X.

E lapot a baráti visszaemlékezésnek szentelem. Nem pajtásság visz rá, hisz a kiről szólok, mint hazafi, katona és jellem megérdemli – nem ily szerény naplóban az elismerést, de a forradalom történetében is, hol ő csak mint névtelen hős szerepel.

Az »Angol királynő« fogadóban esténkint kedélyes asztaltársaság gyült össze: Szabó János h. alezredes, Földváry Albert, Földváry Guszti, Földváry Elek, Csernovics Arzén, gr. Ráday Pál, Ferdinánd-huszár főhadnagy, gr. Széchen Sándor, Kállay Guszti, gr. Bethlen Gergely, Kemnitzer Károly és én.

Kemnitzer Károly leköszönt vértestiszt, oroszlán termetű, szép, barna s igen választékos férfi volt sokat adott az öltözékre, mindég a legdivatosb s egyszersmind legdrágább illatszerei voltak. Hölgyek termeiben s vig czimborák közt egyaránt jóltalálta magát. Különben egy igen kedves és szellemes báró-kisasszony kimondott jegyese volt.

Egy szép reggel olvassuk a hiv. közlönyben: Kemnitzer Károly ki van nevezve a törzskarhoz kapitánynak. Már akkor Földváry Albert is honvédtiszt volt.

Jön hozzám nagy nevetve gr. Ráday Gedeon, nem a honvédelmi miniszter, ő akkor még a porban játszott, hanem az idősb Gida.

– Hallottad-e, mond az ő nevetségest jelző túlkomoly kifejezésével, Károly honvéd kapitány?

– Tudom.

– Nem lepett meg?

– De igen, még pedig kellemesen. Fölismerte kötelességét, megfelel hivatásának s jó példát mutat a többi urfinak.

– Na, de kérlek Lojzi, hol veszi majd ott az időt öltözködni? hol tartja a pachulit? Na, lesz abból honvéd!

És lett olyan, hogy emlékének Ráday Gida gróf, velem együtt, kalapot emelhet.

Egyszer a reggeli órákban Kemnitzer Károly benyitott hozzám e szókkal: »Nagy szivességet kérek. Herczeg Vorinyetzky, ki a Bácskában oly feltünést és lelkesedést keltett azzal a móddal, a melylyel a vértesektől kilépett, itt van és vendégem. Igen ohajtana Petőfi, Jókai és Vasváryval megismerkedni. Szűkkörü kis estélyt adok ma szállásomon, hivd meg azokat az urakat. Csak ti négyen és mi ketten leszünk.«

– Ez nem fog sikerülni.

– Miért?

– Nem ismered Petőfit.

– Igen sajnálnám, ha igazad volna. Kövess el mindent.

– Mindent elkövetek.

Megindultam fölkeresni Jókait, hadd legyen e nehéz feladatban segitségemre, mert közűlünk neki volt Petőfire legtöbb befolyása. Jókai a svábhegyen takaródzott kétcsövű fegyverével, nem találtam. A svábhegyre menni két ok gátolt, mert akkor Mór barátunk ott hozzáférhetlen volt; másodszor, mert elkéstem volna az idő rövidsége miatt.

Isten neki, elhatároztam egyedül szemébe nézni Petőfi szitkainak.

Vasváry Pali örömmel fogadta a meghivást. Együtt mentünk Petőfihez.

Minden bevezetés nélkül elmondtam jövetelünk okát.

Petőfi előmbe állt; fején éghez meredező hajszálai megmozdultak, szemeit vadul megforgatta, s aztán keserü mosolylyal kérdé: »Megbolondultál?«

– Bizony Sándor, ily izgalmas időkben az sem volna csoda.

– Csak azért, mert különben tudnád, hogy egy herczeg kedveért a kisujjamat sem mozditom meg.

– Hát az igaz, hogy Vorinyetzky szerencsétlenségből herczegnek született, de tehet-e róla? A miről ő tehet, az elismerésre, az csodálatra méltó. Szive, lelke a szabadságé, ő jogainkért küzdeni akar, ő barátja, ő testvére a népnek, ő lengyel!

– Hm, igazán? dörmögé Sándor, kissé megszelidülve.

– Zászlóját, hol rá annyi kitüntetés, fényes előmenetel várt, ott hagyta s eljött, hogy honvéd legyen. Nagy tüntetéssel vált meg a vértesektől, s a szabadkai nép vállaira kapva vitte végig az utczákon. A magyar kormánytól egy vadász-zászlóalj felállitásával van megbizva, s eziránt óhajt veled értekezni.

Sándor hirtelen kikapta zsebéből a tallért, heves léptekkel járt fel-le, miközben a tallért felhajgálva, csattanósan elkapkodta; ez volt szokása, ha gondolkozott valamin.

– Te is mégysz? kérdé hirtelen Vasvárytól.

– Hogy ne? hazafiui kötelességnek tartom.

– De az a Kemnitzer is olyan félmágnás.

– Az a Kemnitzer honvéd kapitány.

Megint fel-alá járkált, hajgálta s csattogtatta tenyerében a tallért, most hevesebben, mint elébb.

Megállt, felütötte fejét s mondá: »Hallod-e, ha máskép lesz a dolog, mint ahogy mondod, többé szemem elé ne kerülj. Jó, majd együtt megyünk.«

Este, midőn Kemnitzerhez mentünk, utközben Petőfi nehányszor megrázta fejét, aztán vállán egyet ránditott, s legalább két lépéssel előttünk haladt.

A mint a szobába léptünk, Vorinyetzky felugrott s Petőfit átölelte e szókkal: »Tőled tanultam, tőled! Mindég szerettem a szabadságot, de imádni csak dalaidból tanultam.« Aztán nyaka körül fonta karját s alá-fel járkálva, melegen beszélgettek. Mikor estelihez ültünk, benső barátok voltak. Elenyészett a rangkülönbség, mindkettő csak szabadsághős. Étkezés, vagy inkább borozás közben, Vasváry ékesszólásának egész bensőségével mondott ragyogó pohárköszöntőket. Petőfi is neki hevűlt, s elkezdte szavalni szabadságdalait. A házigazda és Vorinyetzky nem maradtak az ölelésnél, hanem össze-vissza csókolták Sándor borzas fejét.

Az elragadtatásnak és lelkesedésnek nem volt hossza-vége. Ha Petőfi szavalt, s Vorinyetzky gyönyörittas szemeit rászögzé, senki se mondta volna, hogy nem szerelmespár. Vorinyetzky oly ifju és szép volt; arczbőre, vonásai és szine oly finomak, hogy ha átöltözködik, akárki igen szép nőnek hihette.

Hévvel folyt a beszélgetés a viszontagságok felől, melyeknek eléje néz a nemzet.

Egyik sem tőn fogadást, egyik sem esküdött, de mindenik homlokáról lehetett leolvasni: Ott leszek!

Ott is volt.

Közűlök csak magam éltem túl az eseményeket.

Petőfi elesett a csatában, s nemcsak magasztos lelke szállt az égbe, de testét is, mint valami szentét, tán angyalok ragadták boldogabb hazába, mert a földről nyom nélkül eltünt, de halhatatlan szelleme itt él és uralkodik; itt fog élni és uralkodni, mig csak magyar lesz e hazában, sőt azontúl is… A nemzet kegyelete szobrot emelt neki.

Vorinyetzky herczeget a temesvári csatában ifju heve elragadta; jobb lova levén, mint a többieknek, a rohamban seregétől elszakadva, egymaga csapott az ellenséges tömeg közé, hol karddal a kezében elfogták. Pesten halálra itéltetett. Oly bátran lépett a vesztőhelyre, mintha csatatéren dicsőséges halálba menne. A bakó rövid percz alatt kioltott egy gyönyörüen virágzó életet. A tisztelet és hála emléket állitott neki a Kerepes-uti temetőben, melyet évenkint, halottak-napján, meglátogat az egyetemi derék ifjuság, hogy az elismerés koszorujával feldiszitse, mit megható szónoklattal kisér.

De elmulik egyik halottak-napja a másik után, a nélkül, hogy valakinek eszébe jutna megemlékezni Vasváry Pálról, kit Abrudbányán agyonvertek a mótzok. Sirja ott jeltelen, s emléke itt enyészőben van.

Pedig őt nemcsak mint csatában elesett hőst illeti a babér, de mint a márczius 15-nek egyik leglelkesebb kezdeményezőjét, ki hatalmas szónoklatával a Muzeum-téren annyiszor elragadta az ezrekre menő gyűlési hallgatóságot; ki a városház termében oly magvasan s magasztosan szónokolt, hogy maga Klauzál Gábor miniszter, a szónoklat nagymestere, ki ép akkor érkezett le Pozsonyból, ezen ülés alatt történetesen mellettem foglalván helyt, hozzám fordult e kérdéssel: »Jaj, ki ez a kedves fiu? ebből nagy ember válik.« Vasváry volt a márcziusi napok egyik kiváló lelke. És ő megmutatta, hogy azokért az eszmékért, a melyeket hirdet, meg is tud halni.

Bizony kedves volna, ha az a minden szépért és dicsőért lelkesedni képes egyetemi ifjuság, minden márczius 15-ik napján egy kis Vasváry-ünnepélyt rendezne. Hisz ő egyéb kitünőségei mellett, még oly kedves történelmi tanár is volt.

Na, de ezekről irtak már ragyogó tollú költők és remek történészek, a kiről én tulajdonképen megemlékezni akarok, arról alig tud valaki valamit, pedig megérdemli, hogy tudjanak.

Kemnitzer Károly, a fővárosi uritermek egyik hőse, kiről fel sem tudták tenni, hogy egy hadjárat nyomoraival meg birjon küzdeni, s többen mondták: Tetszett neki a szép egyenruha, majd ráun.

És nem unt rá, hanem viselte ugy, hogy becsületet szerzett neki. Fáradhatlan s rettenthetlen katona volt. Megnyerte feljebbvalói tiszteletét s az alantiak szeretetét.

A selmeczi csatában egy ütegnek feladata volt, az ellenséget tüzelésével feltartóztatni. Legnagyobb veszély környezte, a tüzérekből és fedezetből is már sokan elhulltak. Egyszerre a mieink kezdtek az ágyukkal megfutamodni. Kemnitzer Károly mint vezérkari tiszt, utánok vágtatott, s az ágyuslovakat megragadta zablájuknál fogva, s a legnagyobb kereszttűzben az ágyukat egyenkint visszavezette előbbeni helyökre, s onnan el sem mozdult többé. Egyszerre csak be volt keritve. Az ellenség parancsnoka felszólitotta Kemnitzert, hogy tegye le a fegyvert, s adja meg magát, különben valamennyiöket kardélre hányatja.

Kemnitzer egész nyugodtan válaszolt: »Ön fogja ismerni kötelességét mint katona, én is ismerem az enyémet mint katona. Magamat meg nem adom soha!«

A tiszt tüzet vezényelt, s Kemnitzer Károly több golyótól találva, lefordult lováról.

Sulyos sebeivel egy házba vitték, hol rögtön iróeszközt kért. Levéliráshoz kezdett:

»Drága egyetlen Gizel…« a toll kiesett kezéből, feje hátra hanyatlott… meghalt.

Sirját a nők teleültették virágokkal.

Én nem voltam ott, de egy barátom, a ki tudta, mily jól vagyok Kemnitzerrel, sirjáról kis bokrétát kötött, s levél kiséretében (ki mint szemtanu irja, mily hősiesen, mily szépen esett el Károly) nekem elküldte.

A bokrétát hiven őriztem.

Buda bevételekor Pesten lévén, Kemnitzer aráját fölkerestem, a városligeti Bártl-féle nyaralóban laktak.

A báró kisasszonyt a nagyszerü üvegházban találtam, mély gyászban volt. Amint engem megpillantott, sirva fakadt. Átadtam neki a száraz bokrétát, e szókkal: Károly sirjáról van.

Jót állok, ma is őrzi, bizonyosan por már az egész, de ő a port is tiszteletben tartja, mert soha se ment férjhez. Találkoztam vele többször, most is oly bús, levert, mintha csak a mult napokban érte volna a csapás. Valóban nem látszik rajta, hogy az idő enyhitette bánatát. Midőn megemelem előtte kalapomat, bizonyos vagyok arról, hogy egyet gondolunk.

Ugy látszik, Kemnitzer kis estélyén már ott lebegett a kis társaság feje felett a halál angyala. Mindnyája elvérzett, csak én szabadultam meg nehány sebbel, tán azért, mert ahol oroszlánokra vadásznak, a kisebb vad könnyen elsurran.

Jókai Mór sok szerencsés órát tölthetett a Svábhegyen, de szerencsésebbet, mint ez napon, aligha; mert ha megkapjuk, nincs rá eset, hogy azon estély alól kibujhatott volna, s akkor meglehet ő is belekerül ebbe a halál-lajstromba. Bizony pedig kár lett volna, ki tudna most annyi szép és hű dolgot irni Petőfiről az utókor számára. Legyen ő az utolsó a tizek közül, s akkor is maradjon még annyi ideje, hogy a tizek történetét megirhassa.