MIKES KELEMEN LEVELEI. (continued 2)

CXX.

Rodostó, 15. máji 1736.

Azt ne gondold, néném, hogy megholtunk volna. Még élek; mert eszem és írok: a halottak pedig úgy reá tartják magokot, hogy egyiket sem cselekszik. A testünk mindennap jól lakik, de az elménk igen koplal a vígasságtól. A többi is érzi a maga bibijét; de én duplán érzem – mind a magamét érzem, mind a másét kell néznem, haszinte nem tehetek is rólla. Én soha ilyen állapotban nem voltam, ne is adja isten, hogy többször legyek. Legkissebb vígasztalásom nem lehet – a jó isten valóságoson magamra hagyott engemet. Mindennap a sok bosszút látom: de isten kegyelme nem engedi, hogy érezzem. Akikkel legtöbbet vagyok, és akik legtöbb jó szót adnak, és nagyobb barátságot mutatnak, ugyanazok akarják meghomályosítani becsűletemet. Egy kis jó kedvem nekik méreg, és kedvetlenségem előttök kedves. – Mindennap újítják ellenem való beszédjeket. Mindezeknek pedig, néném, nem más az oka, hanem hogy ki nem osztogatom nékik a fejdelem jószágát. Hogy pedig ki nem osztogatom, azt gondolják, hogy magamnak tartom. Hadd beszélljenek, csak én az igaz úton járjak.

Már másutt megcsillapodott a hadakozás. Augustus lengyel király. Dom Carlos neápolisi király. A lotharingus herczegnek Lotharingiáért a Toscanumi herczegséget adták. És Lotharingiát a franczia Stanislaus királynak adta, hogy bírja holtig, és így kiki megelégszik a részivel. Itt pedig más hadakozás kezd gyuladni a töröknek a muszkával. Már a boncsokokot kitették Konstancinápolyban, az a jele a hadakozásnak, és hogy egy holnap múlva a vezér megindúl a hadakkal. Az isten, aki minden dolgokot vezérel, adja vígasztalását nékünk.

CXXI.

Rodostó 15. aug. 1736.

Egynehány leveleimre csak nem vehetek választ. Már elkezdettem volt magammal hitetni, édes néném, hogy a vezérrel elmentél volt táborban. De hiszem onnét is lehetett volna már választ adni leveleimre. Itt az a híre, hogy a vezér a Duna mellé szállott táborban. A muszkák pedig Tatárországban igen vadászszák a tatárokot – ha mind megeszik sem bánom. De azt bánom, hogy itt olyan szomorú életet kell élnünk. Ellankadott szívünk és kedvünk – csak a sok suhajtást kell hallanom. Egynehány rendbéli leveleit vettem a fejdelemnek, amelyekkel mégis megvígasztaltam a több kenyeres társaimot. – De a vígasztalás csak harmadnapig tart, azután ismét a suhajtást kezdik el. Énnekem mindenikét kell vígasztalnom és biztatnom; énnekem pedig még nagyobb szükségem volna a vígasztalásra, mint másoknak; de engemet csak az egy isten vígasztal, és ő ád erőt a kereszthordozásra. Magamban kell megfojtanom szomorúságimot. Haszontalan volna sok bajomot mások eleiben terjesztenem. Desőt még, ami legnehezebb, meg kell magamot tűrtöztetnem, és úgy tétetnem magamot, mintha legjobb kedvű volnék; holott belsőképen mind mást érez a szívem.

Minden leveleiben a fejdelem írja, hogy eljő, de még itt nincsen. Azonban a szükség szaporodik, a baj és a panasz nagyobbodik, és, minthogy nem tudnak kit okozni, engemet szűntelen látván reám fordítják panaszokot. Azt sem bánnám, csak nekik használna. – Amely állapotban teszen isten, ahoz kell magunkot alkalmaztatni. Sokszor jut eszemben a szegény urunk jövendőlése; mert egyszer a többi között a vásárlásról való számadást hogy oda adtam volna, – mert én vásároltattam ami a köntösihez és a házbéli eszközihez kívántatott – a fizetőmester, aki vásárolta parancsolatomból, nekem számot adott, én pedig azt a számadást megmutattam a fejdelemnek. De azt jó megtudni előre, hogy szegénynek olyan természete volt, hogy a számadásban nem nézte, hogy miért adtanak harmincz vagy negyven tallért: hanem, ha tíz vagy tizenkét poltura érő portékát olcsón vettek-é vagy drágán. Az olyan apró állapotban mindenkor gáncsot talált. – A számadásban tehát egynehány poltura érő portékán megakad a szeme, és kezdi mondani mintegy nehezteléssel, hogy drágán fizették, nem kellett volna úgy venni. Én azon szokásom ellen felindúltam, mert nekem úgy tetszett, mintha bennem kételkedett volna, és mondám mint goromba: ha bennem kételkedik, parancsolja másnak aki vásároltasson. Erre szegény semmit nem felel, csak a kezembe adja a számadást, és elfordúl tőllem érdemem szerént – én is kimegyek. Másnap semmit sem szól hozzám, én pedig csak várom, hogy szóljon. Még másnap, akkor sem szól semmit is – a már nekem nehéz volt, mert megüsmértem ostoba cselekedetemet. Harmadnapján már nem tűrhettem, bémegyek utánna az íróházában, ott eleiben borúlok, és könyves szemmel csókoltam kezét, és kértem bocsánatot. Erre az a ritka és nagy ember megölel, és mondja: „Megbocsátok – sokszor eszedbe jutok én neked, ha meghalok – sokszor megemlegetsz engemet: de akkor késő lesz.“ Ha akkor sírva hallottam ezeket a szókot, most könyves szemmel jutnak eszemben. Bé is teljesedtek. – Isten így akarta – mindenben dicsértessék szent neve. Megmondottam, hogy a szomorú levélnek rövidnek kell lenni, azért el is végezem.

CXXII.

Rodostó, 6. decemb. 1736.

Hálá légyen istennek. Ha sokára is, de elérkezék Rákóczy József. Azt gondoltuk, hogy mindakettő eljő: de csak a nagyobbik jött el. A hajó Gallipolinál maradott – maga egynehányad magával ide jött szárazon. Tegnap estve nem akarván közinkben jönni, csak a vendégfogadóban szállott. Elérkezését tudtomra adatván, oda mentem hozzája. Ma is voltam egynehány órát véle, mivel Konstancinápolyban ment. Még nem tudhatok ítéletet tenni felőlle. – Isten tudja, micsodás lesz. Csak azt vettem észre, hogy haragos. Éppen jókor érkezett. Nekem azon örűlni kell – a sok bajtól megmenekedem. Nem volt több tíz tallérnál az egész ház költségére. De aki a fogat adta, ennünk is ád.

RÁKÓCZY JÓZSEF FEJDELEMNEK EBBEN AZ ORSZÁGBAN ÉRKEZÉSÉRŐL VALÓ LEVELEK.

CXXIII.

Rodostó, 2. jan. 1737.

Adja isten, hogy az ő áldásával és vígasztalásával kezdhessük és végezhessük ezen esztendőt. A fejdelem egynehány napot múlatván Konstancinápolyban, a bújdosó felekezeti közé az elmúlt holnapnak 17-dik napján ide visszátért. Ennek a hirtelen való visszátérésnek pedig oka az, hogy mihent a porta megtudta, hogy Konstancinápolyban érkezett, mindjárt megizente, hogy ide visszátérjen. – Nem is kelletett volna oda menni: de Bonneval volt az oka. Mert minthogy a portának a császárral való békesége még tart: desőt még minthogy a császár, a porta és a muszka között való közbenjáró, a porta nem akart okot adni a császárnak a panaszra, hogy miért hozatta maga mellé a fejdelmet; mert itt igen tartanak attól, hogy a császárt valamiben megboszontsák – mert nem akarnak két ellenséget csinálni – az egy is elég most nekik. Ezen okból küldék oly hamar visszá a fejdelmet, aki is mint fogja magát hozzánk alkalmaztatni, nem tudhatom: de amint észre kezdem venni, igen messze esett almafájától. Légyen isten akaratja – másszor többet.

CXXIV.

Rodostó, 3. martii 1737.

Bezzeg, néném, nyertünk mi a változásban, mint Bertók a csíkban. Vígasztalásunkra vártuk ezt az ifjú fejdelmet: de szomorúságunkra jött. A szép rendtartást, amelyet az atyja szabott volt közöttünk, és amelyet oly igen igyekezett annyi esztendők alatt megtartani és megtartatni velünk mind holtig, azt a fia harmadnap alatt felfordítá, és annak elrontásán kezdé el az itt való életét úgyannyira, hogy olyan kevés idő alatt abban a keresztyéni, és fejdelemhez illendő rendtartásban csak egy kis fótocska sem marad meg. Minden eltöröltetett, és csak a nagy rendetlenségnek ködje szállotta meg a házunkat. Csak ebből elítélheti akárki, hogy mit remélhetünk, kivált mí, akik olyan nagy fejdelmet szolgáltunk volt, akinek minden dolga okosságból, rendből és kegyességből állott. Most pedig mind ellenkezőt látunk; mert a rendet nagy rendetlenség követte; az okosságot a hebehurgyaság, a kegyességet a harag és az idegenség, ugyannyira, hogy harmincz esztendőtől fogva való bújdosásunk oly súlyosnak nem tetszett, mint már ez a három holnap. Most suhajtjuk leginkább a mi megholt urunkot; mert szomorúan kell néznünk az atyja és a fia között való vagy külömbséget. De már ebben benne vagyunk.

Mihent ide érkezett, az atyjának minden jószágát híven keziben adtam. Való, hogy káromlás nélkül nem maradtam; mert a hamis atyafiak sokkal vádoltanak, és a hamis vádolásra a fejdelem sokat vizsgálódott utánnam alattomban; de becsűletem megsértésére valót semmit nem talált. Ezt nekem maga is megvallotta. Nincsen semmi jobb, mint az igaz úton járni. A volna kívánatos dolog, hogy az atyja nyomdokát követné; mert a bizonyos, hogy a porta vizsgálódik utánna, hogy micsoda természetű? – Az kérdhetnéd néném, hogy én mint vagyok az elméjében? Csak úgy, mint a többi. Nekem csak istenfizessét sem mondott azért, hogy jószágára, cselédire viseltem gondot. – Itt tegnap nagy földindúlás volt. A föld sem nyughatik alattunk. Jó egészséget, néném.

CXXV.

Rodostó, 20. julii, 1737.

Itt, néném, minden dolgaink rendetlenűl és zürzavar módjára folynak, és minden felfordúlva – csudálom, hogy mi is a lábunkon és nem a fejünkön járunk. A bizonyos pedig, hogy az isten ebben a fejdelemben sok szép talentumot adott. Eszet szépet adott, és ha azt úgy oktatták, nevelték volna mint kívántatik, dicséretre méltó dolog lett volna. De a természetét kellett volna megzabolázni, és rendben venni még igen ifjú korában. De mindenben szabaddá hadták, és a természet rendetlenné, változóvá és állhatatlanná lett – azért is oly haragos és változó. Arra soha sem tanították, a természet sem vitte reá, hogy azon inkább igyekezzék hogy szeressék, mintsem féljenek tőlle. Minthogy bővségben nem neveltetett volt, hanem csak nagy szabadosan, azért se azt nem tudja, hogy mi a fösvénység – se a helyes megtartás – se azt, hogy mi légyen a helyes adás – se azt, hogy mi légyen a nemzetihez való szeretet; mert soha a nemzetivel nem társalkodhatott.

A már bizonyos, hogy ebben a holnapban a császár a passzaroviczai békességet a törökkel felbontotta, és letévén a mediátorságát a muszka mellé állott. Ha lehet-é olyanformán a békeséget felbontani, vagy sem, azt a theologusok végezzék el; mert azt elvégezték, hogy nem keresztyéni tartás a hitetleneknek a hitet meg nem tartani. Mivel a töröknek az isten szintén olyan igazságos, és örökös istene lévén, mint nékünk, őhozzája is olyan igazsággal vagyon, mint hozzánk. Azt nem tudom, mikor bontotta volna fel a török a békeséget; de azt tudom, hogy egy keresztyén császár felbontotta – meg is büntetődött érette. Az olyan példán most is lehetne tanulni. A törökök, ha azt nem reménlenék, hogy az isten most is igazságot teszen nekik, kétségben esnének. Aminthogy igen tartanak, méltán is; mert két nagy és hatalmas császár ellen kell hadakozniok, akik ketten Európából kiűzhetik – de tegyük utánna, ha isten úgy rendelte. Talám már errevalónézve a portán is inkább néznek reánk; mert még most igen rossz renden vannak dolgaink. – Érdemlünk-é egyebet?

CXXVI.

Rodostó, 13. sept. 1737.

A békeség fel lévén bontva; azért a portának sem lévén szükséges, hogy arra vígyázzon, amire eddig kelletett vigyázni; erre való nézve a kalmakán egy levelet külde ide egy vezéragától, amelyben tudtára adja a fejdelemnek, hogy a porta kívánja Konstancinápolyban való menetelét: a porta meg akarván ezzel mutatni, hogy teljességgel való ellensége a német császárnak, és belőllünk ijesztőt akar csinálni. Szegény fejdelem, ha most élne, mit gondolna, és mit csinálna? Mert azt sokszor hallottam szegénytől, hogy nem kívánja a portának a némettel való hadakozását; mert irtózik a törökkel való hadakozástól, és hogy inkább szereti itt halálát, mintsem azt látni, hogy érette rablásokot tegyenek Erdélyben. Elég a, hogy mi bémegyünk, isten tudja mire. Azt is jó megtudni, hogy új vezért tettek a táboron. Többet nem írok, mert készűlni kell. Amely helyben pedig sok esztendőket töltött valaki, onnét nehezen mozdúl ki. Jó egészséget, néném!

CXXVII.

Konstancinápoly, 21. sept. 1737.

Elhagyók, néném, Rodostót annyi esztendők múlva. Kibontakozánk onnét, de hogy? csak herdiburdi módjára. A fejdelem csak kevesed magával indúla meg: de úgy, mintha az ellenség lett volna a hátunkon. Még csak annyi időt sem adott magának, se nekünk, hogy a portékáit elrakják. E talám csak arra való volt, hogy elmondhassa, amit nékem mondott: „Nem halok én itt meg, mint az apám.“ Nem felelék reá, de gondolám, hogy talám még Erdélyben sem. Elég a, hogy tegnap ebédtájban a város mellé érkezvén, egy udvarházhoz vivének. Ott a császár tisztei a fejdelmet megvendégelék. Ebéd után mind a fejdelem, mind mi alánk paripákot adának. Onnét megindúlván pompával kísérék a császár tisztei a szállására, amely csak egy szőcs háza, de kényesen ellakhatik egy fejdelem benne. A házak mind fel voltak ékesítve az ide való mód szerént a császár parancsolatjából.

Minthogy még itt igen újak vagyunk, azért semmi új dolgot nem írhatok többet, hanem csak azt írom időtöltésért, hogy olyan nagy állatot láttam, aki felől gyermekségemtől fogvást hallok beszélleni, és kívántam látni. Már ebből észre veszi kegyelmed, hogy az egy elefánt. Ez a nagy állat egérszőrű. A feje olyan, valamint írják. A fülei, valamint az asszonyok legyezője. A szájából kétfelől két vastag fog nő ki, mint a karom. Azok pedig hosszak, és az ételre azok neki nem használhatnak: de az is bizonyos, hogy a természet azokot neki hasznára adta – az is bizonyos, hogy az esztergálosok sok szép drága munkára fordítják azokot. De amit leginkább csudáltam abban az állatban, – az orrát – de orrnak nem mondhatom, mert az orra végiből jő ki egy fityelék, valamint a pujkának. A pedig hosszabb fél ölnél, és vastag mint a karom. Az úgy hajlik, mint egy korbács – annak a vége olyan, mint egy disznónak az orra, két lyuk megyen fel rajta mind végig, valamint két szivárványon. Azon szívja fel a vizet, mikor iszik, vagy mikor magát mossa, azzal fecskendezi. Azzal ád magának enni – a neki olyan, mint nekünk a kezünk. Ő azzal egy polturát felveszen, ő azzal egy csomó szalmát felveszen, és magát mindenütt legyezi; mert a farkának azt a hasznát nem veheti. Akit pedig azzal megüt, meg vagyon ütve. Egyszóval, nem lehet kigondolni, aki azt nem látja, hogy mennyiféle hasznát veszi ő annak. A lábai mindenütt egyaránsú vastagságúak, mint az oszlop – vannak olyan vastagok, mint egy embernek a czombja. A magassága 13 arasz volt – de e még csak a kisdedek közűl való. Csudálatos az isten az ő munkáiban. Elég már arról a nagy állatról beszélleni.

CXXVIII.

Konstancinápoly, 11. octob. 1737.

A fejdelem 7-dikben a kalmakánnál volt audientián, aki is egy paripát küldött a fejdelem számára. Hasonlóképen mindenikünk alá is szépen felöltöztetett lovakot. A csauz pasa jött a fejdelem után, és nagy pompával vitte a kalmakánhoz. Ott csak kevés ideig lévén, egy nyusztos mentét adata a fejdelemre: mireánk pediglen mindenikünkre egy kaftánt, és azután mindnyájan megcsókolók az ő kalmakáni kezét, és visszátérénk hasonló pompával. Elkezdők a komédiát, mert itt azt gondolják, hogy mentől nagyobb becsűletet tesznek nekünk, a német annál inkább megijed. Én már másodszor látok ilyen komédiát ebben az országban. A theátrumról hogy szállunk le, meglássuk. Gratiánus azt mondja, hogy mihent a czitromból a levit kifacsarják, elvetik – és mikor az ember a csorgóból akar innia, meghajol előtte; de azután hátat fordít neki. Ilyen a világ!

A tegnapi napot nem mondhatom, hogy elvesztettük volna; mert a moldovai és havasalföldi vajdánékot volt a fejdelem látogatni csak kevesed magával. Mindenik reá tudta magát tartani. A fejdelmet megajándékozták – bennünket is egyegy keszkenővel. Mindenik czifrán volt. Mindenikének pedig a szépségével a férje megelégedhetik. Férfiú cselédjeket igen keveset láttam, de szolgálót mindenikénél nagy sereggel – valamint egy majorháznál a sok tyúk. A való, hogy a mi fejdelmünk igen hideg szemekkel nézte ezeket a görög fejdelemnéket, se a szép tyúkoknak balfelől való gondolatot nem adott; mert még abban az órában is a hideg volt rajta, amely már egy darab időtől fogvást csaknem mindennap vagyon rajta, és amiolta ebben az országban érkezett, az egészsége teljességgel megromlott. Talám az is okozza a minden kicsidért való haragját. Való, hogy egy szempillantás alatt elmúlik: de minden szempillantásban megújúl. Jó egészséget, néném.

CXXIX.

Konstancinápoly, 3. decemb. 1737.

Már ezután, néném, csak a pompáról kell írnom. Ma egy nagyon menénk által, amelyet leírom, ha únadalmas lesz is.

Tegnap a porta tudtára adatván a fejdelemnek, hogy ma audientiája lenne a császárnál, azért ma jó hajnalban a fejdelem hajóra üle az egész udvarával, és a konstancinápolyi kapu előtt kiszálla. Ahol már várt bennünket a csauz pasa sok csauzokkal és lovakkal. – A fejdelem a császár paripájára ülvén, mi is más paripákra, nyolcz órakor a császár második kapujához érénk. A fejdelem a lóról leszállván, egy kevéssé a kapu között leülteték. E pedig csak azért volt, hogy megmutassák, hogy a császár kapujánál várakozni kell, akárki legyen a. Egy kevés idő múlva a csauz pasa megjelenté, hogy már bé lehetne menni. A második kapun bémenvén csaknem olyan udvarra találánk, mint az első. Ebben az udvarban pedig jobbkéz felől valának egy csuportban mintegy ezerig való jancsárok – az udvaron pedig vala lerakva messze egyik a másikától ötszáz tál étek. Amidőn az udvar közepén valánk, egy kiáltásra a jancsárok nagy zúgással a tálakra rohanának, valamint az ellenségre, hogy ki kaphat el hamarébb egyet belőlle – egy szempillantás alatt egy tál sem marada a földön. A pedig szokás, hogy a császár így megvendégelje a jancsárokot azon a napon, amelyen fizet nékik. A pedig igen rossz jel a császárnak, amidőn a jancsárok nem akarnak futni az ételre. – Balkéz felől pedig az út mellett 12 paripa volt sorjában – mindenikét két ember tartotta ezüstlánczokon, és mindenik gazdagon fel volt ékesítve – kivált a négy utólsó; mindenikének rubintos szerszáma volt, a fejeken toll, és gyöngygyel varrott csábrág rajtok. Ezeknél se szebb lovakot, se czifrábbakot nem lehet másutt látni. – A fejdelem előtt két csauz pasa menvén, a dívánházban bémene. A kalmakán és a több főrenden lévők felkelének, és köszönték, és a szokott helyre leülteték. A dívánház pedig négy szögeletű nagy bolthajtásos palota. A kalmakán a vezér helyett középben a fal mellett ült, a több tisztek kétfelől. A vezér feje felett pedig egy kis ablak vagyon, ahonnét a császár mindent láthat és hallhat, de őtet nem láthatják. Azután a szokás szerént olyan embereket hívának bé, akiknek valamely perek vagy panaszok volt. Ezek egyenként menvén a kalmakán eleiben, supplicátiót adának néki – a supplicátiót felszóval elolvasák – egykét szóval, arra mit felelt a kalmakán, a supplicátióra felírták, és a kérőnek a keziben adván a házból kiigazították. Azután más rendbélieket vivének eleiben, azokkal is úgy bántanak. Fél óra alatt húsz személynek elvégezé minden baját és perét. A vezér egy szovával minden törvénykezésnek véget vet, igazságot teszen egy szempillantás alatt akármely nagy dologról, akit halálra ítél, azt mindjárt viszik akasztani, akinek a jószágát visszá akarja adatni, a mindjárt végben megyen. – Ezek a rövideden való törvényes dolgok véghez menvén, azt szép dolog vala nézni, azután a palota közepiben három sorjával kilenczszáz erszény pénzt rakának mind bőrzsacskókban. Egy kevés idő múlva érkezék a csauz pasa a császár parancsolatjával, a kalmakány eleiben mene az ajtóig, elvevé tőlle a parancsolatot, a fejére tevé és megcsókolá, és helyére üle, és elolvasá. Amelyben a volt, hogy fizessen a jancsároknak. Azonnal parancsolá, hogy kezdjenek a fizetéshez. Egy óra alatt azt a sok pénzt mind kihordák nagy renddel és csendességgel. A meglévén, valakik a dívánban ültenek, mindenik eleiben egy asztalt tevének, és mindenik asztalra egyaránsú étket vittek egyszersmind. Legalább mindenik asztalra vittek egymásután húsz húsz tál étket. De azzal az ebéd nem tarta tovább fél óránál, mert a török gyakorta eszik, de keveset egyszer. Egy tálból két-három falatot eszik, azt mindjárt elviszik, mást tesznek helyiben – abból is annyit, és így mind végig, ha száz tál étek volna is. – Ebéd után a dívánházban olyan szomorú hallgatás volt egy óráig, mintha senki nem lett volna a házban: noha tele volt. Azután két csauz pasa az ajtóig jövének, a két kadileszkert kiszólítták, és a császárhoz vivék. – Egy fertály óra múlva ismét visszájövének a kalmakányért, aki is felkelvén a kaptán pasával a császárhoz menének. Egy kis idő múlva a fejdelemért is eljövének, és oda vivék, akire egy nusztos kaftánt adának. Mihent a császár eleiben érkezék, akit is köszöntvén a császár felelé néki: „Az apád énhozzám sok ideig való hűséggel volt, gondolom, hogy te is fogod aztot követni.“ A fejdelem kijövén a császártól, mi is mindnyájan kaftánban lévén, a második kapun kivűl a császár paripájára üle, akit is oda ajándékozák; mi is lóra ülvén a szállás felé indulánk. A csauz pasa a fejdelem előtt ment, a szállásig kíséré, és vége lett a komédiának, és ennek a levélnek.

CXXX.

Konstancinápoly, 16. decemb. 1737.

Ma megláthatók, hogy miért kap az ember e világon. Az Aesopus mondása mindennap bételjesedik; mert ez a bölcs, ha pogány volt is, de igazat mondott; mivel egyszer azt kérdették tőlle, hogy mit csinálnak az istenek az égben? azt felelé reá: „Hogy minden dolgok csak a, hogy kit felmagasztaljanak, kit megalázzanak – egyiktől elvegyék, a másiknak adják.“ E ma megtörténék a vezéren. Aki is a táborról visszátérvén, nagy pompával ment keresztűl a városon. Talám ugyan érzette, mert szomorú ábrázattal láttuk. A Mahomet zászlóját a császár udvarában letévén, a házához alig érkezék, hogy a pecsétet elvették tőlle, és a vezérségből kiiktatták. Mindenit elpecsételték, és a kalmakánt tevék a kerékre, hogy ott üljön, amég lehet. Ennek a neve Mehemet Gyümrühcsi. Még eddig hozzánk jól volt. De még eddig mi sem tudjuk, miben vagyon dolgunk. Ez a vezér fővámos volt – elítélhetni, ha tud-é hadakozni. Ő lássa, csak hozzánk jó legyen. Jó egészséget, néném.

CXXXI.

Konstancinápoly, 25. január. 1738.

A vezér tepnap megizené, hogy három vagy négy nap meg kelle indúlnunk, és hogy ma a vezérhez kellene menni. Oda is menénk nagy vizes pompával; mivel nagy eső volt. A vezér melléje ültetvén a fejdelmet, egy kevés idő múlva kávét adata, és a fejdelemre egy nusztos mentét adának, és minket felkaftányozának. E meglévén, a vezér és a fejdelem felkelének, és a vezér a fejdelem kezében adá az ethnamét, amely levélben a császár erdélyi fejdelemnek üsméri lenni a fejdelmet; a fejdelem is a vezér keziben adá a portával csinált szövetségnek levelét, és elbúcsúzának egymástól – és a nagy esőben mégáztatók a kaftánt. Ebéd után pedig a császár harmincz lovat külde a fejdelemnek – a fele szép paripák voltak, a fele közönséges lovak, és ezek mellé egy bécsi hintót hat lóval. Elég a, hogy mi már készülünk a bévett szokás szerént, tudniillik igen szép rendetlenséggel; mert holnapután el kell indúlnunk, vagy akarjuk vagy sem. Azért nem írhatok többet.

CXXXII.

Drinápoly, 5. febr. 1738.

Kedves néném, mi ide érkezénk úsztatva; mert azt elmondhatni, hogy mindenütt úsztattunk a sárban. De már azt is meg kell mondani, hogy mikor indúlánk ki abból a császári városból. Elvégezvén tehát ott a komédiát az elmúlt holnapnak 27-dik napján, elkészűlvén nagy hirtelenséggel, elindúlánk ebéd után ritka és fényes rendetlenséggel. Mert hogy a portán és másutt nagyobb ítélettel legyenek irántunk, a porta két kapicsi pasával kísérteté ki a fejdelmet a városból. Egy pediglen mindenkor mellettünk fog lenni, hogy gondja légyen az úton mindenre, és egy defterdár, aki fizessen. Még itt leszünk vagy két nap. Előre ellátjuk, micsoda kedvetlen útazás lesz a mienk, mind az időre, útra, és más okokra való nézve. Itt nagy tisztelettel és becsűlettel fogadták a fejdelmet. Az útban hosszú levelet nem lehet írni, azért elvégezem, és jó egészséget kívánok kegyelmednek.

CXXXIII.

Csernavoda, 19. febr. 1738.

Mi, istennek hálá, ide érkezénk tegnap, igen nagy bajjal: de egészségesen. Tegnap húshagyó kedd volt, de mi még tegnap kezdettük a bőjtöt, és ha mind úgy bőjtölünk, amint elkezdettük, koplalás lesz a vége; mert semmit sem találtunk. Talám jobb lesz ezután; mert itt fogunk maradni egy darabig. Útunk pedig igen havas volt – főképen, hogy általjöttünk a hegyeken. Csaknem mindenütt jó bulgár faluk vannak, ahol ennivalót lehetett találni – bort eleget. Már azokban a falukban szalonna elegendő, amely Törökországban igen ritka liktárium. De elsőben a bulgár asszony előtt keresztet kell vetni, és úgy ád szalonnát: másképen nem adna. Oka ennek az, hogy ha egy töröknek adna szalonnát, azt mások meglátnák, lakoznék érette. Csernavoda igen ocsmán helytt vagyon: de nagy falu, szép házak vannak benne. Fele oláhok, fele bolgárok lakják, kevés török. De gazdag kereskedők vannak itt. Mind inkább Erdélyben kereskednek. A házak mind egyformán vannak építve. Többet is írnék, ha volna mit. Én pedig maradok kegyelmednek.

CXXXIV.

Csernavoda, 5. martii, 1738.

Talám már az írást el is felejtette kegyelmed. Én még el nem felejtettem, azért azt írom, hogy tegnap érkeztem visszá Bukurestből. A fejdelem Konstantinus vajdát küldött volt köszönteni. Aki is nagy becsűlettel fogadott, és pompával vitete magához. Amég ott voltam, a vajda tartott tisztességesen, és becsületesen is bocsátott el. A Dunán száraz lábbal mentem, és jöttem által. Attól igen féltem, hogy a lábam belé ne sipadjon. Rosszabbúl jártam volna, mint szent Péter. A vezér levele ma érkezék, amelyben mindenféle ígéretek bővelkednek. Abban a sok biztatások, hogy 30 vagy 40 ezer embert adnak melléje: de abban Tamás vagyok. Végtire azt írják, hogy innét Vidinben kell menni – mire, mivégre? isten tudja. Csak úgy bánnak velünk, mint a gyermekekkel, és vázt akarnak belőllünk csinálni; mert azt gondolja a porta, hogy mihent Vidinben érkezünk, az egész Magyarország és Erdély lóra ül, és hozzánk jő. Talám úgy lehetne, ha az öreg urunk élne. De most, hogy hozzánk jőjön valaki, isten ne adja: hanem kedet tartsa meg.

CXXXV.

Vidin, 7. april. 1738.

Már azt is végbe vittük, hogy ide jöttünk, de postán; mert mi egyébképen nem tudunk járni, haszinte tíz napig voltunk is az úton. Elég a, hogy az elmúlt holnapnak 27-ik napján szaladánk ki Csernavodáról. Azt nem kell gondolni, hogy az ellenség űzött volna ki, hanem hogy mi mindent szaladva cselekeszünk. Postalovakot mindenütt adának alánk, és a portékánk alá. Azt elmondhatni, hogy a portékánk több pénziben áll már a császárnak, mint magunknak; mert a sok postalovat mind a császár fizeti. Az útunk nem volt unadalmas; mert igen szép földön jártunk – csaknem mindenütt a Duna mellett. A való, egy kevéssé pusztás, mert a faluk is puszták most a hadakozásban. Azt a szép földet mind ráczok bírják, akik nem igen dolgozók – a fejér nép igen csúfos süveget visel. Tegnap, amidőn két mélyföldnire lettünk volna Vidintől, a pasa három vagy négy százig való lovasokot külde előnkbe, akik mind czifrák, mind jó paripások valának. A Dunaparton pedig egy kis mélyföldnire a várostól a pasa sátorai fel valának verve. A tihája előnkbe jövén a pasa nevével köszönté a fejdelmet, és a sátorok alá vivé, ahol megvendégelé a fejdelmet. Ebéd után a fejdelem a pasa paripájára ülvén nagy pompával érkezénk a városban ágyúdörgések között. Nem a várban, hanem a külső városban vagyunk szállva. Másszor másról írok, most ez elég.

CXXXVI.

Vidin, 11. april, 1738.

Tegnap a mi főgenerálisunk megvendégelé a fejdelmet. Úgy tetszik, hogy ezt a pasát méltán nevezhetem generálisnak – ha e nem elég, gubernátornak nevezem, mert a három boncsokos vezér, és legalább hatvan vagy hetven ezer embernek parancsol hadakozás idejében. Az ő pasasága pedig mind szélesebb, mind hosszabb, mint csaknem Erdélyországa. Hát az ilyet nem lehet-é híni generálisnak vagy gubernátornak? – Ő pediglen az ő tartományának mintegy örökös ura, mindaddig valamég ki nem teszik belőlle. A pasa tehát sátorokot vonatván fel a városon kívűl, tegnap 8 órakor oda menénk nagy pompával. A pasa is egy óra múlva nagy czeremóniával oda érkezék, és a maga sátorában letelepedék. Erre jó vigyázni, hogy nem ő várt minket a sátorok alatt, hanem mi őtet; mert a török igen megtudja tartani a czeremóniát. Egy óra múlva a fejdelem hozzája mene, és a beszéllgetés egy óráig tarta. – Ez a pasa szép ember, vezéri módon termett. Ez örmény volt, azért is nevezték Halvács Mehemetnek. Igen kegyes és okos ember. Való, hogy nem volt hadi ember; mivel a fő harminczadóságból tették pasának. Ebben az országban egyszersmind nőnek fel az emberek az ilyen nagy pasaságra, valamint a gomba. Elég a, hogy most minden órán meg fog innét indúlni legalább ötvenezer emberrel Orsovát lőtetni. A beszéllgetés után a fejdelem a maga sátorában mene, és a tisztjeivel ebédhez üle, amelyet a pasa készíttetett volt – legalább ötven tál étek volt egymás után az asztalon. A pasa a maga sátorában ett. Ebéd után vagy hatvan jó paripással dzsidáztatott a pasa, azután czélt lődöztetett flintákból, azután nyilakkal, a paripáit megjártatta. Mindezeknek vége lévén, öt órakor a vacsorát elhozák, és vacsora után lóra ülénk és haza ballagánk. Egy kevés idő múlva a pasa is visszámene a várban. A török vendégség ilyen szomorú vígasság. Ebédre hívott, de velünk nem ett. Azután nem is láttuk. Mikor eljöttünk, nem kívántatott elbúcsúzni tőlle. A nagy török urak így szoktak vendégelni fő keresztyéneket, akik bort isznak.

A belső város nem szép, a külső rút, pusztás és sáros. De a városon kívűl szép térségek vannak. Itt pedig mindennap szomorú állapotokot látunk; mert mindennap látjuk, hogy útczáról útczára hordozzák a rabokot – hol férfiakot, hol leányokot, hol gyermekes asszonyokot. Boldog asszony az olyan, akit gyermekestől együtt veszik meg; mert sokszor történik, hogy egy az asszonyt veszi meg, más meg a gyermekét – egy órában úgy elválnak egymástól, hogy soha többé essze nem kerűlnek. – De a rendes dolog volt, hogy török egy szegény németet akarván eladni, útczáról utczára hordozta, kiáltván: tíz tallér, hat tallér, öt tallér az ára; de senki nem igére semmit is érette. A török szegény lévén, nem hogy a rabját tarthatta volna, de magának sem volt egy polturája is. Haragjában, hogy senki meg nem akarta venni, a kávéházban viszi, ott eladja egy findzsa kávéért. Ilyen olcsó itt a császármadár!

CXXXVII.

Vidin, 9. julii, 1738.

Mi repülő félben vagyunk; mert innét is a szokásunk szerént szaladva kell készűlnünk és megindúlnunk. Kivel, és hová? hallgassad békeséges tűréssel. E holnapnak ötödik napján a vezér Nissza felől ide érkezék nagy sietséggel. Vagyon véle fegyverfogható 80 ezer ember. Minthogy siet, azért a hadát tovább nem nyugosztalja, és ma megindúlunk Orsova felé. Oka ennek a, hogy az ide való pasa már vagyon másfél holnapja, hogy Orsovát megszállotta és lőttette. De már annak vagyon két hete, hogy Königszeg generálís eligazította volt alólla, és a várat megsegítette. A vezér ezt megtudván, azért jött ilyen sietséggel erre, és azért is indúlunk ma meg, hogy a pasát megsegítse. Nagy álgyúkot viszen magával, és mindent, ami kívántatik a várvíváshoz. Olyan álgyú is vagyon, akinek előtte hatvan bival sétál.

Tegnapelőtt a vezér megizené a fejdelemnek, hogy hagyná el Vidint, és menne táborban véle. Elkészűlénk tehát a bévett szokásunk szerént, és a vezér táborára menénk. De hogy menénk? – mert példa nélkül való dolog a mi dolgunk – senkinek közűlünk lova nincsen, se semmi tábori eszköze. Lovakot eleget adott a vezér alánk, de azok postalovak – el lehet ítélni, ha postalovakon kell-é táborban menni? Elég a, hogy mi azokon megyünk, ugyan postán is térünk visszá. De e mind meg lehet a komédiában. Ugyanazért is hurczol oda a vezér, gondolván, hogy ha a táborban leszünk, sok magyarok jőnek hozzánk. De hálá istennek, egy valamire való nem jött. Akik jöttek, azok a fára való felmagasztaltatást kerülték el. Csak a sok szép szót adják, de nem akarják egyéb hasznunkat venni. Kedves néném, egy kis imádság hasznos volna az olyanért, aki postalovon táboroz.

CXXXVIII.

Fetislán, 11 julii, 1738.

A bizonyos, hogy a vezér sem adja a császárnak tudtára nagyobb szorgalmatossággal, hogy hová megyen, és mit cselekszik, mint amelylyel megírok mindeneket kegyelmednek. Úgy tetszik, mintha a kedves nénémnek kellene igazgatni ezt a hadakozást. Legelőször tehát a fővezér megindúla Vidin mellől egész táborával igen jó reggel. Mi is postán utánna lépteténk. A megindúlás pedig 9-dikben volt, ide pedig ma 11-kén érkezénk déltájban. Tegnap pedig reá vett minket a vezér, de nem csak minket, hanem az egész táborát. Azt pedig csak ma tudtuk meg. A pedig eszerént mene végben. Tepnap este hat óra után a vezér megindúla egész udvarával – sok fáklyákot vittek előtte és utánna. Az egész tábor, és mi is azt gondoltuk, hogy azonhely fogjuk az étszakát tölteni, és hogy a vezér azért indúlt volna meg, hogy étszaka a hűvösön érkezzék Fetislánhoz; mert a török táboron olyan szokás vagyon, hogy a had nem indúl meg egyszersmind a vezérrel. A had már tudja a szálló helyeket, vagy előre, vagy a vezér után indúl meg – az is ki egy úton, ki máson. Mikor pedig a vezér megindúl, egyet lőnek ágyúból. A vezérrel pedig más nincsen, hanem a maga udvara, amely igen sok, és azok a testőrzők, akik már mindenkor mellette szoktak lenni. A jancsár aga pedig mindenkor meg szokott indúlni a vezér előtt egy nappal. – A vezér megindúlván tehát tegnap este, amint mondám, amidőn két kis mélyföldnire lett volna a tábortól, taraczkokból lőtetni kezde, és azután flintákból, mintha ugyan ellenség ütött volna reája a Dunán; mivel mindenütt a Dunaparton kelletett elmenni. Arra az egész tábor felzendűl, gondolván, hogy a vezér valamely sajkákra lőtetne. Noha setét volt, de kiki felszedi sátorát, és a vezér után megyen. Egy kevés idő múlva érkezék hozzánk egynehány csauz a vezér parancsolatjából, mondván, hogy indúljunk meg mi is, ha veszedelemben nem akarunk lenni. Elkészülénk tehát nagy sietséggel, és megindúlánk a vezér után a nagy setétségben.

A török táborral nappal is bajos: de étszaka igen veszedelmes; mert annak a rettentő sok rakott öszvére, tevéje, a csak megyen ki egy, ki más úton igen szép rendetlenséggel, és, ha szűntelen az ember magára nem vígyáz, a bizonyos, hogy felüttetik és eltapodtatják. Elég a, hogy ma ebédtájban ide érkezénk az egész táborral. Ma tudók meg, hogy a vezér azért lőttetett az estve, hogy a had hamarébb utánna menjen. Mi egyik partján vagyunk a Dunának, a vidini pasa pedig Magyarország felől való parton. Orsova pedig ide csak három óra, most nem lövik. Az utólsó levelemben megmondottam volt az okát. De már ismét kezdik lőni, mihent a sánczok készek lesznek. Azt mondják, hogy 22-dikén lőtetni fogják. Azt tartják, hogy a két táboron vagyon másfél százezer ember. De ha számlálnak mindazt, aki kenyeret eszik, kétszáz ezer embernél is több volna; mert itt a rettentő sok cseléd, a sok mindenféle mesterember, a sok kufár, kalmár, kereskedő, valamint egy városban. Egyszóval egy városban annyiféle dolgot nem találna az ember, mint egy vezérnek a táborán – még ötves mesterembereknek is kell lenni. A sokféle ételnemű, és más egyéb portékát mind Konstancinápolyból kelletett a Duna mellé hurczolni. Ítélje el már az ember, ha egy vezér táborát felverik, mit nem nyernek? Csak szekér több vagyon harmincz ezernél – ahoz mindjárt harmincz ezer ember.

Amicsoda rendetlenség vagyon, amikor a tábor megyen;1) a rend szintén olyan nagy, amidőn helyben vagyon; mert itt nagy a csendesség: gyilkosság, veszekedés, lopás nincsen. De azt itt nem kell keresni, hogy renddel verjék a sátorokot. Útczákot ugyan hagynak, de kiki oda veri sátorát, ahová tetszik – senkinek szabott helye nincsen. – Fetislán pedig egy nyomorú rácz falu. A Trajánus császár híres kőhídja is itt volt – most is még megvagyon egy darab belőlle. A vezér is ott akar fahidat csináltatni a Dunán, amely ott igen keskeny. Egyszóval azt akarom (mondani), hogy ilyen nagy török tábort láttam. – De úgy tetszik, hogy már mindenről elég tudósítást adván, elvégezhetem levelemet, és csendességgel várhatom a parancsolatokot, hogy hová tetszik kegyelmednek hogy vigyük ezt a nagy tábort, ha megveszszük Orsovát? Addig is maradok – –

CXXXIX.

Fetislán, 26. aug. 1738.

Kedves néném, a kegyelmed parancsolatjára Orsovát megvevők. Már most nem berdót, hanem Allát kiáltanak benne. Ez a változás e szerént mene végben: A commendáns látván, hogy a vezér teljességgel el nem szállana alólla, valamíg meg nem venné. Azt is látá, hogy az ágyúk a kőfalakon igen sok ajtókat csinálnának mindennap. De leginkább a vivé a feladásra, hogy a hada igen betegeskedett; mert a sok nyughatatlanságon kívűl a sziget igen egészségtelen. Tegyük ehez azt is, hogy a vezér kikiáltatta volt, hogy aki ostromra megyen, annak 25 tallérja leszen. Erre való nézve sok száz jancsár íratá fel magát. Az ilyen hírt, ha megvitték a várban, gondolkozhattak a feladásról. A commendáns megizené 12-kén a vezérnek, hogy küldene valakit hozzája, akivel végezhessen a vár feladásáról. A vezér Ibrahim Effendit küldé, aki is mindeneket elvégezvén, 15-kén a commendáns a vezérhez jöve – nagy tisztelettel fogadá – és a vezérnek a várat feladá, aki is ajándékkal bocsátá visszá. Ugyanazon a napon a jancsárok elfoglalák a várnak egyik kapuját, amég egészen kitakarodik a német belőlle. Ugyanazon estve meglövék örömét a táboron.

A mi hadunk már is kezd oszlani, és talám csak mi maradunk a vezérrel. Az idén nem is tart tovább a hadakozás. A mi dolgunknak is csakhamar vége lesz. A vezér azt izené tegnap a fejdelemnek, hogy készűljön; mert 30 ezer emberrel Temesvár felé mehet. Ma pedig megizené, hogy nem is kell Erdélyről gondolkodni, hanem arról, hogy véle Vidin felé menjünk. Az isten megoltalmazta édes hazánkot a rablástól. Elég a, hogy holnap innen megindúlunk, és elhadjuk a fekete szalmával, földdel, fűvel, fövénynyel elegyesen sült kenyeret. A vezér megigérte, hogy az úton szemben lesz a fejdelemmel – meglássuk. Ezzel maradok kegyelmednek.

CXL.

Vidin, 1. sept. 1738.

Már most bízvást elmondhatjuk, hogy vége vagyon a komédiának, és a theátrumról becsűletesen leszállítának, és a vezér minden ceremónia nélkül felada rajtunk. Perditio ex te Israel.

Az elmúlt holnapnak 27-dik napján Fetislánt elhagyók, és a vezér után menénk Vidin felé. Igen kevés had volt velünk. A vezér megizente volt, hogy az útban szemben lesz a fejdelemmel. A vezér, minthogy mindenkor előttünk indúlt meg, kilencz óratájban megszállott ebédelni; nékünk pedig azt mondották volt, hogy ebéd után szemben lesz a fejdelemmel. Azért utánna siettünk, hogy az ebédje után a helyre érkezhessünk. De minthogy a vezérnek semmi szándéka nem volt, hogy velünk szemben legyen, azért csakhamar ebédelt, és amidőn látta, hogy közelítünk sátorához, fogja magát, a hintójában ül, és elmegyen előllünk. E már nem volt tréfa. Azután azt mondák, hogy Vidinnél lesz a szemben való létel. A vezér Vidinhez érkezvén, sokkal előttünk már sátorok alatt volt az egész udvarával. Amidőn mi is közelíténk a sátorokhoz, azt izenik nekünk, hogy most nem lehet szemben velünk; mert rosszúl vagyon, hanem csak tartsuk a ló száját a szálló helyünkre, amely a Dunaparton volt, a városon túl. Erre csak lesütők a fülünket, látván, hogy micsoda durván bánnak velünk. Micsoda változás! Ennekelőtte egynehány holnappal nagy pompával vittek be Vidinben: most pedig még a városon sem akartak keresztűlvinni bennünket, hanem a városon kívűl a kertek között kelleték sokat kerűlni. Végtire a szállóhelyre érkezénk, és itt sátorok alatt vagyunk csak magunk, mint a számkivetettek. 29-kén érkezénk ide. Már ezután a fejdelem sem fogja mondani szokása szerént: „Hogy nagyobb becsűlettel vagyon hozzám a porta, mint az atyámhoz volt.“

Ma ebéd után azt izenék, hogy a fejdelem szemben lehet a vezérrel, csak menjen hozzája. De egy kevés idő múlva ismét azt izenék, hogy nem lehet; mert a feje fáj. Nem akarásnak nyögés a vége. Tegnap pedig ismét jó reggel megindúla az egész udvarával, és ide hagya bennünket. Már itt meddig leszünk, télre hová visznek, isten tudja. De azt tudjuk, hogy a fejdelemnek az egészsége igen rossz renden vagyon. Soha nem is volt egészséges, amiolta ebben az országban jött. De kivált egy darab időtől fogvást igen sárgódik. A harag pedig igen árt egészségének. Jó egészséget kívánok kegyelmednek.

CXLI.

Vidin, 4. octob. 1738.

E sem igen nagy vígasztalásra való levél leszen, se semmi hírt nem írhatok a nénémnek. Mit is írhatnék, mikor senki felénk sem jő – mintha csak mi volnánk Törökországban. A mi táborunk elég hosszú, de igen keskeny. Vagyunk mindenestől másfél százan. De most minden órán fő nélkül maradunk; mert a fejdelem igen rossz állapotban vagyon, szűntelen való forróságban. Az ábrázatja vész, a teste vastagodik, e nem jó. De ő a felől csak múlatná magát, ha volna kivel, és mivel. És csak örömest el akarná titkolni nyavalyáját, orvosságot nem veszen, hanem a ki való járással akarná magát meggyógyítani. Aminap a borbélyok és a doktorok tanácsok ellen hajóra üle, és messze lementünk a Dunán. – De amikor visszájöttünk, kétszer is elájúlt. Nem is gondoltuk, hogy életben érkezik haza, négy embernek kelletett a hajóból kivenni, és a sátorában vinni. A nyavalyának nyughatatlansága miatt már egynehány naptól fogva a sátorát messze verette a többitől. De ott sem maradhatott, hanem a mí sátorunk mellé vettetett ágyat. Estig ott feküdt, estve a maga sátorában visszá akarván menni, maga nem mehetett, hanem négyen vitték. Amint vitték volna, elájúlt. Én azt gondoltam, hogy megholt, és a kiáltásomra magához tért. – Azoltától fogvást mind nagyobbodik rajta a forró hideg. A hús mintegy hull rólla. De a harag el nem hadja, amelyet mind a természetnek kell tulajdonítani, mind pedig annak, hogy nehéz néki, hogy olyan állapotban látja magát lenni. Minékünk készűlnünk kell. A vezér egy agát küldött ide, hogy hajókot rendeljen; mert a Dunán megyünk le Oroszcsíkig. Onnét Csernavodára telelni. Két nap múlva megindúlunk. Azért a leveleket arra kell igazgatni, és az egészségre vígyázni.

CXLII.

Oroszcsík, 14. octob. 1738.

Itt vagyunk tehát, minthogy innét írok, annyi sok irtóztató veszedelmek között is. De a nemes vér vagy veszt, vagy nyér, de próbál. Mindazon által ide érkezénk szerencsésen. Hol az ellenség hátán, hol egynehány ezer között kelletett eljönnünk, de mégis borbélyra nem volt szükségünk. Meg kell tehát mondani azt a nagy veszedelmet. Nem nagy veszedelem-é, midőn annyi sok ezer viza között kelletett elmennünk. Hátha felfordították volna a hajónkot?

Elég a, hogy ezen holnapnak 6-dik napján mind hajóra ülének a bújdosó urak, úgymint: Csáky úr, Zay úrfi, Ilosvai, Pápay, Dászti, ez olosz, Pázmány uraimék, és magam. A fejdelmet pedig igen nyomorúlt állapotban tevék a hajóban, és nem akará, hogy egyikünk is lenne véle a hajójában, amelyet mi nem igen bántunk; mert nagyobb múlatsággal vittük végben a vízi utunkot. A bizonyos, hogy gyönyörűséges dolog jó társaságban, mint mi voltunk, a Dunán lemenni; mert minden két óra múlva nagy szép szigetekre találtunk, és némelykor meglehetős városok mellett mentünk el. A városok pedig mind Törökország részén vannak. A híres Nikápoly a többi között volna legszebb, de igen ocsmány helyre vagyon építve. A várossal átellenben szakad a Dunában az édes Olt vize. Csak azt sem láthattam suhajtás nélkül; mert olyan édes hazából foly ki, ahonnét 31 esztendőtől fogvást vagyok kirekesztve.

Minthogy veszedelmes volna étszaka járni, azért minden estve kikötöttünk valamely sziget mellé. Gyakorta a szigetparton csak a tormához kötötték a hajót; mert olyan vastag gyökerek vannak, mint a szekér rúdja. Ha megreszelik, sárga, és jó, ha mindjárt eszik: de ízetlen, ha egy keveset áll reszelve. Vérontás is volt; mert kivált Havasalföldíe részén való szigetekben csaknem mindenütt találni sertéseket. Vadok, vagy szelídek, nem tudom; mert azok örökké a szigetekben laknak csak maguk – talám gazdájok is lehet. Elég a, hogy egy szigetben kettőt megöltünk. Jól laktunk, míg bennök tartott. De mennyi átokkal ettük? mert a főhajósunk török volt. Eleget mondotta, hogy megszeplősítettük a hajóját. Mi azt csak nevettük, őnéki pedig csak kelletett nyelni a zsíros füstöt. Amicsoda jó muzulmán volt, talám el is adta azután a hajóját azért, hogy tisztátalanná lett volt a disznóhústól. Tegnap, úgymint 13-kán, ide érkezénk szerencsésen, isten hálá. A fejdelem már ide érkezett volt igen nyomorúlt állapotjában. Innét már csakhamar Csernavodára megyünk. Ezzel maradok.

CXLIII.

Csernavoda, 7. nov. 1738.

Én, ha a kedves néném levelét nem veszem is, de csak írok. Legalább abból megláthatja kegyelmed, hogy még élek. De hogy lehetne kegyelmed levelét vennem, amidőn soha egy helyben nem maradunk. Hol a vizen, hol a földön, hol az áerben járunk. De bárcsak valamely jóról, és ne csak mindenkor a nyomorúságról kellene írnom.

Az elmúlt holnapnak 19-dik napján indúlánk meg Oroszcsíkról. Három vagy négy óra múlván ide is érkezénk rossz állapotban. De a fejdelem végig meg akarja tartani természetét. Három vagy négy nap múlva, hogy ide érkezénk, mindenikünket eltilta magától, még a borbélyait is. Való, hogy itt pestis vagyon, de az orvosokot ugyanazért kelletett volna maga mellett megtartani. A körülötte lévő cselédeket is elküldötte szállásáról. Csak éppen egy kóborló doktort, a szakácsot, egy szökött olosz muskatérost, és két asszonyt tart maga mellett. Ezekből áll az udvara. Ezek pedig olyan személyek, akiket nem üsmért ennekelőtte egynehány nappal. Lehet-é az ilyenekre bízni életét? Aminap étszaka úgy volt, hogy akik mellette vannak, azt gondolták, hogy megholt. Mindjárt hozzám futottak megmondani, hogy halálán vagyon. De, hogy meg ne haragítsam, nem mentem eleiben. Csak azt feleltem, valamint Esther: „Hacsak a király nem hivat, nem merek eleiben menni.“ A török tisztek látván, hogy nem helyesen cselekednék, megizenék a fejdelemnek, hogy venne valakit közűllünk maga mellé. Ha halála történnék, legyen valaki mellette. Erre való nézve megizené nékem, hogy legyek mellette. Azért már egynehány naptól fogvást mellette lakom. A borbélyokot mintegy kételen maga mellé vette, akiknek tanácsok és akaratjok ellen, mintegy bosszúból eret vágata magán. Egyszóval, amicsoda állapotban vagyon, nem hiszem, hogy innét kimenjen. Ezzel maradok.

CXLIV.

Csernavoda, 10. nov. 1738.

Kedves néném, végét érők Rákóczy Józsefnek. Már régtől fogva láttuk, hogy úgy lesz mint a gyertya. – Tegnap igen nagy gyengeséget érezvén, meggyónt és communicált, a testamentumát megcsinálta. Mára virradóra a forró hideg igen nagy lévén rajta, ma annyira elnehezedék, hogy a gyertya már vége felé volt. Mindazonáltal jól beszéllt tizenegy óráig, noha már a szemei elhomályosodtak volt, úgyannyira, hogy csak a szováról üsmért meg mást. Tizenkét órakor a szova elállott, és igen nagy forróságban volt, és csak a jajgatásáról vettük észre, hogy szenved. Két órakor délután a pap fel akarván néki adni az utólsó kenetet, amidőn az imádságot elkezdé, az istennek adá lelkét – 38 esztendős korában. Az Úr irgalmazzon néki. – A testet felbontották – a mája mód nélkül megdagadott volt. A testet egy pinczében tétettem – mindaddig ott lesz, míg válasz jön a portától. A testamentumban azt hagyta, hogy az atyja mellé temessék, de nem hiszem, hogy megengedjék.

Ebben a fejdelemben ami fogyatkozás volt, nem a természettől volt, hanem a neveltetéstől. Esze szép volt, szíve jó. De a haragról soha meg nem intették. Noha a mindjárt elmúlt, de gyakorta jött elé. Se azt néki nem tanácsolták, hogy kívánja magát szerettetni másokkal. Egyszóval, ha az atyja nevelhette volna, mind más természetű lett volna. Most ez elég, másszor másról.

CXLV.

Csernavoda, 15. decemb. 1738.

Ném kétlem, kedves néném, hogy már vetted levelemet, amelyben megírtam, hogy ismét fő nélkül maradánk. De nem sokára szükségünk nem lészen főre; mert minap is eltemetők egy atyánkfiát, és amennyin már maradtunk, egy szilvafának is elférünk az árnyékában. Aki minket teremtett, annak legyen meg akaratja rajtunk. Ő minket példáúl tett az egész nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, kik az országgal együtt tartanak, és akik füsthöz hasonló okból el nem hagyják nemzeteket és örökségeket. Adja isten, hogy soha senki bennünket ne kövessen, és irtózva halljon beszéllni a mi hosszas bújdosásunkról.

De, kedves néném, mink voltunk-é első példák? Bizony nem. Mí tanultunk-é másokon? Nem. Mások fognak-é tanulni rajtunk? Nem. De miért? Mert mindenkor egyféle okok vezették, vezetik, és vezetni fogják az embereket az olyan állapotra, mint amelyben mi vagyunk. Hanem csak a lészen szerencsésebb, akit az Úr mintegy fogságban tész a maga jószágában. Mert énnekem soha semmi egyéb okom nem volt hazámat elhagyni, hanem, hogy igen szerettem az öreg fejdelmet. Noha a mennyei atyám előtt más okból kelletett elhagynom. Imádnom is kell rendelését.

Aminap érkezék ide egy vezér aga, a császár és a vezér leveleivel, amelyekben szép igéretek vannak. – Mindeddig a szegény fejdelemnek rendelése szerént minden jószága kezemnél volt, de ennekelőtte egynehány nappal a porta parancsolatjából a török tisztek ide gyűlvén, mindent felírának, kezekhez vevék, és elpecsételék. Én is elhagyám a szállást, és más szállásra menék. Ilyen a világ! És amit gyűjtöttél, kié lészen? Ezzel maradok.

CXLVI.

Csernavoda, 1. junii, 1739.

Az elmúlt holnapnak 14-dik napján visszáérkezék ide a porta parancsolatival a defterdár. És minthogy a porta arra szabadságot nem adott, hogy a szegény fejdelem testét Konstancinápolyban vigyék, azért tegnap estve egy görög templomban eltemetők. Akit is az Úr Jézus állítsa jobbkeze felől az utólsó napon.

Itt most minden órán az apostolok eloszlása lészen. A parancsolatok elérkeztek. Csáky úr Vidin felé fog menni, Zay úrfi Kocsinban, én pedig Jásziban: de mi ketten együtt fogunk járni egész Jászig. Innét Bukurestre megyünk, és onnét, keresztűl és végig Havasalföldön, Moldovában. Innét pedig megindúlunk négy nap múlva; mert a fermánunkban a vagyon feltéve, hogy egy órával előbb indúljunk meg. Mert itt nem teszik azt a parancsolatban, mikor valahová küldenek valakit, hogy siessen, hanem egy órával előbb indúljon meg, mintsem kellene, és egy órával előbb légyen ott, ahová küldik. Elég a, hogy ha Erdélyt meg nem láthatom is, de a köpönyegit meglátom; mert az erdélyi havasok mellett megyünk el. Ha Zágonban sert nem ihatom is, de iszom a Bozza viziből – köszöntöm ezeket a kegyelmed nevével is.

Úgy tetszik nekem, hogy elég bőséggel adtam kegyelmednek tudtára a szegény fejdelemnek minden dolgait, és életének végét. Már itt két Rákóczyt temeténk el – a harmadikát isten éltesse – a nem eszik török kenyeret.

Minekelőtte ezt a levelet elvégezzem, és az íráshoz való szerszámimat elrakjam, lehetetlen, hogy egy kis nevetségre való históriát ne írjak – elég szomorúságra valót írtam. Elég a, hogy nálunk szökött német muskatérosok is vannak, akiknek az erszények igen lapos lévén, a vizet is megúnván, nem tudták, miképen ihassanak bort, mert pénzek nem volt. Azért tanácsot tartottak egymás között, hogy miképen ihassanak bort pénz nélkül. Egyik a szomjúhozó gyűlésben mondá a több tanácsoknak: csak azt cselekedjétek, amit én mondok, és lesz borunk. Elküld tehát négyet ásóval és kapával. Ezek estve későn egy görög papnak a kapujához mennek, ott igen kezdik ásni és hánni a földet, mintha sírt ásnának. A pap meghallván, hogy dolgoznak a kapuja előtt, kimegyen, és kérdi tőllök, hogy mit akarnak? azok felelik, hogy egy holtat akarnak eltemetni. A pap inti, hogy másutt temessék el: de ők csak ásnak keményen. A pap gondolkodik, és kérdi tőllök, ha pestisben holt-é meg az az ember? ők felelik: hogy abban. A pap azon megijed, és mondja: Barátim! csak ide ne temessétek, inkább három veder bort adok néktek: de azok csak ásnak. A pap négyet igér, azután ötöt. Mikor az alku megvolt, a pap hátra néz, és látja, hogy hozzák a halottat egy deszkán. Arra annál inkább megijed, és a kapuján belől nézi, hogy mint megyen végbe a temetés. A muskatérosok kiáltják néki, hogy ha az öt veder bort megadja, a halottat tovább viszik. A szegény pap megigéré, csak megmenekedhessék. Ezek is mindjárt bémennek, és az öt veder bort kihozzák. A pap is utánnok megyen, hogy lássa, hogy elviszik-é a halottat. De micsoda csudálkozással látá, hogy a halott felkelvén, legelőször is ő kezde innia a borból. A szegény pap nem tudta, ha haragudjék-é, vagy nevesse, mint megcsalták. Kedves néném, már ezután Moldovában kell a leveleket igazgatni, és úgy nem kell tenni, mint egy olyan úri asszony, aki se nem írt, se nem olvasott, senem varrott azért, hogy szégyenlette az oculárét feltenni. Én pedig maradok kedves nénémnek.

CXLVII.

Csernavoda, 4. junii, 1739.

Csak annak örűlök, édes néném, hogy egészséges vagy. Itt most minden órán eloszolnak az apostolok, ki napnyugot felé, ki éjszakra. A fermányok elérkeztenek, amelyekben olyan rendelés vagyon, hogy gróf Csáky úr a nem okos, hazájokot elhagyó, magyarokkal Vidinben menjen – a ked édes, jó, és szép szolgácskája pedig Moldovában iromtat – Zay úrfi pedig Kocsinban: de együtt járunk Jászig. Kérdje ked, hogy bánom-é ezt a rendelést? Azt felelem reá, hogy nem. A fermányinkban pedig azt parancsolják a két vajdáknak, hogy becsületesen fogadjanak. A postafermányunkban a van feltéve, hogy egy órával előbb indúljunk meg, mintsem kelletnék. Ez a cancellaria szokása; mert itt nem teszik, hogy hamar indúljon, vagy siessen, mikor valahová küldenek valakit; hanem azt írják a fermányban, hogy egy órával elébb indúljon meg, és egy órával elébb legyen ott, mintsem kelletnék. Én ezt jó mondásnak tartom. Énnekem már ne írj néném, valamíg Jászból nem írok. De akkor egy órával elébb kell írni, hogy vehessem elébb egy órával. Én pedig még Bukurestről is fogok írni. Mi jó vagyok én: de ked is jó.

A szegény fejdelem azt hadta volt, hogy az apja mellé vigyék temetni, de azt meg nem engedték, azért ennekelőtte egynehány nappal eltemetőkestve egy görög templomban. Az apja felől elmondhatom, valamint egy régi nagy ember felől mondották volt: „Hogy ha született, bár soha meg ne holt volna:“ a fia felől pedig, hogy ha a nyomorúlt világra nem jött volna, semmit nem vesztett volna rajta. Mert szegénynyel úgy bánt a vezér, valamint a gyermekkel, noha már negyven esztendő felé jártunk. Csak a sok szép szót és igéretet adták a külső dolgok iránt: mert, ami a belsőket illeti, arra nem lehetett panaszunk; mert elegendőt adtanak – a sok szép paripát, a sok szép szerszámot. És nyolczvan tallér egy napra csak elegendő, hogyha tudtunk volna abból élni, és megfelelni a méltóságnak. De semmiben nem tudtunk magunknak segíteni – a tanács pedig nem kellett. Sok dolgokra esze szép volt szegénynek, de igen rossz neveltetése volt. És nem szeretett sem mit is tanulni; mert nem szokta meg a tanulást. Az ész pedig tanulás nélkül csak olyan, mint amely föld parlagon áll. Más országban talám inkább mehetett volna valamire: de éppen nem erre való volt. Minden magaviselése, szokása ellenkezett az itt való nemzettel; mert sohult úgy nem vígyáznak az emberek magaviselésére, mint itt. Ha pedig a nemzetit nem szerette, azt nem kell csudálni; mert olyan helyt neveltetett, ahol gyűlölik a mi nemzetünket. De kivált bennünket, akiket az apja szeretett, éppen nem kedvelhetett. Elég a, hogy minden élete és dolga szegénynek ebben az országban csak olyan volt, mint a szalmatűz.

Azért ne beszélljünk többet felőlle – az isten irgalmazzon szegénynek – hanem arról beszélljünk, hogy nekem készűlnöm és rakodnom kell; mert holnap vagy holnapután innét elillantok. És ha magát Erdélyt meg nem látom is, de a köpönyegét meglátom; mert az erdélyi havasokhoz nem messze megyek el. Néném, neveddel is köszöntöm őket. Nem gondolom, hogy a Bozzára menjek kaszáltatni, de bosszúságra iszom a Bozza viziből. Minthogy minden írószerszámimat elrakom, azért a levelet is elvégezem. De engemet el nem kell felejteni, és az egészségre kell vígyázni. De írni is kell, és úgy ne tégy, mint egy olyan úri asszony, aki se nem írt, se nem olvasott, se nem varrott soha is – azt pedig csak azért, mert szégyenlette az oculárét feltenni.

CXLVIII.

Bukurest, 11. junii, 1739.

Meg kell tartani mindenkor az igéretet; mert az igérettel adóssá teszszük magunkot, és az adósságot meg kell fizetni, akárminémű dologból álljon a – példánakokáért, ha egy csókból állana is, de meg kell fizetni. Éppen a csókról kell nekem most beszéllnem, amidőn még innét hetven órára kell ügetnem. Hátha még valamely keringő embertelen katonák bépólálnak, és úgy visznek bé Erdélyben. A nekem rossz táncz volna. Itt bennünket nagy becsülettel fogadtak a városon kívűl – egy klastromban az ebéd készen várt bennünket – a vajda a secretáriusát küldötte előnkbe – ugyan az is vendégelt meg a vajda részéről. Ebéd után pedig a Mariászá voda hintójában mentünk bé pompával a városban. Én is ott kezdem el, ahol végezni kellene, mint aki elsőben elvette az atyjafiát, és azután kért szabadságot. 5-dikben índúlánk meg Csernavodáról jó társaságban, Pápay János sógor, aki gyógyíttatni jött ide magát, Zay úrfi, s magam, mert magamat el nem kell felejtenem. Tegnap a vajda hintóját küldötte utánnunk, és szemben voltunk véle – csaknem egy óráig voltunk nála. A szeme kancsal, de az esze nem a; mert elegendő van neki, haszinte görög színű is. Mert a görögöknek másféle színű az eszek – nem mondhatni teljességgel hogy fekete, de igen barna; mert mindenkor azon van, hogy csalhasson meg másokot. A vajdának a városon kívűl kertje, háza vagyon – ott voltunk szemben véle. Ugyan maga is ott vagyon táborban – hát nem kell-é a káposztát őrízni? Nappal házban vagyon, étszaka a sátorban hál; mert mikor a vezér táborban vagyon, a vajdáknak is táborban kell szállani, haszinte káposztáskertben is, és addig mind ott kell maradni, valamég a vezér táborban vagyon. – Már minekünk a vajda egy hintót is adott, postalovakot és szekereket, azért isten segítségivel innét elébb megyünk holnap. Egynehány oláh katonát is adnak mellénk, hogy kísérjenek; mert, hogy megőrízzenek, azt nem gondolom. Mégis hírt visznek a vajdának, ha elfognak. Itt semmi egyéb hír nincsen, hanem tegnap ment itt el egy muszka követ. A vezérhez megyen. Könnyü elítélni, hogy a békeséget járják. Gondolom, hogy itt is reá ropják. Soha, édes néném, nem kelletett úgy vígyázni az egészségre, mint most. Inkább több fizetést kell neki igérni, csak el ne menjen; mert én az enyimnek pitesdi bort kell adnom – mely nagy büntetés!

CXLIX.

Jász, 21. junii, 1739.

Ide érkezénk mi, édes néném, szerencsésen. Foksánig úri módon jöttünk a vajda hintójában. Talám még a legelső havasalföldi vajdáé volt. Akármicsodás volt, de hintó volt. Foksántól fogva eddig nagy nyúgodalommal koczogva; mert mindenütt hatalmas rossz postalovak vannak. De micsoda gyönyörű utazásunk volt! Az időről nem szólonk; mert mindenkor esők voltak – kivált Moldovában olyanok voltunk, mint a megázott kakasok. De micsoda szép térségeken, micsoda helyeken megyen az ember Bukuresttől fogva egész Jászig, hogy a szem bé nem telhetik! Micsoda kár, hogy ezek a szép és jó földek pusztán vannak; mert két nap alatt egyszer ha találtunk valamely lakóhelyre. Én soha annál szebb földet nem láttam. Gyönyörűség volt a mi útazásunk, és egy menyasszony gyönyörűséggel járhatott volna velünk; mert Bukuresttől fogva Jászig csak a sok külömbkülömbféle szép virágon járt volna – mindenütt a mezők bé voltak terítve virágokkal, hogy csak a szegfűre és a tulipánra léptek a lovaink. Egyszóval mindenütt virágos kertben jártunk. De mit mondok? mert nincsen olyan kert, akiben annyi sokféle virág legyen. Hátha még az az elmúló gyönyörűségünk nem lett volna megelegyítve a félszszel? mert attól is kelletett tartanunk, hogy valamely tévelygő jó magok reánk ne üssenek. Megmutathattuk volna a török császár fermányát, de tudom, hogy ők arra nem hajtottak volna, és, ha csak erővel is, Lobkovicshoz vittek volna ebédre. Mi pedig éppen nem óhajtottuk azt a becsületet. A mi őrzőink pedig, ha valami lovast láttak, mindjárt az erdőt tekintették.

Elítélheted néném, micsoda suhajtásokot bocsátottam, mikor az édes hazám havasi mellett, mentem el. Örömest bémentem volna Zágonban, de az Úr béfödözte előttem az oda vivő útakot; mert az egész föld övé. Tegnap másfél mélyföldnire a várostól találók elől a vajda secretáriusát, aki is köszöntvén bennünket az úr nevével, azután a vajda hintójában helyheztetők magunkot, és pompával menénk a városban, és a szállásunkra. Ma reggel a vajda megizenvén, hogy szemben lehetünk véle, és a hintóját küldvén érettünk, nagy czeremóniával fogada bennünket – sátorok alatt; mert ez a vajda is táborban vagyon. – Majd másfél óráig voltunk véle. Inkább is tudja e magát alkalmaztatni az idegenekhez – nem is kell csudálni; mert a portán főtolmács volt. A beszéllgetés után visszávivének szállásunkra. Ezek most így fogadnak bennünket; mert meg vagyon parancsolva nekik: de maholnap reánk sem néznek. Ilyen a görög, főképen, ha csak egy arasznyira is felemelik a földtől. Ha a közönségese meg vagyon spékelve kevélységgel, hát ligora hogy ne volna, amidőn egy országnak parancsol? – A muszkák közelítnek Moldovához. Most ezeknél többet nem írhatok – másszor másról. Maradok a jó nénémnek, ha egészségire vígyáz, jó szolgája.

CL.

Jász, 22. julii, 1739.

Már egy holnapja, hogy únadalommal töltöm az időt ebben az ízetlen városban csak egyedűl: mert Zay is már régen elmene Kocsinban. A vajdánál egynehányszor voltam. De amiért ide küldöttek, a, látom, hogy csak hejában való lesz. Az únadalomra pedig mindennap elég alkalmatosság adatik; mert ezek a bóerok olyanok, mint a medvék az idegenhez. Nem tudom, hogy természetből cselekszik-é, vagy pedig nem mernek az idegenekkel társalkodni: de igen vadok. Voltam már egynehánynál, akiknek kétfejű sas a czímerek – mert ezek mind a Cantacuzéna familiájából mondják magokot – talám még a gazdám is abból való, megnézem a czímerét, noha szabó. – Hogy itt valaki az idegenhez menne, ebédre híná, amint szokás az emberek között, azt nem kell várni ezektől a medvéktől. Én is feltettem, hogy egyikhez sem megyek. Mikor a vajdához megyek, reám hintik a Mariászá nevet; mert látják, hogy a vajda mint van hozzám. De azon kívűl úgy vagyok itt, mintha csak én volnék egyedűl a városban.

Még eddig senkinek annyi barátságát nem tapasztaltam hozzám, mint az idevaló érseknek. Mikor hozzá megyek, igen örömmel lát, és hogy megmutassa hozzám való jóakaratját, egynehányszor már holmi ételnémű ajándékot küldött, olyat, ami itt ritka a városon. Azt én igen kedvesen vettem tőlle, nem az ajándékját, hanem hogy jó szívvel vagyon hozzám; mert énnekem itt olyan asztalom vagyon, hogy tíz emberrel többet tarthatnék, mint amennyi van. Mégis az a szerencsém, hogy egy olosz páter vagyon itt – azzal eszem, és beszéllek; mert ha a nem volna, soha se tátanám fel a számot, hanem mikor eszem. Ha korcsomára volna kedvem elmenni, ott eleget beszéllgethetnék az oláh papokkal; mert itt a korcsomákon minden hordó mellett vagyon legalább tíz pap, és aztot úgy veszik körűl, valamint egy halottat. Mindezekből el lehet ítélni, hogy nem kopik a nyelvem a beszédben. Hadd koptassam tehát a pennámat az írásban; mert arra elég időm vagyon, és a beszéllgetés gyanánt legyen.

Beszéllgessünk hát mind a városról, mind az itt való állapotról egy keveset. A város dombon vagyon, de elég szép helytt. De a vizet messzünnen kell hordani a lakosoknak. Öt vagy hat rongyos klastrom cselekszi, hogy Jászt városnak lehessen mondani; mert másként a bennevaló házakért csak falunak nevezhetnék. A kereskedést a zsidók és az örmények tartják. Hogyha pedig itt állandó vajdák volnának, és olyanok, kik az ország hasznát keresnék, igen nagy kereskedést lehetne itt felállítani – sokkal könnyebben, és nagyobbat, mint Bukuresten. Hová lehet szebb és jobb föld, mint itt vagyon? Valamit a föld teremt, az itt mind több és jobb, mint másutt – mindenféle mezei és kerti vetemény. Hol lehet szebb marhákot látni, mint itt? hol lehet olyan jó ízű tehénhúst enni? És a borát akármely asztalra felvihetik – a gotnári bort a konty alatt is kényesen és gyönyörűséggel megcsemcsegethetik. De a lakosok olyanok, mint a vadállatok: a gyönyörű szép és jó földet pusztán hagyják, és az erdőkben laknak. Itt a bóeroknak számok igen kevés – ha tizen vagy tizenketten vannak olyanok, akiket uraknak lehetne mondani, a többit számban sem veszik. Való, hogy a török birodalma alatt vannak, de bezzeg a görög igája alatt vannak. A nagyobb, hasznosabb, fő és alacson tisztségeket a görögök bírják. A fejdelem mindenkor görögből lévén, kedvez a maga nemzetinek, és azoknak inkább hiszen, és azt cselekszi a boérokkal, amit akar. Csak mostanában is kicsoda itt a fő hekmány, aki az egész hadaknak parancsol? Egy gazdag görög szőcsnek az öcscse, és előtte térdet fejet kell hajtani a több boéroknak.

De mi közöm nekem mindezekhez, amidőn nagy únadalommal kell enni a kenyeremet, és innia a gotnári bort? Itt mindennap a sok rossz hír; a muszka közelít Kocsinhoz, mindenek félnek és készűlnek. Az isten viselje gondomat – ő tudja, miokért hozott ide. Aminap egy muszka követ ment itt által – a vezér táborára megyen. Én is a vajdánál voltam, elbúcsúztam tőlle; mert tegnap nagy pompával mene ki innét az egész hadaival. De micsoda had? nem is mondhatni hadnak, hanem csak szőllőpásztoroknak. Egy pasa van véle, talám 40 vagy 50 emberrel. Mind egész hada volt talám, bőven számlálván, másfél ezer ember. Legutóljára vitték a faltörő ágyúkot, amelyeket szükségben dióval is meg lehet tölteni. Ezek így mind kitakarodának, és ide hagyának. Már lássam, akármit csináljak. Azt tudom, hogy a vajda jó rendelést tett felőllem, és a kalmakánokra bízott; mert itt három kalmakánt hagyott helyében, akik három idevaló főurak – az egyike közűllök a cancellarius. Ezek meg nem oltalmaznak minket. Úgy lehet, hogy Csíkból reánk üthetnek, és egy étszaka az ágyban találnak. Olyan öltöztetőkre nincsen szükségem. Maradok édes nénémnek szolgája.

CLI.

Jász, 23. aug. 1739.

Itt, édes néném, ebűl vannak a dolgok. Amiolta a vajda elment, szűntelen való zenebona a városon. Minden készűl, rakodik, szaladófélben vagyon. A boérok már régen az erdőkre küldötték feleségeket. Kivált amiolta a muszka tábor általjött a Neszteren, azolta nagy félelem van itt. A vajdának a két fia is elillanta innét. Ilyen felbódúlt állapotban magam sem tudom, mit csináljak. Legkisebb zörgést halljak, azt gondolom, hogy a kozákok az udvaromon vannak. A kalmakánok gyakorta jőnek hozzám, biztatnak: én meg azon kérem, küldjenek el innét; mert ők, ha valami történik, akkor ülhetnek lóra, amikor akarnak: énnekem pedig három vagy négy cselédem vagyon, és nincsen több egy lovamnál.

Itéld el, néném, micsoda állapotban vagyok: csak amiolta ezt a levelet írom, háromszor hagyatta el vélem a gazdasszonyom, mondván: hogy már a városon vannak a kozákok. Eleget biztatom, de magam is azt akarnám, hogy ne volnék itt. Reggeltől estig itt csak a kozák hír. Itt most egyéb litánia nincsen, hanem: A kozákoktól szabadíts meg Uram minket. Szűntelen küldök a kalmakánokra, hogy küldjenek el innét – ők szűntelen biztatnak, hogy gondjok lesz reám. De én szűntelen való nyughatatlanságban vagyok, és ilyenben soha nem voltam. A legnehezebb, senki nincsen, akivel egy szót szóljak. Bár csak lehetne vagy írni, vagy olvasni, de nem lehet – szűntelen való lárma a kapum előtt. Meg nem indúlhatok magam erejével, nem is lehet addig, amég a vajda maga nem mondja. Itt lenni pedig e megréműlt nemzetség között, egész nyomorúság. Nincsen jobb, mint isten kezeiben ajánlanom magamot. Ennek a holnapnak az elein mene itt el a vezér postája Kocsin felé, aki viszi a hírit, hogy a németeket megverte a vezér. Ha ez igaz, elmondhatni, hogy az isten ujja vagyon itt. Tegnap meg más posta hozá hírit, hogy Belgrádot megvették. Ezek mind nagy hírek. Arra felé az isten győzedelmet ád a töröknek. Erre felé szaladni kell a muszkától. Tudja isten, mindennek mint kell lenni: ő aláz, ő magasztal. Elég a, hogy én szívesen kívánnék innét elrepülni. De minekelőtte elindúljak, írok csak azért is, hogy megtudjad néném, hogy azok a veszett kozákok el nem vittek.

CLII.

Jász, 3. sept. 1739.

Itt csak a kozákokról kell írnom, mégis csak a kozákokról; mert soha nagyobb rémülést nem lehet látni, mint itt van. Kiváltképen amiolta a törököket megverék, már a muszka is Kocsinnál vagyon, valóságoson lehet tartani a kozáktól. Szűntelen tele is vannak most a templomok, de nem azért, hogy imádkozzanak, hanem azért, hogy a nép minden portékáját a templomokban hordja. A vajda is tegnap ide visszájöve, de nem olyan nagy pompával, mint mikor elmene – Ilyen a világ! Mihent ide érkezék, én is megizeném néki, hogy küldjön el innét. Ma pedig magam voltam nála. Eleget beszéllgettünk a mostani dolgokról. De én leginkább azon sürgettem, hogy megindúlhassak; mert tudom, hogy ő vajdasága sem várja bé azokot a jó mag kozákokot. Vagyon is már rendelés irántam, el is készűltem, és isten jóvoltából elmondhatom, hogy holnap ide hagyom őket, mint szent Pál az oláhokot. Soha örömestebb meg nem indúltam, mint én fogok megindúlni. Ha lehet, még egy órával indúlok meg előbb, mintsem kellene – és maradok édes nénémnek.

CLIII.

Bukurest, 18. sept. 1739.

Valahogy tehetém szerit, de csak elillanték a veszett kozákok elől. Itt már talám nem kell tőllök félni. De, ha a kozákoktól nem kelletett félnem az úton, igen kelletett a tolvajoktól. Elég a, hogy Jászból 4-kén indúltam ki. A vajda mind lovakot, mind szekereket adatott, és két kalarást is adott mellém, de azoknak semmi hasznát nem vettem, csak harmadmagammal indúltam olyan veszedelmes útra; mert a többit nem számlálom. Mikor a városon kívűl voltam, mintha egy nagy követ vettek volna el róllam, és az elmém meg kezde csendesedni. A vajdát és a várost nagy zűrzavarban hagyám – de ők lássák pedig, hogy én megszabadúlhattam. De ha egy veszedelemből kijöttem, más volt előttem; mert minthogy megindúlásom előtt csak egynehány nappal verték volt meg a török tábort, azt gondolhattam, hogy elszélyedvén Moldovában és Havasalföldiben a sok kóborló, azon fog igyekezni, hogy, ha megverték, legalább vihessen valamit haza, és nyerjen valamit tolvajlása által. Mert ilyen állapotban a török had igen húzóvonó – kivált az ázsiai nyomorú török, aki örömest viszen, amit kaphat, a házához. Mindezekre az okokra való nézve igen tarthattam a rossz társaságtól. Azonkívűl is mennyi sok erdőket kell általmenni, kivált Foksánig. De az isten úgy adta, hogy egy törököt sem találtam Foksánig: azon túl találtam, de azok idevaló törökök lévén, nem kell tőllök félni. Nem hogy olyan kóborlót nem találtam, desőt még moldvai embert sem láttam. Mintha csak én lettem volna egyedűl az egész országban, vagy mintha az egész föld elszaladott volna előttem. Ezt a kis tartalékot kiveszem, de azonkívűl gyönyörűséges utazásom volt. A mező mindenütt szállást adott, és a török szokása szerént, amely igen jó szokás, idején indúltam meg, és idején szállottam estvére.

Mindezekből általlátod édes néném, hogy szerencsésen érkeztem ide. Akit az isten oltalmaz, meg vagyon az oltalmazva. Az érkezés pedig tegnap volt. A szegény Pápay sógort, ha betegesen is, de életben találtam, és igen nagy örömmel látott. Noha itt már bizonyoson beszéllik a némettel való békeséget, de azonban csak tart a vajda attól, hogy Erdélyből látogatására ne jőjenek. Három vagy négy nap múlva, hogy kijöttem Jászból, a vajdának is ki kelletett ugratni. Már itt hogy leszek, és meddig, és mint fog tartani az üres erszényem, isten tudja. De, aki a fogat adta, ennivalót is ád. Mindeddig csudálatos gondja volt reám – ezután is hiszem a lesz. Elég nagy bútól, gondtól szabadított meg – ezután is ő viselje gondomat. Viselj, édes néném, magad is gondot az egészségre, és írj.

CLIV.

Bukurest 23. octob. 1739.

Gondold el, néném, itt is kell félni azoktól a veszett kozákoktól, mert haszinte a békeség meglegyen, de a muszka armádából sok század elszakadván, erre a földre is béütöttek prédálni. Úgy tetszik, mintha csak engemet keresnének. És ha ide jöttek volna, az ágyban találtak volna; mert ennekelőtte egynehány nappal estve, amidőn le akartam volna fekünni, egy kis hideg jött reám. Egész étszaka aludtam, de másnap mintha minden tagomat, ízeimet elszedték volna egymástól, úgy voltam – semmimet meg nem mozdíthattam, még csak az ujjaimat sem. Egyszóval valamint egy darab fa, vagy akiben egy csepp vér nincsen, olyan voltam. Se meg nem fordúlhattam, se még csak a pohárt sem szoríthattam meg, noha igen nagy belső forróság lévén rajtam, szűntelen szomjuhoztam, de legkisebb fájdalmat nem éreztem. Így voltam harmadnapig. Azután egykevéssé az erő meg kezdett jőni, de úgy leapadott róllam a hús, mintha egy holnapig feküdtem volna – a belső nagy forróság emésztette volt meg. Azután eret vágattam – fele a véremnek olyan volt, mint a hideg étek, fele mint a ténta – eztet a jászi mulatságos lakásom okozta volt. Már most úgy vagyok, hogy kimehetek a szállásomról. De elítélheted, édes néném, micsoda állapotban voltam, mert éppen azon a napon, amelyen meg sem mozdúlhattam az ágyban, a szolgám mondja, hogy: uram itt rossz hír vagyon; mert a vajda udvarában igen rakodnak szekerekre – a vajda kiment a városból – és a városon minden ember futófélben vagyon; mert azt mondják, hogy a kozákok nem messze vannak. Ezt hallván csak gondoltam, hogy most „oda vagyunk a tyúkoknak.“ És csak azt vártam, hogy mikor jönnek bé a házomban; mert tudtam, hogy olyan embertelenek, hogy még meg sem jelentetik magokot. Már mindenemet nekik szántam volt, de az isten úgy adá, hogy másnap hozák hírit, hogy csak a széleken kóborolnak. Azután hovátovább jobban lecsillapodék a hír, és mi is lecsendesedénk. Talám már teljességgel megmenekedtünk a veszett kozákoktól. Annyiszor írtam már felőllök, úgy tetszik, hogy tégedet is megijesztettelek, néném, vélek. Itt már a tél jól beállott. De a vajda, aki mindenkor jó volt hozzám, most megváltozott; mert nem állottam akaratjára. Az ő vajdaságánál drágábbnak tartom becsületemet és nemzetségemet. Vígyázz, néném, az egészségre; mert a drága portéka – és írj.

CLV.

Bukurest, 15. martii, 1740.

Nem kétlem néném, hogy már egynehány rendbéli leveleimet nem vetted volna. Én is vettem a februáriusi leveledet. Csakugyan annak is tulajdonítom, hogy eddig meg nem fagytam; mert itt rettentő irtóztató tél vagyon. 18-dik octobris állott bé, azolta mindennap szaporodott a hó, és nagyobbodott a hideg. Úgy tetszik, hogy városostól együtt minket Lapóniában vittek a Jegestenger mellé; mert senki nem emlékezik ilyen kemény télről. E pedig közönséges egész Európában. Ami pedig hallatlan dolog, és talám soha meg nem történt, hogy a jégen szekérrel mentek volna Dániából Svéciában. De nekem ahoz mi közöm? ahoz több vagyon, hogy rettentő hideg házban kelletett a nagy telet kitöltenem, és ha az idén meg nem fagytam, megfagyhatatlan leszek ezután. A legényim magok csudálják, hogy maradhatok a hideg házamban. Van is okok hozzá, mert nekik engedtem a meleg házat – és inkább tűrhetek, mint ők, és nem zúgolódom.

De a nagy drágaság és szükség itt – az útczákon egymás keziből vonják ki a kenyeret. Sokszor történt, hogy ebédhoz ültem volna, de kenyerem nem volt. Mindezeket nem lehet csudálni; mert máshonnan semmit nem hozhatnak: itt pedig víz, malom, molnár mind összefagyott. Megvallom, hogy örömest megválnék Bukuresttől; mert itt igen únadalmas a lakás. Nem tudom én, micsodaféle emberek ezek, de ezekkel nem lehet társalkodni. Nem kell félni, hogy se Moldovában, se itt egy boér is híjon ebédre. Még gyermekkoromtól fogvást üsmerek egy boért itt, de legkisebb barátságot hozzám nem mutat. Mikor hozzá megyek, a szót nem kimélli – mint az a többi. Azt ugyan veszem észre, hogy nem mernek a vajdától az idegenekkel társalkodni, de magok között is csak oláhok. Megbocsáss, néném, ha elvégezem levelemet; mert egész penitenczia írni. Valahány betűt írok, mindannyiszor kell a tűzhöz tartani a pennámot, hogy a ténta megolvadjon. De micsoda tűz ez is? mert még az is sokszor megfagy. Fát igen ritkán, és drágán lehet kapni – ami keveset kaphatok, azt inkább konyhára adom; mert inkább szeretem fázni és jól lakni – mert hidegben jobban esik az étel. Könyörögj már néném, hogy meg ne fagyjak már tavaszig. Noha már közel van, de itt olyan fergetegek vannak, mintha most kezdené a telet. Jó egészséget néném, nekünk meg egy kis lágy időt.

CLVI.

Bukurest, 22. máji, 1740.

Hálá istennek, a tél elhagyott bennünköt. De mit mondok? majd a tavasz is elhágy, még is az időről azt észre nem veszszük, hanem csak a kalendáriumból tudjuk. Már több egy holnapjánál, hogy vajdánk nincsen; mert a német visszáadván a töröknek azt a fele részét Havasalföldinek, amelyet bírt, azért Krajovára ment mintegy visszáfoglalni, és magát vajdának üsmértetni. Ilyen hasznát vette a német a békeség felbontásának. És az isten nem engedte meg, hogy Erdély s Magyarország másért büntettessék; mivel egyikben sem tett kárt a török – kivált Erdélyben, hálá istennek – amely emlékezetre való dolog.

Itt még most is minden ritka, és drága, kivált a pite. De nem igen törődöm rajta; mert az Úr segítségével egynehány nap múlva megindúlunk Zay úrfival együtt Rodostó felé, és örömest ide hagyom ezt a kéreggel födött várost. De itt hagyjuk egy kedves bújdosó atyánkfiát, a szegény Pápay sógort, aki elvégezé hosszas bújdosását. Így fogyunk lassanként, és annyi sok közűl négyen maradtunk, akik a szegény fejdelmet szerencsétlenségünkre idegen országra kísértük. Csak az a vígasztalásunk, hogy mások is meghalnak, nem csak mi. A való, hogy igen sovány vígasztalás, de csak kell valamivel vígasztalni magunkot. Erdélyből még ide senki nem jött, hogy tudakozódhattam volna, hanem csak egynehány szász, akitől csak a len felől lehetett volna tudakozódni. Egy jó magyar papunk vagyon, nem régen érkezett, csíki barát. Azt gondolta szegény, hogy itt is úgy megbecsüllik a reverendát és a csuklyát, valamint Csíkban. Mondottuk egynehányszor neki, hogy tegye le a szent Ferencz köntösét, de nem akarta. Aminap hozzám jövén ebédre, egy embertelen török a pipaszárral az orczáját megsímogatta. Ő azt szegény békeséges tűréssel vette, és másnap nagy tisztelettel megkövetvén a köntösét, oláh köntöst vett magára, és azolta nem tart a pipaszártól. A levelemet elvégzem, de azért, hogy hamarébb készűlhessek, megindúlhassak, és megláthassalak.

CLVII.

Rodostó, 22. junii, 1740.

Néném, jó egy lépés Bukurestről ide. Az isten ismét visszáhoza ide. Még volt itt a rakás kenyérből, arra visszá kelletett jőni, amint a török mondja. Annyi időt, tudom, hogy itt el nem töltök, mint az első úttal, és már innét vagy mennyországban, vagy Erdélyben kell menni. Az elmúlt holnapnak 26-dik napján indúltunk meg, és tegnap érkezénk ide. Azt kérdhetné ked, hogy mit csináltunk annyi ideig az úton? Én magam sem tudom, hanem azt tudom, hogy sokat aluttunk. Későn indúltunk meg mindenkor, és igen idején szállottunk meg. Sok helytt egynehány polturáért a bolgár leányokot megtánczoltattuk. De ők soha el nem fáradnak a tánczban; mert csak egy helyben tánczolnak, a lábokot ritkán mozgatják, egykét lépést tesznek előre, megannyit hátra, mind abból áll. De a sok éneket nem kíméllik; mert magok fújják, magok járják. De micsoda ének? hogy ugyan a foga csikorog az embernek, mikor hallja, mint mikor a vasat reszeli a lakatos: hanem csak az a különbség van benne, hogy mikor valamely szépecske énekelt, annak a szava mégis egy kevessé símábbnak tetszett. Az ő czifraságok abban áll, hogy sokféle pénzt rakjanak magokra. Hajokot, nyakokot, egyszóval mindenöket megrakják a sokféle rézpénzzel és polturával.

De még más ceremónia is vagyon; mert mikor bémegyen az ember valamely bolgár faluban, valamely vénasszony egy rostával eleiben megyen – abban búza vagyon – és marékkal az emberre hányja. Kell ugyan neki valamit adni; mert ő sem tartozik elhinteni ajándékon a búzáját.

A Balkány nagy hegyeit harmad napig hágván, az isten szerencsésen ide hoza visszá minket az előbbeni régi és szomorú lakhelyünkre tegnapi napon.

Micsodás a világ, és micsoda gorombaság azon kapni! de mégis kapnak. Mi haszna már a vezérnek abban, hogy olyan nagy dolgokot cselekedett, ha kitették? Mikor történt a meg, hogy a török megverte volna a németet? De ő azt a csudát végben vitte – tudom, hogy nem magától – Belgrádot visszávette, és a töröknek a némettel való dicsőséges hadakozását jó békeséggel megkoronázta. Nem érdemlette volna-é a holtig való vezérséget, vagy legalább, hogy egynehány esztendőkig bírja? Annyi nagy emlékezetre való dolgok után nem bírhatá másfél esztendeig a vezérséget. Mit cselekedett Achmet Nissánsi, hogy helyiben tegyék, ha nem azt, hogy ő már jól tudta mindenféle levelekre a császár nevét felírni. Már e mint lesz hozzánk? isten tudja. De úgy leszen, amint ő parancsolja. Innét csakhamar Konstancinápolyban megyünk azért, hogy meglássuk, miben vannak dolgaink. A prussziai király májusnak a végén holt meg.

CLVIII.

Rodostó, 20. aug. 1740.

Micsoda nyomorúság, néném, abban a nagy városban lakni, ott hegyről hegyre mászkálni, ott hol egyhez, hol máshoz járkálni? De ha nagy baj és fáradság is, de annak meg kell lenni – főképpen az olyanoknak, mint mi, akiknek mástól kell várni. De az isten ebben az elhagyatott állapotunkban sem hagyott még el, és rendelt szükségünkre valót – áldassék szent neve érette. Úgy nem jártam mégis, mint aki Rómában ment, és a pápát nem látta; mert láttam a császárt – éppen a szállásom előtt ment el. Egyébképen nem köszöntöttem, hanem azt kívántam, hogy az isten hozza szent anyaszentegyházában, és adjon egészséget neki; mert ő ád kenyeret nekünk. Háláadással is kell hozzája lennünk; mert isten gyűlöli a háláadatlanokot. Elvégezvén tehát dolgomot hajóra ültem, és ma visszáérkeztem. Igen jó hajókázásom volt, estve indúltam meg, ma reggel itt voltam, és itt vagyok, és itt leszek, amég a mindenható istennek tetszik. Ha itt lesz halálom, legyen akaratja: ha innét máshuvá küld, abban akaratja legyen meg, csak szent áldása legyen rajtam. Ámen.

CLIX.

Rodostó, 19. nov. 1740.

Micsoda nagy hír e, néném! cseng-é a füled? A római császár megholt 20-dik octobris. E nagy dupla hír: mind a, hogy egy nagy császár holt meg, mind a, hogy az austriai ház elfogyott a férfiú ágról. Micsoda szép állapot élni; mert ha megholtunk volna, nem értünk volna meg ilyen nagy dolgot. Eztet a mi atyáink meg nem érték. Micsoda nagy változást okozhat ez e világban, ebben a nagy vendégfogadóban! Az ó törvényben, akik levelesek voltak, visszámehettek a főpap halála után – hát várhatjuk-é azt? Erre a hírre százféle gondolatok jőnek eszemben; de talám egyik sem leszen úgy, amint gondolom. Azért hagyjuk arra a nagy cselédes Gazdára. – És ha a levél igen kicsiny, a hír igen nagy. Mint vagy, néném? az egészség jól szolgál-é? Vigyázz reá néném; mert látod-é, mi jó élni! Majd elfelejtettem volna, hogy az isten jó pápát adott: augustusnak a végén választották cardinális Lambertinit. Most Benedictus XIV-diknek híják, 64 esztendős.

CLX.

Rodostó, 27. dec. 1740.

A kalendárium szerént már a tél elkezdődött, de az idő arra nem hajt, és úgy viseli magát, mint a nyár. Még eddig tüzet nem csináltunk – hogy is csinálnánk? micsoda melegek járnak! éjjel nappal nyitva az ablakaink. Az elmúlt tél olyan nagy volt, hogy talám soha Európában nagyobbat nem értek; most pedig télben is nyári mentét kell viselni. Ki mondhatná meg annak az okát? én megmondom, aki jobban tudja, mondja jobban. Az elmúlt télen nagyobb hidegek jártak, azért fára is többet kelletett költeni; a mostani télen jó idők járnak, fa is kevés kívántatik. Mindezekből tehát azt hozom ki, hogy most nem kell annyi fát venni, miért? mert nincsen hideg. Látod-é néném, micsoda jó philosophus öcséd vagyon? Hátha még tanultam volna? De ha nem tanultam is, üsmerek olyanokot, akik philosophusok, nem elég a?

Ne beszélljünk csak a hidegről, hanem arról is, hogy az idén igen nagy rendeket kaszáltak le, és a halál megmutatta, hogy nem csak a szalma házakban kaszálhat, hanem még a palotákban is. Legelőbbször XII-ik Kelemen pápát az isten magához vévé. – A prussziai király 31. máji meghala. – Egy özvegy spanyol királyné utánna mene. – VI. Károly császárt az isten kiszólítá 20-ik octobris. – Eztet a muszka czárné csakhamar követé nyolcz nap múlva. Mindezek nagy változásokot okozhatnak Európában.

Vagyon több négyszáz esztendejénél, hogy a császári korona ki nem ment az austriai házból, amely háznak most lett vége. De már azt a puszta házat is hárman fel akarják osztani: a spanyol király, a bavarus, és a prussziai király Sléziát akarja elfoglalni. Már el is kezdette ez az utolsó a hadakozást. Ezen kivűl is még tart a spanyol és az anglus között való hadakozás. A franczia is segítséget adott a spanyolnak.

Mindezek nagy dolgok, és egy esztendőben ennél nagyobbak nem történtenek. A fejdelmek mindenütt készűlnek, és nagy mozgásban vannak. Csak mi vagyunk igen nagy bújdosó csendességben, mintha a mi dolgunk volna legjobban. De a gazdag akkor eszik, mikor akarja, és a szegény mikor kaphatja. Már most mindenünnen gyűlnek össze a követek Francofurtumban a császárválasztásra, de a nem lesz még olyan hamar meg. Meglesz, nem lesz, az ő dolgok: mi csak imádjuk a Teremtőt, akinek akaratjából vagy engedelméből lesznek mindenek, és adjunk hálákot néki, hogy megadta eltöltenünk ezen esztendőt.

CLXI.

Rodostó, 15. martii, 1741.

Édes néném, egynehány rendbéli leveleidet vettem, olvastam, és választ is adtam reájok. De az elég szomorú hír, hogy a főtolmácstól elvették a fejét. Annál nem vallhatott soha nagyobb kárt: tudom, hogy drágán megváltotta volna: de nem lehetett. Azt írod, hogy úgy is elvették mindenét, és a feleségét is megfogták. Micsoda szamár ez a világ, vagy mi vagyunk szamárok, hogy úgy kapunk rajta. A moldvai vajda testvéröcscse lévén, tudom, hogy most szepeg. Mennyi pénzt, portékát nem találtak nála! Csak elhiszem, a fiának keresett, és a feleséginek; mert maga semmijinek nem vette hasznát. Igenigen soványúl és ösztövéren élt, valamint szoktak élni a görögök. Három esztendős mentét is láttam rajta, noha tudom, hogy nyusztos mentéje is elég volt. Azt pedig láttam, hogy a feleséginek meg volt a feje terhelve gyémánttal és smaragddal. Úgy tetszik, hogy az az úr még gyermekségétől fogva megérzette ezt a veszedelmét; mert én mindenkor szomorúan és olyan mord ábrázattal láttam, talám soha sem nevetett. Érjük meg mi, néném, amink van, azzal, noha igen kevés. De adjunk hálát istennek a mi mindennapi kenyerünkért.

Már úgy cselekszem, mint mikor hárman négyen összegyűlnek, és nem lévén miről beszéllni, csak az időről beszéllünk. Én is arról írok; mert még eddig csak ősz volt. Mindenkor száraz idők az egész télen. Háromszor havazott, de az is micsoda havazás volt? Csak az örményeknek sem volt elég. Mi is megehettük volna, ha bodzakása lett volna. – A világi hírek azt mondják, (mert mi azon kívül vagyunk) hogy a prussziai király dolga Siléziában igen jól foly, és hogy mindenütt mindenek hadat gyűjtenek. Ha kiki megérné a magáéval, micsoda csendesség volna e világon. Írj, néném, de igen ölelgetni kell az egészséget. Itt mi istennek hálá csendességben töltjük bújdosó napjainkat. Gazdaságra is adtam magamot; mert a kertemben egynehány szőllőfát ültettem, meg is fogantak, két gerezd szőllőt is hoztak. Én azoknak úgy örűlök, mintha a tokaji hegyet bírnám. Édes néném, mely kevéssel meg kell elégedni egy bújdosónak.

CLXII.

Rodostó, 15. máji 1741.

Mint vagy édes néném? Az egészség mint szolgál? Szoktak-é írni abban a nagy városban tavaszszal? talám nem? mert már régen nem vettem leveledet, vagyon hat napja. A jégszívűnek, mint az én néném, a nem sok: de egy székely szívnek igen sok. Én pedig nem régen küldöttem egy nagy levelet; mert itt szeretnek írni tavaszszal is, még nagyobb gyönyörűséggel, mint egyébkor. Mert úgy tetszik, hogy tavaszszal a virágokkal együtt a barátságot is meg kell újítani, és most több édesebb szók jőnek az elménkre, mint más időkben. Annak mi az oka, az asszonyok jobban tudják. Elég a, hogy a nagy száraz tél után száraz tavaszunk vagyon. De minden bővséggel mutatja magát; mi pedig csak hervadunk mind magunk, mind minden dolgunk. Ahol meghasonlás vagyon, nincsen ott isten áldása. – Hárman-négyen vagyunk, mégis meg nem állhatunk; mert az a veszett egyenetlenség csak közöttünk marad. Noha tahinja nincsen a portától, de csak élődik; mert mi magunk tápláljuk veszedelmünkre. Ha rajtam állana, régen eltemettem volna: de, amint látom, ő fog minket eltemetni. Itt semmi olyas hírek nincsenek, amelyek minket illetnének: hanem csak azt látjuk, hogy mindenütt készűlnek a hadakozáshoz. A brandeburgus jóformán elkezdette. A követek mindenfelől mennek nagy pompával Francofurtumban a császárválasztásra. Ők lássák, azzal nem törődöm, hanem csak azzal törődöm, hogy a néném egészsége fris legyen.

CLXIII.

Rodostó, 15. julii, 1741.

Ne csudáljad, néném, ha gyakrabban nem írhatok; mert igen nagy szárazságok járnak – a téntám is elszáradott. De a mind semmi volna; csak a vizek el ne száradtak volna; mert csak szükségre valót is nehéz kapni. Ne mondják nékem ezután, hogy a száraz esztendő szűk esztendő; mivel öt holnaptól fogvást öt óráig tartó esőnk nem volt, mindazonáltal az aratás bő volt – termettebb gyümölcsfákot pedig nem lehet látni, mint az idén. De aki száz emberrel százezeret megverettethet, eső nélkül is adhat bőséget, amint azt látjuk az idén.

Ez az istennek a mezei áldását illeti, nézzük már a városon való irgalmasságát. Igen tartottunk attól, hogy a szárazságokban betegségek ne uralkodjanak, főképpen a pestistől tartottunk: de, istennek hálá, egy esztendő sem volt egészségesebb. Ami legnagyobb, a császári városban sem hallatik. Miről panaszolkodhatunk tehát? egyébről nem, hanemha háláadatlanok vagyunk, és leszünk az istennek annyi áldásáért.

Amég a borszüret elérkezik, addig tegyünk egy kis fordulást Francofurtumban. Mindenféle királyoknak a követjek már régen ott vannak a császárválasztásra, de még ahoz nem kezdettenek. A fejdelmek mindenütt hadat készítnek. A prussziai király negyvenezer embert vitt Siléziában. A bavarus Csehországra vágy a franczia segítségivel. Legyen isten akaratja. – Néném, jó egészséget kívánok.

CLXIV.

Rodostó, 21. aug. 1741.

Azt kérded, néném, hogy mit csinálunk, és mivel töltjük az időt? Az első kérdésre azt felelem: hogy a legnagyobb dolgunk a, hogy eszünk, iszunk – a másikára azt, hogy aluszunk, és a tengerparton sétálunk. Nem elég dolog-é mindez egy bújdosónak? Azonban várjuk, hogy valaki haza vessen minket, valamint Jeruzsálemben a betegek várták a Siloé tója mellett, hogy az angyal felkeverje a vizét, és abban vessék őket. De azt az angyal keverte fel, és nem ember. Hagyjuk a bölcseségnek angyalára magunkot. Ő tud mindeneket, mint kell lenni. Nékem pedig a hazám javát, és csendességit kell kívánnom, és nem csak különösön a magamét.

A bavarus a Csehországért való hadakozást elkezdette a franczia segítségével. A magyar királynét is megkoronázták 25-dik junii. A lovon való ceremóniát is végben vitte, a világnak három részire vágott a karddal, megmutatván, hogy annyifelől való ellenségtől megoltalmazza az országot. A ceremónia igen szép. Hagyjuk isten akaratja alá magunkot. Ahol nincsen emberi reménység, ott vagyon az isteni segítség. Másszor többet. Pola téti.

CLXV.

Rodostó, 15. sept. 1741.

Ha csak az idő járásáról diáriumot nem csinálok, nem tudok mit írni. Ezután csak azt írom: ma jó idő volt, tegnap esett, tegnapelőtt nagy szélvész. Az ilyen nem levél, hanem kalendárium, és még előre ellátom, hogy mire ítélné ked az olyan levelet. Istennek hálá, kedves néném, nagy csendességben töltjük napjainkot. A mi napjaink mind egyszínűek, semmi külömbözés nincsen közöttök. Ma olyan mint holnap, holnap is csak olyan lesz, mint ma volt. Mindenkor egyaránsu dolgokban foglalatoskodunk, és mindenkor vonjuk magunk után hosszas bújdosásunkot, amelynek talám csak a halál veti végit.

Tartozunk meghálálni a királynénak hazánkból való kirekesztetésünket, mivel ott az élet fogyatkoztatására több ok vagyon. Itt nincsen bajunk se tiszttartóval, se számvetővel. A perlekedésben a fejünk nem fáj. A kvártélyos nem szomorgat. A jószág szerzésén vagy elvesztésén nem törődünk. A más sorsát, tisztségét, előmenetelét, udvarházát nem irigyeljük. Gondolom, hogy más sem irígyli a mieinket. A gazdasszony zsimbelődésit nem halljuk, se sopánkodását, hogy ez, vagy amaz nincsen. Abban nem törjük a fejünket, hogy a gyermekeinknek micsoda jószágot hagyjunk, mint neveljük, micsoda tisztséget, házasságot szerezzünk nékik.

A bavarus a királyné ellen hadakozik a francziával Csehországért, a prussus meg Sziléziáért. Micsoda nagy telhetetlenség, mikor az ember bé nem éri a magáéval. A bavarus czimbora nélkül Csehországot se el nem veheti, se meg nem tarthatja. A keresztyének egymást fogyasztják, a török azt békeséges szemekkel nézi. Én is békeséges egészséget kívánok nénémnek.

CLXVI.

Rodostó, 1742. 29. april.

Vagyon immár egynehány napja, hogy a vezért letették a kerékről. Ali pasát emelték fel helyében. E már másodszor vezér – példa nélkül való dolog – de jó, emberséges ember. Mikor nem akar is valamit megadni, legalább emberségesen bocsátja el magától a kérőt. E nem jó természet-é? igen jó. Nem úgy, mint azok, akik nem is adnak, mégis dérrel durral adják ki a választ. Ennek az apja a császár doctora volt. E mihozzánk mindenkor jó volt.

Micsoda szép dolog, mikor az ember felől jót mondanak, néki jót kívánnak. A mindannyi imádság isten előtt. Mennyi sok száz szegény férfi és asszony monda jót a Krisztusról holta után, akikkel jót tett volt. Mikor szent Péter feltámasztá Tábitot, a sok szegény asszony a vállokot, szoknyákot mutogatják vala néki, amelyeket Tábit csináltata vala nékik. Aki felől jót nem mond senki, igen szégyenűl megyen ki e világból, ha gazdag is. Egy jó keresztyén azt szokta vala mondani: „Elvesztettem, amit elköltöttem – Másokra hadtam, amit bírtam – A megmaradott, amit másoknak adtam.“ A bizonyos, hogy megmarad nem csak az adomány, hanem még csak a szép, kegyes, és felebaráti szeretettel való szók is megmaradnak. Hát mit mondhatni az olyanokról, akik nem törődnek, akármit mondjanak felőlök holtok után? Azt mondhatni minden balítélet nélkül, hogy durva volt a szívek, és kevés felebaráti szeretetek. Való, hogy nem kell csak magunkért keresni a jó és emberséges nevet, hanem csak az istenért. De meg az írás azt mondja, hogy mások látván cselekedeteinket, azért az istent dicsérjék. Való, szent Pál azt mondja, hogy nem törődik azon, akármit mondjanak felőle az emberek, azaz a rossz nyelvek, a háláadatlanok: de soha senki több okot nem adott az utánna való jót-mondásra, mint ez a szent. Való, hogy az írás azt mondja, hogy, hacsak azért akarunk emberséges emberek lenni, hogy az emberek megdicsérjenek, elvettük a jutalmat, amely csak füst jutalom lészen. Azért a jót nem magáért a jóért kell cselekedni, hanem az istenért, és nem a testi, hanem a lelki haszonért. Mondjuk el mind ezek után, hogy a keresztyéni emberséges ember felől midőn jót mondanak, az isten áldása száll reája, holta után pedig az ő irgalmassága. Mint vagy, néném?

CLXVII.

Rodostó, 1742. 15. junii.

A császár halálától fogvást igen nagy dolgok történtenek. A leányát ki akarák fosztani minden jószágiból. A bavarus Csehországot akará elvenni, hadakozék is érette, de rossz vége lett. A prussus pedig azt állította, hogy nagyobb köze volna Sziléziához, mint az austriai háznak. A hadakozást elkezdvén, másfél esztendeig hadakozék érette, végtire el is nyeré, és a békeséget megcsinálá a magyar királyné a prussussal ebben a holnapba. Abban bizonyos vagyok, hogy az austriai ház soha el nem felejti Sziléziát. Valamikor akkor, de a békeség felbomlik. Megérjük-é mi azt, vagy sem, az Úr tudja. Azt tudom, hogy a nénémnek egészséget kívánok.

CLXVIII.

Rodostó, 1743, 15. octob.

Csak a mennyekből nem lehet leesni, noha onnét leestek a rossz angyalok: de ezen a földön akármely magasságra hágjon az ember, de csak le kell onnét szállani, valamint történék mostanában Ali pasával, aki nem ülhete másfél esztendeig a kereken, csak le kelleték fordúlni. Ő már kétszer próbálá azt a kereket. De jó szerencséje a vezéreknek, hogy már egy vagy két török császár megváltoztatá a régi szokást, hogy a letett vezéreket megfojtsák. Micsoda nagy eset egy vezérnek a vezérségből kiesni, mert azt elmondhatni, hogy királyi tisztség. Ura az egész imperiumnak. Őrajta vannak mind a hadi, mind a törvényes dolgok, egyszóval minden igazgatás. Mindenféle tisztségek őtőlle függnek. A vezérek fizetése igen kevés. De ki mondhatná meg, mennyi ezer módjok vagyon a gyűjtésbe. De ebben az országban ha a főtisztek húznak, vonnak, meggazdagúlnak, az a császár hasznára vagyon; mert ha leteszik őket, sok erszény pénzzel kell megváltani fejeket, hogyha pedig megölik, minden jószágok a császáré.

A vezérségnél nagyobb tisztség Európában nincsen, se hatalmasabb, se nagyobb jövedelmű: de se mulandóbb sincsen; mert az óráját sem tudja, mikor más letaszítja a kerékről. Már a sok, aki abban két esztendőt eltölt. A vezérek bízvást elmondhatják szent Pál után: Nincsen maradandó városunk. A letett vezérek soha többé meg nem látják Konstancinápolyt. Ilyen fejdelmi tisztségre pedig nem választnak mindenkor az uraknak az eleiből, hanem csak amint a császárnak tetszik. Azt elérheti egy borbély, egy favágó, egy mészáros, egy hajós. Ezekből mind voltak vezérek. Az új vezérünk pedig a fő jancsáraga. Meddig ül a póczon, azt maga sem tudja. De azt tudom, hogy néném egészségét kívánom.

CLXIX.

Rodostó, 1746. 15. aug.

Itt a legnagyobb hírünk a, hogy a vezért letették, és a tiháját Mehemet pasát tették helyiben. E már 14-dik vezér, amiolta ebben az országban uralkodunk. Mondám, hogy uralkodunk; mert isten ő szent felségének nagy gondja lévén reánk, se bajt, se szükséget nem tudunk. Való, hogy azt nem mondhatom, hogy úgy élünk mint a hal a vízben; mert ők szomjúan meg nem halnak: itt pedig a vizünk is megszükűlt, és a csorgók elszáradtak. Azt pedig nem kell csudálni, mivel hat holnaptól fogvást egy jó esőt nem láttunk. Köpönyegre nincsen szükségünk. De azt lehet csudálni, hogy mégis elég termett minden, még bor is elég lészen. Másutt ilyen szárazságot az éhség követné: de itt csak terem minden bőven. Úgy tetszik, mintha a föld is hozzá szokott volna a szárazsághoz, amint is hogy itt rendszerént a nyár igen száraz, és csak tavaszszal legyen egy kevés eső, minden elég lesz. Ha itt annyi esők járnának, mint másutt, a bor igen szűk volna; mert itt a a szőllőket fel nem karózván mind elrothadna, amelytől itt igen tartanak, hacsak két nap vagyon is eső. Minden országban más szokás; mert a természet is más szokást tart. Ha itt a szőllőket felkaróznák, mind elszáradna. Úgy tetszik, hogy eleget beszéllt a gazdaságról egy olyan, akinek egy talpalatnyi földje nincsen – maradok édes néném.

CLXX.

Rodostó, 15. sept. 1747.

Miért kívánni hosszú életet, mivel Mathuzsálem megholt – és mért vágyni a nagy tisztségekre, mivel Mehemet vezért letevék az elmúlt holnapban. Ha mindenik letett vezér után egy prédikácziót akarnánk csinálni az életnek, a szerencsének változásáról, állhatatlanságáról, soha sem volna annak vége. Hanem ezután csak azt mondjuk a letett vezérekről: adjatok számot sáfárságtokról. A vezér pedig Abdula pasa.

Ennek a holnapnak az elein érkezék Konstancinápolyban gróf d’ Esalleur, hogy követ lenne a portán. A felesége lengyel, Lubumércky familiából. Ez a franczia úr Párisból Saxoniában, onnét Lengyelországban kerűlt Törökország felé.

A keresztyének között nagy hadakozás vagyon. A török békeségben vagyon. Adja isten lelki békeségit nekünk.

CLXXI.

Rodostó, 1748. 15. april.

Immár a keresztyének is megbékéltek. Ennek a holnapnak a kezdetin volt meg a békeség a magyar királyné és a franczia király között. Ugyan ebben a békeségben engede a magyar királyné Oloszországban két vagy három tartományt Dom Filepnek. Legyen hosszas békeség, de a királyok között csak támad valamely per, amelyet az álgyú prókátorokkal folytatják.

Itt mi békeségben vagyunk. A császárunk a békeséget szereti. A szomszédival jól vagyon, a nép szereti. Aki pedig valamely igazságot keres, és a bőriben meg nem fér, azt csakhamar a halak országában küldi, de fő nélkül. A török urakot pedig nem a hazához való szeretet indítja fel, hanem csak a veszett fösvénység. A jancsárok itt ha feltámadnak, a pénzzel mindjárt lefektetik őket. Ez a császár olyan kezlár agájának véteté fejét, akinek fejdelemhez illendő kincse volt; mégis a bőriben meg nem fért, hanem a császár ellen kezdett holmit indítani. A kezlár agáknál boldogabb nem lehet e világon – szűntelen a császár előtt vannak. Az asszonyira ezek vigyáznak. – Annyi kincset gyűjthet, amennyit akar. Noha minek? mivel gyermekek nem lehet. Feleségre szükségek nincsen; mivel, ami azt a szükséget okozná, azt tőllök egy késsel elmetszették.

CLXXII.

Rodostó, 1748. 20. máji.

Kedves néném, látom, hogy már elfáradtál a leveleimben csak esőről, hidegről, melegről olvasni, hanem azt kívánod, hogy írjak valamit is a török udvarról, annak szokásáról, igazgatásáról, rendtartásáról. E mind jó és hasznos: de ilyen formába nem levelet, hanem könyvet kellene írnom. Látom én azt, hogy az asszonyok is megokosodnak idővel – tegyük oda még a férfiakat is, azoknak is szükségek vagyon arra, hogy az idő legyen mesterek. Azelőtt csak a múlatságról gondolkodtunk: most pedig azt akarjuk tudni, hogy mi szokás vagyon a birodalomban – micsoda változás ez? Kedves néném, ebben is kell engedelmeskednem, és véghez vinnem kívánságát, amint tőllem lehet.

Legelsőben is azon kezdem el, hogy nem lehet eléggé nem csudálni ennek a nagy birodalomnak annyi ideig való fenntartását, és ne tulajdonítani annak a fegyver által való nevekedését inkább az isten rendelésinek, mintsem a török rendszerént való igazgatása módjának, vagy azok okosságának, akik azt igazgatják. Nem is gondolhatunk mást, ha meggondoljuk a császárnak egészen való hatalmát, amely gyakorta mind okosság, mind jó erkölcs nélkül vagyon, és akinek beszédje és cselekedete ha kevés okossággal volna is, de törvény és példa. A portán nem a nagy nemből valóság, se nem az érdem emel fel valakit a nagy tisztségekre: hanem a császárnak hozzája való jó akaratja. Micsoda az orvossága az ilyen rendetlenségnek? a kemény büntetés; mivel azt hamarjában megölik, aki a birodalom ellen kezd valamit, és e zabolában tartja a pasákot. A keménység és az erőszak természete a törököknek. Ők az igazgatásnak módját a hadakozásban kezdették, azt meg sem változtatták. Mindenben természetté vált, hogy úgy legyen, mint a rab. Ebben a nagy birodalomban szükséges, hogy mindjárt még kezdetiben eleit vegyék annak, aki az ellen akarna valamit indítani. De sőt még itt csak a gyanóságot is a megöletés követi. Most ez elég: másszor többet, vagy kevesebbet. Talám azt kívánod, néném, hogy a birodalom históriáját írjam le? Csak azért is jó egészséget, jó étszakát. Ki látta májusban sokat írni?

CLXXIII.

Rodostó, 1748. 26. julii.

Néném, mint vagyunk, hogy vagyunk? A vizi postáink igen sokáig maradnak az úton. Azt írod néném, hogy kedvesen olvastad a porta iránt való levelemet, és hogy csak kövessem; mert kedvesen veszed – én pedig mindenkor azon igyekeztem, hogy kedvet találjak. Elkezdem tehát nem az úr, hanem az asszony dolgát.

Azt tudod, néném, hogy a törökök fegyverekkel nyerték meg Európában, Ázsiában és Afrikában a nagy és gazdag tartományokot, akiknek teljességgel való örökös ura a császár. De ezekből ki kell venni a papi, és a templomokhoz való jószágokot; mivel a papok nálok is szeretik a jószágokot.