II. RÉSZ. A FÖLD A MARS-LAKÓK URALMA ALATT.

I. A romok alatt.

Az első részben öcsém viszontagságainak elbeszélése közben annyira elkalandoztam saját élményeimtől, hogy a két utolsó fejezeten keresztül a tiszteletessel együtt folytonosan Hallifordban rejtőzködtem az elhagyott házban, ahová a fekete füst elől menekültünk. Itt folytatom tovább. Ott tartózkodtunk vasárnap éjszaka s egész hétfőn – a rémület napján – a napvilág egy kis szigetkéjén. A fekete füst elzárt a világ többi részétől. Nem volt mást mit tennünk, mint hogy e két unalmas napon át fájdalmas tétlenségben várakozzunk.

Tele voltam aggodalommal feleségem miatt. Elképzeltem őt Leatherheadban, rémülten, veszedelemben forogva, amint halottnak tart és gyászol engem. Fel-alá jártam a szobákban és hangosan fel-felkiáltottam, valahányszor arra gondoltam, hogy el vagyok szakítva tőle s mi minden történhetett vele távollétemben. Tudtam, hogy unokatestvérem elég bátor volt minden eshetőséggel szemben; csakhogy nem volt az az ember, aki veszedelem idején gyorsan feltalálja magát és gyorsan cselekszik. Nem bátorságra volt most szüksége, hanem körültekintésre. Az a hit volt egyetlen vigasztalásom, hogy a Marsbeliek London felé nyomultak, mind messzebbre feleségemtől. Efféle határozatlan aggodalmak fölötte érzékenyen és kínosan érintik az ember lelkét. Nagyon kimerültem s izgatott a tiszteletes örökös jajgatása. Undorodtam már ettől az önző kétségbeeséstől. Többszörös eredménytelen fejtegetés után elszöktem mellőle egy másik szobába, amely, mint a benne levő földgömbökről, padokról és füzetekről láttam, nyilvánvalóan tanterem volt. Mikor ide is utánam jött, fölmentem a ház felső részén levő lomtárba s bezárkóztam, hogy egyedül lehessek sajgó nyomorúságommal.

A fekete füst egész nap s még másnap reggel is minden remény nélkül körülzárva tartott. Vasárnap este a legközelebbi házban emberi jeleket vettünk észre. Az ablakban egy arc jelent meg. Lámpafény mozgott ide-oda s később becsaptak egy ajtót. De nem tudom, kik lehettek ott s mi lett belőlük. Másnap nyomuk sem volt. A fekete füst hétfőn egész reggel lassan a folyó felé hömpölygött, egyre közelebb nyomulva hozzánk, de végül elvonult az országút mentén a ház előtt, amelyben rejtőzködtünk.

Déltájban egy Marsbeli közeledett, keresztül a mezőn. A hömpölygő árt szétoszlatta izzó gőzsugarával, amely sziszegve ütődött a falakhoz, bezúzva minden ablakot, amelyhez odaért s megpörkölve az elülső szobából menekülő tiszteletes kezét. Mikor végre keresztül kúsztunk a leforrázott szobákon s újra kinéztünk, észak felé olyan volt a táj, mintha fekete hófergeteg vonult volna el fölötte. A folyam felé tekintve, megdöbbenve láttuk, hogy a leperzselt rétek feketeségébe valami megfoghatatlan vörösség vegyül.

Egy ideig nem tudtuk, mennyiben javított e változás helyzetünkön, eltekintve attól, hogy a fekete füsttől nem volt mit többé tartanunk. De később beláttam, hogy többé nem akadályoz semmi sem abban, hogy tovább ne menjünk. Amint rájöttem arra, hogy a menekülés útja megnyílt, újra cselekvésről kezdtem álmodni. De a tiszteletes esztelen letargiába esett.

– Itt biztonságban vagyunk, – ismételgette, – itt nincs mitől tartanunk.

Elhatároztam, hogy elhagyom. Bár így tettem volna! Okulva a tüzér tanácsain, ennivalót és italt kerestem. Égett sebeimre találtam olajat és rongydarabokat, föltettem egy kalapot is és magamra vettem egy flanell-inget, amelyre egyik hálószobában bukkantam. Mikor a tiszteletes látta, hogy komoly szándékom a távozás és hogy belenyugodtam abba is, hogy egyedül távozzam, elszánta magát s velem jött. Délután minden nyugodt volt. Amennyire meghatározhattam, öt óra tájban indultunk útnak a megfeketedett országút mentén Sunbury felé.

Sunburyben s elszórtan az országút hosszában, eltorzított holttestek, – lovak és emberek, – felfordult kocsik s mindenféle lim-lom hevert. Vastag, fekete porréteg borított el mindent. Ez a salakos portakaró eszembe juttatta, amit Pompei pusztulásáról olvastam. – Minden baj nélkül érkeztünk Hampton Courtba; útközben furcsa, kellemetlen látványok foglalkoztatták gondolatainkat, úgyhogy Hampton Courtban szemeink valósággal felüdültek, amint egy zöld foltocskát vettek észre, amely megmenekült a fojtó áradattól. Keresztülmentünk a Bushey-parkon, ahol szarvasok szaladgáltak ide-oda a diófák alatt. A távolban férfiak és nők siettek Hampton felé. Ezek voltak az első emberek, akiket láttunk. Így jutottunk el Twickenhamba.

Az országúton túl Ham és Petersham mögött az erdők még mindig égtek. Twickenhamet nem érintette sem a hősugár, sem a fekete füst s errefelé meglehetős sok ember volt, de egyikük sem tudott semmiféle újságot. Többnyire úgy, mint mi, éjjeli szállásukat igyekeztek fölcserélni az ideiglenes nyugalom perceiben. Az a benyomásom, hogy itt több házban benne voltak még a megriadt lakók, akik nem mertek menekülni sem. Sok nyoma volt itt is az eszeveszett menekülésnek az országúton. Élénken emlékszem, hogy három összezúzott kerékpár hevert az úton egy rakásban, darabokra zúzódva az utánuk érkezett kocsik kerekei alatt. Félkilenc lehetett, mikor a richmondi-hídon mentünk keresztül. Természetesen sietve mentünk a veszedelmes hídon, ahonnan észrevettem, hogy számos vörös csomó úszik lefelé a folyamban. Egyik-másik több láb széles volt. Nem tudtam, mi lehet, mert nem volt időm a vizsgálgatásra és sokkal ijesztőbb magyarázatot eszeltem ki erre a látványra, mint aminőre tényleg rászolgált. A Surrey-parton újra fekete por borított mindent, amely előbb füst volt. Holttestek hevertek mindenfelé, az állomás közelében egész halommal; de a Marsbelieknek hírük-hamvuk sem volt, míg jó darab utat meg nem tettünk Barnes felé.

A távoli sötétségben három embert láttunk egy mellékuccán lefelé szaladni a folyamhoz; de egyébként elhagyott volt minden. Fönt a dombon javában égett Richmond városa; a városon kívül nyoma sem volt a fekete füstnek.

Ekkor, amint Kewhoz közeledtünk, hirtelen egy csomó ember jött velünk szemben rohanva s a háztetők fölött, alig száz yardnyira tőlünk, egy Marsbeli hadigép felső része ötlött szemünkbe. Halálra rémülve álltunk a veszedelem torkában s ha a Marsbeli letekintett volna a földre, mulhatatlanul el kellett volna pusztulnunk. Rémületünkben nem mertük folytatni útunkat. Letértünk az útról és elrejtőztünk egy kerti kunyhóban. A tiszteletes keresztet vetett, csendesen zokogott s nem akart hallani sem arról, hogy újra útnak induljunk.

De engem az a rögeszme, hogy Leatherheadba érjek, nem hagyott nyugodni, úgyhogy a szürkületben újra kimerészkedtem. Keresztül bújva a bokrokon, egy nagy ház mellett futó ösvényen, amely a házhoz tartozó telken haladt, kiértem a Kew felé vezető országútra. A tiszteletes, akit a kunyhóban hagytam, csakhamar rohanva jött utánam.

Ez a második felkerekedés volt életem legesztelenebb cselekedete, mert nyilvánvaló volt, hogy a Marsbeliek körülöttünk vannak. Alig ért utól a tiszteletes, láttuk újra azt a hadigépet, amelyet előbb láttunk volt; de lehet, hogy másikat láttunk, jó messze a Kew Lodge felé elterülő réteken. Négy vagy öt kis fekete alak szaladt előtte a mezőség zöldes-szürkeségén keresztül s azonnal világos volt előttünk, hogy a Marsbeli üldözi őket. Csak hármat lépett és már közöttük volt, mire az emberek minden irányban szanaszét szaladtak lábai elől. A Marsbeli nem használta a pusztító hősugarat, hanem egyenkint felkapkodta s beledobálta őket a háta mögött emelkedő nagy érckasba, amely olyan volt, mint a munkások vállaira akasztott kosarak.

Első ízben támadt bennem az a gondolat, hogy a Marsbeliek talán nem is akarják elpusztítani a legyőzött emberiséget, hanem valami más szándékuk van vele. Egy pillanatig kővé dermedve álltunk, majd megfordultunk és egy kapun keresztül, fallal szegett kertbe menekültünk, belebukva egy szerencsénkre ott levő árokba. Itt hevertünk és susogva is alig mertünk beszélni, míg a csillagok fel nem tűntek.

Azt hiszem, éjjeli tizenegy óra volt, mikor annyira összeszedtük magunkat, hogy újra fölkerekedtünk. Arra nem volt bátorságunk, hogy az országúton folytassuk útunkat. A sövények mentén, ültetvényeken keresztül csúszva haladtunk; a tiszteletes jobbfelé, én pedig balfelé tekintve, feszülten figyeltünk a Marsbeliekre, akik, úgy látszott, valamennyien körülöttünk tanyáztak. Egyszerre fölperzselt fekete tisztáson, amely kihűlt hamuval volt tele, szanaszét heverő holttestekre bukkantunk. Fejük és törzsük rettenetesen össze volt égve, de lábaik és csizmáik csaknem sértetlenek maradtak. Körülbelül ötven lábnyira négy roncsolt ágyú és összezúzott ágyúkocsi mögött élettelen lovak testei hevertek.

Sheen, úgy látszott, elkerülte a pusztítást, de csendes volt és elhagyott. Itt nem bukkantunk egy halottra sem, bár az éjszaka sokkal sötétebb volt, semhogy beláthattunk volna a mellékutakra is. A társam Sheenben egyszerre csak panaszkodni kezdett, hogy bágyadt és szomjas, és elhatároztuk, hogy próbát teszünk az egyik házzal.

Az első ház, amelybe beléptünk, miután egy ideig bajlódtunk az ablakkal, egy félig szabadon álló kis villa volt. Ennivalót nem találtunk benne mást, csak egy darab száraz sajtot. De ivóvizet találtunk s magammal vittem egy baltát is, mert azt hittem, hogy hasznát vehettem legközelebbi betörésünknél.

Átvágtunk az országúton ott, ahol az út Mortlake felé fordul. Itt fehér ház állt, fallal szegett kert közepén; éléskamrájában egész halom élelmiszerre bukkantunk. Egy teknőben két egész kenyeret találtunk, azonkívül egy szelet nyers borjúhúst és egy fél ürüt. Azért írom le e dolgokat oly részletesen, mert sorsunk arra kényszerített, hogy két hétig ebből táplálkozzunk. Egy állvány alatt palacksörök álltak és volt a kamrában két zsák zöldbab s egypár fej fonnyadt saláta is. Az éléskamra mosogató konyhába nyílt, ahol tüzifa volt felhalmozva egy pohárszék mellett, amelyben tíz-tizenkét palack burgundit, egy csomó leves- és lazac-konzervet s két doboz kétszersültet találtunk.

Leültünk a sötétben a konyhában, – világot gyujtani nem mertünk, – ettünk a kenyérből és az ürüből s ittunk az egyik palack sörből. A tiszteletes, aki mindig oly félénk és nyughatatlan volt, most csodálatos módon tovább akart indulni. Üggyel-bajjal rávettem az evésre, hogy erejét összeszedhesse, mikor egyszerre bekövetkezett az az esemény, amelynek folytán foglyokká lettünk.

– Még nem igen lehet éjfél, – szóltam, mire vakító, élénkzöld fény lobbant fel körülöttünk. A konyhában egy percre tisztán látszott minden a zöldes-fekete fényben, azután újra elsötétedett. Rögtön rá oly csattanás hallatszott, aminőt sem azelőtt, sem azóta sohasem hallottam. Egy szempillantás mulva hátam mögött tompa zuhanás, üvegcsörömpölés és a körülöttünk beomló faltörmelékek recsegése és ropogása hangzott; nyomban rá lehullott a mennyezet vakolata, ezer darabra törve fejünk fölött. Hosszában végigzuhantam a padlón, belevágódva a kályha fogójába és elkábultam. Amint a tiszteletestől megtudtam, hosszú ideig eszméletlenül hevertem. Mikor visszanyertem eszméletemet, újra sötétségben voltunk s a tiszteletes, akinek arca, mint később észrevettem, a homlokáról szivárgó vértől nedves volt, vízzel locsolgatott.

Egy ideig nem tudtam visszaemlékezni arra, ami történt. Majd lassan eszembe jutott minden. Megsebzett halántékom sajogni kezdett.

– Jobban van? – kérdezte suttogva a tiszteletes.

Végre feleltem neki. Felültem.

– Ne mozduljon! – szólt. – A padló tele van a pohárszékről lezuhant edények cserepeivel. Ha megmozdul, zajt csap s azt hiszem, hogy azok kinn vannak.

Oly csendben ültünk mind a ketten, hogy alig hallottuk egymás lélekzését. Halálos csönd volt körülöttünk; csak egyszer csúszott le csörömpölve közelünkben egy darab vakolat, vagy valami téglatörmelék. Kívülről, nagyon közel hozzánk, meg-megújuló érccsörömpölés hangzott be a konyhába.

– Hallotta? – szólt a tiszteletes, mikor nemsokára újra hangzott.

– Igen! – szóltam. – De mi lehet ez?

– Egy Marsbeli! – felelt a tiszteletes.

Újra hallgatóztam.

– Nem a hősugár volt, – szóltam elgondolkozva s egy ideig csaknem azt hittem, hogy egyik nagy hadigép ütközött bele a házba oly módon, mint az a másik, amelyet a sheppertoni toronyba láttam beleütődni.

Helyzetünk oly rendkívüli, oly érthetetlen volt, hogy három-négy óra hosszáig, míg csak virradni nem kezdett, alig mertünk megmozdulni. S ekkor a fény nem az ablakon szűrődött be, – az ablak fekete maradt, – hanem egy háromszögletű nyíláson, amely hátunk mögött támadt a falon egy gerenda s egy csomó törött tégla között. Most láttuk csak homályosan a konyha belsejét.

Az ablakot betörte egy darab iszapos kerti föld, amely keresztülrepülve az asztal fölött, amely mellett ültünk volt, lábaink körül hevert. Kívül földhányás tornyosodott a magasba a ház mellett. Az ablakráma tetején leszakított csatornacső látszott. A padló tele volt összezúzott vasedénydarabokkal. A konyha vége, a ház felé, be volt törve s amint a napfény besütött, nyilvánvalóvá vált, hogy a ház legnagyobb része összeomlott. A romhalmazzal élénk ellentétben állt a csinos, divatos halványzöldszínű pohárszékállvány, amely alatt egy csomó réz- és bádogedény volt. A fal tapétája kék és fehér cseréputánzat volt s egypár színes konyhaeszköz lógott a falon a tűzhely fölött.

Amint jobban megvirradt, a fal résén keresztül egy Marsbeli nagy testét láttuk, aki, ha jól sejtem, őrt állt a még mindig izzó henger fölött. E látványra oly óvatosan, amint csak tőlünk telt, a konyha világos részéből hátramásztunk a mosogatókonyha sötétségébe.

Hirtelen fölvillant agyamban a történtek helyes magyarázata.

– Az ötödik henger, – susogtam. – A Marsból jött ötödik lövés zúzta össze a házat és temetett bennünket a romok alá!

A tiszteletes egy ideig némán állt, azután így susogott:

– Isten irgalmazzon nekünk!

Csakhamar hallottam, hogy magában siránkozik.

Eltekintve ettől a hangtól, teljes csendben hevertünk a mosogatókonyhában. Alig mertem lélekzeni, s tekintetemet a konyha-ajtón beszűrődő gyönge fényre függesztettem. Éppen csak a tiszteletes szomorú, tojásdad arcát, gallérját és kézelőit láthattam. Kívül megkezdődött az érckalapácsolás, majd iszonyú ordítozás és egy kis idő mulva sziszegés hallatszott, mintha valami gép kezdett volna működni. Mindez a legnagyobbrészt rejtélyes lárma, meg-megújulva folytatódott, sőt, amint az idő telt, mintha kissé erősbödött is volna. Majd szabályos zakatolás hallatszott, amelyet olyan rázkódás követett, hogy körülöttünk minden megrendült s a pohárszék edényei csörömpölve ütődtek egymáshoz. A zakatolás és a rázkódás folytatódott. Egyszerre csak a fény elsötétült s a kísértetiesen megvilágított konyhaajtó teljes feketeségbe borult.

Több órán keresztül kuporogtunk némán, borzongva, míg figyelmünk végre ki nem merült s el nem aludtunk…

Végre arra ébredtem fel, hogy iszonyú éhes vagyok. Azt hiszem, hogy csaknem egy teljes napig tartott az alvásunk. Éhségem oly tűrhetetlenné vált, hogy cselekvésre indított. Szóltam a tiszteletesnek, hogy táplálék után nézek és az éléskamra felé botorkáltam. A tiszteletes nem felelt, de alig kezdtem enni, a gyönge zaj, amelyet okoztam, őt is mozgásba hozta s csakhamar hallottam, hogy utánam mászik.

II. Mit láttunk a rombadőlt házból?

Evés után visszamásztunk a mosogatókonyhába. Itt bizonyára újra elszunnyadtam, mert mikor hirtelen felriadtam, egyedül voltam. A zakatolás és a rázkódás fárasztó kitartással folytatódott. Susogva többször szólítottam a tiszteletest s végre a konyhaajtó felé botorkáltam. Még nappal volt s a tiszteletes a szoba túlsó végén állt, a háromszögletű lyukhoz támaszkodva, amely a Marsbeliekre nyílt. Vállait úgy felhúzta, hogy a fejét nem láthattam.

Különféle zajt hallottam, mintha valami gépezet működött volna. A zakatoló dörömbölésekre meg-megrázkódott minden. A fal nyílásán keresztül egy fa tetejét láttam, amely a csendes esti égbolt aranyos, meleg kékségével érintkezett. Egy pillanatig mozdulatlanul néztem a tiszteletest, azután mászva közeledtem feléje, a legnagyobb óvatossággal lépkedve a padlót borító cseréptörmelék között.

Megérintettem a tiszteletes lábát, mire úgy megriadt, hogy egy csomó vakolat kívül levált a falról s hangos zuhanással a földre hullt. Megragadtam karját, attól tartva, hogy felkiált s jóideig mozdulatlanul lapultunk meg mind a ketten. Majd megfordultam, hogy megnézzem, mennyi maradt állva védővárunk falaiból. Ahol a vakolat levált, merőleges repedés támadt a romhalmaz között, úgyhogy egy gerendán óvatosan felhúzódva, a résen keresztül kinézhettem arra felé, ahol a mult éjjel nyugodt külvárosi országút húzódott. Valósággal óriási változás tűnt szemembe.

Az ötödik henger mindenbizonnyal a kellő közepébe zuhant annak a háznak, amelybe először behatoltunk. Az épület eltűnt, teljesen porrá zúzódott és szétszóródott a lökés erejétől. A henger sokkal mélyebben feküdt az eredeti alapzatnál, egy mély üregben, amely már sokkal nagyobb volt, mint az az üreg, amelybe Wokingban belepillantottam. Az üreg körül, a rettenetes zuhanás erejétől, a szó szoros értelmében szétfröccsent a föld s halmokba tornyosodott, amelyek elrejtették szemem elől a szomszédos házakat. Éppen olyan volt, mint mikor hatalmas kalapácsütés sujt az iszap közé. A mi házunk hátrafelé omlott össze. Homlokzata, még a földszinten is, teljesen romba dőlt; a konyha és a mosogatókonyha véletlenül megmaradt, iszapos romok közé temetve; óriási földtömegek zárták körül minden oldalról, csak a henger felé nyíló rész maradt szabadon s ez irányban valósággal a szélén függtünk annak a nagy köralakú üregnek, amelynek készítésével foglalkoztak a Marsbeliek. A heves zakatolás hátunk mögül hangzott s újra meg újra ragyogó zöldes gőz szállt a magasba, mint valami fátyol, az előtt a kis nyílás előtt, ahonnan leskelődtünk.

A henger az üreg közepén már megnyílt s az üreg túlsó szélén az összezúzott s kavicshalmokkal födött bokrok között az esti égboltozat felé meredve állt az egyik hatalmas hadigép. Gazdája nem volt benne. Eleinte, bár helyes lett volna, hogy először ezt írjam le, alig vettem észre az üreget és a hengert. Eleinte alig láttam egyebet, mint valami rendkívül módon csillámló gépezetet, amely az üreg készítésével volt elfoglalva és néhány különös teremtményt, amelyek lassan, kínosan mászkáltak az üreg közelében levő földhányásokon.

A gépezet ragadta meg először a figyelmemet. Azóta munkagépnek nevezik az effajta gépezetet és bonyolult szerkezetének tanulmányozása rengeteg erőfeszítésre ingerelte már az emberi találékonyságot. Amint rám virradt, eleinte valami ércpók benyomását tette reám, amelynek öt csuklós, könnyen mozgó lába és számtalan tagozott emeltyűje és rúdja van; testéből pedig ragadozásra való tapogatószervek nyúlnak ki. Karjai legnagyobbrészt össze voltak húzva, de három hosszú tapogatójával egy csomó rudat, lemezt és gerendát halászott ki a hengerből, amelyek a henger burkolatát töltötték ki és nyilván a henger falainak erősítésére szolgáltak. Amit kivett, a magasba emelte és azután letette a háta mögött levő tisztásra.

Mozgása oly gyors, oly bonyolult és oly tökéletes volt, hogy eleinte, bár ércfényben csillámlott, nem is tartottam gépezetnek. A hadigépek is effajta gépek voltak és bámulatosan működtek; de a munkagéphez fogható dolgot nem ismerünk. Aki nem látta soha ezeket az ércszerkezeteket s csak a művészek rosszul elképzelt utánzásaira vagy a magamfajta szemtanúk tökéletlen leírására támaszkodik, az alig nyerhet tiszta képet erről az eleven valamiről.

Jól emlékszem különösen egyre azok közül a röpiratok közül, amelyek mingyárt kezdetben megpróbáltak beszámolni a háborúról. Ebben a röpiratban volt egy illusztráció is. A művész nyilván futólag tanulmányozta az egyik hadigépet, de ezzel véget is ért a tudománya. A hadigépeket úgy mutatta be, mint födött, merev háromlábakat minden hajlékonyság vagy finomság nélkül s a benyomásuk monoton és teljességgel megtévesztő volt. Ennek a röpiratnak igen nagy volt az olvasóközönsége s én éppen ezért említem, hogy figyelmeztessem erre az olvasókat. A röpirat hadigépei époly kevéssé hasonlítottak a működésben levő Marsbeliekhez, mint a bábuk az élő emberekhez. Véleményem szerint a röpirat sokkal jobb lett volna e nélkül az illusztráció nélkül.

Eleinte, mint már említettem, a munkagépet nem is tartottam gépnek, hanem inkább valami csillámló burkolattal borított rákfajta teremtménynek, melynek agyrészét az a Marsbeli képviselte, aki finom tapogató szerveivel a gépezet mozgását irányította. De csakhamar szemembe ötlött, hogy époly szürkésbarna, fényes, bőrszerű páncél födi, mint az üreg túlsó szélén csúszó-mászó többi testeket, mire sejteni kezdtem ennek az ügyes munkának valódi mivoltát. Amint ennyire jutottam, érdeklődésem a többi lény felé, a valóságos Marsbeliek felé fordult. Futólag láttam volt már őket, úgyhogy az első undorító benyomás nem zavarta többé megfigyelésemet. Azonkívül rejtve voltam, mozdulatlanul álltam s nem volt semmi okom a sietésre.

Most láttam, hogy képzelni sem lehetett náluk földietlenebb teremtményeket. Rengeteg kerek tömegek – vagy inkább fejek – voltak. Minden tömeg átmérője négy láb lehetett. A kerek testeken elől arc volt. Az arcon nem voltak orrlyukak; úgy látszik, a Marsbelieknek csakugyan nem is volt semmiféle szaglóérzékük; hatalmas fekete szempár s ez alatt húsos csőrféle látszott az arcon. A fej vagy test hátulján – alig tudom, hogy nevezzem – egyetlen szűk, dobhártyaszerű felület volt, melyről később a boncolás megállapította, hogy fül. A mi sűrűbb levegőnkben azonban alig vehették hasznát. A száj körül tizenhat, csaknem ostorszerű, nyulánk tapogató-szerv helyezkedett el két nyolcas csomóban. E csomókat később Howes professzor, a kiváló anatómus, sokkal megfelelőbben kezeknek nevezte. Mikor először láttam a Marsbelieket, mintha csakugyan iparkodtak is volna e kezek segélyével fölemelkedni, csakhogy ez, tekintettel a földi viszonyok között megnövekedett súlyukra, természetesen nem sikerült nekik. Észszerűen föltehetjük, hogy a Marson nagy könnyűséggel járhattak-kelhettek rajtuk.

Itt jegyzem meg, hogy belső szervezetük, mint a későbbi boncolás kimutatta, csaknem épily egyszerű volt. Szervezetük legnagyobb része az agy volt, melyből hatalmas idegek ágaztak ki a szemekbe, a fülbe és a tapogatószervekbe. A bonyolódott tüdőbe torkollott a száj, volt továbbá szívük és véredényzetük. A külső bőr görcsös rángatózása elárulta, hogy a tüdő a sűrűbb légkörben s a föld nagyobb gravitációs vonzásában kínosan működik.

Ennyiből állt a Marsbeliek egész szervezete. Csodálatos, legalább nekünk embereknek, hogy a bonyolódott emésztési szervnek, amely a mi testünknek főrésze, a Marsbeliek szervezetében nyoma sem volt. Csupa fej voltak, csupa fej; beleik nem voltak. Nem ettek s még kevésbbé emésztettek. E helyett más teremtmények friss, élő vérét befecskendezték saját ereikbe. Magam is láttam ezt, mint a kellő helyen meg is fogom említeni. Azonban, bárha finnyásnak fogok is feltűnni, nem vagyok képes leírni azt, amit nem tudtam végignézni sem. Legyen elég annyi, hogy még élő állatoknak, legtöbbször emberi lénynek a vérét fecskendezték be kis cső segítségével közvetlenül a befogadó ér-csatornába…

Kétségtelen, hogy ennek puszta gondolata is visszataszító reánk nézve; de ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, mily visszataszítók lehetnek valami értelmes tengeri nyúlra nézve a mi húsevő szokásaink.

A befecskendezés alkalmazásának fiziológiai előnyei tagadhatatlanok, ha arra a rettenetes emberi idő- és erőpusztításra gondolunk, amelyet az evés és az emésztési folyamat okoz. Testünk fele oly mirigyekből, csövekből és szervekből áll, amelyek avval vannak elfoglalva, hogy a legkülönbözőbb táplálékot vérré változtatják. Az emésztési folyamat s ennek hatása az idegrendszerre aláaknázza testi erőnket és befolyásolja kedélyállapotunkat. Az emberek boldogan vagy nyomorultan járnak-kelnek a szerint, amint egészséges vagy beteg a májuk, vagy épek a gyomormirigyeik. A Marsbeliek a kedélyállapot és az izgalom mindeme szervi hullámzásától meg vannak mentve.

Bizonyos, hogy nagy előszeretettel táplálkoztak emberi vérből. Ezt részben megmagyarázzák azoknak az áldozataiknak a maradványai, akiket a Marsból hoztak magukkal tápláléknak. Ezek a teremtmények, kezeinkbe került összezsugorodott maradványaikból ítélve, kétlábúak voltak. Porhanyós, sziliciumos csontvázuk csaknem a sziliciumos szivacsok vázához hasonlított. Gyönge izomzatuk volt. Hat láb magasak lehettek. Kerek, emelt fejük volt, s nagy szemeik csontos üregekben feküdtek. Úgy látszik, a Marsbeliek kettőt-hármat hoztak magukkal minden hengerben s valamennyit megölték, mielőtt a földre érkeztek. Mindegy volt e kétlábúakra nézve, mert a mi bolygónkon, amint próbáltak volna fölegyenesedni, testük minden csontja összeroppant volna.

Itt, ahol e leírással foglalkozom, kiegészítésül elmondok oly további részleteket is, amelyekről ez időben ugyan még nem volt tiszta fogalmunk, de amelyek nagyban elősegítik azt, hogy aki a Marsbelieket nem ismeri, tisztább képet alkothasson magának e támadó lényekről.

Három más rendkívüli fiziológiai különbség is volt közöttük és közöttünk. Szervezetük nem ismerte az alvást épúgy, mint az emberi szív. Mivel az izomzat mechanizmusának felhasznált erejét nem kellett pótolniok, az alvást, az életnek ezt az időszakos megszünését nem ismerték. Úgy látszik, fáradtságot egyáltalában nem, vagy csak igen kis mértékben éreztek. A földön sohasem mozoghattak erőlködés nélkül, de azért mindvégig folytonos tevékenységben voltak. Huszonnégy óra alatt huszonnégy órát dolgoztak, körülbelül úgy, mint a földi lények közül a hangyák.

Másodszor s ez a nemi különbségek világában fölötte csodálatosnak tetszik, a Marsbeliek teljesen nemnélküliek voltak s így nem volt bajuk azokkal a viharos izgalmakkal sem, amelyekből a nemi különbség folytán bőven kijut az embereknek. Most már bizonyos, hogy a háború alatt csakugyan született a földön egy kis Marsbeli is. Mikor ráakadtak, oda volt nőve szülőjéhez, részben kicsirázva belőle, úgy, mint kicsiráznak a fiatal liliomhagymák, vagy az édesvízi polip-újszülöttek.

Az emberből és általában véve valamennyi magasabbrendű földi állatból a szaporodásnak ez a módja kiveszett; de bizonyos, hogy földünkön is ez volt a kezdetleges szaporodási mód. Az alsóbbrendű állatoknál, fel egészen a gerincesekhez legközelebb álló zsákpuhányokig, mind a két szaporodási mód előfordul egymás mellett; de végül a nemi szaporodás teljesen kiszorította a másik módot. A Marson ellenben nyilvánvalóan éppen a megfordított folyamat játszódott le.

Érdemes felemlíteni, hogy egy félig-meddig tudós hírében álló filozofáló író, jóval a Marsbeliek megjelenése előtt, az emberi szervezetnek oly átalakulását jósolta meg a messze jövendőben, amely nem nagyon tér el a Marsbeliek tényleges szervezetétől. Jövendölése, emlékszem, 1893 novemberében vagy decemberében jelent meg az azóta megszűnt Pall Mall Budget-ben és emlékszem arra is, hogy a Punch nevű Mars-korszak előtti folyóirat ki is csúfolta. Kimutatta az illető – bolondozó, tréfás hangon, – hogy a mechanikai készülékek tökéletesülése fölöslegessé teszi a lábakat, a kémia fejlődése pedig az emésztést; hogy olyanféle szervek, aminő a haj, a külső orr, a fog, a fül, az áll, nem lesznek többé lényeges részei az emberi lénynek s hogy a természetes kiválasztás a messze jövendőben állandóan korcsosítani fogja ezeket a szerveket. Csak az agyvelő marad továbbra is lényeges kellék. A test részei közül csak a kéznek van kilátása arra, hogy megmarad, mint «az agy tanítója és végrehajtó közege». Míg a test többi része elsorvad, a kéz egyre nagyobb lesz.

Ebben a tréfás jövendölésben sok az igazság és például kétségtelen, hogy a Marsbeliek szervezetének állati oldalát az értelem csakugyan tökéletesen elnyomta. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a Marsbeliek némileg hozzánk hasonló lényekből származtak, oly módon, hogy testük többi részének rovására agyuk és kezeik fokozatosan kifejlődtek, az utóbbiak végül a finom tapogatószervek két csomójává alakulván át. Agyvelejük, test híján, természetesen fölötte önző, értelmes lénnyé vált, melyben nyoma sincs az emberi lény érzelmi alapjainak.

A harmadik jelentős különbség e teremtmények szervezete és az emberi szervezet között olyan volt, amelyet az első tekintetre valószínűleg a legtöbb ember alárendelt jelentőségű részletkérdésnek lett volna hajlandó tekinteni. Mikroorganizmusok, amelyek a földön annyi kínt és bajt okoznak, vagy sohasem voltak a Marson, vagy a Marsbeli egészségügyi tudomány már évezredekkel előbb végleg kipusztította őket. Száz meg száz baj, a földi lázak és ragályok, a sorvadás, a rákbajok, a kelések és más effajta betegségek sohasem zavarták életük folyását. És ha már a Marsbeli és a földi élet különbségeiről beszélek, célzok itt röviden azokra a furcsa sejtelmekre is, amelyeket a «vörösfű» támasztott.

A Mars növényvilágának uralkodó színe nyilvánvalóan nem zöld, hanem élénk vérvörös. Bizonyos, hogy a magvakból, amelyeket a Marsbeliek szándékosan vagy véletlenül magukkal hoztak, minden egyes esetben vörös színű növényzet csirázott ki. De csak egyetlen Marsbeli növény bírta többé-kevésbbé eredményesen a versenyt a földi növényfajokkal. S ez az, amelyet a nép «vörösfű»-nek nevez. A vörösfű kérészéletű folyondár s növését csak kevesen látták. Egy ideig azonban csodálatos életerővel és bujasággal tenyészett. Fogságunk harmadik vagy negyedik napján ellepte az üreg oldalait s kaktusz-szerű ágai kármin-színű kerettel vonták be háromszögletű ablakunk széleit. Később láttam, hogy magvaival be volt vetve az egész vidék, különösen oly helyeken, ahol vízfolyás volt.

A Marsbeliek hallószerve egyetlen kerek dob volt, fej-testüknek hátulján. Szemeik látóereje nem igen különbözött a mieinkétől, kivéve azt a körülményt hogy Philips szerint, a kéket, és az ibolyát feketének látták. Szinte közvéleménnyé vált az a hit, hogy hangokkal és tapogatószerveik mozgatásával érintkeztek egymással. Ezt állítja például az az ügyes, de sebtében összeállított röpirat is (nyilvánvalóan olyanvalaki írta, aki nem volt szemtanúja a Marsbeliek tevékenységének), amelyet már említettem s amely mindmáig főforrása volt a Marsbeliekre vonatkozó tudnivalóknak. Nincs élő ember, aki annyit látta volna a Marsbelieket munkálkodásuk közben, mint én. Véletlenség csak, hogy így történt, de ez a tény. És én kijelentem, hogy hosszú időn át közelről megfigyeltem őket s láttam, amint négyen, öten, sőt egy ízben hatan nehézkesen mozogva, a legbonyolultabb munkákat végezték együtt, minden hang vagy taglejtés nélkül. Sajátságos kiabálásuk mindenkor táplálkozásukat előzte meg; e kiabálásban nem volt semmiféle moduláció s azt hiszem, hogy nem is az érintkezés közvetítésére szolgált, hanem egyszerűen a levegő kileheléséből eredt, mikor szívó táplálkozási működésükhöz készülődtek. Bizonyos mértékben jogom van arra a föltevésre, hogy a pszichológiának legalább az alapvető fogalmaival tisztában vagyok s nincs, amiről jobban meg volnék győződve, mint arról, hogy a Marsbeliek minden fizikai közvetítés nélkül cserélték ki gondolataikat. S mondhatom, nagy elfogultságot kellett leküzdenem, hogy e meggyőződést magamévá tegyem. A Marsbeliek támadása előtt ugyanis, amint egyik-másik olvasóm tán emlékezik is, bizonyos hevességgel írtam a telepátia ellen.

A Marsbeliek nem viseltek ruhát. Felfogásuk a díszről és az illemről szükségszerűleg eltért a mi felfogásunktól; s nemcsak az időjárás változásaival szemben voltak nyilvánvalóan sokkal kevésbbé érzékenyek, mint mi: hanem úgy látszik, hogy a szükség viszontagságai sem ártottak egészségüknek. De ha ruhát nem is viseltek, annál inkább kitűnt fölényük az ember fölött mindabban a másféle művészi járulékban, amellyel testüket kiegészítették.

Mi emberek kerékpárainkkal, korcsolyáinkkal, lilienthali lebegő-gépeinkkel, ágyúinkkal, botjainkkal s több efféle dolgainkkal éppen a kezdetén vagyunk annak a fejlődésnek, amelyen a Marsbeliek már keresztülmentek. Merő aggyá váltak, szükségleteiknek megfelelő különböző testeket hordva magukkal, úgy, amint az ember különböző ruhát hord; ha siet, kerékpárra ül; ha eső esik, ernyőt feszít ki. S készülékeikben az emberre nézve talán az a különös tény a legcsodálatosabb, hogy ami az ember mechanikai találmányainak uralkodó vonása, azt nélkülözik: kerekek nincsenek rajtuk; amit csak magukkal hoztak a földre, mindabban nyoma, sőt sejtése sincs a kerék használatának. Pedig ahol helyváltoztatásról van szó, legalább is ezt várná az ember. Érdekes, hogy maga a Természet a mi földünkön sem alkalmazta soha a kereket, vagy ha igen, a fejlődés folyamán többre becsült más eszközöket. Szinte hihetetlen, hogy a Marsbeliek a kereket nem ismerték volna. De nemcsak ennek a használatát kerülték, hanem rendkívül ritkán alkalmazták a szilárd vagy relatív szilárd sarkpontot, egy síkra korlátozott körmozgásokkal. Gépezeteiknek csaknem valamennyi tagozata szépen hajlított, keskeny vápákon ide-oda sikló részeknek egy-egy bonyolult rendszere. S ha már benne vagyok a részletekben, megemlítem azt is, hogy gépeik hosszú emelőit ruganyos tokban elhelyezett korongok izomrendszer-utánzata hozza mozgásba. E korongok, valahányszor keresztül fut rajtuk a villamos áram, polarizáltatnak és szorosan s erősen egymáshoz tapadnak. Így jön létre az az állati mozgáshoz hasonló csodálatos mozgás, amely annyira lesujtotta s megzavarta az emberi szemlélőt. Mikor először pillantottam ki a résen, efféle izomutánzatokat láttam abban a rákhoz hasonló munkagépben, amely az üreg kiürítésével foglalkozott. Összehasonlíthatatlanul több élet volt benne, úgy látszott, mint a valóságos Marsbeliekben, akik rajta túl lihegve hevertek az alkonyati világosságban, erőtlenül mozgatva tapogatószerveiket, elgyöngülve a térben megtett óriási úttól.

Mialatt e gyönge mozgásokra figyeltem a napfényben, szemügyre véve alakjuk minden különös részletét: a tiszteletes hevesen megrántva karomat, figyelmeztetett, hogy ő is jelen van. Visszafordultam s komor ábrázatán, néma, de beszédes ajkán láttam, hogy a rés után vágyakozik, amelyen egyszerre csak egyikünk pillanthatott ki. Egy darabig abbahagytam a megfigyeléseket s ezalatt ő élvezte ezt az előjogot.

Mikor újra kitekintettem, a szorgalmas munkagép az üregből kiszedett géprészeket saját magához hasonló készülékké illesztette már össze; s balra lejebb egy kis, működésben levő ásómechanizmust vettem észre, amely zöld gőzgomolyokat lökve ki magából, az üreg körül járt munkálkodva. Kiszélesítette az üreget és rendszeresen, óvatosan töltést hányt fel az üreg körül. Ez okozta azokat a szabályos csapkodásokat és ritmikus rázkódásokat, amelyekre menedékünk romjai meg-megremegtek. Munka közben sivított és ordított. Amennyire kivehettem, a gép körül nyoma sem volt igazgató Marsbelinek.

III. A fogság napjai.

Egy második hadigép közeledése visszaűzött leshelyünktől a mosogatókonyhába, mert féltünk, hogy a Marsbeli a magasból megpillanthat bennünket a torlasz mögött. Később nem igen tartottunk ettől, mert rájöttünk, hogy a vakító napfényben levő szem menedékhelyünket koromsötétségnek látja; de eleinte a közeledés legegyszerűbb jelére nagy szívdobogás közt menekültünk a mosogatókonyhába. De bármily rémítő veszély fenyegetett, a kikukucskálás ingerének egyikünk sem állhatott ellen. S most szinte bámulattal gondolok arra, hogy bár az éhhalál vagy esetleg ennél még borzasztóbb elpusztulás veszedelme fenyegetett, mégis elkeseredett harcot folytattunk a kitekintés eme szörnyű előjogáért. Groteszk léptekkel mértük fel s alá a konyhát, tele égő kíváncsisággal s attól félve, hogy zajt csapunk. És azon a néhány hüvelyknyi veszedelmes területen verekedtünk, lökdösődtünk, taszigáltuk egymást.

Bizonyos, hogy hajlamaink, észjárásunk és cselekvési módunk semmikép sem fért össze. A veszély és az elszigeteltség még inkább fokozta ezt az összeférhetetlenséget. Már Hallifordban meggyűlöltem gyámoltalan jajgatását, ostoba nyakasságát. Végnélküli mormogó monológjai teljesen megakadályoztak abban, hogy valami menekülési módot kieszeljek s olykor-olykor valósággal az őrülés szélére kergetett. Annyira hiányával volt az önfegyelmezésnek, mint egy együgyü némber. Órákhosszat el tudott sírni s valóban azt hiszem, hogy az életnek ez az elkényeztetett gyermeke azt gondolta, hogy gyönge könnyeinek van valami haszna. És én ott ültem a sötétségben, képtelenül arra, hogy kivonjam elmémet ez alkalmatlankodások hatása alól. Többet evett, mint én s hiába bizonyítgattam neki, hogy életbenmaradásunk egyetlen reménye nem más, mint hogy addig, míg a Marsbeliek az üreggel el nem készülnek, a házban tartózkodjunk s hogy e hosszú várakozás ideje alatt csakhamar bekövetkezhetik az a perc, amikor hiányát fogjuk érezni a tápláléknak. Hosszabb időközökben meggondolatlanul nagyokat evett és ivott s csak keveset aludt.

Amint teltek a napok, szörnyű gondatlansága annyira fokozta szorult helyzetünk veszedelmét, hogy bármennyire undorított is a dolog, fenyegetéshez s végül veréshez folyamodtam. Ez egy időre kijózanította. De azok közül a ravasz találékonysággal telt, gyönge emberek közül való volt, akik nem törődnek sem istennel, sem emberrel, sőt nem törődnek saját magukkal sem, a büszkeséget nem ismerik, félénk, vérszegény, gyűlölködő lelkek.

Kellemetlen reám nézve visszaemlékezni és leírni ezeket a dolgokat; de azt akarom, hogy történetemből ne maradjon el semmi. Az, aki megmenekült az élet sötét és rémületes látványaitól, brutalitásomat, a végső tragédiát előidéző dühkitörésemet nagyon könnyen elítélheti; mert az ilyen ember mindenkinél jobban tudja azt, mi igazságtalanság; de sejtelme sincs arról, mire képesek az agyonkínzottak. De akik az árnyékot járva, végül eljutottak a dolgok alapjaihoz, azokban több lesz az irgalom.

S mialatt mi belül susogva végigküzdöttük sötét, homályos vitánkat, étel és ital után kapkodva, verekedve, azalatt kívül a rettenetes június irgalmatlan napfényében a Marsbeliek tovább folytatták különös, csodás munkájukat az üregben.

Hadd térjek vissza akkori új tapasztalataimra. Jódarab idő mulva mertem csak visszatérni leshelyemre. A jövevények ezalatt nem kevesebb, mint három hadigép gazdáival erősbödtek. Ez utóbbiak új eszközöket hoztak magukkal, amelyek rendben ott álltak a henger körül. A második munkagép már készen állt és azzal volt elfoglalva, hogy az egyik új készüléknek szolgáljon. Ez hatalmas tejeskannához hasonló test volt, amely fölött körte-alakú tartály ingott ide-oda s amelyből fehér por ömlött egy alul levő kerek medencébe.

Az ingó mozgást a munkagép egyik tapogatószerve hozta létre. A munkagép két, ásásra való kezével nagy göröngytömeget ásott ki és dobott bele a körte-alakú tartályba; egy másik karjával pedig időnként kinyitott egy ajtót és kormos fekete salakot tisztított le a gép középső részéről. Más acél-tapogató a port a medencéből barázdás csatornán keresztül valami más tartály felé irányította, amelyet a kékes porsánc elfödött szemeim elől. E láthatatlan tartályból vékony zöld füstszalag emelkedett merőlegesen a csendes levegőbe. Amint nézegettem, a munkagép halk zenei csengéssel kinyujtotta egyik összecsukható tapogatóját, mely egy pillanattal előbb csonka kilógó része volt csak neki s a vége csakhamar eltűnt a göröngysánc mögött. A következő pillanatban fehér aluminium-rudat emelt föl, amely még érintetlen volt s vakító fényben ragyogott és letette az üreg szélére álló, egyre növekvő rúd-halomra. A szürkülettől a csillagos éjszaka beálltáig ez az ügyes gép többet csinált száz rúdnál a nyers göröngyből s a kékes porsánc folyton emelkedett, míg végre az üreg száját el nem érte.

E gépek gyors, bonyolult mozgásai és gazdáik tehetetlen, lihegő ügyetlensége között oly szembeszökő volt az ellentét, hogy napokon keresztül ismételten azt kérdeztem magamtól, valóban ez utóbbiak-e az élőlények.

Éppen a tiszteletes nézett ki a nyíláson, mikor az első embereket hozták az üregbe. Én lenn ültem összekuporodva, feszült figyelemmel hallgatózva. A tiszteletes hirtelen visszahökkent és én attól tartva, hogy észrevettek bennünket, ijedten összekuporodtam. A tiszteletes lemászott a romhalmazról s mellém kuporodva a sötétségben, tagolatlan hangokat ejtett heves taglejtések közben, úgyhogy egy percre reám is átragadt rémülete. Csak kezével intett, hogy lemond a nyílásról; s kíváncsiságom csakhamar oly bátorságot öntött belém, hogy fölkeltem, keresztüllépve rajta, s felkapaszkodtam a nyiláshoz. Eleinte nem láthattam, mi lehet az oka rémületének. A szürkület beállófélben volt, a kis csillagok alig látszottak; de az üreget fényesre világította az aluminiumgyártás libegő zöld tüze. Az egész kép, szörnyen fárasztva a szemet, libegő zöld lángok és ide-oda mozgó rozsdás-fekete árnyak keveréke volt. E tömkeleg felett s rajta keresztül denevérek röpködtek, minderre ügyet sem vetve. A nehézkesen mozgó Marsbeliek már nem látszottak; a kékeszöld porrakás annyira emelkedett, hogy elfödte őket; s az üreg sarkában egy hadigép állt, összehúzott, megkurtított lábakon. A gép csengő lármája közben egyszerre csak úgy rémlett, mintha emberi hangokat hallottam volna. Eleinte azt hittem, hogy tévedek.

Összekuporodtam, megfigyelve a hadigép minden részletét s most először győződve meg róla teljesen, hogy a csuklya csakugyan Marsbelit rejt magában. Mikor a zöld lángok a magasba lobbantak, láttam bőrének olajos csillámlását és szemeinek ragyogását. Egyszerre csak ordítást hallottam s láttam, amint egy hosszú tapogató a gép válla fölött belenyúlt a hátán puposodó kis ketrecbe, ahonnan valami hevesen ellenkező, rejtelmes fekete tömeget emelt a magasba a csillagok felé. Mikor a fekete tárgy megint lefelé ereszkedett, láttam a zöld világítás mellett, hogy egy férfi volt. Egy pillanatra tisztán látható volt. Erős, vöröses, jól öltözött, középkorú férfi volt, aki három nap előtt mindenbizonyára mint nagytekintélyű ember járt a világban. Láttam kimeredt szemeit s az inggombjaira s óraláncára hulló fénysugarakat. Eltűnt a domb mögött és egy pillanatig csend volt. De csakhamar ordítás és a Marsbeliek elnyujtott örömujjongása volt hallható…

Lecsúsztam a romhalmazon, talpra ugrottam s kezeimet két fülemre szorítva, visszarohantam a mosogatókonyhába. A tiszteletes, aki kezeit feje fölé kulcsolva, némán kuporgott, felnézett, amint elsiettem mellette, hangosan felkiáltott és utánam rohant.

Akkor éjjel, amint a mosogatókonyhában leselkedtünk, eltelve borzadállyal, bár úgy éreztem, hogy sürgős szükségünk volna a cselekvésre, hasztalanul próbáltam bármily menekülési tervet kieszelni; de később, a második napon, nagyon világosan fontolóra tudtam venni helyzetünket. A tiszteletes képtelen volt minden megbeszélésre; a rendkívüli ijedelmek hatása alatt erőszakos ösztönök rabja lett, józan eszét és előrelátását pedig elvesztette. Valósággal állati szinvonalra sülyedt alá. Én azonban annál jobban megembereltem magam. Amint a tényeket áttekintettem, úgy rémlett, hogy bármily félelmetes is a helyzetünk, még sincs okunk a feltétlen csüggedésre. Menekülésünk főreménye az a lehetőség volt, hogy a Marsbeliek csak ideiglenes tábornak akarják használni az üreget. Vagy ha állandó tábori hely lesz is, esetleg nem fogják szükségesnek tartani, hogy folyton őrizzék, úgyhogy alkalmunk nyílhatik esetleg a menekülésre. Meghánytam-vetettem gondosan azt a lehetőséget is, nem áshatnánk-e utat magunknak az üreggel ellenkező irányban? De az az eshetőség, hogy valami őrtálló hadigép szemei előtt bukkanhatunk ki a szabadba, eleinte túlságosan rettenetesnek látszott. Aztán meg ásni is egészen magamnak kellett volna. A tiszteletes bizonyára nem segített volna.

Ha jól emlékszem, a harmadik nap láttam a megölt legényt. Ez volt az egyetlen alkalom, mikor valósággal láttam a Marsbelieket táplálkozni. E tapasztalat után kerültem a falrést a nap java részében. A mosogatókonyhába mentem, eltávolítottam az ajtót s néhány órát ásással töltöttem; oly halkan használva fejszémet, amint csak telt tőlem. De amint pár láb mélységű lyukat ástam, a porhanyós föld zajt csapva beomlott, úgyhogy nem mertem folytatni a munkát. Elvesztettem bátorságomat s hosszú ideig a mosogatókonyha padlóján hevertem, nem merve mozdulni sem. És most már teljesen lemondtam arról a gondolatról, hogy utat ásva meneküljünk.

Hogy mily benyomást tettek rám a Marsbeliek, arra nézve jellemző az a körülmény, hogy eleinte nem igen vagy egyáltalán nem is reménykedtem abban, hogy úgy fogunk megmenekülni, hogy a Marsbelieket emberi erőfeszítéssel legyőzik majd. Csak a negyedik vagy ötödik éjjel hallottam olyasfélét hangot, amely heves ágyúzáshoz hasonlított.

Késő éjszaka volt s a hold fényesen ragyogott. A Marsbeliek félrevitték az ásógépet s egy hadigépen kívül, amely az üreg távolabbi töltésén állt és egy munkagépen kívül, amely közvetlenül leshelyem alatt működött az üreg egyik sarkában, úgyhogy nem is láthattam, a hely elhagyatott volt. Kivéve a munkagépből eredő sápadt ragyogást, a rudakat és a fehér holdvilágos foltokat, az üreg sötétségbe borult és eltekintve a munkagép éles csengésétől, egészen csendes is volt.

Gyönyörű, derült éjszaka volt. Kivéve egyetlen egy bolygót, úgy látszott, a hold maga vette birtokába az egész égboltozatot. Kutyaugatást hallottam s ez a barátságos hang indított a hallgatózásra. Hallottam is aztán egészen tisztán egy tompa dördülést, tökéletesen olyat, mint a nagy ágyúk hangja. Hat dördülést számláltam meg egymás után s hosszú idő mulva újra hatot és ez volt minden.

IV. A tiszteletes halála.

Fogságunk hatodik napján történt, hogy utoljára pillantottam ki a résen és csakhamar egyedül találtam magam. A tiszteletes a helyett, hogy szorosan mellém húzódva, megpróbált volna a leshelytől eltávolítani, visszament a mosogatókonyhába. Hirtelen gondolat villant meg bennem. Gyorsan, nyugodtan visszamentem a mosogatókonyhába. A sötétségben hallottam, hogy a pap iszik. Feléje kaptam a sötétben s ujjaim egy palack burgundit ragadtak meg.

Néhány percig verekedtünk. A palack leesett a padlóra s összetörött. Erre abbahagytam a küzdelmet s fölemelkedtem. Lihegve, fenyegetőzve álltunk egymással szemben. Végre közötte s a táplálék között helyezkedtem el és kijelentettem neki azt az elhatározásomat, hogy erős fegyelmet fogok tartani.

Felosztottam az eleséget az éléskamrában annyi részre, hogy tíz napig elég legyen. Azt akartam, hogy a pap ezen a napon ne egyék többet. Délután gyönge erőfeszítést tett, hogy a táplálékhoz jusson. Én elszunnyadtam; de egy pillanat sem telt bele, már fölébredtem. Egész nap és egész éjjel szemtől szemben ültünk egymással, én kimerülten, de elszántan, ő sírva és éhségről panaszkodva. Tudom, hogy egy éj és egy nap volt; de akkor úgy tetszett, – s úgy tetszik most is nekem, – mintha végtelen hosszú idő lett volna.

Így tehát összeférhetetlenségünk nyilt harcban végződött. Két hosszú napig fojtott hangon s ökleinkkel küzködtünk. Volt idő, mikor őrjöngve ütöttem-vertem őt; volt idő, mikor hizelgő szavakkal lelkére beszéltem, sőt egyszer meg akartam vesztegetni az utolsó üveg burgundival, mert esővíz-szivattyúnk volt, amelyből vizet szerezhettem. De sem erőszaknak, sem szép szónak nem volt foganatja; valóban elvesztette már tiszta eszét. Nem akarta abbahagyni sem a táplálékra irányzott támadásait, sem lármás fecsegését. Nem akartam szem előtt tartani a legelemibb elővigyázatot sem, mely arra irányult, hogy fogságunk elviselhető legyen. Lassacskán kezdtem belátni, hogy szelleme teljesen elborult s hogy egyetlen társam e szűk, egészségtelen sötétségben egy tébolyodott.

Egy-egy határozatlan emlékemből ítélve, hajlandó vagyok azt gondolni, hogy saját elmém is el-elkalandozott olykor-olykor. Csodás, félelmetes álmok rohantak meg, valahányszor elaludtam. Furcsán hangzik, de csaknem azt hiszem, hogy a tiszteletes gyöngesége és őrültsége óvott és erősített meg engem annyira, hogy épeszű maradtam.

A nyolcadik napon a pap susogás helyett hangosan kezdett beszélni és semmivel sem tudtam rábírni, hogy mérsékelje beszédét.

– Igazságos, óh, Istenem! – ismételgette újra meg újra. – Igazságos dolog. Engem sujtson s enyéimet a bűnhödés. Vétkeztünk, célt tévesztettünk. Szegénység volt, szomorúság volt mindenütt; a szegényeket a porba tiporták és én békességben tudtam élni. Jóleső ostobaságot prédikáltam, – Istenem, milyen ostobaságot! – mikor föl kellett volna állanom, ha meg is haltam volna s rájuk kellett volna kiáltanom: tartsatok bűnbánatot! – bűnbánatot!… Ti elnyomói a szegényeknek és nyomorultaknak…

Majd hirtelen átcsapott az eleségre, amelytől eltiltottam. Kért, könyörgött, sírt és végül fenyegetőzött. Elkezdett hangosabban beszélni; kértem, ne tegye. Észrevette, hogy ezzel hat reám; fenyegetőzni kezdett hát, hogy kiabálni fog és ránkszabadítja a Marsbelieket. Eleinte megijedtem ettől; de a legkisebb engedmény hihetetlenül csökkentette volna a menekülés reménységét. Nem engedtem hát neki, bár nem voltam bizonyos benne, nem teszi-e meg, amivel fenyegetett. De aznap, annyi bizonyos, nem tette meg. Csaknem az egész nyolcadik és kilencedik napon keresztül folyton emelkedő hangon fenyegetőzött, könyörgött; közbe-közbe megeredt félig értelmetlen s mindig vizenyős bűnbánatának csatornája, azért, hogy az Urat renyhén, tettetve szolgálta. Valósággal szánalomra gerjesztett. Majd egy darabig aludt és azután újult erővel kezdte, oly hangosan, hogy kénytelen voltam megakasztani.

– Legyen csendben! – könyörögtem.

Térdére emelkedett, mert eddig a rézedények mellett ült a sötétségben.

– Nagyon is sokáig voltam csendben, – szólt oly hangon, amelynek okvetlenül el kellett hallatszania az üregig, – és most sajátmagam ellen kell tanuskodnom. Jaj e hitetlen városnak! Jaj! jaj! jaj! jaj! jaj! jaj! a föld lakóinak!

– Elhallgasson! – szóltam, talpra ugorva s rettegve, hogy a Marsbeliek meg találnak hallani bennünket. – Az Isten szerelmeért…

– Nem! – kiáltotta a tiszteletes torkaszakadtából, szintén felállva s karjait kiterjesztve. – Beszélek! Az Úr szava nehezedett rám.

Három lépéssel a konyhaajtóhoz ugrott.

– Magam ellen kell tanuskodnom. Megyek. Már nagyon is sokáig késlekedtem.

Kinyujtottam kezemet és levettem a falon függő nagy konyhakést. Egy pillanat mulva utána ugrottam. Félelmemben kegyetlen lettem. A konyha közepe táján utólértem. Az emberszeretet végső fellobbanásában megfordítottam a kés pengéjét s vastag nyelével sujtottam le rá. Arccal előre bukott, hosszában a földre. Megbotlottam benne s lihegve megálltam. Csendesen feküdt.

Hirtelen zajt hallottam kívülről, leváló vakolat zuhanását s a háromszögletű nyílás a falban elsötétedett. Felnéztem s láttam, hogy az egyik munkagép alsó felülete közeledik lassan a lyukhoz. Egyik megragadásra szolgáló karja a romok közt mozgott ide-oda; egy másik karja pedig az utat tapogatta a lehullott gerendák fölött. Kővé meredve bámultam rá. Egy üveglemezfélén keresztül, a test széléhez közel, egy Marsbeli arcát és szúrós, nagy, fekete szemeit láttam, majd egy tapogató-szerv hosszú érckígyója nyúlt be, lassan tapogatózva, a lyukon keresztül.

Erőlködve megfordultam, keresztülbotorkáltam a tiszteletesen és megálltam a mosogatókonyha ajtajában. A tapogató-szerv körülbelül két yardnyi hosszúságban bent volt már a szobában, ahol furcsa, hirtelen mozdulatokkal ide-oda tekergett. Egy darabig lebűvölve álltam e lassú, rángatózó mozgás láttára. Majd halk, rekedt kiáltással keresztültörtettem a mosogatókonyhán. Minden tagom remegett; alig tudtam megállni lábamon. Kinyitottam a fáskamra ajtaját s megállva a sötétségben, a gyöngén megvilágított ajtón át a konyhába bámultam s hallgatóztam. Vajjon meglátott-e a Marsbeli? Mit csinálhatott most?

Valami nagyon nyugodtan ide-oda mozgott a konyhában: újra meg újra nekiütődött a falnak s mozgás közben gyönge érczörgést hallatott, mint mikor a karikára fűzött kulcsokat megrázzák. Majd hallottam, amint valami súlyos test – sajnos, nagyon is jól tudtam, mi – vonszolódott a konyha padlóján keresztül a nyílás felé. Ellenállhatatlanul vonzott valami, hogy az ajtóhoz kússzak, ahonnan kileskelődtem a konyhába. Láttam, amint a százkarú munkagépben ülő Marsbeli a külső nap fényében ragyogó háromszögű nyílásban a tiszteletes fejét vizsgálta. Egyszerre arra gondoltam, hogy annak az ütésnek a nyomáról, amelyet én mértem rá, rá fog jönni az én jelenlétemre.

Visszamásztam a fáskamrába, magamra csuktam az ajtaját s amily zajtalanul csak lehetett, elkezdtem a sötétségben, amennyire csak tudtam, elrejtőzködni a fadarabok és a szén között. Közbe-közbe mereven hallgatóztam, nem dugta-e keresztül a Marsbeli tapogatóját újra a nyiláson.

Nemsokára újra hallatszott a gyönge érccsörgés. Szinte láttam, amint lassan tapogatózik a konyhában. Csakhamar közelebbről hallottam a mosogatókonyhából, amint megítélhettem. Azt gondoltam, nem lesz elég hosszú ahhoz, hogy hozzám elérjen. Nem fogytam ki az imádságból. Mellém ért, gyöngén kaparászva a fáskamra ajtaja körül. Csaknem elviselhetetlen, végtelennek látszó várakozás következett; majd hallottam, amint a kilincset tapogatta. Megtalálta az ajtót! A Marsbeli ismerte az ajtót!

Talán egy percig kínlódhatott a zárral s azután kinyílt az ajtó.

A sötétségben éppen hogy kivehettem, amint a tapogató-szerv – legjobban elefántormányhoz hasonlítva – felém tekergett, megérintve s megvizsgálva a falat, a szenet, a fát és a kamra tetejét. Mintha valami fekete féreg mozgatta volna ide-oda vak fejét.

Egyszer még a csizmám sarkát is megérintette. Hajszál híja volt, hogy fel nem sikoltottam; beleharaptam a kezembe. Egy ideig elcsendesedett. Azt képzelhettem, hogy visszahúzódott. Egyszer csak hirtelen koppanással megkapott valamit – már azt hittem, hogy engemet! – s úgy látszott, távozik a kamrából. Az első pillanatban nem voltam bizonyos benne, mi történt. Bizonyára elvitt egy széndarabot, hogy megvizsgálja.

Éltem az alkalommal s kissé megváltoztattam helyzetemet, mert már szinte görcs fogott el; azután hallgatóztam. Szenvedélyes imákat suttogtam biztonságomért.

Csakhamar hallottam, hogy a lassú, óvatos zaj újra felém közeledik. Lassacskán nyomult közelebb, közelebb, kaparászva a falakon és tapogatva a bútorokat.

Miközben bizonytalanul várakoztam, a tapogató-szerv élesen odaütődött a kamra ajtajához és bezárta. Hallottam, hogy bemegy az éléskamrába. A kétszersült dobozok megzörrentek, egy palack összetört és azután erős ütés érte a fáskamra ajtaját. Erre csend következett, amely végtelennek tetsző várakozásba olvadt bele.

Eltávozott?

Végre föl kellett tennem, hogy el.

Nem jött be többé a mosogatókonyhába, de én az egész tizedik napon ott hevertem a szűk sötétségben, szén és fa közé temetve s nem volt bátorságom még arra sem, hogy kimásszak vizet inni, bár rettenetesen szomjaztam. Bekövetkezett a tizenegyedik nap, mielőtt ennyire kimerészkedtem biztos helyemről.

V. A csend.

Legelőször is jól bezártam a konyha és a mosogatókonyha közötti ajtót s csak azután mentem az éléskamrába. De az éléskamra üres volt; eltünt az eleség minden morzsája. Bizonyára a Marsbeli vitt el mindent az előtte való napon. E fölfedezésre eleinte kétségbeestem. A tizenegyedik és a tizenkettedik napon sem nem ettem, sem nem ittam.

Szám és torkom kiszáradt s erőm észrevehetően fogyott. Kétségbeesve, nyomorultan ültem a mosogatókonyha sötétjében. Eszem folyton az evésen járt. Azt hittem, megsüketültem, mert az a zajos mozgás az üreg tájáról, amelyhez már hozzászoktam, teljesen megszünt. Éreztem, hogy nem volna elég erőm odamászni zajtalanul a leshelyhez, mert különben oda mentem volna.

A tizenkettedik napon torkom már annyira égetett, hogy kockáztatva a Marsbeliek fellármázását, nekiestem a csatorna mellett álló nyikorgó szivattyúnak s felhajtottam két pohár fekete, poshadt esővizet. A víz nagyon felfrissített s mikor a szivattyúzás lármájára semmiféle kutató tapogató-szerv nem mutatkozott, egészen felbátorodtam.

E napokban sokat gondoltam, zavartan, össze-vissza, a tiszteletesre s halálának körülményeire.

A tizenharmadik napon még több vizet ittam, el-elszunnyadtam és összefüggéstelenül gondoltam hol az evésre, hol a menekülés határozatlan lehetőségeire. Valahányszor elszunnyadtam, irtóztató látomásokról álmodtam, a tiszteletes haláláról, vagy nagyszerű lakomákról: de alva úgy, mint ébren metsző kínokat éreztem, amelyek újra meg újra ivásra ösztönöztek. A fény, mely a mosogatókonyhába beszűrődött, nem volt már szürkés, hanem vöröses. Zavaros képzeletemnek úgy tetszett, mintha vérszínű lett volna.

A tizennegyedik napon kimentem a konyhába. Meglepetve láttam, hogy a vörösfű lombjai a lyukon keresztül belenőttek a falba, a konyha félhomályát bíborszínű homályra változtatva.

A tizenötödik napon korán reggel történt, hogy különös ismerős zajt hallottam a konyhából. Figyeltem s megállapítottam, hogy valami kutya szaglász és kapargál ott. A konyhába mentem s láttam, hogy egy kutya bedugta az orrát egy repedésen keresztül a vörös lombok között. Ez a látvány nagyon meglepett. Amint megérzett, vakkantott egyet.

Arra gondoltam, hogyha valamiképpen szépszerével be tudom csalni, talán képes leszek megölni s megenni. Megölni mindenesetre tanácsos volna, hogy magára ne vonja a Marsbeliek figyelmét.

Közelebb csúsztam s nyájasan megszólítottam: «Kutyuskám!» de erre hirtelen visszarántotta a fejét és eltünt.

Hallgatóztam, – nem voltam süket, – de az üreg, most már bizonyos voltam benne, csendes volt. Mintha szárnysuhogást és rekedt károgást hallottam volna; de ez volt az egész.

Jódarabig szorosan a leshely mellett feküdtem; de arra nem volt bátorságom, hogy a vörös növényt, amely a lyukat elsötétítette, félretoljam. Egyszer vagy kétszer gyönge tipegést hallottam, mintha a kutya lábai lépkedtek volna ide-oda a homokban, mélyen alattam, és több volt a madárhang is; de ennyi volt az egész. Jósokára, miután a csend bátorságot öntött belém, kitekintettem.

Az üregben nem volt más élőlény, mint egy sereg varjú, az egyik szögletben ugráltak és veszekedtek azoknak vázai fölött, akiket a Marsbeliek elfogyasztottak. Bámészkodva körülnéztem és alig akartam hinni szemeimnek. Valamennyi gépezet eltávozott. Kivéve az egyik sarokban emelkedő szürkés-kék porrakást, néhány aluminium-rudat a másik sarokban, a fekete madarakat s a megölt emberek csontvázait, nem volt más előttem, mint egy üres, kerek üreg a homokban.

Lassan keresztülbujtam a vörösfüvön és fölegyenesedtem a törmelék tetején. Mindenfelé elláthattam, csak hátam mögé, észak felé, nem; de sem Marsbeli, sem Marsbeli nyoma nem volt látható. Az üreg lábaim előtt nyúlt a mélybe, meredeken; de kissé odébb használható, lejtős út vezetett a romhalmazból fel a romok tetejére. A menekülés ideje bekövetkezett. Remegni kezdtem.

Egy darabig tétováztam; de végre kétségbeesett elhatározással, mialatt szívem hevesen vert, felkapaszkodtam a romhalmaz tetejére, amely oly hosszú ideig maga alá temetett volt.

Újra körülnéztem. Észak felé sem volt Marsbeli látható.

Mikor utoljára láttam a nap világa mellett Sheennek ezt a részét, kényelmes fehér és vörös házak kanyargó uccája nyúlt el előttem, amelyet számtalan árnyas fa tarkított. Most összetörött tégla-, föld- és kavicshalmon álltam, amelyet térdig érő, kaktuszhoz hasonló vörös növény borított, a nélkül, hogy gyökereinek csak egyetlen egy földi növény is útját állta volna. A közelemben levő fák barnák és élettelenek voltak; de távolabb vörös fonalak hálózata fonta körül a még élő törzseket.

A szomszédos házak mind romokban álltak; de egyik sem égett el. Néhol két emeletnyi magasságban is állottak a falak, bezúzott ablakokkal és törött ajtókkal. A vörösfű buján tenyészett a tető nélküli szobákban. Alattam nyílt a nagy üreg, melyben a varjak verekedtek a hulladékért. Számtalan másfajta madár ugrált mindenfelé a romok között. A távolban sovány macska kuporgott, lesben egy fal mentén; de emberek nyomainak híre-hamva sem volt. A napfény ragyogása szinte megvakította a börtön sötétségéhez szokott szememet; az égbolt kék színben izzott. A vörösfüvet, amely minden talpalatnyi szabad földet beborított, gyönge szellő ingatta szeliden. S végül – mily édes volt a szabad lég!

VI. Két hét műve.

Egy darabig a romhalmaz tetején tipegtem ide-oda, megfeledkezve saját biztonságomról. Abban az egészségtelen barlangban, amelyből kibujtam, csakis közvetlen biztonságunk gondja foglalkoztatott. Arra nem gondoltam, mi történik künn a világban s e rendkívüli dolgok ijesztő látványa teljesen készületlenül talált. Azt vártam, hogy Sheent romokban fogom látni és e helyett egy más bolygóról való különös, komor tájat találtam magam körül.

Az első pillanatban oly izgatottság ejtett rabul, amely fölulmulta a rendes emberi érzelmeket s amelyet csak azok a szegény barmok ismernek jól, amelyeken az ember uralkodik. Azt érezhettem, amit a tengeri nyúl érezhet, mikor visszatérve a buckójához, váratlanul egy csomó munkással áll szemben, akik egy ház alapját ássák. Először fogott el az a sejtelem, amely csakhamar tiszta tudattá válva elmémben, napokon keresztül hatalmában tartott: a trónvesztés érzete, az a meggyőződés, hogy többé nem vagyok úr a földön, hanem állat vagyok az állatok között, a Marsbeliek sarka alatt. A mi sorsunk is az lett, ami az övéké: leskelődni, résen állni, futni és rejtőzködni. Az a félelem, amelyet az ember terjesztett, és az ember birodalma véget ért.

De ez a különös érzet, alig nyertem róla tiszta képet, eltünt s a hosszú, borzasztó bőjtölésemből eredő éhség érzete vált bennem uralkodóvá. Az üregen túl jó messze, vörösfűbe burkolt falon túl egy darab kertet vettem észre, amely szabadon maradt a romok között. E látvány irányt adott gondolataimnak s hol térdig, hol nyakig a vörösfűben a kert felé kezdtem gázolni. A fű sűrűjében újra biztonságban éreztem magamat. A fal hat láb magas lehetett s mikor megpróbáltam felkapaszkodni rá, azt tapasztaltam, hogy nem bírom lábamat a fal tetejére emelni. Tovább mentem hát s végre egyik sarkon mesterséges sziklacsoporthoz értem, amelyen felmászhattam a falra. Levetettem magam a kertbe, ahová kívánkoztam. A kertben néhány fiatal vöröshagymát, pár liliomhagymát s egy csomó éretlen répát találtam. Mindezt felkapkodtam s azután keresztülmászva ott, ahol a fal egy része romokban hevert, folytattam utamat skárlát- és biborvörös fák között Kew felé. Mintha óriási vércseppekből álló fasoron mentem volna végig. Két gondolat ejtett hatalmába: minél több táplálékot szerezni s oly gyorsan, amint csak erőmtől telik, kisántikálni az üreg elátkozott, földietlen tájékából.

Valamivel odább, gyepes helyen, egy csomó gombát találtam s gyorsan fel is faltam. Távolabb, oly helyen, ahol rétek szoktak lenni, barnaszínű, sekélyen folydogáló vízhez értem. Amit eddig ettem, csak még jobban növelte éhségemet. Eleinte meglepett, hogy forró, száraz nyáron ily áradás van; de később rájöttem, hogy az áradást a vörösfű tropikus bujasága okozta. Ahol e rendkívüli növény vízre akadt, azonnal óriási nagyságúvá növekedett s összehasonlíthatatlan bujasággal tenyészett. Magvait egyszerűen beleszórták a Wey és a Themze vizébe s rohamos növése és óriási vízi lombjai rövid idő alatt kiszorították medréből mind a két folyamot.

Putneyben, mint később láttam, a híd csaknem beleveszett ebbe a fűhínárba és a Themze vize Richmondban is szélesen, sekélyen elárasztotta a hamptoni és twickenhami réteket. A fű nyomon követte a szétterpedő vizet, úgyhogy végül a Themze-völgy rombadőlt villái egyidőre belevesztek ebbe a vörös ingoványba, amely a Marsbeliek pusztításának nyomaiból is sokat eltakart.

De végül a vörösfű csaknem oly gyorsan elpusztult, amilyen gyorsan terjedt. Csakhamar áldozata lett egy pusztító kórnak, amelyet, mint a közvélemény tartja, a baktériumok egy fajtája okoz. A földi növények a természetes kiválás következtében ma már oly ellentálló képességre tettek szert e baktériumokkal szemben, hogy csak a legszívósabb küzdelem árán pusztulnak el; de a vörösfű oly rothadásnak eredt, mintha máris élettelen lett volna. Lombjai megfakultak, összezsugorodtak és törékenyekké váltak. A legcsekélyebb érintésre eltördelőztek s az ár, amely korai növésüket előidézte, a tengerbe sodorta maradványaikat, úgyhogy nyomuk sem maradt.

A vízhez érve, természetesen az volt első dolgom, hogy lecsillapítottam szomjúságomat. Hatalmasat ittam és azután ösztönszerűen a vörösfű lombját kezdtem rágni; de a vizenyős ágaknak egészségtelen érces ízük volt. Úgy találtam, hogy a víz annyira sekély, hogy bátran gázolhatok benne, bár a vörösfű akadályozta egy kissé lábaimat; de az ár a part felé egyre mélyebb lett, úgyhogy visszafordultam Mortlake felé. Arra törekedtem, hogy a villák, kerítések és lámpák romjai után igazodva, az országutat kövessem. Csakhamar ki is jutottam az áradásból s a Roehampton felé emelkedő dombon haladva, a putney-i mezőségre érkeztem ki.

Itt a rendkívüli, idegenszerű tájat ismerős táj pusztulásának képe váltotta fel. A terület nem egy része pusztító ciklonról tanuskodott. Jónéhány yardnyival odább pedig olyan területre értem, amelyen nyoma sem látszott a zavarnak. A házak redői szépen lebocsátva, a kapuk zárva, mintha a tulajdonosok egy napra elutaztak volna, vagy mintha a lakók nyugodtan aludtak volna belül. A vörösfű ritkább lett; s az utat szegélyező magas fákon nyoma sem volt a vörös folyondárnak. Eleséget hajszoltam a fák között; de semmit sem találtam. Betörtem néhány hallgatag házba is; de valamennyit régebben kifosztották már. A nappal többi részét egy bozótban töltöttem el, mert gyöngeségemben annyira kimerültem már, hogy nem tudtam utamat folytatni.

Emberi lényt és a Marsbeliek jelét az egész idő alatt nem láttam. Találkoztam két kiéhezett kutyával; de mind a kettő messze elkerülve futott előlem, amint közeledtem. Roehampton közelében láttam két emberi csontvázat, – nem hullát, hanem valósággal tisztára rágott csontvázat, – s az erdőben több macskának és tengerinyúlnak összezúzott és szétszórt csontjaira s egy juhkoponyára akadtam. Bár mindent a szájamba vettem s megpróbáltam rágcsálni, nem volt semmi a csontokon.

Napnyugta után tovább vonszoltam magam az országúton Putney felé, ahol, úgy gondolom, alaposan működhetett a hősugár. Roehamptonon túl egy kertben annyi éretlen burgonyára bukkantam, hogy éhségemet le tudtam csendesíteni. E kertből le lehetett látni Putneyre és a folyamra. A környék az esti homályban rendkívül vigasztalan képet nyujtott: fekete fák, fekete, elhagyott romok s lefelé a dombon a fűtől vöröslő kiáradt folyam ingoványa. S mindenütt – mély csend. Leírhatatlan rémület szállt meg, ha arra gondoltam, mily gyorsan következett be ez a vigasztalan változás.

Egy darabig azt hittem, hogy az emberi faj ki van irtva s hogy egyedül állok a világon, az utolsó élő ember. A Putney-dombnak csaknem a tetején újabb csontvázra akadtam, melynek kicsavart karjai néhány yardnyira hevertek a testtől. Tovább haladva, egyre jobban erősödött bennem az a meggyőződés, hogy az emberi faj kiirtása, kivéve néhány olyan tévelygőt, aminő én voltam, a föld eme részén már tökéletesen megtörtént. A Marsbeliek, úgy gondoltam, tovább mentek, elhagyták az elpusztult vidéket, másfelé keresve táplálékot. Talán éppen most pusztították Berlint vagy Párizst, vagy az is lehet, hogy észak felé mentek…

VII. A Putney-dombi férfi.

Az éjszakát egy kocsmában töltöttem a Putney-domb tetején s mióta Leatherheadból eljöttem, először aludtam vetett ágyban. Nem is mondom el, mily szükségtelen kellemetlenségekbe bonyolódtam, míg végre betörtem a házba; később ugyanis rájöttem, hogy a főkapu csak a kilinccsel volt becsukva. Azt sem mondom el, hogyan forgattam fel minden szobát táplálékért, míg végre a kétségbeesés szélén valami szolgáló hálókamrájában patkányrágott kenyérhéjat s két szelence ananászt sikerült felhajszolnom. A házat már előttem keresztülkutatták s kifosztották. A söntésben találtam még később kétszersültet és sonkáskenyeret, ami kikerülte a fosztogatók figyelmét.

Az utóbbit nem tudtam megenni; de a kétszersülttel nemcsak éhségemet csillapítottam le, hanem zsebeimet is megtömtem. Nem gyujtottam lámpát, mert féltem, hogy esetleg valamelyik Marsbeli ezen a tájon portyázik táplálékra az éjszakában. Lefekvés előtt oly nyughatatlan voltam, hogy ablakról-ablakra járva, fürkésztem, nincs-e nyoma e szörnyetegeknek. Csak keveset aludtam. Ágyban fekve azt vettem észre, hogy következetesen gondolkozom, amit – jól emlékszem – nem tettem, mióta a tiszteletessel utoljára vitatkoztam. A közbeeső idő alatt vagy határozatlan izgalmak kergetődztek elmémben, vagy bamba tétlenséggel fogadtam magamba a benyomásokat. De ez éjszaka agyam új erőre kapott, – ha jól gyanítom, a felhajszolt tápláléktól, – s újra tisztán működött és gondolkoztam.

Három dolog foglalkoztatta elmémet: a tiszteletes halála, a Marsbeliek holléte és feleségem sorsa.

Az első nem ébresztett bennem sem borzalmat, sem lelkifurdalást; egyszerűen úgy fogtam fel, mint végtelenül kellemetlen emléket, de a lelkiismeretem nem furdalt. Láttam magam épúgy, mint most látom, amint lépésről-lépésre hajszolt a véletlenek következetessége elkerülhetetlenül a végső hirtelen ütés felé. Nem kárhoztattam magamat; de az emlék állhatatosan kísértett. Az éjszaka némaságában, közel érezve magamhoz az Istent, mint nem egyszer a csendben és sötétségben, felelősségre vontam magamat a dühnek és félelemnek azért a pillanatáért. Végiggondoltam beszélgetésünknek minden részletét attól a pillanattól fogva, amikor ott találtam őt magam mellett összekuporodva, nem törődve szomjúságommal és a tűzre és füstre mutatva, amely fölfelé gomolygott Weybridge romjai közül. Képtelenek voltunk együttműködni – de a kegyetlen végzet ezzel nem törődött. Ha előre láttam volna a jövőt, ott hagytam volna őt Hallifordban. De nem láttam előre; már pedig a bűn oly cselekedet, amelyet előrelátás előz meg. És leírom ezt is, úgy, mint ahogy leírtam ezt az egész történetet úgy, ahogy volt. Tanúk nem voltak – eltitkolhattam volna az egészet. De leírom, és az olvasó ítéljen úgy, ahogy akar.

És amikor erőt véve magamon, félretoltam emlékezetemből ennek a földön elnyúlt testnek a képét, elkezdtem foglalkozni a Marsbelieknek és feleségem sorsának a problémájával. Az előbbire vonatkozólag híjával voltam minden adatnak; képzelhettem százféle dolgot és így voltam, sajnos, az utóbbival is. És az éjszaka egyszerre rettenetes lett. Azon kaptam rajta magamat, hogy ülök az ágyamban, belemeredve a sötétségbe. Imádkoztam, bár csak hirtelen érné a hősugár feleségemet és fájdalom nélkül megölné. Mióta visszatértem Leatherheadból, nem imádkoztam. Mormoltam imákat, bálványimádásokat, mint a pogányok, mikor a kétségbeesés szélén voltam; de most állhatatosan könyörögve és józanul imádkoztam, szemtől szemben az Úr sötétségével. Különös éjszaka volt! A legkülönösebb azért, mert mihelyt derengeni kezdett a virradat, én, aki az Istennel beszélgettem, kibujtam a házból, mint holmi patkány a búvóhelyéről – mint valami alsórendű állat, amelyet hajszolhatnak és megölhetnek bármikor, ha gazdája szeszélye úgy kívánja. Talán ezek az alsórendű lények is bizalommal az Istenhez folyamodnak. Valóban, ha semmi egyebet nem tanultunk is, ez a háború megtanított bennünket arra, hogy – szánalmat érezzünk azokkal az oktalan lelkekkel szemben, akik a mi uralmunk alatt szenvednek.

A reggel tiszta, ragyogó volt és a keleti égbolt rózsás színét aranyszegélyű fellegek törték keresztül. A Putney-domb tetejéről Wimbledonba vivő országúton ott maradtak szánalmatkeltő nyomai annak az eszeveszett rémületnek, mely vasárnap éjszaka, miután a harc megkezdődött, áradattal hajtotta az embereket London felé.

Láttam egy kis kétkerekű taligát ezzel a felirással: «Thomas Lobb, zöldséges, New-Malden»; az egyik kereke össze volt törve s a taligán ott maradt egy bádogláda. A most immár kemény sárba bele volt taposva egy szalmakalap s a West Hill elején egy csomó vérfoltos üveget láttam a felfordított itatóvályu körül.

Oly bágyadt voltam, hogy alig tudtam mozogni. A terveim határozatlanok voltak. Leatherheadbe akartam menni, bár tudtam, hogy ott aligha találom meg a feleségemet. Ha csak a halál hirtelen el nem ragadta őket, bizonyos, hogy unokatestvéremék a feleségemmel együtt elmenekültek onnan. De azt hittem, hogy ott majd megtudhatom, Surrey lakossága hová menekült. Szerettem volna megtalálni a feleségemet, fájt a szívem utána, de sejtelmem se volt róla, hogyan találhatom meg. Tisztán éreztem most immár teljes elhagyottságomat is. A fordulótól sűrű fák és bokrok védelme alatt, össze-vissza kószálva, a wimbledoni mezőség széléig jutottam.

A sötét területből itt-ott sárga tövises rekettyebokrok váltak ki; a vörösfűnek nyoma sem volt s mialatt a szabad térség szélén határozatlanul ide-oda jártam, felkelt a nap, elárasztva fénnyel és élettel a mezőt. A fák között apró békák serege munkálkodott egy kis pocsolyában. Megálltam, hogy elnézzem őket és tanuljak szívós ragaszkodásukból az élethez.

Egyszerre csak olyan különös érzés fogott el, mintha figyeltek volna rám s hirtelen megfordulva, észrevettem, hogy valami kuporog a bokrok között. Megállva, nézegettem, mi az. Majd egy lépést tettem feléje, mire fölemelkedett és láttam, hogy vadászkéssel fegyverzett férfi. Lassan közeledtem hozzá. Mozdulatlanul, némán nézett rám.

Közelebb nyomulva láttam, hogy ruhája époly poros és sáros, mint az enyém. Valósággal olyan volt, mintha valami csatornán nyomult volna keresztül. Még közelebbről kivettem rajta az árkok száraz, fakó göröngydarabkákkal keveredett zöldes iszapját. Fekete hajfürtei szemeibe hullottak. Arca fekete, piszkos, beesett volt. Eleinte nem is ismertem rá. Arcának alsó részén vörös sebhely látszott.

– Megállj! – kiáltott, mikor tíz yardnyira voltam tőle.

Megálltam.

– Honnan jön? – kérdezte aztán rekedt hangon.

Végignéztem rajta, gondolkozva.

– Mortlakeből jövök, – szóltam. – Romok közé voltam temetve az üreg közelében, amelyet a Marsbeliek készítettek hengerük körül. Utat törtem magamnak s megmenekültem.

– Ezen a tájon nincs ennivaló, – szólott. – Ez az én országom. Az egész domb le a folyamig, visszafelé Claphamig és fel a mező széléig. Itt csak egy ember számára van táplálék. Merre megy?

Lassan válaszoltam:

– Nem tudom. Tizenhárom vagy tizennégy napig voltam egy ház romjai közé temetve. Nem tudom, mi történt ezalatt.

Kételkedve nézett rám, majd meghökkent s arckifejezése megváltozott.

– Nincs szándékomban itt maradni, – szóltam. – Leatherheadbe akarok menni, mert feleségem ott volt.

Hirtelen felém nyujtotta egyik mutatóujját.

– Ön az? – szólt. – A wokingi ember! Hát nem ölték meg Weybridgeben?

Ugyane percben én is ráismertem.

– Ön az a tüzér, aki kertembe mászott!

– Szerencsés véletlen! – kiáltott. – Nagy szerencsénk van! Ki hitte volna!

Kezet fogtunk és aztán a tüzér így folytatta:

– Egy csatornán kúsztam fel. Nem öltek meg mindenkit. Mikor távoztak, Walton felé menekültem, keresztül a földeken. De… össze-vissza alig van tizenhat napja… s az ön haja már ősz.

Hirtelen hátrafordult.

– Csak egy varjú, – szólt. – Az ember megtanulja e napokban, hogy a madaraknak árnyékuk van. Itt nagyon is szabadon állunk. Másszunk azok alá a bokrok alá és beszélgessünk.

– Látott Marsbelieket? – kérdeztem. – Mióta kibujtam…

– Távoztak Londonon keresztül, – szólott. – Azt gyanítom, hogy nagyobb tábort ütöttek arrafelé. Éjjel a hampsteadi út fölött megelevenedik fényüktől az égboltozat. Mintha valami nagy város volna ott s a ragyogásban látni őket, amint mozognak. Nappal nem láthatók. De mostanában – nem láttam őket. – Az ujjain számlált valamit. – Öt napja már. Akkor láttam, amint kettőjük a hammersmithi úton keresztül cipelt valami nagy tárgyat. S tegnapelőtt éjszaka… – megállt, majd nyomatékosan folytatta: – valami fénylő anyag volt; de fent a levegőben. Azt hiszem, repülőgépet építettek s repülni tanulnak.

Éppen a bokrokhoz értünk. Megálltam úgy, amint voltam, négykézláb.

– Repülni!

– Igen, – szólt, – repülni.

Egy kis lombsátor alatt leültem.

– Vége van az emberi fajnak, – szóltam. – Ha repülni tudnak, egyszerűen végigjárják a földet…

Intett fejével.

– Meg fogják tenni. De… errefelé egy kicsit könnyebb lesz a helyzet. De hát… – rám nézett. – Nem az a meggyőződése, hogy az emberiségnek már vége van? Az enyém az. Leigáztak! Levertek!

Elbámultam. Bármily különös, erre a tényre, amelyet tökéletes tisztasággal beláttam, amint szóba hozta, ezideig nem is gondoltam. Még mindig tápláltam valami határozatlan reményt; vagy inkább azt tettem, ami az emberi léleknek élete fogytáig szokása. Ismételte szavait: «Levertek!» E szavak a föltétlen bizonyosság erejével hatottak.

– Mindennek vége! – szólott. – Közülük csak egy veszett el, egyetlen egy. És alaposan megvetették lábukat s tönkresilányították a legnagyobb hatalmat a földön. Egyszerűen legázoltak bennünket. Tiszta véletlenség, hogy az az egy is meghalt Weybridgeben. S ezek csak az úttörők. Egyre többen érkeznek. Ezek a zöld csillagok… öt-hat nap óta egyet sem láttam, de nincs benne kétség, hogy minden éjjel lezuhan egy valahová. Nincs mit tenni. Leigáztak! Levertek!

Nem feleltem. Magam elé bámulva ültem s hiába törtem a fejemet valami vigasztaló gondolaton.

– Ez nem is háború – folytatta a tüzér. – Sohasem is volt háború, úgy, amint szó sem lehet háborúról emberek és hangyák között.

Hirtelen eszembe jutott az obszervatóriumban töltött éjszaka.

– A tizedik lövés után nem tüzeltek többet – legalább is addig nem, amíg az első henger ide nem érkezett.

– Hogy tudja? – kérdezte a tüzér.

Elmagyaráztam neki. Gondolatokba merült.

– Kissé különös az az ágyú, – szólott. – De ha úgy is volna? Újra elkezdhetik a lövöldözést. S ha késik is, a vég elkerülhetetlen. Az emberek és a hangyák története. A hangyák megépítik városaikat, leélik életüket, háborúskodnak, forrongnak, míg az emberek azt nem akarják, hogy félrekotródjanak; ekkor azután félrekotródnak. Ugyanez most a mi sorsunk, valósággal hangyák vagyunk. Csakhogy…

– Úgy van, – szóltam közbe.

– Csakhogy mi megehető hangyák vagyunk.

Egymásra nézve üldögéltünk.

– És mi szándékuk lehet velünk? – kérdeztem.

– Ezen gondolkoztam én is, – szólott, – ezen gondolkoztam. Weybridgeből dél felé mentem, – gondolkozva. Láttam, mi történt. A közelben a legtöbb ember jajgatott és izgatta egymást. De én nem igen vagyok barátja a jajgatásnak. Néhányszor szemben álltam már a halállal; nem cifraságból vagyok katona s bárhogy vegyük, a halál végre sem egyéb, mint halál. És aki gondolkozik, mindenen átesik. Láttam, hogy az egész világ délfelé nyomul. Így szóltam magamban: «Erre nem lesz mit enni» s egyenesen visszafordultam. Egymagam annyit értem a Marsbelieknek, mint egy veréb az embernek. Körös-körül mindenfelé, – egyik kezét a magasba emelte, – csapatostul éhen haltak, egymás hátán tolongva…

Arcomba pillantott és zavartan megállt. Majd így szólt:

– Kétségtelen, hogy azok, akiknek volt pénzük, Franciaországba mentek.

Egy pillanatra mintha nem tudta volna, beszéljen-e tovább. Majd szemembe tekintve, tovább folytatta:

– Erre mindenfelé van eleség. A boltok tele vannak konzervekkel, borral, szesszel, ásványvízzel; s a vízvezetéki csövek és a csatornák üresek. Elmondom önnek, mit gondoltam. Értelmes lényekkel állunk szemben, szóltam magamban, akik, úgy látszik, belőlünk akarnak táplálkozni. Először is el fogják pusztítani hajóinkat, gépeinket, ágyúinkat, városainkat, társadalmi rendünket és szervezetünket. Mindez hagyján. Ha akkorák volnánk, mint a hangyák, kiheverhetnők. De nem vagyunk. Sokkal nagyobbak vagyunk, semhogy itt maradhatnánk. Ez az első bizonyosság. Igaz?

Igazat kellett adnom neki.

– Igaz. Jól meggondoltam. Akkor hát menjünk tovább. Amint szükségük van reánk, nyomban hatalmukba is kerítenek. A Marsbelinek néhány mérföldnyi utat kell csak megtennie, hogy elfogjon egy futó tömeget. S Wandsworthtól egynapi járóföldre láttam, mikor egy Marsbeli darabokra tördelte a házakat s keresztül-kasul kotorta a romokat. De a Marsbelieknek eszük ágában sincs ezt folytatni. Amint ágyúinkat és hajóinkat leszerelték, vasutainkat összezúzták s megtették mindazt, amit e vidéken már megtettek, akkor elkezdenek rendszeresen összefogdosni bennünket. Kiválogatják a legjavát s ketrecekben vagy más ily helyeken felhalmozzák. Ezt fogják tenni nemsokára. Uram Isten! Eddig nem kezdtek még bele ebbe. Igaz?

– Nem kezdtek bele? – kiáltottam.

– Nem kezdtek bele. Mindannak, ami eddig történt, az az oka, hogy nem volt annyi eszünk, hogy veszteg maradjunk, hanem ágyúkkal s más ily ostobaságokkal ingereltük őket. És elvesztve fejünket, sűrű tömegekben rohantunk arra, ahol semmivel sem voltunk nagyobb biztonságban, mint ott, ahol eredetileg voltunk. Egyelőre nem törődnek velünk. Van elég dolguk, míg el nem készítik az utánuk jövők számára is mindazt, amit nem hozhattak magukkal. Nagyon valószínű, hogy a hengerek is azért nem érkeznek egy ideig, hogy azokat, akik már itt vannak, le ne üssék. S a helyett, hogy vakon futkosunk össze-vissza, vagy dinamittal próbálgatjuk őket felrobbantani, sokkal többet érne megemberelni magunkat s alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Erre az eredményre jutottam. Ez ugyan nem igen felel meg annak, amit az ember saját fajának kíván; de a tények rákényszerítenek erre. S ez az az elv, amely szerint cselekedtem. Városok, nemzetek, civilizáció, haladás… ez mind odavan. A játszma elveszett. Le vagyunk verve.

– De ha így van, miért éljünk tovább?

A tüzér rám nézett egy pillanatig.

– Bizonyos, hogy vagy egy millió esztendőre vége van minden gyönyörű hangversenynek, királyi szépművészeti akadémiának és szó sem lehet pompás kis lakomákról az éttermekben. Ha szórakozások után eped, én belátom, hogy a játszma elveszett. Ha szalónias szokásai vannak, vagy ha undorodik attól, hogy bicskával egye a körtét, legjobb lesz e szokásokat mielőtt sutba vetni. Ezentúl nem vehetné hasznukat.

– Azt hiszi…

– Azt hiszem, hogy oly emberek, mint én, azért élnek tovább, hogy fentartsák a fajt. Nem tagadom, hogy görcsösen ragaszkodom az élethez. S ha jól értettem önt, ön is meg fogja mutatni, amit különben már eddig is megtett, sokkal előbb is, hogy mennyit ér. A mi sorsunk nem az, hogy kiirtsanak. Eszem ágában sincs elfogatni magamat, hogy megszelidítsenek, hizlaljanak és tenyésztésbe vegyenek, mint valami bömbölő ökröt. Pfuj! Gondoljon csak azokra a barna szörnyekre!

– Talán csak nem azt akarja mondani, hogy…

– De igen. Tovább haladok. Lábaik alatt. Tervem már kész; jól kieszeltem. Mi, emberek, le vagyunk verve. Nem tudunk még eleget. Tanulnunk kell, mielőtt sorsunk megváltozhatik. És élnünk kell tovább s meg kell őriznünk függetlenségünket, mialatt tanulunk. Látja? Ez a mi tennivalónk.

Megdermedve bámultam rá. Határozottsága teljesen megzavart.

– Nagy Isten! – kiáltottam. – Ön aztán igazi férfi! – s hirtelen megragadtam kezét.

– Nemde? – szólt csillogó szemekkel. – Jól kieszeltem, nemde?

– Folytassa! – szóltam.

– Jól van. Azoknak, akik nem akarnak foglyul esni, mindenre készen kell állniok. Én készen állok. Bizonyos, hogy nem mindegyikünk termett arra, hogy vadállat lehessen. Pedig ez az, amivé lennünk kell. Ezért nézegettem önt annyira. Megvolt rá az okom. Ön sovány és karcsú. Nem is tudtam, látja, hogy ön az, fogalmam sem volt arról, hogy ön el volt temetve. Abból a népségből, amely e házakban lakott és amely errefelé járta a maga útját, azokból az átkozott kishivatalnokfélékből egyik sem válna be. Nincs bennük lélek; nincsenek sem büszke álmaik, sem büszke vágyaik; s olyan ember, Úristen! akiben nincs meg sem ez, sem az, nem egyéb, mint csupa aggodalom, csupa elővigyázat. Csak arra valók, hogy munkájuk után futkossanak. Százszámra láttam őket, amint kezükben egy falat reggelivel, vadul rohantak és arcuk felragyogott, mikor nem késtek le bérletjegyes vasutacskájukról, mert attól féltek, hogy ha lekésnek, elbocsátják őket; amint munkaközben remegtek, hogy valamit félre találnak érteni; amint visszafelé futottak, mert attól féltek, hogy nem érnek haza idejében az ebédhez; amint ebéd után otthon kuksoltak, mert féltek a félreeső utaktól; amint kitartottak az asszony mellett, akit nőül vettek, nem azért, mintha kívánták volna, hanem azért, mert szükségük volt pénzére, hogy biztos alapon futkoshassák végig nyomorult életecskéjüket a világon. Csupa balesetek ellen biztosított és betáblázott élet! És minden vasárnap csupa félelem attól, ami vasárnap után jön. Mintha a poklot tengeri nyulak számára emelték volna! A Marsbelieket valósággal Isten küldte ezek számára. Csinos, tágas ketrecek, zsiros falatok, gondos tenyésztés, gondnélküli élet. Ha egy hétig üres gyomorral szaladgáltak ide-oda, erdőn, mezőn, maguktól elő fognak jönni s örülnek, ha összefogdossák őket. Az első falat után oda lesznek örömükben. Csodálkozni fognak azon, mi mindent nem tettek az emberek, mikor még nem voltak Marsbeliek, akik gondjukat viseljék. S a naplopók, a ficsúrok, az énekesek! könnyen beleképzelem magam helyzetükbe. Szinte látom őket, – szólt szomorú mosollyal. – Tobzódni fog köztük az érzelgés és a vallásosság. Száz meg száz dolgot csak az utóbbi napokban kezdtem tisztán látni. Seregestül vannak, akik saját zsirjukon és ostobaságukon keresztül szemlélik a világot. És sokakat olyanfajta érzés fog gyötörni, hogy mindaz, ami történik, jogtalanság s hogy valamit tenni kellene. Már most valahányszor olyan a helyzet, hogy egy csomó ember érzi, hogy valamit tenni kellene: a gyöngék és azok, akik belegyöngülnek a bonyolultabb gondolkozásba, mindannyiszor a semmittevés fölötte jámbor és magasztos vallásában keresnek vigasztalást s belenyugszanak az üldöztetésbe és az Úr akaratába. Azt hiszem, ön is tapasztalta már ezt. A ketreceket fel fogják verni a zsoltárok, a himnuszok és a szenteskedés.

Szünetet tartott.

– Nagyon valószínű, hogy akad majd köztük nem egy, akit a Marsbeliek dédelgetni fognak; rákapatják őket arra, hogy szórakoztatásukra bohóckodjanak s ki tudhatja, nem érzékenyülnek-e majd el egy-egy kedves kis kölyök láttára, akit azért nevelnek föl, hogy megöljék? Lehetséges, hogy néhányat arra fognak közülök idomítani, hogy reánk vadásszanak.

– Nem! – kiáltottam közbe, – ez lehetetlenség! Nincs emberi lény…

– Nincs értelme, hogy hazugságokkal áltassuk magunkat, – szólt a tüzér. – Vannak emberek, akik örömmel vállalkoznának erre. Esztelenség volna azt állítani, hogy nincsenek!

Elismertem, hogy igaza van.

– Ha engem vesznek űzőbe, – szólt, – Úristen! ha engem vesznek űzőbe! – e szavakra feldühödve, gondolatokba mélyedt.

Elmélkedni kezdtem a hallottakon. Nem tudtam semmit sem felhozni e férfi okoskodása ellen. A Marsbeliek támadása előtti időben eszébe sem juthatott volna senkinek az a kérdés, kit illet meg a szellemi felsőbbség: engem, a hivatásos, elismert filozófiai írót-e, vagy őt, a közkatonát. S íme, ő most már meg is fogalmazta azt a helyzetet, amelyről az én elmém alig tudott homályos képet alkotni.

– Mi a szándéka? – kérdeztem nemsokára. – Minő terveket szőtt?

Egy ideig habozott. Majd így szólt:

– Mit kell tennünk? Ki kell eszelnünk, hogyan élhetnek tovább az emberek, hogyan tarthatják fenn fajukat s hogyan nevelhetik fel a gyermekeket biztonságban. Úgy van, várjon csak egy kicsit, rögtön elmondom, mi a véleményem arról, hogy mit kell tennünk. Azok, akiket tenyészteni fognak, úgy járnak, mint valamennyi megszelidített barom. Néhány nemzedék mulva szép, nagy, bővérű, ostoba birkák lesznek! Bennünket, akik vadak maradunk, az a veszély fenyeget, hogy elvadulva, nagy patkányokká degenerálódunk… Láthatja ebből, hogy arra gondolok, hogy a föld alatt kell élnünk. A csatornák jutottak eszembe. Azok természetesen, akik a csatornákat nem ismerik, rettenetes dolgokra gondolnak. De London alatt száz meg száz mérföldnyi csatorna van és most, hogy London üres, néhány napi eső minden csatornát tisztára mos. A főcsatornák elég nagyok és elég szellősek. Azután vannak pincék, boltozatok, raktárak, amelyekből zárt utakat készíthetünk a csatornákig. S a vasúti alagutak és a földalatti utak. Nos? Kezd már megnyílni a szeme? Csupa erős, felvilágosult ember fog szövetkezni. Gyávákra nincs szükségünk.

– Engem is annak tartott, úgye?

– Úgy van; de megmagyaráztam, miért! Vagy nem?

– Ne vitatkozzunk most erről. Folytassa.

– Valamennyien szigorú engedelmességet fogadunk. Szükségünk van erős, felvilágosult nőkre is, anyákra és nevelőkre. Az érzelgős hölgyeket, a kacérkodó szemeket ördög vigye. Gyöngéket, együgyűeket nem tűrhetünk. Az élet újra komoly lett s akiknek nem lehet hasznát venni, akik nehezen mozognak, akik ártalmasak, azok haljanak meg. Azoknak meg kell halni. Nekik maguknak kell kívánni a halált. Árulás volna valamennyiünkkel szemben, ha tovább élnének s megfertőznék az emberi fajt. És nem is lehetnek boldogok. Azután meg a halál nem is olyan rettenetes; csak a félelem látja rossznak. És ezeken a helyeken mindig többen leszünk. London lesz a birodalmunk. Sőt azt is megtehetjük majd, hogy állandó őrszemeket tartunk s mikor a Marsbeliek távol vannak, futkosunk egyet a szabadban. Talán még kriketezhetünk is. Így fogjuk megóvni a fajt. Nemde? Nincs benne lehetetlenség! De megóvni a fajt, magában véve még semmi sem. Amint már mondtam, ez még nem egyéb, mint patkányélet. Meg kell óvni, sőt gyarapítani kell tudományunkat. Ez a fődolog. Csatlakoznak majd hozzánk olyan emberek is, mint ön. Lesznek könyvek, minták. Lent mélyen, nagy, biztos helyeket kell készítenünk és meg kell szereznünk annyi könyvet, amennyit csak lehet. Nem híg lére eresztett regényeket és verseket, hanem gondolatokkal telt tudományos műveket. Ez a fődolog, ahol oly emberek vannak, mint ön. El kell mennünk a British-Museumba s valamennyi ilyen könyvet meg kell kaparítanunk. Főleg arra kell törekednünk, hogy tudományunk gyarapodjék, hogy többet tanuljunk. Meg kell figyelnünk a Marsbelieket. Egynéhányunknak kémkedésre kell vállalkozniok. Ha folyik a munka, talán én magam is vállalkozom kémkedésre. A fődolog az, hogy a Marsbelieket ne zavarjuk. Még lopnunk sem szabad tőlük. Ha útjukba kerülünk, félrekotródunk. Ki kell mutatnunk, hogy nem forralunk rosszat. Igen, tudom. De értelmes lények s nem fognak üldözni, ha megvan mindenük, amit kívánnak s ha azt hiszik, hogy ártalmatlan férgek vagyunk.

A tüzér szünetet tartott s barna kezét karomra tette.

– Aztán meg, nem is lehet az olyan sok, amit meg kellene tanulnunk, mielőtt… Képzelje csak el azt, hogy négy-öt hadigépük hirtelen fölkerekedik, hősugarakat hány jobbra-balra s egyetlen Marsbeli sincs bennük, hanem emberek vannak bennük, emberek, akik megtanulták a módját. Lehet, hogy még az én időmben, a mostani emberek. Képzelje el valamelyiküket a hősugárral, amelynek parancsol! Az se baj, ha az ember darabokra zúzódik ilyen nagy dolog után! Tudom, megnyilnának a Marsbeliek szép szemei! El tudja képzelni őket? Látja őket, amint ide-oda futkosnak, szuszogva, lihegve s a többi mechanikai eszközeikért kiabálva? Mindenesetre egy kissé fejüket fogják veszteni! És sziszegve, csörögve, éppen, amikor arra botorkálnak, jön a hősugár és íme! az ember visszatért az övéihez.

A tüzér képzeletének merészsége, meggyőződésének hangja és bátorsága egyidőre teljesen hatalmába kerítette elmémet. Habozás nélkül hittem nemcsak abban a képben, amelyet az emberiség sorsáról festett, hanem csodálatos terveinek megvalósíthatóságában is. Ha valamelyik olvasóm hiszékeny bolondnak tartana, hasonlítsa csak össze saját helyzetét, amint gondolatait olvasás közben nyugodtan tárgyára irányíthatja s az én helyzetemet, amint rémülten bujkálok a bokrok között, hallgatózva s folyton attól remegve, hogy foglyul esem. Ily modorban beszélgettünk egész reggel; később kibujtunk a bokrok közül s miután gondosan körültekintettünk, nincs-e nyoma sehol Marsbelinek, rohantunk a Putney-dombon abba a házba, ahol a tüzér tanyát ütött. A szenespincébe vezetett. Mikor megláttam művét, amelyre egy hetet pazarolt, – azt az alig tíz yardnyi hosszú vakandtúrást, amelyen keresztül el akart jutni a Putney-domb főcsatornájához, akkor kezdtem érezni először homályosan azt az űrt, amely álmai és ereje között tátongott. Ilyen lyukat én egy nap alatt tudtam volna ásni. De annyira hittem benne, hogy reggeltől kezdve délutánig együtt ástam vele. Volt egy kerti talicskánk s a kiásott földet a konyha elé hordtuk. Frissítőül a szomszédos éléskamra teknősbékaleves-konzervét és borát használtuk. Ez a fárasztó munka nagy megnyugvásomra szolgált a világ gyötrő, furcsa helyzetében. Munkaközben meghánytam-vetettem tervét és csakhamar ellenvetések és kételyek serege nyüzsgött elmémben. De azért dolgoztam egész reggel, annyira jól esett, hogy újra valami cél felé törekedtem. Egy órai munka után elkezdtem mérlegelni, mily távolságra lehet tőlünk a csatorna s van-e reményünk arra, hogy ráakadunk. Leginkább az hozott zavarba, miért ásunk ily hosszú alagutat, mikor egyszerre is lejuthatunk volna a csatornába valamelyik tisztitólyukon keresztül s onnan közeledhettünk volna a ház felé. Azután úgy tetszett nekem, mintha a ház is nagyon rossz helyen feküdt volna, úgy, hogy szükségtelen hosszúságú alagútat kell készítenünk. Éppen e dolgokon tépelődtem, mikor a tüzér abbahagyta az ásást és reám tekintett.

– Jól nekiláttunk a munkának, – szólt és letette ásóját. – Hagyjuk abba egy kicsit; azt hiszem, ideje, hogy szemlét tartsunk a háztetőről.

Én azt ajánlottam, hogy folytassuk a munkát. Rövid habozás után újra kezébe vette ásóját. És ekkor hirtelen egy gondolat villant meg agyamban. Megálltam s megállt rögtön ő is.

– Miért járkált a mezőn, – kérdeztem, – a helyett, hogy itt dolgozott volna?

– Sétáltam egyet, – válaszolt. – Éppen visszafelé indultam. Éjjel biztosabb.

– És a munka?

– Óh, az ember nem dolgozhat folytonosan, – jelentette ki.

Egy szempillantás alatt tisztában voltam vele. Határozatlanul tartotta ásóját.

– Szemlét kell tartanunk, – folytatta a tüzér, – mert ha valaki közelünkbe jő, meghallhatja ásóink zaját és észrevétlenül rajtunk üthet.

Nem volt semmi kedvem tovább ellenkezni vele. Fölmentünk együtt a padlásra s egy lajtorjáról kikukucskáltunk a padlás ajtaján. Marsbelieknek nem volt sehol nyomuk, úgy, hogy kimerészkedtünk a cserepekre és lecsúsztunk a párkány alá.

Innen felülről bozót takarta el előlünk Putney nagyobb részét, de odalent láthattuk a folyamot, bugyborékos vörösfű-takarójával és Lambeth elárasztott, vöröslő alsó részeit. A vörös folyondár felkúszott a fákra a régi palota körül és ágaik élettelenül lógtak ki elfonnyadt levelekkel a vörös lombok közül. Különös volt, hogy mennyire függött a folyóvíztől ennek a vörösfűnek a tenyészése. Körülöttünk sehol sem tudott gyökeret verni. A babér és japánrózsa sűrűjéből aranyeső, piros galagonya és thújafák zöldes ragyogása csillogott ki a napfényre. Kensingtonon túl sűrű füst gomolygott s a füst és a kék köd eltakarta az északi dombokat.

A tüzér azokról kezdett beszélni, akik még mindig Londonban maradtak.

– Egy éjjel a mult héten, – mesélte, – néhány bolond rendbehozta a villamos világítást és fényben úszott az egész Regent’s Street és a Circus. Egymás hátán nyüzsögtek a piszkos, rongyos részegek, férfiak és nők, táncolva, kurjongatva hajnalig. Olyan embertől hallottam, aki maga is ott volt és amint nappal lett, észrevettek egy hadigépet, amely ott állt Langham mellett és lenézett rájuk. Isten tudja, mióta állt már ott. Egyszerre csak megindult az úton feléjük és felkapkodott közülük csaknem száz darabot, akik részegségükben vagy ijedtükben nem tudtak idejében elszaladni.

Groteszk korkép oly időből, amelyet a történelem sohasem fog teljesen leírni.

Majd kérdésemre válaszolva, visszatért megint nagyszabású tervére. Rajongóan beszélt; oly ékesen fejtegette azt a lehetőséget, hogy hatalmunkba kerítünk majd egy hadigépet, hogy félig-meddig megint hittem benne. De most már kezdtem tisztába jönni vele és kitaláltam, hogy mért vet akkora súlyt arra, hogy semmit se csináljunk elhamarkodva. Észrevettem, hogy arról van szó, hogy ő maga akarta elfogni és legyőzni a nagy gépet.

Egy idő mulva lementünk a pincébe. Egyikünknek sem volt nagy kedve folytatni az ásást s mikor azt ajánlotta, hogy együnk valamit, nagyon szívesen beleegyeztem. Egyszerre csak nagyon bőkezű lett s mikor jóllaktunk, távozott és kitünő szivarokkal tért vissza. Rágyujtottunk hát és ekkor optimizmusa magasra lobbant. Nagy hajlandósága támadt arra, hogy az én érkezésemet nagy eseménynek tekintse.

– Van egy kis pezsgő is a pincében, – szólt.

– Jobban megy az ásás, ha megmaradunk e mellett a Themze-parti burgundinál, – mondtam én.

– Nem, – válaszolt erre. – Ma én vagyok a gazda. Pezsgőt iszunk! Nagy Isten! Elég nehéz feladat előtt állunk! Pihenjünk egyet és gyüjtsünk erőt. Nézze, kérem, ezeket a felhólyagzott kezeket!

S ragaszkodva ahhoz a gondolathoz, hogy ünnep van, evés után azt akarta, hogy kártyázzunk.

Megtanított az euchre-játékra s miután felosztottuk Londont kettőnk között, én az északi részt választottam, ő a délit, – elkezdtünk kerületekre játszani. Akármilyen groteszk dicsőségnek tűnik is fel ez a józan olvasónak, szóról-szóra igaz volt és ami még különösebb, én magam nagyon érdekesnek találtam a kártyajátékot és más mindent is, amit játszottunk.

Mily csodálatos az emberi lélek! Míg fajunk a kiirtatás, vagy a rettenetes sülyedés szélén állott, míg egyébre, mint szörnyű halálra nem igen lehetett reményünk, ott tudtunk ülni, gyönyörűséggel elmerülve a festett kartonlapok változó forgásába. Később megtanított pókerezni s három hosszú sakkjátszmában is megvertem. Mikor ránk sötétedett, annyira benne voltunk a játékban, hogy elhatároztuk, hogy dacolva minden veszedelemmel, lámpát gyujtunk.

A játszmák végtelen sora után vacsoráztunk s a tüzér utolsó cseppig kiürítette a pezsgőt. Vacsora után szivarra gyujtva, folytattuk a játékot. Nem volt már többé az emberi fajnak az az energikus ujjáteremtője, akivel reggel találkoztam. Még mindig optimista volt; de optimizmusában több volt már az elgondolkozás, mint a fürgeség. Emlékszem, hogy rátért egészségemre s nem nagyon változatos és tekintélyes szünetekben bővelkedő beszédekben felköszöntött. Szivarra gyujtottam s fölmentem a lépcsőn, hogy megnézzem azokat a fénysugarakat, amelyekről beszélt s amelyek zöldes színben ragyogtak a highgate-i dombokon.

Az első percben értelmetlenül bámultam végig a londoni völgyön. Az északi dombok sötétségbe borultak; a tüzek Kensington közelében vörös fénnyel lobogtak s hébe-korba egy-egy narancssárga lángnyelv lobbant fel s veszett bele az éjszaka mély kékségébe. London többi része fekete volt. Majd közelebb különös fényt vettem észre, sápadt, vöröses, ibolyaszínben játszó villogást, amely rezgett az éjszakai szellőben. Eleinte nem tudtam, mi lehet, de csakhamar rájöttem, hogy ez a gyönge villogás bizonyára a vörösfűből sugárzik ki. Ennek láttára felébredt újra tudásvágyam elszunnyadt érzéke s újra tiszta szemmel láttam mindent. Felpillantottam a Marsra, melynek vörös, tiszta fénye ott ragyogott nyugaton a magasságban. Majd nagy figyelemmel vizsgálgattam hosszú ideig a Hampsteadet és Highgatet burkoló sötétséget.

Sokáig fent időztem a tetőn, csodálkozva az eltelt nap groteszk változatosságán. Végiggondoltam lelkiállapotomat, az éjféli imádkozástól kezdve egészen az őrült kártyázásig. Kedélyállapotomban heves változás állt be. Emlékszem, hogy eldobtam szivaromat, úgyszólván szimbolikusan, nem törődve a pazarlással sem. Ostobaságom tisztán állt előttem, teljes nagyságában. Úgy éreztem, hogy hűtelen lettem feleségemhez és elárultam az emberi nemet. Lelkifurdalás kezdett gyötörni. Elhatároztam, hogy ezt a különös, fegyelmezetlen álmodozót elhagyom, hadd igyék és tobzódjék magában, én pedig tovább megyek Londonba. Beláttam, hogy ott lesz legtöbb alkalmam megtudni, mit csinálnak a Marsbeliek és embertársaim. Még akkor is ott ültem a háztetőn, mikor a késői hold felkelt.

VIII. A halott London.

Miután a tüzértől elváltam, lementem a dombról s a High Streetről át a hídon Lambethbe. A vörösfű buján tenyészett s a híd útját csaknem eltorlaszolta; de lombjai kezdtek már itt-ott megfakulni a terjedő kórtól, amely csakhamar kipusztította.

A Putney-hídállomás felé vezető út sarkán egy ülő férfira bukkantam. Olyan fekete volt, mint a kéménysöprő, a fekete portól; eleven volt, de tökrészeg. Csak káromkodott és a fejem felé kapkodott. Azt hiszem, ott maradtam volna mellette, ha nem olyan brutális az arca.

Az országutat, amely a híd folytatása volt, fekete porréteg borította, amely Fulhamban egyre vastagabb lett. Az uccákon szörnyű nyugalom honolt. Egy pékboltban találtam eleséget. Savanyú, száraz, penészes volt; de azért jól esett. Valamivel odébb Walham Green felé az uccákon nyoma sem volt a pornak s lángban álló házak mellett haladtam el. Az égés ropogó zaja valósággal megnyugtató hatással volt rám. Tovább folytatva utamat Brompton felé, az uccák újra csendesek voltak.

Itt még egyszer a fekete porra s holttestekre bukkantam az uccákon. Körülbelül tizenkét holttestet láttam a fulhami országút mentén. Napok óta ott heverhettek már, úgy, hogy sietve távoztam közelükből. A fekete por elborította őket s enyhítette körvonalaikat. Néhány holttestet kutyák kezdtek ki.

Ahol nem volt fekete por, a becsukott üzletek, az elzárt házak, a leeresztett függönyök, az elhagyatottság és a csend valósággal a City vasárnapjaira emlékeztettek. Néhol fosztogatók jártak; de ritkán más helyeken, mint élelmiszer- és borkereskedésekben. Egy helyütt egy ékszerüzlet egyik ablaka be volt törve; de a tolvajt bizonyára megzavarták, mert egész csomó aranylánc és óra hevert elszórva a kövezeten. Eszemágába sem jutott lehajolni értük. Odébb rongyos némber kuporgott egy ajtólépcsőn; térdére lógó kezén seb tátongott s vére lecsurgott rozsdásbarna ruháján; a kövezeten mellette nagy tócsát csinált egy összezúzott duplapezsgős palack tartalma. A nő aludni látszott, de halott volt.

Minél mélyebbre hatoltam Londonban, annál mélységesebb lett a csend. De ez a csend nem annyira a halál, mint inkább a feszült várakozás csendje volt.

A rombolás, amely a főváros északnyugati széleit elpörkölte s Ealinget és Kilburnt megsemmisítette, bizonnyal le fog csapni nemsokára e házak közé is, hogy füstölgő romokba döntse őket. Elkárhozott, elhagyott városban jártam…

Dél-Kensingtonban nem volt az uccákon sem fekete por, sem holttest. Dél-Kensington felé közeledve, hallottam először az üvöltést. Csaknem észrevehetetlenül lepte meg érzékeimet. Ennek a két szótagnak ismétlődő jajongása volt: «Ulla, ulla, ulla, ulla» és végnélkül folytatódott. Amint az észak felé futó uccákban haladtam, az ordítás növekedett s a házak és egyéb épületek felfogták és visszaverték. Le az Exhibition-úton teljes erejével harsogott. Megálltam s Kensington Gardens felé bámulva, elcsodálkoztam ezen a különös távoli jajgatáson. Mintha a házak hatalmas pusztasága hangot talált volna a félelem és az elhagyatottság kifejezésére.

– Ulla, ulla, ulla, ulla, – hangzott az emberfölötti jajgatás; hatalmas hanghullámok söpörték végig a széles, napsütötte úttestet a magas épületsorok között.

Álmélkodva észak felé fordultam a Hyde Park vaskapui felé. Eleinte arra gondoltam, hogy betörök a természetrajzi múzeumba, fölmegyek a tornyokba s végigtekintek a parkon. De jobbnak tartottam mégis a földön maradni, ahol gyorsan el lehet rejtőzködni s így folytattam utamat fölfelé az Exhibition-úton.

Az út két oldalát övező nagy házak mind üresek és némák voltak s lépteim zaja visszhangzott a házak falain. Az út végén, közel a park kapujához, különös látvány tárult elém: egy felfordult omnibusz és egy ló fehérre rágott csontváza. Egy darabig megzavarodva álltam e helyen, de csakhamar a Serpentine fölött vezető hídon folytattam utamat. A hang egyre erősödött, bár a park északi oldalán semmit sem láthattam a házak ormai fölött, kivéve az északnyugaton lebegő füstfelleget.

– Ulla, ulla, ulla, – kiáltott a hang s úgy tetszett, hogy a Regent’s Park körüli kerületből ered.

A vigasztalan kiáltás nagy hatással volt rám. Elűzte a hangulatot, amely a lelket tartotta bennem. A jajgatás hatalmába kerített. Éreztem, hogy teljesen ki vagyok merülve, lábaim kisebesedtek s már újból éhség és szomjúság gyötör.

Kilenc óra elmult már. Miért bolyongtam egyedül a halálnak ebben a városában? Miért maradtam meg egymagam, mikor egész London leterítve fekszik fekete szemfödele alatt? Magányosságom tűrhetetlenné lett.

Régi barátaim jutottak eszembe, akikről évek óta megfeledkeztem. A droguisták mérgeire, a borkereskedők likőreire gondoltam.

A márvány-boltozaton keresztül az Oxford-uccába tértem; itt újra fekete por és holttestek tüntek szemembe s némelyik ház pince-rácsán keresztül kellemetlen, rosszat jelentő bűz ütötte meg orromat. Nagyon megszomjaztam hosszú sétám alatt a forróságban. Nagy üggyel-bajjal sikerült betörnöm egy vendéglőbe, ahol ételt és italt találtam. Evés után nagyon fáradt voltam s bementem a söntés mögött levő szobába, ahol egy fekete lószőrpamlagon elaludtam.

Mikor fölébredtem, fülembe zúgott még mindig az a szomorú ordítás: Ulla, ulla, ulla, ulla. Alkonyodott s miután egy kis kétszersültet és egy darab sajtot kotortam fel a söntésben, – jó darab volt, de tele kukacokkal, – tovább folytattam utamat a főváros néma terein keresztül, a Baker-uccáig – csak a Portman-tér nevére emlékszem – s így végre kiértem a Regent’s Parkhoz. Amint kibukkantam a Baker-ucca végéről, távol a fák fölött megláttam az alkonyat fényében annak az óriás Marsbelinek a csuklyáját, akitől a jajgatás eredt. Nem rémültem meg. Úgy bukkantam rá, mintha egészen természetes dolog lett volna. Egy ideig figyeltem, de nem mozdult. Úgy látszott, hogy áll és ordít, de hogy miért, azt nem tudtam kitalálni.

Próbáltam kieszelni, hogyan járjak el. Az a szüntelenül hangzó: «Ulla, ulla, ulla, ulla» nagyon megzavart. Lehet, hogy kimerültségemnek köszönhettem azt, hogy nem igen féltem. Annyi bizonyos, hogy inkább bántott a kíváncsiság, mi lehet az oka ennek az egyhangú kiáltozásnak, mint a félelem. Visszafordultam s a Park-útra csapva, körül akartam menni a parkban. A terraszok alatt eljutottam a Szent János-erdőig, ahonnan jól láthattam ezt az egy helyen álló, üvöltő Marsbelit. Pár száz yardnyira a Baker-uccától ugató kórust hallottam s láttam először egy kutyát, amely szájában egy darab poshadt vörös hússal egyenesen felém rohant, majd nyomában egy csapat kiéhezett kóbor ebet. A kutya nagy félkörben elkerült, mintha tőlem is féltette volna zsákmányát. Amint az ugatás elenyészett lefelé a csendes úton, a panaszos: Ulla, ulla, ulla, ulla – megint erősödött.

Fele úton a Szent János-erdei állomás felé egy munkagép roncsaira bukkantam. Eleinte azt gondoltam, hogy egy ház roskadt össze az út mentén. Csak mikor a romok közé kapaszkodtam, akkor láttam visszahökkenve, hogy ez a gép-Sámson hever a romok közt, amelyeknek ő maga volt az okozója. Hajlott tapogató-szervei összezúzva fonódtak össze. Eleje egy roncs volt. Úgy látszott, mintha vakon nekirontott volna a háznak, amely összeroskadás közben őt is maga alá temette. Akkor azt hittem, mindez úgy esett meg, hogy a munkagép elszabadult a vezető Marsbelitől. Nem kapaszkodhattam fel annyira a romok közé, hogy jól megnézzem, s a szürkület oly erős volt már, hogy az ülőhelyéhez tapadó vérfoltok s a Marsbeli porcogó váza, amelyet a kutyák ott hagytak, nem is látszottak.

Egyre jobban csodálkoztam azon, amit láttam s tovább nyomultam Primrose Hill felé. A távolban, keresztül egy résen a fák között, egy másik Marsbelit láttam, aki, mint az előbbi, époly mozdulatlanul állt az állatkert felé nyúló parkban. Némán állt. Valamivel túl az összezúzódott munkagép körüli romokon rábukkantam újra a vörösfűre és azt láttam, hogy a Regent’s-csatorna tele van sötétvörös szivacsos növényzettel.

Mikor a hídon mentem keresztül, az «Ulla, ulla, ulla, ulla» kiáltás hirtelen megszűnt. Mintha elvágták volna. A csend úgy következett be, mint a villámcsapás.

A sötét házak homályba burkoltan nyúltak a magasba körülöttem; a fákat a park felé elnyelte a feketeség. A vörösfű felkúszott mindenfelé a romokra, felém kunkorodva a félhomályban. Rám ereszkedett az éjszaka, a félelem és a sejtelmesség szülőanyja.

Míg a jajgatás hangzott, a pusztaság, az elhagyatottság tűrhető volt; London addig mégis csak élőnek látszott s az a tudat, hogy körülöttem élet van, erőt öntött belém. S ekkor hirtelen változás, valaminek – nem tudom, minek – az elmulása és egyszerre oly csend lett, amelyet szinte érezni lehetett. Nem maradt más, csak ez a kiszáradt nyugalom.

London kísértetiesen meredt rám mindenfelől. Az ablakok a fehér házakon, mintha koponyák szemüregei lettek volna. Képzeletem ezer meg ezer nesztelenül mozgó ellenségre akadt mindenfelé. Rémület fogott el; borzadtam saját vakmerőségemtől. Szemben velem koromfekete lett az út, mintha be lett volna kátrányozva, s láttam, hogy valami eltorzított alak hever keresztben a gyalogúton. Nem volt bátorságom folytatni utamat.

Viszafordultam lefelé a Szent János-erdei úton és ész nélkül rohantam el e tűrhetetlen csendből Kilburn felé. Az éjszaka és a csend elől jóval éjfélutánig egy kocsifészerbe bujtam a Harrow-úton. De bátorságom virradat előtt visszatért s mikor az égbolt tele volt még csillagokkal, még egyszer visszafordultam a Regent’s Park felé. Az uccák közt eltévedtem s hirtelen hosszú fasor végén, a kora hajnal félhomályában a Primrose-domb körvonalait láttam magam előtt. A domb tetején, a halványuló csillagok felé tornyosodva, egy harmadik Marsbeli állt, egyenesen, mozdulatlanul, mint az előbbiek.

Őrült elhatározás fogott el. Meg akartam halni, hogy mindennek vége legyen. S meg akartam kimélni magam még az öngyilkossággal járó nehézségtől is. Semmivel sem törődve, lépdeltem a titán felé s ekkor, amint közelebb jutottam és a világosság növekedett, láttam, hogy egész sereg fekete madár kering nyüzsögve a csuklya körül. E látványra nagyot dobbant a szívem és szaladni kezdtem végig az országúton.

Sietve haladtam a vörösfűben, amely elborította a Szent Ödön-terraszt; mellig vízben keresztül gázoltam egy hegyi patakon, amely a vízművektől zuhogott le az Albert-út felé és napkelte előtt kiértem a gyepre. A domb tetején nagy földhányások emelkedtek, rengeteg erődítést alkotva belőle. Ez volt az utolsó és a legnagyobb tábor, amelyet a Marsbeliek készítettek. A sáncok mögül vékony füstszalag gomolygott a magasba. A távolban éhes eb futott, míg el nem tűnt. A gondolat, amely felvillant elmémben, valóvá, hihetővé vált. Nem féltem, csak remegtem felindulásomban, miközben felrohantam a dombra, a mozdulatlan szörny felé. A csuklyából hosszú, barna cafatok lógtak ki, amelyeket éhes madarak csipkedtek, marcangoltak.

Egy perc alatt felkapaszkodtam a földhányásra s tetején állva, belenéztem a táborba. Hatalmas tér volt; itt-ott óriási gépek álltak benne. A felhalmozott rengeteg anyagkészletek között különös födött helyek voltak. És szana-széjjel, néhányan felfordult hadigépeikben, néhányan a most már merev munkagépekben s vagy tizenketten megmerevedve, némán, egy csoportban hevertek a Marsbeliek – holtan! – belepusztulva azokba a rothasztó, kóros baktériumokba, amelyek készületlenül rohanták meg őket. Belepusztulva, mint a vörösfű. Belepusztulva, miután az ember minden erőlködése hiábavaló volt, a legparányibb lények gyilkos erejébe, amelyeket az isteni bölcseség e földre helyezett.

Ezt a véget valóban én is, mások is előre láthattuk volna, ha félelem és balsors el nem homályosítja elménket. A betegség eme csirái, mióta világ e világ, megtizedelték az emberiséget, megtizedelték történelem előtti őseinket, mióta megkezdődött az élet. De a természetes kiválás következtében kifejlődött fajunk ellenállóképessége; nincs oly csira, amely küzdelem nélkül bírna velünk; és sok az olyan, amely – mint például a holt anyagot erjedésnek indító csirák – míg élünk, nem is hat reánk. De a Marson nincsenek baktériumok s amint a Marsbeliek megérkeztek, amint ittak és táplálkoztak, mikroszkópikus szövetségeseink azonnal megkezdték romboló munkájukat. Már akkor is, mikor megvigyáztam őket, ütött változhatatlan végzetük órája; járás-kelés közben haldokoltak és rothadtak. Sorsukat el nem kerülhették. Az ember milliárdok halála árán megszerezte magának e föld örökjogát; s nincs, aki elvegye tőle. Megmaradna neki, volnának bár a Marsbeliek akár tízszer is oly hatalmasak, mint amilyenek. Mert sem nem éltek, sem nem haltak meg az emberek hiába.

Elszórva, mintegy ötvenen lehettek a Marsbeliek a nagy üregben, amelyet maguknak készítettek. Bizonyára megfoghatatlan volt előttük az a halál, amelynek áldozatai lettek. Megfoghatatlan volt ez időben előttem is. Azt tudtam csak, hogy ezek a lények, akik éltek és rémülettel töltötték el az embereket – meghaltak. Az első percben azt hittem, hogy Szennakerib pusztulása ismétlődött, hogy az Úr parancsára a halál angyala öldöste le őket éjszaka.

Belebámészkodtam az üregbe s amint a kelő nap sugarai bearanyozták a világot körülöttem, szívemet a dicsőség érzete töltötte el. Az üreg még mindig sötét volt; a hatalmas gépezetek, hatalmuk és bonyolódott szerkezetük csodás nagyságában, csavaros részeik teljes földietlenségében, elmosódva, kisértetiesen magasodtak ki a homályból a fény felé.

Hallottam, hogy mélyen alattam egész sereg kutya viaskodott a sötétségben, az üreg fenekén heverő holttestek fölött. Az üreg túlsó, rengeteg, lapos peremén feküdt a nagy repülőgép, amellyel a mi sűrűbb légkörünkben kísérleteztek, mikor a pusztulás és a halál útjukba állt. A halál éppen a kellő időben érkezett. Fejem fölött károgás hallatszott, mire felpillantottam az óriási hadigépre, amely soha többé nem fog harcolni és a szétmarcangolt vörös húscafatokra, amelyek darabokban foszladoztak le a Primrose-domb tetején levő felfordult padokra.