XIII.

Nincs többé magyar hadsereg. »Az nem lehet, hogy annyi sziv, hiába onta vért.« Hiszen még viseljük az egyenruhát, kard van oldalunkon; itt van seregünk, ott döczögnek ágyuink… Igaz, igaz! de mit ér a meglánczolt oroszlánnak ereje? Foglyok vagyunk, kiket isten és a világ elhagyott. Népek felszabaditásáért harczoltunk, s most minket kisérnek börtönre. Ám legyen, kardjainkat eltörhetik, de az eszmét, melyért e kardot kihúztuk, többé meg nem ölhetik; nagy és dicső csatákban nyert az halhatatlanságot, s nincs az a hatalom, mely bakóival ki birná irtatni.

Legyen az árulás, vagy két nagyhatalom túlereje, mely e végzetes állapotot szülte, győzelmeink sikere azért meg lesz, mert történjék velünk bármi, az ügy, melyért egy év alatt annyian elvérzettek, diadalt fog aratni.

Az orosz tisztek előzékenyen, udvariasan s barátságosan bántak velünk. Hozzánk lovagoltak, részvétöket fejezték ki; dicsérték seregünket, hogy itt, meg ott a csatákban mily hősiesen küzdöttek. Kináltak italaikkal, bizalmas társalgásba ereszkedtek, pajtásosan »te«-geztek, s a németet helyettünk is szidták.

Zerinden megszólit egy Olga-huszár kapitány.

– Mi ismerjük egymást.

– Azt hiszem, kardjaink találkoztak.

– Még pedig derekasan mindkét részről. Ugy-e Turánál?

– A mint az egyenruháról látom, igen.

– Én is arról ismertem rád. Ej! csak azt a püspököt láthatnám, a ki ott veletek harczolt. Az valóságos halál angyala volt, oly irtást vitt végbe.

– Velünk püspök?

– Igen; veres diszben, mellén nagy kettős kereszttel.

Visszagondolkoztam.

– Ah! tudom már, az nem püspök, hanem Dessewffy tábornok volt.

– Mindnyájan azt hittük, még ezredesünk is, pedig ő már volt Magyarországban, sőt atyja magyar eredetü.

– Valóban? vetém oda egykedvüen.

– De igen, Palugyánszkynak hivják.

E névre fölrezzentem.

– Itt volt?

– Sőt most is itt van; felelte a kapitány.

– Vezessen el hozzá.

– Ismeri?

– Nem tudom, de meglehet hogy igen.

Bóra, a főherczeg uradalmi tisztjéhez mentünk, az ezredes ott volt beszállásolva.

A mint a szobába léptem, az ezredes – daliás fiatal férfi – egy pillanatig rám mereszti szemeit, megismer, felkiált s ölelésemre siet.

– Hogy igy kell önt viszontlátnom! sohajtá, hogy igy találtam őseim szép hazáját!

– Az ezredes urnak ezen kevés oka lehet feljajdulni.

– Ne higyje, s hogy itt lát, nagy erkölcsi nyomás következtében történt. Beadtam lemondásomat, de legfelsőbb helyen sulyt fektettek arra, hogy én vezényeljem az ezredet. Olga herczegnő, az ezred tulajdonosa hivatott, sajátkezüleg ajándékozott meg e diszkarddal (ékkövekkel gazdagon kirakott kard) s kijelentette ohajtását, hogy szép és vitéz ezredét én vezényeljem. Önök itt nem tudják, mit jelent az ott? ily magas parancs ellentmondást nem tűr. Meg kelle hajolnom, vagy… Megtettem, a mi tőlem telt; a mint Magyarország határát átléptük, hüvelyébe rejtettem kardomat, csatákba mentem mindég üres kézzel, mert én, mióta magyar földön vagyunk, kardot nem rántottam.

Őszinte megindulással beszélt.

Ott tartott theára, s visszaemlékeztünk a Pesten együtt töltött napokra. Kérdezett Schodelnéra, Lendvayra, Marczibányiékra, sorban és névszerint emlegette azokat a derék fiukat, akikkel annyi jó és kellemes órát eltöltött.

Késő este váltam el tőle; kért, hogy mig a végzet együtt tart bennünket, látogassam meg gyakran, mindennap s ha valamiben szolgálatomra lehet, ha tán menekülni akarnék e helyzetből, legyek bizalommal iránta, tán segithet.

Megköszöntem. Én társaim sorsában osztozni akarok.

A távolban villámok czikkáztak. Ezredünk tanyájára érkezvén, találkozom Maszburg Sándor báróval.

– Gyere Lojzi, szólitott meg, jó szállást készitettem. Azt hiszem, szükség lesz rá az éjjel, fergeteg közeledik.

Elfogadtam a meghivást. Maszburg nagy szénaboglyához vezetett, melybe terjedelmes lyukat vájt. Bebujtunk, szél és eső ellen biztositva, hamar elaludtunk. Egyszerre fölébredünk mindketten nyakig vizben, iszonyu felhőszakadás volt s a viz csak ugy tódult be nyughelyünkre. Mint a kiöntött ürgék vánszorogtunk elő, s siettünk másutt keresni menedéket. Alig tettünk néhány száz lépést, vakitó fény, s idegrázó csattanás tölté el a helyet. Össze, s aztán körülnéztünk, s pillanat mulva láttuk, hogy a boglya, mely néhány percz előtt hálószobául szolgált, lángban áll; a villám belécsapott.

Maszburg könnyedén vállat vont, s szólt:

– Most már mindenen tul volnánk.

– Pedig ki tudja, feleltem, mi mindenen kell még átesnünk?!

Másnap tovább mentünk.

Már az uton hallottuk az orosz tisztektől, hogy Sarkadon legalább egy hétig fogunk időzni, mig a futár Varsóból visszatér a czár elhatározásával, a magyar foglyok sorsa iránt. Az orosz tisztek a hihetetlenségig szép dolgokat helyeztek kilátásba, mert Paskievich herczeg a magyarokat nagyon megszerette, s a czárnak is hizeleg, hogy a magyar sereg az ő győzelmes hada előtt tette le a fegyvert.

Mi bizony készebbek lettünk volna Oroszországba elkisértetni magunkat, mintsem kiszolgáljanak a megalázott osztrák seregnek.

Sarkad gróf Almássy Dénes birtoka volt, ő pedig ezredünknél szolgált, tehát gondoskodott, hogy tiszttársai, s a legénység legalább az ő jószágán lehetőleg jól legyenek ellátva. Egy nagy udvart, mely környes-körül juhaklokkal volt szegélyezve, kitakarittatott, s ide szállásoltattunk, vihar és rosz idő ellen menedéket adtak a juhaklok. Igen meg voltunk elégedve a berendezéssel. Élelmi tekintetben is juhokat, ökröket juttatott az ezred számára.

Tisza Kálmán és Tisza Lajos még akkor igen ifjonczok, az ezredünknél szolgáló unoka-testvéröket, gr. Ráday Pál őrnagyot látogatni ide eljöttek, még pedig jól megrakott társzekeret hozván magokkal, hogy a többinek is jusson, jutott is.

Negyed nap aztán igen borzadalmas meglepetésben részesültünk. Az epemirigy-járvány nagy mérveket öltött; hát azokból a juhaklokból környes-körül kórházat csináltak, mi meg a közepén voltunk. Egész nap láttuk beczipelni a betegeket, s elhurczolni a holtakat; láttuk a haldoklókat kivánszorogni, összeesni és meghalni.

Mennyivel könnyebb volt az ágyuk előtt állni! de hát az ember hihetetlen sokat elbir; első nap irtózattal fordultunk el ezen felháboritó látványtól; nem tudtunk enni, sem aludni, minden pillanatban azt vélte az ember, hogy most lehelte be a megfertőztetett levegőt. Másnap már ettünk; harmadnap már ettünk is, aludtunk is, sőt egyik-másik élczelt erre az idegrázó állapotra.

Nyolczadnapra fölkerekedett a tábor s tovább vonultunk. A sorsunk felett döntő czári parancs már itt van, de hogy miként szól, azt meg nem tudhattuk.

Végre Gyulára érkeztünk, most már megtudtuk, hogy hányadán vagyunk? az orosz kiszolgáltatott az osztráknak.

Elmentem bucsuzni Palugyánszkyhoz, két ezüsttel kivert gyönyörü pisztolyt adott örök emlékül.

Ezredünk több tisztei, valamint a Hannover-huszároktól is, kik azelőtt járatosak s ismerősek voltak Wenckheim József gróffal, oda mentünk ebédre. Néhány orosz tiszt, tábornok és ezredesek is voltak jelen. Egyszerre jön gróf Forgách Sándor, muszka öltözetben, gombján még a kancsuka is ott lógott. A huszártisztek mintha csak összebeszéltek volna, távoztak az ebédlőből, s az éleseszü szellemes grófné azonnal követte őket, s a gyermekszobában terittetett számukra. Egyenkint aztán az orosz tisztek is ide vonultak.

A délután keserves jeleneteknek volt megteremtője. A honvédtisztek tették le fegyvereiket az osztrákoknak. Tán azért siettek ugy vele, hogy túlessenek rajta, mig kéznél van az orosz karhatalom, mert eszökbe juthatna azoknak a vakmerő honvédeknek valami gonosz tréfát csinálni, ha csupán némettel van dolguk, s kard van a kezökben. Egészen biztositani kellett magát, hisz a fegyvertelen emberekkel aztán majd el tud ő bánni.

Akárhány tiszt kettétörte kardját s ugy dobta nekik oda.

Én is leadtam kardomat, s vele a Palugyánszkytól örök-emlékbe kapott pisztolyokat is. Nem nagyon sajnáltam, a mennyiben oly embertől voltak, ki hazám ellen harczolt. Hisz hogy kardot nem vont ki, végre is nevetséges; a huszárnak első és főfegyvere a ló, egy ezredesnek meg épenséggel nem az a feladata a csatában, hogy maga kaszaboljon, hanem az ügyes, tapintatos és szerencsés vezénylet, ha ez megvan, kardját akár otthon szegre is akaszthatja, azért mégis vitézül harczol. Egy hajszállal sem volt kevésbé ellenség, mint akármelyik kozák, s igy pisztolyai se lettek volna – mint ajándék – nagy becsben, kivéve mint harczi szerzemény.

Le voltunk sujtva a kétségbeesésig, s ki voltunk szolgáltatva annak az ellenségnek, kit annyiszor megtanitottunk futni, s átvették azon kardokat, melyek nekik mindenkor tiszteletet parancsoltak. Hogy nem szégyelték e szerepet? Tisztjeink még fegyvertelenül is büszkén, emelt fővel néztek szemébe azoknak, kik most elég bátorságot éreztek piszkolódni.

Megtörtént velünk a legborzasztóbb, kiszolgáltattak az aljas boszu szenvedélyeinek aléltan, fegyvertelenül. És a német nem késett ezt velünk éreztetni. Mily különbség volt az orosz és osztrák tisztek bánásmódja közt! Az oroszoktól egy sértő vagy lealacsonyitó szót nem hallottunk; meghagyták kardjainkat, megadták a rangunkat illető tiszteletet, müvelt és barátságos hangot használtak irányunkban. Az osztráknak első dolga volt kardjainkat elszedni, persze még orosz fedezet alatt, aztán járta a ‚lázadó csőcselék, Kossuth kutyák‘ czimezés. Bizony nem gondolták meg, hogy annál nagyobb szégyen rájok nézve, minél jobban aljasitanak minket, kik ugy elvertük, hogy az orosz kegyelme nélkül csak a hirök állana még fenn. A haldokló oroszlán voltunk.

Egész hadtest fedezete alatt, guny és szitok közt kisértek Arad felé.

Igen rosszul kezdtem magamat érezni, sebeim több mint két hét óta se tisztázva, se bekötözve nem voltak, ujra gyulladás állott be s megint gennyedezni kezdtek. De hát mit gondoltam én vele, ha belehaltam volna is. Többé se nem szerettem, se nem kivántam élni.

Mácsa körül Lónyay Feri, és Erős Feri jön kocsimhoz.

– Lojzi pajtás! kidőlt az egyik lovunk, adj el nekünk egyet.

Huszárom a kocsi után lovagolt a nyerges lovakkal. Előre láttam ugyis, hogy elveszik, hát örültem, akármi áron eladhatom.

– Ott van, feleltem, az a sárga, mit adtok érte?

– Kétszáz forintot.

– Vigyétek.

– Pénzünk a kocsin van, majd Aradon kifizetjük.

– Jó.

Azóta mind a kettő elhalt, s velök a lovam ára is sirba szállt. És mégis örülök, hogy odaadtam, szorultságban segitettem két jó pajtásomon, legalább kocsin juthattak Aradig, ott ugyis elvette tőlük a német, mint elvette volna tőlem a többivel együtt. Hisz egész uton azok a kapzsi tisztek mindég szemlélgették s nézegették lovainkat, ugy látszik, már akkor mindenik kiválasztotta magának a hadizsákmányt.

Arad alá érve, megállapodtunk. Módjával mindjárt megkezdődött a lófoglalás.

Kazinczy ezredes gyönyörü arabs paripát lovagolt; több osztrák törzstiszt s egy orosz ezredes bámulta a lovat és lovast. Egyik osztrák törzstiszt oda kiált: hatvan aranyat azért a lóért. Másik nyolczvanat, Kazinczy már tudta, hogy csak igéretnél marad, egy kocsit átugratott vele, s a tisztek előtt termett. Az ugratás után mind a két tiszt felkiáltott. Száz aranyat!

Kazinczy leszállt a lóról, az orosz ezredeshez lépett e szókkal.

– Tizenkilencz csatában volt velem e ló, fogadja el ezredes ur tőlem emlékül.

A két osztrák hős tajtékzott dühében.

Kocsimon elterülve vártam, hogy hát mi lesz?

Hirtelen egy osztrák törzstiszt termett a kocsimnál. ‚Na, gondolám, rajtam a sor.‘

– Mindenütt kereslek már, szólitott meg: ‚szállj le a kocsiról, szolgám majd behajt vele Jóskához.‘

Neumann Feri őrnagy, rokonom volt.

– Nos, kérdtem, van-e örömöd ebben az állapotban.

– Hagyj fel kérlek most ilyesmivel. Fánny (nővérem) kért, hogy jőjjek ki, s téged fölkeresve, segélyedre legyek. Egyebet nem tehetek, mint azt mondom, megvettem fogatodat, s elküldöm sógorodhoz. Ott vagyok szállva ugy is.

Levánszorogtam a kocsiról, s csak ekkor fogtam kezet Ferrivel.

Legénye felült a bakra, Neumann Feri a kocsiba s elhajtottak. Én ott maradtam, az én jó Péteremre támaszkodva. Ez egy cseh vadász volt, egész hadjáratban minden bajt s nélkülözést szivesen megosztott velem, kisért mint az árnyék s gondozott, mint egy rabszolga.

Először a tábornokokat szállitották be kocsin, fedezet alatt a várba, azután gyalog kisérték a törzstiszteket, s az osztrák seregben szolgált tiszteket, szintén a várba, végre három csoportban fegyverek közt a többi tiszteket a zsidó zsinagógába, az összelődözött Kornyaházba és a szintén összelődözött Fehér-kereszthez. Én a Fehér-keresztbe jutottam. Bevinni a táborból nem volt szabad semmit. Na lehet képzelni, milyen gazdálkodást vittek ott véghez azok az osztrák hősök? Fogatra és paripára tett szert még olyan is, ki azt sem tudta, felüléskor a jobb vagy a ballábát kell e a kengyelvasba tenni. Sok tette itt magát urrá, kinek váltani való inge sem volt. Megérdemelték az istenadták, elég veréssel jutottak hozzá. Na de vittek is végbe oly pusztitást, minőt csak jégeső tehet a vetésekben. És ezt nem közemberek követték el.

A ‚Fehér kereszt‘-nél oly büz ütött meg, midőn beléptünk, hogy ugyan ember volt a talpán, ki vissza nem hökkent. A földön rodthat szalma volt elszórva, melyen még az epemirigyes horvátok haltak el; itt-ott gyógyszeres üvegek, megposhadt dinnye-héj s megpenészedett kenyérdarabok hevertek. Mennyivel tisztább s lakályosabb lett volna akárminő istálló. A szalmaszálakat a férgek mozgatták, s a patkányok a lábaink közt futkostak el.

Ment volna az ember ez elől a fertőzött levegő elől az udvarra, vagy akárhova, de az ajtóban fegyveres őrök álltak. Csaknem valamennyien állva töltötték az éjt. Én leroskadtam, lázam volt.

Ez több volt kegyetlenségnél, ez a legemberietlenebb eljárás, melyet egy csepp szivvel nem az ellenségen, de még a legvadabb állaton is elkövetni lehetlen. Nem attól féltem, hogy meghalok, de hogy reggelig megőrülök. Az éj végtelennek tetszett, pajtásaim legalább mozogtak, szivaroztak, de én tehetetlenül feküdtem a büzös szalmán, s agyvelőmben oly nyomást éreztem, hogy néha eszméletem is elhagyott.

Reggel láttam, hogy fogolytársaim nagy felindulásban vannak. Mindjárt meg is tudtam okát: itt van Haynau.

A vérengző szörnyeteg eljött áldozataiban gyönyörködni. Összejárta a rommá lőtt épület minden zugát, s élvezettel legeltette szemeit a sok szerencsétlen ifjun.

Köpenyembe burkolódzva, a szalmán ülve maradtam. Egyszerre megáll előttem a rettenetes ember, s kérdi:

– Beteg?

– Sebesült vagyok.

– Minő alkalomkor sebesült meg?

– A turai ütközetben.

– Akar kórházba?

– Rokonaim vannak itt.

Haynau segédjéhez fordult, s mondá: intézkedjék, azzal tovább ment.

A segéd felirta nevemet, s követte tábornokát.

Délután egy óra tájt szuronyok közé fogva elkisértek sógoromhoz. Ép ebédnél ültek; két osztrák törzstiszt is ült az asztalnál. Amint fegyveres emberek közt beléptem, nővérem és gyermekei sirva fakadtak.

Neumann Feri őrnagy elémbe jött, kezet nyujtott s az őrséget kirendelte a szobából.

Én csak levest és ágyat kértem.

Ismét abba a szép kerti szobába szállásoltak, hol sebesülten feküdtem. Mily jól esett az ágy, a csend, a nyugalom. Kértem, hogy magamra hagyjanak, mert ki akarom magam pihenni.

Amint egyedül éreztem magamat, nem szégyellem bevallani, keservesen sirtam. A gondolat, hogy utószor láttam abban az egyenruhában a honvédeket, melynek annyiszor és annyi becsületet szereztek, leirhatlan fájdalommal töltötte el szivemet. Aztán, mi történik azzal a sok válogatott, délczeg és jókedvü fiuval?

– Igen, igen! ügyünk Világosnál meghalt, Sarkadon ki volt teritve, s Gyuláról megindult a világ legnagyobb gyászmenete, s itt Aradon megtörtént a temetkezés.

Még e pihenés is keserves volt.

Másnap beállit hozzám az örökké élczes, s tán még a vesztőhelyen is jókedvü Marschalkó Tamás e szókkal:

– Na Lojzi! most már bizonyosan tábornok leszek.

Ránéztem, ha nem zavarodott-e meg?

– A felülvizsgáló bizottságból jövök, folytatá, besoroztak. Először mikor beálltam közembernek, fölvittem hadnagyságig, aztán elmentem szolgabirónak; megint beálltam honvéd közembernek, lettem őrnagy; most harmadszor vagyok közember, lehetetlen, hogy tábornokká ne legyek. Meglehet igazat mondott, ma ezredes, az igaz nyugalmazták, de ez nem zárja még ki egészen a tábornokságot.

Hogy szórakoztasson az a kedves jó pajtás, beszélt jeleneteket a besorozó bizottságból, a többi közt, hogy:

Gróf Batthyányi Guszti, az irtóztató hőség daczára, egy kötött nyakkendőt vagy háromszorosan burkolt a nyaka körül, ugy, hogy a feje alig látszott ki. A mint belépett, a bizottság tagjai suttogták: ‚a leendő herczeg‘, s mindenkép keresztül akarták csuztatni az annyiszor milliomost, Batthyányi bajtársi sorsában kivánt osztozni, s ridegen felelt a hozzá intézett kérdésekre. A katonaorvos – hihetőleg azon reményben, hogy szép elismerésre lehet kilátás igy szólt hozzá: Nemde, ön torok bajokban szokott szenvedni? Soha. Hát miért viseli azt a gyapjas vastag kendőt a nyakán? Nincs más, mindenemet elvették künn a táborban. Besorozták Besorozták mind s elviszik szerte-széjjel megkinozni a laktanyákba, mert nincs elég börtönük valamennyi számára.

Érzékenyen bucsuztunk el egymástól, tán örökre.

Neumann Feri őrnagy, s a szeretetreméltó orvosom közbejárása s fáradozása folytán kényszer-utlevelet kaptam a nagyváradi fürdőbe, hol azonnal katonai felügyelet alá kell kerülnöm.

Valami Hegyesy honvéd százados, ki szintén sebesült volt, csatlakozott hozzám.

A cseh Péter most már inas, betegápoló és kocsis egy személyben volt, befogott s utnak indultunk.

Simánd felé néhány oláh szekeret értünk el; az utolsó kocsiból egyik elkiáltja magát: ezek szökevények! Agyon kell őket verni; volt az általános vélemény. Szerencsére tudok oláhul s megértettem, mi a szándokuk, mikor a kocsikról leugráltak.

– Térj le az utról, szóltam Péterhez, baj van.

Ekkor az oláhok már a lőcsöket s vasvillákat kapkodták elő.

Péter a meglehetős magas töltésről az árkon keresztül, még most sem foghatom meg, minő csoda által – a földekre tért. Az oláhok orditozva gyalog, kocsin s loháton utánunk, de pihent lovainkkal nem versenyezhettek. Messze elhagytuk őket.

Ez veszedelmes utazás lesz. Simándon, nem tudom hogy hajtunk át, ez a fészek különben is zsivány hirben áll. Nincs más hátra, mint a lökösházi puszták felé kerülni. Igy mentünk aztán árkon-bokron keresztül, nem torony irányába, hanem torony ellenébe, mert az oláh faluhoz közeledni se mertünk.

Már Váradhoz közeledtünk, mikor az egyik lovam a nagy hajsza következtében megbetegült; tüdőgyulladást kapott. Mit csinálunk most? Lassan elvánszorogtunk Gyapjuig. Itt segitve lesz, Blaskovics Sándor barátom, csak nem hagy el. Beállitottam a kastély udvarába.

– Itthon a nagyságos ur?

– Pesten van.

– Kivel beszélhetnék?

– Mi tetszik? én vagyok a tisztartó.

– Látja uram ezt a lovat, bábolnai vér ló.

– Jó fajta lehetett.

– És lesz is, mert meggyógyul, ha gondozzák. Hat éves, sokért nem adnám, de a szükség kényszerit, sietnünk kell. Adjon érte egy használható lovat, nem nézem se szemét, se fogát, csak lába legyen.

Kivezettek egy igás gebét, befogták az én szép ‚tündérem‘ helyébe, s én még meg is köszöntem.

Közel Nagyváradhoz valaki lóháton vágtat kocsinkhoz. Oh mily jól esett lelkemnek az elveszett sok jópajtás közül egyet feltalálni; Thurzó Miklós volt. Elmondtam neki utazásom czélját. Ő aztán ki nem eresztett többé, elvitt bátyjához: Thurzó János alispánhoz, hol a részvét, barátság és vendégszeretet minden jeleivel fogadtak, s két napig el sem eresztettek.

Itt adtam el Neumann Sándor, (Ferinek bátyja) főszolgabirónak a fogatomat mindenestől százötven frtért. Pétert kifizetve, elbocsátottam.

Harmadnap Hegyesyvel kimentünk a »Felix« bányába.

Sok orosz, osztrák és honvéd tiszt volt ott az egészség helyreállitása miatt. Az osztrák tisztek ugy néztek ránk, mintha mi ettük volna meg előlük az ebédet, s nekik most koplalni kellene. Ellenben az orosz tisztek a legnyájasabbak, legelőzékenyebbek voltak, mig az osztrák tiszteket figyelembe se vették, ami ezeket csak inkább ingerelte ellenünk.

Az ott levő orosz tábornok, ha jól emlékszem Hagemannak hivták, theára és Whistre mindég két-három honvéd tisztet fogadott magánál, mig osztrákot egyet sem.

Mikor beszéltük neki a különbséget az orosz és osztrák tisztek bánásmódja közt, elmondtuk az Aradon történteket, s a besorozást, a tábornok homlokára ütve felkiáltott: ‚Ausztria megcsalja az egész világot!‘ s mintegy értésünkre adta, hogy ez nem a czár beleegyezésével történik.

Egy este a pinczérrel böröndömet beküldtem Váradra a Sashoz, reggel aztán én is bekocsiztam, egyenruhámat fölcseréltem polgári öltözettel, s kocsit fogadva, a világba indultam; hogy merre, minő kilátással, azt ép oly kevéssé tudtam volna megmondani, mint azt, hogy mi történik majd velem? Amit az isten ad.

Este érkeztem Szalontára, kifizettem a fuvarost, kis böröndömet kezemhez vettem, s elindultam Arany Jánost fölkeresni. Kis parasztféle házban, versirásnál találtam.

Elcsodálkoztam, hát ez azt gondolja, hogy még lesz Magyarország? lesz magyar olvasó? Oh! ő nem látta mint lett mindennek vége! hisz a nemzet virága le van aratva, a családi tüzhelyek kipusztitva. Magyarnak lenni üldözendő bűnt képezend. A mi megmarad, csak töredék; a zöme kimenekült, fogságban van, s német katonának besoroztatott. Kinek irsz? ki fog többé magyarul olvasni?

‚Végre is irok magamnak, kedveseimnek, s aztán meg nem is egészen ugy lesz az, mint elkeseredett lelked látja.

Arany János bensőleg, részvéttel s barátilag fogadott; áldott jó neje könyes szemekkel hallgatta beszédemet. Estelire meg olyan jó izletes tarhonyát adott, hogy maig is emlegetem, mert se azelőtt, se azután oly kitünőt nem ettem. Arany János maga keresett fel egy megbizható fuvarost, ki reggel 4 órakor tovább szállitson. Éjszakára spanyol-fallal különitettek el számomra egy szoba-részt, hol édesdeden aludtam. Még este bucsut vettem lefekvés előtt, nehogy reggel háborgassam nyugalmukat.

Fuvarosom négy órakor óvatosan megkopogtatta az ablakot, én csendesen fölkészültem, s a börönddel kezemben indultam. Arany már a folyosón pipázott.

– Várj, mondá, feleségem már elkészitette a reggelit.

Megreggeliztem.

– Az ég óvjon meg minden baj és szerencsétlenségtől, szólt Arany, mikor a kocsiból még egyszer, kezet szoritottunk.

Kocsisom becsületes képü s bizalmat támasztó kinézésü magyar ember, mikor már jó ideig haladtunk felém fordult e kérdéssel:

– Hova?

– A békési pusztákra.

– Jól van uram, de melyik részibe?

Gondolkoztam.

– Elviszem, folytatta a beszédet, ha akarja, olyan helyre, a hol a madár sem találja. Az isten áldja meg, tudom én mi járatban van. Hej de csak szomoru idők ezek! Lesz-e még valaha jó világ?

– Van a ki remél, én nem.

– Ejnye, ejnye! nem jó ám, ha az urak, a kik nálunknál többet tudnak, igy beszélnek; mi azoktól várunk vigasztalást. Kossuth él még ugy-e?

– Szerencsésen kimenekült.

– Akkor vissza is jön, s ha ő itt lesz, nem kell félni, még a holtakat is feltámasztja, hogy fegyverhez nyuljanak. Nem mindég lesz áruló, mert ugy-e, hogy árulás okozta ezt a nagy szerencsétlenséget?

– Nagy szerencsétlenség biz ez.

– No, no! nem kell egészen kétségbeesni, csak azt mondom: ‚él magyar, áll Buda még.‘ Azt mondják: Görgey muszka tábornok.

– Nem tudom, a fegyver letétel óta nem láttam.

– Nini! hát ott volt? kiáltott fel emberem, s az első ülésről egy ugrással mellettem termett. Mondja el kérem.

Elmondtam, s ő visszafojtott lélekzettel hallgatta. Nagy hatással volt rá, mit abból vettem ki, hogy elnémult, s időnkint aggodalmasan rázta fejét. Sok idő mulva megszólalt:

– Jó lesz ugy-e, ha kerüljük a helységeket? Minek lássanak?

– Igaza van, de majd hogy látja el lovait?

– Hát uram, itt ez a két ülés; ha elfogy, a kocsi oldalon is elüldögélünk.

Valami marhajáró kuthoz értünk, itt fujtatott, megkapatta lovait, s elővette a tarisznyát; jó házi kenyeret, a melegtől olvadozó szalonnát vett elő. Bizony jól esett.

– Nos uram! szólalt meg indulás előtt, most már a békési pusztákon vagyunk. Merre tartsak?

– Gerendásra.

– Naplemente előtt ott leszünk.

Szerencsémre otthon találtam Beliczay Istvánt.

– Adsz-e menedéket Stefi?

– Isten hozott, nálam otthon vagy.

– Hátha bajba keverlek?

– Ne félts te engem, a mig Békésvármegyében vagyunk. Nem fogod elunni magad, találsz itt pajtást eleget, mert a legszegényebb tanyától a legszebb kastélyig mindenikben van bujdosó, kutatnak is sokszor, de még soha sem találtak egyet sem, s nem is fognak. Biztositlak, a legjobb helyen vagy; még egyszer isten hozott.

Kocsisom semmikép sem fogadott el fizetést. Beliczay jól tartotta lovait, megtömte tarisznyáját, tele kulacsot akasztott a nyakába, s ugy eresztette utnak.

Csak néztem, mi az, mikor estelihez öt személyre teritenek. Egyszerre csak benyit Thaisz Elek.

A meglepetés mindkettőnket szoborrá tőn. Némán néztünk egymásra!

– Te itt? kiálték fel.

– Csak ahol lehet; felelt Thaisz, nem igen engednek válogatni.

– Inkább hittem, Szigeti fog estére a nemzeti szinházban megnevettetni, mint hogy veled ma itt kezet szoritsak.

– Holnap meg ki tudja melyik börtön választ el. Ész, akarat, számitás most a véletlen által kigunyoltatik.

Jött aztán Beliczay Rezső, volt honvéd bajtárs és Hellebrand.

Estelihez ültünk, s a derék háziur igen jó borokat szolgáltatott. A régi kedv és fiatal vér szikrákat kezdett szórni. Élvezzük a pillanat örömeit, meglehet, utolsó az életben; koczintsunk, ki tudja meddig lesz alkalom egymásra köszönteni telt poharainkat? köny, bubánat, kétségbeesés nem használ az ügynek; azzal senki helyzetén egy hajszálnyit se javitunk, s csak aláássuk a magunk egészségét, hogy tehetetlen, kimerült lények legyünk, ha egy véletlen vagy isten akarata megint tettre szólit. Éljen a bor! kábitó ereje mig fejünkből elüzi a sötét képeket, szivünk tőle lángra gyul.

Hónapok óta ma nevettem először, mert beleéltük magunkat a multba, idéztünk fel vidám jeleneteket, megemlékeztünk sok vig pajtás tréfáiról. Lelkem sötét éjében ma villant meg az első villanyszikra.

Későn éjfél után, vagy jobban mondva, nem sokkal hajnal előtt oszlottunk szét.

– Hova ilyenkor? kérdeztem a távozoktól.

– Egyik jobbra, másik balra; felelt Thaisz.

– Mi vagyunk e puszták urai, tette hozzá Hellebrand. A szegénylegények megsüvegelnek, a szolgák éjjel-nappal ajtót nyitnak előttünk, s a házi ebek lábainkhoz hunyászkodnak.

Oly izgatott valék, hogy cseppet sem birtam aludni.

Reggel Beliczay Rezső két lovat nyergeltetett. ‚Tegyünk látogatásokat, mondá, sok érdekest fogsz találni.‘ Alig negyedórai ügetés után szalmafedelü kunyhó előtt álltunk meg. ‚Ez Boczkó Dani‘ tanyája. Szegény! nehezen fogja többé látni, öreg már, s ha elitélik, ott a fogságban hal meg; mond Beliczay.

– És e ház?

– Béres-lak.

– Mit keresünk itt?

– Mindjárt meglátod.

Bementünk. Thaisz Elek ott feküdt a szalma-ágyon, szürével betakaródzva, s jóizüen aludt. Felköltöttük. Beliczay tudósitotta, hogy estére Csorváson leszünk, s aztán megint tovább nyargaltunk. Szép uriházhoz tértünk be; ez Markovics birtoka. Itt találtuk Hellebrandot. Erővel ott akartak fogni. Csak annyit mondott Rezső: ma lehetlen; s ez elég volt. Hosszu lovaglás után nagy kastélyhoz értünk; itt tartózkodott Kosztolányi ezredes. Együtt ebédeltünk. Kosztolányinak láza volt, nem jöhetett velünk. Délután egyhuzamban több órai lovaglás után Csepcsányiéknál beköszöntöttünk. Milyen öröm fogott el, mikor két huszárpajtásom jött elémbe. Mindkettő tényleges szolgálatban levő osztrák tiszt volt, s a csatamezőn léptek át hozzánk, tehát a golyó megöntetett számukra, s csak is szerencsés kimenekülés által kerülhetik el. Lengyelek s testvérek volt tak, báró Béz-nek hivták. Otthon tartózkodott Csepcsányi Béla és Gyula. Este döczögő szekeren Thaisz Elek is megérkezett. Szép nagy társaság gyült össze. Sok érdemet arathatott volna akkoriban valaki, ha ezt az egész társaságot ugy, amint együtt mulatott, elfogathatná. De oly magyar ember, legalább ezen a vidéken, nem akadt.

Annyi jellemet, bátorságot s szivességet mint azon, időben a nemzet minden osztálya kifejtett, a világ egy országa se mutathat fel. Kastély és kunyhó egyiránt nyitva állt, s tartozott légyen tulajdonosa bármely párthoz, az üldözött oda bátran beléphetett. Akkoriban nem volt szokás kérdezni: kicsoda? honnan jő, meddig marad, s hova megy? Még a cseléd is mindenütt oly előzékeny volt, hogy a szobaleány, ha kevés málhát látott, mindjárt azt kérdezte: nincs-e szennyes? ő reggelre tisztán beadja. A családok a meghatottságig gyöngédek, résztvevők s vendégszeretők voltak, gazdag-szegény egyaránt. És ki nem fáradtak, bele nem untak oly hosszu időn át. A gazdag bőkezüen vendégelt, a szegény megosztotta utolsó falatját.

Az isten áldja még porait is annak a derék nemzedéknek, mely nagylelkü viseletével annyi szerencsétlennek fejéről elháritotta a vészt. Hány lakolt volna életével, ha a rémuralom első dühében kézre kerül? Szólhatna erről Sárossy Gyula, Pálffy Albert, Rákóczy János és számtalan más, ki csak kegyelem utján mult volna ki lőpor és golyó által, s ki itt az országban biztosabb menhelyet talált, mint valamely külállam oltalma alatt.

Azon társaság mostantól fogva sokat volt együtt, legtöbbször Békésmegye jelenlegi főispánja, Beliczay István gerendási pusztáján, ez volt a központ. Sokat lovagoltunk, agarásztunk, s elbeszéléseinkkel egymást szórakoztattuk.

Itt ért október 6-án az a – nem megdöbbentő, de őrüléssel fenyegető, szivet-lelket agyonzuzó emberietlen hir, hogy imádva szeretett tábornokainkat Aradon kivégezték. Mindnyájan elhalaványodtunk, csak reszkető ajkakat lehetett látni, szólni egy sem birt. Ez igazán halotti csend volt, mert mindenik arczára a halál réme ült. Ugy éreztem, mintha széditő mélységbe zuhannék le, s az irtóztató légnyomás akadályoz a lélegzetvételben. Nem emelkedett egy hang sem, nem hallatszott semmi nesz, mintha mindeniknek vérkeringése megakadt volna. Nem volt senkinek egy szava megmérhetlen fájdalma kifejezésére. Ingadozó léptekkel tántorogtunk szét egyik erre, a másik amarra, egymást sem akartuk látni. Én valami dohányszáritó pajtába tévedtem; összeestem mint egy darab fa; nem gondolkoztam, nem éreztem, nem sirtam; meddig fekhettem igy, nem tudom, zokogás rázott fel tompultságomból. Mintha kigyócsapat futott volna végig rajtam, ugy borzogtam, s mindjárt rá hőség lepett meg. Rezső tenyerébe fektetve fejét ült mellettem s zokogott, mire nekem is megeredtek könyeim.

Pestről is elérkezett a megrenditő gyászhir; a bakó ott is müködött Batthyányi Lajos gróf, Csányi László, Vorinyeczky herczeg, Csernyus Andor és báró Perényi Zsigmond kivégeztetett.

Szemfedelet akartak boritani az egész nemzetre, s hogy az élők sorából kitörölhessék, elébb nagyjait és jeleseit kellett kiirtani.

Oh, mily nyomorult, lelketlen s boszuálló tanácsosai voltak azok a koronának! nem gondolták meg, hogy az uralkodóház jól felfogott érdeke, a birodalom valódi ereje s a népek legszentebb érzülete ellen követnek el vakmerő merényletet. Hisz ha Világos után a helyett, hogy bitókat állitanak s bakókkal kezdenek kormányozni, általános megkegyelmezés érkezik, a honvédséget, ezt a jól begyakorolt s tüzben nevelkedett sereget ugy mint volt megtartják; a tiszteknek szabad választást engednek rangjokkal visszalépni vagy tovább szolgálni, s az országgyülést Pestre összehivják, nem lett volna Európában akkor hatalmasb s népszerübb uralkodó mint Ferencz József. Máskép ütött volna ki a schleswig-holsteini szereplés, a sebastopoli hadjáratban sem jutott volna Ansztriának oly alárendelt, költséges, s mégis veszteséggel járó helyzet; Solferinó és Königgrätz sem volna gyászbetükkel történelmükben feljegyezve.

Az önkényuralom iránti vágy, a magyarok elleni gyülölet, s a boszu teremtette meg mindazt.

Schwartzenberg herczeg, Haynau, Bach nem csak a magyarok hóhérai, de Ausztria sirásói is. Ha mi átokkal szivünkben gondolunk rájuk, emlékök Ausztria népeitől sem érdemel áldást.

A bujdosók négy napig nem látták egymást, ez idő alatt mindenik néhány évet vénült, csoda, hogy meg nem őszültek.

Most már beszéltünk azon istentelenségről, mely még a veres indiánoknak is szégyenökre válnék, s az osztrák elkövette az egész művelt világ szeme láttára. Egyik-másik hallott részleteket; ezekből láttuk, hogy a mieink még a vesztőhelyen is nagyobbak voltak törvénytelen biráiknál, s azok, kik fegyverrel kezökben mindég megverték az osztrákot, most is megverték lelki erővel. Hősök a csatatéren, bátor vértanuk a vesztőhelyen.

Sokáig, nagyon sokáig nem birtunk másról beszélni.

Heteket töltöttem el itt Thaisz Elek társaságában s megesett, hogy valami átvonuló katonai csapatocska elől, mely szeretett Beliczay házánál kissé megakadni, másfelé vonultunk, s meghuztuk magunkat valami csőszházban, s most is emlegetjük még azokat a hullott malaczokat, a melyek ez alkalommal nekünk étkül szolgáltak.

E pusztákat katonai és csendőri őrjárattal a csendbiztos vezetése alatt többször átkutatták, de bizony eredménytelenül mindannyiszor. És miként történt ez a nemes hajsza?

A ház elé vágtat egy suhancz betyár, s ujjai közt lapocskát morzsolgat. Hozzá megy Beliczay s kérdi: ‚Mit akarsz?‘ a legény odaadja a lapocskát, megbillenti kalapját s elsiet. A lapon rajzónnal az van irva: ‚Csabáról őrjárat indul, 6 órakor Beliczaynál lesz, onnan megy Markovicshoz, hol az éjet tölti.‘

Ép ott voltak a Béz fiuk is, fölkerekedvén, elmentünk a Koricsánszky tanyájára.

Hat órakor az őrjárat a megyei csendbiztos vezetése alatt csakugyan megérkezett, átkutattak Beliczaynál minden padlás, pajtát és zugot, aztán naplót vettek fel, hogy nem találtak senkit és semmit, aláirta Beliczay Iztván, a katonai őrvezető és csendbiztos, mire tovább mentek.

Hét óra tájt mi szép csendesen visszasétáltunk. Már tiszta volt a levegő.

Késő este a csendbiztos is odahagyva a Markovics tanyáját, egymaga visszajött közibünk s reggelig társaságunkban mulatott.

Még a hivatalnokok is a szegény bujdosók részén voltak. Nem akadt oly uraság, még a legudvariabb érzelmüek közt sem, ki gazdatisztjének ezt a tételét: ‚bujdosók ellátására vagy tovább menekülésére‘ bármi magasra rugott is az, el ne fogadta volna, még Wodianer Albert báró pusztáján is, kit ugyan szabadelvüséggel senki sem vádolhat, a bujdosók egész serege megfordult. Magam is töltöttem ott egy éjt, s találkoztam is Harkányi Frigyessel, Wodianer Albert unoka-öcscsével; bizonyosan emlékezni fog rá a képviselő ur, mert e találkozás nem volt közönséges s mindennapi. Maga Atzél János, Aradmegye főnöke, a megyei irodát megtöltötte honvédekkel, mert ugymond: ‚itt senkisem keresi őket.‘

Láttam az állapotok nem javulnak, örökké meg bujdosó sem maradhatok, elhatároztam, hogy valamiképp kivergődöm Törökországba, onnan már nyitva a világ. A gondolatot gyors elhatározás követte, amit Beliczayval is közöltem. Beliczay István Gyulán járván, elmondta ezt atyjának, ki azt felelte: ‚itt nehéz tanácsolni, rosszul sikerülhet ez is, az is. Helyzetében még várnék, de ha nem akar, ne tartóztasd.‘ István elmondta ezeket, aztán csomagot nyujtva át, folytatta: Atyám üdvözlete s szerencsekivánata mellett, ezt küldi, mert ilyen terv kivitele üres kézzel nehezen megy. Szép kis összeg pénz volt.

Szép deczemberi délutánon szánra ülve, Arad felé vettem utamat.

Éjjel érkeztem Aradra. Fogadóba nem mehettem, rokonaimnál leghamarébb rám akadnak, hát jóismerősömnél kopogtattam. Félreeső szobába eldugtak, mint valami lopott portékát, s én négy napig abból a szobából ki nem tettem a lábamat. Negyednap este jön a sógorom, s nagy csomagot hoznak utánna. ‚Reggel ebbe öltözködjél s jer hozzánk.‘ Inas bérruha volt.

Másnap a barátszürke köpenyt orromig felhuzva, mentem sógoromhoz, szerencsére nagy hideg lévén, senkinek sem tünt fel, hogy ugy eltakaródzom. Sógorom háza előtt utazó hintó várt, a mint odaérkeztem, nővérem kikisért egy koros, nagy erős, fekete, de különben elegáns asszonyságot, kit eddig soha sem láttam. Beült a hintóba, én meg a kocsis mellé a bakra. Előfogat volt. Az asszonyság a kocsiból még egyszer kiszólt: ‚lovaim délután Kovaszinczon legyenek.‘

Kovaszinczra megérkezvén, nagyszerü szőlőkolnába hajtottunk. Itt az asszonyság a fuvarost kifizetvén, elbocsátotta.

– Menjen abba a szobába, öltözzék hamar át, fiamnak vannak ott ruhái. Podgyászát délután majd elhozzák cselédeim.

Mikor bementem ő nagyságához, igy szólt hozzám:

– Most mi ezentul tegezni fogjuk egymást.

Roppant ostoba képet csinálhattam, mert az a komoly urhölgy ugy elnevette magát, hogy én zavaromban azt sem tudtam, hova legyek?

– Értsen meg, ön ezentul Bittó Lajos, testvér öcsém.

– Mily kegyes nagysága.

– Semmi nagysága, én Mari vagyok.

– Azt sem tudom…

– Hogy ki vagyok? Házyné.

– Misinek édes anyja, ki szintén a huszároknál szolgált?

– És besorozták. Annak te most nagybátyja vagy.

Házynénak Krassó megyében, ép a végvidékkel határos nagy birtoka volt. Ez tán könnyithette menekülésemet Törökországba.

Szákulra érkezvén, láttam, hogy az én Mari nénémnek egész udvartartása van: háziorvos, titkár, káplán, ügyész, ellenőr, igazgató, ki mind az asztalnál étkezett, tehát mindég kis lakoma volt. Ezek közepette az én Mari néném ugy tünt fel, mint valami Szerecsen királynő. Lassankint rájöttem, hogy ezek, Lajos öcsétől kezdve, le egész a diszkertészig mind menekülők, s ez a derék asszonyság valóságos buzgalommal segiti át Törökországba egyiket a másik után.

Egyszer hivatja Dienes urat. Ez a kasznár volt. Belép, egymásra nézünk. Ámon volt Fehérvárról, gondolom s reméllem, most is él. Néhány év előtt, mikor Amerikából visszatért, Pesten meglátogatott. Házynétól ment ki Törökországba s ugy aztán Amerikába. Soha egy szóval vagy tekintettel a többiek előtt el nem árultuk, hogy ismerősök vagyunk. Innen menekültek ki sokan, szegény Andrásfy is innen tett kisérletet.

Nemsokára én is eljutottam Mehádiára, mint Gózon és Andrásfy. Megalkudtunk a sócsempészekkel, hogy az ő titkos ösvényeiken kivezetnek. Valaki elárult, nekem könnyü volt a menekülés, tudtam oláhul, de bizony szegény Andrásfyt és Gózont elfogták.

Iparkodtam vissza Szákulra. Amint egy korcsmába étkeztem, megáll két kocsi, szuronyokat látok, azt gondoltam végem van. Fegyverek közt bekisérik Gózont és Andrásfyt. Rám se néztek, mintha soh’ sem láttak volna.

Szomoruan leültek étkezni. Gózon ugy elgondolkozva, villájával vakargatott az asztalon.

Röviden s gyorsan falatoztak, a katonák megint fegyver közt kisérték a két foglyot, kocsira ültek s tovább haladtak. Odarohantam, a hol Gózon ült, s láttam, hogy a villával egy czimet vakart oda. Leirtam, mert nem lehetett más, mint az illetőt értesiteni balesetéről.

Megint visszakerültem Mari nénémhez, s vártam uj alkalomra.

Egyszer azt mondja Házyné: Baj van, holnap haza jön Misi fiam, épen most kaptam levelet, az szeles, csacska fiu, rád ismer.

Fölkerekedtem, s tul a Temesre mentem, ott az erdőben egy telepitvény volt, vashámorosok lakták. Ezek a munkások kora reggel kimentek a hámorba dolgozni, s csak késő este tértek vissza, soha egyet se láttam. Nappal az egész falu ki volt halva. Többször bebarangoltam az erdő mélyére, s igy vetődtem el az órajárásnyi távolságban levő vashámorba.

Itt találkoztam Szende Bélával. Az öröm s meglepetés mindkét részről oly nagy volt, hogy első pillanatban szóhoz sem jutottunk, csak is néma kézszoritással üdvezelvén egymást. Voltaképp azt sem tudtuk: egymásra ismerhetünk-e vagy sem? Buda bevételekor találkoztunk utóljára.

Ő az igazgatóval járkált, röviden bucsut vett tőle s hozzám csatlakozott.

– Te szabad vagy? kérdeztem.

– Tökéletesen.

– Miként lehet az?

– Csak ugy, kedves barátom, hogy Bé a tábori főorvos mindenható, s történetesen arám nagybátyja.

– Ez mindent megfejt. Aztán elmondtam az én viszontagságaimat, mostani helyzetemet, s hogy mi a tervem.

– Az utóbbiról még sokat megbeszélhetünk. Gyere hozzám Magurára.

– Nem lesz feltünő?

– Épen nagyon alkalmas. Erdélyből egy félvér csikót kaptam, s embereim tudják, hogy valakit hozatok idomitás végett. Huszár voltál, annyit csak tudsz?

– Hát ha elrontom?

– Az se nagy baj, csak te nálam lehess.

Következő nap Máguron beállitottam Szendéhez. Nagyságoltam őt, s ő barátom Birbynek szólitott.

Ez volt köztünk a viszony cselédei előtt, s csak is este, mikor az egész ház aludt, bizalmaskodtunk egy pohár bor, vagy csésze thea mellett. Hej! be kifogyhatlanok voltunk a visszaemlékezésekben; a jurátusi élet, az országgyülés, a hadjárat és az a sok minden, ami azután következett!

– Ugy-e, szólt Béla, Szende Laczit egészen megbizható embernek ismerered?

– Hogy ne.

– Neje meg valóságos angyal. Látogassuk meg. Gavosdiára ritkán vetődik valaki, hát nincs mitől tartanunk. Kellemesen eltelik egy nap.

A vastag Laczi nem tudott hova lenni örömében, mikor meglátott.

Béla bemutatott a házi asszonynak, mondván: Igen-igen jó barátom, nálam Birby, Házyéknál Bittó, nálatok meg Degré.

– A többit jól értem; szólt az urhölgy, kecsesen nyujtva kezet.

Az ebédet jó későn szolgálták fel, de kitünő volt; Laczi a legjobb borait hordotta fel, s igy nehezen váltunk el az asztaltól. A hányszor a házinő jelt adott a fölkelésre, mindég jutott valamelyiknek valami érdekes elbeszélni való eszébe.

Észre sem vettük, hogy az ebédlő kertre nyiló ajtaja előtt két hintó megállt. Látogatók voltak Lugosról. Már megláttak, maradnom kellett.

Szende Béla sietett engem bemutatni: Bittó Lajos, Házyné öcscse.

Az urak közül egy szép szőke férfi, pénzügyi főnök, jeleg is Pesten él, neve Zsenyey Móricz, azonnal rám ismert, valamint én is ő rá, valaha többször találkoztunk, de ő ezt a legcsekélyebb szemhunyoritással sem árulta el. Egykedvüen váltott velem néhány szót, mint a legidegenebbel szokás.

A társalgás elég élénken folyt, mialatt engem Athanazkovics megyei főügyész erősen szemügyre vett. Kezdtem magam feszélyezve érezni.

– Ön nagyon hasonlit valakire Pesten, szólalt meg a főügyész, s minél tovább nézem, annál jobban emlékeztet rá.

– Valóban?

– Nem mondta azt még önnek senki? pedig szakasztott Degré.

– Szegényt jól ismertem, kiáltott bele hirtelen Zsenyey, elesett Csornánál.

– Ott voltam, tevé hozzá Szende Béla.

– Elesett? csodálkozott az ügyész, sajnálom az isten adtát, ámbár nagy kópé volt. Aztán elkezdett rólam mindenféle adomákat beszélni, közbe olyanokat, hogy görcsöt kaptam a tenyerembe, mert szerettem volna pofon verni hazugságaiért, de magam nevettem legjobban izetlenségein A két Szende és Zsenyey szintén nagyokat nevettek, de ugy hiszem, azok az én helyzetemen. Athanazkovics azt hitte, az ő előadása oly érdekes, tehát mindég badarabb és badarabb dolgokat beszélt az elesett Degréről.

– Most legalább hallottad, miként beszélnek az ember holta után barátai, nevetett Béla, mikor hazafelé lovagoltunk.

– De én soha életemben se láttam azt a medvét.

– Hallottad, sok tréfája volt veled, s mennyit mulattatok együtt.

– Na csak megkapjam egyszer boldogabb időkben, majd megtréfálom én őt.

– Hamarébb meg lesz tréfálva, mert ha egyszer már nem leszesz itt, Laczi, Móricz és én rásütjük hazugságait egyetlen mondással: Degrének beszéltél Degréről.

– Képzelem, milyen furcsa pofát vág majd hozzá.

Hét hét után mult, már hónapok is elteltek, anélkül, hogy kedvező alkalom kinálkozott volna a kimenekülésre. Többnyire Szákulon Bittó Lajos voltam, aztán üdülni mentem Magurára Birbynek.

Ez alkalommal értesültem Csuzy Pali haláláról. Megrenditőn hatott ez rám. Oly dús-gazdag s egyetlen örökös, annyi nagy vagyon ura, szép tehetség, meglepő külső, hazafias lélek, mily nyomorultan veszett el.

Csuzy Palit is besorozták. Az elszállitás előtti napon jelentkezésre vezetteté magát az ezredeshez, hol azon kérelmet tette, ha nem vihetne e magával egy kis magán-podgyászt. Az ezredes félvállról felelt: bánom is én, de alkalmatlanságot vele nem türök, ön lássa, miként helyezi el.

Másnap az ujoncz csapat menet készen fel van állitva, egyszerre érkezik egy utazó hintó; a lovakon ezüsttel kivert szerszám, a bakon bérruhás kocsis, mellette gazdag arany vállrojtos vadász, nyomban utána egy lovász vezetéken telivér paripával.

Az ezredes oda kiált:

– Kié az a fogat.

A vadász a bakról erős érczes hangos felelt:

– Csúzy közemberé.

Az ezredes tajtékzott dühében, s azonnal megparancsolta, hogy Csúzynak gyalogolni kell, és kocsijára fölülni semmi szin alatt sem szabad.

Kemény hideg télben a több napi gyalogolás kimeritette Csuzyt, s kérelmezett, hogy szabadjon kocsijára ülni, mert beteg. Meg lőn tagadva. Utoljára csakugy vonszolta már magát, s kijelentette, ha agyon lövik, sem megy tovább, ő beteg, nem birja a gyalogolást. Föltették egy szállitó-kocsira; ott fujta a hideg szél, verte a havas eső, s és igy át meg átfázva és hülve érkezett meg Bécsbe.

Harmadnap meghalt.

Igy bántak akkor a legkitünőbb s előkelőbb ifjakkal is.

Bizony, sok jóvá tennivalója volna Austriának, hogy csak némileg is enyhüljön fájdalmunk, s részben behegedjenek sebeink.

Végre lelkemből meguntam ezt a csavargást; hallottam, hogy a Martiusi dolgokért az iróknak kegyelmezés adatott, a volt honvédeket sem üldözik már annyira, elmentem Aradra jelentkezni.

Aradon letartóztattak, ügyemet átadták a hadbirónak, s rendőri felügyelet alá vettek, ez volt az egész, s emellett maradt tovább egy évnél. Miért? mert ilyen volt Aradon egész sereg, kikkel az ujon érkezett hadbiró, valami báró Sternegg barátságos viszonyban élt, valamennyivel, mint a várbeli foglyokkal is tegező lábon állt. Köztünk élt, velünk mulatott, s mindenkinek szivességet s barátságot kivánt tenni. Persze ez is másképp lett volna, ha azt a hóhér várparancsnokot, Howiger tábornokot azon áldott bomba a légbe nem repiti, de miután az igazságos ég büntetése utolérte, a szerencsétlenek sorsa itt jobbra fordult. Az emberies gondolkozásu s mivelt lelkü gróf Thun jött helyébe, a hihetetlenségig határos szabadságot engedett a foglyoknak; ebben legtöbb érdeme volt szép lelkü s angyali jóságu nejének. Ezt bizonyos körökben rossz szemmel is nézték, annyira, hogy nemsokára mással váltották fel. A könyekig meg volt mindenki indulva a hirre, hogy a valóban nemes gróf eltávolittatik. A grófné fogházról fogházra ment az elitéltektől bucsuzni, s minden fogoly adott neki valami kézmüvet vagy faragványt emlékül, a mik közt valóban becses példányok voltak. Utánna Castellitz jött, nem oly sima, nem oly udvarias, de ép oly nemes lelkü és jószivü. Ő terjedelmes kertjét azonnal a foglyoknak ajándékozta, hogy ott szórakozzanak, ezek aztán valódi édenkertet csináltak belőle, ugy, hogy csodájára jártak. Itt aztán ő is nagyon kellemes órákat töltött. Mindég ugy beszélt, hogy: mi foglyok. Ő is, mint előde, ha aradi polgár, birtokos, vagy tisztviselő jött, hogy a mai napra öt, tiz, vagy akár husz foglyot vendégemül óhajtanék kivinni, megengedte, sőt örvendezett rajta, hogy szegények kissé szórakoznak. Nem volt nap, bármily időben, hogy egy csapat fogoly a városban ne lett volt, mert az a lelkes derék aradi polgárság szivét, kenyerét megosztotta ezekkel a szerencsétlenekkel, csak is az ő részvétök, barátságok, s gyöngéd gondoskodásuk a foglyokról enyhitette a fogság kinait. Az isten áldja meg őket, ritka erény, magasztos szeretet, testvéribizalom volt eljárások s viseletökben az elhagyottak iránt; ők törekedtek nekik családot és otthont pótolni, vagy ha már ez lehetetlen is, legalább időnkint szigoru helyzetöket feledtetni. Az aradiak vetekedtek a szivességben, az aradiak megközelitették a szenteket jóságban; az aradiak minden szerencsétlen honvéd szivében emlék-oszlopot emeltek magoknak.

Lehet-e itt meg nem emlékeznem a lelkes, hazafias és gyöngédérzelmü Vásárhelyi nővérekről? volt-e egy is közülünk, vagy a várbeliek közül, kik e két uriház szivességét ne élvezték volna, kire ezen termekből a részvét, a vigasz s a barátság édes ihlete nem áradozott? nem volt! a mint nincs egy is, aki a hálaérzetét szivében magával sirjába ne vinné.

Nem akarom itt részletezni sem az aradi polgárok, sem a két Vásárhelyiné jótéteményeit, ehez magában két kötet kevés volna. Mi honvédek ugy is tudjuk, mások pedig nehezen birnák megérteni.

A világ önzetlenebb és résztvevőbb polgárokat, mint az aradiak voltak, felmutatni nem bir, s oly sziveket, mint a két Vásárhelyinéé csak az égben az angyalok közt lehet találni.

Bátran merem ide irni, ugy az aradi polgárságnak mint a két Vásárhelyinének is minden Aradon volt honvéd háláját.

Méltó elismerés illeti azon nagyszivü férfiakat is, kik nem vonták meg a módot az aradiaktól keresztényi tettet gyakorolhatni, s ezek a várparancsnokok: gróf Thun és Castellitz, aztán a derék és emberies lelkü hadbiró báró Sternegg.

Milyen jóindulatu ember volt Castellitz, mutatja az, hogy midőn megérkezett mint várparancsnok, felhivatta mindazon foglyokat, kik vele egy ezrednél szolgáltak, kifejtette részvétét, s egyszersmind azon kivánságát, hogy tekintsék őt ezentul is mint régi pajtást, legyenek hozzá bizalommal, s ha valamire szükségök van, egész őszinteséggel forduljanak hozzá.

Azt emlitettem már, hogy kertjét a foglyoknak átengedte.

Fönixdorf szeretetreméltó, kedves deli ifju, volt Hannover huszártiszt, s a halhatatlan nagy Damianics tábornok segéde engedélyt kért Arad városába átmenni. ‚De igen rosz az idő,‘ jegyzé meg Castelliz.

‚Mindegy, felelt Fönixdorf, megigértem egy átutazó rokonomnak. Délután négy órakor a várban leszek.‘ Castellitz megadta az engedélyt.

Fél négykor Castellitz kisétált a várból, s nézte a Marost, mely ép zajlani kezdett. Megpillantja a tuloldalon Fönixdorfot, a mint két ladikossal alkuszik, hogy átszállitsák, kik semmi áron sem akartak vállalkozni.

Castellitz átkiált: ‚Maradjon ott, jőjjön holnap, holnapután, vagy amikor lehet.‘

Fönixdorf jól megtermett, erős ifju, csomó pénzt ád az embereknek, lapátot ragad, beugrik a ladikba s evedzeni kezd.

Castellitz kiabál rá, szidja, fenyegeti. Fönixdorf nem hallgat, hanem életveszély közt küzd a jégdarabokkal.

Castellitz izgatottan fészkelődött, s ideges rángatódzások közt nézte Fönixdorf küzdését.

A félóráig tartó tusában a ladikot jó messze lesodorta a viz, Castellitz mindig arányt tartott vele, ugy hogy a kimerült Fönixdorfot a patraszállásnál segitette.

– Átkozott fiu! förmedt rá, hogy megizzasztott. Miért nem maradt odaát?

– Mert megigértem, hogy négykor itt leszek. Ime, folytatá Fönixdorf óráját előmutatva, egy perczet sem késtem.

– Mondtam, hogy maradjon, máskor az ily engedetlenségért megbüntetem.

Álljon itt báró Sternegg hadbiróról is egy vonás:

Teleki Sándor gróf honvéd ezredes a haditörvényszék előtt kihallgattatott, s miután elvül volt nálok felállitva, hogy mindazon törzstisztek, kik azelőtt, az osztrák hadseregben szolgáltak, halálra itélendők, természetesen az első s főkérdés: ha szolgált-e azelőtt? erre Teleki igennel felelt. A birák összenéztek, megint egy áldozat. A kérdésre: hol? Teleki azt felelte: Don Carlos hadseregében.

– Az itt nem jő tekintetbe, jegyezte meg a hadbiró.

– Különös, mond az elnök, ott az uralkodóért harczolt, itt meg ellene.

– Mert ott barátságból huztam kardot, és itt meggyőződésből.

Sok ide-oda után Telekit felmentették, azzal a meghagyással, hogy álljon felülvizsgáló bizottság elé, ott majd besorozzák közembernek.

Teleki a várból kijövén, első gondja volt utat téveszteni. Csak nehányan tudtuk hova ment?

Este, mint rendesen Vásárhelyi Judith urhölgynél nagy társaság volt, ott tartózkodó foglyok nejei s letartóztatott ifjak. Nagy asztal körül esteliztünk, ez mindég igy volt. Egyszerre betoppan Sternegg hadbiró; helyet foglal az asztalnál, közömbös dolgokról cseveg, de látszott rajta, hogy rejt valamit. Aztán ugy odavetőleg mondta: Milyen szerencséje van annak a Teleki Sándornak, hogy elmenekült. Ma parancsolat jött, hogy erős őrizet alatt Pestre szállitsák.

– Miért?

– Erdélyből feladások jöttek ellene, hogy mint főispán és kormánybiztos több jóérzelmü egyént kivégeztetett.

Na, ha ez nem volt jóakaratu figyelmeztetés, akkor Sternegg egy elemi tanulónál együgyübb lett volna.

Vásárhelyiné rám néz s távozik.

Néhány percz mulva követtem.

– Tudja hol van Sándor?

– Hogyne, feleltem, Mácsára ment Csernovics Péterhez.

– Vigye meg neki azonnal a hirt. Az én kocsimon nem mehet, az feltünnék,… mindjárt… mindjárt. Bátyám fogatát s jóérzelmüségét ismeri a rendőrség, azon feltartóztatás nélkül mehet.

Félóra mulva az egész városban, az egész megyében a legosztrákabb érzelmü ember, Brünnecknek feketesárgára fényezett kocsiján haladtam Mácsa felé.

Csernovics Péter csakugy dőlt a nevetéstől, mikor mondtam, kinek kocsiján jöttem Sándort a fenyegető bajról értesiteni. Na, mondá, ha ezt megtudja Brünneck, bele nem ül többé comprommittált kocsijába.

Telekit már nem találtam Mácsán, s ugy értesültem Csernovicstól, hogy alkonyatfelé, csakhogy senki észre ne vegye, gyalog elment Iratosra.

Kérésemre Csernovics lovat nyergeltetett, s én Iratosra vágtattam.

Legelőször is fölvertem Salbeck Jakabot, e kérdéssel:

– Hol van Teleki Sándor?

– Még itt, de holnap tovább utazik. Minden jól van elintézve.

– Mindjárt ha lehet. Hol van Sándor.

Bementünk hozzá, s elmondtam a fenyegető veszélyt.

Sándor ugy félálmosan dörmögte:

– Biz én nagy hibát követtem el Erdélyben.

– Mert néhányat kivégeztettél ugy-e?

– Hogy többet nem akasztattam fel.

– Sándor! szólt Jaki bácsi, most nincs idő tréfálni.

– Mindég van meleg szobában, jóbarátok közt.

– Megyek a bérlőmmel beszélni, hogy ne holnap este, hanem most mindjárt induljatok.

– Amint parancsolod szives házigazda, ki a vendégeden minél elébb tuladni akarsz.

Salbeck Jaki aggodalmas képpel távozott, hogy a bérlővel beszéljen.

Ez a bérlő egy irtóztató magyarfaló rácz volt, de Salbeck Jakinak hive s lekötelezettje, Jakiért még Serbiát is elárulta volna. Sertvés-kereskedést is üzött, hát sokat járt Belgrádra, ismerték mindenfelé őt, és magyar gyülöletét. Ez volt megbizva, hogy Sándort kicsempészsze, ki is csempészte.

Sándor szépen felöltözött paraszt kocsisnak, kezébe vette a gyeplőt, s vitte a ráczot Belgrád felé.

Igy menekült Teleki Sándor gróf Törökországba s onnan tovább.

Aradon Teleki Sándor elfogatására minden intézkedések megtétettek. Minden hivatalos készülék mozgásba hozatott; őrjáratok, körözések, a környék felkutatása, házmotozások szakadatlan folytak. Pedig hol járt ő már akkor?!

Amennyire azok közt a viszonyok közt csak lehetett, napjaink elég kellemesen folytak. A hasonsorsu emberek társasága nagy volt, köztük: Tóth Lojzi (Tóth Vilmos bátyja), Fülepp József, Csemeghy Károly, Kozma Gyula és Zsombor, Kövér Lajos és Guszti, Szentimrey István, Tarnay Imre és Tóni, Bethleni János, Dániel Béla, Boross István s még többen. Mindnyájan egy társaságot képeztünk, s naponkinti folytonos érintkezésben álltunk a várbeli fogoly barátainkkal.

Nem volt semmi bajunk, azok a feledhetlen aradiak mindent elkövettek, hogy nekünk köztük az életet kellemessé tegyék.

Ismét elkezdtem irogatni, s időnként küldözgettem hol Nagy Ignácz, hol Szilágyi Virgil lapjába. Aradon Szabó szinigazgató müködött, s társulatánál volt a lánglelkü Szerdahelyi Kálmán, jutalomjátékára vigjátékot irtam ‚Bál előtt és bál után‘ czimüt, később Pesten a nemzeti szinházban is többször előadták.

Közel másfél évet töltöttem Aradon, mig végre minden további zaklatás alól egészen fölmentve, Pestre jöhettem.

Három év alatt, de minő három év! Pest nagyon megváltozott, nem ugyan külalakjára, de belső életére, szellemére nézve. Nem tudtam ráismerni az én kedves Pestemre. Bach-huszárok, egyenruhás rendőr és csendőrtisztek, Bécsből lehozott minta-ügyvédek, Prágából idevándorolt polgármester, Brünnből csempészett pénztárnok, ki a beszedett adóval megszökött; német mivelődést terjesztő jött-ment tekintélyek, akkor jól elpáholt, de most hatalmaskodó katonák voltak a hangadók. Prottmann rendőrfőnököt valahol, tán Bukovinában szedték föl, s itt megtették mindenhatónak; ez aztán értette szakmáját; üldözött nem csak magyart, szabadságot és szellemet, de még a történelmi tényeket is rendőri felügyelet alá vette, s változtatott rajta karhatalommal. A ‚báléj‘ czimü dalmüben nem volt szabad lelőni III-ik Gusztávot, hanem e jelenetnél minden oldalról felfegyverzett rendőrök rohantak be, s elfogták az összeesküvőket. Milyen kár, hogy Prottmann nem szolgálta Gusztávot, igy az a népies uralkodó megmenekült volna a főurak merénylete elől.

Fogalmat nyujt az akkori pesti hangulatról báró Eötvös József néhány szava.

Ferencz József osztrák császár készült Pestre.

A hivatalos közegek itt mozgásba hoztak mindent, hogy a fogadtatás minél fényesebben üssön ki. Báró Augusz Antal helytartó fölkéri Eötvöst, mondjon neki valami tervet a fogadtatáshoz, bármibe kerüljön is az, de a felséget lepje meg, s a népnek örömet szerezzen.

Eötvös kelletlenül vállat vont, s odavetőleg mondá:

– Nem tudok. Kis szünet mulva elkezdte, tán még is.

Augusz örömtől sugárzó szemekkel biztatá:

– Nos, nos?

– Ő felsége a hidon hajtat át?

– Természetesen.

– Tehát a hidfőnél arra a két oszlopra.

– Igen, igen.

– Az egyikre akasztasd fel Prottmannt, a másikra magadat. Ő felségét meg fogja lepni, s a népnek örömet szerez. Ezzel vette a kalapját s távozott.

Megtörtént-e ez a beszélgetés vagy sem, azt nem tudhatom, de hogy közbeszéd tárgya volt, s minden magyar ember örömmel hallotta, az már szent és igaz.

Kemény Zsigmond báró, ki ugyan soha sem volt fiatal iró, mert egyszerre köszöntött be Pestre ‚Gyulai Pál‘-jával, nem az iró és tudós itészszel, hanem regényével, s rögtön felcsapott nagy embernek, de azért kedélyes és velünk jó viszonyban élő férfi volt, kinek barátságát birtam. Hogy ez nem dicsekvés, felmutatok egyet-kettőt későbbi leveleiből, mert a forradalom előttiek mind elvesztek.

A leveleket megelőzőleg emlitenem kell, hogy tervünk volt együtt utazni külföldre, min ő utolsó pillanatban változtatott.

Mikor pedig nősülendő voltam, ő is ugy nyilatkozott, hogy aligha nem tesz hasonló lépést. Nősülésem után következő napon vettem e levelét:

‚Édes barátom! Nem tudom, hogy második igéretemet teljesithetem-e jobban, mint az elsőt. Én a házasságra nézve egy kevéssé poltron vagyok. Boldogságod reméllem szivet ad nekem is. Isten áldjon, s példád és szerencséd téritsen minket is makacs nőtleneket a széles világból a csendes háztüzhelyhez. Aug. 26. 1857. Hived

Kemény.‘

Egyszer meg irt, hogy Vácz melletti nyaralómban május 26-án meglátogat. Feleltem, miszerint kocsim a vasutnál fogja várni. Kemény nem jött. Május 31-én aztán következő sorokat kaptam:

‚Édes barátom! Épen e perczben kaptam meg leveledet, a szerkesztés asztalának fiókjában.

Képzelheted, mekkora volt boszankodásom.

Én még ünnep előtt a svábhegyre költöztem át, s részint azért, mert gyomorbajom volt, részint pedig, mert Gyulay és mások hozzám szállottak, – nem mehettem Váczra. Excusáltam volna is magamat, ha a sok zürzavarban el nem késem. Arról azonban ideám sem volt, hogy – a mint ma meglelt leveledből látom, kocsit küldesz előmbe. Bocsánatot kér tehát e confusióért hived Kemény.‘

És igy több bizalmas természetü levelet hozhatnék fel tőle, de hát elég ennyi is kimutatni, hogy nem követtem el szerénytelenséget, midőn az irók közül legelőször is őt kerestem fel, még pedig keserü szemrehányással a ‚Forradalom után‘ czimü röpiratáért.

– Sajnálom, mond ő, ha félreértitek czélzataimat. Védeni akarom azokat, akiket a hatalom sujtoló karja elérhet, vagy elért. Aztán meg a sajtónak kivántam legalább is annyi szabadságot biztositani, mint a mennyivel jelenleg él. Viszonyaink közt ilyesmit szentelt vizzel elérni nem lehet, se pedig nyilt, őszinte föllépéssel. Szükséges elleplezni a czélt, ha mindjárt erős szereket kell is hozzá használni. Ez a röpirat nincs a történelemnek szánva, idővel el fogják feledni, de most szükség volt rá.

Sokáig elbeszélgettünk, sok érdekest tudott mondani a forradalom politikai oldaláról, a miben nagyon kevéssé voltam beavatva, egész idő alatt csak a hadjáratra, csatákra és katonai dolgokra forditván figyelmemet. Sok mindent más szinben világitott meg előttem, mint képzeletemben láttam, és igen sok oldalról lebbentette fel a fátyolt, hogy a hibák és cselszövények szálait megmutassa.

Az első ember volt, ki velem nyugodtsággsl s tárgyilagosan beszélt a lezajlott eseményekről. És ez nem jó hatást tett rám, lehangolva távoztam tőle, bántott a gondolat, hogy van ember Magyarországon, ki ugy veszi a dolgot, a mint van, engedmények árán kész megalkudni a körülményekkel, s nem abban reménykedik: vissza jő Kossuth. Nekem csak ez a politika tetszett, én csak ily érzelmü emberekben tudtam bizni.

Kemény Zsigával megmaradtam jóbarátságban, mert szerettem mint embert, kitünő észt, lovagias jellemet, de nem politizáltam vele többé soha; beszéltünk irodalomról, müvészetről, utazásról, kalandokról, társadalmi dolgokról, és sok egyébről, mert ő mindenben jártas volt, s annyi alapossággal birt, hogy csak is tanulni lehetett tőle, de nem politizáltunk soha; dolgoztam a lapjába, de politikáját nem osztottam soha, mi legalább is annyiban különbözött az enyémtől, hogy ő higgadt volt, én meg szenvedélyes.

Dobogó szivvel néztem a Pillvax kávéházba, a hajdani ‚közvélemény‘ kerek asztal körül uj emberek, idegen arczok ültek. Idegen volt a kávés, más a szolgaszemélyzet. Istenem! hogy megváltozott minden.

A ‚Megyeház utcza‘ sarkán volt a ‚veres ökör‘, ennek első emeletén csinosan berendezett, s tekeasztallal ellátott szoba képezte az ifjabb irók zárt helyiségét. A forradalom előtti kerek asztal társaságból itt találtam még: Dobsa Lajost, Bércy Károlyt, Lisznyay Kálmánt és Berecz Károlyt. Az öregebb irók közül Garay János vezetteté fel magát naponkint fia által, mert szegény jelesünk már a vaksággal küzdött. Ezek körül csoportosult az uj nemzedék, mint, Tóth Kálmán, Balázs Sándor, Bulyovszky Gyula, Beöthy László, Győrfy Gyula, Saal Ferencz, Samarjay Károly, Kempelen Gyula és más apró szentek. Ugy éreztem itt magam, mintha egy szellemvilágba jutottam volna, törődött lelkem megruganyosodott. Hallottam megint Bérczy adomáit, Dobsa szikrázó élczeit, Berecz gunyorát, Bulyovszky szigoru birálatait, Lisznyai viszontagságait a besorozás után. A fiataloknál pedig az értelmiség, kedély, sziv és lélek képzettség lepett meg.

Naponkint alig vártam a délutánt, hogy ebben a kedves társaságban találjam magamat.

Ez az érintkezés meghozta a munkakedvet, s ha irodalmi müködésem valami csekély eredményt képes felmutatni, ugy ezen korszakra esik.

E gyászos korszakban, mikor az önkény uralom tüzzel-vassal hazánk elnémetesitésén müködött, mikor a hivatalos nyelv a közigazgatásban, biróságoknál, intézeteknél, üzletekben a német volt, mikor ifjainkat elszedték német katonának, akkor az a maroknyi magyar iró szembeszállt az áramlattal, kitette magát üldöztetésnek, s védte a nemzetiséget.

Irodalom még aligha teljesitett valaha szentebb kötelességet!

Jósika Miklós, Jókai Mór, Kemény Zsigmond több nagy és kisebb tehetség, valamint az uj erők által támogatva, a magyar nemzetiséget és szellemet megoltalmazták.

Ezt jelenleg sokan nem akarják érteni. Könnyü nekik megvédett helyzetben, nagy képekkel belehelyezkedni abba a csarnokba, melyet mások annyi küzdelemmel oltalmaztak.

Lassan a napi sajtó is élénkülni kezdett, munkásai fáradhatatlanok s rettenthetlenek voltak. Itt müködött az élén Kemény Zsiga és Jókai Mór, aztán Csengery Antal, Irinyi József, Pompéry János, Török János, Bánffay Simon, Királyi Pál és még több jeles férfi. Bizony megérdemli a nemzet elismerését és háláját mind, mert a romba dőlt épülethez csaknem szemenkint kezdték hordani a homokot, hogy ujra fölépüljön.

A szépirodalmi lapok is nagyobb erővel, több hévvel s megszaporodott számmal – mint a forradalom előtt, futották pályájukat.

Tóth Kálmán és Friebeisz István közt éles vita fejlődött ki, mely a legsértőbb személyeskedésbe ment át. Ebből kihívás lett. Tóth Kálmán engem, s Friebeisz Kemény Zsigát bizta meg a segédkezéssel. Zsigával megegyeztünk a módozatok fölött, feleinket értesitettük, hogy másnap reggel fog megtörténni a viadal.

Korán reggel Tóth Kálmánért akarok menni, s amint az ajtón kilépek, egy rendőr utamat állja, s kezembe ad valami idézést, hogy rögtön jelenjek meg Ritter kerületi biztosnál. Itt tudtomra adták a feladást, egyszersmind figyelmeztettek, hogy lépten-nyomon szemmel fognak tartani a rendőrök, s ha ezen intés daczára is mernénk a vivásra kisérletet tenni, le fognak tartóztatni. Kemény Zsigával hasonló történt, s a két féllel is. Nő volt a feladó, Tóth Kálmán nőtlen volt, s honvéd-viselt ifju.

Megverekedni kellett, de hogyan? Kemény Zsigával négyszem közt kicsináltuk a dolgot. Egy esztergályos készitett négy virágkarót, s mindenikbe egy-egy víkardot rejtettünk, aztán mindeniket nagy déli növény mellé szurtuk, s két-két ember vive egy-egy növényt, a rendőrség orra előtt szállitotta a Margit-szigetre Tahynéhoz. Én elmentem estelizni Tóth Kálmánnal, Kemény Zsiga Friebeisz Istvánnal, s többé ki sem eresztettük őket, hanem kiki vitte magához éjszakára emberét.

Kora reggel védenczemmel bérkocsira ültem, s a budai oldalra hajtattam, tul a Császár fürdőn ladikba ülvén, áteveztünk a Margit-szigetre. Kemény hasonlóan járt el a pesti oldalon. Ott, hol jelenleg a főherczeg nyaralója van, lakott özv. Tahyné. Oda mentünk, Lumniczer Sándor orvos-tudort már ott találtuk, a vállalkozó szellemü háziasszony rendes uton hozatta ki. Nagy terem állt rendelkezésünkre. A feleket kiállitottuk; csakugy néztek, hogy hát üres kézzel fognak megvivni? Elbámultak, mikor nekimentünk a déli növényeknek s kezdtük széttépni, mig végre a karókból előhuztuk a kardokat.

Megverekedtek. Freibeisz a mellén keresztül sebet kapott, mig azt Lumnitzer összevarrta s bekötözte, mi a vendégszerető háziasszony kitünő villásreggeliéhez láttunk.

Friebeiszt ladikba tették, s Pestre csónakáztatták, mi pedig kirándulást tettünk a zugligetbe s csak este tértünk haza.

Ritter biztos még hetek mulva is, ha látott az utczán, megfenyegetett, mert ugy átjártunk az eszükön.

Nagy zajt ütött, hogy Tomori Anasztász mesés örökséget csinált. Tomori nem szórta lovakra, fényüzésre s könnyelmü időtöltésekre a pénzt, hanem bőkezü pártolójává lőn a hazai tudomány, irodalom és müvészet minden ágainak. Szobrokat öntetett, szinmüjutalmakat tüzött ki, a nemzeti szinházra sokat áldozott s Shakespeare magyar forditását a Kisfaludy társaság által eszközölvén, azt diszes kiállitásban kiadatta. Ezen ezrek s ezrekre menő vállalat midőn teljesen elkészült – forditás és kiállitás az ő költségére, – az egészet a ‚Kisfaludi társaság‘ tulajdonába bocsájtotta. Szóval tudott európai müveltség szinvonalán álló gazdag ember lenni. Házat vitt, s boldog – boldogtalan élvezte vendégszeretetét.

Nem voltam vele ismerős, de tiszteltem lelkületeért. Sajnáltam, hogy nem voltam vele ismerős kőrösi tanár korában, de most, mikor gazdag ember, nem akarok vele megismerkedni.

Bizalmas barátja volt Berenkey iró, ki egyik – gondolom kétszáz aranyos – Tomori jutalmat egy szinművel elnyerte.

Berenkeyvel is csak ugy félismerős voltam.

Tomori sokat járt ki a felcsuthi jószágára, Berenkey rendesen elkisérte. Egy izben künn időzvén, este az asztalnál ülve elbeszélgettek, köztük az asztalon erős, vastag metszett pohár állt. Anélkül, hogy valaki érintette volna, nagy csattanással két darabba esett. Egyik sem volt előitéletes, még is mindkettőt megdöbbentette ez a robbanás.

Berenkey az órára tekintett. Különös, mondá, épen éjfél. Meglásd Nászti, valamelyikünket komoly baj fog érni.

– Annak ki vagyunk téve, felelt Tomori, de az semmiesetre sem lesz összefüggésben ezzel a pohárral.

Tán negyednapra ezen jelenet után, éjszaka erősen csengetett valaki ajtómon. Nyitottam, Berenkey jött be. Soha sem volt azelőtt nálam. Arczából mindjárt kiolvastam, hogy valami baj van.

– Nagy szivességre kérlek, azért bocsáss meg, hogy ily szokatlan időben látogatlak meg először.

– Mindenesetre komoly ügy lehet, ha reggelig sem tür halasztást.

– Korán reggel hazautazom, dolgaimat rendbehozni, azalatt pedig intézd el kérlek itt, amivel megbizlak.

– És az?

– Hivd ki Tomorit.

Megdörzsöltem szemeimet, ha nem álmodom-e?

– Okát elhallgatom, hihetőleg ő is el fogja hallgatni. Tájékozásul neked elég legyen annyi, hogy az ügy békés uton ki nem egyenlithető. Holnap elutazom, holnapután visszatérek s rákövetkező nap verekedhetünk.

– Kardot ajánljak?

– Pisztolyt. Kérlek határozottan, minden tétovázás nélkül. Izgatottan s magából egészen kikelve távozott.

Kellemetlen megbizás volt, egész éjemet elrabolta. Reggel azon megnyugvással távoztam hazulról, hogy mégis kiegyenlithető lesz. Akik közt oly benső baráti viszony létezett, azok nem lőhetnek egymásra, ha elébb nem, az utolsó pillanatban, mielőtt a gyilkos cső eldördülne, megszólal a szivben az a hang, melyet barátok közt elhallgattathat a harag, de el nem némit soha.

Még soha sem beszéltem Tomorival. Láttam meglepetését, a mint benyitottam nála.

– Csodálkozik, szóltam, hogy ily korán jövök, de ez, fájdalom! nem látogatás.

Ugy látszik, nagyon ismeretes volt előtte az ilyen bevezetés, mosolygott hozzá, s bizonyosan várta, minő vállalkozásra hivom fel, mert ilyesekkel ostromolták.

– Mindenekelőtt, folytattam, be kell magamat mutatnom.

– Van szerencsém, s csak azt sajnálom, hogy eddig is nem volt.

– Berényi nevében jövök.

Tomori homloka kissé elborult.

– Megbizott, hogy kihivjam önt.

Nyugodtan vette.

– Kérem nevezze meg segédét.

– Sógorom: Juhász.

Menni akartam, Tomori megfogta a karomat e szókkal:

– De barátom, nem ugy van az, a hivatalos közlésnek vége, most kezdjünk egy kis barátságos beszélgetést. Rágyujtottunk azokból a Hamburgban örökölt országoshirü szivarokból, s Tomori elmondta, mily boldog volt kőrösi tanársága alatt, mily elégülten élt, szerény lelkületét mennyire megragadta s csaknem üdvezitette tanártársai szelleme. Mintha csak azt árulná el, akkor nem voltam annyi keserü tapasztalásnak kitéve, mint most. Elragadtatással beszélt kőrösi tanártársairól, lehetett is, olyan kart nem egyhamar fog felmutatni a világ akármely intézete. Egész kis akadémia volt: Arany János, Szász Károly, Szilágyi Sándor, Mentovich, Tomori Anasztáz, Losonczy László. Mind hirneves irók, s egyik a nemzet legnagyobb, legünnepeltebb költői közül, kinek a hazafias kegyelet most állit szobrot.

Ezen időt Kőrös városa arany betükkel jegyezze fel évkönyvébe, hogy a késő unokák épüljenek őseik példáján, s mindenkor büszkék legyenek arra a szellemre, mely akkor e városban uralkodott, mert nem puszta véletlen az, hogy annyi jeles került össze egyszerre a tanári karba, ez menedéket nyujtott a zaklatások elől, s megélhetési mód, mikor minden ut zárva volt e kitünő szellemek előtt.

Az a melegség, meghatottság, mellyel Tomori volt kartársairól beszélt, az őszinte szeretet hangja, mi előadásába olvadt, engem határozottan Tomori barátjává tőn, s az érzelmet, mely iránta akkor bennem fölébredt, maig is változatlanul táplálom.

Midőn kikisért, az ajtóban megállva, kezdé: ‚különös!‘ s elmondta a felcsuthi pohár-történetet.

Juhászszal néhányszor értekeztem, derék fiu volt, de még is inkább óhajtottam volna komolyabb emberrel tárgyalni. Ő mindjárt pezsgőt hozatott s oly könynyedén vette a dolgot, mintha bálrendezésről volna szó.

Részemről sok fejtöréssel s nyugtalansággal töltöttem az időt.

Másnap gyászhirü sürgöny érkezett: ‚Berenkey, amint Fehérvárról Pestre utazott, a lovak elragadták, ő a kocsiból kiugorván, szörnyet halt.‘

Tomorit a hir annyira meghatotta, hogy könyekre fakadt. Egressy Gáborral mindjárt a helyszinére utazott, szerencsétlenül elhunyt barátját a kegyelet és részvét minden jeleivel elhalmozva diszesen eltemetteté.

Azóta már ugy bizalmasan kérdeztem Tomoritól: Ugyan mi volt az akkori összeütközés oka? ő elszomorodva felelt: ‚pénz kérdés.‘

Mióta az örökséget tette, vajjon hányszor kellett volna e kérdés miatt megverekednie? a feleletet erre, azt hiszem, megadja az, hogy ugy visszavonult a világtól.

Kúthy Lajost uton-utfélen szidni hallottam, mert beállt Bachhuszárnak; nem tudtam elhinni, aztán mondták, hogy N.-Váradról áthelyezték első megyei biztoskint Aradra. Beszéltem olyannal, aki látta, nem hihettem. Más Kúthy Lajos lehet, s összetévesztik az iróval.

Rokonim látogatására Aradra rándultam. És meggyőződtem; ott láttam szinről-szinre három csillagos arany gallérral. Meredten néztem rá s nem tudtam szólni, végre kitört belőlem: Nem akartam elhinni, de most magam látom.

– És elitélsz?

– Határozottan.

– Hát te is azon higvelejüek közé tartozol, kik át nem látják, hogy ez népies kormány, szabadelvü intézkedéseit kell hogy támogassuk, szolgáljuk. Ez a kormány az, mely a tehetségeknek tért nyit, s a vagyon és születési előnyöket leszoritja a térről, melyet eddig bitoroltak.

– Megyek elébb csörgő-sapkát tenni, vágtam szavaiba, aztán tovább hallgatlak! Ezzel ott hagytam.

Évek után találkoztam vele Pesten. Összeesve, megtörve ment az utczán egyedül; nem nézett jobbra-balra ismerőst vagy barátot keresni, csak ugy maga elé merengve haladt.

Szivem elszorult, ugy szerettem valaha. Megszólitottam.

Búsan emelte rám ábrándos nagy szemeit, fájdalmasan elmosolyodott, e szókkal: Meglátogatlak, sok elmondani valóm van.

Nem jött. Meghalt!

E fényes tehetség, legnépszerübb iró, a társaságokban annyira kedvelt egyén, mily hitványul, s megvetve végezte be földi pályáját. Meghalt baráti részvét nélkül, eltemették, s nem tett koporsójára koszorut sem a szeretet, sem az elismerés, nem kisérte sirjához a tisztelet s nem dobott rá hantot baráti kéz.

Nagyot botlott, de nagyon is bünhődött.

Az »Európa« fogadóban asztaltársaságunk volt: Szentiványi Károly és Miklós, Komáromy György, Csernovics Péter, Ilkey Mór, Thaisz Elek, Nemeshegyi Ignácz, Szitányiak, Asbóth Ede, Farkas János, Irinyi Józsi s többször vidéki barátaink s ismerőink. Néha aztán esténkint odajött Patikárus Ferkó, Károly és János, akkoriban a legkedveltebb s valóban jeles társulatával s sziveinkhez szóló zenével gyönyörködtettek. Történt, egy asztalnál ülő katonatisztek megneheztelték, hogy a czigány mindég csak Csernovics és Ilkeynek huzza, természetesen, mert azok fejedelmileg fizették, hát ők is magok közt gyüjtést tettek, s odaadták Patikáruséknak, hogy most nekik játszák el a hymnust. Patikárus kérdi Ilkeytől: mit csináljon? hát csak huzd el, lőn a felelet. Elhuzták s a tisztiasztal zajosan megtapsolta. Ilkey odainti Patikárust, ad neki ötven forintot, s azt parancsolja, most reggelig folyton a hymnust fogjátok játszani.

Egy óra mulva nem volt tiszt az asztalnál, szép csendesen mind megszökdösött.

Más alkalommal a társaság nagy része megint Patikárus zenéje mellett estelizett, Lo-Presti Árpád és Mezősy Laczi is ott volt.

Hirtelen a rémhir terjedt el, hogy Bécsben merénylet történt. Megdöbbentünk mindnyájan s a zene elnémult.

Az utczáról behangzott az őrjáratok sokszoros lábdobogása. Kinéztünk; – a lámpák szuronyok fényét villogtatták, s járó-kelő embereket alig láttunk. Idegenszerü érzés fogott el minnyájunkat.

– Maradjunk együtt reggelig, inditványozá valamelyik.

– De hol?

– Jőjjetek hozzám, mond Komáromy György, s tarokkozzunk.

Elfogadtuk. Asbóth Ede, Komáromy György, Irinyi József, Nemeshegyi Náczi, Thaisz Elek, Lo-Presti Árpád, Mezőssy László és én mentünk Komáromyhoz, a ‚Tigris‘ szállodában lakott, s hozzá fogtunk a tarokkhoz. Éjféltájt erős ‚lábhoz‘ fegyverzörejt hallunk, az ajtó megnyilik, belép egy tiszt s egy rendőrbiztos, a szuronyok az ajtó előtt villogtak.

– Kik az urak? igazolják magukat.

– Én vagyok a házi ur, Komáromy György, s ezek vendégeim.

– Kik és hol laknak? kérdi a biztos s jegyzőkönyvet véve elé.

Lo-Presti Árpád oda nyujtja névjegyét.

Visszadobták neki, e szókkal: itt nem fogadunk látogatást. Mondja nevét és lakását.

Mindnyájan elnevettük magunkat, a komoly helyzet daczára is, midőn Mezőssy Laczira kerülvén a sor, megmondta nevét s átkozott rossz németséggel, de annál nyomatékosabban hozzá tette: első minőségü bortermesztő Tokajból.

Felszólitották, hogy mindenki térjen haza.

Szétoszlottunk.

Másnap lakásomon tisztelt meg egy tiszt s egy rendőrbiztos. Motozást tartottak. Össze-vissza turkálták rosz beszélyeimet, s még regénytöredékeimnek sem hagytak békét. Hirtelen félsz fogott el, most már veszve vagyok, mig a rendőrbiztos irományaimat vizsgálgatta, a katonatisztnek nagy bádogdöbönyre esett a szeme.

– Abban mi van?

Libabőrt kaptam. Nagy bünösen kinyitom a döbönt, négy font török dohány volt beledömöcskölve.

A tiszt rápillant, s egész kicsinylőleg megjegyezte:

– Ez a pénzügyérek dolga.

Ez volt az utolsó zaklatás, a melyen e gyászemlékezetü korszakban átmentem.

Lassankint aztán eljött az idő, midőn a megkegyelmezések gyakrabban fordultak elő. Minduntalan érte az embert egy-egy kellemes meglepetés.

Mily kedves, mily édes volt, mikor Bónis Samuval találkoztam. Nem regényt irok, hát mellőzöm az érzékeny jelenet leirását, amikor viszontláttuk egymást. Kérdésemre hogyléte felől, ugy félig kielégitőleg felelt:

– Az egészségem csak megvan valahogy…

Én résztvevőleg kiegészitettem.

– De a lelked ugy-e…

Bónis Samu megforgatta kerek szemeit, s hajdani hangjának egész erejével felelt:

– De bruder, a léleknek semmi baja sincs.

Előkerült a becsületes derék Boczkó Dániel is, ki életében tán csak egyszer hazudott. Mikor a 70 éves aggastyánt elitélték 20 évi fogságra, elnevette magát, s mondá: most az egyszer megcsalom a németet, s meghalok ott. Nem csalta meg.

Roppant elfogott a vágy, látni a külföldi menekültjeinket; megtudni tőlük: reménylenek-e valamit, mikor és hogyan? de utlevélért moczczanni sem mertem.

Akkoriban sokat jártam Péczelre Ráday grófékhoz, az ünnepeket rendesen ott töltöttem; hogy tanitottam lovagolni a kis Gidát, aki most nagy miniszter, az agarászatoknál kis ponnyján soh’sem távozott oldalamról; hányszor mondta, beh szeretem azt a Degré bácsit! Bizony jó lett volna abból a nagy szeretetből egy szemernyit megőrizni a váczi választásokra. Kétszer erősen összeütköztünk, nem én jöttem az ő utjába, de ő az enyémbe. Végeredményben a szerencse neki kedvezett, ma ő fenn én lent; a kerék rám nézve már nehezen fog többé fordulni.

Liszt Ferencz hangversenyezett a nemzeti szinházban. Tiszteletére Ráday Gedeon gróf, a nemzeti szinház vezetője, péczeli kastélyában nagy lakomát adott. A többi közt báró Augusz Antal helytartó, s Liszt benső barátja is ott volt. Mikor a pezsgő jó hangulatba hozta már a társaságot s ebéd után össze-vissza folyt a társalgás, emlitettem báró Augusznak, hogy irói tapasztalat végett külföldre szeretnék utazni, ha nem járna nehézséggel az utlevél megnyerése.

Augusz báró azt mondta: látogassam meg őt.

Két napra később gr. Ráday Gedeon fölvezetett báró Auguszhoz. Nyájasabb s előzékenyebb fogadtatást nem is óhajtottam. Kicsibe mult, hogy ajánló-levelekkel nem látott el, tán ez is megtörtént volna, de aligha volt kihez? sok becses tárgyat mutogatott, végre kinyitotta zongoráját, s megmutatta benne Liszt sajátkezü irását, amire ugylátszik nagy sulyt fektetett.

Ötödnap reggel kezeim közt volt az utlevél, s én az esti vonattal elindultam.

Végre egy forró vágyam teljesül, s annyi mindenféle viszontagságok után látok szabad országokat s boldog népeket is.

Midőn az osztrák határokon tul voltam, egész más embernek képzeltem magamat.