MIKES KELEMEN LEVELEI.

XC.

Rodostó, 18. april 1729.

Azt már nem kell csudálni, ha azt mondom, hogy igen kedvesen vettem a ked levelét; hanem a volna csuda, ha kedvesen nem venném. De hogy vagyon a, hogy mi még egyszer sem haragudtunk meg egymásra? Mert azt mondják, hogy a barátságban egy kis veszekedés olyan jó, mint az étekben a bors. Mindazonáltal édes néném, hagyjuk el az olyan borsolást, és éljünk egyességben; mert én a csendes barátságot szeretem. A macskához illik a morgolódó barátság.

Az égi jelekből nem tud-é ked valamit jövendőlni? mert hetedik napján a holnapnak itt mí délután egy órakor egy csillagot láttunk. Három óráig jól látták. Azt nem mondhatjuk, hogy talám a mi csillagunk jött már fel egyszer; mert a csillagok is elfelejtkeztek már miróllunk. Hogy kednek a kis ujja ne fájjon, azt igen szükséges megtudni, hogy az idevaló görög érsek nagy pompával jött az úrnak látogatására négy alatta való püspökökkel. De ha gyalog járnak is, azt ne gondolja ked, hogy a szegénységtől vagyon; mert a mi érsekünk kettőt is tarthatna, – a püspökök is. De a török birodalma alatt hintón nem járhatnak, sőt még úgy kell magokat viselni, mintha szegények volnának; mivel azon kivül is gyakran megvonják őket mind a török, mind a görög patriarcha. Mert ez azt tészi érseknek, aki neki legtöbbet fizet, – az érsekek pedig olyan püspököket választanak magoknak, akik legtöbbet adnak, – a püspökök pedig, hogy az érseknek megfizethessenek, olyan papokat tesznek a falukban, akik legtöbbet ígérnek. Ítélje el már ked, hogy a püspökök és a papok micsoda sokféle úton módon húzzák ki a pénzt a szegény ember erszényéből? Itt a sok innep, a sok bőjt, mind hasznos a plébánusnak. Hát ezenkivűl esztendő által a sok haszonhajtó bévett szokások!

Vasárnap valamely rongyos öltözetben a misét elmondja, amint lehet tőlle, de, hogy predikáljon, azt nem lehet az ő tudatlanságától kívánni. De miből tanúlna valamely kis predikácziót csinálni, és mikor? Mivel, egynehány plébánusnak voltam házánál, egy könyvet nem láttam nállok; hanem valamely szakadozott misemondó könyvet tartanak, és abból áll minden könyvök. De mikor tanulhatna valamit? Mikor egész héten mezei munkát kell neki dolgozni, hogy a papádiáját táplálhassa egynehány gyermekeivel, és czifrán járathassa. Egyszóval itt a pásztorok nem csak őrzik a juhokat, hanem megárendálják őket, és ha meg nem nyúzzák is, de jól megnyírik. Erről éppen egy rendes históriát olvastam – nevesse meg ked is.

A rabinusok ilyen nevetséges okát írják a Koré Áron ellen való feltámadásának. Hogy egy szegény özvegy asszonynak, csak juha lévén, aztot megnyírvén, Áron elvette tőlle a gyapját, mondván, hogy őtet illeti a törvény szerént: Dabunt sacerdoti lanarum partem ex ovium tonsione. Deut. 18. 4. Az asszony Koréhoz folyamodék, és kéré, hogy szóllana Áronnak, adná visszá a gyapját; de semmit nem nyerhete. Koré hogy megvigasztalja, 4 ezüst pénzt ada neki, hogy venne azon annyi gyapjút, amennyit lenyírt a juhról. Idővel azután a juh megbárányozván, Áron azt is vevé, mondván: hogy a törvény parancsolja, az Úrnak kell szentelni minden első szülöttet: Kiválaszd az Úrnak mind, ami az anyaméhet megnyitja, és ami első fajzás a te barmaidban. Exod. 19. 2. 12. A szegény özvegy asszony látván, hogy semmi hasznát nem veheti az egy juhocskájának, és hogy csak a papok hasznokra tartja, elvégzé magában, hogy megöleti a juhot. De Áron azt megtudván, oda mene, és kérni kezdé tőlle azt a részt a juhból, melylyel néki tartoznak törvény szerént, aki is azt hadja: Ez legyen a papok igazsága a néptől, akár ökröt, akár juhot öljenek, adják a papnak a lapoczkáját és a gyomrát. Deut. 18. 3. A szegény asszony ezen igen elkeseredvén, haragjában mondá: hogy az én juhom husa anathéma legyen az Úr előtt. – Áron erre a szóra az egész juhot elvévé, mondván: hogy minden anathéma az Izraelben a papokat illeti. Csak a szegény asszony vesztett mindenképen. Édes néném, jó étszakát.

XCI.

Rodostó, 5. octob. 1730.

Hol jársz édes néném? Mért mentél Paphlagóniába? Olyan nagy dolgok történnek Konstancinápolyban, s ked ott nincsen; hogy lehet a? Hogy merték letenni a császárt, és mást tenni helyébe ked híre nélkül? Ezek pedig mind megtörténtenek. Hihető, hogy másképpen lett volna a dolog, ha ked jelen lett volna. A pedig csak rövideden így ment végben.

Aztot hallotta ked, hogy már egy darab időtől fogvást a vezér általszállott volt Skutariban táborban olyan szándékkal, hogy a perzsák ellen menjen. A császárnak ott sok szép múlatóházai lévén, gyakran ment maga is által Skutariban. Aztot tudja ked, hogy a császár kastélya, és Skutari között a tenger egy jó stucz lövésnyi szélességű. Úgy történik, hogy két köz jancsár, kik mindenik a hajókon szolgáltanak, rebelliót indítának. Az egyikének a neve Muszli basa; a másikának Pátrona. A császár nem lévén a kastélyában, se a vezér a városban 28-dik septembris, ez a két jancsár a több társait összegyűjtvén egy piaczra, mintegy ötvenre ha tellének. Pátrona négyfelé osztván ezeket, mindenik résznek egy zászlót ada, és mindenik kezdé a város utczáit járni, és kiáltani, hogy aki igaz török, az álljon melléjök; mert ők csak a vezér letételét kívánják. A tömlöczöket felnyiták, a várost feljárák, a boltokat bézáraták, és estig felesen megszaporodának. De a csudálatos volt, hogy senki a városban ellenek nem álla, holott vagyon legalább a városban negyven ezer jancsár – lovas had is vagyon, de senki a császár mellett fel nem kele. 29. ma már csaknem az egész jancsárság melléjek álla, és annyira elszaporodának, hogy lehetetlen lett volna ellenek állani, noha még tegnap száz emberrel el lehetett volna szélyeszteni őket. Ma új jancsár agát is tevének, és sok főtisztek állának közikbe. 30-d. pedig a császár a maga kastélyában lévén a vezérrel, a kapitán pasával, a vezér tihájával, az ulémákkal (a főpapi rendekkel). Mindezeket magához hivatván kérdi tőllök, hogy mi okát gondolnák ennek a rebelliónak? Akik is ki egynek, ki másnak tulajdonítván, hívatá a cancellariust, és két személyt is választván a papi rendek közűl, követségbe küldé őket a rebellisekhez, kérdeztetvén tőllök szándékokat. Ők azt felelék, hogy a császárral megelégesznek; de nem a vezérrel, tihájával és muftival; mert ezek a birodalmat húzásokkal elrontották. És noha ők elégségesek a császárral, de úgy mindazonáltal, hogy azon három személyt, kezekbe adja elevenen. Mindezeket és egyebeket írásban tévén, a császárnak küldék. A császár újontában kénszerítte mindent arra, hogy mondaná meg okát a rebelliónak. Egy uléma a vezért és a tiháját adá okúl. A vezér pedig már észrevette vala veszedelmét, a tiháját és a kapitán pasát megfogatá, és ezt az utolsót meg is fojtatá. A császár meglátván a rebellisek írásban tett kívánságait, igen igyekezék azon, hogy megszabadíthassa a vezért: de nem lehete; mivel, már a kenyér és a víz is szűk volt a kastélyában a rebellisek miatt. Az ulémák is kénszeríteni kezdék, mondván: ha életedet szereted, engedj kívánságoknak. Úgy is kéntelen lévén a vezért és a tiháját kezekben adni, de a muftit kezekbe nem adjuk; mert az egész világ előtt gyálázatos volna kezekbe adni a főpapi fejdelmet. Ennekelőtte 27 esztendővel egynek haláláért ma is büntet isten bennünket. Hanem inkább küldessék holtig való exiliumban. Végtire addig kénszeríték a császárt az ulémák, és a gyermekei, hogy a vezért és a tiháját kételenítteték megfogatni. Azután megizenék a rebelliseknek, hogy ezek már fogságban vannak és kezekben küldik; de a muftit se kezekben nem adják, se meg nem öletik. Ha a kettővel megelégszenek, azokat nékik küldik, hogyha pedig meg nem elégesznek, válaszszanak magoknak egy gyaur muftit (a török a keresztént csúfságból gyaurnak híja, azaz: hitetlennek) mert ők kezekben nem adják a muftit. Ezzel a rebellisekhez bocsáták a követeket: de az még oda járnának, az alatt megfojták a szegény vezért, – az a veszett, undok, fajtalan tihája pedig látván, hogy meg akarják fojtani, ijedtében megholt. Ezeket megölék azért, hogy elevenen ne kénszeríttessenek kiadni őket. A követek visszáérkezvén, a vezér, kapitán pasa és a tihája testöket egy szekérre tevék, és a rebelliseknek küldék. A kapitány pasán szánakodának, és a testét az anyjának küldék, hogy temettetné el, – a tihája testét pedig a kutyáknak veték, – a vezér testét pedig visszáküldék oly szín alatt, hogy ők a vezért elevenen kívánják. A nép mindezeket látván, egészen hozzájok hajola. A császár látván, hogy a vezér testét visszáküldötték volna, magában szálla, és hívatván az ulémákat, mondá: ezen rebellisek engemet is császároknak, uroknak üsmérni nem akarnak, azért azt akarom, hogy senkinek is miattam veszedelme ne légyen, magam szabad akaratjából tehát a bátyám fiának sultán Mahmudnak engedem a császári széket. – Hivassátok ide előmben, – jó szívvel mindnyájatok előtt magamot őalája vetem, csak hadd szűnjék meg ezen rebellió, és ne legyek oka senki veszedelmének. Ez meglévén, oda vivék sultán Mahmudot. Sultán Achmet székiből leszállván, eleibe mene, megölelé, és maga helyében felemelvén császári székiben ülteté, és legelsőben is maga megcsókolá a kezét az új császárnak, és az ulémákkal is megcsókoltatá. Azután mondá nékik: Mind nekem, mind néktek uratok és császárotok ez a személy, – az istenre, és a ti lelketek isméretire bízom, – legyetek azon, hogy igazság ellen semmit ne cselekedjék, – ha pedig a rossz dologban meg nem intitek, isten előtt számot adtok az ítélet napján, melyről nekem is tartoztok felelni mind ezen, mind a más világon. – Azután sultán Mahmudhoz fordúlván, sok szép tanácsokat ada neki, és oly hathatós beszédekkel szólla hozzája, hogy az egész hallgatók sírának. Végtire mondá: Távoztasd el, hogy a vezérid keziben ne engedjed egészen szakállodat. A gyermekeimet istenre és reád bízom, neveljed, tápláljad mint atyádfiait, viselvén gondot reájok istenesen. El ne felejtkezzél pedig arról, hogy ez az uraság senkinél nem állandó.“ Ezek mind így lévén, ezen holnapnak második napjára virradólag sultán Mahmud császárrá lőn, és az Achmet uralkodása megszűnék. Mely nagy változás!

Édes néném, mikor az isten akar valamit, micsoda alávaló eszközökkel munkálódik! azért, hogy az alávaló eszközökből kitessék az ő mindenhatósága. Egy ilyen nagy birodalomban kik tevék le a császárt? Csak két közönséges jancsár. Az egyikét Pátronának hítták – arnót volt, és nem török – ez ennekelőtte egynehány nappal dinnyét szokott volt árúlni. – A másikát hítták Muszlinak, ez a feredőházban tellák volt, azaz: feredős legény.

Hát még a szegény vezérről ne szólljunk? Akik is itt olyanok, mint a királyok, mind kincsekre, mind hatalmokra való nézve. Kivált ez 12 esztendeig bírá azt a nagy tisztséget. – De még azonkívűl a császár veje volt. – A kutyák ették meg a testét, holott ő egynehány ezer tallért érő temetőt csináltatott volt magának.

Azt megvallom kednek, hogy mi itt tartottunk, és gondolhattuk, hogy itt is lehet zenebona, és prédálás, – vígyáztunk is étszakákon: de itt minden oly csendességben volt, mintha csak álom lett volna a rebellió. Nem hinné azt el, aki nem tudná, hogy a rebellióban is micsoda rendet tartanak, és hogy ahoz képest micsoda kevés károk vannak. – Mert ugyan is ki gondolhatná, hogy olyankor nagy prédálás ne legyen? A sok boltokot felverhetnék, – a császár kincstartójára reá mehetnének: de nem; mert a tárház, ahol szoktak mindeneknek fizetni, nekünk is úgy nyitva állott, mint az előtt.

Minekelőtte elvégezzem ezt a levelet, jó kednek azt is megtudni, hogy a birodalomban a szokás, hogy a császárok változásakor mindenik jancsárnak hópénzét napjában egy pénzzel megszaporítják, és azonkivül mindenik jancsárnak 15 tallér baris (azaz áldomás) adatik. Mostanában, hogy kiadták, ment 5000 erszény pénzre. – Tudja ked? egy erszény ötszáz tallér – nekünk fele elég volna. Jó étszakát édes néném, a császárral álmodjék ked.

XCII.

Rodostó, 27. novembris 1730.

Édes néném, a komédiának még vége nincsen. Meg is kell fizetni a komédiásokot. – Ma hozák hírét, hogy Konstancinápolyban 25-dik napján ennek a holnapnak a császár a rebelliseket megölette. Amely ilyenformán ment végben: hallgassa ked, rebellisné, félelemmel; mert semmit el nem veszek belőlle, se hozzá nem teszek.

Az utólsó levelemnek utólsó résziben való utólsó végén megláthatta a füleivel, hogy micsoda formán lőn vége a rebelliónak, és hogy mint akará az új császár eloltani a tűzet, amelyet Pátrona gerjesztett vala fel, és amelyet ha külsőképpen mintegy eloltotta volna is, de belsőképpen mind ez mái napig Pátrona szűntelen gerjeszté; mivel az ő kívánsági mindennap sokféleképen szaporodának, úgy annyira, hogy mind a császár, mind a fővezér mintegy kéntelenek valának kívánságinak eleget tenni, tartván attól, hogy újabb rebelliót ne kezdjen; mivel sokan tartottanak hozzája. A város főbírája (Stambol Effendi) Deli Ibrahim minden úton módon azon igyekezék, hogy meggazdagodhassék. Mindenekre igyekezék venni Pátronát, úgy annyira, hogy akik valamely tisztségekre vágytanak, ezeknek sok pénzt kelletett adni elsőben, hogy elnyerhessék. Pátrona a minap a szerdengestiek agájával (ez olyan sereg, amely a harczon elől szokott menni, mind az ostromokon – ezek olyan vitézek, akiknek nem is kell a halálról gondolkodni) a vezérhez kísérteté magát, a vezértől mindeneket megnyervén, azzal annyira elbízá magát, hogy egy mészárost akara moldovai vajdának tenni a Deli Ibrahim kérésére, aki is sok pénzt vett vala fel a mészárostól. De a vezér azt felelé neki, hogy nem volna szabadságában fejdelemséget adni valakinek a császár híre nélkül. Ezzel megmenté magát. De hogy teljességgel ez iránt való szándékát megváltoztathatnák Pátronának, azt tanálák fel, hogy az ő társát Muszli agát vennék arra eszközűl, aki is tihája vala a jancsár agának. Ez értelmes lévén eleiben adák, hogy micsoda illetlen dolog volna egy mészárost tenni vajdának; hanem vállalja magára, hogy végbe ne menjen ez a dolog. Muszli tehát ekképen cselekedék. Pátronához menvén, úgy tetteté magát, mintha neki is nagy kedve volna arra, hogy a nem okos mészáros vajdává lenne. – Azért mondá Pátronának, hogy ebben a dologban nagy vígyázással kell járni, és hogy jó volna elmenni a kaszáp basihoz (azaz: a mészárosok fejéhez) aki is itt nagy tekintetben vagyon, és kell neki minden mészárosról felelni. Oda érkezvén, Muszli kérdé tőlle: Mivel a moldovai vajdaságért ezer erszény pénzt igérnek, azt akarjuk tudni tőlled, ha akarsz-é kezes lenni azért a mészárosért, hogy nekik azt a pénzt leteszi, ha a vajdaságot megnyerik néki? A főmészáros felelé, hogy ő nem lenne kezes azért a mészárosért csak ötven polturáért is. – Pátrona erre igen elszégyenedék, és a nem okos nagyravágyó mészárost nem Moldovában, hanem a tömlöczben küldé. Deli Ibrahim pedig semmivel meg nem elégedvén, mindennap nagyobb nagyobb állapotokra vévé Pátronát, úgy annyira, hogy ez az utolsó mindennap újabb állapotokat kére a ministerektől. Amely nagy tisztségeket akarának pedig néki magának adni, egyiket sem vevé el. A császár nem tűrhetvén tovább kevélységét, Konstancinápolyban hívatá Csánum Kocsát, hogy kaptán pasának tennék (a kaptán pasa a tengeren lévő erőnek főgenerálisa) és a nisszai pasát, hogy ez kísérné a Mekkába menő szarándokokot. – Mindenik csaknem egyszersmind Konstancinápolyban érkezének. Pátrona megsejdítvén, hogy az utólsót más végre hívatták volna (amint is úgy volt) tanácsot tarta híveivel, hogy miképen lehetne megelőzni és meggátolni a császár szándékát. Erre való nézve az egész fő tisztségeket magok között eloszták. Muszlit arra kénszerítték, hogy venné fel a kultihája tisztségét, a jancsár agát vezérré akarák tenni; Pátronát kaptán pasának. A muftit le akarák tenni; hasonlóképen az európai Kadi Leszkert (főbírót). – Egyszóval Pátrona mind az egész tiszteket a maga híveiből akará tenni. Ha pedig ezt véghez vihette volna, felfordította volna az egész birodalmat.

A császár ezeket megtudván, úgy téteté, mintha posta érkezett volna a babyloniai pasától, aki azt írta volna, hogy a perzsa és a szerecsenek nagy károkat tesznek; azért aki igaz muzulmánnak tartja magát, menjen segítségire. Erre való nézve a vezér nagy dívánt hirdete, hogy tartana tanácsot az ulémákkal és hadi tisztekkel. A nem okos Pátrona is a dívánban mene Muszlival és a szerdengeszti agákkal. Azután a dívánban béhívaták a postát a levéllel, amely csinált levél vala, és sokféle veszedelmes híreket mondatának véle. Ez így lévén, a vezér mindjárt három boncsokos pasaságot igére Pátronának, és más főtisztségeket a szerdengeszti agáknak, csak menjenek Babylonia segítségire; de egyik sem esék a tőrben, mivel egyik sem akara elmenni. A vezér látván, hogy semmit sem végezhetne aznap, mondá, hogy másnap a császár előtt kellene más divánnak lenni, azért arra int mindeneket, hogy kiki jelen légyen jó reggel. Ez mind arra való volt, hogy a lesre vihessék a rebelliseket.

Másnap tehát, 25-dik napján a holnapnak, mindnyájan a császár kastélyában gyűlének. A kastélynak három udvara lévén, mindenik udvarban egy dívánházat készítének, hogy a gyűlés háromféle helytt tartatnék. A legbelsőbb udvarban lévő házban a fővezér tarta dívánt a tatár kámmal s muftival, jancsár agával, Pátronával és más egyéb főtisztjeivel a rebelliseknek. – A második udvarban Csánum Kocsa tarta a szerdengesztiek agáival, és mind azokkal, kik Pátronához tartottanak. – A harmadikban vala a nisszai basa más sokféle renden lévő tisztekkel. A császár szolgái penig a boztansiakkal mindenik udvarban fegyveresen elrejtett helyekben valának. Találkozék pedig valamely Csór Basi, aki Pátronára haragudott, mivel az ortáját (azaz: a régyimentét) elvette vala tőlle. Ez ajánlá magát a császárnak, hogy ő végben vinné szándékát. És sok olyan jancsárokkal, kik Pátronára haragudtanak, a császár kastélyában titkon bémene. – Midőn pedig már az egész gyülekezet a tanácsházakban kiki helyére ült volna, a császár hívatá a tatár kámot és a muftit magához. Az alatt egy puskát kilőttenek, hogy a kapukot bézárják. Azonnal a Csór basi bémene a dívánházban, amelyben vala a vezér – a köntösét letevé, és csak a pánczélingben maradván, Pátronát kezdé vagdalni, és akik véle valának, azok a Pátrona híveit, akik is magával együtt összekonczolák. – Hasonlóképen a más két udvarban is a Pátrona híveit mind megölék, és mindenik udvarban nagy vérontás vala. – A testeket szekerekre rakák és a tengerbe veték. Ez napon a rebelliseket kiirták. És csakugyan ettől a naptól fogvást mondhatja Mahmud valóságos császárnak magát. Én is valóságos atyjafia, szolgája maradok kegyelmednek, édes néném.

XCIII.

Rodostó, 25. martii. 1731.

Édes néném, fillentenék, ha azt mondanám, hogy a minapi levelét kedvesen nem vettem kednek; hát ked kedvesen vette-é az enyimet? Kedvesen? Már én csak rebellióról fogok kednek írni, – taval is írtam egy nagyról, most is írhatnék, ha akarnék. Azoknak pedig csak az az oka, hogy ked most nem lakik Pérában. Elég a, hogy aminap ismét támadás lőn Konstancinápolyban. Eztet az arnótok kezdék, akik is esszevervén magokot, jancsárokkal elegyesleg két vagy három ezeren, a városon elszélyedének, és olyan nemesi szándékban valának, hogy felverjék a császár udvarát. Akit végben vittek volna, ha egynehány órával eleit nem vették volna. A császár úgy maga is veszedelemben lett volna. De eleit vévén a dolognak, és a főtisztei keményen viselvén magokot, a rebellisek közűl sokat megölének, és elszélyedének a többi.

Ezt a rebelliót a császár leányának tulajdonítták, a szegény Ibrahim vezér feleségének, aki is bátor asszony lévén, a birodalmat is szerette volna igazgatni, aminthogy igazgatta is a vezér éltiben. Elég a, hogy igazán vagy hamisán, neki tulajdonítták ezt a rebelliót, és büntetésűl a tenger halai közé veték. Egy ilyen fejdelemasszonyt, úgy tetszik, hogy másképpen is gyomlálhatták volna a világból. De minthogy így esett, mit tehetünk rólla? Az egészség jól van-é édes néném?

XCIV.

Rodostó, 15. apr. 1731.

Eddig is úgy kellett volna, és Drinápolyt régen el kelletett volna hadni. Már majd olyan gondolatok jöttek az oldalaimban, hogy valami mágneskő tartóztatja ott kedet, – ezért a szóért megfizetnek nekem: de semmi. Elég a, hogy a ked levelét vettem, és leborúlva köszönöm. Eddig való múlatásának helyes okát látván, absolutiót adok kednek. De, édes néném, hadd ne írjak már többé olyan véres és kegyetlen levelet, mint aminap. Úgy tetszett már, hogy a pennámban is nem ténta, hanem vér volt. De lehetetlen, hogy még egy véres históriát ne írjak kednek, és többet nem. Az is arról jut eszemben, hogy azt írja ked, micsoda bosszúállók az oloszok.

Oloszországban volt egy úrnak valamely nagy vadaskertje, sok őz, sok szarvas volt benne. Az úr megmondotta volt a cselédinek, hogy ha valamelyike egy vadat meg találna ölni a vadaskertjiben, hogy annak meg nem kegyelmezne. Úgy történék egyszer, hogy egyik a cselédi közűl a vadaskertben ment puskával madarakot lőni. Amint egy madárhoz akart lőni a földön, szerencsétlenségire egy szarvast lő meg, aki is ott egy bokorban feküdt, de nem láthatta. A szolga, mihent azt észreveszi, azonnal elszökik. Az ura nem tudhatván okát elszökésinek, csak úgy hagyja; hanem egy napok múlva a vadaskertben hogy ment volna sétálni, reá akad a döglött szarvasra, azt is meglátja, hogy lövés vagyon rajta. Arról mindjárt észre veszi, hogy a szolgája lőtte volna meg. Ő arra ír mindenfelé levelet, hogy ha nem láttak-é valahol ilyen ilyen legényt? Sok idő múlva hírré adják néki, hogy valamiképen az ő szolgájaféle rabbá esett, és a tengeri tolvajok Afrikában vitték. Az olosz úr jó summa pénzt igér a papoknak, kik oda járnak rabok váltására, csak váltsák ki a szolgáját, és hogy mindent megfizet érette. A papok kiváltják és örömmel az urának küldik. A szegény rab legény is nem tartott már semmitől, – egynehány esztendő már eltölt volt. Az olosz pedig, hogy meglátja a legényt, fartatni kezdi, hogy mért lőtte volna meg a szarvasát? A legény menteni kezdi magát: de az olosz azzal meg nem elégedvén, egy étszaka megöleté a szegény legényt. E valóságos olosz természet.

Azt igen nevettem, édes néném, (mert hiszem nevetni is kell, nem csak oly szomorú dolgokról írni) hogy azok a kalmárnék is úgy reá tartják magokot, mintha mindenik erdélyi gubernátorné volna. A bizonyos, hogy a gubernátornék úgy reá nem tudják magokot tartani, mint azok a görög asszonyok; mert a görög természet szerént kevély, az asszonyok annál inkább. Távul legyen, hogy egyike a másikánál alábbvalónak tartsa magát. Mikor az utczán előltalálja az ember, azt gondolhatná, hogy mindenik egy grófné, olyan czifra és olyan kényesen lépik: mikor pedig haza megyen, jó, ha három polturás ebédhez ülhet.

Erről jut eszemben, hogy Carolus Quintus Bruxellában lévén, ott nagy vendégséget készíttetett, a vendégségre pedig két nagy úri asszony nem akara elmenni azért, hogy egyikét a másikánál feljebb ne ültessék. A császár azt megtudván, gondolá, hogy a valamely zenebonát indíthatna a vendégség közben, azért bíró akara lenni ebben a dologban. E végre az udvarát összegyűjti, és nagy ceremóniával a székiben üle, azután a két asszonynak prókátori eleiben menének, és ott kezdének erősen perelni egymással kiki a maga asszonyának elsősége mellett. A császár azt látván, hogy mindeniknek egyaránsú oka vagyon, és egyaránt kívánhatják az elsőséget: de nem akarván egyikét is magára haragítani, ilyen itéletet monda reájok: „hogy a kettő közűl amelyik legszerelmesebb, az az elsőséget is kívánhatja,“ és a gyűlésnek vége lőn. Minden helyesnek találá itéletét. Az asszonyok is azután nem hadakozának az elsőségért, nem akarván szerelmesnek tartatni a világ előtt.

A ked itélőszékénél nem tudom, ha ilyen itéletet tesznek-é? De nem volna-é jó valamely mesterséget keresni arra, hogy meg lehetne ismérni a szerelmes asszonyokot? De minthogy a szerelemről van a szó, amely jó magában, és aztot a természet oltotta belénk, vagyis inkább a természetnek Ura, akinek jó minden munkája; hanem mi élünk rosszúl véle; azt a kérdést teszem: hogy egy kisasszony egy erdőben elaluván, egyvalaki el akará ragadni; de amint oltalmazta magát, halálos sebben esék. A kisasszonynak három szeretője ott közel vadászván, a kisasszonyra találának abban a keserves állapotjában. Az első szeretője mindjárt azután mene, aki el akará ragadni; a második keserűségiben elájula; a harmadik mindjárt segíteni kezdé, és kötözni sebeit. Azt kérdik, a három közűl melyik szerette leginkább a kisasszonyt? Amíg erről is itéletet teszen ked, addig elvégezem levelemet. Jó egészséget édes néném.

XCV.

Rodostó, 20. sept. 1731.

A minapi leveledben, édes néném, azt írád, hogy a vezért letették. Én pedig a híriért hírrel fizetek; mert tegnap ment itt el nagy ceremóniával az új vezér, akit vezérségre visznek. Azt mondják, jó ember. Egy kevéssé kemény, amint jelét is adta útjában; mert egy falusi kadiát felakasztatott az ajtajára, – hihető, hogy nem tett jól igazságot. – Eztet Topal Ozmán pasának híják (azaz: sánta Ozmánnak) mert sánta. Valamely harczon sántúlt volt meg: de az esze nem sánta, mert nagy eszűnek mondják, – noha keveset olvasott és írt életében; mert egyikét sem tudja. E már harmadik vezér, amiolta a császárt letették. Micsoda rövid uraság, de nagy. Amint látom az új császár megfogadja a letettnek tanácsát, hogy sokáig ne hagyja uralkodni a vezéreket. De a jó tanács-é vagy rossz, a ked itélőszéke eleiben terjesztem. Mert ha a vezér jó, nem nagyobb hasznára volna-é a birodalomnak, ha meghadnák? és mentől tovább uralkodnék, annálinkább megtanulná az igazgatást – mind belső, mind külső dolgait az országnak – az idegen ministerekkel jobban tudna a külső dolgokról végezni. De ezekre időt neki nem adnak; mert olyankor teszik le, amidőn már egy kevéssé kezdi üsmérni a dolgokot. Némelyikét pedig olyan hamar kivetik, mintha csak álmában lett volna vezér. Mind ez a birodalomnak nagy romlására volna, ha eleit nem vennék; mert noha gyakrabban minden főtiszteket letegyenek is a vezérrel, de az alattok való tisztek megmaradnak. – Ha a főcancellariust leteszik, az egész cancellariákon lévő tisztek, secretáriusok, írók mind megmaradnak, és az új cancellarius azoktól mindjárt megtudja, hogy micsoda dolgok folynak, és azokot követi. – Az új kincstartó hasonlóképen megtudja az alattvalóitól, hogy micsoda rendet tartanak a tárházakban. E szerént az újak hamar ókká lesznek, és a tisztek változásival a dolgok és rendtartások nem változnak. A birodalom dolga ilyenformán csak foly: de nekem úgy tetszik, hogy, ha egy jó vezért sokáig meghadnának, hogy még jobban folyna. De mit mondjak, az Ibrahim pasa sokáig vala vezér, ugyanazért is lön az utólsó támadás; mert minthogy amég vezérek, addig igen nagy hatalmok vagyon, csaknem mintegy lehetetlen, hogy visszá ne éljenek hatalmokkal. E pedig soha egyik a másikáról nem tanul – csak mind egy pórázon futnak. Valami mesterséget kellene nekik kigondolni, hogy olyan hamar ki ne tennék őket. Ők a szerént nem cselekedhetnek, mint Pilátus cselekedett volt. Éppen most jutott eszemben. A híres Pilátus ellen valamely panasz hogy ment Rómában, Jeruzsálemből Rómában kelleték menni, hogy ott mentené meg magát a császár előtt. Pilátus pedig a Krisztus varrás nélkül való köntösét a vitézektől elvette volt. Úgy történék, hogy mikor a császár eleiben mene parancsolatjára, az a köntös éppen rajta talála lenni. Mihent a császár meglátá Pilátust, mindjárt felkele székiből, és szépen fogadá, azután elbocsátá magától. A császár csudálkozék cselekedetén: „Hogy vagyon a, hogy én azért hivattam ide Pilátust, hogy számkivetésbe küldjem: de nem, hanem még felkelek előtte, és szépen fogadom? Mi lehet annak az oka?“ De Pilátus annálinkább csudálkozott a császáron; mert ő sem gondolhatta ki az okát. – A császár ismét hivatja Pilátust – Pilátus ismét azon köntösben megyen a császár eleiben, aki is az előbbeni ceremóniával fogadja. A császár annálinkább csudálkozik dolgán: Pilátus hasonlóképpen: egyik sem tudja minek tulajdonítani. A császár egynehány nap múlva ismét hivatja Pilátust, de Pilátus uram, szerencsétlenségére hirtelenkedvén, mind más újabb köntöst vett magára, és a varrás nélkül való köntös elmarada, aki is megoltalmazta kétszer. Azért mihent a császár eleiben ment, nem hogy felkölt volna előtte: de keményen szólván hozzája, számkivetésre küldé Galliában. Eztet úgy hidje ked, amint tetszik, és maradok, aki vagyok.

XCVI.

Rodostó, 24. december, 1731.

A szokás szerént már én nem merek szerencsés karácson innepeket kívánni kednek; mert már ked idegen szokást vett fel. Idegen országban pedig, főképen Francziaországban csak új esztendőben köszöntik egymást: nálunk pedig mind a három sátoros innepeken is. Melyik már jobb szokás? azt az írástudókra hagyom. Mindenik ország tartsa meg a maga szokását – a legjobb. Én is megtartanám a magamét, ha lehetne, és írnék valami hírt, ha volna: de mi itt oly nagy csendes nyugodalomban élünk, hogy úgy tetszik, mintha másutt mind megholtak volna, csak mi élnénk. Pedig, ha jól meggondoljuk, mások élnek, és mi csak aluszunk. De van-é egyéb dolga a bújdosónak?

Édes nénékám, a ked bölcs és okos leveleire hogy lehetne megfelelnem? Nekem oly okos levelet nem kell írni – az én eszem nem hasogatja az áert, mint a kedé; hanem csak a földön jár. Azért a többit nagy tisztelettel félre tévén, csak egyre felelek meg. Azt írod néném, hogy a hihetetlenség, kételkedés és az a fekete irígység csak velünk bújdosik, mintha ők sem maradhattak volna az országban. E mind igaz, és úgy vagyon. De az is igaz, hogy a török császár nem rendelt nekik tahint; mégis csak elélnek. Mennyi sokat temettünk el már közűlünk, de az a veszett irígység csak megmarad, és az egyenetlenség csak egészséges, és semmit nem vénűl. Talám ugyanezek is temetnek el minket, hacsak a jó isten el nem veszi közűlünk őket. Úgy tetszik, hogy a bújdosóknak jobban kellene élni, mintsem az otthon lakó testvér atyafiaknak: de még eddig mind ellenkezőt tapasztaltam. Sőt még mentől inkább fogyunk, annál inkább szaporodik az irígység, egyenetlenség. E mindenkor így volt – szomorúan látom, hogy így is lesz mind örökön örökké (de nem mondok reá Áment). Azt el lehet mondani, hogy a mi ájtatos urunk mindenkor igyekezett azon, hogy azokat elűzze közűlünk, de még eddig végben nem vihette. De, amit a halál végben nem vihet, hogy vinné ő azt végben? Ha rajtam állott volna, régen megégettettem volna őket; mert ugyan is mit keresnek közöttünk? egy állapotban vagyunk – egyik úgy hadta el jószágát, mint a másik. Itt tisztségeket, jószágokot nem osztogatnak. Az éjszaki szelet és a déli szelet mindeniknek egyaránt osztogatják; hanem csak az a külömbség lehet, hogy egyikének jobb egészsége vagyon – a másika többet ehetik, ihatik, – a harmadikának jobb lába lévén, többet sétálhat a tengerparton. Ha már ezek méltók az egyenetlenségre és az irígységre? vigyük a János pap itélőszéke eleiben, hadd itélje meg. De amég oda érkezünk, én azt gondoltam, hogy e mind csak attól vagyon, hogy a bújdosóknak semmiben sem telik, és könnyen megúnják a bújdosást. Foglalatosságok kevés lévén, az időt elúnják, és ha együtt laknak, magokot is elúnják – és csak mindenkor egymás ábrázatját látni, azt is elúnják, – és így végtire csak az unadalomból származnak a feljebb említett beste kurafiak.

A históriákban olvasunk erről példát, hogy nem jó a másban való kételkedés. Aztot pediglen egy pogány de szép fejdelem asszony adja, tudniillik a nevezetes Kleopátra asszonyom ő nagysága. Aztot tudja ked, hogy mint szerették ezek egymást Marcus Antoniussal. Az actiumi harcz után ezek Egyiptumban szaladának. Marcus Antonius gondolta, hogy már szerencsétlen lévén, nem fogják őtet úgy szeretni; mert a szerencsétlennek szeretete is szerencsétlen. Azért mindenkor tartott attól, hogy Kleopátra egy kis itallal a más világra ne küldje, hogy azután szerencsésebbet vegyen magának. Aztot Kleopátra észre vévé, és olyan vendégséget csinála, hogy mindennek, akik asztalnál ültenek, virágból kötött koszorú volt fejeken. Elitélheti ked, hogy micsoda szép koszorút csinált Kleopátra Marcus Antoniusnak, de azt talám el nem itélheti ked, hogy ő azt meghinté mérges porral. A vendégségkor tehát mindennek a szokás szerént koszorú lévén fejében – a királynénak jó kedve lévén, nagy kedvkereséssel vala Marcus Antoniushoz. Akit is látván, hogy nem csak a bortól, de még a szeretettől is kezdene részegűlni, és hogy már abban az állapotban volna, amint kívánná, mondá néki, hogy a koszorújában való virágot tenné a poharában, és hogy ő is hasonlóképpen cselekednék. Marcus Antonius ezt hallván, és mindenekben csak a királyné akaratján járván, azonnal leszaggatá koszorújából a virágot és a poharában veté, és meg akará innia a Kleopátra egészségiért. De a királyné a kezit a szájára tevé, és megtartóztatá mondván: „Meg ne igyad Marcus Antonius, és lásd meg, hogy mit nem lehet végbevinni, mikor valaki valamit akar. Én azokot a virágokot méreggel meghintettem. Itéld el abból, hogy, ha az a gyanúság, amelyet mutatsz hozzám, megmenthetne-é a veszedelemtől, hogyha lehetne arra adni magamot, hogy elveszesselek, és ha lehetne nálad nélkül élnem.“ De látván a királyné, hogy Marcus Antonius kételkednék beszédében, azonnal egy halálra való rabot hozata fel a tömlöczből, és megitatván véle a pohárban lévő bort, mindjárt meghala előttök. Így meggyógyítani valakit a gyanakodásból és hitetlenségből, az orvosság igen durva volna. – De hadd hozzak még egy példát elé az irígységről is.

Egy franczia királynak, aki még új vala királyságában, hizelkedésből az udvariak mindenkor csak azt hozák elé, hogy az előbbeni király idejében mennyi sok szomorúságot és bántódást vett volna azon király tisztjeitől. Azért meg lehetne most rajtok kimutatni bosszúját. Erre addig sürgeték, hogy végtire parancsolá a király, hogy vinnék írásban eleiben az előbbeni király udvarában lévő tiszteknek neveket. Azt csakhamar béadák nagy örömmel. A király kezében vévén a lajstromot, sokaknak a neveket megjedzé egy kereszttel, és azután elzárá a lajstromot. Az udvariak azt látván, nagy vigassággal gondolák, hogy azok, akiknek nevek meg vagyon jegyezve kereszttel, hogy már azok elveszett emberek. Nagy örömekben azt sem várhaták, hogy mit fog végezni irántok a király, hanem még előre kihirdeték, hogy a király mint tett volna keresztet a nevekre. E hírre való nézve sokan, akiknek nevek meg volt jegyezve kereszttel, megijedének, és csak titkon más országokban szaladának, vagy az országban elrejték magokat. A király megtudván okát az udvartól való elszaladásoknak, mindenek hallottára és csudájára ezeket a megtartásra méltó szókot mondá: „Miért szaladtanak el udvaromtól? nem tudták-é azt, hogy a kereszt bizonysága a jutalomnak, és hogy a kereszt érdeme által a vétkek eltöröltetnek?“ Azután megparancsolá, hogy mindeneket hínának visszá, és midőn mindenek visszájöttek volna, mindenikét meghagyá tisztségiben. Ez olyan szép dolog volt, amicsodás rút az irígység. Azért nem is beszéllek már többet felőlle; hanem azt mondom, hogy itt meleg idők járnak. Ebben a holnapban csak kétszer ha tüzet csináltattam.

Azt kérdik kedtől, melyik szeret jobban, az-é, aki egy jóakarójától el nem búcsúzik; vagy az, aki búcsúzva megyen el? Isten áldásával érjed és töltsed el édes néném az új esztendőt. Hát új szívet ne kívánjunk-é egymásnak? mert, amint szeretjük egymást, a mienk már egészen megperzselődött. De mért vettük mi azt szokásban a pogányoktól: szerencsés új esztendőt, szerencsés útat kívánok? Az isten áldását vagy segítségét elő se hozzuk, csak a sok szerencsét? Minthogy isten előtt nincsen szerencse, a keresztényeknek sem kellene üsmérni. No! már elvégezem levelemet, és adjunk hálát az Úrnak, hogy ez esztendőben megtartott. Maradok stb.

XCVII.

Rodostó, 14. martii, 1732.

Kedvesen és gyönyörűséggel vettem, édes néném, nádmézzel írott szép leveledet. Valljuk meg a világ előtt, hogy mi ketten jók vagyunk, és hogy jól tudjuk egymást szeretni. De a, hogy mi soha sem veszekedünk, mikor veszekedünk is, a mintegy megenyvezi köztünk a barátságot. Éppen nem vártam volna a ked hírét – azért már méltó haragudni – ki hitte volna, hogy Topált ilyen hamar kitegyék a vezérségből? Minden szerette, és minden félt tőlle. A való, a németek elhiszem, hogy akarják; mert gyűlölte őket: mivelünk pedig, az isten áldja meg, olyan kevés idő alatt is elég jót tett. Ha mind így – két három esztendő alatt egy török sem lesz aki a vezérséget meg ne kóstolja. Kiveszem gróf Bonnevalt, ha török is; mert az isten meg nem engedi, hogy egy olyan hittől szakadt itt is előmenjen. Ha még az a pasa Babyloniában vagyon, akit vezérnek mondják hogy tesznek, mikor jő a még el? De a mégis becsületesebb, hogy doctor fia, és nem borbély vagy favágónak – amint a már megtörtént. Itt a porból veszik ki a vezéreket, és azután a porba vetik. Erről egy kis históriát hozok elé.

Itt mikor olyan szegény árva gyermekek találkoznak, akik jó formák, az adóban elveszik, és török vallásban nevelik, és a legszebbeket a császár udvarában nevelik fel. Egyet a többi között, hogy még igen gyengének láták, nem adák a császár udvarában, hanem egy pasának adák. Aki is kedvében vévén a gyermeket, amicsoda tudományt itt lehet tanulni, arra mind megtaníttatá, és nagy gondviseléssel nevelé. Az ifjú (akit már Ibrahimnak fogunk híni) mind igen jól tanula, mind jól viselé magát, úgy annyira, hogy a basa gondolá, hogy talám kedvet nyerne véle, ha a császár fiának adná Sulimánnak, aki is olyan híres vala az atyja halála után. Sulimán igen kedvesen vévé az ajándékot, és mivel hogy egy idősű volt véle, minden múlatságában Ibrahim ott volt, és oly igen megszereté, hogy csak Ibrahimmal kíváná szolgáltatni magát. Aki is azt észre vévén, kívánt élni a jó alkalmatossággal: de nem rosszra fordítá, hanem arra, hogy jóakarókat csinálna, és a szegényeknek szolgálna. Sulimán, akiben valóságos fejdelmi természet volt, örömmel látá benne azt a nemes szívet, és annál inkább becsülé és szereté. És mindeniknek nagy jelit adá, mihent császárrá lőn; mert Ibrahimot kapicsi pasává tevé, és egy kevés idő múlva a jancsárok főagájává. Ibrahim látván sebességgel való előmenetelét, tarta szerencséjének állhatatlanságától. Gyakran jut vala eszében a portán lévő nagy uraknak szerencsétlenségök, és azoknak keserves halálok elméjében szomorú gondolatokat okozának, annyira, hogy szomorú gondolatok szállák meg elméjét, és egyszersmind elhagyá azt a jó kedvét, amely sokszor tetszett Sulimánnak. Aztot észre vévén, és szeretvén valósággal, kérdezni kezdé annak okát. Ibrahim azt megvallá igazán, mondván: hogy az ő szomorúságának az oka nem egyéb volna, hanem, meggondolván hozzája való nagy kegyelmességét, ő attól tart, hogy az a kegyesség irígyeket és ellenségeket fog támasztani ellene, akik őellene árulkodván abban a keserves állapotban ejtik, amelybe már estenek sok nagy urak, és hogy végtire ő is olyan útálatos halállal vész el, valamint azok. Ez a félelem szűntelen elméjében lévén néki, azon kéri, hogy csak módjával való jóval legyen hozzája, amelylyel közönségesen való rendben tölthesse csendességben és békeségben életét; mivel az alább való rendben is megmutathatja hozzája való kegyességét szintén úgy, mint abban a nagy rendben, amelyben tette őtet. Sulimán hallván ezeket az okos beszédeket, megesék szíve rajta, és megdicséré jó természetét, nem is akarván elmúlatni semmit is, ami megvigasztalhatná; erős esküvéssel fogadá neki, hogy soha életéhez nem nyúlna, mindaddig, valamég ő élni fog, akármely ok vihetné is arra. Ibrahim ilyen nagy igéretekre való nézve megvigasztalódván, annál is nagyobb buzgósággal kezdé szolgálni. Sulimán pedig, hogy még nagyobb jelét adhassa neki benne való hitelének, fővezérré tévé. Azután Sulimán mind Magyarországban, mind Perzsiában szerencsés hadakozásokot vitt végben. Ibrahimnak mind azokban nagy része vala – olyan hatalmassá és gazdaggá lőn, és oly nagy kedvességben vala, hogy mindenek rettegteg tőlle.

A sultánnék (úgymint az anyja, és Roxelána, a felesége Sulimánnak) mind ezeket látván, igen kezdék irígyleni, vévén észre, hogy már a dolgok nem forognak annyira a kezek között, és hogy minden csak a vezér kezében forog; erre való nézve okot is keresének az elvesztésére. Ibrahim ezt megsejdíté, és tartván attól, hogy a henyélés okot s alkalmatosságot adhat Sulimánnak, hogy meggyőzettessék az anyjának szeretetitől, és a feleséginek ölelgetésitől; arra való nézve újabb hadakozásra indítá Sulimánt a perzsák ellen. Akinek is az ilyen ösztön igen tetszék; mivel soha egy fejdelem sem szerette úgy a hadakozást, és egy sem volt olyan szerencsés. Mindazonáltal nem hajola mindjárt az Ibrahim tanácsára azért, mert csak akkor csinált vala kötést a perzsiai királylyal. De Ibrahim csak arra akarván hajtani, talála abban módot, hogy Damaskus városából egy híres astronomust hívata, kinek neve volt Mulej, akiről azt tartották, hogy a jövendő dolgokat jól tudta. – A fejdelmekben is megvannak a gyengeségek, valamint másokban, hanem azok boldogabbak, akikben legkevesebb találtatik. – Soliman kíváná látni az astrologust. Ibrahim hozzája vivé: de elsőben beszélle a fejivel. Az astrologus azt jövendőlé, hogy, ha a hadakozást elkezdi, perzsiai királynak fog megtétetni. Sulimánt megvakítván a nagyravágyás, esziben sem juta a kötés, melyet tett a perzsiai királylyal: hanem csak megindúla ellene hatszáz ezer emberrel. Ott egynehány esztendőket tölte, de szerencsétlen lévén hadakozása, visszátére Konstancinápolyban a hadának negyedrészével, és igen nagy haraggal mind az astronomus, mind a vezérje ellen. A sultánnék megsajdítván a császár haragját, mindjárt a vezér árulásának tulajdoníták a hadakozásnak szerencsétlenségét, és feltámasztván ellene másokot is, azt kezdék Sulimánnal elhitetni, hogy a vezér a perzsiai királylyal egyetértvén, sok számú pénzt venne fel tőlle. És a portára hivatván a babyloniai pasát, titkon Sulimánhoz vivék, aki is sokat monda neki a vezér csalárdságáról. Ugyan abban az időben a sultánnék valami formában kitudák, hogy a vezérnek Carolus Quintussal és Ferdinandussal levél által sok correspondentiája lett volna. Abban módot is találának, hogy azok közűl a levelek közűl kaphatának, és azokat a sultánnak adák. Aki is látván mindezekből főministerének vétkét és háláadatlanságát, eltökéllé magában halálát. De megemlékezvén hittel tett fogadásáról, esszegyűjté predikátorjait és papjait – a mufti is jelen lévén, elejekbe tévé a dolgokot és fogadását. Ezekről sokáig vetekedének, de semmit nem végezének. Hanem egyik a papok közűl mondá Sulimánnak: „Minthogy azt fogadtad a vezérnek, hogy életedben meg nem öleted a vezért, fojtasd meg amidőn aluszol – mivel az álom mintegy halál – azért így eleget tészsz igéretednek.“ – A többi is ezt jónak találák. Sulimán hívatá a vezért, magával vacsoráltatá, azután a leveleit keziben adá, hogy olvasná el, – a meglévén a szemire hányja árulását és háláadatlanságát, és megfogatván parancsolá, hogy mihent ő elaluszik, a vezért fojtsák meg – amelyet végben is vivék. Jó étszakát hát, édes néném, én is alunni megyek, és megparancsoltam, hogy mihent elaluszom, minden bolháimat megöljék, mert már is elég vagyon.

XCVIII.

Rodostó, 4. martii, 1733.

Édes néném, a királyok is csak úgy béhúnyják a szemeket, valamint mí. Mert éppen most hozák hírül hogy első februarii a lengyelországi király Augustus csak úgy holt volna meg, valamint egy közönséges ember. A lélek kiment belőlle, s a halál benne maradott. Az isten nyúgoszsza; mert jó király volt. Ha sokáig uralkodott, meg is érdemlette; mert talám soha király úgy nem tudott élni a királysággal, mint ő. Soha a lengyeleknek olyan királyok nem volt, aki nékik a sok vendégséget, sok százféle múlatságot adott volna mint ő. Az asszonyokról nem is szólok; mert azok száz esztendeig gyászolhatják – életében a paradicsomról sem gondolkodtak, úgy tudta őket múlatni és kedveket keresni. Egyszóval elmondhatni, hogy méltó volt a királyságra, és tudta annak mind hasznát venni, mind e világi gyönyörűségekre fordítani. Eleinte, a való, hogy igen tövises volt királysága mind addig, míg a svéciai királyt meg nem verék; de azután tudta a sok rózsát leszedni. Micsoda kimondhatatlan sok jó nem következett az ő vallásunkra való megtérésével? Luther Mártontól fogva Saxoniában volt a gyökere és fészke a lutheránus vallásnak. Kétszáz esztendeig tartott, azolta a saxoniai electorok palotájában nem mondották a szent misét: de most mind ott, mind másutt az országban azt mondják. Micsoda nagy dicsőségire az istennek, és nagy hasznára lett az anyaszentegyháznak az ő megtérése. Már a fia pápista – annak a gyermekei pápisták – kevés idővel ezután az egész ország is a lesz. A mi urunknak igen jóakarója volt.

Lehetetlen, hogy már hadakozást ne lássunk Európában, annyi sok ideig tartó békeség után; mert a lengyelországi királyválasztás nem szokott csendesen végben menni. Ahoz most kettő tart számot: a megholt király fia és Stanislaus. – Az elsőnek pártfogója lesz a császár és a muszka czárné; a másodiknak pedig a franczia király; mert minthogy a leányával hál, tartozik is segíteni. Már ezek hadd pereljenek egymással. Tudom, hogy ezeknek réz prókátorok leszen – valamint mikor a franczia király a feleségét illető tartományért hadakozást kezde a császár ellen, azt kérdé Leopoldus a franczia követtől, hogy micsoda igazsága vagyon az urának, hogy hadakozást akar indítani? Azt felelé a követ, hogy azt nem tudja: hanem azt tudja, hogy az urának már készen vagyon kétszáz ezer prókátora, azok meg fognak felelni. Meg is nyeré perit. Édes néném, micsoda szép dolog annyi prókátorral perelni. De az is szép dolog, ha ked egészséges, főképpen a bőjtben.

XCIX.

Rodostó, 15. sept. 1733.

Mi itt csak fülelünk, és várjuk, melyfelől zavarják a vizet, hogy mi is valamit foghatnánk. De a szegénynek a szerencséje is szegény. Én innét holmi ajándékot küldök, még abban néném gáncsot találsz? Szép dolog a háláadatlanság. Nem héjában, aki görögökkel lakik, göröggé kell lenni. A görög asszonyoknál pedig nincsen se háláadatlanabb, se kevélyebb, és csak egyedűl magokot szeretik, de azt is görög, nem nemesi szeretettel. A magához való szeretetről aminap két asszonynak a beszéllgetéseket olvastam – nem tudom, ha leírjam-é vagy sem? De leírom, mert nincsen egyebet mást írnom.

Silvia, Juliánna.

Juliánna. Honnét vagyon a, kedves Silviám, hogy ilyen idején sétálsz kertedben, és csak egyedűl: holott rendszerént sokad magaddal szeretsz sétálni?

Silvia. Mindennek ideje vagyon. Vagyon olyan idő, melyben sokad magammal szeretek lenni; vagyon olyan, melyben a magánoson való létel kedves. Ugyanebben az utolsó állapotban is voltam ma reggel. Azért is küldöttem éretted.

Juli. Ez a magános sétáláshoz való hajlandóság nem valamely szokáson kívűl való dologtól jő-é, és a te szívednek nincsen-é valamely része az ilyen sétálásban?

Silvia. Nem azért hívattalak ide, hogy valamit eltitkoljak előtted. Azt megvallom, hogy egy kis indúlat cselekedteti velem. Elhitethetéd-é magaddal szép Juliánna, hogy egy kis féltő irígység van bennem?

Juli. Noha az ilyen féltő irígység olyan nyavalya legyen, amelyért szánni kell aztot, aki abban vagyon; de mégis nem lehet, hogy ne örűljek annak, hogy aztot te üsmered; mert midőn azt mondod, hogy a féltő irígység van benned, mintha azt mondanád, hogy szeretsz valakit. Én pedig mindenkor azt óhajtottam, hogy okossággal és érzelemmel valakihez kötelezzed magadat.

Silvia. Kedves Juliánnám, a te kívánságid azzal bé nem telnek. Való, hogy az a féltő irígység van bennem: de a héjával senkit nem szeretek, és a szeretetre semmi hajlandóságom nincsen.

Juli. Hogyhogy? a féltő irígységet érzed, és senkit nem szeretsz?

Silv. Bizonyára nem. Aztot irígylem, hogy Telámon Diánának oly igen kedvét keresi, és azt nem szenvedhetem, hogy hozzája járjon, és hozzám nem. Ámbár a nekem szomorúságot okozzon is: de én Telámont nem szeretem, és soha nem is fogom szeretni.

Juli. Hogy ne csudálnám beszédidet. Eddig én mindenkor azt gondoltam, hogy a féltés a szeretettől jő, és, ha a nekünk nehéz, hogy valaki másnak adja magát, attól vagyon, mert őtet szeretjük.

Silvia. Igen megcsalod magadat szép Juliánna. Azt pedig tudd meg, hogy a magunkhoz való szeretet elegendő arra, hogy bennünk féltést és irígységet gerjeszszen szerelem nélkül is.

Juli. Hogy ha csak a magadhoz való szeretetet érzed, tehát az irígységed csak Diánát tekinti, és nem Telámont; mivel nem szeretvén őtet, az ő cselekedeteire is nem kell vígyáznod.

Silvia. Én irígy legyek Diána ellen? olyan gyengeségnek lenni bennem lehetetlen. Ő szép, esze vagyon – azt tudom, és azt megvallom: de az a magamhoz való szeretet, amely megbosszontott azért, hogy Telámon őtet nálamnál inkább becsűli, ugyanaz is elhiteti velem, hogy nem vagyok alább való nála se szépségben, se észben. Nem is tekintem őtet úgy, mint vélem egy személyt szeretőt. És az a boszonkodás, amelyben vagyok azért, hogy Telámon csak őtet látogatja és nem engemet, nem egyébtől vagyon, hanem a magamhoz való szeretettől. Amelyért azt állítom magam felől, hogy senkit nem kell nálamnál feljebb becsűlni, és hogy legalább megérdemlem az egyenlőséget.

Juli. Megvallom, hogy soha a magunkhoz való szeretetet annyira nem terjesztettem. Azt tartottam, hogy az olyan belső indúlat, mely igen becsűlteti mivelünk magunkat, és igen keveset tartat mások felől. Ilyenformában úgy tekintettem őtet, mint olyan vétket, amely ellen minden erővel ellene kell állanunk: de azt sohasem gondolhattam volna, hogy az olyan belső indúlat lett volna, amely nekünk mind nyughatatlanságot, mind féltést okozhatott volna olyan állapotért, amelyhez semmi közt nem tartunk.

Silvia. Ah szép Juliánna! mely kevésre terjeszted az olyan érzékenységet, amelynek nincsen határja. Azt megvallom, hogy a magához való szeretet olyan magunkhoz való jóakaratnak indúlatja, amely elsőben mivelünk magunkot szeretteti. De azt is meg kell vallani, hogy annak köszönjük a kívánságot, amelylyel kívánjuk szerettetni magunkot másoktól, és hogy mindent csak azért cselekszünk. A magunkhoz való szeretet igazgatja minden cselekedetinket. Ugyanaz által is szeretünk, útálunk; az által adunk vagy nem adunk; bosszút állunk vagy megbocsátunk; egyszóval olyan indúlat, amely minden cselekedetinkben csak mimagunkot tekinteti.

Juli. Hogyhogy? hát az én kegyes barátságom, amelylyel hozzád kapcsolom magamat, nem magadért vagyon tehát, hanem csak magamért?

Silvia. Nincsen külömben. Ha valamely kedvességet nem találnál a velem való társalkodásban, ha beszédim neked nem tetszenének, vagy, ha szokásim ellenkeznének a tieiddel: se engem nem szeretnél, se hozzám nem jőnél. Hasonlót mondhatok magamról irántad: ha nekem alkalmatlan, haszontalan, vagy únadalmas volnál, nem volnék barátságban veled. Gondolod-é azt, hogy amidőn valaki hozzánk köti magát, hogy a miérettünk vagyon? Nem, Juliánna, nem: hanem csak magáért, és azért a gyönyörűségért, amelyet talál a minket lévő szeretetben. – Az emberekben még nagyobb a magokhoz való szeretet, mint mibennünk; mivel ők azt kívánják, hogy mi hűséggel legyünk hozzájok, és csak őket szeressük: azonban ők szépről szépre ugrándoznak, és minden asszonynak akarnának tetszeni.

Juli. De az által eltörölöd a szép hajlandóságokot, az igaz barátságokot; semmivé tészed a sympathiát, azt a titkos hajlandóságot, mely oly csudálatosan tudja megegyeztetni a szíveket; a legszebb cselekedeteket megkisebbíted; és ha minden csak a magához való szeretetért megyen végben, a háláadóság semmivé lészen; a kötelesség csak bolondság; és a jó erkölcsöknek olyan kezdetet adsz, mely azoknak nemességeket és fényességeket meghomályosítja.

Silvia. Én ezeket nem cselekszem: sőt még azt tartom, hogy a magához való szeretet nemzi a szép hajlandóságokot, erősíti a barátságokot, és nagy dolgokot vitet végben. Két személy, kinek természetek, szokások, akaratjok megegyeznek, egymáshoz hajlandóságot éreznek. Felindíttatván a magokhoz való szeretettől egyenlő akarattal fogják keresni, hogy egymást megérdemeljék. A magunkhoz való szeretet csak azt cselekedteti mivelünk, amely dícséretes és dicsőséges. Azok az országokot nyerő híresek mit tekintettek mást, hanem csak magokot a hadakozásokban, és nem a magokhoz való szeretet gerjesztette-é fel őket? Egyszóval csak találunk mivel megelégíteni a magunkhoz való szeretetet a dicsőségben, állhatatosságban, hűségben, háláadóságban – e mindenikben feltaláltatik.

Juli. Arra reá állok magam is, hogy ami azokot a nevezetes cselekedeteket illeti, hogy a magához való szeretetnek azokban része lehetett: de a lehet-é, hogy amidőn én valamely nagy dologgal kedvit akarván keresni egy jóakarómnak, amelyet senki meg nem tudhatja, hogy én nem azért cselekedtem aztot, hogy őtet kötelezzem: hanem, hogy eleget tegyek a magamhoz való szeretetnek?

Silvia. Kedves Juliánnám, haszinte a te jóakaratod el legyen is rejtve a világ előtt: de el vagyon-é a rejtve teelőtted, aki azt cselekedted? Nem érezsz-é magadban olyan belső örömet, amelylyel vagy a te nemesi cselekedetedhez? Ez olyan indúlat, mely közönséges az emberi nemzetnél – tégedet sem vesznek onnét ki, és az az indúlat nem a magához való szeretet-é, mely némelyekkel eltitkoltatja az adományt, némelyekkel pedig kihirdetteti?

Juli. Akivel én valamiben jól tettem, semmi kötelességgel nem kell tehát lenni hozzám; mivel én azt csak magamért cselekedtem?

Silvia. Amely gyönyörűséget érzettél az adásban, meggátolja-é a másikának gyönyörűségét a vételben? A te jóakaródnak nincsen-é magához való szeretete, valamint tenéked? Az őtet nem ingerli-é a háláadásra? nem mondja-é azt magában, hogy legháláadatlanabb lenne e világon, ha kötelességgel nem volna hozzád azért, amit cselekedtél őérette? A magához való szeretet feltámad a háláadatlanság ellen, ugyan ő is tészen háláadókká.

Juli. Minthogy már pártfogója lettél a magához való szeretetnek, és hogy oly okoson oltalmazod, ne sajnáljad meghallgatni kérdésimet, és azokra megfelelni. Neked, aki mind ifjú, mind szép és eszes vagy, megengedem, hogy legyen egy kevés magadhoz való szereteted: de hogy bizonyítod az meg, hogy az megegyezzék az öregséggel, és azzal, ami rút?

Silvia. Soha sem erősebb, mint az ilyen állapotokban; mert a magához való szeretet minket arra viszen, hogy azt a kárt, amelyet tett nekünk a természet formáltatásunkkor, vagy amelyet okoz öregűlésünkkor, helyre hozzuk vagy eszünk által, vagy magunk szép viselése által, okosságunk által, vagy valamely jó erkölcs által. Ifjuság és szépség nélkül is nem dicsekednek-é a tudománynyal, az okossággal, adakozósággal és bőkezűséggel? És amit dicsőségesnek neveznek, nem lehetne-é azt magához való szeretetnek hívni? Ez a szeretet nem csak arra kötelez, hogy eltakargassuk fogyatkozásinkot: hanem, hogy mások előtt tökélletesek lehessünk. De még többet mondok: mert azt nem hihetem, hogy egy rossz emberben magához való szeretet legyen; mivel ez a magunkhoz való jóakarat csak attól jöhet, hogyha érzünk magunkban valami jót. Akiben pedig semmi jó nincsen, hogy lehetne abban a magához való szeretet?

Juli. Csak erre vártalak. Hogy bizonyíthatod meg, amit mondasz: holott mindennap látunk olyan férfiakot és asszonyokot, akikben azok a jó erkölcsök, melyeket te kívánsz, el nem találtatnak. Akik jó itélettel vannak magok felől nem ez-é a magához való szeretet?

Silvia. Igen is, nem. Mert a mintegy szemfényvesztés az emberek között, és esztelenség az asszonyok között. Becsűld meg a magához való szeretetet, és ne keverjed együvé ezekkel a fogyatkozásokkal. Az okosság anyja a magához való szeretetnek, és te olyanokot hozsz elő, akiknél okosság nincsen. Az okosságnak világánál üsmérhetjük meg jó vagy rossz természetünket – és ugyan a magához való szeretettel terjesztjük mindenek eleiben az egyikét, és takargatjuk el a másikát. Egyszóval, kedves Juliánnám, még egyszer azt mondom, hogy mindazok, amelyekből lehet dicséretet, becsűletet és gyönyörűséget venni, csak a magához való szeretetből származnak.

Juli. Ez így lévén szép Silvia, tehát a te tartásod szerént a magához való szeretet eredete minden jó erkölcsöknek.

Silvia. Legalább az ő oszlopja, és ő is terjeszti ki annyira.

Juli. Kedves Silviám, már egészen eláltattál, és a magához való szeretet részére tértem. De hová lesz a magadhoz való szereteted, ha Telámon Diánnához kapcsolja magát?

Silvia. Amely magamhoz való szeretetért nehezen esett az ő változása, ugyan a meg is vígasztal engem: azt is el fogja velem hitetni, hogy nem érdemli jóságomot.

Édes néném, ezekre mit mondasz? Vagyon-é benned magadhoz való szeretet? Azt nem lehet mondani, hogy ne legyen az erdélyi leányokban és asszonyokban. De azt is elmondhatni felőllök, hogy ők bízvást elmondhatják: „Úgy szeretlek, mint magamat.“ Mert, ha magokot szeretik, másokot is tudnak szeretni; mert mind jó vér, mind jó szív vagyon bennek. De egy görög asszony talám káromkodásnak tartaná, ha azt mondaná: „Úgy szeretlek, mint magamat.“ De haszinte azt mondaná is, el nem kellene hinni, mert szent Pál azt mondja: hogy a görögök hazugok. Édes néném, én kedet úgy szeretvén, mint magamat, és magamat úgy, mint az aluvást, azért jó étszakát is kívánok.

C.

Rodostó, 4. decemb. 1733.

Tudod már azt a hírt néném, hogy most minden órán nagy hadakozás lesz? De tudod-é annak az okát? Octóbernek a vége felé a franczia a német császárnak nagy barátságoson megizené, hogy hadakozást hirdet neki. Ennek pedig az oka nem más, hanem, mihent Augustus a lengyel király a szemét béhúnyá, a franczia udvar azon igyekvék, hogy Stanislaust válaszszák a lengyelek királynak. Amidőn azt megtudá, hogy csaknem mindnyájan reá állottak volna a palatinusok, Stanislaust Lengyelországba küldé a választásra, aminthogy csaknem az egész ország a gyűlésben királyának választá, és annak felkiáltá. De ugyanabban az időben egynehány palatinus és egynehány püspök esszegyűlvén, az Augustus fiát választák királynak. Ez a kis gyűlés pedig a császár és a muszka czárné segítségével mene végben. Eleinte mindjárt e nem tetszék állandónak lenni: de kevés idő múlva a muszka had, hogy Lengyelországban kezde bémenni, a főrenden lévők is megváltoztaták az elméjöket, és erre a részre állának. És mentől több had kezde Lengyelországban menni, annál többen hajolának Augustus mellé, és eztet mind a császár alattomban való munkája cselekedé. A franczia udvar azért megharaguvék, és hadakozást hirdete mind a kettő ellen. De minthogy Stanislausnak se oly könnyen, se oly hamar hadat nem küldhetne, amint kívántatott volna, azért Varsováról ki kelleték menni, és helyt adni Augustusnak. Mindezért hadakozást nagyot várjunk. Mi hasznunk lesz benne, isten tudja. Mi csak reménlünk, csak reménlünk mindaddig, míg meg nem halunk. Az olosz példabeszéd azt mondja, hogy aki csak reménséggel él, az ispotályban hal meg. Ha ispotályban nem is, talám Rodostón. Akárhol legyen a, csak bé kell a szemünket húnni egyszer. De addig csak jó az egészségre vígyázni édes néném, és a bút el kell űzni, és ne engedjük, hogy a gondolat és a melancholia elfogja elménket. Ne legyünk olyanok, mint egy franczia úr volt, aki eltemetvén a feleségét, ugyanazon este a vacsorát hogy felvitték az asztalra, le nem akart ülni asztalhoz, mert nem volt jelen a felesége. A várakozást elúnván, mondja a konyhamesterének, hogy jelentse meg az asszonynak, hogy az asztalon az étek. – A konyhamester mondja néki, hogy nem jöhet, mert eltemették, – akkor tér eszére az úr. Sokféle bú van e világon.

CI.

Rodostó, 15. februárii, 1734.

Ideje már egy leveledet vennem édes néném. Én hármat is írtam ebben az esztendőben. Azt írják, hogy Stanislaus Danczkán tölti a telet. Meglássuk, mint lesz dolga a tavaszszal. A franczia és spanyol had erősen takarodik Oloszország felé. A sardiniai király is készűl. Nem tudom mit gondol a császár: de én azt gondolom helyette, hogy ha Stanislaussal elveszteti is a lengyelországi királyságot, attól tarthat, hogy maga is Oloszországból ki ne költöződjék. A spanyol király fia meg nem elégszik az ő két herczegségével – az apja még királylyá is teheti – most van ideje.

Hát nekünk vagyon-é most ideje, hogy várjunk valamit? A szegény urunk amit a pennájával tehet, el nem múlatja. Eleget ír mindenfelé; mert mi olyanok vagyunk, mint az evangyéliumbéli beteg, aki harmincz esztendeig volt a tó mellett várván, hogy valaki vesse belé, amidőn az angyal felzavarta. Mi is ezt várjuk, hogy valaki valamely zűrzavart csináljon; mert mi magunkkal jótehetetlenek vagyunk. Az isten elhozza még a mi óránkot is – ha most nem, másszor.

Ki ne nevetné édes néném, micsoda rendesen tudod leírni, hogy a francziák micsoda állhatatlanok minden cselekedetekben. És hogy egy franczia két három leányt, meg annyi asszonyt is akar egyszersmind szeretni, az úgy vagyon. Két asszony rendesen reá vett volt egy francziát, aki is mindenikhez járván, mindenikkel el akará hitetni, hogy szereti. Ez a két asszony barátosok lévén egymáshoz, egymásnak titkokot megvallák, és egymástól megtudták, hogy a franczia mint hitegetné őket. Egybe beszéllvén a francziához mennek, és sok szép szín alatt, mintha csak tréfálódnának vele, úgy békötözik és pólálják, valamint a kis gyermeket, hogy csak a fejét mozgathatta, a meglévén, a falhoz támasztják, valamint egy faképet, és ott mindenféle szép szókot mondanak neki. Annak vége lévén, az asszonyok egyikének a szállására mennek, és két legénynyel a bépólált szeretőjöket is oda vitetik – ott enni adnak neki, valamint egy gyermeknek. Azután az asszonyok lefeküsznek és közikben teszik az eleven bábot, és ott valamit el tudnak rajta tenni, el nem múlatják: szidják, pirongatják és csúfolják, és egész étszaka nem hadják aludni. Reggel felé megigérik neki, hogy elbocsátják, csak tisztességesen viselje magát. A legény mindent felfogad. Az asszonyok felkelnek, felöltöznek és kimennek a házból. Sok idő múlva egy vén asszony bémegyen a házban, és elódja. A legény kérdi, hogy hol vannak az asszonyok? mondja a vén asszony, hogy vagyon már két órája, hogy hintóban ültek, és kiki a maga jószágában ment. – Másszor többet, jobbat: de most nincsen egyebet mit írnom – azért maradok az asszonynak nem csak spárgás, de köteles szolgája.

CII.

Rodostó, 18. februárii, 1834.

Soha édes néném nagyobb kedvem nem volt egy igen szép, csínos és takarékos levelet írni, mint ma. Se soha olyan nagy egyepetyém nem volt, mint ma a hosszú levél-írásra. De minthogy attól tartok, hogy egyikét sem viszem úgy végben, hogy a ked szép szemeinek tessék, azért elvégezem levelemet, és ebből megtudhatja ked, hogy még élek, és hogy vagyok, és maradok az asszonynak jó nénémnek jó atyjafia.

P. S. Édes néném, hová lehet annál szebb levél, ha rövid is, mint amelyet egy híres generális írt volt a feleségének a harcz után mondván: „Az ellenséget megvertük, egykevéssé elfáradtam, jó étszakát édes feleségem.“

CIII.

Rodostó, 15. martii, 1734.

Mindenünnen csak az a hír, hogy mindenütt készűlnek a hadakozásra. A sok német, franczia, spanyol takarodik Oloszország felé. Azt gondolná az ember, hogy talám ott valamely nagy vendégség leszen, és arra gyűlnek oda. Eugenius pedig a Rhenus vize felé igyekezik. Azt mondják, hogy a franczia is elküld oda vagy százezer embert. Hát ezek, édes néném, mért gyűlnek oda? talám halászni akarnak? Stanislaus király pedig Danczkán vagyon. A muszkák és a saxók készűlnek, hogy Stanislaust oda szorítsák. Ott még másféle muzsika lészen. Mindezekből mi lészen, isten tudja. Úgy tetszik, mintha Stanislaus király vesztene legtöbbet, ha el találja veszteni a lengyelországi királyságot, aminthogy a megtörténhetik, amint folynak már is dolgai. De ha elveszti is, franczia királyné az ő leánya. Oloszországban pedig hogy állhat a császár három király ellen, aki mindenik azon igyekezik, hogy elvesztesse véle Siciliát és Neápolist, és oda új királyt tegyenek. De mindezekből nekünk mi hasznunk lesz? talám csak semmi. Még a mi óránk nem jött el – addig csak baráttánczot kell járni.

Hogy valamely szomorú gondolatokon ne végezzem levelemet, egy jóakarómnak levelét leírom kednek – a levelet küldöttem volna el, de francziáúl vagyon.

„Aztot jól tudom kedves jóakaróm, hogy micsoda szeretettel voltam Juliánnához, és hogy micsoda sokféle útakon és ösvényeken hordozott engemet. Nem voltam több húsz esztendősnél, midőn szolgálatjára állottam: harmincznál pedig többet vesztettem el, amiolta perlekedem véle. Mindaddig szerettem, amíg úgy megőszűlt, mint egy ősz macska: de mégis olyan, amicsodás. Igen nehezen juthaték hozzája: mindazonáltal az én szemeimnek szép vénnek látszik. A való, hogy sok haszontalan suhajtásokat bocsátunk együtt azért, hogy hamarébb meg nem házasodtunk: de ő a vétkes, nem én. Aztot is tudod, hogy soha addig végképen nem álla házasságunkra, mindaddig még egy fog marada szájában. A jegygyűrűmre is ezeket a szókot metszettem: Szeretetemnek harminczegyedik esztendejében.“

Édes néném, mit mondasz az ilyen emberről? Én pedig azt mondom, hogy az ilyen példát csudálni kell, és nem követni. Néném! az egészségre.

Amidőn bé akarám a levelemet pecsételni, eszemben jutott a Carolus Magnus leánya. Ez a császár úgy szerette a leányait, hogy férhez nem akarta adni azért, hogy el ne távoznának tőlle. Nyert is benne, mint Birtók a csíkban. Az egyik leánya az apja secretáriussával jó barátságban lévén – a többi között egy este a secretárius a fejdelemasszony látogatására menvén, ott addig múlata, hogy az alatt nagy hó esett. A secretárius elbúcsúzván a fejdelemasszonytól, és látván hogy hó esett volna, attól kezde tartani, hogy a nyomát meg fogják látni az udvaron. A fejdelemasszony vévén észre, hogy mitől tartana a secretárius, mondá néki: „Majd által viszlek az udvaron, hogy ne lássák, hogy férfiú ment volna ott el.“ Azonnal nem csak mondá, hanem meg is cselekedé, és a hátára vevé a secretáriust, és általvivé az udvaron. Szerencsétlenségekre, vagy jó szerencséjekre a császár azon étszaka nem alhatott, hanem az ablakhoz ment időtölteni. De itéld el néném, mint elbámula azon, hogy meglátta a leányát mint vinné terhit. De semmit nem szóla, hanem másnap a tanács uraknak megmondá, és elvégezék, hogy a fejdelemasszonynak adják örökösön a kedves terhit.

CIV.

Rodostó, 12. april. 1734.

Igen szépen és alázatosan köszönöm, édes néném, a halat. Amely duplán érdemli a köszönetet: egyszer azért, hogy nénékám küldötte; másodszor azért, mert bőjtben vagyunk, mert szükségünk vagyon reá. Mert itt ritka a jó hal: azért-é hogy e tájékot a hal nem szereti, vagy pedig hogy a mi halászaink szamárok. Itt igen mértékletességgel lehet bőjtölni a hallal, de a tojásban van részünk, mert csak azzal bőjtölünk. Úgy tetszik némelykor, mintha pislenek járnának a gyomromban. Talám nem is hazudok, ha mondom, hogy több kell kétszáz tojásnál napjában. Szokotálja fel ked egész bőjtön, és a négy után tegyen ked három czifrát, meglátja ked ezerre megyen – még pedig el is engedek egynehány napot. Ha a Vitellius császár asztalához járhatnánk, nem kellene rántottát enni; mert azt írják felőlle, hogy egyszer az asztalán kétezerféle hal volt, ki sütve, ki főzve – és még másszor hétezerféle madár. Mind e soknak tetszik, főképen olyanoknak, mint mí, akik csak egyféle halat is kegyes szemmel tekintjük az asztalon. De ha meggondoljuk, egy olyan császártól, aki minden nagyságát csak az asztalában tartotta, és aki a világot bírta, talám kitelhetett.

De azt kérdhetné valaki, ha vagyon-é hétezerféle madár? Erre Noé megfelelhetne. De addig mi csak eszszük a rántottát. Nem is volna jó annyi sokféle halban bujálkodni, főképpen ilyen ritka bőjtön, mint a mostani. Mert talám soha sem érte ked, hogy a nagybőjtben esett volna szent György.

A bort is köszönöm néném, de nem annyira mint a halat; mert borunk elég vagyon. De nem csak elég: de jó is – asztali bornak bévehetni; nem kényes italra való borok, se nem konty alá valók, amint szokták mondani. De elég jók a szükségre és a táplálásra – mi kell egyéb? A mértékletes ital segíti a mi édes egészségünket. Azt tartják, hogy egy ebéd felett négyszer innya elég: az elsőt mimagunkért; a másodikát jóakaróinkért; a harmadikát a vigasságért; és a negyedikét az ellenségünkért. Eztet nem tartják a mi édes tündér hazánkban.

Azt mondod néném, hogy a minapi levelemben fogyatkozást találtál. A bizonyos, hogy a fogyatkozást mind meg tudod üsmérni, mind aztot megigazítani. De talám nem főben járó dolog. Talám csak abban vétettem, hogy elfelejtettem egy i feliben punctumot tenni? Éppen most jut eszemben, hogy egynehány ifjú képíróknak ajándékot tettek fel, hogy a nyerje el, amelyik közűlök legszebb képet ír. Az egyike legszebb képet írt, annak is kellett volna az ajándékot elnyerni, aki is a Krisztus utólsó vacsoráját leírván, szerencsétlenségire megtalálta igen szépen spékelni a husvéti bárányt, mely az apostolok előtt volt. A zsidók pedig nem ették meg a szalonnát – és így másnak adták az ajándékot. Ha ked is ilyen fogyatkozást talált, talám halált nem érdemel. Ami felől írt ked, bánadalommal bánom, hogy meg nem cselekedhetem: de mit tehetünk rólla. – Megbocsátom a ked kérését, bocsássa meg ked is, ha meg nem cselekszem. De jó egészséget kívánván maradok.

CV.

Rodostó, 16. junii, 1734.

Most hozák hírit, hogy a muszka és a saxo obsideálta Danczkát. Minden ösvényt, lyukat bedugott, hogy Stanislaus király ki ne repűlhessen. A várost mind lőni, mind megvenni könnyű: de azt igen nehéz megoltalmazni, hogy a király onnét el ne mehessen. Akinek is még arra kell szánni magát; mivel a franczia hajók nem igen nyargalnak segítségire. Amely várat pedig meg nem segítenek, megveszik. Annál is inkább, hogy soha a danczkai praesidium olyan játékban magát nem gyakorlotta. De hadjuk el Danczkát, úgy is ott most sok álgyúdörgések vannak, és sétáljunk Oloszországban, és nézzük meg, hogy ott mint vendégeskednek az oda gyűlt sokféle hadak.

Azt mondják, hogy ott már két vagy három várot megvett a franczia. De, ami legnagyobb, még Mediolánumban sem kiáltanak már berdót. Ilyenformában nem igen jól folynak a császár dolgai Oloszországban. Hogyha pedig a spanyol ház egyszer gyökeret kezd verni Oloszországban, amint már elkezdette, félő, hogy a vendég ki ne vesse a gazdát házából. A spanyol király fia, az anyjára maradott három herczegséget ment volt bírni Oloszországban. De, ha szerencsés lehet, talám még felállítja a siciliai királyságot. De akármit csinálnának ők, csak nekünk is valami cseppenne hasznunkra. De se szememmel nem hallok, se fülemmel nem látok olyat, ami arra fordúlhatna. Az is meg lesz annak idejében.

Édes néném, mi szép dolog sokáig élni. Ebben a saeculumban 33 esztendő tölt el, de azon kevés idő alatt igen nagy dolgok mentenek végben. Hát még, ha élünk, mit nem érünk? Azt is megértem, hogy mikor valamit küld ked nekem, megpanaszolja. De a panaszostól az ember hízik: noha azt szokták mondani:

De, édes néném, ha panaszolod is, de nem háláadatlannal van dolgod, és azt ne tartsad azonban:

De én is utánna teszem, ha el kellene egyik fülemet is vesztenem:

Tudom azt fogod mondani, hogy jól aludtam az étszaka; mert a jó aluvás után könnyebb verseket gyalúlni. Elrakván hát a verscsináló szerszámimot, maradok édes néném mindenkor.

CVI.

Rodostó, 27. julii 1734.

Néném, irtóztató nagy dolgok mennek végben ezen a mi keserves lakóhelyünkön. Mi csendesen aluszunk: másutt meg erővel fektetik le arra a hosszú álomra az embereket. Haszinte azok a nagy dolgok minket kirekesztenek is magok közűl: de imádjuk az istennek munkáit másokon is, és azután léptessünk Danczkára. Ahol is megszűntek már az álgyúlövések; mert a város feladta magát a muszkának. Akiknek is kell fizetni egynehány száz ezer forintot, hasonlóképen a saxóknak is, hogy a várost fel nem prédálták. Igen drágán fizették meg a vendégfogadást. Hihető, hogy másszor nem kívánnak szállást adni olyan vendégnek, akiért úgy elrontották a városokot és annak hóstátjit, hogy húsz esztendeig sem állítják helyre. A várost pedig azután adták fel, minekutánna onnét Stanislaus király kirepűlt volna csak harmadmagával. Aki is nagy veszedelemre adta magát, és akit minden rejtekben megkerestek a muszkák, de már késő volt; mert a kaliczkából kiszaladott volt a madár, és a prussiai király földére ment Kénispergában – ott már ne féltsük a muszkáktól.

A való, hogy elhagyván Lengyelországot, a királyságát is elhadta. De, aki legelső indítója volt az akadálynak, hogy lengyel király lehessen, drágán fizeti meg; mert ez a példabeszéd: „Aki másnak vermet ás, maga esik belé“ nem csak az olyanoknak szól, mint mí, hanem a császároknak is. Amint aztot meglátjuk, mihent Danczkáról Oloszországban érkezünk. Iromtassunk oda tehát, és nézzük meg, hogy ott mint vendégeskednek; mert sok császármadarát öltek ott meg. Mivel azt bizonyoson írják, hogy a spanyol, franczia és a sabaudus megverték volna a németet, és a harcz Párma mellett lett volna az elmúlt holnap végén. Mindezek örvendetes dolgok a spanyol király fiának, aki csak huszonkét esztendős korában is igen közelít a korona elnyeréséhez. Mi jól lovagol az, kit az isten kegyelme hordoz! Mi könnyen végbe megyen dolga az olyannak, akit az isten segít. A Rhenus mellett pedig a franczia megvette Philipsburgot. Eugenius minden hadával ott volt, hogy nagyobb bizonyságot tehessen a vár megvételéről. Amely franczia generális megszállotta volt, azt kevés idő múlva egy álgyúgolyóbis homlokban ütötte. Itélje el ked, ki volt erősebb. Magunk felől is írnék kednek, ha volna mit. De mi még mindezeket távúl nézzük; mert a szegénynek a szerencséje is szegény. De az a vigasztalásunk vagyon, hogy aki ezeket a nagy dolgokot míveli, minket is lát, és megemlékezik rólunk annak idejében. Szeress néném, és légy jó egészségben. Ámen.

CVII.

Rodostó, 12. octob. 1734.

Az urunk béküldötte Pápai sógort a portára. Tudom, már eleget nevetett ketek együtt. Ha végbe mehetne, amiért ment, csakhamar Francziaországban mennénk innét. Vagyon immár két vagy három hete, hogy a franczia követ megizené az urunknak, hogy a nagyobbik fia senkitől el nem búcsúzván, minden ceremónia nélkül Bécset elhadta, és Velenczében érkezett. Már egy Rákóczy sincsen a császár keze alatt. Azt is hallottuk, hogy még nem jő ide, hanem Rómában megyen – az apja pedig igen várja. Nekem úgy tetszett, hogy ide kellett volna jönni elsőbben: de csak nehezebb és hosszabb az atyai és anyai szeretet a fiúi szeretetnél. Eztet még az oktalan állatokban is látjuk. Az oktalan állat mennél kissebb, annál inkább szereti az anyját, és a nevekedéssel a szeretet fogy benne. Mindenik a természet munkája. Az anyai szeretet szükséges mind a szaporításra, mind a gondviselésre. Micsoda nagy gonddal táplálja és őrzi egy tyúk a fiait mindaddig, míg magok is kereshessenek ételt, és módjok szerént magokra vígyázhassanak. A fecske csak addig hord enni fiainak, amég nem járhatnak az áerben, azután koplalni hadja őket, hogy hadd hadják el az apjok házát, és szerezzenek magoknak más konyhát. Ezek is azután se visszá nem térnek, se az anyjokkal többé nem gondolnak.

Mindenikében a természet munkálódik. Ezt látjuk közönségesen az emberekben is, noha mind más formában. Amely fiú látja, hogy semmit nem várhat a szüléitől, olyan könnyen elhadja a házat, valamint egy fecskefiú. De a szüléihez való szeretetnek meg kell benne maradni mind azért, hogy okos teremtett állat, mind pedig azért, hogy azt parancsolják néki. Hogy ne kellene a spanyol király fiának szeretni szüléit, amidőn egy szép takarékos királyságot szereznek nékie? Mivel az elmúlt holnapban az apja hada ismét megverte a németeket. A harcz Guastalla nevű város mellett ment végben. Már elmondhatni, hogy elvesztette a császár Oloszországban a két Siciliát. A spanyol király elvévé tőlle Spanyolországot; annak a fia most elveszi tőlle a neápolisi koronát. Aki is, ha jól jut eszemben, harmadfél száz esztendő múlva felállítja ismét a franczia házból való neápolisi királyságot. Meg kell vallani, hogy a császár drágán fizeti meg a Stanislaustól elvett koronát. De a példabeszédnek bé kell teljesedni. De a levelemet elvégezem; mert, ha a levél kicsid, a hír elég nagy, és a hajós utánnom várakozik. Jó egészséget.

CVIII.

Rodostó, 14. dec. 1734.

Édes néném, itt elég hó vagyon, amely itt nem igen közönséges. Azt mondhatnák, hogy itt némelykor csak azért havaz, hogy az örmények vendégeskedhessenek. Ezt neveti ked talám, de ez úgy van; mert ők elmennek, egy nagy tálat megtöltenek hóval – de annak harmad vagy negyed napi hónak kell lenni; mert úgy mind jobb ízű, mind pedig keményebb és porczogósabb – Azt a tál havat azután nyakon öntik peszmeggel. De tudja-é ked, mi legyen a? A szőllőt nagy üstökben megfőzik, mindaddig, amég olyan sűrű nem lesz, mint a serélesztő; azután leszűrik, hordókba töltik. Olyan színű, és olyan édes, mint a méhser. Így elkészítvén tehát azt a levegő égből lehúllott étket, a ház közepére teszik. Akkor a gazda az egész cselédivel körűlveszi, kinek-kinek egy kalán lévén keziben, és csakhamar felkalánozzák, valamint a téjfelt. Abból pedig kell enni még a szopó gyermekeknek is. Azt pedig ne gondolja ked, hogy a gazdasszony így vendégelje mindennap a gyermekeit – a már sok volna. Ez nem mindennap papsajtja, hanem csak akkor, amikor kedvit akarja keresni a gyermekinek, és hogy kiki jó kedvű legyen a háznál. Mikor a tél olyan fösvény, hogy hó nem esik a városon, olyankor a cselédes gazda egy mélyföldnire is elmegyen hóért, és azután abból kedveskedik az atyjafiainak. De most kivannak; mert mind hó elég van, mind pedig e lakadalmas holnap lévén, a két húrú hegedűt eleget rángatják nékik.

De a csúfos szokás nálok, hogy mihent egy gazdasszonynak a fia a feleségét a házhoz viszi, a szegény menyecskének a száját bézárják, valamint a pápa a kardinálisoknak, és mindaddig nem szabad neki szólni, valamíg az urának az anyja arra szabadságot nem ád. Addig olyan a háznál, mint a néma, csak az urával beszéllhet, de mással senkivel sem. Mikor a gazdasszony hozzá szól, vagy valamit parancsol neki, a menyecskének csak inteni lehet. Az ilyen némaság pedig eltart némelykor hat, hét esztendeig. Ha a gazdasszony szereti a fia feleségét, hamarébb felszabadítja a némaságból; de ha nem szereti, tíz esztendeig is némán kell maradni, noha egy házban laknak. Ennek a szokásnak pedig az az oka, hogy a menyecske ne perelhessen a háznál, hanem nagy csendességgel függjön az ura anyjától. Valljon nálunk nem volna-é jó az a szokás? Elég már az örményekről írni, de nem lehet nem írni, minthogy közöttek lakunk.

Mindenfelől csak azt hozzák hírűl, hogy a spanyolok mennyi várot, várost vettek meg Oloszországban – talám semmit sem hadnak a jövő esztendőre. Erről jut eszemben, hogy Carolus V. nem tudom micsoda várot szállott meg az imperiumban, de minthogy későre adták fel a várot, azért megharagudott az egész lakosokra, és megizente nekik, hogy csak az asszonyoknak kegyelmez meg, az embereket mind levágatja. Azért másnap valamennyi asszony vagy leány vagyon, takarodjék ki a várból – hanem azt megengedi nekik, hogy amit a hátokon elbírnak, azt elvihetik magokkal. Másnap a császár elhűl belé az egész táborával, amidőn látja, hogy az asszonyoknak, akik a várból mennek, mindenikének egy férfiú a hátán – az asszonyoknak a férjök, a leányoknak az atyjafiok. A táborra érkezvén így megterhelve, mondák a császárnak, hogy az engedelem szerént ők drágább portékával nem terhelhették meg magokot, mint a férjekkel. Erre megkegyelmezett a császár az egész városnak. Nám az asszonyok is cselekesznek valaha valami jót. Jó egészséget, édes néném. Engedje meg az Úr, hogy megérhessük az új esztendőt, nem csak ebben a bőrünkben, hanem még az egészségünkben is.

CIX.

Rodostó, 16. január. 1735.

Ha minden dolgunk úgy fog folyni ebben az esztendőben, valamint a Pápai sógor munkája a portán, úgy minden dolgunk hátra mász, nem elé. A porta nem adta teljességgel válaszúl, hogy az urunkot el nem bocsátja Francziaországban, hanem, hogy most nem jovallja, és hogy még annak nincsen ideje. De a császárok nem jovallása parancsolat, és a mi elmenetelünkből semmi sem telik. Ki volt annak meggátolója, isten tudja, de azt hinnünk kell, hogy ő mindent a mi jovunkra cselekszik – ez is jovunkra fordúl, hogy el nem bocsátnak. Eztet most lelki szemmel nézzük, de még jövendőben testi szemmel is meg fogjuk látni; mert ugyan is hát ha a békeséget oly hamar meg akarják csinálni, mint amely hamar elkezdék a hadakozást, akkor ott mit csinálnánk? Visszá fogadnának-é a fészkünkben vagy sem? Nyugodjunk meg tehát azon, hogy jobban tudja a mi Atyánk nálunknál, hogy mi jó nekünk. Háláljuk meg néki, amidőn kérésünket meghallgatja, és áldjuk őtet, amidőn akaratunkat meggátolja. Ide az isten olyan nép közibe hozott, aki a másokkal való jótéteményt követi, és az ő kezek által bőségesen táplál minket, akiért háláadással kell lenni a kézhez is. Micsoda szép dolog, édes néném, a jótétemény! soha senki azért meg nem szegényedett; de sok gazdag ház pusztúlt el azért, hogy abban az adakozást nem követték. Az adakozásnak megbecsűlhetetlen hasznát veszik: de haszinte nem vennék is, amely nem lehet, micsoda belső örömet nem érez egy nemes szív, amidőn valakivel jót teszen, amidőn szükségiben valakit megsegít. Vizsgáljuk meg eztet magunkban, és meglátjuk, hogy inkább vígad akkor a szívűnk, mint az estig való tánczolásban. Ne szégyeneljük-é, hogy erről egy pogány császár mi szép példát ád? akinek is este esziben jutván, hogy azon a napon semmi kegyelmességét nem mutatta, mondá: „A mái napot elvesztettem, mert senkivel jót nem tettem.“

Aminap olvastam, hogy egy adakozó embernek ezeket a szókat írták a koporsójára: „Amit elköltöttam, azt elvesztettem; amit bírtam, azt másnak hadtam; és amit másoknak adtam, azt maradandó helyre eltettem.“ De attól nem tartok néném, hogy az egerek megegyenek a fösvénységért, mint egy lengyel királylyal bántak. Hát az egészség mint van? mert régen nem vettem leveledet – vagyon harmadnapja. Póla téti.

CX.

Rodostó, 12. martii, 1735.

Talám májusnak nevezhetném ezt a holnapot, olyan szép idők járnak. És az idő sokkal vídámabb az elmémnél, mert már egynehány naptól fogva nem látom az urunkot olyan állapotban, mint az előtt. Mert ha igen titkolja is, de észre lehet venni, hogy vagyon valami belső baja. Az ő természet szerént való mindenkori jó kedve most nem olyan gyakorta való, és mintha erőszakkal volna. Azt is hozzá teszem, hogy már egy kevés időtől fogvást igen kezd apadni, az ő kövér teste és ábrázatja igen vékonyodik. Mindezek, édes néném, egy kevés nyughatatlanságba vetettek engemet; mert ha ezek a belső szomorúságtól, vagy valamely belső nyavalyától, vagy egyszersmind mind a kettőtől jőnek, a meggyújtott gyertyát nem kell csudálni, ha fogy.

A jezsuiták superiorja itt vagyon, aki is olyan papi ember, hogy az időt nem vesztik el véle. Az urunk véle tölti az időt, és a munkásival; mivel kertet és házat építtet. Isten után csak azzal vígasztalom magamot, hogy az urunk igen erős természetű, és hogy ötvenkilencz esztendőt könnyen elbírhat. Tudom, hogy az ilyen vígasztalás csak fövenyre van építve, és boldog, akinek nem kell küszködni a betegséggel; mert akármely erősnek is le kell esni alatta. De a mi állapotunk olyan, hogy csak kell valami vígasztalást keresnünk szomorúságunkban. Noha nem kellene, ha jó keresztény volnék; mert mindent az isten akaratjára kell hani. De mikor erősen szeretünk valakit, akkor a látható elfelejteti velünk a láthatatlant. – Hogy teljességgel predikáczión ne végezzem levelemet, azt írom: hogy Abdullah, akit most tettek jancsár agának, és aki sok esztendőkig mellettünk volt úgy mint csorbasi, olyan nagy tisztségiben is megtartván az urunkhoz való kötelességit, tegnap egy szép paripát küldött több egyéb perzsiai ajándékokkal. Édes néném, ha jobb hírt írhatnék egynehány nap múlva, mint nevetném – mert most nem nevetek.

CXI.

Rodostó, 25. martii, 1735.

Édes néném, ha nyughatatlan elmével írtam az előbbeni levelemet; ezt szomorúsággal írom; mert az urunkot éppen nem jó állapotban látom. Ki is nyilatkoztatta már magát a betegsége. Tegnapelőtt a szokás szerént nyolcz órakor este le akarván vetkeződni, a hideg borzogatta. Én jelen lévén, kérdé tőllem, ha én nem fázom-é? Felelém, hogy az idő elég meleg, és nem fázom – erre felelé: hogy igen fázik. Ezen mindjárt megíjedék; de meg azután gondolám, hogy tavasz felé valami változás esik az egészségben. Az urunk levetkezik és lefekszik, én is szállásomra megyek. Egy kevés idő múlva hozzám jőnek, és mondják, hogy hányt volna. Én arra mondám, hogy talám valamit olyat ett, amit a gyomor nem szenvedhetett. Másnap hat órakor, amikor fel szokott öltözni, a házában megyek: de micsoda íjedtségben nem esém, mihent meglátám az ábrázatját. Aki is természet szerént mindenkor piros lévén, úgy elsárgúlt, valamintha sáfránynyal megkenték volna. Már két naptól fogvást nagy gyengeséget érez – szűntelen való hideglelés van rajta – és, mintha az egész vére sárrá változott volna, úgy elsárgúlt az egész teste. Ma innep lévén, felöltözött, és a nagy misét meghallgatta. De nem kell csudálni, ha igen keveset ehetett. Legkisebb fájdalmat nem érez, de nagy bágyadtságot. Édes néném, kérjük az istent, hogy tartsa meg ezt a nagy embert, akit az ellenségi is nagynak tartanak.

CXII.

Rodostó, 8. april. 1735.

Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közűllünk a mi édes urunkot és atyánkot három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratnunk. Az isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották néki: „Ma velem lészsz a Paradicsomban.“ – – Hullassuk bőséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az isten annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek poharából itatja, hanem mimagunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk, még csak a legalábbvalón is. Itéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet. De mivel tudom, hogy örömest kivánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatásimmal leírom, haszinte az által megszaporítom is keserűségemet.

Úgy tetszik, hogy az utólsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett. Igen keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben. Abban a gyengeségben is esztergájában dolgozott első aprilisig. Az nap pedig a hideg erősen jött reá, és annálinkább meggyengítette. Másnap jobbacskán volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a közel való házból hallgatta a misét. – A mise után amely pap oda vitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el keziből, mondván, hogy talám több ágat nem fog venni. Hetfűn jobbacskán volt – kedden hasonlóképen – még a dohányt is megkívánta és dohányozott. De azt csudálta mindenikünk benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem múlatott, se meg nem engedte, hogy őérette valamit elmúlassanak. Mindennap szokott órában felöltözött, ebédelt és lefeküdt. Noha alig volt el, de mégis úgy megtartotta a rendet, mint egésséges korában. Szeredán délután nagyobb gyengeségben esett, és csak mindenkor aludt. Egynehányszor kérdeztem, hogy mint vagyon? csak azt felelte: „Én jól vagyok, semmi fájdalmat nem érzek.“ Csötörtökön, igen közel lévén utólsó végéhez, elnehezedék, és az Urat magához vette nagy buzgósággal. Este a lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották: de maga ment a hálóházában. A szavát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tőle, ha akarja-é felvenni az utólsó kenetet? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, a pap szép intéseket és vígasztalásokat mondván néki, nem felelhetett reája: noha vettük észre, hogy eszén van – azt is láttuk, hogy az intéskor a szemeiből könyhullatások folytanak. Végtire szegény ma három óra után reggel, az istennek adván lelkét, elaluvék – mivel úgy holt meg, mint egy gyermek. Szűntelen reá néztünk: de mégis csak azon vettük észre általmenetelét, amidőn a szemei felnyíltak. Ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sívás rívás vagyon közöttünk. Az isten vígasztaljon meg minket.

CXIII.

Rodostó, 16. apr. 1735.

Itt, édes néném, könyhullatással eszszük kenyerünket, és olyanok vagyunk, mint a nyáj pásztor nélkül. Másnap szegénynek a testamentumát felnyitottuk és elolvastattuk. Mindenik cselédinek hagyott. Énnekem ötezer német forintot. Sibrik uramnak is annyit. De mindenikünknek azt a pénzt Francziaországban kellene felvennünk – mikor veszszük fel, isten tudja. A vezérnek szóló levelét is elküldöttük, amelyben kéri szegény, hogy bennünket el ne hadjon. A testet másnap felbontattuk, és az aprólékját egy ládában tévén a görög templomban eltemették. A testet pedig a borbélyok fűvekkel bécsinálták; mert még nem tudjuk, mikor vihetjük Konstancinápolyban. A borbélyok szerént nem kell csudálni halálát; mert a gyomra és vére tele volt sárral. Az egész testét elborította volt a sár. Az agya veleje egészséges volt, de annyi volt, mint két embernek szokott lenni – esze is volt annyi, mint tizenkettőnek. A szívét Francziaországban hadta hogy küldjük. A testet husvét után egy nagy palotán kinyújtóztattuk, ahol isteni szolgálat volt harmadnapig. Mindenféle embernek szabad volt a testet meglátni. Harmincz török is volt egyszersmind, aki látta, és akik jól üsmerték szegényt, de mégis nem hiszik, hogy megholt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment, és mí mást öltöztettünk fel valakit helyében. Bár igazat mondanának! Tegnap az isteni szolgálat után a testet koporsóban zártuk, és egy kis házban tettük, ahol leszen mindaddig, míg szabadság nem lesz, hogy Konstancinápolyban vihessük.

CXIV.

Rodostó, 17. máji 1735.

Rend szerént, édes néném, mennél inkább távozik az ember a keserűséget okozó októl, a keserűségnek súlya annyival inkább könnyebbedik, és az idő lassanként mindent elfelejtet velünk. És mennél távulabb legyen az ember valamitől, annál kissebbnek tetszik. De itt nem úgy van; mert úgy tetszik, hogy nevekedik és nem kisebbedik az urunk után való keserűségünk. Mert hovátovább jobban észre veszszük, hogy micsoda atyánkot vesztettük el, és hogy micsoda pásztorunk hagyott el. De a mi jó istenünknek ha egyik keziben a vessző, a másikában a vígasztalás. A porta ide küldötte Ibrahim Effendit, hogy itt nézze meg, miben van dolgunk, és végezzen Csáki úrral és a több magyarokkal, kik itt vagyunk, ha akarjuk-é, hogy a szegény üdvezűlt urunk nagyobbik fiát ide hozassa? Erre mindenikünk reá állott. Azután, hogy beszélljen Sibrik urammal az urunk hofmesterével, akire szállott az egész háznak gondja, a tahin iránt, amelyet rendelt nekünk a porta – tíz tallért minden napra, hogy aztot feloszszák a magyarokra, kik a fejdelmet szolgáltuk: de erre se Sibrik uram, se én reá nem állottunk, hogy csak mireánk oszszák; mivel sok régi idegen szolgái maradván az urunknak, nekik semmi nem jutott volna. Hanem úgy végeztük el, hogy mindazok, akik meg akarnak maradni, abból a pénzből éljünk mindnyájan mindaddig, még az ifjú fejdelem elérkezik.

Édes néném, eddig csak belsőképen voltam magyar, vagy székely: de már külsőképen is; mert huszonkét esztendő múlván, ma tettem le a franczia köntöst.

CXV.

Rodostó, 18. julii, 1735.

A porta megengedvén, hogy titkon a szegény urunk testét Konstancinápolyban vihessük, egy nagy ládát csináltatván, a koporsót belé zárattam, hajóra tétettem, és egynehány magammal 4-dikben megindúltam, 6-dikban Konstancinápolyban érkezvén, a ládát, akiben a koporsó volt, a jezsuitákhoz küldöttem. A koporsót kivévén belőlle, felnyitották, hogy a testet meglássák. Sírt pedig azon a helyen ástak, ahová temették volt az urunk anyját. Akinek is csak a koponyáját találták meg, és aztot a fia koporsójába bézárták, és együtt eltemették.

Mely csudálatos az isten rendelése! Amég abban a nagy városban múlaték, a vezért letevék. Én is onnét megindúlék, és tegnap ide visszáérkezém a szomorúságnak helyére. Ahol is minden szomorúságra gerjeszt. Akárhová fordúljak, mindenütt azon helyeket látom, ahol az urunk lakott, járt és beszéllett velünk: most pedig azokat a helyeket csak pusztán látom, és azok a puszta helyek keserűséggel töltik bé szíveinket. Elhagyattattunk jó atyánktól, és könyhullatással vígasztaljuk árvaságban való maradásunkot. Mintha ez a szomorúság nem elég volna rajtam; mert még attól is kell félnem, hogy az egész háznak gondja reám ne szálljon; mivel a Sibrik uram betegsége nehezebbedik mindennap. És mikor meggondolom, hogy ha meg talál halni, micsoda bajra jutok mindaddig, amég az ifjú fejdelem el nem érkezik: az énvelem szomorú órákat töltet. Elvégzem ezt a levelet, mert magamot kesergetvén, kedet is keserítem. A szomorúan írt levelek úgy jobbak, ha mentől rövidebbek.

CXVI.

Rodostó, 15. sept. 1735.

Amicsoda állapotban vagyunk, ha lehetne vígasztalást venni, a leveleidben, néném, eleget találhatnék. Az is valóságos vígasztalás, melyet az igaz szív ád; mert itt egynehányan vígasztalnak olyanok engem, akik belsőképen örűlnek szomorúságomon, és annak még megszaporodását is akarnák: de az isten, akiben kell bíznunk, kívánságokot bé nem tölti, erőt és értelmet ád annak a keresztnek hordozására, melyet reám adott.

Noha szabadságot adtak kinekkinek arra, hogy innét elmehet, ahová tetszik: de kevesen akartak még eddig azzal a szabadsággal élni, és meg akarják várni a fejdelem eljövetelét. Isten tudja, mikor lészen a! Vagyon már egy holnapja, hogy elküldöttünk utánna. Addig pedig itt senkinek fizetése nem jár, hanem kinekkinek asztala megleszen, mint azelőtt. A kitelik a tíz tallérból, melyet adnak napjára; de senki nem várhat többet. Harmincz vagy negyven személyt el lehet tartani a tíz tallérból, de nem lehet se fizetést, se ruházatot abból adni. A szegény urunknak hatvan tallérja volt napjára. Jól fizethetett, jól is fizetett; mert kinek 6 száz, kinek 4 száz, sokaknak 2 száz tallérjok volt. Most pedig a kevésből keveset sem adnak – először azért, mert a rendelt pénz esztendő által az ételre elmegyen, másodszor, mert abból kell fizetni az alacson cselédnek, kik a konyhán szolgálnak, harmadszor azért, mert ha egynek adnának, a többi is kérne, és zúgolódnék: de hogy senkinek semmit nem adnak, a zúgolódásra sem adnak okot. Jó egészséget kívánok, édes néném.

CXVII.

Rodostó, 8. octob. 1735.

Amely keresztet még előre ellátjuk, hogy viselni fogjuk, úgy tetszik, hogy aztot könnyebben kellene viselni. A szegénységet is könnyebben tűrik, ha csak lassan lassan esnek abban, mert hozzá szoknak. Édes néném, a jó isten újabb keresztet adott reám, amelyet még előre általláttam volt, hogy reám fog szállani: de azzal könnyebbnek nem találom. De reménlem, hogy aki reám adta, erőt is ád a hordozására. Ítéld el néném, ha nem nagy kereszt-é rajtam, hogy a mi jó Sibrik apánkat el kelle tegnap temetnünk. Annyi nagy és hosszas betegsége után az isten magához vévé. Egy részint halálán nem kellene szomorkodnunk; mert az isten végét vetette sok szenvedésének: de más részint lehet szomorkodnom, mert az egész gond és baj reám szállott, amely nem kevés olyan állapotban, mint amelyben vagyok. Kétféle nemzettel van bajom, akik egymást nem szeretik. Vannak olyanok, akik nem voltak kezem alatt, és akik nem szoktak a tőllem való függéshez, akik azt tartják, hogy már most felszabadúltak minden más-alatt-való lételtől, akik azt gondolják, hogy az fejdelem csakhamar elérkezik, azért addig nem szükséges függeni valakitől. Azt is tekéntik, hogy éntőllem, akitől kell függeniök igazság szerént, én magam sem üsmerem a fejdelmet, azt sem tudom, mint leszek elméjében; mivel az gyakorta történik, hogy akit az atyja szeretett, azt a fia nem kedvelli. Azt is hozzá teszem; hogy akitől se adományt, se büntetést nem várnak, ott az engedelmesség sem egész; mert az embereket vagy a haszonkeresés, vagy a félelem vezérli – ritkán a szeretet, vagy a becsület. Egy feljebbvalónak pedig nem lehet magának azzal igen hízelkedni, hogy szeressék mindenek csak ajándékon, hogyha tőlle valamit nem várhatnak: mint éntőllem hogy nem várhatnak. A való, hogy mindenkor csak azon kell igyekezni, hogy az alattunk valók inkább szeressenek, mint féljenek. De azzal nem kell magunknak hízelkedni, hanem azt kell egy feljebbvalónak magában feltenni, hogy kinekkinek a maga rendihez való becsületét megadja. A maga hivatalját ne az emberekért való nézve kívánja jól végbe vinni, hanem az istenért, és igen szeresse az igazságot. De ámbár mindeneket jól végbe vigyen is, hagyják-é szó nélkül? Nem. A tisztségben lévőkre mindenkor balítéletet szoktak tenni: de aki az igaz úton jár, van mivel vígasztalni magát. Vígasztalj édes néném, mert van szükségem reá. De egyik vígasztalásom a, ha egészségedre vígyázsz.

A vezérnek írott búcsúzó levelét urunknak, most jut eszemben, hogy eddig el kelletett volna kednek küldenem. Soha keresztény fejdelemhez a porta olyan hitellel nem volt, mint őhozzája szegényhez. Az ő tanácsát mind becsűlte, mind követte. Hidd el néném, hogy tudott is jó tanácsot adni.

A Fényes Porta fővezérjének Ali Pasának halála előtt írott búcsúzó levelének párja.

Ezen dicsőséges birodalom első méltóságában tündöklő, nagy bölcseséggel felékesíttetett fővezér, kedves szívbéli barátom, kit isten mindenható jókkal megáldjon.

Kétség kívűl csudálkozni fog a vezér, kedves barátom, amidőn halálom hírével ezen levelemet fogja venni. De mivel az emberi természetnek halandósága a halált elkerülhetetlennek lenni mutatta, az istenhez való szeretet hívott, hogy hozzá készűljek, és a győzhetetlen császárhoz való háláadóságom ösztönözött, hogy búcsúvétlen e világból ki ne menjek. Melyre nézve még egészséges voltomban mindenekről rendelést tévén, az udvarom főtisztjeinek megparancsoltam, hogy halálom történvén, amidőn a vezért tudósítani fogják, kedves barátomnak ezen levelemet megküldjék. Hassanak azért szívére igaz barátjának utólsó szavai, és mutassa bé a császárnak kegyelmes uramnak igaz háláadósággal teljes szívemnek utólsó beszédét. Mindenkor az isten megfoghatatlan bölcsesége rendelésének tulajdonítottam ezen fényes birodalomban való jövetelemet. De kiváltképen azon indúlatomat, amelytől viseltetvén, oly időben jöttem, amidőn a hadakozás szerencsétlen sorsa által legnagyobb változások között forgottak a birodalom dolgai. Meggyőzte vala elmémet az istenben vetett bizodalom, és fényes portában helyheztetett reménségem, hogy engemet el nem hágy. És íme életemnek utólsó órájában is mondhatom, hogy meg nem csalattam; mert személyemet becsületben tartván, a velem lévő kevés számú híveimmel táplált, és az ellenségim szándékitól megoltalmazott. Én is mindezeket szemem előtt viselvén életemben, orczám pirulása nélkül múlok ki ezen halandó világból; mert nem vádol lelkem üsmerete, hogy a birodalomban valakit megbántottam volna, és hogy a fényes porta valóságos jovát minden tőllem lehető módok szerént nem kerestem volna. Vígasztalásomra volt életemben sokszor, hogy ezen egyenes szándékomat a porta ministeri megüsmérvén, hozzám jó szívvel voltanak. És így csendes nyugodalomban élvén, ezen utólsó órámhoz készűltem, amelytől egyedűl várhattam minden nyomorúságimtól való felszabadúlásimot. Mivel pedig törvényem azt parancsolta, hogy az istent mindenek felett, és felebarátomot őérette mint önnönmagamot szeressem, mondhatom, hogy mindazokot, akiket isten ezen a világon gondviselésem alá bízott, ámbár szolgálatomra rendeltettek, fiaim gyanánt tartván szerettem, és ezen indúlattól viseltetvén, írásban tett rendelésim szerént, a mim volt, közikben osztottam. De nem szégyenlem megvallani oly megszűkűlt állapotomot, hogy a császár mellém rendelt, és engemet jó szívvel, szorgalmatos hívséggel szolgáló tiszteinek illendő megjutalmaztatásokra semmit sem hagyhattam. Melyre nézve, ha a győzhetetlen császár előtt valamely érdemet tulajdoníthattam volna magamnak, azon kértem volna, hogy mindazokhoz, akik mellém rendeltettek vala, énérettem mutassa kegyelmességét. De minthogy magam is annyi esztendőktől fogvást inkább terhére voltam a portának, mintsem hasznára, egyedűl csak a császár kegyelmességében ajánlom egyenként őket, de kiváltképen Ibrahim hív tolmácsomot. A mindenható isten jutalmaztassa meg legdrágább áldásival velem tett jótéteményit, és azon isten nevében kérem, engedje meg, hogy kevés számú híveim, mintegy pásztor nélkül hagyatott juhok, írásban tett rendelésimet véghez vivén – testemet az édesanyám mellé minden világi pompa nélkül nyugosztatván – minden háborgatás nélkül bátorságosan követhessék más országokra útjokot, vagy, akinek tetszeni fog, a birodalomban megmaradhassanak. Mindezek után pedig az istentől mind testi és lelki áldást kívánván a vezérnek és az egész birodalomnak, végzi szavait holtig hűséges barátja, már porrá és hamuvá leendő R. F.

CXVIII.

Rodostó, 15. nov. 1735.

Egynehány leveleidet vévén, néném, a sok vígasztalásid között annak leginkább örűlök, hogy egészségben vagy. Az ifjú fejdelemtől is vettem egy vígasztaló levelet, amelyben szép ajánlásokat teszen. E mind jó, csak füstbe ne menjenek. Ha üsmerném, tudnék ítéletet tenni felőlle, és tudnám mit várhatok tőlle. De, ki tudja micsoda természetű? Az atyja ugyan nagy reménységgel volt felőlle, csak meg ne csalta volna magát. Én semmi ítéletet nem teszek felőlle – meglássuk, mikor eljő. Az isten segítségével azt feltettem, hogy úgy adom keziben minden jószágát, amint az apja hadta. És, ha lehet, az igazságot előttem viselem, hogy mindenekről számot adhassak; nem azért, hogy kedvét találjam, hanem azért, hogy isten áldása legyen rajtam. Hogyha már is sok balítéleteket tettek és tesznek felőllem a velem valók, hát még ezután mit fognak irántam mondani magának is a fejdelemnek. De én azt csak nevetem; mert nem igazat mondanak, és az isten pártfogója azoknak, kik az egyenes úton járnak. Ha őtet káromlották, hát engemet miért nem? Talám ked még maga is azt gondolja, hogy a szegény urunknak sok jószága maradott. Sokan megcsalják az iránt magokot. Ami legdrágább a portékái között, az asztalhoz való ezüstmívek – a sem sok. Mostani állapotjához elegendő volt, de másutt egy kalmárnak is több ezüstmíve vagyon. Ládabéli portékája igen kevés, köves portékája éppen nem volt. Két gyémántos gyűrűje volt, annak is az egyikét nekem hadta. Két lóra való szerszám. De házi eszköz elég; mert ő azt örökké csináltatta. Ládabéli, vagy köves portékát ő soha sem vett; mert azon éppen nem kapott, hanem csak éppen ami nélkül nem lehetett, olyat vett. Két zsebben való órája maradott; egyikét a szegény Sibriknek hagyta, a másikát nekem. Ezekből észreveheted néném, hogy nem igen sok drága jószága maradott, mert ő szegény egy asztalt, vagy egy széket, amelyet ő maga talált ki, nem adta volna a köves portékáért. Olyan pedig sok volt; mert az olyanért a pénzt nem kímélte. És az olyanoknak se a fia, se más hasznát nem tudja úgy venni, mint ő vette; mert neki semmi házi eszköze olyan formában nem volt csinálva, mint másoknak szokott lenni. Azok mind más formájúak voltak. A székek, asztalok, úgy elbomlottak egymástól, hogy ládákban lehetett elrakni. Elítélheti már ked, hogy az asztalos és a lakatos többet nyertek rajta, mintsem az ötvösök. Egyszóval, néném, a franczia példabeszéd bé nem tölt rajta, amely azt mondja: hogy boldog fiú az, akinek az atyja elkárhozott – értvén az olyan atyát, aki sok hamis keresettel való jószágot hágy a fiára; mert ő szegény az igazán való keresetből is igen keveset hagyott. Hat vagy hét aranyát találtam a kalamárisládájában, és minden kincse, mikor megholt, ötszáz tallérból állott. Azt kérdhetné ked, hogy hová tette a pénzit, mivel hol hetven, hol hatvan tallérja járt egy napra? Két szóval csak azt felelem kednek, hogy sok embert tartott, azoknak sok fizetést adott: és megannyit költött az építésre; a harmadik és a leghasznosabb költsége az isteni szolgálatért, és a kápolnájáért volt. De ő annak hasznát is vette szegény. Nem is lehetett volna néki azt mondani, amit mondottak egy franczia királynak, aki is egy spanyol követet a visszámenetelkor meg akarván ajándékozni, monda az urak előtt: ezt a követet meg akarnám ajándékozni, de olyan portékát szeretnék neki adni, amely nekem sokban tölt, de amelynek nem veszem hasznát. Egyik az urak közűl, aki tréfás volt, mondá a királynak: add oda a kápolnádot; mert arra sokat költöttél, de semmi hasznát annak nem veszed. A bizonyos, hogy tudta szegény hasznát venni a kápolnájának – De sok más olyan költségeket tett, melyek haszontalanok voltak. Talám az is haszontalan volna, ha többet ilyeneket írnék. Azért elvégezvén maradok, kedves néném, bajban, szomorúságban úszkáló szolgád.

CXIX.

Rodostó, 18. január. 1736.

A mindeneknek teremtője megadta érnünk ezt az esztendőt – hálá legyen az ő szent nevének. Én elég bajban és szomorúságban értem meg, de aki a keresztet adja, a vígasztalást is attól kell várni. A fejdelem levelét vettem. Gróf Bonnevalnak elküldötte a procurátióját, hogy amég ide érkezik, addig minden dolgát folytassa, és minden jószágát kezihez vegye. A nekem nagy könnyebbségemre lesz, mert aki panaszolkodik, lesz kire igazítanom. De a szegény urunk, ha ezt láthatná, keserves szemekkel nézné a fiának ezen cselekedetét, hogy inkább bízza egy idegenre dolgát s jószágát, mintsem olyanokra, kik gyermekségektől fogva szolgálták az apját. De abban menthetem a fiát, hogy az atyja szolgáit nem üsméri; Bonnevalt pedig Bécsben, minekelőtte a hitet megtagadta volna, még generálisságában üsmérte. Akinek is a portán, hálá istennek, igen kevés hitele vagyon. Isten azt úgy rendelte azért, hogy mások, kik őtet akarnák követni, tanuljanak rajta.

Azt írod, néném, hogy a vezér helyett, kit az elmúlt holnapban letettek vala, a Sziliktár agát tették helyébe. Ilyen a világ. Hihető, hogy alkalmatosabb a hadakozásra; mivel nincsen több negyednapjánál, hogy itt a városban kihirdették a muszkával való hadakozást. Hadakozzanak, nem bánom – nekünk abban semmi kárunk, se hasznunk, csak az isten az elménkben való békeséget adja meg. Ámen.