek majd hozzátok vissza, s úgy hiszem, jóval telibb fővel. Előbb meglátogatjuk Párist, a divat vidor leányát, s Angliát, a tenger komoly úrnéját.

«Te sokat írj otthonról, minél többet a kedvesekről; én e helyébe tapasztalásokat gyűjtögetek számotokra, mikkel majd, érzelmeimmel eggyütt ömölhessek köztetek.»

Az ifjak meglátogaták még a széptájas Sveiczot, a barátságos francz- és iparos ángolföldet, s rakodtan új ismeretekkel, de egyszersmind égő szívvel, epedő honvágygyal, térének meg hazájokba. Remény és remegés közt habzó kebellel, szálltak le Pesten a septemvír udvarában. Vinczének erősen dobogott szíve, amint a lépcsőkön felhágott. Nem bíra magának bátorságot venni, hogy az eleibe rohanó cselédségtől tudakolja Klárcsiját; egyedűl szüléit kérdezé. Ezek falun valának; s így Klárcsim is velök! gondolá Vincze magában búsan. Már felhurczoltaták kocsiról holmijokat, még sem bírhatá magát kérdezésre. Gyula gyanítá barátja kínját, megszólíta egy cselédet, s tudakozódván tőle előbb ő nagyságának egészsége felől; hát Klárcsi kisasszony mit csinál? kérdé.

Hát nem tudják nagyságtok? hiszen nem sokára, a mint kiútaztak, haza vitette az atyja Harsagra.

Vinczének, ki épen bőrládájából rakodék ki, le kelle térdelnie ez előtt, nem bírhatván őt e hírre reszkető lábai. Mihelyt ejtheté, különfogá a szobaasszonyt, s ezt ajándékkal megnyervén, kitudakoza tőle minden körülményt, mi Klárcsival viszonyban álla. Szavaiból s azok összeszerkezéséből, így voná ki történetét a lánykának:

A főispánné, már a kisréti útban eltökélé vala Klárcsi hazaküldetését, azt azonban jobbnak látá, fia kiutaztáig elhalasztani, győződött lévén az iránt, hogy az indúlat ellentállással még inkább nő és élénkűl; s biztosan számolván ifjúi lángok szokott ellobbanásira, miket elősegítend majdan az idegenbeni húzamos bolyongás, s új tárgyak váltogatása. Innen származék férjének azon későbbi utasítása fijához, hogy Francz- és Angol-országokat is utazza meg.

A septemvírné gyanítá ugyan, hogy fia és Klárcsi nem hagyának fel egymással; de a búcsúvétkor erről teljesen meggyőződék. Megpillantá a levélke elvetését, látá Klárcsi kisírt szemeit, fija utáni búját s egyéb jelenségeit a szívbe fojtott szerelemnek; s eljött idejét vélé a lányka elküldetésének.

A septemvír nyájas, udvarias levelet alkota össze Gyomayhoz. Tele vala az Klárcsi dicséreteivel, előadva benne: mily sajnos mind magára, mind háznépére nézve a tőlei megválás; de elhatározott útja a füredi fürdőbe, hol húzamos leend mulatása, azt kívánja, hogy a lányka felügyelés nélkül ne maradjon. Ennélfogva bár nehéz szívvel is, őt hazaereszteni kénytelen. s a t.

Gyomay elégedett volt a levél szellemével, nem sejtette annak igaz okát és alkalmát, s így a mint leányáért bejött, nyílt nyájas köszönettel vált meg vele a septemvír házától. Sok szépet halla ugyan ő a generáltól, leányának fejlő kellemei és igéző kedvessége felől; de ezeket most meghaladva lelé atyai hiúsága, s ez némi hálaérzetet támaszta szívében a septemvírék iránt. Különben is leányához vonzó gyöngéd szeretete, rég haza óhajtá azt. Veronka pedig esengett érte; s így csupa boldogságot vitt leányában haza. A két testvér, lelkes ölelésben csüggött egymáson sokáig.

Gyula mindjárt átöltözködése után, omlott a báró háza felé. Keményen vert szíve, a mint a lépcső ajtaján csengetett. Idegen cseléd nyitá azt ki, s Gyula kérdésére nyersen válaszolá, hogy új birtokos lakja a házat. Kálmánt keresé fel, s őt Pest egyik külvárosában találá fel kissé félrefekvő utczában ugyan, de majdnem a pompáig csinosan bútorozott szobákban. Kálmánnak első fogadása zavart volt, később nyájas ugyan, de hideg és kiszámolt. Gyula, ki különben is inkábbára csak Póli testvérét tűrheté benne, most minden érzelmével eltoltnak érzé magát tőle.

Az alatt, míg künn utaztatok, így szóla Kálmán, nagyot fordúlt a világ itthon. Atyám, szokott élete s gondolkozása modorjában, nem sokat ügyele gazdasága és vagyon-állása gondjaira. Adósságai eszméletlenűl halmozódtak, újak és ó kamatok meggyűlései által. Egyik nyugtalanabb hitelezője, betábláztatá ellenei követeléseit, ez szemet nyitott a többinél, s a sűrű betáblázások után, szintoly sűrűen záporoztak a pörbe-idézések; s atyám szép vagyona egyszerre veszőben forgott. Nagyságos uram, így szóla egyik tisztje hozzá, egy hazánkban divatos elv jutott eszembe: eleget búsultunk mi, míg a pénzt összekerítettük, hadd búsuljanak most már azok, kik azt kiadták kezökből. De az atyám elhallgatni parancsolá őt szép tanácsával.

Hazánk túzok-repűlésű törvénykezése mellett, még évekig, tán haláláig is, elhúzhatá vala bukását az atyám, s könnyen gondolhatod, hogy minden barátja és jóakarója ezt tanácslá neki; de őt erre bírni lehetetlen vala. A perlekedés, így szóla, kínteljes utazás hazánkban, melyben a fuvar-bér drága, az ostor-pénz még drágább; s én annak életrágó gondjai mellett, még azzal is emésszem-e lelkemet, hogy igazságtalanúl perlek, és tartóztatom a másét? Nem; fogfájás testnek, adósság léleknek, örök emlékeztető fájdalma, s ezzel felém fordúlva: egyezkedjél hitelezőimmel fiam, miként birsz, mondá s ha nem egyezhetel, vigyék mindenem! Juvenal szerint: a szegénység nevetségessé tesz ugyan, de jó vér és szív-csend mellett, nem épen boldogtalanná. Valamit még is szerencsés valék megmenthetni számára, s most ebből tengődik. Magam kedv-teléses lókereskedésemet folytatom, s miként látod, nem épen siker nélkül.

És Póli? kérdé, hevenyen szökve szavába Gyula, atyádnál van?

Kálmán szemet mereszte Gyulára. Enyelgesz barátom? vagy nem tudnád, hogy majd év-óta férjnél van?

Kinél? kiáltá Gyula.

Közel-rokonodnál, Szögvárynál, ki csakhamar elmenetelök után özvegyen marada.

Szögvárynál! sóhajta kínos csodáltában Gyula, ama garázdánál, ki ellen Kisréten Póli maga kelt ki legélesebben?

Barátom, mondá fél kaczajjal, mely Gyulánál vesét jára, Kálmán; ha a leány mindenkor csak szívének sugallata után, egyedűl kedvesét választhatná férjének, kevés házasság fogott volna megszövetni azok közől, mik Ádám óta szövettek a föld golyóján. Póli, bizonyság lehetek reá, szívből hajlott hozzád, kétségen kívül hasonlításba sem fogott volna ereszteni téged Szögváryval soha; de ez nyomasztott körűlményei közt kéznél vala és bizonyos; te pedig bizonytalan távolban, legfölebb is egy futó és könnyen változható fogadással állál előtte, s természetes, hogy a józan ész elnyomá a szív sugallatit nála.

Természetes? fogadást szegni egy ifjú ellenében, ki, ismersz, éltét adná inkább, mint másnak adott hitét megszegné?

Barátom, nem vádollak érzelgéssel, mondá Kálmán, csak azt jegyzem meg: miként a leány sorsa legszomorúbb abban, hogy kérőit, kiket a sors számára rendelt, nem egyszerre nyervén maga eleibe, nem eresztheti azokat szabad választásra; mindegyik úgy jelenhet meg kétes jövendője előtt, mint utólsó. Az örökös párta pedig, hajadonra nézve ó be gyászos kilátás! s valljuk meg barátom: nem magunk férfiak vagyunk-e kegyetlenek, kik oly méltatlan gúnyt ragasztunk a megaggott párta mellé, hogy a szegény nőnem, kész boldogtalanságba is rohanni előle?

Sebzett szívvel jött el Kálmántól Gyula, s majdnem eszméletlenül bolyongott az utczákon, mígnem Angelica kapujában lelte magát. Felment, de szállásán itt is idegen fogadta őt, kitől azt értette, hogy Angelica, meghalván anyja, elköltözött, s nem tudta megmondani hová?

Elbúsúlva kalandozott hazafelé. A neki hajdan oly kedves város, egyszerre elkietlenedett előtte, s lelkében búsan borongtak az élet és emberi változandóság képei. Egy pár év tehete ennyit? kérdé magában; ím minden szép reményeim romba dőltek! s mint nem bizakodunk még is mosolygó jelenünkben, mintha legbiztosabban bírnók azt derítni jövőnkre is!

Vincze nyájasan fogadtaték szüléitől, de mit az nem bíra viszonozni. Óhajtásai és föltételei, ellenetben állának ezekével, s ez keserű érzést szűle nála. Tisztelő, szolgálatos és figyelő volt ugyan szülei iránt; de hideg, s jelenlétökben komoly és merűlt. A septemvír elégedett vala fiának ezen hangúlatával, férfias érettséget sejtvén alatta, mi már különben is megilleté Vinczét, minthogy ez előtt pár héttel, atyja kieszközléséből, szolgabírónak helyesítteték megyéjében. Pályád édes fiam kinyílt, szóla fiához a septemvír; nagy részben rajtad áll: meddig vihesd fel azt. Urai nem vagyunk ugyan sorsunknak, de mesterei lehetünk.

Másnap a septemvír egy irást nyújta által Vinczének. Kilépsz világi ösvényedre, és hivatalos pályádra fiam, így szóla hozzá. Idegen tapasztalások, idegen köntösök ugyan; de mégis találkoznak azokban darabok, vagy foltok, melyek testünkre is illenek. Nagyon harczolnak oly elvek és szabályok mellett, mind szív, mind ész, mik másokat szerencsére segítettek. Ha az emberi nem általában bölcs lehetne, s a megelőzött ivadékok tapasztalásaiból bírná kivonni a maga tanúságait, hová nem fogott volna az haladni eddig? Íme, én itt feljegyezve adom neked által azon félszázados tapasztalásimat, miket világi pályádra nézve szükségeseknek véltem. Szó repűl, s könnyen elsiklik a fontolás elől; de nyugvó betűk bevárnak időt és fontolást. Olvasgasd meg édes fiam, s tedd sajátiddá azokat.

Vincze szobájába térve, ilyeket olvasa atyja jegyzeteiből:

«Ki hivatalt nyert, hinnünk kell, hogy megérdemlette, vagy legalább megérdemlendi azt. Ritkán esik meg, hogy valódi szándék és erős ipar mellett az emberi rúgonyos lélek, utána ne bírjon emelkedni, vagy terjedezni hivatalának. Olyanok vagyunk, mint czérna-gombolyag; csak ha lebontod, tudhatod meg: mi hosszúra ér annak fonala el?

«Alig lehet valami károsabb állományokra, és sűlyesztőbb tisztviselőkre nézve, mint félkedv, félakarat a tisztviselésekben, és amazokkal járni szokott elhalasztgatás. Minden tisztviselőnek ajtaja felibe kívánnám e szókat iratni: «mit ma elvégezhetsz, holnapra ne halaszd!»

«Tedd ritkává magadat és becses léssz. Hiszed-e, hogy a gyöngy drága fogna lenni, ha a gyakori hering hordná begyében azt?

«Nagy hivatalok, legalább külsőképen, bizonyos ellenőrségét szűlik az erkölcsi feddhetetlenségnek. Sok szem csügg rajtunk, s tanúk előtt állunk, tehát miként követhetnénk el rosszat?

«Nehéz megfejtésű kérdés az: melyik nagyobb szerencsétlenség, mind magára a tisztviselőre, mind a közönségre nézve, az-e, ha valaki hivatali köre feletti lángésszel bir, vagy alatti csekély tehetséggel? Úgy látszik, mindkét esetben haszonvehetlen a hivatalnok.

«Elvekből törj tenni mindent, mire van is némi csiklányok az embereknek. Így bölcsebbnek tetszel, s az a nyereséged marad, hogy ha botlasz, csak elveid kárhoztatnak, nem te magad.

«A bölcseséget úgy képzelem, miként drága érczet, részint hegyek gyomraiba rejtve, részint vert pénz-nemekben forogva. Mennyit nem adnak amabból évenként a bányák? s még sem árasztja az el a világot; mert a kincsnek koránsem nagyobb része van forgásban. Így a bölcseségből is, mi kevés fordíttatik, minden tapasztalások, nyomozások, és felfedezések után is, a világi dolgok folytatására, és igazgatására!

«Kevés álkodás, kís hamisság, találkozik a legjámborabb emberekben is. Addig, míg egyszer óhajtnók, hogy mások szívünk fenekére lássanak, legalább is tízszer örűlünk annak hogy nem láthatnak.

«Ha szerepet kívánsz játszani, tekintélyt tartani az emberek között, vigyázz, hogy őrzetlen biztos óráidban, szavadban vagy tettedben, mások kezébe ne add magadat. Körűlményeidet, személyedet, és gondolkozásodat, titok homályával sződd, mindíg körűl. Úgy lészsz nagy előttök, ha fenekig át nem vizsgálhatnak, hanem csak sejtnek és találgatnak tégedet, s így tetteid eredményei, a nélkül, hogy azoknak belső rugóit látnák, lepik meg csodálataikat.

«Társaságokban, hagyj kibeszélni mást, hadd rakhassa ő is ki portékáját. Így elégűlten veled és önmagával, nem fogja átallni fénylésedet, mit különben bizonyosan tenni fogna.

«Kiki legfontosabb önmagának, s azt a levegőt becsűli széles e világon legtöbbre, mit tüdején beszív. Ember-bánásaidban el ne veszítsd ezt szemeid elől soha.

«Leghasznosabb kivonatja ember-ismeretünknek azon simaság és hajlékonyság, azon egyes személyekbeni nemes tisztelése az emberiségnek, miknélfogva mindenkivel ki tudunk jőni az élet folyásában, s nem vagyunk tűrelmetlenek és szálkások azok iránt, kik nem egészen szívünk emberei.

«Sebtében és rögtön használd a magyart; mert szokása lángolni és elhűlni. Mit amakkor hő szívből fogadott neked, becsűlet-érzésből megtartandja ekkor.

«Rendesen úgy vagyunk társalgásainkkal, miként sok csekélyek, gyűjtött könyveikkel. Kötéseik után ismerik czímjeiket, a nélkül, hogy tudnák foglalatjaikat.

«Mi belső ereje sincs ezen oknak: «így gondolkoznak nagyobbára az emberek», még is rendesen elhatározó szokott ez lenni tetteinkre nézve. Megczáfolni ezt, néha könnyű; de csak ritka és nagy lélek bír ellene határozni, vagy cselekedni.

«Azt vélhetnők, hogy majom-fajták vagyunk; mert mint nem omlunk követni azon néhányat köztünk, kik elég erősök példát adni! ha épen ezen erősek nem czáfolgatnák majomságunkat.

«A magyar, komolyabban tapad a régihez, s bohóságokban áhítja az újat, és divatost. Megtévedéseiben és irány-vesztéseiben, nem pedig lelke erejében a hiba, ha sűlyedezik.

«Ne siess szív dolgaiban tanácsot osztogatni. Sokan kérnek tanácsot, nem azért, hogy kövessék azt, hanem hogy keblök vágyának szavaddal tekintélyt és erősítést szerezzenek, fenmaradván mindenkori joguk és választásuk: nem követni a nem hízelgőt; ki ellen azonban ritkán nem marad szívökben némi keserűség. – Úgy szintén okos ember ritkán kér egyenesen tanácsot; mert tudja, hogy idegen körűlményekbe bajos önmagunkat behelyeztetni; hanem hogy az egyoldalúságot elmellőzze, szeret szót váltani másokkal, olyas tárgyakról, mikben magát elhatároztatni óhajtja; s így a különbféle véleményeket összevetvén saját körűlményeivel, vonja ki azokból a maga teendőjét.

«Vigyázva csodálj és okosan, hogy magadból ne veszíts, s a csodáltnak magad felett felsőbbséget ne engedj. Úgy ejtsd józan magasztalásidat, hogy a magasztaltatott tiszteltetve érezze általok magát; s némelyekben mindenkor gáncskodva és lehúzva, bebizonyításaul annak, hogy óriási lelkednek mérszerei még nagyobbak.»

Gyula néhány nap múlva búcsut vőn a septemvir házától. Káraytól, kinek oly sokat köszönhetének, nehezen váltak meg az ifjak. Legfontosabb és leghatározóbb időszaka az az ifjú életének, midőn vílágba lép, és szívének szunnyadó érzelmeit, fejének még holt tudományát, élőkké tenni készűl. A két ifjú érzé, hogy a kereszt-úton áll, melyből mindegyikének külön pálya-ösvénye nyílik; s ennek és a jövőnek kétes szerencséi, még becsesbé tevék előttök egymás barátságát. A rokon érzelem, s egyűtt élt napok, mintegy egy lélekké forraszták őket. Borongásban ült Gyula szekerében, szívét és elméjét bús vesztéseibe merítve. Borzadozott meglátni az atyai házat, hol szeretett édes anyja helyett gyülöletes mostoha várta őt. A temető mellett esvén betérése falujába, megszorúlt szíve, a mint ebben az új márványt megpillantotta. Megállítá szekerét, s szakadó könnyekkel omlék jó anyja sírjára. Azonban szokva lévén önhatalmában tartni érzelmeit, lesülyeszté szíve mélyére bánatát, s emberelt arczczal hajtata be az apai udvarba.

A ház tagjai különbféleképen fogadák Gyulát. Matyi szembeötlő zavarával a szégyennek, mely az apai tekintély-tartás erőlködésével csodás vegyűletet képeze; Léni kivívott rangját feledve, szolgálatos szivességgel, s mintegy uraló körűltejárással, Biri szeleskedéssel, s majd minden jele nélkül a testvéri gyöngédségnek. Mindnyájan, Legulit sem véve ki, csodálák a kifejlett ifjat, ki férfias díszben, méltóságban, kimívelten tudomány és tapasztalás által, álla előttök. Mindegyike titkon vagy nyilván felsőbbségét érzette maga felett, s iránta némi hódoló figyelem uralkodott az egész háznál. Matyi vigyázóbb lőn a maga szavára s tetteire, Léni ügyelőbb háztartására, finomabb asztali készület és étel jöve az asztalra, úriasabb ágynemű Gyula szobájába, s minden vendéglátói lábra hágott az udvarban. Maga Leguli, ki néha az első napokban vendégűl hivaték, nem lele az ifjúban egyébb kivetőt, mint hideg büszkeségét. Nem áll-e úgy köztetek, így szóla Matyihoz, mintha uratok volna, s nem ti játszodjátok-e az alszerepet mellette? Matyi szívéről azonban lesiklott ezen szó, és szép szülei büszkeség lepé vala azt meg. Legulinak épen nem esék inyére hazaérkezte Gyulának, félté Biriveli titkát tőle, innen siete elhintegetni aggodalmait Matyinál és Birinél. Lénit, rokonát, miként mindenkor, úgy most is maga részére remélé. Matyit homályosan csak ezen egy aggódtatá, miként fogja magát Gyula mostohája iránt viselni?

Gyulát, az első henye-napok elteltével, azon gond aggasztá: mi czélt válasszon életének és foglalatosságinak az atyai háznál? Szabad, nem korlátolt állapot és természet éldelete, voltak eleitőlfogva lelkének vágyai; így eltökélve állott nála, hogy gazda legyen, de több polgári kötelességeket is kössön ezen állapottal össze; győződve lévén Káray azon állítása igazságáról, hogy a gazdai független állapot, legszabadabb kezet, legtöbboldalú alkalmat enged, üdvös ismeretek és javítások terjesztésére polgártársaink között; s így lelke sugallatival leginkább összehangzik. Azonban gazdaságát, nem vakon, csupán agg szokások nézetei mellett kíváná egykor folytatni, hanem e részben józan fontolását, tudományos belátásait s legközelebbi utazásaiban szedett tapasztalásait is szándékozék használni. Mert ha azon mesterségek, melyek a termesztett dolgok felmíveltetését tárgyazzák, amazoknak segítségével oly erőre haladhatának, bizonyosan sokban haladhatónak vélte magát a termesztés ismeretét is. A nagy természetnek úgy egésze, mint minden részecskéje, örök fejtegetnivaló rejtély, mely fejtegetésben a netovább-at emberi elme el nem érheti soha. – Ily gondolkozással, Gyula arra határozá magát, hogy legelőbb is szokott folyását tanúlja ki a magyar gazdaságnak, hogy kiismervén annak tökélyeit és hiányait, tudhassa: mi a megtartani, mi igazítni való benne? E végre az öreg tiszthez, ki a kasznár helyébe állt, csatlá magát; jelen vala minden munkán vele, s öntapasztalás és beszélgetés által, csakhamar ellesé az egész gazdaság folyamát. Ekkor kezdé tehető javítások iránti némely észrevételeit közleni a tiszttel. Főt rázott ez, s hol felelt, hol nem felelhetett, vagy akart, hol vitákba is ereszkedett; de engedésre ritkán vala bírható, és hol okaiból kifogya, azt állítá, hogy ez vagy amaz rend és pontosság, még nem elmaradott köznépünkhöz és cselédségünkhöz való; egy másik javaslat pedig csak papiron áll meg, s a földön másként fogna kiütni; egy harmadik, csak könyv-irászok ábrándozása s a t. Egy szóval: az öreg tiszt esküdt ellensége volt minden újításnak, mi agg napjaira új betanúlást hozhata, s egy a régi kerekvágásban döczögő agg csézák közől, kivel a csak most ütköző szakálú ifjú úr, sehogy sem boldogúlhatott. Atyjánál tett tehát kisérleteket; de innen is visszaveretett. Matyi ugyan nem vala makacs a gazdaság vitelében, s Valkaytól sokat elfogada e részben; de egy éltesebb gazda, kinek modorját, hosszas tapasztalás és siker ajánlák, és ifjoncz könyves Kálmán, miként nevezé, ki sem szántott, sem vetett még, nagy különbség vala előtte, bár mily fenszabá is egyéb osztályokban fiának ismereteit. Hajlunk, különösen a gazdaságról azt hinni, hogy az egyedűl tapasztalásnak kivonatja; annálfogva rendesen átalljuk abban az ifjabb tanácsadót. Könyvből gazdálkodni, ezt szokta Matyi fiának felelgetni, épen olyan, mint földabroszon utazni, min mocsár, sár, kátyúk feljegyezve nincsenek, s azt vélnéd, hogy szekered is szintoly gyorsan fog haladni, mint ujjod a papiron. Gyulánk, miben sem boldogúlhatván, elesék kedve újabb ostromlásoktól, nehogy tolakodásával fiúi tisztelet ellen látszassék véteni.

Unalom kezdé őt környezni, minthogy festés és vadászat, mulatságok valának neki inkább mint munkák. Elégűletlen vala önmagával, vesztegleni érezvén tehetségeit, és czéltalanúl folyni el napjait. E végre megkéré atyját, hogy még Bélteken kívül lévő jószágainak bármelyikét engedje neki által. Kérése nem vala teljesíthető, minthogy azon jószágoknak még béréveik vannak hátra. Ifjúság tetteknek kora, így érze Gyula; izom és erő a tagokban, láng és nyugtalan ipar a szívben, nem hagynak, nem tudnak henyélni, s elveszti önjét azon ifjú, kit sors és körülmények munkátlan veszteglésre kárhoztatnak. Kedvtelése és édes anyja emlékezete, gyakran lecsalák Gyulát a kertbe, s számos üres óráit tölté abban. Eszébe ötlék most, miként az, bár bűves minden fa- és fűnemben, rendetlenűl álla művésztelen pongyolájában, hibás felosztásokkal, s régi mesterkélt idomú elrendezésekkel; azt tehát új alkotásba hozni, föltevé magában. Engedelmet nyervén atyjától reá, azonnal munkához foga, hogy mit még az évszakasz engedhet, megtehesse.

Ez egészen új életre költé Gyulát. Hogy közelebb lehessen munkásihoz, a kert mulatójába hurczolkodott által. Vágyása volt az egész kertet ángol ízlés után rendezni el, minthogy erre már maga a természet is látszatott fekvését ajánlani. Nyugotra a meredekebb oldal, egy pár tetemes sziklára hajlott, alját keresztűlfutó patak metszette, s túl rajta szelíd kelésű domb emelkedett. A keleti oldal halkabb lejtésű volt és naposabb. De Gyula jól tudá atyjáról és mostohájáról, hogy ezek inkább hajlanak a hasznoshoz, mint széphez; tervébe vevé tehát e kettőt ikres szövetségbe kötni egymással össze. A nyugati oldalon ángol osztályzatokat alkotott, a keletit pedig haszonadó táblákra osztá, miket amazoktól fákkal és bokrokkal különöze el. Ezen választó fák tövében szelid varázslattal állott a kertész csínos laka, hogy az előtte terjedő növényes kert, mintegy ennek lakósa élelmére lássék alkotottnak. Ezen utóbbi kertosztály is nem vala aggodalmasan idomítva. Miként hely engedé és természet kíváná, csoportban álla itt virág, fűszer és növény; ott gyümölcsfa, bokornak, törpének vagy szálasnak nevelve. Ezen új szerkezésekkel és általtételekkel, az egész kert új alakot nyere, melyben a szépített természet mint egy nyájas tájfestmény, legeltete szemet és szívet. Gyula még a jövő tavasz nyilásával igéré az igézőt alkotásainak, mit már a hanyatlott ősz meg nem adhata azoknak; egyedűl a képzelet vala kénytelen most pótolgatni nála a haldokló évszakasz kietlenségét.

Azonban a gyászos diófák Gyulának is nagy akadályára valának elrendelésében. Épen aljokba esék a faoskola, mely alkalmasan máshova nem tétetheték; amazok pedig elfogák attól a szükséges napot. Gyula sürgetést tőn irántok atyjánál, s ez Legulinál.

Barátom, így szóla Matyi ehhez, emlékezhetel: mily győző okokkal mutatád meg egykor Valkay ellen, ezen diófák haláláhozi igazamat. Most te vagy urok, kérlek, ne halaszd kivágásukat.

Legulinak épen nem fekvének szívén a fák, sőt vaskos egyenes derekaikból drága deszkákat remélvén, már el is tökélé vala magában kidöntésöket; de már szokva vala használni Matyi könnyű adakozásait, s így diófáival is rátartá magát. Előre bocsátván tehát, hogy barátságért, szomszédságért, kész mindent tenni, mi tehető; de ezen esetben tartozásból semmit: édes barátom, így felele Matyinak, akkor mint ügyvéd szóltam, kinek kötelessége úgy forgatni a fegyvert, hogy a markolat mindig principálja, éle pedig annak ellenfelei fölé álljon; most pedig mint tulajdonos más szempontból látom a dolgot. Minden dolog pedig csak olyan, milyennek azt látjuk, vagy látni bírjuk. Ekkor elkezdé Leguli a servitust római jog után fejtegetni, a diófák alkalmatlankodásait annak ótalma alá vonni, és vitáival egészen kihevíté Matyit. A teher-szolgaság (servitus) ótalma nem egészen akarván világítni ennek, Leguli végre azt kezdé mutogatni, miként a diófák a fa-iskolára nézve, épen nem állnak nap ellenében, s ezt, ha épen borúlt napon nem esett volna a vita, kész vala a helyszínén is bebizonyítni.

Barátom, így szóla erre, tűrelmét vesztve Matyi, már látom, magát a napot is levitatod az égről, s arra készteted, hogy barátságodért nyugaton keljen és keleten nyugodjék le. Nehogy a természetet falunkban kifordítsd a sarkából: szólj, mit kivánsz egy szóval fáidért?

Leguli a czélnál vala. Kurta volt az alku, s Matyi szokás szerint elég borsosan alkudott meg a diófák halálára.

Matyi általában nem vala elégedett Gyulával. A mennyire büszke volt fia míveltségére, annyira átallta, hogy mint mondá, czélt vesztve, otthon vesztegel. Homályos küzdései még mindig érezteték vele, hogy nősülésével kissé sűlyeszté nemzetségét; s ezt jól készült fia, mi könnyen emelheté ismét hajdani fényébe vissza! nem lehete tehát nem fájlalnia, hogy az minden hivatalviseléstől idegenkedék. E mellett az sem vala inyére, hogy Gyula a háznál tartózkodék. Bármily tisztelő, érett viseletű s engedékeny vala is ő, bármint látszék is a figyelmet megadni mostohájának, inkább óhajtná, kedvelné őt Matyi távol a háztól. Az ifjúnak komolysága, józan érettsége, szilárd viselete, s bár szerény, de szigorú erkölcse, s hol hibát és igazítni-valót látott, nyílteszű és szívű észrevételei – alkalmatlan fékek valának Matyi indúlataira és kedvteléseire nézve. Gyulának mentori szelleme alatt, mintegy kötöttnek érzé magát Matyi, szavában és tettében; s mi leginkább nyomasztá őt, az vala, hogy azon modorba nem lelheté be magát, mely fiávali bánásában biztos fonala lehetne, nem bírván folytonosan fentartani sem a nyájast, sem a tekintélyest. Mindkettőben gátlá őt annak eleven és nyomasztó érzése, hogy fiához, lelki erőre nézve gyönge arányban áll. Feszíté őt az is, hogy Gyulát, több jelenségekből elégületlennek tudá háza állásával és gazdasága folyamával. Innen Matyi mindent elkövete, hogy bérlőivel idő előtt végezhessen, s Gyulát házától elhelyheztesse; de azokkal, kik igen jutalmasan bérlének, nem boldogúlhatván, örűle, hogy Gyulát a kert elvoná; habár a nem kevés rontással, főkép fákra nézve, termési elmaradással ejtett új alkotásokat abban, nem épen a legjobb kedvvel szivelé is.

Léni sejté az apa és fiú közti vont húrt, s teljes erőből igyekvék azt ereszkedésre hozni; a minthogy maga is vala egyedűl az, ki a békét s kölcsönös tűrhetést köztök fentartá. Ha Matyi, ingereltetve Leguli által, ki Gyulát elóhajtá a háztól, kifakadással fenyegető borúban állott, Léni közbeveté magát pártfogásával, s Gyula tettét, szavát, kedvező tolmácslatival ártatlan színbe öltözteté, jeles tulajdonait gondosan előtünteté, felhordá minden szavát és tettét, mikből apja előtt fiúi tiszteletet fejtegethete ki; s így valóságos villámhárító lőn közte és fia között. Más részről kettőzteté Gyula iránti nyájasságát és figyelmét. Elszedé előtte atyja szavainak olykori fulánkjait, s ennek kegyével altatá az ifjat. Maga pedig, hogy fűszerezze otthoni tartózkodását, kedvteléseihez csatlá magát. Meglátogatá gyakran kertbeli munkáit, órákat tölte ezeknél vele, elragadtatást mutata alkotásaira, apró és könnyen teljesíthető saját kivánságait jelenté neki a konyhakertre nézve, s mindenben nyájasságot és bizalmat bizonyíta iránta. Szükségeiről, kivánságairól, szolgálatos készséggel gondoskodék. Reggelijét; ozsonnáját maga hordá ki a kertbe, vagy be a szobájába; fehérneműire első gond vala a háznál, s Gyula nem egyszer tapasztalhatá, miként mostohájánál, mellette minden más, ha kivel ütközésbe kelle jönnie, mellőzteték.

Gyula, mostohája iránti tartozó tiszteletében nem hibázott soha; de azt inkább kötelessége eleven érzetéből, mint vonzalomból tette. Most annyi sziveskedés után, nem állhatott ellent, mostohája iránt szívében kelő hálájának, bár különben attól némileg idegenkedett is. Kezdé megismerni csalatkozását benne, hiányos míveltsége mellett jó teremtésnek tartani őt, olyannak, ki atyja zajos természetéhez, tán ezerek felett legalkalmasabb lehete. Ennélfogva maga is viszont nyájas vala iránta, s mi alkalmat sem ereszte el használatlanúl, melylyel neki szivességet tehete.

Matyi, fiának hazajötte óta, vigyázóbb lőn mind viseletében, mind bor-italában. Azonban annyi erővel még sem birhata maga felett, hogy olykor az asztalnál meg ne tévedjen szokott mértékében. Így vala ez vacsora felett, midőn az idei szűk szénatermésre fordúlván a szó, Gyula a bélteki rétek soványságát róvá meg, s csodálkozását jelenté abban, hogy hazánkban, melynek termesztés és marhatartás a fő ereje és gazdagsága, oly csekély gond és szorgalom fordíttatik a rétek javítására. Magok a kender-földek, melyek inkább soványságot látszanak kedvelni, sok helyen bőven kövéríttetnek, míg a rétek magára a természetre hagyatnak. Vízzeli megfuttatásaikról, vagy hasznosabb fűmagokkali bevettetéseikről épen szó sincs. Ezen javítások hasznai bizonyságaira a német s francz tartományokat hozá fel.

Ott tán beretválják is a réteket? kaczaga Matyi, kit Gyula szavai, czélzást vonván ki azokból gazdálkodására, boszantának; mert a beretva természetesen lefogja azt is, mit a kasza hátasan szokott meghagyni a réteken. Így van az barátom, szóla Legulihoz fordúlva, ki épen nála vacsorála; küld ki fiadat utazni, s felibed okosodik! – Most egymást űzék a bortól s Leguli titkos javallásaitól hevűlt Matyinak durvaságai Gyula ellen. Gyula tisztelettel hallgatott; de Léni azonnal pártjára kelt, s már betanúlt modorjával csakhamar lecsillapította a zúdulatot. Gyula szobájába vonódék. Csakhamar utána belépe hozzá Léni, s nyájasan engesztelé őt atyja méltatlansága iránt. Gyulát igen megilleté ezen gyöngéd figyelme mostohájának, s mit eddig nem tőn, hálás érzetében megcsókolá kezét.

Léni erre nyájasan nyújtá ajkát, s anya és fiú, lágy érzelemmel csüggének egymás csókján.

Így többszörös siker-vesztett próbatételei, atyjának gazdasága és háztartása körűl, még inkább megerősíték Gyulát azon elvében, hogy csak szabadság és független állapot bírhatnak oly karba helyezni bennünket, melyből kihatólag munkálkodhatunk; csak ebből győzhetjük le hazánkfiainál, az akadékos előitéleteket, midőn üdvös újat, hasznos jobbat kívánunk behozni közéjök. Feltevé tehát magában, hogy addig míg önkezére kerűl, csak készűljön terveivel, a szebb és szabadabb jövendőhöz; mert úgymond, addig csak üres hang és képzelgés tanácsa minden javaslatunk, melyet példaadással nem támogathatunk.

Matyi naponként zajlóbb vala Gyula iránt, s az ifjú elkeseredéseiben, különféle terveken jártatá elméjét, az atyai háztól lehető szabadúlhatása végett.

Farsang utóján a szomszédban mulatság készűlt, s Biri csupa óhajtássá vált megjelenhetni abban. De Léninek nem vala kedve elmenni s így úrnő hiányában el kelle maradnia Birinek is. Ez kétségbeesésében bátyját fogá elő, s nyüzsge rajta, hogy menne vele. Gyula felforgatott érzelmeivel nem vágyott víg társalgásba, s huga kérését megtagadta.

Legalább hát mostohánkat bírd arra, hogy eljöjjön; esdekle Biri.

Ezt szintúgy megteheted magad is, felele Gyula.

De a te szavadra csak többet ad, mondá pajzán mosolylyal Biri. Előttem mit is titkoljátok, veté ledéren utána, rég tudom én, hogy szerelmesek vagytok egymásba.

Gyula felpattant székéről, s hugára bámúlt. – Hagymázban beszélsz leány? kérdé neheztelve. De Biri, mint ki bizonyos dolgában, nem hagyá magát kivettetni sarkából. Megengedem, hogy te bátya nem eszmélsz reá; de mostohánk hidd el horgon van, s apró gyanúit előraká, és gondolatlan szavaival, egy tövissel többet nyoma Gyulának szivébe. Biri nem volt nyílt szívvel bátyja iránt; mert ő az ablakon épen azon pillanatban tekintvén be Gyula szobájába, melyben világ égett, midőn Gyula és Léni egymást csókolák, teljes hiedelemben vala, hogy Gyula nem idegen mostohájától.

Gyula borzadozott, de Biri szokott könnyelműségével vette a dolgot, sőt hajlónak mutatá magát a titoknoknét játszani köztök. Gyulát bosszantá húgának aljasúlása, s csak azon győződés vigasztalá őt, hogy az inkább fontolatlan könnyelméjének, mint sűlyedt szívének következménye. Miként szokása vala, ha kedvetlen dolog sújtá, fegyvert vete vállára, s kimene a hegyek szabadjába, vagy megemészteni bánatát, vagy orvoslását találni annak. Itt azonnal hajlott a dolgot egyedűl Biri könnyelműsége jelenségeűl venni, apróbb ütközései eloszlának, s ezentúl szoros ügyelést tévén föl magában, nyugodtan tére haza.

Azonban a gonosz Biri jól látott. A szerelem jelenségeinek nyomozásában, alkalmasint biztosabb tapintattal bir a szép, mint a férfi nem; csaknem biztosabban sejt amaz, mint ez tud. Biri felfogá s egybeveté Léninek ügyetlen pillantásait, melyek olykor Gyulára esének, szokatlan sziveskedéseit és irántai éber figyelmét, körűltei dolog-kereséseit, s több efféléket, mik zsenge pörsenései a fakadozó indúlatnak, s kiszámolá azokból az igazságot. Léni inkább körűlményeibe, mint személyébe Matyinak lévén egykor szerelmes, összekelés után hamar megtelt újdon állapota ingereivel, s bár hiúságát betöltöttnek érzette is, nem szívének ürességét. Egész erővel lepé ez meg, a mint Gyula utazásából haza tére. Az ifjúnak fejdelmi termete, hidegség és eltolás nélkűli férfias komolysága, szilárd viselete és tartása, egyszerre ostromba fogák szívét és érzelmeit. Minden józanságát és önmagáni hatalmát össze kelle vennie, hogy el ne árúlja forró kívánatait. Léni minden elhanyagolt neveltetése mellett is, sejté vétkességöket ezeknek; s eleinte, miként elsőbb otthon-tartózkodásakor is Gyulának, nem valának neki czéljai a körűltei kedvkeresésekben. Szívesen legeltek szemei az ifjúnak kellemein, kedvesen telt ideje, ha ez utazásait beszélé, édes kéjt érzett szomszédságában; de mindezek csak homályban álló jelenségei valának, Léni kelő indúlatjának, melyet az anyai viszony is mentegetett előtte, s az idő eszméletlenűl érlelt nagyobb és nagyobb erőre. A kisértetteli egyszeri megvívásra, sőt annak legyőzésére is, gyakran oly szív is elég erőt és szilárd elszánást bír összegyűjteni magában, mely a naponkint megújuló ostromnak megfelelni nem képes, s elgyengűl alatta. Léninél is így vala ez; vívásai naponként gyöngébbek valának, indúlatja naponként zajlakodóbb, s rajta erőt venni alig álla többé hatalmában.

Gyula azonban figyelmessé tétetvén Biri által, ügyelőbb lett mostohájának minden mozdúlatára, s hűledezett, látván a gyászos jelenségeket, mikről álmodni sem bírt volna. Iszonyodott benne az erkölcs és fiúi tisztelet; s annyira hátravonta magát mostohájától, hogy majdnem botrányt okozott a háznál. Gyakran azonban azt volt vélni kénytelen, hogy csalatkozik; mert Léni jobb eszméleteiben, hogy segélje szívében a szent kötelesség győzelmét, szintúgy visszavonakodék Gyulától, s csak őrzetlen pillanataiban árúlá el boldogtalan indúlatját.

Így telt el a tél, s a tavasz élete megzöldűlt a mezőben. Megnyílt Gyula kerti munkája is, s mihelyt teheté, azonnal ismét kerti mulatójába hurczolkodék, hogy ezzel is távolabb eshessék mostohájától. A kedves évszak kecsei, igérve fejledeztek most Gyula kertalkotásain; szem és szív elbájolva mulatoztak azokon. Kettős szorgalommal látott most Gyula azon munkákhoz, melyek ősszel elmaradtak, s ezek és kertje valának most világa neki.

Egy délután Gyula ültetéseit nézeglé, közel hozzá Panna asszony, a vadászné, veteményt gyomlála. Egy darabig oldalgott ez az úr körűl; de mindinkább közelebb simult hozzá, fel-feltekintett munkájáról reá, zörgött, köhögött, hogy észrevétessék, s akként intézte a dolgot, hogy végre figyelmessé kelle lennie Gyulának reá.

Kend az Panna asszony? kérdé ez.

Én vagyok, nagysága! felele Panna, kezet csókola nála, s szivesen hálálkodék neki.

Hogy van kend? mintha megsoványodott, megütődött volna?

Nem csoda, felele az asszony, kötőjébe törülvén nedvesedő szemeit; a boldogúlt asszonynyal sírba szálltak az én napjaim is. Ekkor megerede szájából, Marinak és a hajdani időknek magasztalása és újabbak mostohasága elleni panasz. Gyula szükségbeni sinylést vélvén nála, egy pár ezüst pénzdarabot akara kezébe nyomni, de Panna asszony, sok unszolásira sem fogadá azt el.

Élhetek, csókolom kezeit nagyságának; így szóla, s szegény embernek ez elég. Nem is azért esengtem ide – hanem – hanem – Itt elhallgatott Panna asszony és körűltekintgetett, mintha lesetéstől remegne.

Hát mi baj van Panna asszony? kérdé figyelmezve Gyula.

Menjen nagysága azon bokrok közé, a kertész laka mögé, majd én is utána kullogok, mondá súgó hangon Panna.

Gyula ismerte a hű lelket, s szavára megindúlt a jegyzett hely felé, nem tudván: mit véljen e szokatlanságról?

Csakhamar utána lopódzott Panna. Itt újra megcsókolta Gyula kezét. Engedjen meg nagysága, így szóla, ha botor parasztnő létemre, nem tudom az úri emberséget. – Boldogúlt édes asszony-anyja kegyes asszonyom volt – isten nyugosztolja! – tudom nagysága nem neheztel, ha egy kérdést merek. – Itt megint elhallgatott Panna, s küzdeni látszott magával: tegye-e kérdését, nem-e?

Gyula biztatta, s Panna, miután az ifjú úrtól többszörös fogadást csikart ki, hogy nem neheztelend, félig elfordúlva és szemlesütve, e kérdést tevé: hogy van nagysága a mostohájával?

Panna asszony látván Gyula elhalványodását, mintegy maga is megijedt vakmerőségén, hirtelen megragadá Gyula kezét és ajkához nyomá azt: ó én ostoba, mit kérdek? Így szóla; hiszen az én boldogúlt asszonyom fia, nevelése, istent nem feledhet! Nagysága tudom ártatlan, bizonyosan ártatlan, mint egy husvéti bárány!

Az vagyok, jó Panna asszony, isten látja, az vagyok! felele Gyula; de mondja meg nekem, miként jő ezen kérdéshez?

Engedje meg nagysága, hogy ostobául kimondom. Már régen ver a szele, hogy az ifjú asszonyság és nagysága egymás után esenkednek; mert a cselédség lát és hall mindent a ház körűl, mikről az uraság nem is álmodik. Az én napom ugyan az udvarnál már lehúnyt; eszembe jutott kegyes jó asszonyom, édes asszonyanyja nagyságának, eszembe: miként élt halt fiáért, megszorúlt szívem bánatomban! Elmégysz, gondolám magamban, megmondod nagyságának, hogy suttognak, de te nem hiszed: mert jó anyának jó gyermeke fél az efféle kárhozattól.

Gyula megköszöné Panna asszony hűségét, s a kert hátúlsó ajtaján, átallván tanút gyötrelmének, kimene a szabadra. – Ennyire ment hát már a dolog, hogy cseléd és falu suttogják gyanúit atyám háza becstelenítésének? Így tünődött magában s eszméletlenűl anyja sírjához jutott. Merően nézett kiskorig halmára, majd könny szökvén szemébe: áldott hamvak, kik itt nyugosztok, így szólt ellágyúlva, s térdre omlott a sír hantjára, ihleljetek erőt az ifjúnak gyötrelmére! – Egy szellő suhana el a sírhalom felett, s annak fűszálait lengeté. Gyula, szelid anyjának lelkét sejté abban, s felszökvén: nem, nem! így kiálta, el, messze innen, a merre két szemem viszen! felmentlek gyarló nő veszélyes vívásod alól, elviszem magammal a bűn alkalmát, melyet úgy látszik önmagad is kárhoztatsz! – Egyszerre kőszálként szilárdúl álla föltétele, hogy elhagyja az atyai udvart, melyben úgy is czéltalan henyeség epeszté őt, s önerejére bizza a világban sorsát. Eleinte néhány napot akart várni, czélja kivitele előtt egyet-mást óhajtván még rendbe hozni; de majd meggondolván magát: nem! így szóla eltökélve magában, halasztás, hol futnunk vagy jót tennünk kelle, egyik rejtett horga a pokolnak! Holnap megyek! s haza tére titkon megtenni intézkedéseit.