XI.

Nehány napig gyakoroltunk az Ujtéren, hogy legalább rendes menetben tudjunk felvonulni, tudjunk arczot változtatni, s ne kavarodjunk össze a kanyarulatoknál, megértsük a vezényszót, s fegyverrel tisztelegni képesek legyünk. Mindez bámulatos gyorsasággal ment. Meglátszott, hogy az értelmiség, s nagy a lelkesedés; csak e két tényező képesitett ily csodás haladásra. Már fegyverben álltunk, s ütött az indulás órája. Mindenki elismerte, hogy szép csapat. Szakaszokra oszolva felvonultunk a Dunapartra, a redout előtt Földváry arczot vezényelt, s az ott ülésező képviselők megszemlélésre jöttek. Midőn a kormány tagjai az emeleten mutatkoztak, fegyverrel tisztelegtünk, s aztán szerencsekivánatok közt, kiváncsiak tömegétől kisérve, a vasut indóházához mentünk, a honnan külön vonat szállitott Szolnokra.

Szolnokon nehány sorezredbeli gyalog altiszt öt nap alatt csapatunkat ugy begyakorolta, hogy tudott annyit, a mennyit az ujonczok rendesen egy év alatt tanulnak be.

Egy gőzösön s megfelelő vontató-hajókon usztunk le Szegedre. Az első sebesültünk e hajón volt; sötét éjszaka nagy jajgatásra szövétneket gyujtunk, ugy rémlett, mintha a Tisza mélyéből jönne a hang. Hamar ráakadtunk, egy ajtó, melyen a szállitandó portékákat szokták a hajótárba leeregetni, nyitva volt, s azon valaki beesett. Többen lementek, s felhoztak egy félalélt közvitézt. Arányi Lajos, a csapat orvosa, azonnal megvizsgálta s gyógykezelés alá vette, három oldalbordája volt betörve. Századomból való volt, ma is él. Schönberger B. nádor-utczai szabó.

Szegeden lelkesen s vendégszeretőn fogadtak; a mint a városháztéren fel valánk állitva, nagy sokaság vett körül. A sokaságból egyszerre kiválik egy kegyesrendi pap; magas, szikár, beteges kinézésü, felém tart, megölel örömkönyektől ragyogó szemekkel; engem a hála és boldogság érzete fogott el, megismertem Tóth Józsefet, az én mélyen tisztelt és szeretett hajdani természettan tanáromat. Az isten áldja meg, jó ember, jó hazafi, mint ezen derék rend legtöbb tagja.

A szegediek igaz magyar szivvel, ősi vendégszeretettel fogadtak; kevesen voltunk, hogy minden gazdának jusson egy vitéz, hát majd széjjelszedtek. Egy éjt töltöttünk Szegeden, de az egész zászlóalj összesen ezalatt nem aludt annyit, a mennyit valami kifáradt vadász a fa árnyékában aludni képes. Lakoma, táncz, zene folyt mindenfelé. Reggel, midőn hajóra szálltunk, minden legény mellét kis bokréta diszesitette. A szegedi vigság behatása alatt utaztunk lefelé, s harczi dalaink messze vidékre betöltötték a sikföldet.

Ó-Becsére megérkezvén, Fakh és Kiss Ernő huszárezredesek tartottak szemlét a csapat felett. Azután a tiszteket maguk körül gyüjtvén, katonai rövidséggel figyelmeztették, hogy mily terhes szolgálat vár itt reájok, egyuttal kifejezést adtak azon reményöknek, hogy a kötelességérzet e nehéz időkben mindenkit serkenteni fog helyét férfiasan s hazafiasan betölteni. Földváry Lajos a tiszteket névszerint bemutatta. Ekkor, ugy ahogy beszállásoltak. Én egy rácz pap házába jutottam; üres négy falból állott, még csak egyetlen rozzant széket sem találtam benne. A pópa mindenét elvitette Szent-Tamásra, s ő maga is oda vonult.

Ó-Becse nem volt más, mint valami katonai nagy laktanya; rácz népessége itt hagyva üres házait, mind a római sánczokba vonult, az üres házak meg mind katonasággal voltak megrakva. Itt volt a Ferdinánd huszárezred, a Hannover huszárok, Lenkey a Würtenberg huszár osztálylyal, Lo-Presti huszár önkénytesei; továbbá egy sorezredbeli zászlóalj, a 3-ik honvéd zászlóalj, a debreczeni vörös szalagos önkénytesek, kik oly hiressé váltak; a mi zászlóaljunk; a pestmegyei, makói és más vidékbeli nemzetőrök. Felváltva fele mindég táborozott, a másik felének egy része képezte a helyőrséget, a nagyobb rész pedig a fenyegetett s veszélyes pontokon, mint a Jovicsszállás, a merről többször kisérlettek a ráczok megrohanásokat – őrségre volt vezényelve.

A szolgálaton kivüli időt a viszonyokhoz képest elég kellemesen töltöttem. Századomnál igen sok művelt és derék fiu volt; főhadnagyom: Hild, hadnagyom: Kölcsey Kálmán, őrmesterem: Gelinczey tanár. Aztán olyan hadapródféle közvitézek: Görgey Pista, kit nem sokára elvesztettünk, mert bátyja Arthur maga mellé vette segédtisztnek; idősb, akkor ifjabb gróf Ráday Gedeon, Csernyus Bandi, Dulovics, Laky Adolf, Müller Emil, Bogisits Lajos, ki azt állitja – én ugyan nem emlékszem rá, – hogy valami kötelességmulasztásért egyszer bezárattam; most Pestvidéki törv.-széki elnök, ugyan vigyáznom kell, hogy 34 év mulva vissza ne fizesse.

Hát van ma hétszemélynök, királyi táblai biró, nyugalmazott államtitkár, közjegyző, tekintélyes hivatalnok, orsz. képviselő, előkelő ügyvéd, befolyásos kereskedő s hirneves iparos, ki zászlóaljunkban szolgált.

Ez egy hadászati gyakorló tanoda volt; tanultunk katonai fegyelmet, táborozást, hadászati szolgálatot, nem elméletileg, hanem valóságban; megismerkedtünk az ágyugolyók zugásaival, a puskagolyók fütyüléseivel. Víttunk csatákat, szenvedtünk veszteségeket, de nem láttunk ellenséget. Lövöldöztek ránk öles magasságu tengeriből, árkokból, házakból; néha egész sorkocsi vonult fel, hirtelen megálltak, s a kocsik mögül a legveszettebb tüzelést intézték ellenünk, s midőn rohammal közeledtünk hozzájok, kocsira pattantak, s nagy porfelhőt hagyva magok után, elvágtattak. Éjjel sötétségben, mintha csak a földből bujtak volna ki, megtámadták őrtanyáinkat; ily támadásoknak legsürűbben a Jovitsszállás volt kitéve, azért oda mindég kettős őrség volt vezényelve, kik minduntalan kisebb csatározásokba keveredtek. Ott többször tiszt is megsebesült. Ha aztán az a müvelt ellenség közűlünk élve vagy halva valakit megkerithetett, annak hulláját irtóztatón megcsonkitva találtuk valahol a mezőkön.

Borzasztó »furcsa háboru«, de jó tanoda volt, mert mindenki megtanult éber, gyors és elszánt katona lenni.

Damianics is itt nevelte az ő világra szóló 3-ik zászlóalját. És hogyan nevelte!? kérlelhetlen szigorral, még a tisztek irányában is; a ki nem vált be az ő keretébe, nem felelt meg igényeinek, annak egyszerüen megmondta, köszönjön le, vagy helyeztesse át magát, mert nála nem boldogul, s vele nem fog megférni. A közvitézt, ha nem volt jóravaló, a sorból kilökve, elkergette. Damianicsot ekkor gyülölték. Mikor aztán megteremtette ezt a halhatatlan zászlóaljat, melylyel oly csodákat mivelt, mint például Bicskénél, midőn az erdőből kellett az ellenséget kiverni, de elébb egy hidon átmenve, mely kereszttűzben volt, egy üteget kellett elhallgattatni. Erre a jeles 10-ik zászlóalj kapta a rendeletet. Elő is nyomult a hidig, többen elestek, de azért itt helyben állva a parancsnok jelentést küldött, hogy a hid bevehetlen, mert kereszttűzben van.

Damianics felkiáltott: megmutatom, hogy bevehető; harmadik zászlóalj előre!

És a harmadik zászlóalj karra vett fegyverrel, énekelve vonult át a hidon, oda se nézve neki, hogy jobbra-balra, elől és hátul is hullnak a pajtások.

Vagy Szolnoknál, mikor a harmadik zászlóalj rohammal egy ágyuüteget foglalt el, a mi gyalogságnál csaknem hallatlan. Ekkor már imádták Damianicsot.

A szolnoki győzelem után a szemlénél Damianics minden zászlóaljat, huszár-osztályt vagy századot külön megdicsért, mikor a harmadik zászlóaljhoz ért, elnémult, levette csákóját s ugy lovagolt végig a zászlóalj előtt.

Nem volt oly előléptetés, a miért valaki ettől a zászlóaljtól megvált volna.

De térjünk vissza Ó-Becsére.

Tisztelegtem Damianicsnál. Ismertem őt, még mikor aradi tanuló voltam. Ő mint toborzó főhadnagy működött ott, az ezred Velenczében volt. György bátyám ugyanazon ezrednél mint hadapród szolgált, s havi járulékait mindég én vittem el Damianicshoz, továbbitás végett. Akkor is nagyon szives volt hozzám, most, a mint meglátott, barátságos, de erős kézszoritással mondá:

– Örülök öcsém, hogy e téren látlak. Hát György hol késik?

– Mácsán van Csernovics Péternél, kineveztetését várja.

– Reméllem a honvédséghez.

– Természetesen.

– Jó katona, csak kissé tüzes és szilaj. Veronában majd megadta az árát, s ha én fel nem találom magamat, hát a legjobb esetben ma is valami várfogságban ül.

– És hogyan?

– Az ezredtulajdonos báró Rukovinának öcscse főhadnagy és irtóztató magyarfaló volt; a gyakorlatnál mindég agyba-főbe szidta a magyarokat. El voltak ellene keseredve.

Egy reggel a gyakorlatra felállitvák, s Rukovina a vezénylő elkezdi megint: a magyar betyárokat, a kik csak kocsisoknak valók, majd igy meg amugy fogja megtanitani.

Gyuri kiugrik a sorból, kardlappal végig húz a főhadnagyon. Rukovina meglepetésében futásnak indul, Gyuri utána, s Verona utczáin végig kardlapozza.

Elfogták, börtönbe kisérték, s haditörvényszék elé állitották.

Láttam, el van veszve a kölyök. Hozzá mentem a fogházba, s titkon odasugtam neki: »Te nem tudsz semmiről, nem emlékszel semmire. Olasz ifjak megvendégeltek reggelivel, ittál velök és fogságban találtad magadat. Ennél maradj.«

Ekkor már tudtam, hogy benn vagyok a haditörvényszékben.

A birák nagy komolyan összeültek, senki sem minősitette oly nagymérvünek a bűnt, mint én. Egészen egy véleményen voltam a hadbiróval, s nem láttam enyhitő körülményt.

Gyurit bekisérik fegyver közt. A hadbiró felteszi neki a kérdéseket, s mindnyájok roppant álmélkodására, ő nem tud semmiről semmit.

Szerettem volna megölelni, oly jól játszotta szerepét.

– Ez Unsin, mond a hadbiró, a mit állit.

– Unsin, viszhangozá a többi.

– Ez nagyon meggondolandó, s minél inkább elmélkedem felette, szóltam hozzá, annál valószinűbbnek, sőt bizonyosnak látszik.

– Mi?

– Hogy őrülési roham volt.

– Az nem jő oly hirtelen, azelőtt soh’sem volt baja, most sincs, hát csak akkor…

– Igen is, csak akkor. Tudjuk mindnyájan s tapasztaltuk, hogy az olaszok gyűlölnek bennünket, s akár tőrrel vagy más gyilkoló eszközökkel életünk ellen törnek. Hát nincs-e parancs kiadva, hogy az utczákon egyes katonának járkálni tilos, mert élete veszélyeztetve van. Bizonyos vagyok benne, hogy azok az olasz ifjak, kik a foglyot megvendégelték, italába mérget kevertek. Az adag nem volt elégséges, hogy megölje, de különben is erős alkotásu, hát a szer darab ideig agyvelejére hatott.

A birák összenéztek, egyik-másik olyat bólintott fejével, mintha mondani akarná: lehetséges biz az.

A hadbiró az ezredorvos véleményét kivánta.

Ez meghallgattatván, nem zárta ki lehetőségét annak, hogy mérgezési kisérlet foroghatott fenn.

Gyurit fölmentették, s csak a tilalomparancs áthágásáért, s mert ismeretlen ifjak meghivásának engedett, lőn kétszer negyvennyolcz órai fogságra itélve.

Eljött hozzám megköszönni, s kérdeztem tőle:

– Aztán megverted-e legalább becsületesen azt a németet?

Hanem azért mégis ártott magának; kétszer terjesztette fel előléptetésre az ezredes, de a tulajdonos egyszer sem erősitette meg. Na, de kipótolhatja most.

Ezután igen sokat voltam Damianicscsal nála is, meg Földváry Lajosnál, kivel szoros barátságban élt.

Századomban volt két mészáros-legény, mindkettő egészséges, szép fiu; megtettük szakácsnak. Magok válogatták meg s hozták haza a húst, tehát mindég a javából. Együtt étkeztünk, a századombeli tisztek, Kráy Jancsi, Ferdinánd-huszár kapitány, gr. Ráday Pál Ferdinánd-huszár főhadnagy, gr. Ráday Gida, s mindég a napos altiszt. Rostbeafjeink hire hamar elterjedt, s aztán nem mult el nap vendég nélkül. Leggyakrabban ellátogatott Lenkey és báró Orczy István, még Damianics is eljött Földváry Lajos társaságában.

– Hallom, szólit meg gróf Kolowráth, Ferdinánd-huszár ezredes, hogy olyan jó konyhájok van.

– Ha mertem volna meghivni ezredes urat…

– Meghivom én magamat holnapra, vágott szavamba nevetve, Aradról Edelspacher kitünő magyarátit küldött, tehát borral én látom el az asztalt.

Haza siettem s előhivattam a két szakácsot.

– Na fiuk! holnap, a ki lelke van, kitegyetek magatokért, itt ebédel a Ferdinánd-huszár ezredes.

– Minden rendén lesz, százados ur.

– Tehát a javából, bőviben és kitünőn.

– Meg lesz velünk elégedve, százados ur.

– Asztalt, székeket s teritéket a vendéglőből kell kikölcsönözni. Fizetünk érte, a mit kérnek.

– Értem.

Ez a pópa-ház soh’sem látott még ily fényes társaságot, s hihetőleg nem is fog látni.

Volt gulyáshús olyan lével, a minőben még a bagariát is meg lehetne enni; tészta kétféle, ökölnyi gombóczok, s töpörtyűvel boritott túrós haluska; végre a rosbeaf, melyet akár Lord Palmerston asztalára föl lehetett volna tálalni, legalább Dopping huszártiszt, mint illetékes itész, azt állitotta. Persze Kolowráth sem maradt a magyarátinál, hanem ráadásul egy kosár pezsgőt mellékelt. Ilyen sikerült lakomát, ömledező jókedvet csak azoknál lehet keresni, kik ügyök igazságában s fegyvereik erejében biznak.

Legyen szabad itt nehány sorban Kolowráthról megemlékeznem. Tetőtől-talpig lovag, szeretetreméltó, jószivű és barátságos. Alanti tisztjei rajongtak érte, s a legénység bálványozta. Kitünő katona, bátor harczos, s a magyarnak, az országnak s ügyünknek barátja volt.

És mégis megszökött.

Szivesen maradt volna, s jót állok, végig küzdi szabadságharczunkat, mint akármelyik jó magyar, de az ország minden zugában tele volt adóssággal. Ő felhasználta az alkalmat, s a hitelezők elől szökött meg jómódjával. Ha kormányunk egy csomó pénzt vesz a kezébe s Kolowráth gróf ügyeit rendezi, kitünő, értelmes, bátor és hű vezért nyert volna meg ügyünknek. Persze, ez igen sok pénzt kivánt, mert Kolowráth igen könnyelmü volt, s bizony a mi szegény kormányunk akkor nem nagyon adhatott ki egy emberért ily tetemes összeget.

Gróf Kolowráth kereket oldott, ezredének tisztikarából is többeket érzékenyen megkárositván.

Bécsben azonnal dandárt adtak neki, s Magyarország ellen akarták küldeni.

Kolowráth azt felelte: »A hova annyi kedves emlék fűzi, a hol oly sok jóbarátja van s a hol élte legszebb napjait töltötte: oda, mint ellenséget ne küldjék, mert ő Magyarország ellen nem fog harczolni soha.«

Azonnal nyugdijazták, s Velenczébe küldték felügyelet alá, a hol aztán főbelőtte magát.

Csapatunkban, különösen az első századnál, Földváry Lajos iránt az ellenszenv minden alkalomkor kirítt. Ezen századnál voltak a helytartótanács fiatalai seregestől, több ügyvéd, hivatalnok s egyéb értelmiség. Nem tudom, az bánthatta-e őket, hogy Földváry irányokban nem ugy járt el, mint urfiakat illetné, hanem csak katonásan, vagy pedig Baldacci Antal százados ukra vezethető vissza az egész, kinek feszült viszonya Földváryval a párbajozásig ment, annyi bizonyos, hogy békétlenkedtek. Hát az igaz, hogy Földváry modorában volt valami nyers, de mit bánthatta azt, ki kötelességét teljesitette?

Ezek az urak szerettek táblabiráskodni, s meg nem barátkozhattak azzal, hogy ezt vagy azt a parancsot teljesiteni kell, ők az okát is akarták tudni, miért e parancs? és miért teljesitendő? És mert Damianics katonai dolgokban szintén tekintet nélkül szigorú volt, ellene is zugolódtak, sőt gyanusitgatták.

Egy alkalommal ép az első század volt előörsön, s beszédet hallottak, a tengeri elfedte az egyéneket, de az egyiknek hangjában felismerték Damianicsot. Szaggatott mondatokat ki birtak venni, s azok igen kompromittálók voltak. Nosza! Damianics áruló, alkudozott a szerbekkel, hallottuk.

Pedig mi volt? Párbaj báró Baldacci és Földváry Lajos közt. Damianics mint Földváry segéde beszélt a vívás feltételeiről, s itt fordulhattak elő oly kitételek, mik félreértésre adtak okot.

Damianics legkedvesebb eledele a pörkölt malacz volt. Erre hivott meg nehányunkat.

Ezalatt a bizalmatlankodók gyűlést tartottak, hol Damianics iránti aggodalmuknak adtak kifejezést, s öt tagu küldöttséget választottak, mely Damianicsnak megvigye a bizalmatlansági szavazatot, s egyuttal a leköszönésre felszólitsa.

Ép asztalnál ültünk; a debreczeni kenyér nagyságu s idomu kulacs járt körbe, mikor a küldöttség megjelent. A küldöttség vezetője egy kicsiny uriember volt.

Damianics felállt; ugy nézett ki a küldöttség vezetője mellett, mint nagy Kristóf.

A kicsiny uriember, kit megnevezni nem akarok, hosszú, szép és átgondolt beszédben előadta, hogy Damianics iránt nincs bizalom, s elvárják mielőbbi leköszönését.

Mikor elvégezte nagyszerü beszédét, Damianics egy szót sem felelt, hanem kinyujtotta jobb kezét, megragadta a szónokot gallérjánál fogva, fölemelte a levegőbe, elvitte az ajtóig, s ott szépen kitette. A küldöttségi tagok nyakra-főre siettek vezetőjük után.

Damianics visszatért, nagyot húzott a kulacson, tovább étkezett, s mindenről beszélt, csak erről a kis mozzanatról egy árva szót sem.

Ily uriféle önkénytes csapatnál közvitéznek lenni igen szép, sok bátor, derék és önérzetes pajtás egymást ellenőrzi, s gyáva vagy jellemtelen tény ez által köztük ki van zárva. Ellenben tisztjöknek lenni valóságos kín; a közvitéz mérlegeli, vajjon a magánéletben melyikök előkelőbb? sérti a feljebbvaló hang, s a megdorgálást vagy büntetést – a mi végre hadjáratban kikerülhetlen – épenséggel nem tűri. Ez viszás helyzeteket szül. Igy valami Okolicsányi nevü urat, helytelen eljárásáért, porkolábhoz kelle küldenem; a kiállott büntetés után, annak rende szerint, eljött jelentkezni. A mint vége volt a hivatalos eljárásnak, Okolicsányi leoldta szuronyát, e szókkal:

– És most Okolicsányi áll szemközt Degrével hogy elégtételt kérjen.

– Jó, küldje el segédeit.

Aztán a százados, mert kötelességét teljesitette, megverekedett a közvitézzel, ki a magáét elhanyagolta.

Takácsy, Ferdinánd-huszár főhadnagy a Jovicsszállás őrségen volt, a hol lősebet kapott. A beteg ágyánál többen összejöttünk. Itt vettük a hirt, hogy reggel támadás lesz Szent-Tamás ellen. Ez felvillanyozott mindnyájunkat. Takácsy zokon vette, hogy nem részesülhet ebben a kirándulásban. A legvigabb hangulat szállta meg az egész társaságot, csak Fiáth főhadnagy maradt komoly. Nem sokára el is búcsuzott érzékenyen, s Takácsynak kezet nyujva, szólt:

– Isten veled, többé nem látjuk egymást. Hazament, rendbe hozta holmijait, egyetmást becsomagolt, czimet irt rá; többekhez levelet intézett, szolgáját megajándékozta, aztán lefeküdt.

Mi kivonultunk a táborba. Éjszakán át századom teljesitette az előőrsi szolgálatot. Hajnalban 3 órakor parancsot kaptam a táborba visszavonulni, nem váltottak fel; bizonyos, hogy ma puskaport fogunk szagolni.

A sereg fel volt állitva menetrendbe. Hosszu gyalogolás után elértünk Turia alá, más rész Sz.-Tamás, a harmadik Földvár ellen indult. Mind a három hely ellen egyszerre történt támadás.

Lenkey huszárjaival büntetésből, mert parancs nélkül jöttek haza, a legveszedelmesb helyre ágyu fedezéshez állittatott. Az első ágyugolyó, mely a sánczok megül kirepült, Fiáthot találta, ki azonnal szörnyet halt.

Sajátságosan borzasztó csata volt; az ágyu- és puskagolyók repültek, az emberek hulltak, s ellenséget sehol se láttunk. Mintha csak kisértetekkel harczolnánk. A gyalogság kimerültség és fáradság ellen panaszkodott; a huszárok unalmasnak találták ezt a csatát.

Ráday Pali mellett egy huszár kivette lábát a kengyelvasból, s ásitozva nyujtózkodott, ebben a pillanatban az ágyugolyó elsodorja a kengyelvasat, mire a huszár elkezd káromkodni, s abba nem hagyta, mig Ráday oda nem szólt:

– Hallgasson már, s inkább adjon hálát istenének, hogy a lába nem volt ott.

– Igen, felelt a huszár, de hova a pokolba tegyem most egész nap a lábamat?

Amott egy ágyugolyó három embernek, a mint sorba állitvák, mindeniknek jobb lábát elszakitá, köztük Faragó őrmesterét, a ki – természetesen – összeesvén, felkiáltott:

– Örülök, legalább nem kell gyalog visszatérnem.

Igy szépen lövöldöztek minket a hű ráczok, a mi ágyuink is derekasan feleltek, de hogy mi és mennyi kárt tettek, azt nem tudhatjuk.

A nevezetesb egyénekből elestek: Szemere őrnagy, báró Orczy István, pestmegyei nemzetőr, Fiáth huszár főhadnagy.

A hosszu menet, végtelen fel-le, előre-hátravonulás, étlenség és szomjuság egészen elcsigázott, annyira, hogy mikor visszatérésre vezényeltek, minden hajamszála felállt, s jéghideg futott végig a hátamon arra a gondolatra, megint megtenni azt az irtózatos utat.

Mondhatom, nem éreztem már lábaimat, inogtak előre-hátra, mint az órainga, s csakis ösztönszerüleg haladtam; azért nem roskadtam le, mert a sorban egymást támogattuk.

Éjjeli 10 óra után érkeztünk Ó-Becse alá a táborba. Reggel 3 órától esti 10 óráig talpon, több mértföldnyi menetet tenni, nehány óráig tűzben állni, egész idő alatt étlen és szomjan maradni, erőnket utolsó cseppig kimeritette.

Alig birtam legényemnek annyit mondani: »Siess Ó-Becsére, hozz ennivalót, mert éhen halok.« Ezzel a nyirkos földre terültem, s az eszmélet elhagyott. Mély álmomból legényem ébresztett fel, ki hideg sültet, sajtot s egy üveg bort hozott. Falatot sem birtam enni, de az üveg bort egyszerre kiittam, s azonnal folytattam az alvást.

Mikor bevonultunk ismét Ó-Becsére, határtalan volt örömöm, hogy most fedél alatt jól kipihenhetem magamat. Csalódtam, Vorinyetzky herczeg érkezett meg uj vadász-zászlóaljával, hát ismerkedési lakomára kellett menni, s ez szokás szerint reggelig tartott.

Ezen zászlóalj mindjárt az első csatákban nagyon kitüntette magát.

Báró Baldacci Földváryval folyton tartó viszálykodás miatt megvált zászlóaljunktól.

Több heti időzés után Ó-Becséről Becskerekre helyeztettünk át. A hangulat csapatunknál egészen megváltozott. Földváry iránt a bizalmatlankodás és ellenszenv – különösen az első század részéről – nem egyszer, hangosan nyilatkozott, mire Földváry is kedvét veszitvén, Ó-Becsére ment és leköszönt.

Zsigmondfalvára mentünk, midőn a főparancsnokság által a zászlóalj vezetése rám ruháztatott. Ennél kellemetlenebb meglepetés itt alig érhetett. Nem éreztem magamban elegendő képességet e tisztnek megfelelni, másrészt beláttam, mennyi kellemetlenséggel kellend megküzdenem, mert legközelebbi barátaimat kivéve, a többi századok támogatására nemcsak nem számithatok, de ahol csak lehet, nehézségeket fognak utamba görditeni, pedig ezen állomás igényelt legtöbb éberséget, ez volt leginkább nyugtalanitásoknak kitéve. De sorsomban meg kelle nyugodnom. Hányszor kaptuk a hirt, hogy itt, vagy ott fognak betörni a ráczok, s az előőrsöket a jelölt irányba kiállitva, fél éjszakákat s néha egész napokat a zászlóalj künn töltött. És ha még ugy meg voltam is győződve, hogy hazugság a nyert értesités, intézkednem akként kellett, mintha szentül hinném, mert mégis megtörténhetett volna, s a mulasztásért a felelősség engem ér. Jó lélekkel mondhatom, hogy itt időzésünk alatt egy éjszakát sem aludtam, s kevés pihenési óráim csak nappal voltak.

Végső állomás lévén az ellenséges ráczokkal szemben, éjnek idején soha se mulasztottam el az előőrsöket megvizsgálni. Ép ilyen járatban valék, s egy előőrsi helyet üresen találtam. A tiszti őrhelyre siettem, okáért tudakozódni. Azonnal kisült, hogy azon helyre Jordán József pesti ügyvéd volt állitva, kit nem messze, a földön fekve, mély álomban találtunk.

A helyzet komolyságához képest, katonai szigorral léptem fel ellene. Jordán aljas káromkodás közt fegyvert ragadott rám. Elfogattam s fegyver közt bekisértettem, azon szándékkal, hogy jelentés kiséretében átszolgáltatom a főhadiszálláshoz.

Ennek következtében, leginkább az első század, nekem meglehetősen felmondta az engedelmességet.

Szerencsémre Vorinyetzky herczeg vadász-zászlóaljával jött minket felváltani, s mi rendeletet kaptunk előfogatokon azonnal Pestre sietni.

Jordánt külön kocsin fegyver közt kisértettem azon szándékkal, hogy az utban eső legelső parancsnokságnál fogságban hagyom.

Kikindán, megérkeztünk után, azonnal siettem Nagy Sándor helyi parancsnokhoz, bejelentettem az átvonuló zászlóaljat s egyuttal a fogva levő Jordán átvételére fölkértem, hogy itt haditörvényszék elé állittassék.

– Annyi bajom van itt a helybeli ráczokkal, hogy igazán nagy szivességet teszesz nekem, mond Nagy Sándor, ha foglyodat tovább szállittatod. Érje utol másutt érdemlett büntetése. Ebben a ráczfészekben csak mende-mondára adna okot.

Szegedig elvittem a zászlóaljat, de annyi keserűséget nyeltem, hogy itt napiparancsban a vezényletet átadtam Burián Jánosnak, az őrizet alatt levő Jordánnal együtt, csináljon vele, a mit akar.

Czegléden Kossuth Lajos várt a zászlóaljra. Megköszönte az önkénytes szolgálatot, s felszólitotta egy lelkes beszédben, hogy alakuljon át rendes honvédzászlóaljjá. A tisztek megmaradnak mostani minőségökben.

Őszintén örvendettem, hogy Szegeden visszaléptem a parancsnokságtól, s ezzel a zászlóaljtól is elváltam, Kossuth felszólitása után ezt már nem tehettem volna, pedig, eltekintve attól, hogy ezen csapatnál kedvemet vesztettem, nem éreztem magamat képesitve arra, hogy századot vezessek, önkénytes vagy nemzetőr csapatnál megjárta, de rendes honvédségnél ehez még sokat kellett volna tanulnom, és más részről meg inkább ohajtottam a lovassághoz.

Elbucsuztam eddigi fegyvertársaimtól, s Ráday Gida gróf, meg Csernyus Bandi társaságában feljöttem Pestre.

Pesten roppant izgalom volt; csapatok jöttek-mentek folytonosan, több képviselőt már honvéd egyenruhában találtam, mint Balogh Jánost, Zákó Istvánt, Bogdanovich Vilit. Roppant leolvadt azoknak a száma, kik azt hitték, hogy még tollal és szónoklattal meg lehet menteni a hazát.

A bécsi hatalom már eldobta az álarczot, Magyarország leigázását elhatározta. Jellasich bárónak kiadatott a jelszó, s az seregével hazánkba betört. Erdélyben a magyarok kiirtására megadatott az engedély, s e nemes czélra a szászok és oláhok közt létrejött a testvéries egyetértés. Bécsben Magyarország miniszterévé valami Récseyt neveztek ki, s ennek ellenjegyzése mellett kelt a magyar országgyülést eloszlató parancs. A végrehajtással, mint királyi biztos, gróf Lamberg lőn megbizva. Lejövetelét megelőzte a hir.

A képviselőház legnagyobb izgatottság közt tartotta ülését, a hid el volt lepve néppel, midőn Lamberg Budáról átkocsizott, hogy mint kir. biztos, legfelsőbb rendelettel az országgyülést szétoszlassa. A hid közepén kocsiját feltartóztatták, s midőn ő egész diszben öltözve, abból kiugrott, több csapás és szúrás következtében halva rogyott össze.

Ebben az ifjuságnak semmi része sem volt.

Nehéz megmondani, hogy ezen népitélet minő hatást idézett elő a pestieknél? az alsóbb osztály tombolt és ujongott; sokan megdöbbentek, másokra meg kínos benyomást tőn. Annyi azonban bizonyos, hogy e gyászos tény után alig kételkedett valaki azon, hogy a koczka az osztrák hatalom s Magyarország közt el van vetve.

Az idegrázó események koronkint megujultak. Egyik nap Bem tábornokra lőtt valami állitólagos lengyel, máskor Görgey falragaszai okoztak nagy csoportosulást, s nem hiszem, hogy valaki közönynyel olvasta volna: Igy bünhödik a hazaáruló! Tudósitás volt, hogy gr. Zichy Eugen kötél által kivégeztetett.

Jellasich pedig elébbre s elébbre vonult a főváros felé.

Nők és férfiak búcsujáratkint vonultak Tétény felé, közben fényes fogatokat is lehetett látni. Mind közmunkára siettek, hogy a főváros védelmére árkot hányjanak. A fényes fogatokból diszes delnők szálltak ki, Jaquemar keztyűs kezeikkel földet hordani. Mennyivel több szolgálatot tettek volna, ha magok helyett a bakon henyélő tenyeres-talpas kocsisokat s inasokat küldik. Na, de tüntetésnek ez igy jó volt.

Nagy harczot víttam lelkiismeretemmel; barátaim s ismerőim legtöbbjei már fegyveres kézzel szolgáltak, s én itt a tollat forgassam?… nem, ha addig élek sem! Megirtam, s beadtam lemondásomat, azután a választ be sem várva, a Móga táborába mentem, hol mint huszár önkénytes közember kezdtem szolgálni.

Marton-Vásárhelynél megpillantott Móga, oda küldi hozzám Nemegyey törzskar kapitányt, s magához hivat.

Oda lovagoltam.

Móga mellett volt Teleki tábornok, még nehány törzstiszt, Bónis Samu, gr. Andrássy Aladár s többen.

Tisztelegtem.

Móga tábornok kezet nyujtott e szókkal: »Mi régi ismerősök vagyunk. Maradjon mellettem, mint nyargoncz.«

A sereg csatarendben volt felállitva. Ott láttam először a hős Guyon Richárdot bátor önkényteseivel, kik közt számtalan pesti barátaim s ismerőseim tüntek fel. E csapat később nagy hirre vergődött zászlóaljjá lőn, s halhatatlanná tette magát Branyicskónál.

Jellasich seregével felénk nyomult. Megvallom, elszorult szivem, mikor azt a sokaságot a magaslatról leereszkedni láttam; ellepték az egész oldalt, mint a hangyák.

Jellasich állást foglalt, Móga nem támadott.

Egyszerre megdördül Jellasich ágyuja, s a golyó a huszárok közé csap, Móga oda tekint, jól kifent bajuszát jobbra-balra felrángatja, s félhangon maga elé morogja: »gaz!« A második golyó megint a huszárok közt pusztitott, Móga ekkor már hangosabban mondta: »lázadó!« s most ő is elrendelte a tüzelést. Ágyuink becsületesen feleltek.

Sokáig folyt a tüzelés, mig végre a horvát részről éktelen orditozás közt rohamra indultak a szerezsánok.

Jung tüzérparancsnok most maga irányozta az ágyukat, s hatot egymásután letüzeltetett a közeledő szerezsánok közé. Iszonyu pusztitást tehetett, mert láttuk őket összekavarodni, s a veres köpenyek csak ugy röpkedtek fel a légbe.

A csata e napon eldöntetlen maradt, s másnapra készültünk elhatározó ütközetre.

A városba lovagoltunk. Bónis Samuval beszélgettem, amint a kocsikhoz értünk, melyen a sebesülteket szállitották. Egyik kocsin fiatal honvéd jajgatott, mellette ellőtt lábú huszár feküdt, ki társát egyben vigasztalta.

– Maradjunk mellettök, mond Bónis, ennek a huszárnak a sorsa érdekel. Aztán ő vette át a huszár szerepét, s egyszerü, de lélekemelő szavakban szólt, ugy, hogy még a huszár is ugyancsak rámeresztette szemeit.

A városba érkezvén, elkisértük a szerencsétleneket a rögtönzött kórházba, hol azonnal a huszár láb levevéséhez láttak. A huszár szivart kért, Bónis azonnal még meg is gyujtotta s ugy szolgált vele neki. A huszár szivarozva állta ki a műtétet, mikor vége volt, felült, egy pohár vizet kért, megitta s abban a pillanatban halva vágta magát hanyat. A szivar még füstölgött ujjai közt.

Azon este a táborban nagy szerencsétlenség történt. Az első honvéd zászlóalj kémszemlére kiküldetett, s mig odajárt, az előőrséget felváltotta a »Prinz Preusen« zászlóalj, de még a gyakorlati hadviselésben járatlan sereg, elfeledte értesiteni a volt őrség a következőt, hogy egy zászlóalj künn van szemlén. Az első zászlóalj visszatért, a »Prinz Preusen«-ok a homályban azt hitték az ellenség jő, s sortűzzel fogadták. Több honvéd megsebesült. »Köztünk van az ellenség! kiabálták a honvédek. Árulás! a sorkatonaság lövöldöz ránk.« Ez villámsebességgel terjedt el az egész táborban. A zavar általános lőn; hiában erősitették a honvédségnek, hogy irtóztató tévedés volt, majd kideriti a vizsgálat, magok a tisztek is csak levertséggel vettek tudomást ezen kibeszédről, de biz a legénységgel elhitetni egy sem erőködött.

Látszik, hogy Jellasichnak itt nem volt kéme, mert ha ő erről a helyzetről értesül, okvetlen ránk támad, s nem egy dandár, de egy ezred elég lett volna, hogy egész táborunkat felbomlaszsza, oly nagy volt a bizalmatlanság, zavar és elkeseredés.

Ellenkezője történt annak, a mitől félni lehetett.

Ha véletlen valaha szerencsét hozott hadakozó félnek, ugy ezuttal mi beszélhettünk arról. Az ellenség a helyett, hogy rajtunk ütött volna, megbeszélőket küldött, s három napi fegyvernyugvást kért. Soha jobbkor! Vezéreink titkolva bár, de örömmel fogadták az ajánlatot. Pesten még képviselői körökben is rosz néven vették a beleegyezést, sőt akadtak olyanok is, kik Mógát ezért gyanusitgatták. Na, csak lettek volna itt azok az urak, látni a véghetlen zavart és elhangoltságot, máskép itélnének.

A fegyverszünet idejét mind a két vezér a maga hasznára iparkodott forditani; Móga a megingatott bizalmat helyreállitani, a félreértést kideriteni, s a felbomlott rendet ismét jó kerékvágásba hozni tartotta feladatának, s ezt szerencsésen meg is oldotta. Jellasich pedig a férfi szót, katonai becsületet, s minden előőrseit áldozatkint cserben hagyva, seregével megszökött.

A fegyverszünet leteltével keressük az ellenséget, mely oly nagy hűhóval tört az országba, de csak előőrseit és hült helyét találtuk. Azonnal felkerekedett táborunk, s kettős menetben indultunk a szökevény sereg után. Győrnél már annyira nyomában voltunk, hogy tábortüzeinek üszkei még füstölögtek, mikor odaértünk, de az erőltetett menetekben seregünk annyira kimerült, hogy minden harczias kedv s lelkesedés mellett sem birt tovább menni.

Győrött tehát megpihentünk; a jó ellátás s egy kis bor uj erőt adott a további üldözéshez.

Itt kaptuk a hirt, hogy Bécsben Latour hadügyminisztert az utczai lámpára akasztották.

»Csak a hadügyminisztert? mondák katonáink, több is elfért volna ott. Na, de inkább valami, mint semmi.«

Mosonynál előcsapataink elérték Jellasich utócsapatait. Meg is ütköztek. De ők pihentek, mi fáradtak voltunk, ők könnyen futottak tovább, mig a mi seregünk kimerültségből leroskadozott.

E helyet azért emlitem föl, mert itt láttam, a mit az életben aligha fogok látni; sok régi és harczedzett katona volt itt, de azt mindenik bevallotta, hogy ilyet soh’sem látott. Móga, a mint meghallotta, egész karával kilovagolt meggyőződni, ha nem nagyitott-e a hir? és valóban ugy találtuk: ott feküdt egy elesett vértes, a sisakja ketté volt hasitva, a feje végig, s majdnem két ujjnyi mélységre bevágva a vért; látszott, hogy ez az óriási vágás egy csapásra esett. Minő kar, minő erő s minő kard lehetett az!

Óvárott Albrecht főherczeg hivatlan vendégei voltunk; a főhadiszállás az urasági épületben helyezkedvén el, az igazgató kinyilatkoztatta, hogy az ellátásra nézve semmiféle utasitásai sincsenek, következőleg kénytelen mindent megtagadni. A kormánybiztos azon fenyegetődzésére: akkor majd egy szakasz fegyverest rendelek ide, s kényszeriteni fogom, egész készséggel felelte: Erőszak ellen nincs védelmem. Megnyitotta nem csak a termeket, de a pinczét is, felszolgálván a legkitünőbb borokat, s bőviben a felséges szivarokat, ugy hogy ezekből némelyikünk még utravalóval is ellátta magát. Semmi panaszunk ellene, Albrecht főherczegnél herczegi ellátásban részesültünk.

Niklasdorfra este érkeztünk, éhen és szomjan. A főhadiszállás a paplakban volt, hol vendégszeretőn fogadtak. Minő érzés volt azt a szép teritett asztalt látni; ott csoportosultak azok a karcsu üvegek, s ragyogtak a kristály poharak… Végre asztalhoz ültünk s kezdték az étket felhordani. A világ legkellemesb illata tölté el a termet. Alig vártam, hogy a tál hozzám kerüljön.

Berohan Nemiró segédtiszt, s jelenti, hogy az erdő felől erős tüzelés hallatszik.

– Küldjön ki valakit szemlére; parancsolá Móga.

Nemiró végigtekint az asztalon, szeme rajtam megakadt, s kimondja a rettentő itéletet:

– Degré! végy magadhoz egy szakasz huszárt s nézz körül az erdőben.

– Ez nem türt ellenmondást, se pedig késlekedést. Felhajtottam egy pohár bort, bucsupillantást vetettem a párolgó tálra s nehéz szivvel indultam.

Tomejkovich, egy jóravaló derék horvát fiu jött elémbe. Elmondtam neki nagy bajomat, hogy mily éhen vagyok, s a teritett asztal mellől szemlére zavarnak.

– Se baj, vigasztalt jószivüleg, van szalonnám, kenyerem, a kulacs is kiadja még, majd elkisérlek, s utközben lóháton megestelizünk.

Szolgálati lóra ültem, s egy szakasz Miklós-huszárral megindultam.

Az erdő felől csakugyan puskaropogást hallottunk.

A falatozást elvégezvén, miután mindenik kiszivta pipáját, ügetést vezényeltem. Most már nemcsak hallottuk, de láttuk is a tüzelést. A sötétben meg-megvillanó lövésekből jól ki lehetett venni, merre történik a tüzelés? mi ép szembe mentünk. Oldalt akartam kerülni. A nagy bajuszu tizedes, kitanult vén huszár, odaugrat mellém e szókkal: Hadnagy ur! közelebb érjük igy egyenesen.

– A lövésekkel szemben?

– Nem talál ez ebben a sötétben.

Megadtam magam, nehogy bátorság hiányt áruljak el a legénység előtt. Tehát egyenesen előre!

– Ez az átkozott ficzkó, mond francziául Tomejkovich, ki akart fogni rajtad.

– Vagy legalább is zavarba hozni.

Az a tulajdonságuk megvolt a vén huszároknak, ha fiatal s azelőtt nem szolgált tisztek alá kerültek, azokat próbára tenni, azokon kifogni első dolguknak tekintsék. Ha sikerült, vége volt a fegyelemnek s a tiszt valóságos áldozata lőn a legénységnek; ha pedig első pillanattól fogva elég erélyt, bátorságot és szigort birt kifejteni, ugy megnyerte azt a vén katonát, hogy elment vele nemcsak a legnagyobb tűzbe, de kész volt érte magát fel is áldozni. Megtörtént, hogy egyik huszárezredhez máshonnan hoztak egy fiatal kapitányt. A század fel volt állitva, a kapitány arcz elé lovagol s vezényli: »Kardot ránts!« egyetlen kéz sem mozdul. A kapitány végigvágtat a század előtt, megáll a közepén s ujra vezényli: »Kardot ránts!« A helyett azonban, hogy engedelmeskedtek volna, kiugrat egy altiszt, a kapitány előtt megállt s hetykén odakiált:

– Láthatja az ur, senki sem engedelmeskedik, nekünk nem kell.

– Bujtogató! rivalt rá a kapitány, s kardjával olyat vágott a fejére, hogy az lováról lefordult. Most harmadszor kiáltá el a vezényszót, véres karddal a kezében. Ez vagy hatott, vagy tetszett a huszároknak, elég az hozzá, e pillanattól fogva megtartották a fegyelmet, s később szeretettel ragaszkodtak erélyes és bátor fiatal kapitányukhoz.

Én tehát vittem embereimet egyenes irányban.

A tizedes megint mellettem termett azon nézettel: Tán mégis jobb lenne oldalt megközeliteni a tüzelőket.

– Egyenes irányban fogunk menni, feleltem határozottan, s ha bizonyosan tudom is, hogy egy golyó leterit, ettől nem tágitok; mert átláttam a vén huszár ravaszságát.

Egyszerre két alakot pillantottunk meg, kik előlünk oldalt menekülnek. Utánok ugrasztottunk, s midőn elértük, azok a fegyvert magoktól eldobták.

– Kik vagytok?

Németül feleltek, szörnyü remegő hangon: Soproni nemzetőrök.

– Mit kerestek itt?

– A faluba akarunk menni.

– Honnan jöttök?

– Onnan az erdőből.

– A hol tüzelnek?

– Igen.

– Kik lövöldöznek?

– A soproni nemzetőrök.

– Kire?

– Egy házra.

Vágtatva hamar odaértünk. Csakugyan a soproni nemzetőrök voltak, kik egy üres erdészlakra lövöldöztek. Hogy üres volt, arról meggyőződtem, mert feltörtük a házat, melyet eddig csak lőtávolságra mertek megközeliteni.

Visszatérve, megtettem jelentésemet, s aztán jót aludtam.

Innen Párndorfra mentünk, s igy Ausztria határához jutottunk, a nélkül, hogy Jellasichot utolértük volna.

Itt hosszu pihenőnk volt, ugy hogy kirándulásokra is ráért az ember. Engem például Csányi László üzenettel küldött Szombathelyre Batthyányi Lajos grófhoz és Ivánka Imréhez. Káldor őrnagy Pestre rándult mindenféle megbizatással, de a képviselő honvédek is elnézegettek az országgyülésre.

Folyt a sok haditanács és értekezlet; jöttek fel képviselők s beavatkoztak a hadi dolgokba; törvényczikkekkel akartak háborut folytatni s fejtegették, hogy Ausztria határát átlépni nem szabad. A mit ma a haditanács határozott, azt holnap megsemmisitette a képviselői befolyás, a mit meg Pesten végeztek, azt elvetette a tábornoki kar.

Szegény Csányi László azt sem tudta: hová legyen boszuságában, s hol a katonát, hol meg az országgyülést szidta.

Tökéletesen olyan eljárás volt, mint a nagysarlói csata után; ha akkor a szétvert ellenséget tovább üldözik, soha többé magát össze nem birja szedni. De nem, nekünk Budavára kellett, lehozták ide az egész erőt, s az ellenséget hagyták ujra szervezkedni, erősödni, hogy a betörendő muszka mindenesetre találjon itt egy tekintélyes osztrák sereget.

Hát itt is, ha átlépjük az osztrák határt, Bruck alatt megtaláljuk Jellasichot, el is bántunk volna vele, de meg kellett várni, a mig Windischgrätz herczeg felszabaditja Bécset, egyesül Jellasich báróval, akkor aztán ideje, hogy a magyar sereg támadjon.

Jó volt-e ez igy, vagy nem? mások feladata megitélni. Én nem irok hadjárati történelmet, nem itélek strategiai előnyök vagy hibák fölött, nem irok a hadjáratban résztvett nagy emberekről jellemrajzokat, mindezekhez több hadászati ismeret, adatok gyüjteménye s a döntő körökben folytatott cselszövények tudomása szükséges. Én, mint könyvem elején megmondtam, nem irok naplót, sem emlékiratot, legkevésbbé pedig történelmet. Egyszerüen visszaemlékezéseket irok, a politikából, társas-életből, hadjáratból, sat. Nem akar ez még csak tanulmány sem lenni; mindössze a kor ismertetése, egyik-másik körben az uralkodó szellem megemlitése, s ugy a hadjáratból, mint annak előtte és utáni időkből kisebb események fölemlitése.

A ki ennél többet vár, tegye le könyvemet s vegye elő Klapka, Görgey, Dembinszky, Horváth Mihály s legujabban Gellich Richárd tudományos és szakértő műveit.

Párndorfon volt tarkaság, mozgalom és zaj elég. Egyre érkeztek csapatok, majd a gömöri vagy más önkénytesek, majd pedig nemzetőrök.

Estelinél ültünk, Móga segéde azzal lép be, hogy egy huszár-altiszt jelentkezik.

– Hadd jőjjön!

Porosan, esőverte s napsütötte ruhában, melynek zsinórzata itt-ott lefeslett, beállit Balla káplár e szókkal:

– Jelentem alásan, berukkoltam Pardubitzból 28 emberrel s két vezeték-lóval.

– Hogy történt? kérdé Teleki.

– Jelentem alásan, jön az egész ezred, Sréter László kapitány ur vezetése alatt, Virágh Benedek és Dessewffy Dénes tiszt urak hozzájárulásával. Nekünk nem volt türelmünk azt bevárni, mert hát ki is tudódhatott volna a dolog s akkor ott rekedthettünk volna.

– Hát egészen a saját fejükből jöttek.

– És a magunk költségén.

– Az honnan telt?

– Eladtam az órámat, aztán meg akadtak jóemberek.

– Nem találtak akadályra sehol?

– Dehogy nem. Egy hidon kellett átjönnünk, a faluban félreverték a harangokat, s a kevés katonaság, a mi ott volt, a népfelkeléssel elállta az utunkat. Én kardot a szájba, pisztolyokat a két kézbe, a hidra rohamot vezényeltem. Erősen tüzeltek ránk, ott vesztettük el a két embert, de a lovaikkal beszámolunk.

– Hát a rohamnál hogyan kormányozták lovaikat?

– Jelentem alásan, senklivel.

Ballát s Nádor huszártársait néhány tiszt megvendégelte.

Bécsből küldöttek jöttek elmondani, meddig képesek még tartani magokat. Körülbelül hogy mikor szándékoznak kirohanást tenni, s akkor a szent István tornyáról jeladáskép röppentyüket fognak bocsátani, s ebben az alkalmas pillanatban támadjon a magyar sereg.

Darab idő óta egy szép nő is gyakran fordult meg a főhadiszálláson. Mindnyájan kémnek tartottuk. De Nemeshegyi Náczi felismerte, hisz ez »Candida«, a kivégzett Zichy grófnak kedves barátnéja. Mit keres itt? kiben reményli feltalálni vigasztalóját?… Zichy grófnál elfogatásakor sok drágaság és ékszer volt, azt hiszem azt, vagy ebből egy részt szeretett volna a maga részére visszaszerezni. Aligha nem lett volna jobb, ha ő kapja, legalább az országban marad s nem vándorol ki Amerikába. Bizony furcsa állapot, mikor az, ki a vagyonbiztonság fő őre, oly kincset, mely őrizetére bizatott, ugy eltesz, hogy neki és családjának egész jövőjét biztositja. Ez az egyetlen szégyenfoltja a magyar forradalomnak. Gazdag és szegény, ur és szolga, mindenik csak áldozott; vagyont, vért és életet, csak ez az egy nem gondolt se nemzeti becsülettel, se szabadsággal, ő csak zsebre dolgozott, még pedig Sobri módjára. Pedig tanulhatott volna arany becsüle tességet az összes kor mány tagjaitól, élén az ország kormányzójával, ki millió és milliók fölött rendelkezett s elhagyta az országot oly szegényen, hogy maig is napi munkával keresi kenyerét; Mészáros Lázár gyermekek tanitásával tengette napról-napra életét; Horváth Mihály tollával szerezte meg napi kenyerét; Szemere Bertalan kereskedést üzött; Vukovics Sebő, ki itthon vagyonos ur volt, ugy élt künn, mint valami szegény tanuló; gróf Batthyányi Kázmér a dynasta szegényül halt meg negyedik emeleti szobájában. Duschek, ki milliókat szolgáltatott ki arany és ezüstben, nélkülözések közt hunyt el. De ő, ki itthon aligha birt valamivel, uj hazájába vagyont is vitt magával. Szerencse, hogy mindezeket tudja az egész világ, s egynek erkölcstelen tette nem borithat még csak árnyékot sem azon fényes nevekre.

E nevekre büszke az ország, s a történelem legdíszesb lapjaira irvák fel. Miként csempészhette közelökbe magát egy Makov, egy Perfiliev? sőt még ezeknél is aljasabb, mert ezeknek volt elég bátorságuk a megérdemelt büntetést magukon végrehajtani, mig ő, a hirhedt rendőrfőnök, a hűtlen cselédek utját követte.

Candida asszonyság hiába fordult e táborhoz, itt katonák voltak s nem szerencsevadászok. Az elkobzott s nagyértékü ékszereket, egy aranytű hiánya nélkül, átszolgáltatták a kormánynak. Hadvezéreinket erkölcs, önzetlenség s tisztakezüség jellemezte. Például hozom fel csak a szolnoki csatát, hol a győzelmes Damjanics a zagyvába szoritott s mindenfelé menekülő ellenségtől a pénztárt is elfogta. Egy vagyont tartalmazott, nem csak készpénzben, de arany és ékkövekben is. Bátran hadizsákmánynak tekinthette volna, de midőn meghallotta, hogy a tisztek vagyonkája s értékesb tárgyai is itt vannak letéve, minden habozás, vagy egyetlen fillér visszatartása nélkül az egészet átküldte az ellenséges táborba.

A hosszas tanácskozás s megbeszélés eredménye az lőn, hogy be kell vonulni osztrák földre.

Gróf Andrássy Aladár és én két szakasz huszárral mentünk szállást csinálni Bruckba. A Lajta hidjához érve, előőrseink feltartóztattak. Azonnal jelentés ment az előcsapat parancsnokához, ki személyesen lovagolt hozzánk.

Ekkor láttam először Görgey Arthurt, mert ő volt a parancsnok. Egyszerü nemzetőri ruhában, viaszkosvászon csákója szemébe volt nyomva, szemei az üvegen át is szúrtak. Ridegen s kurtán beszélt. Sokáig élénken foglalkoztatott a benyomás, melyet ezen nevezetes embernek alakja, tekintete rám tőn. Nem mondhatom kellemesnek, de visszataszitónak sem. Ugy voltam vele, mint a ki nem fél ugyan a kisértettől, de mégis megdobban a szive, mikor szemközt áll vele.

Elmondtuk neki küldetésünk okát.

Ő jóváhagyólag intett fejével, s az előőrsökön átbocsátott.

Bruckban lépést vonultunk keresztül a kapun, azután gróf Andrássy vágtatást vezényelt. A lovak lábai a kövezeten ugy szórták a szikrákat, mintha e talaj kovácsműhely volna. A lárma eltöltötte a várost s minden ablak megnyilt s kiváncsiakkal telt meg. Kendőlobogtatással üdvözölték a huszárokat. A nagy térre vágtattunk s a czukrász előtt történt a megállapodás.

Mi bementünk reggelizni. A legénységnek Andrássy néhány üveg pálinkát küldött ki.

A polgármester be sem várta, hogy a városházán fölkeressék, ő jött néhányad magával a czukrászhoz. Igen előzékeny volt, barátságosan üdvözölt, s megindultunk a beszállásolást elintézni. A kastély maga elegendő volt nemcsak a főhadiszállásra, de még azonfelül is jutott hely más tiszteknek. Istálló 60 lóra. Tovább nem mentünk. Még a tábor helyiségét kellett megtekinteni, aztán a fogadóba igen jó ebédre hivtak meg. A legénységet is megvendégelték.

Mikor visszaindultunk, sok ablakba szőnyeget teritettek, sőt néhány nemzeti zászlócskát is tüztek ki. Kérdeztük, miként jutottak ezekhez? mondták: igen sok van készletben, mert az óhajtva várt magyar sereg bevonulását kissé ünnepélyessé szeretné tenni a lakosság.

Másnap az egész hadsereg átlépte a Lajtát, s Bruckon keresztül a táborba vonult.

Az ilyet nem lehet szinleni, meglehet az ujdonság ingere, a szokatlan iránti érdeklődés volt, de annyi bizonyos, hogy a bruckiak lelkesedéssel üdvözölték seregünket, s a kivel csak beszéltünk, ócsárolta Jellasichot s a megvetés undorával szólt a szerezsánokról s a többi kapzsi csőcselékről.

Este fölverték az egész tábort; olyan zavar támadt, senki sem tudta hová indulunk? vajjon oly közel volna Jellasich, hogy még az éjjel megtámadhatnók? e gondolat kedvet öntött mindenkibe. Az elindulás megkezdődött. Ki irja le az álmélkodást, a boszuságot, midőn láttuk, hogy visszavezetnek Párndorf felé. Egész éjjel vert az őszi eső.

Csakugyan Párndorfra kerültünk vissza, hogy miért? azt persze mi apró szentek soha sem tudhattuk meg. De azt láttuk, hogy kedvetlenséget, sőt fegyelmetlenséget szült a táborban; a székelyek kezdték az engedelmességet felmondani, s mert a mindenféle bölcselkedések hozzájok is elszivárogtak, határozottan kijelentették, hogy ők többé az ország határain tul nem lépnek, mert ők csakis az országot védeni s az ország határai közt harczolni kötelesek. Néhányat főbelőttek közülök, aztán a rend és fegyelem helyre volt állitva.

Pest és Párndorf közt egymást érték a sürgönyváltások.

Többen néhány huszár kiséretében jó messze lovagoltunk kémszemlére. Három vértes bukkant fel előttünk, kik meglátva minket, elvágtattak. Iván káplár utánok iramodott. A vértesek közül a jobb lovu elhagyogatta a másikát, ugy hogy Iván mindeniket külön érte el, s egyenkint leszállitva lováról, elszedve fegyvereiket, mint foglyokat hajtotta vissza. Bónis Samu, ki egy dombról nézte a jelenetet, annyira el lőn ragadtatva, hogy száz pengőt ajándékozott Ivánnak. Néhány nap mulva Bónis a táborban járkál, s látja, mint csoportosul a legénység a markotányosnő körül, odanézett. Iván ép akkor mondja: Fiuk! fizessetek nekem is egy kis pálinkát. Szivesen. Bónis egész felháborodva szólt: Biz annak ne fizessetek, van pénze elég, harmadnapja kapott tőlem száz forintot. Egy huszár féllválról odatekint Bónisra s egész önérzetesen válaszol: Dejszen, uram, nincs abból már egy fillér se, mert Iván káplár gavallér. E néven Iván káplár ismerte az egész tábor ezt a rettenthetlen huszárt, ki előtt nem volt veszély, nem volt legyőzhetlen ellenség. Oda se nézett a hat fontosoknak, a puskatüzelést meg épenséggel játéknak tartotta. Kálvinista volt, a ki azt mondja: mindenütt megüthet az istennyila, de én még az istennyilától sem félek.

A svechati ütközet után egy tiszt valami sürgős küldetéssel Pestre utazott; kisérője Iván káplár volt. Midőn Pozsonyban gőzhajóra ültek, Iván megrázogatta fejét; még soha sem utazott vizen. Mikor elkezdett a kazán zúgni, a kerekek dörömbölni s a hajó a Duna közepére uszott, Iván káplár a szó teljes értelmében rosszul érezte magát, s a malmok körül embereket ladikázni látván, felsóhajtott: »Istenem, hogy bizhatja az életét arra a hitvány teknyőre?« És ez a rettenthetlen ember, a ki annyiszor oly bátran nézett szembe a halállal, a ki mázsaszámra látta maga körül hullni az ágyugolyókat, az félve nézett a Duna hullámaira.

Párndorfnál a tábor még folyton vesztegelt, a tanácskozások egyre folytak.

A jó bécsiek adták a jelt, a szent István tornyából ereszgették fölfelé a röppentyüket,… ki is rontottak,… de nem mozdultunk mi. Annál inkább mozdult Windischgrätz, annyira, hogy Bécset bevette s Jellasich báróval egyesült.

Ezalatt Kossuth Lajos Párndorfra érkezett.

Megifjodom, ha visszagondolok a hatásra. A hir villámgyorsan bejárta a tábort, mire a lelkesedés az egeket verte. E három szó: Itt van Kossuth egy nagy kötet hazafias verset, elragadó szónoklatot, s buzditó történelmet foglalt magában. Petőfi verseit szavalták, nagy emberek mondásait idézték, s második Rákóczy Ferencz emlékére koczintottak. Mozgalom és élénkség vonult végig az egész táboron. E pillanatban még a pokol seregével is megverekedtek volna.

Egy oly jelenet folyt itt le, melyhez foghatót képzelni sem tudtam. Nem láttam, nagyon természetesen, s csak festmények és leirások után ismerem a történet azon mozzanatát, mikor a föllelkesült magyar rendek kardot rántva, kiáltották: Vérünket s életünket Mária Theréziáért! azért mégis biztosan állithatom, hogy ez csak halovány árnyéka azon magasztos, mondhatnám szentesült képnek, melyet ezuttal Párndorf nyujtott.

A huszárezredek felállitva, négyszögöt képeztek; ünnepélyes kifejezés volt arczukon.

Kossuth Lajos köznemzetőr ruhában, fehér tollas kerek kalappal, szürke nagy lovon a négyszög közepére léptet. Meglátszott, az arczokról lehetett leolvasni, hogy a menték alatt azok a bátor szivek hevesebben dobognak. Kossuth az ő sziveket hóditó s idegeket érintő varázs hangján megszólalt.

Elmondta, mik ezentul a tisztek kötelességei, mit vár tőlük a magyar haza és ennek kormánya. A kik ettől idegenkednek, vagy egyáltalán a magyar ügyet szolgálni vonakodnak, huszonnégy óra alatt biztonságban és sértetlenül elhagyhatják a magyar sereget, nem csak, de még utiköltségül a távozóknak egy-egy havi fizetésök azonnal folyóvá tétetik. Azután beszélt azokhoz, a kik maradnak, beszélt a világ legelső katonáihoz. Én nem tudom, minő szótárból szedhette azon lelkesitő szavakat? Megfoghatlan, hogyan és honnan származhattak azok a megragadó eszmék? honnan az erő és hatalom a kifejezésekben? Mintha nem is emberi ajkról hangzottak volna e szavak, mintha nem is halandó fejében fogamzottak volna ez eszmék, oly megrázók, meghatók és magasztosak voltak. Olyan áhitatra inditó volt, mikor azoknak az edzett katonáknak napbarnitotta arczukon végig peregtek a könyük. Végre annyira elragadta őket e beszéd, hogy lovaikról leugrálva, kardot rántották, s térdre esve, kardjaikat a magasba emelve kiáltották: ‚Az istenre esküszünk, e kar és kard a hazáé.‘

Kossuth kalapját levette, delejes kék szemeit éghez emelé, mintha mondani akarná: Ott van, a ki meghallgatja.

Az ilyet nem lehet csinálni, előkésziteni s jelenetezni; nincs oly erő, pénz és hatalom, mely az érzésnek kitörését ennyire hamisitlan s magasztos valódiságában felmutathatná, ezt csak isteni szikra, szellem, Kossuth szelleme idézheti elő.

Ezután néhány osztrák születésü tiszt elhagyta táborunkat.

Párndorfban szünt meg Ivánka Imre honvéd szereplése is, nem, mintha az eltávozási engedély folytán vesztettük volna el, hanem ő, mint parlamentair küldetett Windischgrätzhez, ki őt minden népjog és hadjárati törvény és szokás ellenére, elfogatta, s fogságba kisértette. Ivánkát nagyon sajnáltuk nemcsak mint jópajtást, kitünő huszártisztet, de mert mindnyájan sok reményt kötöttünk jövőjéhez.

Most már komolyan átlépte a magyar sereg az osztrák határt, s Bécs felé vonult, hogy az egyesült Windischgrätz és Jellasich sokkal nagyobb erejét megtámadja.

Az ütközet Schwechátnál történt. Huszárjaink kitünően verekedtek, s ugy az ágyutüzben, mint a rohamoknál nagy veszteséget szenvedtek; maga Lichtenstein herczeg, ki mindég a huszároknál szolgált, könnyes szemekkel sohajtott fel: a szivem vérzik e sok vitéz elhullásán!

Az osztrák túlnyomó ereje, sokkal kedvezőbb állás foglalása, jól szervezett s felszerelt serege ellen, a mi több mint fele gyakorlatlan, s még hiányosan felszerelt seregünkkel csak isten csodája lett volna győzni. De végre megállották a tüzet emberül; a régi zászlóaljak, s az elsőbbi honvédek ki is tüntették magokat, a huszárok bámulatot keltettek; azért az ütközet mégis csak elveszett.

Szegény öreg Mógát még ott letették a fővezérségről. Meglehet, hogy hibázott, s nem jól vezette a csatát, ehez annyira nem értek, hogy megitélhetném, de hogy roszakarat, vagy félrevezetési szándék nem volt benne, azért már a tüzbe merném tenni a kezemet.

Én is megválva az eddig viselt tisztségtől, szomorúan s leverten lovagoltam Pozsony felé. Itt-ott láttam egyeseket vagy kisebb csapatokat szintén azon irányba haladni. Nem álltam szóba senkivel, nem tudakozódtam semmiről, elég volt tudnom annyit, hogy döntő ütközetet vesztettünk. Nem bántam volna, ha a föld megnyilik s elnyel. Oly nehéz volt a szivem tája, ugy szorult a mellem, hogy azt hittem, lefordulok a lóról.

Egyszerre mellettem terem Bónis Samu, s egész kedélyesen mondja:

– Siessünk, Pozsonyban jól estelizve, majd kipihenhetjük magunkat.

– Estelizzék a kinek étvágya van, s pihenje ki magát, a kit fájdalma nyugodni hagy.

– Ej barátom, igen sötéten fogod fel a dolgot. Igaz, hogy elvesztettük az ütközetet, de én mégis erkölcsi győzelmet találok benne.

Kérdőleg tekintettem rá.

– Először is láttuk, embereink megállják a tüzet; másodszor azon sorezredek, melyek ma zászlóink alatt küzdöttek, határozottan a mieink, s utósó emberig itt fognak harczolni; végre Austria ellen tényleg meg van inditva a háboru. Most, ha elég érettek vagyunk a nagy eszmére, s a kevés időt, melyet nyerhetünk, jól fel tudjuk használni, észre sem vesszük, s oly hadseregünk van, mely bátran szemébe nézhet egész Austriának.

– Te is elitéled Mógát?

– Becsületességét nem vonom kétségbe, de gyönge, határozatlan ember; a döntő pillanatban megijedt saját művétől. Forradalmi sereg főparancsnokául nem olyan ember kell, hanem mint Görgey, a ki mer cselekedni, s nem tartja szükségesnek gondolkodni arról, hogy ebben vagy abban az esetben eljárásáért igy meg amugy fedezve legyen. Nem haboz, végrehajtja a mit jónak és szükségesnek lát, nem gondoskodik magára nézve kibuvóról, s tetteiért elvállalja a felelősséget. Lám Móga is, ha nem sokat hadi tanácskozik, nem vált kormány és országgyüléssel annyi üzenetet, ha nem veszteget Párndorfban annyi drága időt, hanem megy tovább, Bécs alatt okvetlen eléri Jellasichot, mert ott el volt zárva előtte az ut, s kénytelen elfogadni az ütközetet, s akkor a schweháti balsiker nem következik be, mert külön-külön aztán Windischgrätz herczeggel is elbántunk volna, főkép Bécs által is segitve.

Egy fővezérnek nem szabad mosni kezeit.

Ilyen tartalmu és szellemű beszélgetés közt éjszaka Pozsonyba érkeztünk.

Bónis Samu okoskodása meggyőzött legalább annyiról, hogy tán még is érdemes élni, s állhat be oly fordulat, midőn hasznunkat vehetik. Kezdtem belátni, hogy még nincsen minden elveszve, s én, ki néhány óra előtt sohajtottam, miért nem talált egy golyó? most örvendtem az életnek s ép azért a felszolgált ételekhez és italokhoz hozzá láttam, mint olyan, ki egész nap nem evett. A nyugalmat azonban nem birtam megtalálni; füleimben folyton ágyuk bömböltek, s szemeim előtt véres vagy élettelen alakok vonultak el.

Másnap lovamat, ha jól emlékszem Motesitzky Mórnak eladtam, s magam hajóra ülve, Pestre leutaztam.

Pesten különbféle változatosságban, igen okos emberektől a Bónis-féle nézeteket hallottam; mi lelkemre csillapitólag hatott, s egy hét mulva már ugy voltam, mintha a schweháti csata csak szükséges rosz lett volna.

Az »Angol királynő« fogadó éttermében nagy társaság ült az asztalnál; képviselők, honvédek, hivatalnokok. Bónis Samu igen szerette a tréfát, s ha valakin kifoghatott, jó napja volt. A társalgás, – mint akkor minden körben és társaságban – a schweháti csata körül forgott. A nagy szót Balogh János vitte. Bónis fölkelt, s láttam, hogy legényének valami parancsot oszt, aztán megint visszaült.

Balogh János csak beszél a csatáról, huszárokról, Prinz Preusenekről, honvédekről, Mógáról és önnönmagáról.

– Ugyan Jancsi, szólt bele Bónis, mit beszélsz már annyit arról a schweháti ütközetről és magadról, hisz ott se voltál.

– Én, én? kiált fel Balogh büszke önérzettel, hány tanut állitsak?

– Itt vagyok mindjárt én, jelentkezett hátulról Bónis legénye.

– Na ugye, rivallt rá Balogh János, te is láttál?

– Hogy ne, mond remegő hangon a szolga, hisz együtt néztük az ütközetet a fischamenti toronyból.

Nagy hahota.

Balogh felugrott, mint egy sebzett oroszlán, villogó szemét arra forditá, a merről a hang jött, de már senkit sem látott, mert a legény jónak látta megugrani.

– Bezáratom azt a gazembert! kiáltott fel indulatosan.

– Biz azt nem záratod, mond nyugodtan Bónis, mert ártatlan.

Balogh szemei karikákat szórtak.

– Ha épen tudni akarod, folytatá nevetve Bónis, én tanitottam rá, s parancsoltam, hogy mondja.

Ezt ujra még nagyobb hahota követte.

Balogh félig nevetve, félig zavarodva leült e szókkal:

– Samu, ez rosz tréfa.

– Hát miért nem engedtél mást is szóhoz jutni el kellett hogy hallgattassalak.

Balogh egész este egy szót sem beszélt többé a schweháti ütközet részleteiről.

A Pillvax-féle kerek asztal, vagyis mint magát nevezte: a közvélemény, megfogyva bár, de még állt. Petőfit visszatartá a családi boldogság, Pálffy nagyon belemerült a martius tizenötödikébe, s mint afféle hangadó lap főszerkesztője, tán tekintélyén alólinak is tartotta most itt csinálni politikát. Egy, ki nem volt ugyan rendes tag, de igen kedves vendég: Szentmiklósi Guszti elesett Schwehátnál. A többi együtt volt, mikor fölkerestem a kedves helyet. Mint mindenütt, itt is a schweháti ütközet, s az azt megelőző viszonyok képezték a társalgást.

Vasváry Palit erősen megtámadták, különösen Sikey Károly, hogy ő volt azon székelyek halálának oka, akiket Párndorfnál főbelőttek, mert ő izgatta, s ő tartott szónoklatokat a mellett, hogy a haza határán túl harczolni nem kötelesek.

Vasváry védekezett, s a többi igazolásai közt mentségére azt is felhozta, hogy ott sem volt, mert mikor ez a lázongás kitört, ő kocsiján aludt.

Sikey Károly, ki igen dadogó volt, azt felelte rá:

– Egy ka.. ka.. kapitánynak a tá.. táborban ko.. ko.. kocsiján aludni, már magában is lázitás.

Egyébiránt, a kik Vasváryt ezzel gyanusitották, igen helytelenül tették, mert ő igaz ugyan, szerette a székelyeket, sokat érintkezett velök, de ezen szomoru tény előidézésében tökéletes ártatlan volt. Igaz, hogy az álhir a táborban is elterjedt, de mi vethette meg alapját? Sokan látták Vasváryt a székelyekkel érintkezni, ismerték szónoki erejét, hallották hirét megnyerő és elragadó beszédeinek, hát mást képzelni sem tudtak, mint hogy Vasváry hatott rájuk s idézte elő köztük a szerencsétlenséget. De ez nem igaz, Csányi László kormánybiztos azonnal vizsgálatot inditott ellene, melyet Vasváry maga kért, mert mikor a hir harapódzni kezdett, Csányi László hivatta Vasváryt, s azt tanácsolta neki: Öcsém! halasztás és késedelem nélkül hagyd el a tábort. Nagy ellened az ingerültség.

– És miért?

– A székelyek miatt.

– Ha távoznám, igazat adnék a rágalomnak. Én maradok és vizsgálatot kérek.

Csányi László az ő nyájas kifejezésével a jószivűség hangján mondá:

– Örvendek édes öcsém, s forrón megszoritotta Vasváry kezét, nagy kő esett le szivemről.

A vizsgálat fényesen igazolta Vasváryt.

Ezeket hallva Sikey, nem tudott mást felelni, mint:

– Csa.. Csányi igen jó ember, de azért ká.. kár azokért a szé.. székelyekért.

Ki hinné, hogy ebből a dadogó kis vézna emberből is igen jó honvéd lett. A legvitézebb, legbátrabb s legvakmerőbb katonának, Földváry Károlynak volt később segéde; azon Földváry Károlynak, ki Váczon azt a győzelmes csatát vítta, hol az ellennek vezére: Götz tábornok is elesett; azon Földváry Károlynak, kiről Kossuth Lajos mondta: azt a Földváryt nem győzi az állam lóval, minden csatában kettőt-hármat kilőnek alóla.

Pest egy nagy táborrá lőn; zászlóalj után zászlóalj alakittatott, szerveztetett s lőn felfegyverkezve; egyik be, másik kivonult.

Utczán, szinházban, vendéglőben csupa kardcsörtetést lehetett hallani. A kereskedő üzletében, az iparos műhelyében, a hivatalnok iróasztalánál nemzetőr ruhát viselt. Ifju embert polgári öltözetben látni csak itt-ott lehetett.

Károlyi István gróf saját költségén egy huszár-ezredet állitott. Én, mint Mógánál kinevezett hadnagy, magamat ide áthelyeztetni kértem.

Mészáros Lázár hadügyér, ha az »Angol királynő«-be ebédelni jött, s engem külön asztalnál látott, oda ült, s mint akadémiai tag, irodalmi ember, szeretett az irodalomról elbeszélgetni.

Egy alkalommal megint együtt étkeztünk, az öreg ur ép egy darab torzsa rózsát-tartott villáján, mikor azt mondja:

– Testvérét ma neveztem ki a Károlyi huszárokhoz főhadnagynak.

– Köszönöm minister ur, az én vagyok és nem testvérem.

Mészáros a torzsa rózsát villástól tányérára tette, s magát a székbe hátravetvén, oly jóizűen nevetett, hogy szemei könybelábadtak.

– Tehát toll helyett kardot?! mondd még mindig nevetve.

– Szeretném, feleltem, az utóbbit több szerencsével forgatni, mint az elsőt.

– Már azt meg kell hagyni, hogy minden osztálybeli ifjuság vetekedik résztvenni a haza megmentésében. Aztán kezet nyujtott, folytatván, sok türelmet, kitartást és szerencsét az uj pályához.

Amint hazafelé mentem, találkoztam Hajnik Pállal, s azt kérdi:

– Miért nem veszed fel titkári fizetésedet?

– Beadtam már lemondásomat.

– Az csak most lőn elintézve, s fizetésed mostanig folyóvá tétetett.

Kaptam néhány száz forintot, ép ugy jött, mintha sorsjegyen nyertem volna. Mindjárt lókereskedőhöz siettem, s megalkudtam két nyerges paripára. Ráday Pál gróf volt velem, jól kiválasztottuk. Az egyenruhát is megrendeltem.

Amint huszártiszt öltözetemben ebédeltem, megint jön Mészáros Lázár, egyenesen asztalomhoz tart.

Felálltam s katonailag üdvözöltem.

Ő végig nézett, s mosolyogva mondá;

– Szebb fiu volt polgári öltözetben.

– Reméllem, igy hasznosabb lehetek.