MIKES KELEMEN ÉLETE.

MIKES KELEMEN.

I. Mióta Kulcsár István 1794-ben Mikes Kelemen Törökországi Leveleivel a magyar közönséget meglepte, e mű minden, az erényt, a hazát, az érzékeny vidor kedélyt szerető olvasónak két ivadékon át osztatlan tetszését bírta: míg a legújabb kor, mely magát saját becsén túlemelve, a múltnak legnemesebb hagyományait is, mint avúltságokat, készantag felejti, vagy felejteni negédli; Mikest is általadta a feledéknek. De a kritika nem felejtheté; s míg egyfelűl Erdélyi János, naív hittel írá „arczképét“ a szerzőnek, mely a mű ismerőiben mind azon édes benyomások emlékezeteit költötte fel, melyeket az kebelökben ífjuságok napjai óta hagyott: a kétkedés szelleme, bár még csak szűk körök társalgásai közt, azt rebesgette, hogy apáink, s velök mí, apokryph szerzemény által engedénk magunkat elragadtatni oly név auspiciuma alatt, mely kétséges volna hogy Rákóczi körében valaha viseltetett, ha az történetesen fel nem találtatnék a fejdelem végintézetében.

II. Ép azon idétt, midőn baráti körben e Levelek valódisága figyelemre méltó okokkal kétségbe vonatott, de általam, nem ugyan mint valóságos missilis levelek gyűjteménye – bár a Kulcsár kiadásának címén álló e szavak: „az eredetképpen való magyar kézirásokból“ e hitelt igényelte – deigen mint Mikes Kelemen munkája szinte belső okokkal védetett, jutottam birtokába a Kulcsár példányának. A kézirat egész külseje – a kéz jelleme, az irásmód – a korral, a múlt század közepével szépen egyezett, de autographoni tekintélye csak úgy vala megalapítható, ha a gróf Mikes család levéltárában találtató valamely saját irománya Kelemennek annak ezzel azonságát kivívja. Nagy volt tehát sajnálkozásom, midőn gr. Mikes János úrtól, kit e végett megkerestem, azt kelle hallanom, hogy Kelemen kezének a családi levéltárban semmi maradványa nincsen: de viszont annál nagyobb örömemre szolgált Erdély nagynevű kir. Kormányzójától, gr. Mikó Imre ő exjától, ki leányágon a Mikesektől származik, Kelemennek egy leveléről értesűlnöm, mely évek előtt egy erdélyi lapban megis jelent, s melynek eredetiét maga bírja, a reá adott válasz fogalmazatával együtt.

Aggodalmasan vártam e levelek megküldetését, mert tartalmo, s különösen a Mikes Kelemenének belső formája a mű valódisága, keze tán kéziratom autograph rangja mellett volt szólandó. Az óhajtott ereklye 1859. decemberben csakugyan kezemnél volt. A „Törökországi Levelek“ utolsójának kelete Rodostó, dec. 20. 1758., a megküldött eredeti levél „Constancinápoly 5 jan. 1759“ íratott, s így amazzal egykorú; s velem minden, ki a kézirásokat összevetette, kegyeletes örömmel győződött meg, hogy a két kéz egy, hogy kéziratom Mikes Kelemen autographja.

III. Mielőtt Mikes Kelemennek, öcscséhez gróf Mikes Istvánhoz írt levelét s ennek válaszát közölném, hogy azt az életrajzhoz felhasználjam, álljon itt első helytt a két okmány hitelességének megállapítására a mélyen tisztelt közlő úr hozzám szóló levelének illető része:

„Ennek eredeti hitelességéhez, mint Ön látni fogja, szó nem férhet. A borítékon látható kézirat gróf Mikes Istvántól van, ki nekem anyai ágról szüle-atyám volt, akinek több eredeti kézirata levén birtokomban, emezt, azok után, kétségtelenűl saját kéziratának ismerem. De egy másik kétségbe nem vonható bizonyítéka a hitelességnek a mellékelt válasz conceptusa, mely az akkori kormányzó gróf Kemény László „Lecta“-jával van ellátva.

Meggyőződésem szerint e levél szétoszlat minden az iránt táplált kételyt, mintha a Törökországi Levelek nem Mikes Kelementől származtak volna; mert aki ennek fogalmazását, tartalmát amazokkal, különösen az utóbbiakkal, egybeveti, kétségen kivűl meg kell győződnie arról, hogy ugyanazon egy elme szüleményei. Írmodor, kifejezések ugyanazok, s ugyanazon megnyugtató vallásos érzet ömlik el ezen is, mint amazokon. Megvan főkép ez által cáfolva azon legfőbb ellenvetés is, mit az említett levelek hitelessége ellen felhozni hallottam: hogy t. i. azon korban, ily latinismusoktól ment tiszta magyarsággal nem írtak volna. Van-e ebben is, az egy Trinitárius szón kivűl – mit akkor másként kifejezni nem tudtak – csak egyetlen idegen szó is?“

IV. S most következzék a két Mikes levele. A II-ban a dőlt betűkkel szedett szó ki van törölve, a zárjelben állók gr. Kemény László akkori gubernátor írása, valamint az utána következő, s a Mikes István fogalmazatára ráírt, engedelemadás is, hogy a levél így elküldethetik.

I.

A borítékon: A Monsieur Monsieur (le) Comte de Mikes, en Transilvanie.

A boríték hátán ifj. gr. Mikes István, István fiának kezével: „Mikes Kelemen úr Levele, melyet Constancinapolybol irt, arra válasza üdvözült édes Attyámnak G. Mikes István Urnak A. 1759-b. 5-ta Jan.“

A levél maga betűhíven:

Constancinápoly 5 jan. 1759.

Méltóságos Groff Uram, kedves ötsém uram.

Szivem örömivel élek a szabadságal a melyet vettem a Felséges királynénak itt lévö követtyétöl, hogy az urnak ötsém uramnak irhasak annál nagyob örömel is irok, mert régtől fogvást semi hirit nem halhattam, az Istenhez valo nagy háláadásal halottam azt meg, hogy a szegény üdvezült Aszony az Anyaszentegyházban holt volna meg, a mely kegyelmet az Isten, asok jó erköltsiért tette véle, a szegény öreg urnak halálát nem tudom mikor történt. Mikes Ferentznek házaságát meg tudtam, de semi örvendetes hirit nem halottam, az alma sokszor el hengeredik a fájátol, azt annál is inkáb elhittem, mert változó természetit üsmértem, mivel ha sok pirongatást szenvedet is, de gyermek korunkba velem meg nem alkudhatot, a Mikes familiábol többet kettönél nem üsmerhettem, mivel a szegény aszony terhes volt az ural ötsém uramal, azon esztendöben a melyben hazámbol ki jöttem, az Urnak ötsém uramnak pedig gyermekeiröl semit nem halhattam, noha igen szivesen kivánnék hallani.

Magam felöl pedig azt irhatom hogy ha bujdosásban vagyok is, de az Istennek áldása, és irgalmasága mindenkor velem volt és vagyon, és másokal is jót tehetek, az urnak jósága, és segittsége nem lévén meg határozva, mindenek veszik az ö bö kezének irgalmaságát, egyéb szükséget tehát nem érzek, hanem hogy a hivek közi nem számláltatom, noha azt az Isten ö szent Felsége tudgya, hogy oda számláltathatom, az én bujdosásomnak vége akor lészen, a midőn az életemnek, az ö rendelésit pedig mind imadnom kel, mind pedig háláadásal vennem és kérnem ötet, a hazámnak békeségben valo létiért.

Hogy ha pedig az urnak ötsém uramnak tettzik énnékem valaszolni, a károlyvárában lévö trinitáriusok által meg lehet; mivel ök az itt lévő trinitariusoknak el küldik.

Én pediglen az urnak ötsém uramnak atyafiságos emlékezetében ajánlván magamot Maradok.

Köteles attyafia szolgája Mikes Kelemen.

II.

A válasz fogalmazata:

„Méltóságos úr,

Kedves bátyám uram.

Konstantinápolyból 5. jan. ezen folyó esztendőben költ levelét az úrnak bátyám uramnak az méltóságos Generalátus méltóságos Gubernátor úrnak eő excellentiájának általküldvén, méltóztatott ugyan méltóságos Gubernátor urunk ő excellentiája kezembe küldeni, és az válaszolásra nekem is engedelem adatván ugyanazon kanálison, kivánságára az úrnak bátyám uramnak, válaszolok. Igaz az, hogy miolta életben vagyok, az úrról bátyám uramról semit sem hallottam. Mivel üdvezűlt atyám is még 1720-ban múlt ki az világból; és üdvezűlt atyámtól én, akkor tizenkét esztendős levén, semit sem érthettem; üdvezűlt asszonyom anyám pedig 1724-ben múlt ki ez világból, és Istennek ő felségének nagy kegyelméből még 1717-ben az katholika relígiót amplectálván, igen ajtatos példás életet élt mind haláláig, és az fenn megírt esztendőben az kolosvári Páter Jesuiták templomában el is temettetett, sok szép (maga lelkinek holta után való vigasztalására) rendeléseket hagyván maga után. G. Mikes Ferenc bátyám uram kevesset élt házasságában, igen ifjantan sok betegségek eltöltvén idejét, még 1727-ben sz. Mihály napján múlt ki ez világból, és maradott egy fia és egy leánya: az leánya ment férjhez gróf Kornis Antal úrhoz, és az is ifjúságának virágjában elholt. Az fia, kit is hínak Mikes Antalnak, maig is él, mintegy harminczhárom esztendős ember, és néhai gr. Haller János Gubernátor úr Ő Excellentiája leányát vette nyolc esztendővel ennek előtte el; négy leányi vadnak, és nemes Háromszéknek főkirálybírája.

Azmi pediglen engem illet, én hogy megházasodtam, 30 esztendeje az múlt augustusnak 25. napján elmúlt, és vettem el Gr. Petki Dávid úr leányát kivel is az Isten feles szép gyermekekkel, fiú és leánymagzatokkal megáldott, kik közűl életben van egy 26 esztendős István nevű házas fiam, akinek ugyan már Isten kegyelmességéből van is egy Mihály nevű másfél esztendős fiacskája; és ezenkivűl 4 leányim vadnak életben, kettő férnél; egyiket két esztendővel ennekelőtte adtam férjnek B. Bornemisza Pál úrnak, azki is fia b. néhai bécsi Cancellárius Kászoni B. Bornemisza Jánosnak volt. És ennek egy leánya is van, valami hat esztendős; második leányomat tavaly májusban adtam férjhez g. Haller Antal úrnak. Két leányom vagyon hajadon, egyik 15, az másik pedig 9 esztendős. Én pedig noha még oly felette vén nem volnék, de beteges és sok változásokkal teljes időmet töltöm. Még eddig az Isten ingyen való kegyelméből életben megtartott és Felséges Asszonyunk ez mostani dicsőségesen regnáns kegyelmes királynénk és Császárnénk kegyelmességéből ns. Fejér vármegyének főispánja vagyok már majd tizenöt esztendőtől fogva. Volt még egy fiam aki is Bécsben tanolván, az gr. Bottyáni úr ő Excja regementjében zászlótartó volt, és az hadakon el is veszett.

Nagy háladással tartozik pedig kivált az jó Istennek, azki idegeny országon és édes hazájától távul létében is nem csak szükséget nem szenved, sőt oly kegyelmét tapasztalja Isten ő felségének, hogy másokkal is, kivált atyjafiaival jól tehet, a kik holta után is mind Isten előtt lelkéről, mind jótéteményiről dicsiretesen és háladatosan megemlékeznek és jó hire neve ez világon is, holta után dicsiretes emlékezetben marad. Mind lelki, mind testi ez világi bujdosásban pedig nagy boldogság az, ki életét mind Istennel való lelki békességben, mind ez világon maga felekezetinek és nemzetinek fejéhez az Istennek bölcs rendelése szerint megalázván magát, Istentől s királyától kegyelmet kér és mind ez világon mind az máson hívek közé számláltatik. Ez valóban mind az világon nagy nyugodalmat és az jövendő életre készítő boldog halálhoz nagy segedelmet nyér.

Énnekem pedig se nem szabad, se nem lehet, se úgy mint igaz hívinek Felséges Asszonyunknak, annál inkább mint Ő Felsége kegyelméből ez hazában főispánynak, más úton és alkalmatossággal az úrnak bátyám uramnak írnom, hanem az méltóságos generalátus, és az előljáróim (Gubernium vagy Gubernátor) hirivel, sem trinitárius, sem más kanálison írnom, hanem azmely móddal mostanába az úr bátyám uram nekem írt, és én is válaszolok. Lehetne írni, és valamit csekélységemhez képest parancsol, mely Felséges Asszonyunkhoz és örökös fejedelmemhez való homagiális hűségemet meg nem sérti, atyafiságos indulatimat megbizonyítani kivánom. Maradván

Méltóságos bátyám uramnak

kész szolga atyjafia.“

Következik a kormányzó censúrája: „Ezen levelet lehet megírni, és sub volanti kezemhez is küldeni. Jól van az dolog feltéve, nincsen semmi, a mi ártalmas benne lehetne, és az hív subditus kötelessége ellen volna. Lecta 1759 6-ta may.

G. Kemény Gubernator.“

V. Zágonyi3) Mikes Kelemen, a szerencsétlen Mikes Pál, Tököli párthíve és bújdosó társa4), és Torma Éva fiok, 1690-ben született5). Úgy látszik hogy atyjának, talán anyjának is elvesztése után, gróf Mikes Mihály vette magához mint árva rokonát6), kinek házánál s fiaival együtt nevelkedett7). Nevelő atyja 1704-ben, Rabutin által a székelyek összeszedésére Magyarországra küldetve, Rákóczy híre nélkül elfogatott, s ez őt kicserélni akarván, Mikest sürgető kéréseire hívei sorába vette fel8). Mikes a gyulafejérvári gyűlésen lelkesen működvén II. Rákóczy Ferencnek Erdély fejdelmévé választásában, a katholikus rendek részéről tagja volt azon küldöttségnek, mely, általa vezetve, az akkor épen Ipolyságon levő Rákóczynak megvitte választási oklevelét9). A fejdelem őt még azon évi oct. 15. Vihnyén költ levelében egyik teljhatalmú biztosáúl nevezte Bercsényi Miklós fővezérével, Jánoki Zsigmond tanácsosával és Rádai Pál belső titkárával együtt a selmeci fegyverszüneti értekezletre10), melyben a Sepsi, Kezdi és Orbai székek, úgy egy lovas ezred főkapitányának s Belső-Szolnok főispánjának neveztetik, miből bizonyos, hogy a szövetséges hadsereg sok dilettáns parancsnokai közől egyik ő is volt, aminthogy hadi működéseiről Cserei Mihály Históriája több helyt tudósít is. 1707-ben martiusban, midőn Rákóczy Erdélybe ment fejdelmi székét elfoglalni, gr. Mikes Mihály is rész vett ez országgyűlésben, melyen Rákóczy a fejdelmi székbe ültettetett11). Nevelő atyjának e viszonyai nyújthattak alkalmat az ifjú Kelemennek a magas míveltségű fejdelemhez közelíthetni, ki iránt oly buzgó szeretetet érzett, hogy ez időtől fogva – tizenhat éves korát tekintve, a kor szokásaihoz képest hihetőleg mint apród – a fejdelem mellett marada12), s vele együtt Erdélyt többé nem is látva, őt mind magyarországi hadjáratain, mind a háború bevégeztével kivonulásában követé. Így vele franciaországi múlatását is megosztván (1711–1717-ig), mellette és ott szerzé meg magának azon ismereteket s francia cultúrát, mely legtöbb kor- és hontársaitól oly előnyösen megkülönbözteté. Maga írja 1727-ben nov. 8.: „A bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben akkor nem volt, és ha eddig tart bújdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való vak szeretetem okozta“13); s ismét, már ennek halála után, 1738. dec. 15.: „Énnekem soha semmi egyéb okom nem volt hazámat elhagyni, hanem, hogy igen szerettem az öreg fejdelmet“14).

VI. A személyes szeretet önfeláldozása volt tehát hogy – midőn Rákóczy Ferenc, III. Achmet szultán által, az erre nézve III. Károly kir. ellen szerencsétlenűl folytatott háború alatt, Törökországba hivatván, színleg hogy őt egy török sereg élén Erdély elfoglalására küldje, s így a magyar király erejét megoszsza; de hihetőbben hogy, Rákóczy birtokában, Károlyt a békére hajlandóbbá tegye s kedvezőbb feltételeket nyerjen15), 1717. sept. 15. Párizst elhagyta – Mikes őt Törökországba is követte. Még ezen évi január 25-kén következett be Mikesnek megnótáztatása16), mely hazáját előtte örökre elzárta. A tengeri útazók october 10-kén Gallipolinál kiszállván a török földön, onnan oct. 22. Drinápolyba mentek, hol Rákóczy a fővezér által fénynyel és tisztelettel, a köv. évi január 4. pedig a császár által melegséggel fogadtatott, de várakozása teljesedésbe nem ment. A szultán t. i., reménytelen állapotjában, a békét óhajtotta, Bonac a francia követ is ezt javasolta, Károly is hajlandó vala reá17), s így megköttetett az Passzarovicon 1718. július 21., mialatt Rákóczyt a szultán még mind igéretekkel biztatta18). Mikes nem áltatta magát. „E csak komédia!“ írja már jún. 6., és teljes resignátióval folytatja: „Ilyenformán, édes néném, ellene ne mondjunk, de bízvást hátat fordítsunk Erdélynek, annak a kedves tündér országnak! és imádjuk az istennek rajtunk való csudálatos rendelésit!“19). Aug. 15. már így ír Drinápolyból: „Itt már megettük a nekünk rendeltetett rakás kenyeret. Már tovább megyünk, de nem elé, hanem hátra, és azon rakás kenyér mellé ülünk, amely Konstantinápoly mellett vár minket; mert, amitől tartottunk, abban torkig estünk… A békeség meglévén, itt már semmi dolgunk nincsen, meg is indítják holnap az urunkot a császári főváros felé…“20); aminthogy más nap a fejdelem, egész kíséretével, mely magyar menekvő urakból és francia házicselédségből, öszvesen ötven főből állott, meg is indúlt. Aug. 25. Bujukdere alá érkezvén, ott sept. közepeig sátorozva várta rendeltetése helyének kitűzetését, mialatt Mikes Bonac a francia követ hitvesénél keresett és talált mívelt s nyájas társalkodást, közben kétszer Konstantinápolyba is berándúlván. Végre Jenikő lőn a fejdelemnek lakóhelyűl kitűzve, hol sept. 22. csakugyan letelepedve találjuk már az egész társaságot. Rákóczy, csalatkozva várakozásában, legott visszaszándékozott Franciaországba21), s e végett a regensnek, Orleans hercegnek ismételve írt, de egyenes választ nem vehetett. „Ha csak a mí akaratunkon állana – írja Mikes, 1719. oct. 10. – ma indúlnánk meg, de csak az akarat áll mirajtunk, a tehetség pedig máson… Az udvar se nem tiltja, se nem javallja az oda való menetelét világoson, amelyekből kitetszik, hogy nem kívánja az oda való menetelünket. Inimicus homo hoc facit – akik itt miellenünk vannak, ott is ugyanazok gátolták meg utunkat, Franciaországot Orleans herceg igazgatván, mivel a király még nem arra való. Ő mindenkor nagy barátságot mutatott a mí urunkhoz; az anyja pediglen, aki is egy házból való a mí fejdelemasszonyunkkal, úgy szerette mint a fiát mind holtig. De a fejdelmek között levő atyafiság és barátság olyan, mint a nádszál; ha jól vagyon dolgod, mind az atyafiság, mind a barátság fennvagyon; ha pedig rosszúl vagyon, és reájok szorúlsz; csak azt mondják: nescio vos. E már rajtunk bételjesedett… Annyi sok szép igéreti után legkissebben dolgait ebben az országban a portán nem segítette“ stb.22) Másfelűl az ellenséges udvarok kivitték a portánál, hogy a menekvők Konstantinápolytól messzébb szállíttassanak. 1720. mart. 7. írja Mikes: „A mí jóakaróink addig munkálkodtanak ellenünk, hogy megnyerték a pereket, és innét is ki akarnak bennünket tudni, mintha terhekre volnánk. Ma reggel hivatta a vezér Horváth Ferencet, és azt izené a fejdelemnek általa, hogy a porta jobb és alkalmatosabb helyt akar rendelni a magyaroknak Jenikőnél“23). A változás csakugyan közel volt. April 16. a császárnak egy nagyobb díszes gályája várta a fejdelmet, száz „fegyveres leventi“ tette tisztelgő kíséretét, s ágyuszó mellett vala a megindulás. Az útazás célja a Marmara tenger partján fekvő Rodostó, hol tágas és kényelmes lakok fogadták a jövevényeket.

VII. Az életet nem a lehetőség, hanem a valóság szerint felfogó Mikes Jenikőn lelki csendben töltötte e több mint másfél évet. Különös érdekeltségét bírta a koronként meglátogatott Pérában a gr. Bercsényiné háza, melyhez egy szív-ügy is csatolta: a kis Kőszegi Zsuzsi, kinek, úgy mond „igen fösvényen osztogatták a szépséget, de rendes, tisztességes személy, és tiszta jóság“: mely leírásból, a mai regényes kifejezésmódhoz levén szokva, alig fogjuk kiolvasni azon lelkességet és saját bájt, mely e leányban lakott, s utóbb még komoly fájdalmakat okozott barátjának. Ezeken kivűl olvasás, írás, vadászat, séták a tenger partján, néha távolabbi kirándulások is töltötték be idejét, milyen vala a Pompejus oszlopának meglátogatása, s egy ízben (1719. aug.–oct.) az egész társaságnak egy kéthavi tartózkodása a Bosporus tulsó partján, Békós mellett, hol „sátoraink a tengerparton rendiben, ezt a gyönyörű kanálist végig látjuk – a Fekete-tenger zúgását jól halljuk – azok a nagy rettentő sajkák előttünk mennek el stb.“, s honnan így enyeleg egyik levelében: „Látja ked, hogy Ázsiából írok kednek… Minket már úgy tekintsen ked, mint ázsiai magyarokot!“24) Különben bizony elég híven festi, egy vonással, a társaság hangulatát egy igen egyszerű helye az 1719. oct. 10. költ levélnek: „A német követ legtöbbet azon elmélkedik, hogy nekünk árthasson; mí pedig legkissebben sem ártunk neki. És nem tudom, mi végre kívánja üldözni ezeket a szegény bújdosó magyarokot, akik itt a tengerparton csak dohányoznak suhajtozással!“25)

VIII. Rodostó, a régi Thrácia partmellékén, a Propontisra dőlve fekszik, s egynapi tengeri út Konstantinápolyhoz. Mind helyzete, s a város maga, mind mívelt környéke, melyet Mikes egy nagy kerthez hasonlít, s jövevényeink alkalmatos elhelyeztetése kielégíték Mikest. Harminc főnyi jancsár-őrizet díszre és biztosságra szolgált egyszersmind. S e hely adott utolsó menedéket egy nagy ház utolsó s legnagyobb díszének, ki szellemi adományok, tanultság és míveltségre, mindenek felett pedig magas jellem és szeretetre-méltóságával kora elsői közé tartozott. Szenvedésekben dús ifjuság után háborús és munkás férfikora legszebb éveiben, a hatalom és gazdagság magasságaiból leesve, hitvesétől, gyermekeitől megfosztva, de szerető hívei körében írói foglalatosságok közt, philosophusi nyúgalomban itt volt leélendő hátralevő napjait. A díszes házirendet, a fejdelem erkölcseit levélírónk több helyt festi. Mikes maga mint első kamarása kormányozta közvetlenűl a házat, el-elkísérte urát vadászataira, savanyúvízre, látogatásain. A tizenöt évi hosszú nyúgalom egyformaságát kétszeri dögvészjárvány (1722. 1726.) szakasztotta meg, Rákóczy György látogatása (1727. jun. – 1728. mart.), s néhány haláleset, mint a fejdelemnéé, gr. Esterházy Antalé (1722) s a Bercsényié. Mikes vallásos és elszánt kedélye is osztotta e lelki nyugalmat, s ha néha élesben jelentkezék honvágyas fájdalma, azt munkával s a bölcsnek resignátiójával győzte le. Leveleiben e küzdés s e győzelem sokszor a leg-megindítóbb kifejezést nyeri. De a Zsuzsi szerelme is, valamint neki a legszebb, legvidorabb órákat adta, úgy gazdagon látogatta meg szelíd szomorúsággal is. Mióta köztök e bizodalmas, meleg viszony keletkezett, egyek voltak az óhajtásban, de a leány, eszét kérdezve, mely egy honvesztett vagyontalan férfi oldalán kétes világításban látta jövőjét, sorsát hozzá kötni nem merészlette. 1723-ban Bercsényi, elvesztvén második feleségét, e leányt vezette az oltárhoz, ki neki, nem szerető, de hű és gondos hitestársa és ápolója lett. Ha mégis a fejdelmi vadásznak, Kőszeginek26) árva leánya akkor is, midőn két évvel utóbb özvegygyé s Bercsényi örökösévé lett, megtagadta kezét attól, kit szeretett, s Lengyelországba költözött, akár a fényes név megőrizhetése végett, akár a bújdosás megunásából: csodálnunk kell Mikes jóságát, melylyel mentegeti27), hűségét, melylyel hozzá ragaszkodék28), s a bánatot, melylyel utána tekinte. Mert még csak az ész, nem a szív resignátiója szól belőle, midőn nénje (tán környezete) bosszantván őt vígasztalásaival: „könnyű – mond – annak tréfálódni, akinek szíve helyén vagyon:

IX. Végre egy európai hatású esemény a csendes Rodostó vendégeit is felriasztá. 1733. febr. 1. meghalálozott a lengyelek jeles királya, II. Ágost, s Rodostó felismerte azonnal, hogy a varsai királyválasztás múlhatatlanúl háborút idézend fel30). A természetes vetélytársak Lescsinszky Szaniszló, XV. Lajos ipa, és Ágost szász választó-fejdelem, a meghalt király fia, valának: amazt Franciaország, a rokonság s keleti Európában megállapítandó befolyása végett fogta pártolni, ezt Austria s a cár, épen e befolyás megtörése végett. A háború el nem maradt. „Mi hasznunk lesz benne – kérdi Mikes – isten tudja. Mi csak reménlünk mindaddig, míg meg nem halunk. Az olasz példabeszéd azt mondja, hogy aki csak reménséggel él, az ispotályban hal meg. Ha ispotályban nem is, talám Rodostón“31). A fejdelem mindazáltal úgy hitte, hogy nem szabad tétlenűl maradnia. Élesztheté reményét hogy két vele barátságos hatalom, a francia s a spanyol, Károlyt Olaszországban készűltek megtámadni. „A szegény urunk – írja Mikes 1734. febr. 15. – amit a pennájával tehet, el nem múlatja. Eleget ír mindenfelé. Mert mí olyanok vagyunk, mint az evangyéliumbéli beteg, aki harminc esztendeig volt a tó mellett, várván, hogy valaki vesse belé, amidőn az angyal felzavarta. Mi is ezt várjuk, hogy valaki valamely zűrzavart csináljon; mert mi magunkkal jótehetetlenek vagyunk.“ De legott azt teszi hozzá: „Az isten elhozza még a mí óránkot is“32); s kevéssel utóbb, midőn Olasz- és Lengyelország egyformán forrt: „Mindezekből nekünk mi hasznunk lesz? talám csak semmi. Még a mi óránk nem jött el – addig csak baráttáncot kell járni“33); s újra, bár a császár Német- és Olaszországban egy tartományt a másik után vesztett: „Mi még mindezeket távul nézzük; mert a szegénynek a szerencséje is szegény. De az a vígasztalásunk vagyon, hogy aki ezeket a nagy dolgokat míveli, minket is lát, és megemlékezik rólunk annak idejében“34). Mégis a fejdelem, nem tudva még a Fleury bíbornok és Austria közt rögtönzött békét, Pápayt követséggel a portára küldötte, hogy Franciaországba mehessen, mire a válasz nem tiltó ugyan, de jovalló sem volt: „De a császárok nem-jovallása parancsolat, és a mi elmenetelünkből semmi nem telik“. írá Mikes35). E válasz 1735. elején jött. Azalatt a fejdelem idősbik fia József is Bécsből Velencébe szabadúlt. Rákóczy azonban sem fiát, sem Franciaországot nem vala többé látandó. Martiusban gyengélkedni kezdett, virágzó szép tekintete, teljessége, ereje, jó kedve feltünő hanyatlást mutattak. Majd lopó láz érte utól, s apríl 8., nagypénteken, már így jajdúl fel a hű Mikes: „Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közűllünk a mi édes jó urunkot és atyánkot három óra után reggel… Hullassuk bőséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje világoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az isten annyi szenvedési után a mennyei lakodalomba vitte… hanem mimagunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk, még csak a legalábbvalón is… Az isten vígasztaljon meg minket“36). Mikes a porta engedelmével a fejdelem testét Konstantinápolyba vitte, hol anyja Zrínyi Ilona maradványait is, a fia koporsójába rakva, ezeknek helyén együtt temettette el.

X. Itt végződtek Mikes jó napjai, bár a porta kijelentette hogy meg nem szűnik gondoskodni a magyar menekvőkről, s ezek bele-egyezésével József herceget, a megholt fejdelem idősbik fiát meg is hívta. Azalatt a betegeskedő öreg Zsibrik helyett ő, s ennek halálával (oct. 1735) a maga személyében Mikes igazgatta a menekvő társaságot, melyben különösen a franciákkal sok bajai voltak, úgy, hogy midőn az ifjú fejdelem (jan. 1736) a renegát gr. Bonnevalt bízta meg, hogy a dolgokat folytassa, s a fejdelem jószágát kezéhez vegye, ő, a megholt fejdelem legmegbizottabb híve, a bizodalomhiány e jelét nem tekinthette minden fájdalom nélkül, de megnyugvással vette. Így is helyzete nehéz maradt. „A testünk mindennap jól lakik – írja 1736. máj. 15. – de az elménk igen koplal a vígasságtól. A többi is érzi a maga bibiját; de én duplán érzem: mind a magamét érzem, mind a másét kell néznem, haszinte nem tehetek is rólla. Én soha ilyen állapotban nem voltam, ne is adja isten, hogy többször legyek. Legkissebb vígasztalásom nem lehet. A jó isten valóságoson magamra hagyott engemet. Mindennap a sok bosszút látom: de isten kegyelme nem engedi, hogy érezzem. Akikkel legtöbbet vagyok, és akik legtöbb jó szót adnak, és nagyobb barátságot mutatnak, ugyanazok akarják meghomályosítani becsűletemet. Egy kis jó kedvem nekik méreg, és kedvetlenségem előttök kedves. Mindennap újítják ellenem való beszédjeket. Mindezeknek pedig, néném, nem más az oka, hanem hogy ki nem osztogatom nékik a fejdelem jószágát. Hogy pedig ki nem osztogatom, azt gondolják, hogy magamnak tartom. Hadd beszélljenek, csak én az igaz úton járjak“37). Csak dec. 6. érkezett meg Rákóczy József, s ment azonnal Konstantinápolyba: de a porta az oroszszal folytatott véres háborút III. Károly közbenjárásával kivánván berekeszteni, nehogy e fejdelmet megsértse, Rákóczyt el sem fogadta, s rögtön visszaküldte Rodostóba. Mikes mindjárt számolt a megholt fejdelem minden jószágáról – úgy látszik Bonneval csak felsőbb felügyelést folytatott volt Konstantinápolyból – s a titkos feladásokat titkos vizsgálatok alaptalanoknak bizonyítván, Rákóczy József megnyúgodott ugyan; de – „nekem, ú m. Mikes – csak isten fizessét sem mondott azért, hogy jószágára, cselédire viseltem gondot.“ Különben az ifjú herceg egyénisége s minden eljárása is szomorította Mikest. „A szép rendtartást, amelyet az atyja szabott volt közöttünk, és amelyet oly igen igyekezett annyi esztendők alatt megtartani és megtartatni velünk mind holtig, azt a fia harmadnap alatt felfordítá, és annak elrontásán kezdé el az itt való életét úgyannyira, hogy olyan kevés idő alatt abban a keresztyéni, és fejdelemhez illendő rendtartásban csak egy kis fótocska sem marad meg. Minden eltöröltetett, és csak a nagy rendetlenségnek ködje szállotta meg a házunkat. Csak ebből elitélheti akárki hogy mit reméllhetünk, kivált mí, akik olyan nagy fejdelmet szolgáltunk volt, akinek minden dolga okosságból, rendből és kegyességből állott! Most pedig mind ellenkezőt látunk, mert a rendet nagy rendetlenség követte, az okosságot a hebehurgyaság, a kegyességet a harag és az idegenség, úgyannyira, hogy harminc esztendőtől fogva való bújdosásunk oly súlyosnak nem tetszett, mint már ez a három holnap stb.“38). Különben is a herceg sötét, haragos természetű volt, magán uralkodni nem tu ló, szép tehetségei kifejtetlenek, s nem tudó „azt, hogy mi légyen a nemzetihez való szeretet, mert soha a nemzetivel nem társalkodhatott“39).

XI. Közel volt a változás. A cárné háborút készűlvén izenni a portának, III. Károlynak régibb kötések alapján igénybe vette segedelmét. Károly nem szívesen hajolt a háborúra, s engedékenységre intette a portát, de foganat nélkül; s így elhatározta Törökország megtámadtatását déli Magyarországból, elibe tevén a régi kötéseket az újabb passzarovici béke követeléseinek. „Azt nem tudom – írja Mikes jul. 20. 1737. – mikor bontotta volna fel a török a békeséget; de azt tudom, hogy egy keresztény császár felbontotta – meg is büntetődött érette. Az olyan példán most is lehetne tanulni. A törökök, ha azt nem reménylenék, hogy az isten most is igazságot teszen nekik, kétségben esnének. Aminthogy igen tartanak, méltán is; mert két nagy és hatalmas császár ellen kell hadakozniok, akik ketten Európából kiűzhetik – de tegyük utána: ha isten is úgy rendelte. Talán már erre való nézve a portán is inkább néznek reánk; mert még most igen rossz renden vannak dolgaink“40). Nem is csalódott Mikes. A porta elkeseredéssel vette fel a keztyűt, hatalmasan készűlt, s hogy a bécsi udvar veszedelmét nevelje, Rákóczyt s a menekűlteket is fel akarván használni, őt Konstantinápolyba hívta. Mikes jól és hazafiúi fájdalommal fogta fel a helyzetet. „Belőlünk ijesztőt akartak csinálni, írja sept. 13. Szegény fejdelem! ha most élne, mit gondolna, és mit csinálna? Mert azt sokszor hallottam szegénytől, hogy nem kivánja a portának a némettel való hadakozását; mert irtózik a törökkel való hadakozástól, és hogy inkább szereti itt halálát, mintsem azt látni, hogy érette rablásokat tegyenek Erdélyben. Elég az, hogy mi bemegyünk, isten tudja mire!“41). Rákóczy József nem így gondolkodott, s sept. 20. a magyarság már elhagyta Rodostót, hol tizenhét nyugalmas év alatt már teljesen behonosodott vala. A herceg Stambulban, tüntetésűl inkább, mint komoly reménynyel, feltünőleg ünnepeltetett, mit a józan Mikes „komédiának“ nézett42), s 1738. jan. 24. megköttetett a porta s az új „erdélyi fejdelem“ közt a szövetség. S ez, követőivel, febr. 5. már Drinápolyban, 19-kén Csernavodán volt, honnan, míg az árnyék fejdelem Mikest küldé Bukurestbe idvezlő követűl az oláh vajdához, jöttek a fővezér sok igéretei. Keserűséggel jegyzi fel Mikes: „A vezér levelében a sok biztatások, hogy 30 vagy 40,000 embert adnak melléje: de abban Tamás vagyok. Végtire azt írják, hogy innét Vidinben kell menni – mire, mi végre? isten tudja. Csak úgy bánnak velünk, mint a gyermekekkel, és vázt akarnak belőlünk csinálni; mert azt gondolja a porta, hogy mihent Vidinben érkezünk, az egész Magyarország és Erdély lóra ül, és hozzánk jő. Talám úgy lehetne, ha az öreg urunk élne. De most, hogy hozzánk jőjön valaki, isten ne adja!“43). Meg is lett a vidini út (april) s ott a pompás fogadtatás, Orsova felé is vitte a fővezér (júl.), s ez meg levén véve, aug. 25. azt izené a fejdelemnek, készűljön 30,000 emberrel Temesvár alá, másnap viszont „hogy nem is kell Erdélyről gondolkodni, hanem arról, hogy véle Vidin felé menjünk. Az isten megoltalmazta édes hazánkot a rablástól!“ teszi hozzá Mikes megkönnyebbedett szíve; s sept. 1. már Vidinből: „Már most bízvást elmondhatjuk, hogy vége vagyon a komédiának, és a theátrumról becsületesen leszállítának, és a vezér minden ceremónia nélkül felada rajtunk“44). T. i. azt hitte volt a vezér, „hogy ha a táborban leszünk, sok magyarok jőnek hozzánk. De hála istennek, egy valamire való nem jött“45). Hat heti tartózkodás után Vidinben a másfél száz főből álló magyarságnak Csernavoda jeleltetett ki téli szállásúl, hová Oroszcsíkon (Rusztcsukon) át oct. 19. meg is érkeztek. Rákóczy, kit levertség, harag s folytonos betegeskedés végkép kimerítettek, nov. elején már vége felé közelítvén, Mikest kivánta maga mellé, kinek ápolása mellett e hó 10-dikén, 38 esztendős korában el is húnyt, érdem és dicsőség nélkül. „Ismét fő nélkül maradánk – írja Mikes dec. 15. –, de nem sokára szükségünk nem lészen főre… és amennyin már maradtunk, egy szilvafának is elférünk az árnyékában. Aki minket teremtett – folytatja szomorúságában – annak legyen meg akaratja rajtunk. Ő minket példáúl tett az egész nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, kik az országgal együtt tartanak, és akik füsthöz hasonló okból el nem hagyják nemzeteket és örökségeket. Adja isten, hogy senki bennünket ne kövessen, és irtózva halljon beszéllni a mi hosszas bújdosásunkról“46). A fejdelem minden jószága ennek rendelése szerint Mikes kezénél volt; most a török tisztek átvevék, s a hű sáfár a fejdelmi szállásról elköltözött.

XII. Még egy kelletlen epizód várta Mikest, mielőtt nyugalma régi helyére visszatérhete. 1739. májusban érkeztek a parancsolatok, melyek szerint gr. Csáky Vidinbe, b. Zay Kocsinba, Mikes Jászvásárra rendeltetett, nem tudva miért, s mennyi időre. „Elég a – így enyeleg fájdalmasan június 1. – hogy, ha Erdélyt meg nem láthatom is, de a köpönyegit meglátom; mert az erdélyi havasok mellett megyünk el. Ha Zágonban sert nem ihatom is, de iszom a Bozza viziből!“47). Útjában e fájdalom élénkűlt. „Elitélheted néném, micsoda suhajtásokat bocsátottam, mikor az édes hazám havasi mellett mentem el. Örömest bémentem volna Zágonban, de az Úr béfödözte előttem az odavivő útakat!“48). Június 21. rendeltetése helyén volt. Menet aggodalom töltötte el, nehogy Csíkból császári katonák által elfogassék; mely aggodalom Moldva fővárosában sem hagyta el; e kivül a boérok barátságtalansága mellett, s a kozákok beütésétőli köz rémület nyomasztó hatása alatt csak az érsek s a vajda szivességei, úgy egy olasz pap társalkodása derítették fel nehéz óráit. Végre sept. elején visszatette a veszélyes útat Bukarestbe, hol a kemény 1739–40-iki telet únalom és gondok közt töltvén el, végre valahára ismét régi fészkébe térhetett, Rodostóba, hová június 21. érkezett meg, már csak negyed magával azok közől, kik Rákóczy Ferenccel jöttek ki.

XIII. „Annyi időt, tudom, hogy itt el nem töltök, mint az első úttal – írja jún. 22. 1740. – és már innét vagy mennyországban, vagy Erdélyben kell menni.“ Csalódott. Még húsz éve a számkivetésnek várt reá, hol végre Csáky (1757), s majd Zay halálával (1758) a bújdosók főnöksége (a básbúgi méltóság) reá, a közel hetvenes aggra szállt. Szükséget ugyan nem látott. Bár bújdosása negyvenöt évi tartamában a török földön három trón- és huszonkét kormány-változást ért, a porta, egy rövid zavaros idő kivételével, mindig egyforma pártolással és bőkezűséggel volt a szerencsétlenek iránt. Mégis ennyi vallásosság s ennyi munkaszeretet kelle, hogy ily kiváló szellem s honát szerető szív, sírja felett mind annak, amit szeretett, meg ne törjék, sőt magában találva fel a vigasz balzsamát, némi jó kedvet mind végig kebelében maraszszon. E mély vallásosság táplálta benne az egykori szabadúlás reményét is. Mert remény vala az, mely Mária-Terézia koronáztatásakor hagyá vele mondani: „Hagyjuk isten akaratja alá magunkot. Ahol nincsen emberi reménség, ott vagyon isteni segítség“49); mely húr még azontúl is gyakrabban megpendűle lelkében, bár néha nyomban keserű irónia vegyűl resignátiójába, mint a várt amnestia elmaradásakor (sept. 15. 1741): „Tartozunk meghálálni a királynénak hazánkból való kirekesztésünket, mivel ott az élet fogyatkoztatására több ok vagyon. Itt nincsen bajunk se tiszttartóval, se számvetővel. A perlekedésben a fejünk nem fáj. A kvártélyos nem szomorgat. A jószág szerzésén vagy elvesztésén nem törődünk. A más sorsát, tisztségét, előmenetelét, udvarházát nem irígyeljük. Gondolom, hogy más sem irígyli a mieinket. A gazdasszony zsimbelődésit nem halljuk, se sopánkodását, hogy ez, vagy amaz nincsen. Abban nem törjük a fejünket, hogy a gyermekeinknek micsoda jószágot hagyjunk, mint neveljük, micsoda tisztséget, házasságot szerezzünk nékik“50). Mindazáltal még buzgóbban óhajtotta hazája békében maradását: „Isten tud mindeneket, mint kell lenni. Nékem pedig a hazám javát és csendességit kell kivánnom, és nem csak különösön a magamét.“51) Kertészkedés, olvasás, írás közt fogyasztotta napjait, s egy, éven túl tartó szembajon kivűl állandó egészségben volt. S kétségen kivűl e második rodostói idejében keletkezett azon avúlhatatlan szépségű munkája, melyről most már közelebbről kell értekeznem.

XIV. Előttem fekszik saját kezének e drága ereklyéje, mely betűhíven e címet viseli: „Constantinapolyban (-ba) Groff P.... E.....(hez) irot leveli M... K..... (Mikes Kelemennek). Az első levél a Gallipoliba érkezés napjáról van keletezve (1717. 10. oct.), az utolsó Rodostóból 1758. dec. 20-dikáról; intézve egy, állítólag Konstantinápolyban lakó nénjéhez, kinek neve, ha a fennírt betűkből s pontokból ki akarnók betűzni: gróf Pekri Eszter lehete, mert azon időben más e betűn kezdődő nevű grófi ház Erdélyben nem virágzott, s az E után vetett öt pont más akkor szokásos keresztnévre ily alkalmasan nem magyarázható. Híven van e levelekben feljegyezve minden neki figyelemre méltónak tetszett esemény, mely a bújdosó társaságot érte, még pedig többnyire a történet kelete alatt; sőt azon birodalom eseteit és változásait, melyben lakott, s amint látszik szemtanúktól nyert hű és részletes tudósítások után; kifejezést ad minden érzésnek és hangulatnak, melynek papirosra vetése keblének könnyebbedést vagy a felettei elmélés lelkének erősödést és megnyugvást adhatott. Érdekeltséggel követi a világ forgását, a fontos eseményeket megérinti, vagy elbeszélli, többnyire azok feletti gondolatai hozzá-fűzésével, hol józan itéletét s előrelátó bölcseségét kell méltánylanunk. Gyakran enyeleg, tréfáz; szeszélye, sőt gúnya mindig jóságban és szeretetben, bár fájdalomban is gazdag szívből ömledez: valóságos húmor. Széles olvasottság áll szolgálatára célzásai-, példázásaiban. Eleven emlékezetéből saját bájjal idézi fel a történelem, az anekdotonok gyöngyeit, a mikkel magát vagy az olvasót szórakoztatni akarja. Ahol külső motivumok nem nyújtanak anyagot, különösen a memoirszerű adatokban szegény második részben, levelezőjével tétet magának kérdéseket; általa felszólítottan rajzolgatja az őt körűlvevő népek szokásait, erkölcseit, intézvényeit; bőven értekezik a török birodalom állami házviteléről, a muhammed vallásról stb stb., s rendszerint ügyesen adja meg ez előadásainak a levélbeli eszmecsere formáját. Minden az előadásra fordított mesterség dacára, igen is, jogosúlt azon kétség, mely a levelek – mint olyanok – ellen emeltetik. Egy tervszerű egészet látunk magunk előtt, melyhez egy, negyven év alatt, különböző alkalmak s lelki állapotok között, s nem egyforma levélirói kedvvel írt levelek gyűjteménye nem hasonlít. Azon belső fejlődés, mely a nézetek, érzések és kifejezésmódban találtatni állíttatik, amennyiben megvan, más feltételtől függhet, mint a levelezésétől: t. i. én oly egyöntetű alkotást ismerek fel abban, mely, igen is, rég gyűlt anyagokból, de azonegy hangulat sugallata alatt, valódi műszándékból, készűlt. De lássuk elébb a külső feltételeket. Mikes, a török földre vetődvén, Pérában egy nénjét talál, kivel levelez. A „gróf P.“ sigla, a már mondott okból más nevet nem rejthet, ha rejt, mint Pekryt52), s ezt javallni látszik első szemre gr. Pekry Lőrinc részvétele a Rákóczy-mozgalomban, de genealogiáink nem adnak neki leányt, E..... keresztnevű leányt, s egy politikailag megbélyegzett férfi hitvesét53). Mert különben képzelhető-e, hogy egy erdélyi grófné tiszta jószántából, önkénytesen Konstantinápolyba száműzze magát, vagy hogy máskép, mintsem száműzött férjének hű követőjeként töltse ott el egész életét, S ha így, miért férjéről ez öszves negyven év alatt legkisebb említés nem fordúl elő? ha csak egészségi változásairól is, melyek ennyi idő alatt nem könnyen maradnak el; vagy épen haláláról? Mert nem Rákóczyval vonúlván ki, a szatmári béke után kelle egyenesen Törökországba futnia, s így a levelek utolsóját véve határúl, negyvenkét évig ott ülnie. S mint van, hogy nem tudunk menekűltet az előkelők sorából, ki ez idétt Konstantinápolyban töltötte életét? S mi tartotta e nőt Pérához kötve, midőn Rodostón egy kedves öcs és honfiai körében sokkal honosabb életet élhete? S nem tűnik-e fel, hogy egészsége négy évtized alatt, dacára Mikes gondos intéseinek, soha nem ingadozott, amiről kétségkivűl fordúlna elő emlékezet? S miért Mikes, ha e, gyakran a hajó elmenetele vég percében állítólag rögtönzött leveleket nénjétől visszaszedte, hogy könyvalakba összeírja, miért, mondom, nénje leveleit, melyeket pedig, ha léteztek, bizonyosan megtart, e nyájas, lelkes, édes leveleket, melyeket dicsérni nem győz54), szinte nem sorolta a magáéi közzé? A francia irodalom oly ismerője, mint ő, felfoghatta az ily „Correspondance“ vonzó becsét. Hogy neki, a Konstantinápolyban lakónak, az 1730-ki konstantinápolyi lázadást megírhassa, félesztendőre Paphlagóniába és Bithyniába küldi; de hányszor felejtkezik meg arról, hogy oly fővárosi történeteket közöl vele Rodostóból, miket nénje, férjétől, legalább is hamarébb tudhata55); hogy oly világhíreket, melyeket maga is Konstantinápolyból vesz; sőt néha levélben tudósítja, hogy Konstantinápolyban volt s ott mit végzett56): pedig gondolható-e, hogy helyben levén, a szeretett rokont ne lássa, fontos végzett ügyeit vele szóval ne közölje? S mint tudhatá meg az európai eseményeket sokszor 8–10 nap alatt, holott legújabb időnkig, midőn a telegraph használtatik, oly lassú vala a stambuli posta? Nem említem azon már előttem tett észrevételt, hogy a török birodalomról és vallásról 1748-tól 1752-ig, évenként csak három, egyszer négy levélben értekezik, s hogy így levelezni nem szokás.

XV. Nem. Mikesnek nem volt az a vígasztalása, hogy egy ily megbízott lélek, egy ily drága rokon, közelében lakjék, kivel időnként szemben lehete, s a távolban eszméket, érzéseket cserélhete. Naplózott ő, kétségkivűl, s bőven, részletesen: mutatja ezt adatai pontossága; s e napló nem is száraz feljegyzésekből állhata: néma megbizottja volt az csendesen tűrő, váró és reménylő kebelének; ebbe rakta le tapasztalásait úgy, mint gondolatait, örömeit s enyelgéseit, a perc benyomásait úgy, mint mindazt, mi neki sokáig fájt, s mit jól esett kimondania, habár csak az élettelen papirlapnak és hogy így: azon közvetlensége, azon életfrisesége mutatja ömledezéseinek, melyeken szivének dobogása, erejének lüktetése hallik. Néha verselgete; másszor egy-egy tetsző darabkát fordított; olvasmányaiból kivonatokat tett, észleleteit ki-kidolgozta – míg egyszer, kétségkivűl rodostói élete másod szakában, midőn társai száma évenként fogyott vala, s szomorú magánya az élet tünékenységére emlékezteté – talán épen vég éveiben – elhatározá magát nyomot hagyni szenvedéseiről, s dicsőíteni ez élet után még Azt, kit ífju kora óta ábrándosan szeretett, ki miatt mindent elvesztett: hazáját, de kit csak egy szabadulási kisérlettel sem tagadott meg. Mémoirokat szerkesztett elveszendő papirosaiból, még pedig levélalakban, mire példákat az előtte jól ismert francia irodalom szám nélkül nyújta. Nagy ügyességgel járt el e szerkesztésben. Nem törölve le ífjusága virágai hímporát, belé lehellé mégis az egész képbe az élet és szenvedés által tisztúlt s megnyúgodott lelke csendes szépségeit. Ha még is azon rész, mely a statisticusra nézve legbecsesb, a török birodalom ismertetése, valamint az élte utolsó éveiben történt kormányváltozások előadása, forma tekintetében kevésbbé kielégítő, az a választott levélalaknak tulajdonítandó, mely mindazt, miben mozgás és haladás van, saját tárgyaúl fogadja be, legkevésbbé azonban a puszta leirást. A mű, mint látjuk, 1758 végeig terjed, midőn Zay halála után azt mondhatá magának: „Már most egyedül maradtam a bújdosók közűl57), és nem mondhatom, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre; mert egyedűl maradván, nekem kell kimenni az áldozatra.“ E momentum maga fejezheté be kerekdeden a művet; s ez utolsó fejezetben – vagy mondjuk: levélben, – rekeszti is azt be egy vég s imaszerű visszapillantással vándor életére.

XVI. Annyi idő, egy hosszú fájdalmas pálya alatt, családjáról alig vett vala némi kis hírt. 1740. máj. 22. ezt írta Bukarestből: „Erdélyből még ide senki nem jött, hogy tudakozódhattam volna, hanem csak egynehány szász, akitől csak a len felől lehetett volna tudakozódni“58). Hetvenedik évébe lépett, s közelítvén a búcsú, elevenebben kivána családjáról értesűlni. Megfordúlván tehát 1759 elején Konstantinápolyban, az austriai követtől engedelmet kért és nyert írhatni a Mikes Mihály fiának, kinek keresztnevét sem tudá; s ekkor ment tőle Erdélybe azon levél, mely a IV. fejezetben áll. Ismerjük a választ is; de látjuk ebből azt is, hogy gróf Mikes Istvánnak nem jutott eszébe a hatvanas aggastyán hontérhetéseért a nagyszívű Mária-Terézia előtt rokoni kötelességét teljesíteni. – S ez utolsó tényleges nyoma Mikes életben-létének. Mindazáltal úgy látszik, hogy még három évig élt. Ugyanis, „Tót Ferenc generális bizonyítása szerint59) – írja Kulcsár István Mikes Levelei első kiadása előtt – már 1862-ben, az ő halála után az egész bújdosó társaság eloszlott.“ Szabatosan ez előadásból a halál évét nem tudjuk. De a magyar irodalom jó angyala úgy akarta, hogy munkája fennmaradjon. Tán nem csalódom, ha hiszem, hogy a kézirat azon úton jött Kulcsár kezeibe, amelyen e hír, t. i. maga báró Tót Ferenc által, ki 1762-ben mint francia tüzértiszt Konstantinápolyban megfordúlván, azt szerencsésen megmenthette. T. i hazájába visszatérvén, Tarcsán, Vasvármegyében lakott, hol a szomszédos Szombathelyen tanárkodó Kulcsár István vele megismerkedett, s Tót halála után60) a kéziratot azonnal sajtó alá adta61).

XVII. Ugyanazon kéziratból nyújtám ime által Mikes munkáját a magyar közönségnek; teljesben, mint Kulcsár, egy szakaszszal, s hívebben, mert Kulcsár változtatásai nélkül, a szerzőnek bár néha ingadozó kiejtésmódját hangoztatva vissza, s egyedűl helyesirását idomítva át. Mi lett volna azt betűhíven adni, mutatja az imént idézett 1759-ki levél, mely a legkisebb apróságig pontosan nyomatott. Hogy pedig azt a „Magyar Nemzet Classicus Irói“ során adám, abban, úgy hiszem, mind a kritika, mind az olvasó közönség helyeslésével találkozom. Nem csak korának csúcsán áll Mikes munkája a tartalom becsével, s az előadás soknemű szépségeivel egyaránt: hanem szól az minden koroknak; mert az elme és érzület e ritka szövetsége-, vidor kedélyessége, gyakorlati bölcsesége és erkölcsi súlyával, gyönyörködtető és nemesítő erejét nem vesztheti el, míg a magyar kebel a valódi szép és jó iránti fogékonyságát híven megőrzendi.