XII.

Rég volt; azon idő s a mai nap közt egy uj nemzedék foglalta el a tért. Pest azóta világvárossá nőtte ki magát, s a mostani ifjuság sokban előbbre van az akkorinál, de kettőben azokat felül nem mulhatta: a lelkesedésben és hazafiságban.

Harminczöt év előtt az ifjuság szine-java osztálykülönbség nélkül zászló alá sietett.

Udvartartás Pesten akkor sem divatozott, de pótolta e hiányt fény és tiszteletben az egyetemtéri palota. Vert aranynyal ékitett fejedelmi terem kandallójánál egy tisztes férfi ült; vonásaiban nemesség, jóság tükröződött, s szemeiből ifju lelkesedés lángolt.

Félkörben, részint különféle ezredek egyenruháit, részint polgári öltözetet viselve, ott áltak: gróf Allmásy Dénes ✝, báró Dőry Lajos (ma honvéd huszárezredes), Szalbeck György ✝, Térey Lajos ✝, báró Rudnyánszky Iván, báró Rudnyánszky József ✝, gróf Roggendorf Róbert, báró Maszburg Sándor, báró Podmaniczky Frigyes, gróf Ráday Pál ✝, gróf Vay László (ma honvéd huszárezredes), Komáromy György ✝, Dőry János, br. Amsberg ✝, gróf Károlyi Sándor, Prónay István, Rosty Pál ✝, Szunyogh Bertalan, Kiss Miklós ✝, Litsken Lajos ✝, báró Smertzing Tádé ✝, csekély magam és többen. Salamon Elek ✝ őrnagy mutatta be az ezredesnek s ezredtulajdonosnak az ezred tisztikarát.

E szép koszoruból az első virág, melyet a vihar letört, Térey kapitány volt; őt és csatalovát ugyanazon egy ágyugolyó teritette le.

Mint már emlitettem, a 16-ik huszárezredet gróf Károlyi István saját költségén állitotta fel, s ez lőn a hadsereg egyik legszebb ezrede. Ha szegényebb sorsu érdemes volt tiszti előléptetésre, a fölszerelési költségeket gróf Károlyi István viselte.

Ma már a törzstisztek mind, s a tisztikar nagy része elhalt, akik élnek, többnyire hajlott koruak, s alig egy-kettőben lehet még felismerni a hajdani délczeg leventét. Csak az egyetemtéri palota áll még ugyanazon fényben, ugyanazon tiszteletben, mint állott harminczöt év előtt. Méltán, a gyermekek magyar szelleme, hazafias érzülete kezességet nyujt a nemzetnek, hogy az unokák őseik méltó utódai lesznek.

Gróf Károlyi István gyönyörrel legeltette végig szemeit a daliás csoporton, s meleg szavakban adott kifejezést azon reménynek, hogy ily vezetés mellett ezrede bizonyára dicsőséget fog aratni. Mindenkihez volt néhány nyájas kérdése s lelkesitő szava.

E közben a komornyik jött s jelentette, hogy egy Szent-Tamásról menekült nő és gyermeke kér bebocsátatást.

Gróf Károlyi István maga a jószivűség és részvét angyala volt, ajtajától kérelmezőt vagy szerencsétlent soh’sem utasitottak el. Nagylelkü és jótékony volt, mint valami szent.

A nő gyermekét kézen vezetve belépett, s láthatólag a fénytől, s nagy társaságtól megdöbbent. Gróf Károlyi István szivélyes mosolylyal intett neki közeledést.

A nő odarohant, gyermekével együtt térdre esett, s zokogva szólt: Szent-Tamásról kiüldözött szerencsétlenek vagyunk. A halál torkából egy bátor szőke vitéz mentett meg. Ágyugolyók közt kétszer uszta át a vizet, először gyermekemet, aztán engem hozott át az innenső partra az ellenség fészkéből. E vitéz, e mentő angyal méltóságod fia: Károlyi Ede gróf.

Magasztos meghatottsággal emelte fel fejét Károlyi István gróf s csak ennyit mondott. Fiam Ede? derék! de e három szóban őszinte ima, forró hazafiság s benső atyai szeretet látszék összeolvadni. Szép csomó pénzt adott a szegénynek, hogy szükséget ne szenvedjen. A nő összekulcsolt kezekkel sohajtá: A fiu megmenté életünket, az atya módot nyujt megélhetni. Isten áldja meg e nemes családot.

Ha isten a sok ügyefogyott áldásait meghallgatja, s a szükölködők hálaimája a mennybe hat, ugy gróf Károlyi István ma a szentek közt foglalja el helyét.

A leghidegebb kebelt fel kellett hogy villanyozza, midőn a nemes gróf két mankón közeledett prüszkölő paripájához. Mihent lába a kengyelt érinté, felgyógyult, megifjodott s ugy ülte a lovat, mintha maga Szent-György lovag volna, ki a pusztitó sárkányt készül megölni. Délczegen vágtatott föl-le, őt a hazafiság és lelkesedés kis istenné tette.

1849-ik év első napjaiban elfogták. Az egész ezredre oly benyomást tőn, mintha mindenki atyját vesztette volna. Tavaszfelé uj ezredest neveztek ki, Rohonczy Lipótot; barátságos, szeretetreméltó, vitéz és szép katona volt.

Tizenkilencz év előtt Hallban valék, gróf Károlyi Lajos akkor ott lábát törte, s István gróf látogatására jött. Fürgén járt-kelt a terjedelmes szép fürdőparkban. Szerencsés voltam igen gyakran és sokat beszélgetni vele. Ezt látta Koszgleba Antal pesti háztulajdonos, kit lábbaja miatt kis kocsin tolongattak ide-oda. Megszólitott: Látom, ön gyakran beszélget a gróffal, ő 1848-ban két mankón járt, az isten áldja meg, kérdezze: ki, vagy mi okozta gyógyulását? mert most ugy szaladgál itt, mint valami ifju.

Megmondtam a grófnak. Fölnevetett s azt felelte: Koszgleba ur nehezen fogja használni azt a gyógymódot, mert engem az ágyugolyók hoztak helyre.

A Károlyi huszárezrednél az irodalom is képviselve volt; Podmaniczky Frigyest s engem kivéve, az akkori idők legkedvesebb beszélyirója Szabó Richárd volt ezredünk lelkésze. Inkább lehetett katonának, mint papnak nézni, az ezred egyenruháját viselte, köztünk lovagolt, s nem idegenkedett néha lőport is szagolni.

Mikor B.-Csabára bevonultunk, disz isten-tisztelet tartatott. Természetesen Szabó Richárd mondotta a misét. Mulatságos volt látni azokat a tótasszonyokat, hogy szórták a kereszteket, mikor meglátták a pödrött bajszú, sarkantyus csizmás papot, kinek rövidke miseinge alól a lovagló nadrág kilátszott; a segédletet pedig két huszár altiszt teljesité.

Az uj ezredeket rendesen vegyitették régi huszárokkal, a gyorsabb betanulás s a huszárélet elsajátitása végett; a régi ezredekbe pedig ujonczokat soroztak. Igy került hozzánk Iván káplár.

Mint más ezredeknél, ugy a Károlyi huszároknál is voltak sajátságos egyéniségek, nevezetesen Apagyi főhadnagy s a kit már némileg ismertettem, Iván káplár. Apagyi izmos termetü, vasgyuró katona, soha sem beszélt másról, mint szolgálati dolgokról, lovakról és harczi hősiességekről.

Egyszer Sárosy Gyula táborunkba vetődött. Jó mulató pajtás volt, ilyen kellett akkor a katonának. Este poharazás közt elkezdte felolvasni az »Arany trombitát« Apagyi mellettem ült, s csak lökdös könyökével, s végre oda sug: Hallod-e, te is olyan tentanyaló-féle voltál, mond meg annak a kalendáriumcsinálónak, nem nekünk való az ő unalmas papolása. Türelmetlenkedett, vakarta a fülét, verte ki a pipáját, meg rágyujtott. Épen szökni készült, mikor Sárosy a »huszár« czimü fejezetet kezdte. Apagyi fülelt, ‚ni, ni! hiszen ez jól beszél.‘ Aztán mindig közelebb sompolygott Gyulához, ugy, hogy mikor a fejezet végére ért, Apagyi izmos karjával már átölelve tartotta a felolvasót. A jelentéseknél boszusan dörmögte: ha osztályparancsnok volnék, a fénymázas csizmáju napi tisztet porkolábhoz küldeném. Legnagyobb büszkeségét képezte, hogy a hires Simonyi báró huszárezredessel vérrokonságban volt. A nem régi katona feljebbvalóira gyakran tőn keserü megjegyzéseket. ‚Furcsa volna, szólt a többi közt, ha engem azért, mert irni tudok, kineveznének főjegyzőnek, s parancsot osztogatnék a régi és jártas aljegyzőknek.‘ Egyébiránt jópajtás, kitünő katona és bogaras ember volt.

Nem hiába ugyanazon vidék gyermeke mindkettő, de Iván káplár, Apagyi főhadnagy kiegészitő képe.

Iván káplár a hadjárat vége felé hadnagy lett, ezen minőségben sokat vesztett eredetiségéből.

Ezredünk szervezkedés végett Gyömrő, Vecsés, Monor, Péteri és Pilisen helyeztetett el.

A tél küszöbön volt.

Országgyülés, városok és megyék csak a védelmi háboru intézkedéseivel foglalkoztak. Szervezkedés, felszerelés s fegyverszállitás volt mindenfelé a jelszó. Windischgrätz herczeg pedig seregével mindig elébbre és elébbre nyomult a főváros felé; itt-ott apró ütközetek késleltették ugyan utjában, de feltartóztatni nem birták.

Batthyányi Lajos gróf és Deák Ferencz mint küldöttek egyezkedni mentek Windischgrätzhez, ki ekkor mondta azon emlékezetes szavakat: ‚lázadókkal nem alkudozom‘ s a küldötteket letartóztatta.

Most már belátta a nemzet kikkel van dolga? s hogy itt nem marad egyéb hátra, mint élet-halál harczot vivni.

Mennyi vér, élet és vagyon fog áldozatul esni!

Miért nem is lehet a harczok sorsát egyeseknek eldönteni, ugy mint Sebő Alajos és Ridesel közt történt.

Sebőt ismertem még mint főhadnagyot a Császárhuszároknál. Olvasott, s irodalmilag művelt szerény ember volt. Salzburgban a lóidomitásnál együtt működött Ridesel báróval, mindkettő kitünő lovas és jeles vivó. Mindeniknek volt pártja, mely őt tartotta e szakmákban különbnek a másiknál, s ez a versengés a két tiszt közt idegenkedést, végre egymás iránti gyülöletet szült. Felváltották őket, egyik is másik visszatért ezredéhez s többé nem találkoztak.

Itt e hadjáratban egyszer Sebő osztályával rohamra indul egy vértes csapat ellen. A két parancsnok egymásra ismer, mintha összebeszélt volna, mindkettő ‚állj‘-t vezényelt, a vértes tiszt báró Ridesel öles nagyságu, vállas erős férfi volt, Sebő közép termetü s meglehetősen gyönge kinézésü. A két törzstiszt középre vágtat, összecsap, s a két arczba állitott osztály előtt erős küzdelembe merül, s mig a két oroszlán mérkőzik, seregeik alig türtőztetik magokat. Tartós viaskodás után Sebő oly vágást mér Rideselre, hogy ez halva fordul le lováról. Ekkor Sebő rohamot vezényel, a vértesek pedig megfutamodtak.

Az ötvenes években egyszer benyit hozzám egy halvány, meglehetősen törődött s eléggé kopott kinézésü egyéniség.

– Most jövök a fogságból, semmim és senkim sincs, adsz-e néhány napig szállást, a mig valami iránt magamat tájékozhatom. Sebő alezredes volt.

– A mivel csak birok, az ugyan mindössze is kevés, de rendelkezésedre áll.

– Tudtam én, hogy magamféle szegény emberhez kell fordulni, hogy szives fogadtatásban részesüljünk. Ne félj pajtás, nem akarok sokáig terhedre lenni, csak mig körülnézek egy kicsit, mert ebben a pillanatban azt sem tudom: merre forduljak s mit kezdjek?

– Majd találunk.

– Sokáig haboztam, ha Salamon Elekhez menjek-e? de láttam Lichtenstein herczeggel kocsizni, meg mindég is oly nagyralátó volt, gondoltam, zavarba hozom, hát csak hadd élje világát. Régi időben Almásy György is szives jó barátom volt, de a nagyuraknak szeszélyeit nem tudhatni, vajjon rám ismerne-e ma? igy aztán rád került a sor.

Két napig volt vendégem, aztán menni készült.

– Hova?

– Nem tudom, a világba?

– Hát maradj még.

– Van annyi lelkem, hogy nem terhellek tovább.

– De még körül sem néztünk, hátha akad valami.

– Nem tehetek róla, én megyek.

– Legalább egy napot még, azalatt majd én nézek valami után. Sok rábeszélésembe került, mig beleegyezett.

Egyet gondoltam, s biz én elmentem gróf Almássy Györgyhöz. Tudtam, hogy jószivü, gavallér s régi pajtásaival szemben igen nemes indulatu. Csak annyit mondtam: itt van Sebő.

– Hol? miért nem jött hozzám.

– Őszintén szólva, elhagyatott állapotban érkezett.

– Annál inkább.

– Senkinek sem akar terhére lenni. Tudtán kivül jöttem ezt megmondani.

– Köszönöm. Hol lehet megtalálni?

– Nálam.

– Eljövök érte.

Az egészet elhallgattam Sebő előtt.

Este hét óra tájt fölkeresett a gróf, oly barátságosan s melegen ölelte át régi barátját, hogy nekem is köny nyomult a szemembe. Rögtön magával vitte. Én aztán a szinházba mentem. Amint beléptem, szemeim Almássy gróf földszinti páholyára estek, s ott láttam Sebőt azon kopottan, mint tőlem távozott, a főhelyen ülni, s vele átellenben a grófot. A kaszinóban estelizett vele, s vagy két hétig magánál tartotta, hogy kimulassa magát, aztán elvitte jószágára, hol foglalkozást adott neki.

Azóta nem láttam őt, e napokban olvastam halálhirét, eszembe jutottak a dolgok, s meg nem állhattam, hogy nehány sorban fel ne emlitsem.

Zuzmarás, hideg deczember nap volt. A kormány és országgyülés már áttette székhelyét Debreczenbe. Pesten kétségbeesés, félelem és zür-zavar uralkodott. A kik vasutra nem fértek, vagy kocsit nem kaptak, gyalog menekültek. Én polgári öltözetben gr. Ráday Gáborral Gyömröről berándultam Pestre részint némely ügyek elintézése végett, részint kiváncsiságból, hogy milyen alakja van most Pestnek? Az egész vonalon Pestig népvándorlást láttam; asszony, gyermek, öreg ember hol csapatostól, majd egyenkint; itt gyalog, ott kocsin vándorolt Czegléd felé; ez bundába, az paplanba burkolódva védekezett a csikorgó hideg ellen; láttam olyat is, ki vánkost vagy derékaljt hurczolt a hátán, s mint valami nagykendőt mellén összefogta. Megrenditő volt látni ezt a sok rémült arczot.

Gábor rám nézett, ő hajtott, s kérdezte:

– Ne forduljunk vissza?

– Kevésbé mint valaha.

– Nem oktalanság, hogy igy elébe menjünk a bajnak?

– Tán bizony félsz?

– Én? akkor nem volnék Ráday.

– Akkor hát mit tünődöl? kilátásunk van még nagyobb bajoknak is eléje nézni. Aztán, édes öcsém, ha vérző szivvel is, de érdekes dolog nézni, hogy miként viseli magát Pest a szerencsétlenségben?

A sorompón beértünk, kocsinkat a kerepesi ut végén egy csárdában hagytuk; végig mentem a kerepesi, hatvani, uri utczán, aztán betértem a váczi utczába, a nélkül, hogy egyetlen ismerős arczot láttam volna, de még emberrel is alig találkoztam. Pest kihalt, ugy éreztem magamat, mintha valami temetőben őgyelegnék s a csendes házak néma sirkövek volnának. Nem láttam katonát, honvédet, nemzetőrt; nem láttam mást, mint cselédfélét és csőcseléket, az is asszony, gyermek vagy öreg volt. Most győződtem meg igazán, hogy a várost nem szép és nagy házak teszik, hanem az emberek, élet és forgalom. Mint nyomasztó álom hatott az idegzetemre. Kinos elmélkedésekbe merültem, a miből harsány zene riasztott fel. És a mi most következett, megrázta csontjaimban a velőt. Windischgrätz hadserege vonult be; most már tényleg el van foglalva a főváros, Pest többé nem a mienk, ezután idegen itt a magyar, önkény és ismeretlen törvények fognak itt uralkodni. Ugy éreztem magam, mint ki édes anyja temetését nézi, s a diadal-indulók gyászzenekint hatoltak füleimbe. Eszméletem kezdett elhagyni, s csak nagy erőlködéssel birtam magamat fenntartani.

Ezalatt a legfényesebb sereg; edzett katonák, a legtökéletesebben öltözve és fegyverkezve, büszkén, diadalmasan s elbizakodottan vonultak végig szemeim előtt. Oh! ezt látni káprázatnak is sok lett volna, pedig valóság, keserü valóság!

Rágondoltam aztán a mi gyakorlatlan, fiatal, csak részben felöltöztetett, s félig-meddig fölszerelt szegény honvédeinkre, hogy ezekkel mérkőzzenek, pedig meg kell mérkőzniök, s meg is mérkőztek… És e mérkőzést a világ megcsodálta.

Windischgrätz serege után jött a Jellasiché. Mikor az ácsorgó asszonyok s gyerekek a Jellasich huszárokat hitvány gebéiken két-három rétben meggörnyedve látták, felkiáltottak:

– Jézus Mária! hát ezek is huszárok?

Innen maradt rajtok az emlékezetes elnevezés:

‚Jézus Mária huszárok.‘

Intettem Gábornak, s mentünk ki a kerepesi ut végére, kocsira ültünk, visszatértünk Gyömrőre.

Dermesztő hideg volt; egész uton könyeztem. Oh! nem a hideg facsarta szemeimbe a könyeket, de a lelki fájdalom.

Mikor már jó távolra haladtunk, megállittattam a lovakat, felálltam a kocsiban, s visszatekintettem Pestre. Szivem ugy összeszorult, mintha vasmarok sajtolná. Ugy éreztem, utoljára látom Pestet, örömeim, boldogságom és annyi szép emlékeim drága helyét. Pestet, az ország szemefényét, a magyar müveltség, tudomány és irodalom központját.

‚Isten veled ifju szép Pest!‘ sohajtám, s arczomat tenyereimbe rejtve, szótlan maradtam hazáig.

Az ezredet indulásra készen találtam.

A gróf Ráday családtól, mely ottani beszállásolásom alatt annyi előzékeny és barátságos vendégszeretetben részesitett, elbucsuztam.

Az ezredet Salamon Elek őrnagy vezényelte. Bizony megesett a szive az embernek azokon a szegény fiukon, felének alig volt köpönyege, s az idő maróan hatott még a bundán át is.

Első nap nagy menetet tettünk, de bizony azt mondani nem tudom: micsoda községben állapodtunk meg, csak arra a leverő hirre emlékszem, mely itt hozzánk eljutott, hogy ezredesünket, amint utánunk igyekezett, elfogták, s Gosztonyi alezredesünk átszökött Most aztán Salamon maradt az ezredes parancsnok.

Abban a kis paraszt szobában, azon a keskeny fapadon oly jóizűen aludtam, mintha csak ruganyos ágyban volnék.

Kopogtatásra ébredek fel, az ablakhoz megyek, ott van Licsken kapitány lóháton.

– Mit akarsz? kérdém.

– Ülj lóra és gyere

– Hova?

– Majd megmondom.

Öltözködve voltam, csak köpenyt vetettem magamra, s felültem a vezeték-lóra, melyet Litsken legénye tartott.

– Hallatlan könnyelműség! kiált fel Litsken, ez a Salamon az egész ezredet elfogatja.

– Hogyan?

– Az ellenség annyira nyomunkban érkezik, hogy a trombitálását hallottam, mert elővigyázatból a helység szélén szállásoltattam be magamat, és őrszemeink sehol sem voltak kiállitva. Most már van, gondoskodtam róla, de azért aludni még sem merek. Jer, tekintsük meg az előörsöket.

Megtekintettük, s együtt virrasztottunk.

Két órakor éjfél után megfujták a virradót, s három órakor tovább indultunk.

Minden nagyobb baj nélkül, kivéve, hogy néhány láb, orr és fül elfagyott, mint valóságos hóemberek Szarvasra érkeztünk.

Mig mi az alföld felé igyekeztünk, Görgey seregével Váczra vonult, itt adta ki azt a híres kiáltványt, mely egymaga is elég lett volna arra, hogy bizalmatlanságot támasszon. Innen a bányavárosokba tartott, hol aztán csodálatra méltó hadászati tudománynyal és ügyességgel manövrirozott. Kifürkészhetlen ember, sajátságos jellem! egyik kezével borostyánokat aratott, a másikkal maga tépte azokat szét.

Betegen érkeztem Szarvasra, amennyiben idejövet lovam nem volt élesre vasalva, s a hófedte vidéken ép Szent-András előtt előre vágtattam, a hó alatt sima jég volt, lovam elcsuszott, minek folytán lábamon erős zuzást kaptam, mit néhány napig meg kelle feküdnöm.

A tisztikar estelire gróf Bolzához volt hivatalos.

Én a fogadóban fekve maradtam.

Másnap beszélték szobámban tiszttársaim, hogy roppant játék folyt a grófnál és Salamon a tisztektől több ezer forintot elnyert.

Ez idáig hagyján. De Salamon aztán egy ezredparancsot adott ki, csupán tisztek számára. Ebben eltiltja a szerencsejátékot. Előtte való este tele nyeri magát, aztán, hogy ne kellessen viszonzásra alkalmat adni, betiltja a játékot.

Több tiszt már aláirta, a parancs ott keringett szobámban, gróf Vay Laczi a kezébe veszi, nagy komolyan elolvassa, nevet rajta, hogy bizony derék volna, ha más adja ki, de ezen az uton ily parancs csak azt érdemli, s a tüzbe dobta. Ment, aztán kivette az áthelyezési lajstromot, s örökké vidor kedélyét átvitte a Reisz Kesztritz huszárokhoz, vagy mint a többi ezredek hivták ‚Rácz Krisztus‘ huszárok. Mert ritka ezred volt, a melyet a többi huszárok el nem kereszteltek. A Hannover huszárokat, miután Kiss Ernő az egész ezredet saját költségén ruháztatta fel, sokkal finomabban mint a többiek voltak, ‚Csecse-huszárok‘-nak hivták; a Károlyi huszárokat ‚kár hogy huszár‘, a Lehel huszárokat ‚Lehull huszár‘ s a többi.

Vay Laczi távozását mindnyájan nagyon sajnáltuk, s minden áron le akartuk beszélni, az ő áldott jó kedve, elméssége s jóizü beszéde annyi komoly órát elüzött. Hajthatlan maradt; olyan ezredben, mondá, ahol ily uton, hasonló parancsok osztatnak, nem szolgálok! Ezzel bucsut vett.

Ezredünk Békésmegyébe lőn elhelyezve.

A szigoru tél megakasztotta a hadjáratot, s nekünk lett időnk szervezkedni és gyakorolni.

Itt az ágyuk hallgattak, a fegyverek szüneteltek, s csak is Erdélyből hallottunk hireket Bem csodatetteiről.

Mi tanultunk és készültünk, mig ellenségeink azt hitték, hogy gyáván meghuztuk magunkat. A tavasz első sugarai aztán kiábránditották az elbizakodottakat.

A tavasz első hóvirágával Asztalos Sándor kedveskedett, ki hős zászlóalja élén, oldalán az őszfejü, de fiatal lelkü Boczkó Dániellel, a betörő ráczokat Aradról vitézül kiverte.

Ez villanyszikra volt a magyar seregnek.

Teljes illatu, s meglepően szép bokrétával lepte meg a nemzetet Damianics, ki Szolnoknál oly csapást mért az osztrák seregre, hogy Bécsig megérezték.

Ez már gyujtott a magyar seregnél.

A harczvágy mindenfelé fölébredt.

Ezredünkből egy osztály, Litsken őrnagy vezetése alatt, Erdélybe indult Bem táborába. Ezredünkben már változások történtek. Ezredessé Rohonczy Lipót lőn kinevezve; alezredessé Salamon Elek, első őrnagy Mariássy József, második Litsken Lajos.

Gyönyörü és most már harczképes ezred volt.

A legénység jókedvü volt, s ha nélkülöznie, vagy valamit türnie kellett, a maga nyomoruságán is élczelt s néha olyanokat hallott az ember, hogy mikor haragudnia kellett volna is nevetett.

A Hannover-huszároknál szolgált a többi közt egy hannoverai, báró Toussen, roppant barátja a vizgyógyászatnak, s mihent valahova állomásba értek, zavarta embereit, hogy fürdő vizet hordjanak.

Inasa és a napos huszár megint hordják, tán a harmadik szomszédságból a vizet, az utczán leteszik a csebret s pihennek. Az inas megszólal:

– Az istenit a németjének! be sokat fürdik.

– Nem, hiszem, jegyzé meg a huszár, hogy az anyja nem volt liba.

Huszáraink nemcsak beszállásolva, de a táborban, a csatatéren, sőt a haláltorkában is szavakban ugy mint tényekben elmések, találékonyak s gúnyorosak tudtak lenni.

Lichtenstein Frigyes herczeg, mint régi huszár, mód nélkül szerette a huszárokat, s atyailag bánt velök a legénység rajongott érte. A csatatéren egyszer megpillantja azon ezredet rohamkészen felállitva, a melynek parancsnoka volt. Egész közelre lovagol hozzájok, s beszédet tart: Fiaim! elhagytatok, hova lett a hűség?… Nem sajnáltok engem, hogy ugy csalatkoztam bennetek?

– De bizony sajnáljuk, zúgták megindulva a huszárok, nem mi hagytuk el, hisz mindnyájan együtt vagyunk, ezredes ur hagyott el minket. Az isten áldja meg, térjen vissza.

Lichtenstein meghatottan lovagolt el.

Ezt látta Ottinger tábornok, ki Lichtenstein után lőn ugyanazon ezred parancsnokává, hasonló téritési kisérletet tőn, s ő is a huszárok elé lovagolt.

Ottinger a magyaroktól tért át; itt nemcsak huzamosban szolgált, de darabig a hadügyéri tárczát is vitte. Ezt tudta az egész legénység, s átpártolása akkoriban nagy megbotránkozást szült.

A mint a huszárok elé lovagolt, hogy ő is szóljon régi ezredéhez, elkezdtek kiabálni: vágd le az árulót. Tisztek s közvitézek ugrottak ki a sorból s az elvágtató Ottingert üldözőbe vették.

Az egész seregben elismert legjobb lovas volt Ottinger, s lovai is mindég a leghiresebbek voltak. Nem érhették utól.

– Ennek most a lova volt az istene, mert csak az mentette meg; mond az egyik huszár, kardjával a levegőben suhintgatva.

– Egy hét mulva enyém lesz az a ló, állitá egy nagy bajszos huszár. Gondolom Dávidnak hivták.

Másnap hajnalban szitta Dávidot az egész ezred mint a répát; az éjjel átszökött a gazember.

Dávid azalatt, mig a magyar táborban pajtásai egy jó foltot nem hagytak rajta, az osztrák őrszemek elé fehér kendőt lebegtetve, elfogatta s a főhadi szállásra kisértette magát.

Ottinger ép kilovagolni készült, s fölnyergelt paripáját készen tartották.

Dávid odarohan, a paripa nyakát átöleli s megindulással zokogja:

– Ráróm! drága szép Ráróm! beh rég nem öleltelek.

Ottinger meglátja s kérdi:

– Ki az? mit akar az a huszár.

– Átszökött.

– Vezessétek ide.

Dávidot nem birják a lótól elvonszolni, ráborult és sirt.

– Az bolond! kiált Ottinger.

– Eddig az voltam, felelt Ottinger felé fordulva Dávid.

– Dávid! csudálkozott Ottinger, most már értem.

Dávid éveken át rendes napi szolgálaton volt Ottinger lovainál, ő idomitotta, s kivüle senkinek sem volt szabad az ezredes lovait vezetni vagy lovagolni.

– Jelentem alássan, berukkoltam, mond Dávid, s egy hét alatt itt lesz a fél ezred. Ha méltóságod oly villámsebesen el nem tünik előlünk, hát az egész osztály itt volna. Azért követték, hogy átvezesse.

– Mit mondasz? hisz egész ellenkező szándék nyilvánult.

– Csak el nem árulhattuk magunkat, különben ott kaszabolnak le.

– És te most?

– Meggondoltam méltóságos ur, hogy még is csak szebb dolog olyan nagy urat szolgálni, mint a császár ő felsége, kit az isten éltessen, nem pedig afféle ujságiró Kossuthot. Kezdtük mi már ott szégyenleni azt az állapotot.

Ottinger mindjárt az istállóba vezette Dávidot, keze alá adta a lovakat, s ezentul kilovaglásainál is mindég Dávid kisérte.

Dávid szitta Kossuthot, piszkolta a magyar sereget, s Ottinger teljes bizalmát visszanyerte.

Négy-öt nap alatt az egész tábor, mint Ottinger legkedvesebb emberét ismerte. Összevissza lovagolt s mindenfelé sétáltatta a tábornok lovait, csakhogy jól megismerjék.

Egyszer aztán kiválasztja a két legjobb lovat, egyikre ráül, másikát vezetékre fogja, s kilovagol, mindig messzebb és messzebb, ugy, hogy eléri az őrszemeket, itt aztán várt, mert a tábornok ur rendelte ide. Hirtelen kiles egy alkalmas pillanatot, mikor az őrszem ép másfelé nézett, a vezetékre egyet suhint, a maga alatt levő lovat pedig sarkantyuba kapja, s elvágtat, mint a villám. Nyargalnak, lövöldöznek utánna, de Dávid versenyt fut a széllel, s ki érhetné utól Ottinger lovait, még a golyók sem.

Dávid megtartotta szavát, s az ezredhez beállitott Ottinger legjobb lovaival.

Ezen sikerült, s eléggé vig kimenetelü huszárcsiny után, alkalmat veszek magamnak még egy-kettőt elmondani.

Midőn Schlick az országba rontott, s Mészáros Lázár azzal ment eléje, hogy majd elschlikolom én őt, Kassánál megütköztek, Mészáros szürke lovon ült.

Sághy Tóni, ki országszerte ismeretes arról, hogy nagyokat mond, de nem is követelte soha, hogy elhigyjék neki a mit beszél, ő csak szeretett mulatni és mulattatni. Könnyü vérü és sok beszédü, itt mint nyargoncz szolgált. Az ütközet folyama alatt Mészáros főparancsnoknak valami jelentést vitt, s válaszra várt. Darab ideig ott vesztegelt, s Mészáros azzal az ő jóságos kifejezésével azt mondja neki:

– Öcsém! menjen el mellőlem, mert nagyon ide tüzelnek erre a szürke lóra.

Sághy Tóni megfordul, hogy elvágtasson, ebben a pillanatban egy ágyugolyó leteriti a lovát. Tóni darabig ott fekszik mozdulatlan, Mészáros azt hitte halva van, tán Tóni maga is azt hitte. Aztán mozditja kezét,… birja, a másikat is, meg a lábaival tesz kisérletet, végre felül, szétnéz s látja, hogy a tábornokon kivül senki sincs ott, felsóhajtott:

– Istenem! hát mit ér ez, ha Magyarországban senki sem fogja elhinni.

Ezt Mészáros maga beszélte.

Schlick bevonul Kassára, egy ottani bőrgyáros elmegy hozzá s feladja, hogy a magyarok tiz kocsi bőr és egyébb készlettel tán félóra előtt igen gyönge fedezet mellett indultak el.

A gyáros egy magyarérzelmü munkása sejtve, mily aljas járatban botorkál főnöke, azonnal kocsira ült, s a magyarok után nyargalt, elérte a kocsikat, melyeket két század huszár kisért.

Elmondta a fenyegető veszélyt.

Nem nagy távolságra, az országuttól jobbra-balra gazdasági épületek s juhaklok mutatkoztak, itt az őrnagy ‚állj-t!‘ vezényelt. Egy szakasz huszárt a kocsik fedezetére hagyván, azokat tovább menni engedte, azon utasitással ha az üldözők elérik, ellentállás nélkül adják meg magokat. Megmaradt csapatát kétfelé osztva, az épületek mögé rejtőzött.

Schlick egy osztály vértest küldött a kocsik elfoglalására. Utol is érték, a huszárokat lefegyverezték, lovaikat vezetékre fogták, a kocsikat visszaforditották, körülvették s nagy diadalmasan téritették Kassafelé.

Alig haladtak el néhány lépést az épületek mellett, az elrejtőzött huszárok két felől rohamot intéznek ellenök. A zavar irtóztató, a feloszlatott vértes osztályt a vezénylő nem birja sorakoztatni, a huszárok borzasztón szabdalják, e szavakat kiáltozván: ‚kell bőr?‘ végre lefegyverezték, s a bőrrel együtt a magyar táborba szállitották.

A fogoly német katonák aztán váltig kérdezték, hogy a huszárok mikor püffölték őket, miért mondták nekik: kelber? ez rájok sehogy sem illik.

A tavaszi hadjárat már megindult.

A világ nyolczadik csodája elkövetkezett; az a sereg, mely három hónap előtt tanulatlan, fegyvertelen s félig mezitlábos volt, most szembe mert szállni Európa egyik legtekintélyesebb, legtanultabb s legfegyelmezettebb hadseregével. Bámulatos erély, oroszlán bátorság, vas akarat, s hallatlan lelkesedés szülte azon eredményt, hogy rövid idő alatt a honvéd név bejárta a világot, s a magyar fegyvereknek dicsőséget aratott.

Negyvennyolcz óráig tartott a kápolnai csata, melyben résztvenni Görgey elkésett Kmetty és Guyon dandárával. Mily fordulat, minő eredmény lett volna, ha ez nem történik? de igy seregünknek vissza kellett huzódni; a Klapka és Görgey hadtest, valamint Kossuth dandára Mezőkövesdre a kápolnai csata harmadnap reggelén érkezett, ahol harczi állást foglaltak. Itt érkezett meg a két emlitett dandár is, s büntetésből e két dandárnak kellett elfoglalni a legelőbbre tolt előörsi- és harczállásokat. Déli 12 órakor ugyanaz nap, Kriegern tábornok egy lovas dandárral megtámadta a mieinket, de a huszárok az első ágyulövésre készen voltak, s minden parancs bevárása nélkül, különösen a Miklós és Sándor huszárok rárontottak az ellenségre, s néhány percz alatt szétverték. A Miklós huszárok Gáspár ezredes vezetése alatt hat ágyuból álló lovas üteget minden felszereléssel, embereivel s lovaival együtt elfogott, s ‚éljen a haza!‘ kiáltások közt, mint hadi foglyokat kisérték be Mezőkövesdre.

Udvarnoky Géza magát száz veszélynek kitéve, Olaszországból mindenféle rejtett utakon jött haza, hogy a szabadságharczban résztvegyen. Klapka György, hajdani testőr pajtása mellett mint kapitány nyargonczkodott. Együtt ebédeltek, mikor a támadás történt. Mig felkészültek, az egész csatározásnak vége volt. Klapka azért mégis egész tisztikarával kilovagolt, harczi szemlét tartani. Alig lovagoltak a hátul levő csapatok közt néhány száz lépést, egy huszár elébök hozott valami chevaux-legers lovat eladás végett, melyet az iménti csatározásban fogott el. Udvarnokynak meglehetős rosz lova lévén, megvette azt, s mindjárt rá is ült, a magáét szélnek bocsátván.

A chevaux-legers lovat akkoriban nem lehetett megkülönböztetni a huszár lótól, mert mindkettő könnyü lovassági ló, s tökéletesen egyenlő felszerelésü volt, ami sok zavar és kellemetlenségre adott okot, mert néha a csatában elesett huszárnak a lovát másik huszár elfogván, tuladott rajta, mint chevaux-legers lovon.

A mint tovább lovagolva, a Kmetty dandár mellett elhaladnak, Andrásy ‚Vilmos‘ huszárkapitány megismeri az Udvarnoky által használt lovat, hogy az az ő századjabeli ló, mely ép azelőtt egy órával történt rohamban gazdátlanul maradván, tova száguldott. Andrásy visszakövetelte a lovat, mert az a századbeli közló. Ezt az egész századdal bizonyithatja.

Udvarnoky azt felelte: tanuk előtt vettem a lovat, ki is fizettem, én a lovat a szentnek sem adom. És bátor tekintetével végigmérte a Vilmos huszár kapitányt.

A képzelet tökéletesb, szebb és eszményibb férfit nem teremthet. Ha szabad magamat igy kifejezni: valóságos férfi angyal. Inkább magas mint középtermetü, duzzadó izmokkal, karcsu hajlékony termet, széles váll, domboru mell valami herkulesi erőre mutat. Ezen az athleta termeten diszlett a festői szép fő, nem egy piperkőcz s szépségében elbizakodott, hanem valóságos Rubens tanulmányfő; hátrafelé hullámzó sötét szőke gazdag hajzat, eszes nagy homlok, nyilt bátor szemek nemes orr, mosolygó ajkak, hosszukás arcz, s harmatos egészséges szin; mindezekben a legtökéletesb öszhang.

A termek delnői, s a regények irói megirigyelnék a csatatértől e hőst. Pedig ő inkább volt itt, mint lett volna ott hős.

Andrásy kapitány a nem távollevő Kmetty dandárnoknak bepanaszolta Udvarnokyt.

Kmetty azonnal odalovagolt a törzskartól már jól elmaradt Udvarnokyhoz. Parancsolta, hogy azonnal szálljon le a lóról, s adja át Andrásy kapitánynak.

Udvarnoky hallani sem akart a parancsról s ismételve kijelentette, hogy ez a ló tulajdona, mert vette. Kmetty egy erős gyalog őrjáratot rendelt ki, s megparancsolta, hogy az engedetlen tisztet szállitsa le lováról, s ha nem akar leszállni, mint ellenszegülőt lőjje főbe. Az őrjárat nem lőtt, hanem erőszakosan szállitotta le Udvarnokyt a lóról. Udvarnoky a vakmerőségig bátor, s a szó nemes értelmében büszke katona, ezen eljárás által magát mélyen sértve érezte, s már lováról leszállitva is, még mindig ellenszegült az őrjáratnak, s csakugy czipekedve birtak vele előre haladni. Közelben arra ment Görgey. Valaki jelentést tett neki, alighanem az illető kapitány, hogy egy letartóztatott tiszt az őrjáratnak ellenszegül. Görgey anélkül, hogy oda nézett volna, vagy tudná, kiről van szó, azt felelte: Mirevaló ilyesmit jelenteni? ha ellenszegül, teljesitse az őrjárat kötelességét. Ez pedig még béke idején is főbelövés. Szegény Udvarnoky látta ott a csapat tisztet, köztük Görgeyt, s előttük fegyver közt vezettesse el magát, mint valami gonosztevő? nem ez lehetetlen! herkules erejével jobbra-balra félrelökte a bakákat, utat nyitott magának, s futni kezdett. Ekkor az őrjárat kötelesség és parancsszerüleg utána lőtt. Karja lett ellőve, ép karját csipőjére téve, fejét hátravetve fordult vissza. Ha e pillanatban ezt az állást, kifejezést, alakot, valami lángeszü müvész lefesthette volna, valamelyik gyüjtemény ma birna egy remeket, mely minden nézőt meghatna. A sebzett szarvas, ha üldözésében tisztásra ér, s pillanatra megdöbbenve áll meg, hasonlithat csak ezen tartáshoz s alakhoz. A második lövésre, mely nyomban követte az elsőt, – Udvarnoky Géza halva rogyott le.

E megrenditő esemény általános levertséget szült; a ki csak látta ezt a deli ifjut, mélyen megindult sorsán, közelebbi pajtásai és barátai gyászba merült szivvel siratták, Klapka, Marschalkó Tamás és a többi hajdani testőr társai, kik a szerencsétlenül elhunytnak szép lelkületét, bátor jó szivét, s férfias jellemét át- meg át ismerték, vigasztalhatlanok voltak.

Sokan kárhoztatták, s maig is kárhoztatják Görgeyt e kegyetlenségért.

Elkövethetett s állitólag, el is követett másutt és máskor a legnagyobb hidegvérrel hasonló idegrázó tényeket, de a jelen esetnél határozottan büntelen volt, s legalább is a baráti viszony szent köteléke ellen nem vétett. Görgey nem tudta, ki a letartóztatott tiszt, midőn az őrjáratot kötelessége teljesitésére intette. Görgeynek csak este M.-Kövesden, a Smidtféle fogadóban jött tudomására, hogy az agyonlőtt tiszt Udvarnoky Géza, – hajdan neki is testőr pajtása volt – hangos zokogásba tört ki, s megsiratta, mint többi jó barátai.

Tábornokaink ezután a magyar sereget győzelemről-győzelemre vezették. A nemzet föléledt, mindenfelé remény, bizalom s lelkesedés tört ki, s istenitették tábornokainkat, meg is érdemelték, egy nagy eszme, szent ügy és hazaszeretet vezérelte hős karjaikat. Volt ugyan, kit a hiuság ragadott el Guyon Richardot, oroszlán volt a csatában, bement, a halál eszméjének megvetésével, a legnagyobb veszedelembe, s fájdalom, seregét is akárhányszor bevitte s megtizedeltette ok és czél nélkül, csakhogy beszéljenek: Guyon hétezer emberrel itt- és ott megütközött hat annyi ellen. A hőstett, a dicsőség még balsiker esetén is megvolt, neki pedig ez kellett.

Voltak fényes mozzanatai, például Branyicskó bevétele, hol egy püspök, báró Mednyánszky Caesár, s egy kegyesrendi áldozár: Erdősy Imre nem csak ékesszólással, lelkesitő beszédekkel, de hazafias jó példával is buzditották a sereget, elől menve, tényleges s kitünő részt vettek a csatában, azon csaták egyikében, mely a magyar hadjárat egyik diszes lapját képezi. És e csatát Guyon vezényelte, enyhitsen ez azon a vádon, mely őt a nagyszombati tévedésért érheti.

Azért hozom ezt itt elő, mert ez a csata fölemlitve tudtommal sehol sincs, én legalább nem olvastam, s nem is hallottam, pedig – noha rövid ideig tartó, de egyike a szabadságharcz legborzasztóbb csatáinak, mindenesetre aránylag véve, – de mert a sweháti csata folyama alatt a 2-ik önkénytes pesti zászlóalj élén, a legszélső jobb szárnyon Manswerthet rohammal oly hősiesen bevette, oly vezényletekkel lőn megbizva, melyeknek megfelelni nem birt, másrészt meg szerencséjében elbizakodván, a tanult, tapasztalt s képesitett katonákra nem hallgatott. Kollmann, a táborkari tisztek legjelesbike, nagyon ellenezte, hogy Guyon önálló parancsnokságot nyerjen, de döntő körökben bele voltak szerelmesedve.

Guyon Simonichot üzve Holitsig, Morvaország határáig, hol a királyi várban nyugodott babérain, seregét meg ott hagyta Ordódy Kálmán parancsnoksága alatt. Az ellenség nem késett támadást intézni, mire a parancsnok a hidat fölégetvén, visszahuzódott Nádasig, hol több kisebb-nagyobb csatározásoknak kitéve, deczember 14-ig maradt.

E napon hajnalban megszólaltak az ágyuk, s nem sokára kifejlődött az ellenség egész erővel a hegy és erdő-szorosból. Tizezer emberből álló ellenséges csapattal szemben kétezer emberből álló dandár nagyon természetesen csak rendes visszavonulásra gondolhatott. Ily tulnyomó ellenséges erő ellenében seregünk a legszebben, példás rendben, mondhatni nagyszerüen vonult vissza, a miben az oroszlán rész az Erneszt zászlóaljat illeti, mert nem csak vitézül, de szakértelmüleg s bámulatos nyugalommal felelt meg feladatának. A granátok és rakéták néhányszor közibök vágtak, fölszedték halottjaikat, sebesülteiket, előre küldték, anélkül, hogy a rend és sor köztük csak egy pillanatra is megbomlott volna. Igy képezve hátvédet, annyira meghökkentette az ellenséget, hogy midőn dandárunk a bedisi temetőhöz ért, hol hadi állást foglalt, az üldöző sereg is megállt. Darab idő mulva készületeket tőn lovassági rohamra, s amint az egyik ezred lovassága fel- és kifejlődött, a temetőnél felállitott 3 ütegünk oly pompásan közibök vágott, hogy szerte-szét futottak. A magyar dandár aztán zavartalanul s nyugodtan folytatta visszavonulását Nagyszombatig. Ordódy a parancsnokságot átadta Czirernek s ő a 7-ik zászlóaljjal Lipót várába vonult. Éjjel 11 órakor a dandár fölkerekedett s Szered felé tartott. Szereden 3–4 órai pihenés után Komáromba igyekezett, de alig menetelt fél órát, ott terem Guyon, s kérdőre vonja Czirert, hogy miért hagyta el N.-Szombatot? Czirer azt felelte, mert nem volt képes ily csekély erővel oly tulnyomó seregnek ellentállni, de máskülönben is fölösleg lett volna N.-Szombatnál állást foglalva, ütközetet elfogadni, s e csekély haderőt koczkáztatni, mert azon czél, hogy az ellenség a Pozsonyból visszavonuló Görgey hadtest balszárnyát meg ne támadhassa, igy is el van érve, ha a Vágon innen állást foglalunk. Guyon felindulva kérdé: elesett-e már kétezer ember? Czirer felelte: Mindössze sincs több, tehát annyi nem eshetett el.

Guyon indulatba jött, s visszamenetelést parancsolt Nagy-Szombatba, minden valódi czél és szükség nélkül mészárszékre vitte a dandárt, csakhogy magát hiressé tegye, kevesebb mint kétezer emberrel, ellene állván több mint tizezernek.

Nagy-Szombatba érkezvén, azon körülmény, hogy ott még ellenség nem volt, eléggé bizonyitja, miszerint az ellenség tulereje daczára sem mert előnyomulni, s igy helyes felfogás volt Czirertől, hogy a czél el lesz érve, ha a dandár a Vág mellett állást foglal.

Nagy-Szombat sikon fekszik, semminemü védbástyája sincs, sem hegy, sem viz, hova támaszkodni lehetne. Délután 2 órakor Guyon riadót veretett és fuvatott, a kis csapat az egyház elé vonult. Puszternik táborkari segédtiszt a toronyba ment, onnan szemlélendő az ellenség előnyomulását. A kinek egy kis katonai értelmisége volt, nem képzelhette, hogy a fekvésénél fogva még csak egyenlő haderővel sem védelmezhető várost egy parancsnoknak eszébe jusson védelmezni. Puszternitz az ellenség előnyomulását jelezte, s Guyon azonnal hozzáfogott harczállást foglalni; az ágyuüteget az országuton rögtönzött torlaszra helyezteté, fedezetül a Prinz Preusen ezred két századát rendelte. Az a század Würtenberg huszár őrjáratra használtatott Nagy-Szombat, a régi városok módjára, temető féle fallal van körülvéve, de az oly gyarló, hogy botokkal le lehet dönteni, ezekre rendelte elhelyezni a többi gyalogságot, de a házak a falakhoz levén épitve, a háztetőkön kellett oda mászkálni.

Na már engedelmet kérek, ha Paulay rendez a szinpadon ilyen felállitást, azt mondja az ember, nem ért hozzá; komédiának megjárja, de egy parancsnoktól, komoly csatában ilyet látni, fellázitja a vérét még egy józan tizedesnek is.

Négy óra tájt iszonyu köd ereszkedett le, tiz lépésnyire is alig lehetett látni, s ekkor megkezdődtek mindkét fél csatárainak a tüzelései, s kevésre rá az ágyuk is megszólaltak. Mindkét fél csak vaktába lőtt, mert már sötét lőn, s csak arra irányoztak, ahol tüzet láttak csillámlani. A vezér megváltoztatta szándékát, s más harczállást rendelt venni, hihetőleg sikerült valakinek az előbbi nevetséges oldalát kimutatni. Az első zászlóaljat az ugynevezett ‚Vasut‘ fogadóhoz rendelte, hogy ezek itt eltorlaszolva védelmezzék magokat, s ha az ellenség visszanyomná a mieinket, fedezzék innen a visszavonulást. Alig foglalták el az udvart, vágtatva beugrat egy Hunyady-huszár, s elkiáltja magát: az ellenség lovassága már hátunkban érkezik, ‚itt jön az országuton.‘ Az első zászlóalj siet, a fogadó minden ajtaját, hol az ablakok utczára nyilnak, betörték, s felhuzott fegyvereik csöveit az ablakon kiirányozva, készen vártak. Ez mind egy percz müve volt. A vágtató lovasság az országuton közeledett, s 3–4 lépésnyire kellett volna a neki készült honvédek előtt elvágtatnia. Szerencsére elkezdtek kiabálni: éljen a haza! Tomsdorf kapitány volt a századával. Ha nem kiabálnak, a honvédség közelről rájok tüzel abban a ködben s legalább fele ott veszett volna. Kiabáltak is ‚ne lőjj honvéd, Würtenberg huszárok vagyunk.‘ Ezen – majdnem végzetes kimenetelü – tévedés után rögtön jött a parancs, hogy a zászlóalj ne a vendéglőt, hanem a vasuti indóházat szállja meg, s ezen müködéshez kaptak egy ujonnan érkezett Würtenberghuszár szakaszt, Földy főhadnagy vezetése alatt, de ezen parancs akkor érkezett, midőn már teljesen besötétedett, s a zászlóalj eltorlaszolta magát, a város felé hagyván nyitva csak egy kis kaput, hogy azon majd a visszavonuló zömhöz csatlakozzanak, a hátvédet képezendők. E kis csapat egészen tájékozatlan volt, hol müködik az ellenség? s mit mivel saját seregünk? Petheő parancsnok a kis kapun egy őrjáratot küldött ki. Már egy óra óta folyt az ágyu és puskatüzelés. Ekkor érkezett segitségül Pozsony felől Gózon Lajos őrnagy vezetése alatt a pesti önkéntes zászlóalj. Oly hosszu vonat volt, hogy az eleje az indóház előtt állt, s mégis 4–5 kocsi az udvaron kivül maradt.

Egy huszár vágtat be, egyenesen Marschalkó Tamás elé, s jelenti: Őrjáraton, innen a második utczában már ellenséggel találkozott, lőttek is rá, s megsebezték.

Marschalkó jelenti Petheőnek, ki azt felelte: Az lehetetlen, hisz a parancsnok csak értesitett volna a visszavonulásról. A huszárnak nem lehet igaza.

A huszár egy ugrással Petheő előtt termett, s mondá: hát dugja be az ujját az ép most kapott lősebembe; s azzal lehajlott lováról Petheő felé. A vér csakugy omlott a balvállából.

‚Magam akarok meggyőződni,‘ e szókkal távozott Petheő, s vissza sem tért többé, csak az ötvenes években a fogságból.

Alig távozott el, még a pesti önkéntesek legnagyobb része kocsikon volt, midőn három egymásutáni sortüzelés dördült el, s mindjárt rá pokoli lármával rohamot intéztek a kocsikra. Iszonyu mészárlás folyt azon néhány lámpa világánál, mely az indóház előtt égett.

A többi csapatokban is nagy pusztitás történvén, az ész nélküli visszavonulásnál Guyon elfeledte az indóháznál levőket a visszavonulásról értesiteni, s igy ezek az ő nyomoruságos intézkedéseinek estek áldozatául. A kik megmenekülhettek, a sötétség és vasuti töltésnek köszönhették, de vajmi kevés volt ezeknek száma.

A még megmaradt kis csapatban, mely Szered alatt gyülekezett ismét össze, iszonyu volt az elkeseredés Guyon ellen.

És hogy én, ezen nem is annyira csata, mint mészárlás részleteibe kissé bebocsátkoztam, két okból történt, először, mint már érintém, mert nem tudom, hogy valamelyik iró hadjárati leirásában emlitené, s másodszor azon jellemző tényért, a mit most akarok felhozni, s a minek hitelességéről jót állok, hivatkozván mindazon még élőkre, akik ott voltak, névszerint Marschalkó Tamás ezredesre.

Reggel 8 órára volt a kivonulás elrendelve, a kitüzött idő előtt már megjelent a kitüzött helyre a megmaradt maroknyi csapat, mindenki érezte, hogy valami kitörő félben van. Az Erneszt ezredbeli tisztek fölkérték Kossuth Sándor őrnagyot, hivná össze a honvédtiszteket, mert közleni valójuk van.

Megtörtént. Mihent együtt voltak, előadták, hogy amint Guyon közibök érkezik, kivont karddal rohanják meg, s vagdalják darabokra, ki csak azért, hogy beszéljenek róla, kevesebb mint kétezer emberrel, tizezer főnyi sereggel nemcsak szembeszállt, de önfejüséggel, botorul feláldozta embereit.

Kossuth Sándor megszólalt, beismerte Guyon nagy bünét, de mond, nem vagyunk hivatva felette itélni, itéljen felette a haditörvényszék. Mint katona, soha sem tudnék ilyen biráskodásban résztvenni. Reméllem, a zászlóaljbeli tiszteim is igy gondolkoznak.

Az Ernesztbeliek látván, hogy nincs közös megegyezés, letettek szándokukról.

Görgey már ekkor Győr körül járt, s a fennmaradt maroknyi csapatocskát az ő hadseregébe osztották.

A branyicskói csata babért és dicsőséget, a nagyszombati szégyent s szerencsétlenséget hozott. Vezérnél nem elég a bátorság.

Branyicskóról lévén szó, eszembe jut, mikor az ütközet után reggel a sereg Eperjesre bevonult, legelől a Nádorhuszárok egy százada érkezett, ezen századnak legelőbbre tolt két embere Eperjesre belovagol, s a kath. templom tornyán még ott leng a sárga-fekete zászló. Az egyik huszár megállt a torony előtt s a lebámészkodó őrre rákiált: ‚Eszem benned azt a tót istent, te kutya! huzd be azt a csunya zászlót, mert mindjárt kirántom alólad ezt a tornyot.‘

A tavaszi hadjárat aztán a téli nyomornak sok képét eltörölte; a nagy sikerek feledtették a kisebb csapásokat. Szolnok, Vácz, Kápolna, Hatvan, Bicske, Nagy-Sarló, Isaszeg és Buda bevétele oly fegyvertényeket mutatnak fel, mikről szaktudósok avatott tollakkal történelmi müveket irtak; tapasztalt tábornokok, tudós táborkari tisztek müvei a nagy világban közkézen forognak, csak gyöngeségemet árulnám el, ha én azokból valamit elvonni, vagy hozzáadni akarnék.

Buda bevétele napján a marcziusi ifju bajtársaim közül kettővel találkoztam; Irányi Dániel kormánybiztos, s Vasváry Pál már őrnagy volt. Irányi Danival együtt ebédeltem az nap, maig sem tudom kinél, az utczán fogott el, kitünő pezsgője volt, vagy csak akkor izlett ugy, mert reggel óta a budai várfokon magyar zászló lengett.

Vasváryval néhány napot töltöttem együtt, ekkor láttam őt utoljára. Jókedvüen, vigan, tele boldogsággal ment el Erdélybe, a hol aztán elesett.

Ezredünk háromfelé volt vezényelve; egy osztály Erdélyben, kettő Komáromnál és a negyedik a tiszai hadseregnél. Én az utóbbinál voltam Mariássy őrnagy alatt. Czeglédnél táboroztunk, Rohonczy Gida ezredesünket sebesülten hozták ide, kémszemle alkalmával meglőtték. A ki nem volt szolgálaton, a kedélyes derék ur betegágyánál töltötte idejét. Itt aztán adomáztunk, nevettünk, s lehetőleg iparkodtunk a kedves parancsnokot szórakoztatni. Egyik pajtásunk, ki az erdélyi seregtől érkezett, kifogyhatlan volt a Bem adomákkal, a többi közt mondá:

»Teleki Sándor gróf ezredes intendans, Bem egyik legkedvesebb embere, az ép odaérkezett kormánybiztos Beőthy Ödöntől rendeletet kapott, hogy azonnal hagyja el a hadsereget, s menjen haza elfoglalni főispáni székét, s helyébe intendansnak kinevezi Oláh Mátyást. Teleki leforditja németre a rendeletet, felöltözik diszbe, s megy Bemhez, ki épen a térképen tanulmányozott. Felpillant, s meglátja Telekit.

– Mit akar, kedves Teleki?

– Búcsuzni jöttem.

– Tán tréfál?

– Rendeletem van. Ezzel átnyujtá neki.

Bem beletekint, s boszúsan felkiált: »Beőthy, mit akar megint ez a Beőthy? magát elvinni tőlem, s azt irja, valami Oláht küld maga helyett Mátyásnak (azt hitte, hogy intendans magyarul Mátyás). Nekem nem kell más Mátyás, maga volt, lesz és marad az én Mátyásom.

Szinte Bemről beszélte, mint ki tőle magától hallotta, hogy az öreg ur üveges hintajában szendergett. Egyszer csak látja, hogy egy honvéd közeledik kocsijához, megáll a lámpa alatt s veszi a fegyverét. Figyelmes lettem, vajjon mit akarhat? hát csak elkezdi törülni a fegyvert, belül is megtisztitja, rendbe hozza a sárkányt, aztán vállra veszi és indul. Ej, ez derék gyerek, jó katona! rákiáltottam s tiz forintot ajándékoztam neki. Negyed óra mulva jött másik, ugyanazt tettem, annak is adtam öt forintot. Jött aztán harmadik, negyedik, ötödik, de én aludtam.

Táborunkban több mint száz horvát fogoly volt; nem hiszem, hogy nagyon epesztette a honvágy, otthon bizonyára nem éltek oly jól. A tisztek tiszti fizetést huztak, a legénység pedig ép ugy kikapta hús és kenyér részletét, mint a mi honvédeink. És mégis mire vetemültek? feltörtek és kiraboltak egy raktárt. Ha ezt honvédek cselekszik, megtizedelték volna. De, nehogy boszu vagy vad kegyetlenség hirét vigyék a külföldre, sokkal enyhébb büntetést szabtak a foglyokra, mint minőt a haditörvények szigora megkivánt. Egyenkint 25 botütésre itéltettek.

Kossuth Lajos ép akkor érkezett Czeglédre Horváth Mihály miniszter kiséretében, mikor az itélet végrehajtandó volt. Azonnal elküldte Asbóth Lajost, hogy az itélet végrehajtását akadályozza meg, s a bűnösök kegyelmet kaptak.

Beksitstől a napokban egy röpirat jelent meg, állitólag Kemény Zsigmond naplójából. A röpiratot magát nem olvastam még, de a Lloydban közlött kivonat elég volt, hogy méltatlankodva forduljak el tőle. Kossuthról azt irja, hogy terrorizált, s tán még fegyveres kézzel is fenyegetődzött tekintélyek és nagy emberekkel szemben. Ez aztán a legnyomorultabb vád. Hiszen, ha valamit lehet Kossuth szemére vetni, ha valamivel a világon indokolni lehet, hogy nem egészen s tökéletesen töltötte be helyét, ugy az más nem lehet, mint hogy végtelen jó szive volt, mely minden sebesülttel együtt vérzett, minden elesettnek hozzátartozóival együtt sirt. Ő meggyőzni, elragadni igenis tudott, de terrorizálni nem; ő fegyveres kézzel fenyegetett, vagy erőszakolt volna valakit, kinek ész, sziv, meggyőződés voltak fegyverei? Ilyet Kossuthról az állithat, a ki soha se látta, soha se hallotta, s kinek lelkébe az ő igéi nem hatottak. Hisz Kossuthnak, ha egy halálos itéletet kellett volna aláirni, minden hajszála egy éjen át megőszül. Magában az is, hogy megérkezik, s első ténye a bűnös ellenségre hozott legenyhébb itéletet felfüggeszteni, nem mutat-e a legáldottabb szivre? bár kissé érczesebb lett volna, ha nem is fegyvert fogni valakire, hogy a maga nézeteire kényszeritse, de nem kegyelmezni az elfogott árulóknak, mikor lőpor és golyó várt reájok.

Kossuth szive megérdemli, hogy a legünnepeltebb költők által megénekeltessék, és ime, meg akarják hurczolni.

Jellemzi a kort, hogy ilyesmit sajtó és közvélemény mindjárt agyon nem sujt.

Kossuth Lajoshoz diszőrségül egy század huszár rendeltetett. Engem ért a szerencse, s én a század élén dobogó szivvel lovagoltam be Czeglédre.

Asbóth ezredesnek jelentettem, hogy egy századdal itt vagyok szolgálattételre.

Első hivatalos működésem volt egy altisztet az indóházhoz küldeni. Ugyanis Horváth Mihály miniszter kijött hozzám, s elmondta, hogy arany burnót-szelenczéjét az indóháznál feledte. Azonnal odavágtatott egy altiszt, s a szelenczét el is hozta.

Folytonosan annyi küldözgetés, üzenet volt, hogy egy szakasznak állandón nyeregben kellett lenni.

Asbóth Lajos az irodába hivott, hogy segitsek, mert nem győzik az irást.

Egyik levél a másikat érte; egyik rendelet a másik után ment. Dicsekvés nélkül mondva, sokat könnyitettem, mert fogalmaztam, s azt nem kellett leiratni, hát titkár, fogalmazó és irnok-szolgálatokat teljesitettem. Horváth Mihály és Asbóth Lajos el volt ragadtatva.

Késő este jön Asbóth, s azt mondja: »A kormányzó ur theára vár magához.« Beléptünk hozzá, ott volt neje is.

– Lám Degré, mond nyájasan Kossuth, most már értem, hogy a szolgálati tiszt önöknek, uraim, nagy segitségökre volt.

Kossuth Lajosné fáradt s mosolytalan fejbillentéssel fogadta tisztelgésemet.

Nem a környezetből levő csak magam voltam az asztalnál. Kardosan ültem oda, s a csákót térdemen tartottam. Engedelem után kardot, csákót letettem.

A kormányzó mindenkihez szólt. Tőlem azt kérdezte:

– Mit könnyebb forgatni, a tollat-e vagy a kardot?

– Szellemes embernek a tollat, bátor férfiunak a kardot.

– És melyik üdvösebb?

– Nagy eszme szolgálatában egyik ugy, mint a másik, szent eszköz.

– Hála isten! hogy ifjuságunk igy fogta fel.

Kossuthné csak férjével váltott nehányszor szót, más senkihez sem beszélt.

Az étkezés felette egyszerü, s igen rövid volt.

Megint munkához láttunk, mi az éj nagy részét igénybe vette.

Az a sok levél, futár, jelentés, mely egymást érte, s elintézésre várt, nem csekély gondot szerzett. Az orosz ekkor már nagyon a nyakunkon volt.

Ha magam nem teljesitettem is, láttam életemben sok és terhes munkát végezni, de annyit, mint Kossuth Lajos egy éjen át elbirt, soha. Minden legcsekélyebb levelet, tudósitást vagy jelentést elolvasott, s annak elintézése iránt intézkedett. Az ott foglalkozó irnoknak tollba mondott, mialatt kezében a toll perczegett, s ő maga egészen más tárgyról irt; közben még titkárának is ráért felvilágositásokat adni.

Éjfél után 3 óra felé pihentünk le, ötkor már talpon volt a kormányzó, s az egész személyzet, hogy az azon idő alatt felszaporodott ügyeket elintézze.

Tizenkét órakor jött Posch Márton kapitány, engem felváltani.

Jelentettem, hogy a szolgálatot másnak adom át.

– Nem bocsátom el, mond Kossuth, önnek itt nagy hasznát vesszük.

Megköszöntem a kitüntetést.

Asbóth Lajos ezredes azonnal ment, s Poscht századommal elbocsátotta, az ő századát visszatartván az én vezényletem alatt. Igy voltam harmadnapig a kormányzó oldalánál, az ő asztalánál s vele étkeztem mindég. Ezen egész idő alatt csak egyszer félórára szakitott magának annyi időt, hogy sebesült ezredesemet: Rohonczy Gidát meglátogatta, a többit mind emberfeletti munkával töltötte.

Mindég csodálatom tárgya volt ez a nagy ember, de mióta igy, itt láttam őt, képes lettem volna előtte leborulni, mint természet feletti erő előtt.

Midőn visszatértem a táborba, olyan voltam, mint valami alvajáró, álmodoztam s elmerengtem, mert lelkem előtt mindég az a rendkivüli szellem lebegett.

Czeglédről Abony vidékére vonult táborunk. Éjszaka, nem messze a tűztől, a kiégett gyepen heverésztem Fülepp Józsi barátommal, s ujságpapirba göngyölt alföldi dohány-szivarkákat füstölgettünk, mikor odatoppan Wartensleben Guszti, e szókkal: »Fiúk! hoztam theát és czukrot.« Azonnal bográcsot vettem elő, a melyben félóra előtt még pörköltet készitettünk, abrakos tarisznyával kitörölgettem s viz után láttam, de viz egy csepp sem volt kapható. Az oroszlán fölébredt, most már le kell csillapitani. Most már minden áron theázni akartunk. Mit tehettünk mást? megfőztük borban. Hát biz az nagyon jó volt, legalább nagyon jól esett, sőt megismételtük.

Innen Nagy-Kátára mentünk.

Egy napon századommal előőrsön valék; az őrjárat éjszaka bement Fényszaruba, s ott egy orosz őrjáratot elfogott. Ezek voltak az első fegyveres oroszok, a kiket láttunk. Még éjszaka bekisértettem a főhadiszállásra.

Hajnal hasadás előtt parancsot kaptam az őrszemeket visszavonni, s a századdal mindjárt N.-Kátára tartani. Felváltani más század nem jött. Tudtuk, mit jelent.

Nagy-Kátán azalatt megfujták a riadót, s Posch Márton kapitánytársam sebes vágtatva iramodik a gyülekezési helyre, a mint azonban egyik utczából a másikba kanyarodik, egy ellenkező irányból vágtató huszárral ugy összeütközik, hogy vállperecze eltört. Harczképtelen lőn.

Erre a hirre érkeztünk meg s csatlakoztunk. Az osztály indulásra készen fel volt állitva, s őrnagyunk Mariássy József ujonnan szerzett délczeg paripáját ott az osztály előtt fitotgatva ágaskodtatá, pórul járt, a ló hanyat vágta magát vele, s Mariássyt eszmélet nélkül szállitották el.

Most törzstiszt nélkül maradtunk, Posch Márton kellett volna, hogy átvegye az osztályt, de őt is betegházba szállitották. E szerint én voltam nemcsak a legöregebb, de az egyedüli kapitány az osztályban. Szükségkép átvettem a parancsnokságot.

Volt ugyan egy törzstisztünk; tanult, jártas, bátor és régi katona, Pálinkás őrnagy; ott volt a csatákban elől, meg is sebesült, végre hősiesen elesett. Ő az ezred nem annyira megalakitásánál, mint felszerelésénél s betanitásánál kezdettől fogva tevékeny részt vett, már a régi időkben huszár-kapitány levén, nálunk mint őrnagy szolgált; osztálya s vezénylete azonban soh’sem volt. És miért? Bizony a ki ujoncz lovakkal, ujoncz katonákkal, ujoncz tisztekkel vesződik, annak kár minden szavát mérlegbe vetni. Szegény Pálinkás felboszankodván, a tisztekre nézve valami sértőt talált mondani. Erre az urfiak pert akasztottak az öreg nyakába, mely szegénynek elestéig sem végződött be, tényleges szolgálatot nem tehetett, s csakis mint önkénytes vett részt sorainkban, de mindég részt vett. Mily szivesen megkértem volna, hogy vegye át a vezényletet, egy tapasztalt s hadászatilag tanult katona csak máskép tudta volna vezetni a csatában embereit, mint én. De hát nem lehetett, nem volt szabad.

Ilyenkor elnézőbb, engesztelékenyebb kellene, hogy legyen az ember. Hiszen másutt is merültek fel hasonló neheztelések, de aztán kiegyenlitették. Például:

Schulz Bódog alezredes zászlóalja valami viszás dolgot követett el. Schulz hevében azt találta mondani: »Igy van az, ha gyermekeket neveznek ki tisztekké.« Ennek következtében a tisztek tanácskozásra gyültek össze, s elhatározták, hogy testületileg elmennek az alezredeshez, s azonnal beadják lemondásukat. Ugy is történt. Schulz kissé megdöbbent, aztán csakhamar összeszedve magát, felelte:

– Nem veszem vissza a szavamat, mert most csakugyan megmutattátok, hogy gyermekek vagytok, ha ilyen apróságot fel nem tudtok venni ilyen vén szamártól, mint én vagyok.

A tisztek elnevették magokat, s siettek kezet szoritani a különben szeretett s hallatlan bátorságu hős alezredessel.

Tudva levő dolog, hogy Schlick oszt. tábornok félszemű volt, hát a hiányzó szemét párbajban ez a Schulz vágta ki, s most minden alkalomkor azt üzente neki, hogy foglalkozva van a másik szemére.

Egyébiránt sajátságos ember volt; Schulz Felixnek hivták, s ő Báthory Bódogra változtatta nevét. A legnagyobb csatatüzben, ha legsürgősebb rendeletet hoztak neki, s a czimirat ugy volt, mint mindenki megszokta: »Schulz Felix alezredesnek«, rajzónt kért a segédjétől, kitörölte a »Schulz Felix«-et, fölibe irta: Báthory Bódog, s csak azután bontotta ki, s olvasta el.

Egy izben, ép Schlick hadtestével állván szemközt, egyedül csaknem az ellenségi őrszemekig lovagolt. Német könnyü lovasság üldözőbe vette, s már-már utolérte, mikor Báthory Bódog két öles árkot átugratván, biztonságban érezte magát, mert meg volt győződve, hogy azok lovai ezt az ugrást meg nem teszik, s ha egy vagy kettő akadna is a sok közül, azok gazdáival majd el tud bánni. Az árok innenső oldalán nyugodtan megállt, s várta, mig az üldöző csapat odaér, s nagyot nevetett, mikor az árok előtt valamennyien hökkenve megálltak.

– Mondjátok meg Schlicknek, kiáltott át, hogy én Schulz Felix von Hohenstein állok itt vele szemben, s holnap kivágom a másik szemét.

Persze nem vágta ki, de nem rajta mult, de még csak jószándékán sem, hanem Schlick szerencséjén, mert Báthory Bódog csakugyan mindenütt kereste őt.

De megmaradva a nagy-kátai tábornál, hajnalban az egész lovasság, tán huszonkét század, nehány lovasüteggel Mészáros, Dembinszky, Dessewffy és Perczel vezetése alatt Fényszaru felé vonult, Visovszky az egész gyalogsággal és nehéz ütegekkel veszteg maradt Nagy-Káta alatt.

Én, mint feljebb emlitettem, kénytelen valék osztályt vezényelni. Bántott a gondolat, meg fogok-e felelhetni e nagy és szép feladatnak? Gyöngének éreztem rá magamat, s a sorban akármelyik közemberrel örömest cseréltem volna állást és helyzetet; az nem felelős semmiért, teszi azt, a mire vezénylik, s nincs másra gondja, mint védelmezni magát, vagy levágni, ki kezeügyébe kerül. De mennyi mindenre kell, hogy forditsam figyelmemet én, ki oly keveset értek hozzá.

Ily gondolatokkal tépelődve haladtam, s egyszerre mellettem termett gr. Ráday Gedeon, ki Mészárosnál nyargoncz volt. Azt mondja:

– Mészáros meglátott, s ide küld, hogy kérdezzem, van-e valami a kulacsodban?

Akkor nézem, s látom, hogy a kulacs csakugyan ott lógg a nyeregkápában.

– Bizony üres ez.

– Van az öreg urnak jóféle cognac-ja, meghagyta, hogy töltsük meg neked.

Elvitte a kulacsot, nem sokára visszahozta, jót húztam belőle, felséges cognac volt.

Fényszarutól homokbuczkás talajon letértünk Tura felé, s nem sokára állást foglaltunk.

Századommal ágyufedezeten voltam. Égető melegen sütött a nap.

A tüzelés erősen folyt mind a két részről. Itt-ott már veszteségeink is voltak. Most mellettem termett gr. Wartensleben Guszti, három lábu lovon, Lehel-huszár őrnagy volt.

– Lojzi! szólt a gróf, ellőtték a lovam lábát s nem tudom merre van emberem a lovakkal. Adj, kérlek, egy lovat.

Felálltam a nyeregben, s hátratekintve kiáltottam emberemre, hogy vezesse elő készletben tartott lovamat. Leirhatlan érzés volt, a min most átestem; mintha a föld kisiklott volna lábaim alól, hogy feneketlen mélységbe zuhanjak. Nem volt időm meggondolni, mi történt? tetőtül-talpig minden idegem megrendült, és én a földön voltam.

– Bocsánat Guszti, szóltam Wartenslebenhez, nem adhatok lovat, mert – mint látod – magamnak van rá szükségem.

Az ágyufedezetnél a Lehel-huszárok váltottak fel, én pedig parancsot kaptam a balszárnyon levő másik századunkkal egyesülni. Nem sokára rá nekünk s két osztály Bocskay-huszárnak, rohamot kellett intézni az ellenséges jobb szárny ellen, mely hosszu vonal kozákokból állt. Már ügetésben haladtunk, mikor a kozákok kétfelé válva, futásnak eredtek.

Ekkor: »rajta! rajta!« vezényeltem, a legénység is látván a futó sereget, eget verő »rajta!« kiáltással vágtatott előre. Most láttuk, hogy a kozákság futamodása csak csel volt, mert mögötte mint kőfal állt egy világos kék egyenruhás huszár ezred, és dzsidások.

Nem vettük észre, hogy e csel és túlerő láttára a Bocskay-huszárok megfordultak, részünkről már lovat és embert visszatartani lehetlenség volt. Vakon belevágtattunk.

És ez volt az egész hadjáratban a legnevezetesb roham, a mennyiben a lovas-roham négy-öt percznél tovább nem igen tart, ezalatt egyik vagy másik fél összezavarodik s elhagyja a tért. E rohamban a küzdés félórán túl tartott.

Bámulatos volt a csornai lovas-roham is, midőn az Olaszországból megérkezett Császár-dzsidás ezred, az osztrák hadsereg leghiresb lovassága kikérte magának, hogy a Nádor-huszárok ellen őt bocsássák, s a ló szügyéig érő buzában lépést mentek egymás ellen. Dessewffy Dénes oly pikaszúrást kapott, mely a hasán ment be, s hátul jött ki. Az mentette meg a haláltól, hogy 36 óra óta nem evett. Sréter Lajos őrnagy is oly sebet kapott, melyet halála órájáig fájlalt. Négyszer visszaverték a Nádor-huszárok a dzsidásokat, kik ötödször is sorakoztak megmérkőzni. Ezen ötödik összeütközésnél mindkét részről az osztályokat már altisztek vezényelték, mert valamennyi főtiszt a földön volt. Goncz dzsidás őrnagy foglyul esett. A magyar tiszt nemes lelkületét jellemzi, hogy mikor a nép a fogoly őrnagyot agyon akarta verni, a huszár tisztek, kik az imént még elkeseredve verekedtek ellene, saját ruháikba öltöztetve szöktették meg. De különben a közvitézek is mindég nemesen viselték magokat a lefegyverzettek iránt. Mikor huszárok, az elkeseredett magyar községeken át betörő horvát foglyokat kisértek, s a nép »agyon kell verni!« kiáltással rohanta meg, a huszárok védték a foglyokat, a felizgatott tömegeknek azt mondván: »fogjatok magatoknak atyafiak! van ott sok, a honnan ezeket hozzuk.«

Az ötödik összeütközés után egy dzsidás osztályból 26 harczképes egyén maradt. Ezt később maga Goncz dzsidás őrnagy állitotta. Rendkivüli és véres attaque volt, de nem oly tartós, nem oly szokatlan s tán nem is egészen annyira öldöklő, mint ez a turai.

A mint ráütöttünk az oroszokra, egy-két percz alatt be voltunk keritve. Iszonyu küzdelem és mészárlás fejlődött ki; szabadulnunk semerre sem lehetett, mi volt más hátra, mint verekedni utolsó emberig, vagy megadni magunkat. Mi inkább akartunk meghalni. Sorainkban küzdött önkénytesen Dessewffy Arisztid, teljes tábornoki diszben, mellén a másodrendü érdemkereszttel, s mert a veres attilát meg a keresztet látták a muszkák, később állitották, hogy az a püspök, a ki velünk attaquirozott, roppant vitéz volt. Oldalánál küzdött két segéde: Dessewffy Gyula és báró Luzsénszky. Itt egy oly mesés dolog történt, hogy le se merném irni, ha Dessewffy Gyula nem élne, s rá mint tanura nem hivatkozhatnám. Luzsénszky jobb kezével egy lefegyverzett oroszt tartott, baljával természetesen a kantárt. Egyszerre látja, hogy egy muszka hátulról csapást mér Dessewffy tábornokra, ideje nem volt se gondolkozni, se cselekedni, mint a villám feláll a nyeregben, tábornoka felé hajlik s fejével fogta fel a vágást. Mély és veszélyes sebet kapott. Kardom, melyet Teleki Sándortól a márcziusi napokban kaptam, eltörött, lovam két pikaszúrás alatt összeesett, magam is már két sebből véreztem. Most láttam végórámat, egy orosz huszártiszt két lépésről pisztolyt szegzett rám. A csodálatos erejü Apagyi főhadnagy ebben a pillanatban oda sujt tenyérnyi széles kardjával s az orosz tiszt karja pisztotyostól a földre esik. Megmentette tentanyaló feljebbvalóját. Mindez, mondom, tartott félóráig. Végre a középből egy osztály lengyel dzsidás, s egy ezred huszár jött segélyünkre s szerencsésen kivágott; a tér el volt lepve holtakkal, haldoklókkal és sebesültekkel. Orosz legalább is három annyi; hiába, a sokból több telt.

Engem Péchy Tamás házelnök öcscse segitett fel egy elfogott lóra, s nehányad magával, ágyugolyók közt, beszállitott Nagy-Kátán a paplakba, hol Mészáros és Perczel jelenlétében sebeimet azonnal bekötözték. Sponner káplán, ki jelenleg váczi kanonok, jószivűleg ápolt egész estén és éjen át.

Az osztályban s a tábor nagy részében ismerőim közt elterjedt a hir, hogy elestem. Másnap tehát, mikor sebeimet ujra bekötözték s kocsira tettek, hogy Abonyba s onnan tovább Aradra szállitsanak gyógyitás végett, elébb a táborba vitettem magamat. Könyekre fakadtam, mikor az a derék legénység, mely tegnap oly hősiesen harczolt, kocsimat körülvette, s az őszinte öröm egyszerü szavaival üdvözölt. Mély megindulással szoritottam mindenikkel kezet, s érzékenyen búcsuztam el. Oly leverő s fájdalmas érzés vett rajtam erőt, hogy Abonyig egyben sirtam.

Az ütközetben osztályunk valamennyi tisztje, még az önkényt harczoló Pálinkás őrnagy is megsebesült; elesett öt altiszt, egy trombitás, s több mint harmada az osztálynak, nem számitva a könnyebben sebesülteket.

Abonyban megpihentem. Micsoda pihenés volt ez? Megváltam szép századomtól, annyi sok jópajtástól! vajjon fogom-e őket többé látni az életben? ugy éreztem, hogy szivem is meg van sebezve.

Kettős, dehogy kettős! százszoros fájdalom sulya alatt utaztam tovább; hazám ügye hanyatlott; magam tehetlen valék s századomtól – tán örökre, el vagyok választva.

Mi lesz abból a sok derék fiuból, ki e gyásznapokat túléli? az ország szine, a nemzet virága, s merem állitani, minden ép szivű s ép testű ifju, osztály- és valláskülönbség nélkül, a hondvédségnél szolgál. Lelkemet legsötétebb gondolatok szállták meg, szivemet előérzetek kinozták, s azon felül láz gyötört.

Ily állapotban érkeztem Aradra.

Nővérem és sógorom mély gyászban fogadott. Jó édes anyámat egy óra előtt temették el.

Ritka jóságú s legfeláldozóbb anya volt.

De hát miért vinném nyilvánosságra családi magánérzelmeimet? kit érdekel az én fájdalmam? maradjon ez szivemben eltemetve, mig velem a sirba száll. Csak azért emlitém itt fel, hogy a nagyok és jelesek figyelmét és gondolkozását az akkori időből jelezhessem. Boldogult jó anyámat katonai diszszel temették, Vetter tábornok azt mondta: »Oly anya, kinek három fia van, s mindhárom a csatatéren küzd, megérdemli tiszteletünket.«

Egy sulyos okkal több levertség lelkemre, egy mély sebbel több fájdalom szivemre.

Aradon Munkácsy városi főorvos gyógykezelt.

Sok kedves emberem látogatott meg; Csúzy Pali, Földváry Károly, Farkas János, Sikey Károly s folytonosan egész serege az ismerős és ismeretlen honvédtiszteknek. Mindennap csak veszteségekről hallottam, s ha külső sebeim hegedtek is a gondos ápolás alatt, az események szivemen uj és uj vérzéseket okoztak. Itt vettem hirét, hogy Répásy tábornok meghalt Szegeden. Mennyire fájlaltam, sajnáltam őt, a kedélyes derék öreg huszárt, kit az ágyugolyók megkiméltek, s a járvány áldozatául esett. Később hányszor felsohajtottam: Milyen jól járt, nem érte meg a leggyászosabb napot, s elkerülte a bakó kezét.

Rendkivül szerettem Répásyt, még Bécsben, mikor a testőrségnél mint ezredes tanárkodott, pedig egyszer kegyetlenül elbánt velem. Lovassági főparancsnok lévén, Csabára jött szemlét tartani. Rövid gyakorlat után következett a csapatok elléptetése. Ilyenkor a kapitány, kinek századán volt a sor, a tábornokhoz lovagolt, hogy a szükséges felvilágositásokat adja. Ott voltam a tábornok balján egy lófejjel hátrább, s mögöttem a század kovácsa. Egyik-másik lóról aztán kérdezte: Ki avatta e lovat? én aztán rámondtam: Tomcsányi őrnagy. Hány éves? stb. találomra elmondtam valamit, a mi körülbelől egyezett. Aztán a vezetékekre került a sor. »Kapitány ur! mi baja ennek a lónak?« rámondtam valamit azokból a lóbetegségekből, a mik leggyakrabban előfordultak. Répásy a kovácshoz fordult: »Mi baja ennek a lónak?« A kovács, hogy engem meg ne hazudtoljon, ugyanazt mondta, a mit én. »Század-kovács, rivalt rá Répásy, maga nagy szamár.«

Nem mertem a kovácsra nézni, ki majd megölt a szemeivel, mikor a fentebbi jelenet ismétlődött.

A szemle végével Répásy hozzám fordult e szókkal:

– Kapitány ur! egy kapitánynak a századában minden lovat ugy kell ismerni, mintha hitestársa volna. Elégületlen vagyok.

Tisztelegvén, visszavonultam.

Ebédnél aztán elmondtam neki mentségemet, hogy csak két nap óta vezénylem a századot.

– Miért nem szóltál ott fiam? most nem kellene bocsánatot kérnem, tréfálódzott jókedvüen. Aztán elhivatta a kovácsot, öt forintot ajándékozott neki, mert kapitánya iránt figyelmes volt, én meg tizet adtam, mert elviselte azt a czimet, mely közvetve rám czélzott.

Ekkor láttam őt utolszor.

Már lábadoztam, erős bot segélyével, s felkötött karral kisántikáltam az utczára, hogy külső világot is lássak. Leültem a ház előtt, s mindannyiszor egész társaság gyült össze körültem. Mindenféle ujságokat s mende-mondát hallottam. Egyszer berugott huszár áll meg előttem, tiszteleg, s hogylétemről tudakozódik.

– Mi ujság vitéz? kérdeztem.

– Nagy, igen nagy, felelt titokszerüen, kutyául megy a németnek, a muszka felénk szoritja, maholnap két tűz közt lesz.

Nem tudtam: nevessek-e, vagy elszörnyűködjem e kijelentésen? Már tisztek fordultak meg nálam, a kik egész határozottsággal állitották, hogy leghitelesebb tudomásuk van arról, hogy döntő pillanatban az orosz sereg az osztrákok ellen fog fordulni; szomoru jelenségnek s kétségbeesett reménynek tartottam akkor is, de most, mikor láttam, hogy nemcsak felizgatott képzelődés szüleménye, hanem valóságos elterjesztett hir, mely már a legénység közt is kering, tökéletesen levert, ezáltal az önbizalmat s fegyvereink erejét veszni látván.

Arad roppantul meg lőn szállva, kormány, képviselők, hadsereg, mind itt összpontosult. Láttam, itt nem lehet maradásom, de meg jobban is voltam már. Befogattam, s Temesvár felé vettem utamat.

Temesvárt báró Vécsey tartotta körülzárolva.

Jelentkeztem nála.

Ajánlotta, hogy valamely közeli faluban töltsem a lábbadozási időt, mert az ő tábora igen nyugtalanitva van, s igy nem alkalmas az üdülésre, különben is nem tudhatni, mely órában fog e hely nagy csatatérré változni.

A közel Gyarmathára mentem, hol Dáné esperes igen vendégszeretőn fogadott. Itt találkoztam Pálffy Albert és Dobsa Lajossal.

Másnap este a jó Dáné esperes háza megtelt vendéggel, ott volt Dáné Ferencz is. A túlnépes asztalnál igen nyomott, mondhatni levert hangulat uralkodott. Én bőrpamlagon elnyulva étkeztem, s hallgattam a társalgást, mely leginkább a hadjárat nyomorait festegeté. Pálffy a többi közt azt a megjegyzést tette, ha minden egyébtől eltekintene is az ember, már magában az is kész betegség, mindennap s néha minden órában más és más vizet inni.

A járási csendbiztos, ki ott ült s egész este egy szót se beszélt, hogy ő is valami okosat mondjon, Pálffy szavai után hozzá tette: és más-más bort.

Ez egyetlenszer nevetett fel a társaság, különben egész halottias szertartási szine volt az estelizésnek.

Reggel nyugtalanitó hireket hallottunk, Pálffy és Dobsa fölmentek a toronyba, s csakugyan látták az ellenséges sereget Temesvár felé vonulni. Nem sokára megdördültek az ágyúk, s a temesvári szerencsétlen csata kezdetét vette.

Seregünk itt szemben állt az összes osztrák sereggel s hiába várta, hogy Görgey Aradról segélyt hoz, de azért elszántan, kétségbeesetten verekedett, s az osztrákokat kezdte visszaszoritani, mikor az általunk megszállni elmulasztott Szent-Andrásról Lichtenstein herczeg seregével a mieinket oldalba támadta meg, a várból is kitörés történt s igy három felől, roppant túlerővel az összes osztrák sereg a magyar sereg egy kisebb töredékével harczolván, ránk nézve az ütközet csakis szomoru kimenetelü lehetett.

A csata s ezzel utolsó reményünk is elveszett.

Kocsira ültem, Pálffy és Dobsa csatlakozott hozzám, s az a becsületes jó csendbiztos, ki mindennap más-más bort inni oly veszélyesnek tart, nehány legényével lóháton elkisért Rékasig.

Itt kocsimon töltöttük az éjt, s lovaimnak valahogy zabot szerezvén, jólesett azokat ellátnom. Reggel indultunk Lugos felé.

Nincs oly leverő temetés a világon, mint midőn egy szent ügy elesik, s annak harczosai képezik a gyászmenetet. Rékastól Lugosig kocsin, lóháton, gyalog, fegyveresen s fegyvertelenül csak menekülőket lehete látni. Borzasztó képe van egy ily szétvert seregnek! itt egyik fáradtságtól kimerülten roskad össze, amott az éh és szomj veri le lábáról a szerencsétleneket; sokan sebesülve vonszolják magokat egy darabig, aztán valami árok szélén ledőlnek meghalni. A kinek terhére van fegyvere, eldobja, hogy könnyebben futhasson. Tiszt támogat közembert; a közember tarisznyájából falat száraz kenyeret nyujt a tisztnek; megszünik a rangkülönbség s el van feledve minden harag. Nem jajgat, nem panaszkodik senki, de mindenik arczára van irva a mély fájdalom, a kétségbeesés.

Hetekig ha elaludtam, nem volt más álmom, mint e terület, Rékastól Lugosig, benépesitve azon szerencsétlen alakokkal, kik testi és lelki fájdalom közt roskadoznak; ha elmerengtem, lelki szemeim előtt nem vonult el más látomány, mint egy szétvert sereg borzadalmas képe.

Hogy igy kell látnom azt a vitéz, szép honvédséget!

A megrázó látványok változatosságai közt Lugosra értünk. Ember hátán ember volt. Nem birtunk falat kenyérhez jutni, s a kutak kimeritvék. Kocsimmal valahol félreálltunk, ennyi a beszállásolás. Dobsa és Pálffy megindult valami élelmet s hireket szerezni; egyik egy, másik másfelé ment, vajjon melyik lesz szerencsésb? Nagy sokára megjött mindkettő üres kézzel s azon megállapodással, hogy Törökországba iparkodjunk; arra még szabad az ut, s mindenki: képviselő, katona, kormánytag csakis azt hangoztatja: Törökországba. Mi nem képezhetünk kivételt, hát csak sodortassuk magunkat az áramlattal. »Ha már igy áll a dolog s lenni kell, jegyzé meg Pálffy, hát előzzük meg az áramlatot, különben mindent elesznek előlünk.«

Dobsa és Pálffy letelepedtek a kocsi mellé, kiteritették a Lipsky térképet, kikeresték az utat, mely Orsovára vezet, aztán megindultunk. Huszonnégy óra óta se mi nem ettünk s a lovak sem részesültek ellátásban, attól féltem, kidőlnek. Egy helyen kazalban buzakévéket pillantottunk meg. Háboru idején szabad beszerezni; négy kévét felraktunk, s igy a lovak már biztositvák. Kis forráshoz érkezvén, megetettük s itattuk a lovakat, s aztán az esti homályban már sebesebben haladtunk.

Megvallom, lelkiismeretet csináltam magamnak belőle, hogy mig ezredünk ki tudja milyen sorsban részeül ott Arad alatt, mig pajtásaim tán utolsó erőfeszitéssel csatát vívnak s vagy elesnek, vagy isten tudja mi történik velök? addig én különszakadva, bőrömről gondoskodom. Rettenetesen kezdtem bánni ez elhatározást, de már lehetlen rajta változtatni.

Valami városkába értünk. Ez nem lehet Karánsebes, hamar is volna, még több nagy helyen kellett volna idáig eljutnunk.

Dobsa és Pálffy kémszemlére indult, s egyik is, másik is visszatért azon hirrel, hogy Facseten vagyunk, tehát egész ellenkező irányban tervezett utunkkal.

Maig sem tudom, csakugyan ügyetlenségből követte el Pálffy ezt a hibát, vagy szándékosan vezetett tévutra, hogy Törökországba ki ne jussunk, elég az hozzá, mi utban voltunk visszafelé.

Most mit tegyünk? folytassuk, vagy megforduljunk?

– Ha már a véletlen is igy akarta, szóltam, akármit ad az isten, én fölkeresem ezredemet, csatlakozom.

A városban megállapodni nem lesz tanácsos, ki tudja, nincs-e itt valami ellenséges csapatocska, s minő érzelmü a lakosság? csendesen áthaladtunk a városon, s jó messze tartottunk éji pihenőt. A lovak elfogyasztották a két kéve gabonát, de mi már tizszeresen láttuk az égen a csillagokat az éhségtől. Reggel földeket láttunk öles tengerivel; megszedtük magunkat, tüzet raktunk, s mondhatom, félsültiben ettük meg, délre zöld szilvával enyhitettük éhünket. Erre mindenütt szabad volt az ut. Este Paulisra értünk.

Rózsa Ferdi gyermekkori barátom itt főszolgabiró volt. Egyenesen hozzá állitottam be, itt aztán jólaktunk mi is, lovaim is.

Rendkivül érdekes estém volt; Roth és Philipovich fogoly tábornokok őrizet alatt a főszolgabirónál voltak elhelyezve. Sokoldalú, művelt s kellemes társalgású urak, szabadelvü eszméikkel megleptek. Beszédökből nemcsak sejtetni engedték, de majdnem kimondották, hogy azon ügynek, a melyért a magyar fegyverek küzdöttek, barátai, hogy e hős sereg más sorsot érdemelt, s ha a katonai tudomány a honvédtiszteknél arányban lenne bátorságukkal s a legénység elszántságával, a világ legelső katonáit lehetne bennök csodálni. Egyik-másik magyar hadtestparancsnok eljárásait birálgatták, a kormány hibái előtt sem hunytak szemet, s egyenesen kimondták, hogy sem a két hatalom hadserege, sem az adott körülmények nem sodorták volna a magyar sereget e gyászos kimulásba, ha akarva vagy nem akarva, de mindenesetre az intéző kéz nem vezeti lépésről-lépésre a romlásba.

Itt hallottuk, hogy Görgey ma vonult egész táborával Világos alá.

Ez bennem egy kis reményt keltett, hát ha nincs még vége ügyünknek? tán Erdélybe vezet, ott még tarthatjuk magunkat és erősödhetünk. Kétszeresen áldottam Pálffy ügyetlenségét, vagy szándékos félrevezetését, hogy Karánsebes helyett Facsetre vezérelt bennünket.

Görgey nagy szellem, roppant lángész s vakmerő katona; oly erővel, mint a minővel még mindég rendelkezik, fog valamit elkövetni, mire a világ nincs elkészülve.

Ujra éledtem s alig vártam a reggelt.

Kilencz órakor már Világosra érkeztem.

Olyan volt ez nekem, mint a feltámadás. A temesvári szétvert s elszórt sereg után, meglátni ezt a szép és harczképes nagy sereget, oly érzést támasztott bennem, mintha azt a sulyos csapást csak álmodtam volna, s most fölébredve, látom a boldogitó valót.

Ez a harczképes szép sereg, ezek a hatalmas ágyuütegek és Görgey tábornok! ezek fogják előteremteni a megváltás művét. Ugy voltam mint a beteg, kinél a hires orvos jelenléte már magában is javulást okoz.

Egy körülmény azonban zavarólag hatott ezen érzelmeimre; bármerre fordultam, s akárkivel beszéltem, a fegyverletétel lehetőségéről hallottam beszélni, s titokszerüen suttogták, hogy a muszka biztositotta az egész tisztikart, állásának megtartása mellett, hadseregébe átvenni.

Bohus kastélyában nagy haditanács tartatott. Itt Görgey kimondta, hogy fegyverletételre határozta magát. Ha valaki azonban sikeres működést igér magának s megütközni szándékozik, ő kész azonnal a parancsnokságot átadni.

És senki sem vállalkozott. Igen, mert addig húzták az alkudozásokat, mig az orosz bekeritett.

Zámbelly Lajos ezredes felszólalt, ha már megadás sorsunk, legalább kerüljük el a boszuállás indokát, s ne az orosz, de az osztrák előtt tegyük le a fegyvert.

Trankus alezredes Zámbelly vállára tette kezét e szókkal:

– Föl kell akasztatni.

Zámbelly egyedül maradt inditványával, mi ha keresztül megy, sok embert mentett volna meg a kivégeztetéstől.

De tudja isten, a muszka szél ide is elhatott, s nem egy tábornok meg ezredes látta magát orosz szolgálatban, mire Aulich tábornok azt mondta: függni fogunk, uraim, mindnyájan függni fogunk. Én ismerem Ausztriát.

Hogy honnan s ki terjesztette ezt a mételyező hirt, nehéz volna eldönteni, de hogy számitással történt, ezt minden körülmény igazolta.

Másnap az egész tábor fel volt állitva, a tisztek egy térre csoportosultak, a hol Görgey bekötött fővel, lóháton megjelent. Német beszédben előadta, hogy a fegyvert az orosz előtt föltétlenül leteszszük.

Égetőn sütött a nap; oh! ez az augusztus 13-ika még a velőt is égette.

A tábor indulásra készen állott

A legénység arczán meghiusult remény, ajkán eget hasogató szitok s keblében vad fájdalom dúlt.

Többé nem az elszánt, a harczszomjas hősöket, hanem a kétségbeesett katonákat lehetett látni.

»El vagyunk árulva!« dörmögték.

A menet megindult oly gyászosan, hogy a lélek felsirt az emberben. A honvéd nem csillogtatta fegyverét, a huszár alatt nem ficzkándozott lova, még az ágyúk döczögése is más volt, mint a dicsőség napjaiban.

A legénység nem pajzánkodott, nem élczelt, de még csak hangosan sem beszélt. Ez egy óriási gyászmenet, mely a nemzet szabadságát vitte sirba. Világostól Pankota felé Szőllősre tartottunk, hol az orosz tábor csatarendben felállitva fogadott.

Itt történt a fegyverletétel.

Mit mondjak e jelenetről, vagy hol kezdjem? Azon-e, mikor a legénység megtört szivvel búcsuzott szeretett tisztjeitől, vagy midőn a büszke huszár kedves paripája nyakát átölelve, édesen csókolá végig; vagy a zokogó tiszteken, kik velő-hasogató fájdalommal tekintettek végig azon vitéz legénységen, melyet annyi szép csatában oly diadalmasan vezényeltek?

Mind ez oly szivrázó volt, hogy a vad csoportok vezetői, a muszka tisztek, száraz szemmel nem nézhették.

A ki e szomorú jelenetben részt vett, elmondhatja, hogy egyszer már meghalt.

A fegyerletétel hadtestenként történt, elébb a gyalogság, aztán a huszárok. Nem volt legény, ki fegyverét – mielőtt tőle megvált – meg ne csókolta volna. Némelyek utolsó töltésükkel önéletöket oltották el, ezek közt egyik jóbarátom, Molnár, tekintélyes pesti ügyvéd is. Mondom, ez rettenetes, az őrülésig rettenetes volt!

A tisztek fegyvereiket s minden tulajdonukat megtartották.

Mintha a tenger megindult volna medrét változtatni, ugy hullámzott tova ez a sokaság, ellepve mezőt, utat, falvakat, a mennyire csak a szem látni képes.