I. RÉSZ. A MARS-LAKÓK MEGÉRKEZÉSE.

I. A harc küszöbén.

A XIX. század utolsó éveiben nem hitte volna senki sem, hogy a földi életet oly értelmes lények kísérték beható, éles figyelemmel, akik bár halandók, mint az ember, ennél hatalmasabbak; hogy az embereket, mialatt saját ügyeikkel voltak elfoglalva, körülbelül oly gondosan vizsgálták és tanulmányozták, mint a vízcseppben nyüzsgő, szaporodó, mulékony teremtményeket szokás mikroszkópiumon keresztül vizsgálni.

Az emberek, apró-cseprő ügyeiket végezve, határtalan elégedettséggel jártak-keltek a föld hátán s boldogokká tette őket az a tudat, hogy föltétlenül uralkodnak az anyagon. Lehet, hogy az ázalagok is így érzik magukat a mikroszkópium alatt. Nem volt ember, aki úgy gondolt volna e térben lebegő régebbi világokra, mint az emberi nemet fenyegető veszedelem forrásaira s aki gondolt reájuk, azon a gondolaton, hogy élet van rajtuk, csak keresztülsiklott, mint olyasmin, ami lehetetlen vagy valószínűtlen.

Érdekes dolog ennek a kornak szellemi világából egyet-mást föleleveníteni. A földi emberek legfölebb azt képzelték, hogy a Marson lehetnek emberek, akik azonban alsóbbrangú lények, mint ők s bizonyára örömmel üdvözölnének holmi hittérítő vállalkozást. Pedig a tér örvényein keresztül oly lények irígy szeme tekintett földünk felé, akiknek szelleme úgy aránylik a mi szellemünkhöz, mint a mienk a veszendő barmokéhoz s akiknek hatalmas, hideg, önző értelme lassan, de biztosan kovácsolta a terveket ellenünk. A XX. században nemsokára bekövetkezett a nagy kiábrándulás.

Aligha szükséges az olvasót arra emlékeztetnem, hogy a Mars bolygó 140.000,000 mérföldnyi1) középtávolsággal forog a nap körül és hogy csupán félannyi fényt és meleget kap a naptól, mint a föld. A Mars, ha a ködelméletben van valami igaz, szükségszerűleg öregebb a mi világunknál s földünk folyékony állapota még javában tartott, mikor a Mars felszínén már jórégen meg kellett kezdődnie az élet körforgásának. Az a tény, hogy a Mars alig egy hetedrésze a föld térfogatának, mindenesetre gyorsította lehűlését arra a hőmérsékletre, amelyben az élet megkezdődhetett. Van vize és levegője s van rajta minden, ami az állati lét fentartásához szükséges.

De az ember oly hiú és hiúságában annyira vak, hogy a XIX. század legvégeig nem akadt író, aki kifejezte volna azt a gondolatot, hogy ott a Marson a földi élet színvonalán esetleg messze túlemelkedő értelmes élet fejlődhetett. Általán véve nem látták be azt sem, hogy a Mars, minthogy földünknél öregebb, alig egy negyedrésznyi felületű, mint a föld s a naptól is messzebb van: szükségszerűleg nemcsak az élet kezdetétől van távolabb, hanem az élet végéhez is közelebb jár.

A százados kihűlés, amely valamikor bolygónkat is meg fogja dermeszteni, szomszédunkon már valóban nagy arányokat öltött. Fizikai alkata reánk nézve ugyan nagyjában még mindig titok; de azt már tudjuk, hogy hőmérséklete déltájban még egyenlítői vidékén is csak a mi leghidegebb telünk hőmérsékletét közelíti meg. Levegője sokkal ritkább, mint a mienk; tengerei annyira kiapadtak, hogy felszínének csak egy harmadát borítják el s amint évszakai lassan váltakoznak, sarkvidékein rengeteg hótömegek gyűlnek össze s olvadnak meg, amelyek időközönként elárasztják mérsékelt égöveit. A kimerülésnek az a foka, amely tőlünk még hihetetlen messzeségben van, a Mars-lakókra nézve aktuális problémává lett. Az örökösen szorongató kényszerűség elméjüket megvilágosította, hatalmukat megnövelte és szívüket keményre edzette. S amint a téren keresztül néznek, eszközeikkel s értelmi képességükkel, aminőkről mi nem is álmodtunk, ott látják közvetlen közelükben, csupán 40.000,000 mérföldnyire, a nap felé, a remény hajnalcsillagát, a mi melegebb bolygónkat, zöldelő növényzettel, szürkélő víztömegekkel, amelynek felhős levegőege temékenységről szól ékesen s amelynek kergetődző felhőfoszlányain benépesített tájak széles csíkjai s hajójárta tengerek csillámlanak keresztül.

És mi, emberi teremtmények, akik ezt a földet lakjuk, rájuk nézve legalább is oly idegenek s annyira alsóbbrendű lények vagyunk, mint reánk nézve a majmok és a lemurok. Az emberi értelem belenyugszik már abba, hogy az élet szakadatlan küzdelem a létért; de miért legyen más a Marsbeli elmék hitvallása? Az ő világuk már nagyon is kihűlőfélben van; ezen a világon pedig még élet nyüzsög, csakhogy az ő szemükben ez a nyüzsgő élet alsóbbrendű állati lét. Hadjáratot indítani a nap felé, valóban ez az egyetlen módja a menekülésnek az elől a pusztulás elől, amely nemzedékről-nemzedékre egyre közelebbről fenyegeti őket.

De hogy nagyon is kemény ítéletet ne mondjunk róluk, jusson eszünkbe, mily szörnyű kegyetlenséggel pusztította saját nemünk nemcsak az állatokat, mint a most már ki is pusztult bölényt és a dodó-madarat, hanem még saját alsóbbrendű fajtáit is. Tasmánia lakóit, minden emberi hasonlatosságuk mellett, teljesen elsöpörte a föld színéről az az irtóháború, melyet az európai bevándorlók ötven évig folytattak ellenük. Nem vagyunk mi sem az irgalmasság apostolai és nincs jogunk panaszkodni a Marsbeliekre, ha éppen úgy háborúskodnak, mint mi.

A Marsbeliek, akiknek matematikai tudása nyilvánvalóan sokkal tökéletesebb a mienknél, úgy látszik, csodálatos finomsággal kiszámították támadó útjukat és csaknem tökéletes egyöntetűséggel végezték előkészületeiket. Ha eszközeink tökéletesebbek, a reánk gyűlő bajt láthattuk volna már jóval a XIX. század vége előtt. A vörös bolygót – mellesleg mondva, különös dolog, hogy a Mars számtalan századon keresztül a háború csillaga volt – oly emberek figyelték meg, mint Schiaparelli; de azokat a változó tüneményeket, melyekről kitünő térképeket készítettek, nem tudták megmagyarázni. Bizonyos, hogy a Marsbeliek az egész idő alatt készülődtek.

Az 1894. évi oppozició tartama alatt először a licki obszervatóriumban, majd Nizzában Perrotin és később más megfigyelők a korong megvilágított részén nagy fényt vettek észre. Az angol olvasóközönséget erről először a Nature augusztus második száma értesítette. Én azt hiszem, ennek a tüneménynek az a magyarázata, hogy hatalmas üreget vájva bolygójukba, akkor öntötték azt az óriási ágyút, amelyből felénk lövöldöztek. A következő két oppozició alkalmával sajátságos és mindeddig szintén megfejtetlen jelek voltak láthatók az említett kitörés közelében.

A fergeteg most hat éve szakadt reánk. Mikor a Mars az oppozició felé közeledett, Lavelle Jáva szigetéről azzal a csodálatos hírrel remegtette meg a csillagászati érintkezést közvetítő távírósodronyokat, hogy a bolygón rettenetes, izzófényű gázkitörést észlelt. Tizenkettedikén történt éjfél tájban s a nyomban megejtett szinképbontás főleg hidrogént tartalmazó égő gáztömeget mutatott, amely rengeteg gyorsasággal földünk felé mozog. Ez a tűzfolyam negyedegy körül éjfél után láthatatlanná vált. Az egész, a Marsról hirtelen erőszakossággal kilökött hatalmas láng lobbanásához hasonlított, «mintha valami ágyúból égő gáz lökődött volna ki».

Ez a mondás fölöttébb találónak bizonyult. De az újságok, kivéve a Daily Telegraph egy rövid közleményét, a rákövetkező napokon semmit sem írtak e tüneményről, úgyhogy a világ nyugodtan forgott tovább, tudomást sem véve arról a veszedelemről, melynél nagyobb sohasem fenyegette az emberi nemet. Én sem hallottam volna egyáltalában semmit az egész kitörésről, ha nem találkozom Ottershawban Ogilvyval, a híres csillagásszal. Az újság mérhetetlenül felizgatta és heves izgatottságában felszólított, vegyek részt vele éjjel a vörös bolygó megfigyelésében.

Bár azóta sok minden történt, világosan emlékszem erre a virrasztásra: a fekete, néma obszervatóriumra, az elsötétített lámpásra, amely a sarokból gyönge fényt árasztott a padlóra, a teleszkóp óraművének állhatatos ketyegésére, a tető kis hasadékára – s túl rajta arra a hosszúkás mélységre, amely mintha csillagporral lett volna behintve. Ogilvy ide-oda járt. Hallottam, de nem láttam őt. A teleszkópba nézve, mély kékségű kört láttam, melyben ott úszott a kis, kerek bolygó. Oly parányinak látszott, oly ragyogónak, gyöngédnek és nyugodtnak. Halovány sávok keresztezték és kissé laposabb volt a teljes körnél. De oly parányi volt, oly ezüstös, szelíd világú: egy fényes, kis gombostűfej! Mintha egy kissé rezgett volna; de ez tulajdonképpen a teleszkóp volt, amelyet meg-megrezdített az óramű működése, amint a bolygót szembefogta.

Figyelés közben úgy tetszett, mintha a kis csillag hol megnőne, hol elfogyna, hol közelednék, hol meg távolodnék; de ezt csak fáradt szemem látta így. Negyven millió mérföldnyire volt tőlünk, – több, mint 40.000,000 mérföldnyi űr volt köztünk! Csak kevesen tudják az űrnek azt a mérhetetlenségét elképzelni, amelyben az anyagvilág porszemei rajzanak.

Úgy emlékszem, hogy a bolygó közelében három kis fénypont volt, három végtelen távolságban lengő teleszkóp-csillag s a bolygó körül nem volt egyéb az űr feneketlen sötétségénél. Tudjátok milyen ez a sötétség egy-egy fagyos csillagos éjtszakán? Teleszkópban sokkal mélységesebb. És szemben velem, parányiságában a messzeség miatt láthatatlanul, gyorsan és szünet nélkül törve felém e hihetetlen távolságon keresztül, minden percben ezer meg ezer mérfölddel közeledve, rohant az a valami, amit onnan küldtek, az a valami, aminek annyi küzdelmet, annyi csapást, annyi halált kellett hoznia a földre. Álmodni sem tudtam volna róla, amint ott virrasztottam; és senki a földön nem is álmodott arról a lövegről, amely célját el nem téveszthette.

Ez éjjel újabb gázfolyam tört ki a távoli bolygóról. Láttam. Hirtelen vöröses lobbanás volt, körvonalaiban hosszúkás lövedékhez hasonló, midőn a kronométer éppen éjfélt ütött. Megmondtam Ogilvynek és ő elfoglalta helyemet. Meleg éjszaka volt; megszomjaztam. Mialatt a sötétben esetlenül nyújtózkodva tapogatództam a kis asztalka után, ahol a szódavíz állt, Ogilvy a felénk közeledő gázlobogás láttára felkiáltott.

Ez éjjel a második láthatatlan löveg indult útnak a Marsról a föld felé. Csaknem másodpercnyi pontossággal számítva, huszonnégy órával az első után. Emlékszem, ott ültem az asztal mellett a sötétségben; szemeim előtt zöld és piros foltok úszkáltak. Tüzet szerettem volna, hogy rágyujthassak, nem is sejtve, mit jelent az a percnyi fény, amit láttam és mi mindent hoz számomra nemsokára. Ogilvy egy óráig figyelt. Ekkor abbahagyta a figyelést. Felcsavartuk a lámpást s átmentünk házába. A sötétségben Ottershaw és Chertsey száz meg száz lakója nyugodtan szendergett.

Ogilvy egész éjszaka a Mars állapotáról elmélkedett; gúnyolta azt a köznapi gondolatot, hogy a Marsban élőlények laknak s ezek küldenek hozzánk jeleket. Az ő véleménye az volt, hogy szakadó meteor-eső hullott a bolygóra, vagy hogy valami szörnyű vulkános kitörés volt folyamatban. Kimutatta, mennyire valószínűtlen föltevés az, hogy a szerves fejlődés a két szomszédos bolygón ugyanabban az irányban haladt.

Így szólt:

– Millió eshetőség szól a mellett, hogy a Marson semmi emberféle lény nincsen.

Száz meg száz megfigyelő látta a lángot az éjszaka s a következő éjjel, éjfél körül és a következő éjjel újra s így tíz éjszakán keresztül, egy lángot minden éjjel. Miért szüntek meg a lövések a tizedik éj után, azt a földön senki sem próbálta megfejteni. Valószínű, hogy a tüzelés gázai a Marsbelieknek kellemetlenségeket okoztak. A földről nézve, hatalmas teleszkópon keresztül, kis, szürke, libegő foltoknak látszó, sűrű füst- vagy porfellegek zavarták a bolygó légkörének tisztaságát, ismerős vonásait elhomályosítva.

A Marson észlelhető zavarok végre még a napilapok érdeklődését is fölkeltettek s mindenféle népszerű közlemények jelentek meg a Marson levő tűzhányó hegyekről. Emlékszem, hogy a Punch, ez a félig komoly, félig víg folyóirat, ügyesen felhasználta a dolgot a politikai rovatban is. A lövegek pedig, amelyeket a Marsbeliek kilobbantottak, másodpercenként sok mérföldnyi suhanással hasítva át az üres tér örvényeit, senkitől sem sejtve, rohantak óráról-órára közelebb és közelebb a föld felé. Most szinte hihetetlenül csodás dolognak tűnik fel előttem, hogy az emberek, fejük fölött e közelgő gyors végzettel, mikép tudtak olyan nyugodtan szaladgálni apró érdekeik után. Emlékszem, mennyire ujjongott Markham, mikor képes lapja számára, amelyet akkoriban adott ki, meg tudta szerezni a Mars legújabb fényképét. Ma már alig tudják elképzelni az emberek, mily mennyiségben fogytak akkortájt újságaink. Ami engem illet, én kerékpározni tanultam s nagyon belemélyedtem egy vaskos munkámba, amely a civilizáció haladásának keretében az erkölcsi felfogás valószínű fejlődését fejtegette.

Egy éjszaka (az első löveg akkor már nem igen lehetett tőlünk 10.000,000 mérföldnél távolabb) sétálni mentem feleségemmel. Csillagos éjjel volt. A Zodiacus képeit magyarázgattam s kikerestem neki a Marsot, egy ragyogó, a zenit felé törekvő fénypontot, amely felé oly sok teleszkóp szegeződött. Meleg éjszaka volt. Hazatérőben kiránduló társasággal találkoztunk, amely zeneszó mellett, énekelve haladt el mellettünk Chertseyből vagy Isleworthból. A házak felső ablakaiból kiszűrődő fény mutatta, hogy az emberek aludni készülődnek. A távoli vasúti állomás tologató kocsijainak zaját, a csattogást és dörömbölést a távolság csaknem melódiává lágyította. Feleségem figyelmeztetett a vörös, zöld és sárga jelzőlámpák ragyogására, amelyek magasba nyúló kereten függtek. Csupa biztosság, csupa nyugalom volt mindenütt.

II. A hulló csillag.

Végre bekövetkezett az éjszaka, mikor az első csillag lehullott. Reggel felé vált láthatóvá, amint Winchester fölött kelet felé suhant, lángvonalat írva le magasan a levegő-égben. Száz meg száz ember látta és bizonyára mindenki közönséges hullócsillagnak tartotta. Albin leírása szerint néhány másodpercig izzó zöldes sávot hagyott maga után. Denning, aki a meteor-kérdésben legnagyobb tekintélyünk, azt állította, hogy kilencven vagy száz mérföldnyi magasságban tűnt fel először s mintegy száz mérföldnyi távolságban hullott le tőle kelet felé a földre.

Én ebben az órában otthon voltam, munkámon dolgozva; de bár ablakaim Ottershaw felé nyíltak s redői fel voltak húzva (mert akkoriban szerettem az éjszakai mennyboltozatra fel-feltekinteni), a hulló csillagból nem láttam semmit. Ám bizonyos, hogy az a valami, aminél különösebb dolog sohasem jutott a külső térből a földre, akkor hullott le, mikor ott ültem s láthattam volna én is, ha éppen akkor találok föltekinteni, mikor alázuhant. Azok közül, akik látták repülni, néhányan azt mondják, hogy útjában sziszegő hangot hallatott. Én azonban ebből sem hallottam semmit. Berkshireban, Surreyben és Middlesexben sok ember látta lehullani; de legfölebb annyit gondolhattak, hogy valami meteor volt. Úgy látszik, senki sem nyugtalankodott annyira, hogy még az éj folyamán elindult volna fölkeresni a lehullott tömeget.

De szegény Ogilvy, aki látta a lehulló csillagot, s meg volt győződve arról, hogy egy meteorkő fekszik valahol a Horsell, Ottershaw és Woking között elnyuló réten, jókor reggel azzal a szándékkal kelt föl, hogy a meteorkövet megtalálja. Megtalálni meg is találta, mindjárt virradat után, a homokbányák közelében. A lövedék ereje óriási üreget fúrt a földbe és a kavicsos homokot szétröpítette mindenfelé, úgy hogy a mezőséget mintegy másfél mérföldnyi kerületben apró homokbuckák borították. A hangafű kelet felé tüzet fogott és keskeny, kékes füstszalag szállt fölfelé a virradatban.

A lehullott tárgy maga csaknem teljesen homokba temetve feküdt egy fenyőfa szétszóródott szilánkjai között, amelyet zuhanása közben darabokra hasított. Födetlen része óriási, tömör hengerhez hasonlított. Felületét vastag, pikkelyszerű, sötétes kéreg borította, átmérője harminc yard lehetett. Ogilvy közeledett a tömeghez, melynek nagysága s még inkább alakja nagyon meglepte, mert a legtöbb meteorkő többé-kevésbbé teljesen gömbölyű szokott lenni. A tömeg azonban légi utjától még oly forró volt, hogy Ogilvy nem igen közeledhetett hozzá. A hengerből zizegő hang hallatszott; de Ogilvy, aki ekkor még nem is gondolt arra, hogy a tömeg talán üres, azt hitte, hogy ez a hang a felület egyenlőtlen lehűléséből ered.

Megállt az üreg szélén, amelyet a lehullott tömeg fúrt magának s elcsodálkozott ezen a különös jelenségen. Főleg a szokatlan szín és alak volt az, ami meglepte; de ekkor még csak homályosan sejtette, hogy ez a valami nem véletlenül érkezett földünkre. A kora reggel csodálatosan csendes volt s a nap, amint fénye éppen a Weybridge felé emelkedő fenyőkre esett, már melegen kezdett sütni. Ogilvy úgy emlékezett, hogy egész reggel nem hallott madárcsicsergést. Szellő sem rezdült. A salakkal borított hengerből eredő gyönge morgás volt az egyetlen hang, amelyet hallott. Teljesen egyedül volt a mezőségen.

Egyszerre csak megütődve látta, hogy a meteort fedő hamukéreg szürkés salakjának egy része a henger végének köralakú széléről lepottyant. Apró darabokban potyogott le a homokra. Hirtelen egy széles darab vált le s oly éles zajjal ütődött a földhöz, hogy Ogilvynak elállt a lélekzete.

Az első pillanatban alig tudta elképzelni, mit jelenthet ez s bár a forróság iszonyú nagy volt, lemászott az üregbe, szorosan a sötét test mellé, hogy jobban szemügyre vegye. Még akkor is azt gondolta, hogy a test kihűlése okozta, amit látott; csak az zavarta ezt a gondolatot, hogy a hamu csupán a henger végéről potyogott le.

De ekkor észrevette, hogy a henger köralakú teteje, bár nagyon lassan, körben forog. Oly lassan mozgott, hogy észre sem vette volna, ha meg nem jegyez magának egy fekete pontot, amely öt perccel előbb szemben volt vele és most a terület tulsó felére került. Még most sem igen tudta a dolgot megérteni; de egyszerre tompa, csikorgó hangot hallott s látta, hogy a fekete pont körülbelül egy hüvelykkel ugrik előre. Most hirtelen világosság gyulladt ki agyában. A henger csinálmány volt, belül üres és a vége lecsavarható! Valami csavarta a henger belsejében a födelet!

– Nagy Isten! – szólt Ogilvy. – Egy vagy több ember van benne! Félholtra sülve! Menekülni próbálnak!

S egyszerre, villámgyors gondolatugrással, kapcsolatba hozta a hengert a Marson észlelt lobbanásokkal.

Az a gondolat, hogy élőlény van a hengerbe bebörtönözve, oly rettenetesen hatott reá, hogy a forróságról megfeledkezve, a henger felé rohant, segíteni a forgatásban. De szerencsére, a fénytelen hősugárzás megállította útjában, mielőtt kezét a még mindig izzó fémen megégethette volna. Egy pillanatig határozatlanul állt, majd megfordult, kimászott az üregből s vad futásnak eredt Woking felé. Körülbelül hat óra lehetett. Egy fuvarossal találkozott, akivel meg akarta magát értetni; de előadott meséje s külső megjelenése – kalapja az üregbe esett volt – oly vad benyomást tett a fuvarosra, hogy ez egyszerűen tovább hajtott. Nem jutott eredményre a pincérrel sem, aki éppen a vendéglő ajtait nyitogatta, a horselli híd mellett. A fickó azt gondolta, hogy valami szabadon járó őrülttel van dolga s rá akarta csukni a söntést. Ez kijózanította őt egy kissé és mikor meglátta kertjében Hendersont, a londoni újságírót, átkiáltott a palánkon s vigyázott, hogy jól megértesse vele magát.

– Henderson, – kezdte, – úgy-e látta mult éjjel azt a hulló csillagot?

– Nos? – felelt Henderson.

– Most ott fekszik künn a horselli réten.

– Uram Istenem! – szólt Henderson. – Lehullt egy meteor! Nem baj!

– Csakhogy ez nem közönséges meteor ám! Ez egy henger, mesterségesen előállított henger, jól értsen meg! És valami van benne.

Henderson, ásóját kezében tartva, fölegyenesedett.

– Micsoda? – kérdezte újra, mivel félfülére süket volt.

Ogilvy mindent elmondott neki, amit látott. Henderson egy pillanatig elgondolkozott. Majd eldobta ásóját, magára kapta kabátját és kijött az országútra. A két férfi visszasietett együtt a rétre, ahol a henger még ugyanabban a helyzetben feküdt. De belsejében a zaj már megszűnt, s a henger teste és födele között keskeny, fénylő fémkör látszott. A résen keresztül gyönge sziszegéssel levegő áramlott be vagy ki.

Hallgatództak, kopogtattak egy bottal a pikkelyes kéregen s mivel nem kaptak feleletet, abban állapodtak meg, hogy a belül lévő egy vagy több ember eszméletlen vagy halott.

Természetesen egyikük sem tudott semmit sem csinálni. Vigasztaló, biztató szavakat kiabáltak s visszasiettek a városba újabb segítségért. Furcsák lehettek, amint homokosan, izgatottan, rendetlenül rohantak a ragyogó napfényben, végig a kis uccán, ahol éppen az üzleteket s a hálószobák ablakait nyitogatták. Henderson azonnal a vasúti állomásra sietett, hogy megtáviratozza a nagy eseményt Londonba. Az újságok közleményei előkészítették már az emberek lelkét a gondolat befogadására.

Nyolc órakor már egy csapat gyerek és munkanélküli indult a rétre, megnézni a «Marsról érkezett halottak»-at. Az esemény híre ebben az alakban terjedt tovább. Én először az újságkihordó fiútól értesültem róla, mikor háromnegyed kilenc tájban kimentem, hogy átvegyem Daily Chronicle-omat.

Természetes, hogy megijedtem s egy percet sem vesztve, siettem ki, keresztül az ottershawi hidon, a homokbányákhoz.

III. A horselli réten.

Az óriási üreg körül, amelyben a henger feküdt, mintegy húsz emberből álló csoportot találtam. A mélységbe ágyazott hatalmas tömeget már leírtam. Mintha valami hirtelen robbanás perzselte volna fel körülötte a gyepes, kavicsos homokot. Kétségkívül a zuhanás ereje okozta a fellobbanó tüzet. Henderson és Ogilvy nem volt ott. Azt hiszem, belátták, hogy egyelőre nincs mit tenniök s elmentek Hendersonékhoz reggelizni.

Öt-hat gyerek ült az üreg szélén, lábaikat lógatva s míg rájuk nem szóltam, azzal mulattak, hogy köveket dobáltak az óriási tömegre. Alig förmedtem rájuk, fogócskát kezdtek játszani, keresztül-kasul bujkálva a körülállók csoportozatán.

A csoport egypár kerékpárosból, egy kerti napszámosból, aki néha nálam is dolgozott, egy csecsemőt dajkáló leányból, Greggből, a mészárosból, aki kis fiát is elhozta és két-három renyhe naplopóból verődött össze, akik rendesen a vasúti állomás körül szoktak álldogálni. Nem igen beszélgettek. A köznép legnagyobb részének Angliában akkortájt csak fölötte határozatlan csillagászati fogalmai voltak. A legtöbben nyugodtan bámultak a henger vastag, tábla-alakú végére, amely, mióta Ogilvy és Henderson eltávozott, nem változott. Azt hiszem, hogy ez az élettelen tömeg nagy csalódás volt azokra nézve, akik azt remélték, hogy egy csomó szénné égett holttestet fognak látni. Egyik-másik távozott, míg ott álltam; helyettük mások érkeztek. Lemásztam az üregbe s úgy képzeltem, hogy lábaim alatt gyönge mozgás hallatszik. Bizonyos, hogy a henger födele megszünt forogni.

Csak ott, a henger közvetlen közelében, láttam világosan, mennyire különös egy tárgy volt minden tekintetben. Az első szempillantásra tényleg nem igen volt érdekesebb egy felfordult kocsinál, vagy az országúton keresztben fekvő fánál, amelyet a vihar döntött ki. Talán még ily érdekes sem volt. Leginkább félig a földbe ásott, rozsdás vastag gázcsőhöz hasonlított. Jóadag tudományos készültségre volt szükség, hogy az ember észrevegye azt, hogy a henger szürke kérge nem közönséges oxid s hogy a födél és a henger közti résen mutatkozó sárgásfehér fém szokatlan színben ragyog. Annak, ami a hengeren «földöntúli» volt, a legtöbb szemlélőre nézve nem volt semmi jelentősége.

Ekkor már teljesen tisztában voltam azzal, hogy ez a valami a Mars bolygóról érkezett; de azt nem tartottam valószínűnek, hogy lehet benne élő teremtmény is. Azt gondoltam, hogy a fedél automatikus módon csavarodik. Ogilvyval ellentétben mindig az volt a véleményem, hogy a Marson vannak emberek. Agyamban a legfantasztikusabb gondolatok kergetődztek. Nincs-e a hengerben kézirat? Minő nehézségekkel fog járni az üzenet megértése? Hátha érmeket vagy mintákat találunk? És így tovább. Mindazonáltal ezek kissé nagyon is bizonytalan gondolatok voltak. Türelmetlenül vártam, mikor fog már kinyílni. Tizenegy óra tájban, mikor láttam, hogy hiába várakozom, efféle gondolatokba mélyedve, hazasétáltam Mayburybe. De nagyon nehezemre esett belekezdeni elvont vizsgálódásaim folytatásába.

Délutánra a rét egészen más látványt nyujtott. Az esti lapok kora délutáni kiadásai óriási címbetűkkel lepték meg Londont:

«ÜZENET A MARSRÓL»,

«SZENZACIÓ WOKINGBAN»,

stb. stb. Ogilvy csillagászati távirata pedig izgalomba ejtette a hármas királyság valamennyi obszervatóriumát.

Vagy féltucat wokingi bérkocsi, egy fonott kasú szekér Chobhamból és egy uriasabb fogat állt a homokbányák mellett az országúton. Oldalvást egész csomó kerékpár volt. Bár a nap forrón sütött, Wokingból és Chertseyből gyalog is sokan kiballagtak, úgy, hogy egész tekintélyes tömeg nyüzsgött a réten, egyebek közt volt ott egy-két világosszínű ruhába öltözött delnő is.

Vakító forróság volt. Az égbolton egy darabka felhő sem volt látható. Szellő sem rezdült; csupán a pár elszórt fenyőfa nyujtott egy kis árnyékot. A hangafű tüze megszűnt már; de a talaj Ottershaw irányában, ameddig a szem ellátott, fekete volt s egyre függélyes füstszalagok szálldogáltak fel belőle. Egy élelmes csemegekereskedő a Chobham-útról kiküldte fiát egy talicskára való éretlen almával és édes sörrel.

Az árok széléhez lépve, láttam, hogy hat-hét ember van benne, – Henderson, Ogilvy és egy magas, szőke férfi, aki, mint később megtudtam, Stent volt, a királyi csillagász, több munkással, akik ásókat és szekercéket forgattak. Stent tiszta, messze csengő hangon osztogatta a parancsokat. A hengeren állt, amely most már meglehetősen lehűlt. Kipirult arcáról csurgott a veriték s látszott rajta, hogy valami felizgatta.

A henger nagy része szabadon állt, de alsó vége még mindig a földbe volt fúródva. Ogilvy, amint az árok szélén bámuló tömegben megpillantott, lehitt az üregbe s arra kért, legyek szíves Hilton lordot, az uradalom tulajdonosát fölkeresni.

Azt mondta, hogy a növekedő sokaság, főleg a gyerekek, komolyan hátráltatja munkájukat. Jó volna, ha a népet valami kis korláttal vissza lehetne tartani. Elmondta, hogy olykor-olykor még mindig gyönge zaj hallható a henger belsejéből s hogy a munkásoknak nem sikerült a födelet lecsavarni, mert sehogy sem tudtak jól hozzáférni. A henger fala szörnyű vastagnak látszott és az a gyönge hang, amelyet hallottunk, a henger belsejében nagy lárma is lehetett.

Szívesen magamra vállaltam, amire kért s előre örültem, hogy így odajuthatok én is azok közé a kiváltságos emberek közé, akik szemtanúi lesznek a henger tervbe vett kinyitásának. Hilton lordot nem találtam otthon; de azt mondták, hogy a hatórai waterloói vonattal várják Londonból. Mivel még csak egynegyed hat volt, hazamentem, megteáztam, azután az állomáshoz ballagtam s ott várakoztam reá.

IV. A henger megnyílik.

Mikor visszatértem a rétre, a nap már hanyatlóban volt. Woking felől csoportosan, sietve jöttek az emberek; hazafelé alig egy-kettő ment. Az üreg körül a tömeg megszaporodott. Az égbolt citromsárga világítása mellett mintegy pár száz főre rugó sokaság feketéllett a réten. Ingerült hangok hallatszottak, mintha egész kis ütközet folyt volna az üreg környékén. Sajátságos képzelődések suhantak át lelkemen. Közelebb nyomulva, Stent hangját hallottam.

– Vissza! Vissza!

Egy gyerek futott felém.

– Mozog! – kiáltotta, mellettem elsietve. – Kifelé csavarodik! Nem nekem való mulatság. Megyek haza. Megyek.

A tömeghez értem. Két-háromszáz ember lehetett ott, öklözve, taszigálva egymást. Tevékeny részt vett ebben a már említett néhány delnő is.

– Beesett az üregbe! – kiáltott valaki.

– Vissza! – szóltak többen.

A tömeg engedett egy kissé s utat törtem magamnak ökleimmel. Mindenki nagyon izgatottnak látszott. Az üregből sajátságos zümmögés hallatszott.

– Ejnye! – szólt Ogilvy, – segítsen visszatartani a bolondokat. Még nem tudjuk, mi lehet ebben az ördöngös valamiben!

Láttam, hogy egy fiatal ember, valami wokingi kereskedősegéd, áll a henger mellett és kifelé kapaszkodik az üregből, ahová a tolakodó tömeg belelökte.

A henger végét időközben tovább csavarták belülről. Körülbelül két lábnyi fényes csavar volt látható. Valaki megtaszított úgy, hogy kis híja volt, hogy rá nem estem a csavar tetejére. Megfordultam; ezalatt a csavar végére járt és a henger födele hangos rázkódással a kavicsos homokra esett. Oldalba löktem a mögöttem álló embert s fejemet újra a henger felé fordítottam. Egy percig teljesen feketének látszott az egész köralakú nyílás. A nyugvó nap éppen szemembe tűzött.

Azt hiszem, mindenki azt várta, hogy most egy ember fog az üregből előbukkanni, aki, ha talán némileg különbözik is a földi emberektől, lényegében mégis csak ember lesz. Én legalább ezt vártam. De odatekintve, az árnyékban csakhamar mozogni láttam valamit, szürkén, hullámosan s végül szemhez hasonló két fénylő korongot láttam. Majd a mozgó középpontból sétabot vastagságú, szürke kis kígyóhoz hasonló valami pattant elő, felém kanyarodva a levegőben. Ezt egy második követte.

Hirtelen borzongás fogott el. Mögöttem egy asszony hangosan felsikoltott. Félig hátrafordultam, szemeimet még mindig a hengerre szögezve, amelyből újabb tapogatódzó kígyócskák tűntek elő s kezdtem az üreg széléről hátrafelé tolakodni. Láttam, amint körülöttem az emberek arcán a megdöbbenés borzalomra változott. Minden oldalról tagolatlan kiáltásokat hallottam. Hátrálni kezdett az egész tömeg. A kereskedősegéd még mindig kifelé iparkodott az üregből. Egyedül maradtam s láttam, hogy az emberek az üreg túlsó oldalán futásnak erednek; köztük szaladt Stent is. Újra a hengerre pillantottam s leküzdhetetlen rémület szállt belém. Kővé dermedve, bámulva álltam.

Vaskos, szürkés, gömbölyű tömeg – körülbelül akkora, mint egy medve – emelkedett ki lassan, kínosan a hengerből. Amint fölhengeredett, a ráhulló fényben úgy csillogott, mint a nedves bőr. Két nagy sötétszínű szem nézett rám merően. A gömbölyű tömegen volt valami arcnak mondható. A két szem alatt száj volt, amelynek ajak nélküli, remegő széléről nyál csurgott. A test fölemelkedett s görcsösen vonaglott. Egy, a testhez tartozó, hosszú tapogató szerv a henger szélébe kapaszkodott, egy másik a levegőben lebegett.

Aki sohasem látott eleven Mars-lakót, alig tudja elképzelni, mily borzasztó külsejük volt. A V-alakú furcsa száj, a hegyes felső ajak, a szemöldökbarázdák hiánya, az áll nélküli, ékszerű alsó ajak, a száj szüntelen rángatódzása, a tapogatószervek gorgócsoportja, a tüdő szaggatott lélekzése az idegen légkörben, a föld nagyobb gravitációs energiájának tulajdonítható nehézkes, kínos mozgás és mindenekfölött a két óriási szem rendkívüli átható ereje – valósággal undort ébresztett a szemlélőben. Nyirkos, barna bőrében volt valami gombaszerű; megfontolt, nehézkes mozdulataiban valami kimondhatatlanul rettenetes. Már az első találkozás, ez az első pillantás is undorral és félelemmel töltött el.

A szörnyeteg hirtelen eltűnt. A henger szélén keresztül, fejjel az üregbe bukott, tompa zuhanással, mintha nagy bőrcsomó hullt volna a mélybe. Különös, erős kiáltást hallatott, mire nyomban egy másik hasonló teremtmény tűnt fel a nyílás sötétségében.

Erre az a merevség, mely a félelem első percében elfogott, megszűnt. Megfordultam s eszeveszett iramodással a mintegy száz yardnyira levő első facsoportozatig futottam. De csak féloldalt fordulva és bukdácsolva szaladtam, mert tekintetemet nem tudtam levenni ezekről a borzasztó teremtményekről.

Pár fiatal fenyőfa és rekettyebokor között megálltam s lihegve vártam, mi fog történni. A mezőség a homokbányák körül tele volt emberekkel, akik úgy álltak ott, mint én: félig lenyügözve a félelemtől, rábámulva ezekre a lényekre, vagy inkább a felhányt homokra az üreg széle körül, amelyben ezek a lények benne voltak. S ekkor, megújuló borzalommal, valami gömbölyű, fekete tárgyat vettem észre, amint az üreg szélén fel s alá himbálódzott. Az üregbe pottyant kereskedősegéd feje volt s a forró alkonyatban kis feketeségnek látszott. Felhúzta vállát, majd térdét, majd mintha visszacsúszott volna, újra csupán feje volt látható. Egyszerre csak eltűnt és mintha gyönge sikoly hatolt volna füleimbe. Első gondolatom az volt, hogy visszamegyek és segítek neki; de a félelem visszatartott.

Nem volt látható semmi sem. A mély üreg s a homok, amit a henger zuhanása halmozott fel, mindent elrejtett. Ha valaki Chobhamból vagy Wokingból jött volna most az országúton, ugyancsak elbámult volna, látva azt a szabálytalan körben, szanaszét álló száz vagy még több embert, árkokba, bokrokba, kapuk és sövények mögé bújva, alig egy-két szót szólva s azt is röviden és izgatottan kiabálva, meredt szemekkel bámulva néhány homokbuckára. Az édes sörrel megrakott targonca ott feketéllett a forró levegőben, keresztben az úton. A homokbányákban egy csomó üres kocsi állt. Az otthagyott lovak ropogtatták az abrakot az orrukra akasztott zsákokban vagy kapálták a talajt.

V. A hősugár.

Az a benyomás, amelyet a Marsbeliek tettek rám, felbukkanva a hengerből, amelyben bolygójukról a földre érkeztek, szinte elkábított, megbénítva cselekvőképességemet. Megálltam egy helyben a térdig érő hangafűben, odabámulva a homokbuckára, amely eltakarta őket előlem. Félelem és kíváncsiság viaskodott lelkemben.

Nem mertem az üreg felé közeledni; de az a vágy, hogy belepillantsak, valóságos szenvedéllyé növekedett bennem. Útnak indultam, nagy félkörben az üreg körül, hogy alkalmasabb helyet keressek magamnak és szünet nélkül a homokbuckákra szegeztem tekintetemet, amelyek elrejtették előlem a jövevényeket. Egyszerre csak, mint valami polipkar, vékony, fekete ostorszíj villant keresztül a szürkületen, rögtön rá visszahúzódva és utána lassacskán vékony nyél bujt elő, melynek végén köralakú korong forgott, ide-oda billenve. Ugyan mi történhetett az üregben?

A nézők legnagyobb része csoportokba gyűlt. Egy nagyobb tömeg Woking, egy kisebb csoport Chobham irányában verődött össze. Világos volt, hogy bennük is ugyanaz a lelki harc folyt, mint bennem. Néhányan közel álltak hozzám. Közeledtem valakihez, aki, mint ráismertem, szomszédságomban lakott. Nevét nem tudtam; de azért megszólítottam. Csakhogy az idő aligha volt alkalmas rendes beszélgetésre.

– Micsoda undok fajzat! – szólt szomszédom. – Uram Isten, micsoda undok fajzat!

Ezt újra, meg újra elismételte.

– Látta ön is azt az embert az üregben? – kérdeztem tőle; de erre nem válaszolt.

Egy ideig szótlanul, figyelve álltunk egymás mellett s azt hiszem, némi megkönnyebbülést merítettünk egymás társaságából. Csakhamar egy kis dombra mentem föl és mikor vagy egy yardnyi magasságból visszatekintettem szomszédomra, láttam, hogy Woking felé ballag.

Az alkony szürkületre halványult, mielőtt újabb esemény következett be. A távoli tömeg balra, Woking felé, mintha növekedett volna; halk moraj hangzott felém onnan. A kisebb csoport Chobham felé szétszóródott. Az üregből semmi nesz sem hallatszott.

Elsősorban ez a körülmény volt az, ami az embereket felbátorította. De azt hiszem, az újabb wokingiak érkezése is segített bizalmat önteni beléjük. Amint besötétedett, lassú, meg-megújuló mozgás kezdődött a homokbányákban, amely, úgy látszott, egyre erősödik, mikor a henger tájékáról semmi sem zavarta az esti csöndességet. Felnyúló, fekete alakok hatoltak előre, kettesével, hármasával. Megálltak, figyeltek, majd újra tovább mentek. Eközben keskeny, szabálytalan, holdsarlóalakú sorban helyezkedtek el, melynek vékonyodó szarvai mindjobban körülzárták az üreget. Én magam is megindultam az üreg felé.

Néhány kocsis, egypár más emberrel, behajtott merészen a homokbányába. Hallottam a lódobogást s a kerekek nyikorgását. Egy fickó tolni kezdte az almás targoncát. Majd harminc yardnyira az üregtől, Horsell felől egy kis fekete csoportot vettem észre. Fehér zászlót lobogtattak.

A küldöttség volt. Tanácskozást tartottak valahol hamarosan és mivel a Marsbeliek visszataszító külsejük mellett is nyilvánvalóan értelmes teremtmények voltak, azt határozták, hogy jelzésekkel közeledve feléjük, tudomásukra kell hozni, hogy mi is értelmes lények vagyunk.

Lobogtatva vitték a zászlót, először jobbra, majd balra. Oly távol álltam, hogy senkit sem tudtam felismerni; de később megtudtam, hogy Ogilvy, Stent és Henderson vezette a csoportot, megkísérelvén az érintkezést. A néptömeg már csaknem teljes körben terjeszkedett szét s a kis csoport ezen a körön belül haladt lassan előre. Diszkrét távolságban sötét, fekete alakok követték a csoportot.

Hirtelen fénysugár villant föl; az üregből fénylő, zöldes füst tört elő, egymásután három füstgomoly, a csendes levegőben egyenesen fölfelé emelkedve.

Ez a füst (vagy talán inkább azt mondhatnám, láng) oly világító volt, hogy a mély kékségű égboltozat s a fekete fenyőfákkal borított barna mezőség Chertsey felé hirtelen elsötétült s a füstgomolyok szétoszlása után is egészen sötét maradt. Ugyanakkor gyönge sziszegés is hallatszott.

Az üreg túlsó oldalán a zászlóvivőket feltartóztatták útjukban ezek a tünemények. A csoport kis, függélyes, fekete alakjai állva maradtak a fekete alapzaton. Mikor a zöld füst kilobbant, arcuk sápadt, zöld színt öltött; a füst eltüntével újra elhomályosodtak.

A sziszegés ekkor lassú morgásba, hosszú, hangos dübörgésbe ment át. Az üregből lassacskán egy púpos alakzat emelkedett ki. Úgy tetszett, hogy valami kísérteties fénysugár röppent ki belőle.

Nyomban ezután valóságos lángnyelvek lobbantak ki a kis csoportból s ragyogó fény szökkent egyik emberről a másikra. Mintha valami láthatatlan gázfolyamba kerültek volna, amely egyszerre fehér lángra lobbant. Mintha valamennyien hirtelen, egy pillanat alatt, tűzzé váltak volna.

Majd saját pusztulásuk világánál láttam, amint tántorogni kezdenek s a földre hullanak; távolabb álló kísérőik pedig futásnak erednek.

Elképedve álltam, nem is sejtve azt, hogy ebben a távoli kis csoportban a halál szökkent egyik emberről a másikra. Csak azt éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Egy alig hallható, vakító lobbanásra egy csomó ember hosszában a földre vágódik s ott marad elterülve és amint a láthatatlan hőnyíl tovább halad, a fenyőfák tűzbe borulnak s valamennyi száraz rekettyebokor ropogva lángtömeggé válik. És a távolban Knaphill felé kigyullad hirtelen minden fa, sövény és faépítmény.

Ez a lángoló halál, ez a láthatatlan, elkerülhetetlen hőkard körös-körül lekaszált mindent gyorsan, egyfolytában. A lángbaboruló bokrokról láttam, hogy felém közeledik; de a rémület szinte megbénított. Hallottam a tűz ropogását a homokbányában. Egy ló rémülten fölnyerített; de rögtön elcsendesedett. Mintha valami láthatatlan, de szörnyű tüzes újj húzódott volna keresztül a hangafüvön köztem és a Marsbeliek között s a homokbányán túl egy görbe vonal hosszában az egész fekete talaj füstölgött és ropogott. Messze balfelől, ott, ahol a wokingi állomástól indult az út a mezőségre, valami nagy robajjal lezuhant. Nyomban rá megszünt a sziszegés és a dübörgés és a fekete púpos tárgy lassan visszasülyedt az üregbe.

Mindez oly hirtelen történt, hogy mozdulatlanul, elképedve álltam, belevakulva a lobogó fénybe. Ha ez a halál teljes kört járt volna be, feltétlenül megölt volna engem is első meglepetésemben. De elmult, engem megkímélve s egyszerre sötét, barátságtalan éjszaka vett körül.

A hullámos mezőség, kivéve a szürke, fakó országutakat, a beálló éjszaka sötétkék égboltja alatt csaknem koromfeketének látszott. Sötét volt s az emberek is hirtelen eltüntek róla. Fejem fölött kigyulladtak a csillagok s nyugatra még mindig sápadt, csaknem zöldeskék színben ragyogott az égboltozat. A fenyőfák csúcsai s a horselli háztetők éles feketeséggel váltak ki az esthajnali fényből. A Marsbeliek eszközeikkel együtt láthatatlanok voltak, kivéve azt a kis árbocot, melyen szüntelenül forgott, ide-oda inogva, a tükörszerű korong. Itt-ott még füstölgött s fel-fellobbant egy-egy bokor és magában álló fa s a wokingi állomás felé fekvő házakból egy-egy lángcsomó sziporkázott fel a csendes esti levegőbe.

A szörnyű ijedelmen kívül ennyi volt az egész változás. A kis csoportnyi fekete folt a fehér zászlóval együtt kisöprődött az eleven életből s az est csendjét látszólag alig zavarta meg valami.

Az jutott eszembe, hogy segítség és védelem nélkül egyedül vagyok itt a fekete mezőségen. Egyszerre, mintha kívülről zuhant volna nyakamba, hatalmába ejtett a félelem.

Erőt véve magamon, megfordultam s bukdácsolva futottam keresztül a mezőségen.

A félelem, amely elfogott, nem okoskodásból eredt. Oktalan, vak rémületet keltettek bennem nemcsak a Marsbeliek, hanem a sötétség s a mély csend is körülöttem. Oly rendkívüli hatást gyakorolt rám és annyira megfosztott férfiasságomtól ez a rémület, hogy szaladás közben csendesen sírtam, mint valami gyerek. Futásnak eredve, nem volt többé bátorságom visszatekinteni.

Emlékszem, folyton az a különös meggyőződés forgott fejemben, hogy most, mikor már-már biztonságban voltam, az a titokzatos halál – amely oly gyors, mint a fény – utánam ugrik a henger körüli üregből s földre sút.

VI. A hősugár a chobhami országúton.

Valóságos csoda még most is, mi módon tudnak a Marsbeliek oly gyorsan és oly nesztelenül gyilkolni. Vannak, akik azt gondolják, hogy valami úton-módon, oly térben, amely teljességgel nem hővezető, intenzív meleget képesek előállítani. Ezt a meleget párhuzamos sugarakban vetítik bármely tetszésök szerinti tárgy felé, csiszolt, parabola-alakú tükör segélyével. E tükör szerkezetét nem ismerjük. A mi világító-tornyaink tükrei csak fénysugarat tudnak vetíteni. De nem volt egyáltalán véve senki sem, aki ezeket a részleteket igazolni tudta volna. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a dolog lényege valami hősugár. Láthatatlan hő, látható fény helyett. Minden gyulékony anyagot az első érintésre lángra lobbant, az ólom folyni kezd, mint a víz, a vas meglágyul, az üveg ropogva megolvad és a víz, ha hozzáér, rögtön gőzzé változik.

Az éjszakában mintegy negyven ember feküdt a csillagok világa mellett az üreg körül, megszenesedve s a fölismerhetetlenségig eltorzulva; a mezőség Horselltől Maybury-ig egész éjjel lángokban ragyogott, elhagyatva.

A mészárlás híre valószínűleg egy időben jutott el Chobhamba, Wokingba és Ottershawba. Wokingban az üzleteket csukogatták, mikor a tragédia történt és sok ember, kereskedők és mások, akiket vonzottak a hallott események, sétált keresztül a horselli hídon s a mezőségre vezető országúton a sövények között. A fiatalság, pihenve a napi munka után, ürügyül használta ezt az újdonságot – de ezt tette volna bármi más ujsággal is – és vígan sétált párosával, szokás szerint incselkedve, pajzánkodva. Az esti szürkületben csevegők hosszú sora lepte el az egész országutat…

Wokingban természetesen ekkor még csak kevesen tudtak arról, hogy a henger megnyílt, bár Henderson kerékpáros hírnököt küldött a postahivatalba, külön távirattal egyik újság számára.

A kettesével, hármasával sétálók a szabadban izgatottan beszélgető kis csoportokkal találkoztak. Mindenki a homokbánya fölött forgó tükörre bámult kiváncsian s bizonyos, hogy az újonnan érkezőket is csakhamar hatalmába kerítette az izgatottság.

Félnyolc tájban, mikor a küldöttség elpusztult, több mint háromszáz ember nyüzsgött ezen a helyen azokon kívül, akik az országútról letérve közeledtek a Marsbeliek felé. Három rendőr is volt ott; az egyik lovon ült, s minden tőlük telhetőt megtettek, Stent utasítása folytán, hogy az embereket visszatartsák s elijesszék attól, hogy a hengerhez közeledjenek. Némelyek kiabáltak is azok közül az ingerlékeny üresfejűek közül, akiknek minden csoportosulás lármára és durvaságra szolgáltat alkalmat.

Stent és Ogilvy, gondolva minden eshetőségre, Horsellből nyomban, amint a Marsbeliek felbukkantak, egy század katonaságért sürgönyzött a kaszárnyába, hogy ezeket a furcsa teremtményeket minden erőszakosságtól megoltalmazzák. Azután visszatértek, hogy azt a boldogtalan véget ért küldöttséget vezessék. Pusztulásuk részleteit, a három zöld füstgomolyt, a mély morgást és a lánglobbanásokat, a tömeg épúgy írta le, mint én.

De ez a néptömeg sokkal nehezebben menekült meg nálam. Pusztán az a véletlenség mentette meg őket, hogy egy hangafűvel benőtt magaslat felfogta a hősugár alsó részét. Ha a parabola-alakú tükör néhány yarddal nagyobb magasságban forog, nem maradt volna életben senki közülök hírvivőnek. Látták a lobbanásokat és a hanyatt vágódó embereket s mintha valami láthatatlan kéz gyujtotta volna fel sorra a bokrokat, feléjük rohanva a szürkületben. És aztán az üreg dübörgéséből kihangzó süvöltéssel éppen fejük fölött surrant át a hősugár, felgyujtva az országutat szegélyező bükkfák ormait, széthasogatva a cserepeket, bezúzva az ablakokat, lángba borítva az ablakrámákat s darabokra roncsolva a sarokhoz legközelebb fekvő ház homlokzatának egy részét.

Amint a fák hirtelen kigyulladtak, a megrémült tömeg pár pillanatig tétovázva állt a ropogó-sziszegő lángok között.

Égő gallyak s lángcsomókhoz hasonló levelek potyogtak sziporkázva a földre. Sok kalap és ruha is tüzet fogott. Rémes ordítás hangzott a mezőről.

Sikoltozás, jajveszékelés támadt. Hirtelen egy lovasrendőr vágtatott keresztül a zűrzavaron, kezét feje fölé kulcsolva és kiabálva.

– Jönnek! Jönnek! – sikoltott egy asszony. Egyszerre mindenki megfordult és szorítva a hátul állókat, utat igyekezett törni Woking felé. Oly vak iramodásba kezdtek, mint valami megriasztott juhnyáj. Ahol az országút a magas töltések között szűk és sötét, a tömeg összegabalyodott s kétségbeesett küzdelem támadt. Nem is menekült meg mindenki; legalább három embert, két asszonyt és egy kis gyereket, összetapostak s ott hagytak haldokolva, holtra rémülve a sötétségben.

VII. Hogyan értem haza?

A magam meneküléséből csak arra emlékszem, hogy egy sereg fába beleütődtem s kínosan bukdácsoltam keresztül a hangafüvön. Minden növelte bennem a láthatatlan rémületet, úgy éreztem, hogy a Marsbeliek könyörtelen hőkardja fejem fölött függve, láthatatlanul ide-oda lebeg, mielőtt lecsap s életemet kioltja. Horsell és a keresztutak között jutottam ki az országútra s ezen rohantam tovább a keresztutakig.

Végre nem bírtam már tovább szaladni; az izgatottság s a heves futás annyira kimerített, hogy támolyogva lehulltam az út szélére, a gázgyár csatorna-hídjának közelében. Elestem s fekve maradtam.

Jóideig kellett ott hevernem.

Végre felültem, teljesen összezavarodva. Egy pillanatig nem tudtam világosan megérteni, hogy kerültem oda. A rémület levált rólam, mint valami ruhadarab. Kalapomat elveszítettem s gallérom leszakadt inggombomról. Néhány pillanattal előbb csak három dolgot éreztem tisztán: az éjszakának, a térnek és a természetnek mérhetetlenségét, saját gyöngeségemet és szorongattatásomat s a közeledő halált. Most, mintha valami nagy változáson estem volna keresztül, hirtelen más szemmel láttam mindent. A két lelkiállapot minden átmenet nélkül követte egymást. Egyszerre csak újra visszanyertem mindennapi énemet; újra tisztességes, rendes polgárember voltam. A mezőség néma csendjét, az izgalmas menekülést, a feltörő lángokat mintha mind csak álmodtam volna. Azt kérdeztem magamtól, valóban megtörtént-e mindez? Nem tudtam elhinni.

Felugrottam s ingadozó léptekkel fölfelé ballagtam a híd meredek hajlásán. Tisztára oda voltam a csodálkozástól. Izmaim és idegeim elernyedtek. Csak támolyogtam, mintha ittas lettem volna. A híd-ív közepén egy fej, majd egy kosarat cipelő munkás alakja tűnt fel. Oldala mellett kis gyermek szaladt. Mellém érve, jó éjt kívántak. Először meg akartam szólítani őket; de aztán mégsem tettem. Dörmögtem valamit a köszöntésre és folytattam utamat a hídon.

A Maybury-hídon fehér, világló füstgomolyokat eregetve, vonat robogott keresztül délfelé. A kivilágított ablaksor hosszú hernyóhoz hasonlított. Dübörögve, kattogva rohant, míg el nem tűnt. A villaszerű házakról Napkeleti Terrasznak nevezett csinos uccácska egyik kapualjában egy csoport ember beszélgetett. Oly eleven, oly barátságos volt minden. És mögöttem! Csupa őrület, csupa fantasztikus dolog! – Lehetetlenség, – mondogattam magamban.

Talán valami rendkívüli lelkiállapot rabja lettem. Nem tudom, ugyanazt tapasztaltam-e, amit a többiek. Egy-egy pillanatra valami sajátságos érzés nyomta lelkemet, mintha elszakadtam volna önmagamtól és a körülöttem levő világtól; mintha valahonnan kívülről, megfoghatatlan távolságból, a térből és az időből kiemelkedve, szemlélném e világnak minden tragikus nyomorúságát. Ez az érzés egész éjszaka ólomsúllyal nehezedett reám. Mintha álmom folytatódott volna.

De ez a zavar abból az ellentétből eredt, amely e derült világ és az ettől alig két mérföldnyi távolban ide-oda röppenő gyors halál között tátongott. A gázgyárból kihallatszott a munka zaja s a villamos lámpák ide világítottak. A beszélgető csoporthoz érve, megálltam.

– Mi hír a mezőségről? – kérdeztem.

Két férfi és egy asszony állt a kapuban.

– Mi baj? – szólt az egyik férfi felém fordulva.

– Mi hír a mezőségről? – szóltam újra.

– Hát nem onnan jön? – kérdezték a férfiak.

– Úgy látszik, az egész világ beleháborodott már a mezőségbe! – szólt közbe a kapu alatt álló asszony. – Ugyan mi lehet ott?

– Nem hallottak a Marsbeli emberekről? – kérdeztem. – A Marsbeli teremtményekről?

– Nagyon is sokat hallottunk már! – szólt újra az asszony. – Nem kérünk belőlük! – s mind a hárman nevetni kezdtek.

Éreztem, hogy meg kell bolondulnom. Dühösködtem magamban. Beszéltem nekik; de láttam, hogy hiába. Nem tudom megértetni velük, amit láttam. Szaggatott mondataimra nevetéssel válaszoltak.

– Többet is fognak még hallani róluk! – szóltam végre s tovább folytattam utamat hazafelé.

Oly zavarodott voltam, hogy feleségem, aki a kapuban várt, megrémült tőlem. Bementem az ebédlőbe, leültem, ittam egy kis bort és amint valahogyan összeszedtem magam, elmondtam neki, amit láttam. A hideg ebéd már az asztalon volt; de míg beszéltem, egyikünk sem nyúlt hozzá.

– De nem szabad elfelejtenünk valamit! – szóltam, hogy rémüldöző feleségemet megnyugtassam. – Sohasem láttam még náluk nehézkesebben mozgó teremtményeket. Az üregben vannak s azokat, akik közelükbe mennek, megölhetik; de az üregből nem tudnak kiszabadulni… De mily borzasztóak!

– Ugyan ne mondd, drágám! – szólt feleségem, homlokát összeráncolva és kezét kezemre téve.

– Szegény Ogilvy! – sóhajtottam. – Gondolatnak is iszonyú, hogy ott fekszik holtan!

Feleségem legalább elhitte azt, amit beszéltem. Mikor láttam, hogy arca halotthalvány, hirtelen elhallgattam.

– Ide jöhetnek! – mondogatta újra meg újra.

Belekényszerítettem egy pohár bort s aztán megpróbáltam bátorítani.

– Alig tudnak mozogni! – szóltam.

Elkezdtem vigasztalni őt is, meg magamat is, ismételve mindazt, amit Ogilvytól hallottam, aki kifejtette előttem, mily lehetetlenség, hogy a Marsbeliek ide telepedjenek a földre. Főleg a gravitációs nehézséget hangsúlyoztam. A föld felszínén háromszor akkora a gravitáció, mint a Marson, úgyhogy a Marsbeli ember, ha izomereje ugyanaz maradna is, itt a földön háromszor súlyosabb volna. Saját teste úgy lenyomná, mint valami ólomköpenyeg. Valósággal ez volt a közvélemény. Például a Times és a Daily Telegraph is ugyanezt hangsúlyozta másnap reggel. Egyikük sem vett észre, éppen úgy, mint én, két nyilvánvalóan módosító körülményt.

A föld légkörében sokkal több oxigén és sokkal kevesebb argon van, mint a Marséban. Ennek a nagymennyiségű oxigénnak a frissítő hatása mindenbizonnyal jórészt ellensúlyozta a Marsbeliek megnövekedett testi súlyát. És másodszor elkerülte mindannyiunk figyelmét az a körülmény, hogy a Marsbeliek mechanikai tudása oly fejlett, hogy szükség esetén izomerőkifejtéssel is tudnak magukon segíteni.

De ekkor még nem vettem tekintetbe e szempontokat, úgyhogy hiába okoskodtam azon, mi lesz a támadókkal. Az étel és a bor, bizalmas otthonom és az a kényszerűség, hogy feleségemet meg kellett nyugtatnom, fokról-fokra növelte bátorságomat és biztonságérzetemet.

– Bolondok voltak! – szóltam, fölemelve boros poharamat. – Veszedelmesek, mert a rémület, úgy látszik, eszüket vette. Talán az remélték, hogy itt nincsenek élő lények, vagy ha vannak is, bizonyára értelemnélküliek. A végső esetben egy bomba valamennyiüket megöli az üregben.

Az izgalmas események hatása alatt érzékeim kétségkívül betegesen érzékenyek voltak. Most is rendkívül elevenséggel emlékszem még erre az ebédre. Drága nőmnek édes arca, amint a vörös lámpafényben aggodalommal telve tekint rám, a fehér abrosz az ezüst service-szel és az üvegekkel, – abban az időkben még a bölcsészek is megengedhettek maguknak egy kis fényűzést, – bíborpiros borral telt poharam fényképszerű éles tisztasággal áll előttem most is. Ott üldögéltem az asztal mellett, cigarettára gyujtva, ebéd után; sajnálkoztam Ogilvy hamarkodásán s bosszankodtam a rövidlátó ijedtségen, amelyet a Marsbeliek okoztak.

Nagyon hasonlíthattam valami tiszteletreméltó mauritiusi dodo-madárhoz. Ez is úrnak érezte magát fészkében s a vadhúsra éhes, kegyetlen hajóscsapat megérkezéséről beszélgetve bizonyára így szólt feleségéhez:

– Agyonvagdaljuk őket holnap csőrünkkel, kedvesem!

Nem tudtam még, hogy nagyon sok rendkívüli, borzalmas nap elteltéig ez volt az utolsó civilizált ebédem.

VIII. Péntek éjjel.

Mindama rendkívüli, csodálatos dolgok között, amik ezen a pénteken történtek, legkülönösebb volt előttem az a látvány, hogyan olvadtak egybe a mi társadalmi szervezetünk mindennapi szokásai azoknak az eseményeknek kezdetével, amelyek e társadalmi rend teljes fölforgatására irányultak. Ha valaki péntek éjjel öt mérföld sugarú kört írt volna le a wokingi homokbányák körül, alig hiszem, hogy e körön kívül csak egy oly emberi lényt is talált volna – eltekintve a mezőn halva fekvő Stentnek, a három szegény kerékpárosnak és a többi londoni halottnak rokonaitól – akinek kedélyére vagy szokásaira a jövevények, bár a legcsekélyebb mértékben, zavarólag hatottak volna. Természetesen sokan voltak, akik hallottak a hengerről s beszélgettek is róla a pihenés perceiben; de az bizonyos, hogy a henger távolról sem okozott oly szenzációt, mint egy Németországhoz intézett ultimátun okozott volna.

Szegény Henderson táviratát, a lövedék födelének fokozatos lecsavarásáról, Londonban aznap este kacsának tartották; s az esti lap, miután Hendersontól, akit megöltek, hiába kérte táviratilag – hiszen Henderson meghalt – az első hír megerősítését, elhatározta, hogy nem ad külön kiadást.

Sőt az emberek nagy többsége még az öt mérföldnyi körön belül is teljesen érzéketlen maradt. Leírtam már annak a két férfinak s az asszonynak a viselkedését, akikkel beszédbe ereszkedtem. Az emberek az egész kerületben ebédeltek és vacsoráztak; a munkások kertjeikben dolgozgattak a napi fáradalom után, a gyermekeket ágyba fektették, a fiatalság szerelmeskedve sétált az uccákon, a diákok a könyveket bujták.

Lehet, hogy a falukban összedugták a fejüket az uccán az emberek, a korcsmákban az új tárgyról folyt a vita s itt-ott egy hírhordó, vagy éppen az eseménynek egy-egy szemtanúja izgalmat, lármát, futkosást okozott; de az emberiség túlnyomó része époly nyugodtan végezte a mindennapi munkát, az evést, az ivást, az alvást, mint máskor, beláthatatlan évek óta, mintha a Mars bolygónak híre-hamva sem volna e térben. Sőt még a wokingi állomáson, Horsellben és Chobhamban is így volt.

A wokingi állomáson még késő éjszaka is vonatok érkeztek, indultak, vagy tolódtak a melléksínekre, utasok szálltak ki és várakoztak; egyszóval, minden a rendes kerékvágásban haladt. Egy gyerek kijött a városból s kijátszva Smith monopóliumát, újságot árult, tele a délutáni hírekkel. A poggyászkocsik lármája, a gépek éles füttye összevegyült kiáltásaival: «Emberek a Marsról!» Kilenc óra körül izgatott emberek érkeztek az állomásra, hihetetlen hírekkel; de néhány berugott ember nagyobb zavart okozott volna. A London felé robogó emberek, kitekintve a kocsik ablakából a sötétségbe, Horsell irányában fel-fellobbanó, elenyésző szikrákat, vöröses fényt vettek észre; közelebb érve, magasba gomolygó füstszalagot is láttak; de alig gondoltak komolyabb dologra, mint valami pusztai tűzre. Csupán a mezőség szélei körül támadt egy kis zavar. Öt-hat villa leégett Woking határában. A három szomszéd falunak a mezőségre nyíló végén minden házban világosság volt s az emberek hajnalig virrasztottak.

A chobhami és a horselli hídon egész éjjel kíváncsi tömeg nyüzsgött, nyugtalankodva. Az emberek jöttek, mentek; de a két híd mindig tömve maradt. Néhány merész egyén, amint később kiderült, a sötétségben a Marsbeliek közelébe nyomult; de ezek többé nem tértek vissza, mert hébe-korba a mezőséget, mint valami hadihajó fényszórójának világa, fénysugár söpörte végig, melyet nyomon követett a hősugár. A tágas mezőségen, amely egyébként néma volt és elhagyatott, a megszenesedett holttestek egész éjjel és másnap egész nap ott hevertek. Sokan azt mondták, hogy az üregből kalapácsütések zaja hangzott ki.

Így telt el péntek éjszaka. Középütt ott volt a henger, belefúródva, mint valami mérgezett nyíl, megöregedett földünk kérgébe. De a méreg még nem igen működött. A henger körül a néma, helyenként füstölgő mező; ezen elszórva egypár sötét, homályosan látható, eltorzulva heverő alak. Itt-ott egy-egy égő bokor vagy fa. Ennyi volt az egész. A mezőség szélén volt némi izgalom, de a méreg által okozott gyulladás egyelőre nem terjedt még tovább. A nagyvilágban úgy folyt tovább az élet, mint beláthatatlan évek óta. A harci láz, amely csakhamar megakasztotta a vérkeringést, megbénította az idegeket és összeroncsolta az agyat, most még csak lappangott.

A Marsbeliek egész éjszaka kalapácsoltak és dörömböltek, álmatlanul, fáradhatatlanul készítve gépeiket. Időnként újra meg újra zöldesfehér füstgomolyok szálltak fel az üregből a csillagos égboltozat felé.

Tizenegy óra tájban egy század katonaság vonult át Horsellon s kordont formálva, a mezőség szélén helyezkedett el. Később egy másik század Chobhamon vonult keresztül s a mezőség északi oldalán állt sorfalat. Az Inkermann-kaszárnya több tisztje ott járt a mezőségen már napközben. Egyikök, Eden őrnagy, mint jelentették, elveszett. Az ezredes maga is kiment a chobhami hídra éjféltájban és szorgalmasan kérdezősködött a hídon álldogáló tömegben. A katonaság vezetői bizonnyal érezték a helyzet komolyságát. A reggeli lapok azt ujságolták, hogy éjfél felé Aldershotból egy század huszár, két Maxim-ágyú s a Cardigan-ezredből mintegy 400 ember indult a mezőségre.

Éjfélután néhány másodperccel a chertseyi és wokingi úton nyüzsgő tömeg egy csillagot látott az égből lehullani északnyugat felé a fenyő-erdőbe. Zöldes fénnyel csapott le, nyári villámláshoz hasonló lobbanást okozva.

A második henger volt.

IX. Kezdődik a harc.

Szombat a bizonytalanság napja volt. A nyomasztó forróságba belebágyadtunk. A barométer, mint hallottam, gyors ingadozást mutatott. Én nem igen tudtam aludni; de a feleségem jól aludt. Korán fölkeltem. Reggeli előtt kimentem a kertbe és hallgatóztam. De hiába. A mezőség felől csak egy pacsirta hangja hallatszott.

A tejesember jött, mint rendesen. Hallottam kocsijának zörgését s körülmentem az oldalkapuhoz, hogy megkérdezzem tőle a legújabb híreket. Elmondta, hogy a Marsbelieket az éj folyamán katonaság zárta körül s hogy ágyúkat is várnak. Amíg beszélt, barátságos, bátorító hang ütötte meg fülemet; hallottam, amint Woking felé robog a vonat.

– Nem fogják megölni őket, – szólt a tejes, – ha elkerülhetik.

Szomszédom kertjében foglalatoskodott; egy darabig elbeszélgettem vele s azután beballagtam reggelizni. A reggel fölötte rendesen telt el. Szomszédomnak az volt a véleménye, hogy a csapatok a nap folyamán vagy elfogják, vagy elpusztítják a Marsbelieket.

– Kár, hogy oly megközelíthetetlenül viselkednek, – mondta. – Nagyon érdekes volna megtudni, hogyan élnek egy másik bolygón; tanulhatnánk egyetmást.

A kerítéshez érve, megkínált egy marék szamócával. Szenvedélyes, de bőkezű kertész volt. Egyidejűleg elmondta, hogy a byfleeti golfpálya körül a fenyő-erdő lángban áll.

– Azt mondják, – így szólt, – hogy ott zuhant le a párja annak az átkozott valaminek, a második. De egy is elég belőle, annyi bizonyos. A biztosító társaságoknak szép pénzébe fog kerülni, míg újra rend lesz.

Mialatt így beszélt, jóízűen nevetett.

– Az erdő még folytonosan ég, – folytatta s figyelmeztetett a felszálló füstfelhőkre. – A föld napokon át égetni fogja a talpukat, mert a talaj tőzeges és vastag levélréteg borítja.

Ezután elkomolyodva, a «szegény Ogilvy»-ról kezdett beszélni.

Reggeli után ahelyett, hogy munkámat folytattam volna, elhatároztam, hogy kiballagok a mezőségre. A vasúti híd alatt egy csapat katonára akadtam. Árkászok voltak, azt hiszem. Keskeny, kerek sipkájuk volt; kigombolt piros zubbonyuk alól kilátszott kék ingük. Sötét bugyogóban s rövid bakancsban voltak. Tudatták velem, hogy senkinek sem szabad átmenni a csatornán.

A híd felé tekintve, láttam, hogy az országúton egy Cardigan-ezredbeli katona áll őrt. Egy darabig beszélgettem a katonákkal; elmondtam nekik, hogy előtte való este láttam a Marsbelieket. Közülök senki sem látta még őket; alig volt fogalmuk róluk, úgyhogy elhalmoztak kérdéseikkel. Nem tudták, ki rendelte el a csapatok mozgósítását, s az volt a véleményük, hogy a főparancsnokságon nagy vita keletkezett. A közönséges árkász sokkal képzettebb a közkatonánál s az én embereim meglehetős éleselműséggel vitatták meg az esetleges összeütközés eshetőségeit. Lefestettem nekik a hősugarat és ők rögtön tárgyalásba ereszkedtek maguk között.

– A’mondó vagyok, hogy elfödve közelükbe kell csúszni s azután rajtuk ütni, – szólt az egyik.

– Ugyan eredj! – szólt erre a másik. – Mi mögé bujnál, hogy meg ne gyulladj? Csak könnyebben megsülne az ember! A legegyszerűbb volna olyan közel menni hozzájuk, amennyire a terep megengedi s aztán futóárkot húzni.

– Ördög vigyen az árkaiddal! Mindig csak árkokat akarsz; kár, hogy nem tengeri nyúlnak születtél, Snippy.

– Aztán van nekik nyakuk is? – kérdezte hirtelen egy harmadik, egy gondolatokba mélyedt, kis, fekete ember, pipáját szopogatva.

Újra leírtam a Marsbelieket.

– Polipok! – szólt erre, – csak azok lehetnek. Nem emberre, hanem halra vadászunk most!

– Nem is gyilkosság leütni ilyen fenevadakat! – szólt az első katona.

– De miért is nem bombázzuk agyon az átkozottakat, hogy egyszerre végük legyen? – szólt a kis, fekete ember. – Ki tudja, mi mindent terveznek!

– Hát hol a bomba? – szólt az előbbi. – Nincs is rá idő! Roham kell ide, én csak annyit mondok, mentül előbb pedig!

Így vitatkoztak tovább.

De nem akarom az olvasót kifárasztani e hosszú reggel és a még hosszabb délután leírásával. Sehogy sem sikerült végigpillantanom a mezőségen, mert még a horselli és a chobhami templomtornyokat is katonai méltóságok tartották megszállva. Megszólítottam egypár katonát, de ezek nem tudtak semmit; a tisztek el voltak foglalva és titkolóztak. Az emberek a városban újra biztonságban érezték magukat a katonaság védelme alatt. Marshalltól, a tőzsdéstől, hallottam, hogy a fia is a mezőségen fekszik a halottak között. A katonaság felszólítására Horsell környékén elzártak mindent s az emberek eltávoztak a házakból.

Két óra felé hazamentem délebédre. Nagyon ki voltam fáradva, mert, mint már említettem, nyomasztó forróság volt. Hogy felfrissüljek, délután hideg vízben megfürdöttem. Fél négy óra tájban újra az állomásra mentem esti lapot venni, mert a reggeli lapokban nem volt más, mint Stent, Henderson, Ogilvy és a többiek pusztulásának felületes leírása. A lapban alig találtam olyasmit, amit nem tudtam. A Marsbeliekből egy hüvelyknyit sem lehetett látni. Úgy látszik, nagyon el voltak foglalva; a kalapácsolás folytonosan tartott s az üregből szünet nélkül gomolygott a füst. Bizonnyal ütközetre készülődtek. «Újra megkísérelték jelekkel az érintkezést; de eredménytelenül», – írták a lapok egyhangúlag. Mint egy árkásztól hallottam, valaki egy árokból hosszú póznára tűzött lobogót lengetett. A Marsbeliek annyit törődhettek az effélével, mint mi a tehénbőgéssel.

Megvallom, hogy ez a fegyverkezés, ez a készülődés nagyon felizgatott. Képzeletem harciasra vált s furcsábbnál furcsább módon verte le a támadókat. Fölelevenedtek diákkorom hősies harci álmai. A küzdelem nagyon egyenlőtlennek tetszett. Ellenségeink fölötte gyámoltalanoknak tűntek fel üregükben.

Három óra tájban ágyúzni kezdtek Chertsey vagy Addlestonne felől. Megtudtam, hogy a füstölgő fenyőerdőt bombázták, ahol a második henger lezuhant, azt remélve, hogy szétzúzzák, mielőtt megnyílik. Öt óra volt már, mikor egy tábori ágyú, amelyet az első henger ellen küldtek, Chobhamba érkezett.

Este hat óra körül, mikor éppen teánál ültem feleségemmel a lugasban, élénken tárgyalva a küszöbön álló csatát, tompa roppanást s rögtön rá tüzelést hallottam a mezőségről. Rá nyomban erős sistergő reccsenés hallatszott közvetlen közelünkben, hogy a föld megreszketett belé. Kiugorva a pázsitra, láttam, hogy az Oriental College-t környező fák koronája füstös, vörhenyes lángba borul s oldalt a kis templom tornya rombadől. A mecset oromzata eltűnt s a kollégium teteje olyan volt, mintha száztonnás ágyúból bombáztak volna. Egyik kéményünk megreccsent, mintha lövés érte volna, lezuhant, egy része végig gurult a cserepes tetőn s a virágágy dolgozó szobám ablaka alatt tele lett vörös törmelékkel.

Nőm és én elképedve állottunk. Hirtelen felvillant agyamban, hogy most a Maybury domb teteje a Marsbeliek hősugarának vonalába esik, mert a kollégium már nincs előtte.

Megragadtam feleségem karját és minden teketória nélkül kiszaladtam vele az országútra. Aztán kihoztam a cselédet, odaszólva neki, hogy magam megyek föl az emeletre ládájáért, amelyért kiabált.

– Lehetetlen itt maradnunk! – mondtam.

Eközben a mezőn a tüzelés egy percre újra megkezdődött.

– De hová menjünk? – kérdezte feleségem rémüldözve.

Megdöbbenve gondolkoztam. Majd eszembe jutottak leatherheadi rokonai.

– Leatherheadbe! – feleltem, túlharsogva a lármát.

Feleségem félrefordulva, lenézett a dombról. Az emberek ijedten szaladtak ki házaikból.

– Hogy jutunk Leatherheadbe? – kérdezte.

A domb alján egy szakasz huszár nyargalt keresztül a vasúti híd alatt. Három közülük bevágtatott az Oriental College nyitott kapuján; más kettő leszállt s házról-házra futkosott. A nap vérvörös világgal sütött keresztül a fák koronájából felszálló füstön s barátságtalan, komor fényt vetett mindenre.

– Itt állj meg, – szóltam, – itt jó helyen vagy!

És hirtelen elrohantam a «Tarka kutya» felé, mert tudtam, hogy a korcsmárosnak van lova és egy kétkerekű kocsija. Szaladtam, mert tisztában voltam vele, hogy egy perc mulva a dombnak ezen az oldalán mindenki költözködni akar majd. A korcsmáros a söntésben állt s fogalma sem volt arról, mi történik háza mögött. Valaki, háttal felém fordulva, beszélt vele.

– Egy aranyat kérek, – szólt a korcsmáros. – Aztán meg kocsisom sincs!

– Két aranyat adok! – szóltam az idegen vállán keresztül.

– Miért ad két aranyat?

– És éjfélre visszahozom! – folytattam.

– Uram Isten! – szólt a korcsmáros. – Mi lelte? Disznómra alkuszom! Két aranyat ad s vissza is hozza? Mi történt?

Sebtiben elmagyaráztam, hogy távoznom kell s így megkaptam a kocsit. Az eszembe sem jutott, hogy a korcsmárosnak is távoznia kellett. Csak arra volt gondom, hogy rögtön hozzá jussak a kocsihoz. Kihajtottam, le az országúton s a kocsit feleségem és a szolgáló őrizetére bízva, beszaladtam a házba és egyet-mást, ami értékes volt, egyebek közt az ezüstneműt is, összekapkodtam. A ház alatt a domboldalon égtek már a bükkfák és a kerítés az országut felé vörös lángokban lobogott. E közben az egyik gyalogos huszár házról-házra szaladt s felszólította az embereket a távozásra. Éppen előttem rohant el, mikor abroszba burkolt kincseimet cipelve, kiléptem a kapuból. Utána kiáltottam:

– Mi újság?

Visszafordult, rám bámult, olyasvalamit kiáltott, hogy «kifelé másznak valami födőféle alatt» s tovább rohant a dombtetőn levő ház kapuja felé. Hirtelen fekete füstroham lepte el az országutat, elfödve őt szemeim elől. Szomszédom ajtajához rohantam, hogy meggyőződjem, igaz-e, hogy a felesége is vele ment Londonba. A ház csakugyan be volt zárva. Ujra házamba mentem, mint igértem, a szolgáló ládájáért. Kicipeltem, odaerősítettem melléje a kocsi hátulján s megkapva a gyeplőt, felugrottam feleségem mellé a bakra. A következő pillanatban kijutottunk a füstből és a lármából, lefelé ügetve a Maybury domb tulsó oldalán, Ó-Woking irányában.

Nyugalmas, napos táj terült el előttünk. Távolabb az országutat jobbról-balról búzaföld szegélyezte. Maybury nagy vendéglője előtt ide-oda lóbálódzott a cégér. Az orvos kocsija előttünk haladt. A domb alján hátrafordultam, hogy még egyszer végignézzek azon a vidéken, ahonnan távoztam. Vörös tűzsziporkák szállongtak a feketén gomolygó füstcsomók között a csendes levegőben, sötét árnyékot vetve a fák zöld koronáira, kelet felé. Olykor egy-egy tűzsugár tört keresztül a füstön, amely nagy messzeségbe széthúzódott már keleten a byfleeti fenyőerdőig, nyugaton pedig Wokingig. Az országutat felénk rohanó emberek lepték el. És a forró, nyugodt levegőben távoli, de azért egészen tisztán kivehető gépfegyver kattogása hallatszott, amely azonban hirtelen elnémult. Közbe-közbe meg-megújult a puskaropogás. Úgy látszott, hogy a Marsbeliek felgyujtottak mindent, ami beleesett hősugaruk körébe.

Ügyetlen kocsis létemre minden figyelmemet elsősorban a lóra kellett fordítanom. Mikor újra hátrafordultam, a második magaslat elfödte előlem a fekete füstöt. Ostorral hajszoltam a lovat s megeresztett gyeplővel vágtattunk, míg Woking és Send hátunk mögé nem került. Woking és Send között utólértem s elhagytam az orvost.

X. A viharban.

Leatherhead körülbelül tizenkét mérföldnyire van a Maybury-dombtól. Pyrfordon túl tele volt a lég a buja rétek fölszálló szénaillatával s két oldalt sövények húzódtak végig mosolygó csipkerózsákkal. A heves tüzelés, amely akkor tört ki, mikor lefelé hajtottunk a Maybury-dombról, oly hirtelen megszünt, mint ahogy kezdődött. Az este békét és nyugalmat lehelt. Kilenc óra tájban minden baj nélkül Leatherheadbe értünk. A lovakat egy óra hosszáig pihentettem. Ezalatt megvacsoráztam az unokatestvéreméknél s rájuk bíztam feleségemet.

Feleségem gondolatokba mélyedve hallgatott az egész úton. Úgy látszott, rossz sejtelmek gyötörték. Bátorítottam, kimutatva, hogy a Marsbelieket rendkívüli súlyuk annyira az üreghez láncolja, hogy legfölebb egy kis darabra mászhatnak ki belőle. De feleségem mindenre csak igennel vagy nemmel válaszolt. Ha nem tettem volna igéretet a korcsmárosnak, azt hiszem, nagyon könyörgött volna, hogy éjszakára maradjak ott Leatherheadben. Bár ott maradtam volna! Úgy emlékszem, hogy arca nagyon sápadt volt, mikor elváltunk.

Egész nap lázas izgatottság uralkodott rajtam. Valami harci lázhoz hasonló érzés pezsgett ereimben, aminő néha-néha hatalmába szokta ejteni a művelt államokat, s őszintén szólva, nem igen bántam, hogy még az éjjel vissza kellett mennem Mayburybe. Szinte féltem attól, hogy az a lövöldözés, amelyet hallottam, a támadó Marsbeliek végét jelenti. Legjobban az a körülmény jellemzi lelkiállapotomat, hogy csaknem kívánkoztam a halálos veszedelem után.

Körülbelül tizenegy óra volt, mikor visszaindultam. Az éjszaka várakozásom ellenére sötét volt; amint a kivilágított folyosóból kiléptem, valósággal feketének tűnt fel. Oly nyomasztó volt a forróság, mint nappal. A magasban a felhők gyors mozgással kavarogtak, bár körülöttünk szellő sem rezdítette meg a bokrokat. Az unokatestvérem legénye meggyujtotta a kocsin mind a két lámpát. Szerencsémre nagyon jól ismertem az utat. Feleségem a kivilágított kapu alatt állt s aggódó pillantásokat vetett rám, míg fel nem ugrottam a bakra. Ekkor hirtelen megfordult és bement, otthagyva a rokonokat, akik egymás után szerencsés utat kívántak.

Egy darabig eleinte rám is átragadt feleségem félelme; de gondolataim csakhamar visszatértek a Marsbeliekhez. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy folyt le az esti küzdelem. Azt sem tudtam, mi idézte elő oly hirtelen az összeütközést. Ockhamon hajtva keresztül (mert ebben az irányban tértem vissza, nem Send és Ó-Woking felé), vérvörös fényt vettem észre a nyugati láthatáron. Amint közeledtem, a fény lassan a magasba emelkedett. A kavargó fellegek, a gyülemlő vihar előjelei, fekete és vörös füstgomolyokkal keveredtek össze.

Ripley főuccája elhagyatott volt s a faluban egy-két kivilágított ablakon kívül nyoma sem volt az életnek; de ahol az út Pyrfordba fordul, csaknem belehajtottam egy csoport emberbe, akik háttal álltak felém. Elhajtottam mellettök a nélkül, hogy megszólítottak volna. Nem tudom, tudtak-e arról, mi történik a domb túlsó oldalán, s azt sem tudom, vajjon a hallgatag házakban, amelyek mellett elhajtottam, aludtak-e az emberek, biztonságban érezve magukat, puszták és üresek voltak-e a házak, vagy virrasztottak-e bennök nyugtalankodva, rettegve az éjszakában.

Ripley és Pyrford között, a Wey völgyében eltűnt előlem a vörös fény; de amint felhajtottam a pyrfordi templomon túl levő kis magaslatra, a fény újra elém került. A fejem fölött függő vihar első szele végigborzongatta körülöttem a fákat. A pyrfordi templom órája éjfélt ütött mögöttem, mikor a Maybury-domb sziluettjét megláttam. A fák s a háztetők éles feketeséggel váltak ki a vörös fényből.

Hirtelen sárgazöld fény ömlött végig mögöttem az országúton, úgyhogy a messzeségben láttam a fákat Addlestone felé. A gyeplő megrándult a kezemben. Láttam, amint a kergetőző fellegeket valami zöldes tűzszalag hasította keresztül, amely, hirtelen bevilágítva a felhők zavaros összevisszaságát, lehullt baloldalt a mezőre. A harmadik hulló csillag volt!

Nyomban rá kipattant a gyülemlő viharból a villám. Az erős ellentét következtében vakító ibolyaszíne volt. Olyat dörgött, mintha valami óriási rakétát sütöttek volna ki fejem fölött. Lovam beleharapott a zabolába és vágtatni kezdett.

A Maybury-domb aljához vezető szelíd lejtőn ügettünk lefelé. Amint a villámlás megkezdődött, egyfolytában követték egymást a lobbanások. Sohasem láttam még ily sűrű villámlást. A szakadatlan dörgések, amelyeket valami különös recsegés kísért, mintha valami működésben lévő óriási villanygépből pattantak volna ki, egészen máskép hangzottak, mint a rendes mennykőcsapások. A lobogó fény vakított és kábított s ritkás hegyes jégeső verdeste arcomat, amint lefelé hajtottam a lejtőn.

Eleinte nem igen láttam egyebet, mint magam előtt az országutat; de hirtelen valami megragadta figyelmemet, ami sebesen mozgott lefelé a Maybury-domb szemben lévő lejtőjén. Az első percben azt gondoltam, hogy valamelyik nedves háztető; de a szakadatlan villámlás fénye mellett láttam, hogy nagy gyorsasággal gördül előre. Vizió, pillanatnyi káprázat volt a sötétben; de rögtön rá villámlott, hogy szinte nappali fény támadt, s ott láttam magam előtt tisztán, élesen, ragyogóan a dombtető közelében fekvő árvaház vörös falait, a fenyőfák zöld koronáit és ezt a megfoghatatlan valamit.

S mi volt ez a valami!? Hogy írjam le? Házmagasságú, rémséges háromláb, amely keresztül lépdelt a fiatal fenyőfákon, félrevagdosva őket útjában; járó gépezet csillogó fémből, most már a mezőségen lépdelve; acél lánckötelek lógtak le róla s amint haladt, csattogása összevegyült a mennydörgések lármájával. Villámlott s tisztán látszott egy percre, amint egy lábon az úton állt s két lábát a levegőbe emelte. Eltűnt, de rögtön rá újra villámlott s a háromláb száz yarddal közelebb volt. El tudtok képzelni egy fejéshez való óriási széket, amint erőszakkal tovább gördítik a földön? A villanások fénye mellett körülbelül ezt a benyomást tette rám. Csakhogy a fejéshez való szék helyébe képzeljetek egy három lábon álló hatalmas géptömeget.

Egyszerre csak, mint mikor az ember kétfelé hajtja a törékeny nádat, ha keresztül akar törni rajta, a fenyőerdő fái kétfelé nyíltak előttem, egy nyesésre végig zuhantak a földön, s egyenesen felém rohanva, a rémséges háromláb párja bukkant elő. S én éppen feléje vágtattam! Amint a második szörnyeteget megpillantottam, teljesen elvesztettem lélekjelenlétemet. A nélkül, hogy a fékezésre gondoltam volna, oly erővel rántottam jobbra lovam fejét, hogy a következő pillanatban a kocsi ráfordult a lóra, a rúd szétroppant, én oldalt kirepültem a kocsiból s belezuhantam egy pocsolyába.

Azonnal feltápászkodtam s lábammal folyton a vízben, egy rekettyebokor alatt húzódtam meg. A ló mozdulatlanul hevert (szegény pára! nyakát törte) s a villámok fényében láttam a fölfordult kocsi fekete derekát s a lassan még mindig forgó kerék sziluettjét. A következő pillanatban a rengeteg mechanizmus mellettem lépkedett el, föl a dombon Pyrford felé.

Közelebbről hihetetlenül különösnek tűnt föl s mozgása közben többnek látszott egyszerű értelmetlen gépezetnél. Mindenesetre gépezet volt; menetközben meg-megzörrentek érclábai; furcsa teste körül lebegve, csörögve, hosszú, hajlékony, csillámló tapogatószervek lógtak, amelyek közül az egyik egy fiatal fenyőt ragadott meg. A gépezet, amint tovább lépdelt, az utat gondosan megválasztotta s az a sárgaréz csuklya, amely belőle kiemelkedve ide-oda mozgott, az első pillanatra maga körül tekintgető fejnek a benyomását tette rám. A gép hatalmas teste mögött óriási halászkosárhoz hasonló fehér érctömeg látszott s amint a szörnyeteg mellettem elrohant, eresztékeiből zöld füstcsomók gomolyogtak ki. Egy pillanat mulva messze járt tőlem.

Ennyi volt az, amit láttam, mindent nagyon határozatlanul, mert amint a villámok ki-kilobbantak, a vakító fényesség szüntelenül sűrű fekete árnyakkal váltakozott.

A gépezet haladásközben ujjongó, süketítő ordítást hallatott: «Elú! Elú!», túlharsogva a mennydörgést; a következő pillanatban utólérte társát s félmérföldnyire tőlem, ráhajolt valamire a mezőségen. Kétségtelen, hogy az a valami ott a mezőségen a harmadik volt a tiz henger közül, amelyet a Marsból lőttek ki földünkre.

Pár pillanatig fekve maradtam az esőben és a sötétségben s a megújuló villámok fénye mellett oda bámultam ezekre az ércszörnyetegekre, amint a sövényeken keresztül lépdeltek a messzeségben. Ritkás jég kezdett hullani. A szörnyetegek hol homályba vesztek, hol tisztán látszottak. Olykor szünet állt be a villámlásban s az éjszaka teljesen elnyelte őket.

Fölülről a jégben, alulról a pocsolyás vízben álltam. Jóideig eltartott, míg elképedésemből némileg felocsudva, arra gondoltam, hogy felmászom a töltésre valami szárazabb helyre s általán véve, míg eszembe jutott, hogy halálos veszedelemben forgok.

Nem messze tőlem egy egyszobás kis zsellér-fakunyhó volt, amelyet krumpliskert vett körül. Végül feltápászkodtam s meglapulva és kihasználva minden kis fedezéket, a kunyhó felé szaladtam, zörögtem az ajtón, de senki sem hallotta, ha ugyan volt valaki a kunyhóban. Kisvártatva abbahagytam a zörgetést s az út nagyobb részén egy árkot használva fel, csúszva-mászva eljutottam a Maybury felé elnyúló fenyőerdőbe, a nélkül, hogy a gépszörnyetegek észrevettek volna.

Az erdő védelme alatt, nedvesen, dideregve saját házam felé nyomultam tovább. A fák között igyekeztem rábukkanni a gyalogösvényre. Nagyon sötét volt az erdőben, mert most már ritkábban villámlott s a jégeső, amely úgy zuhogott, mint a hegyipatak, a sűrű lombozat résein oszloposan tört keresztül.

Ha tisztában lehettem volna a látott dolgok jelentőségével, bizonyára Byfleeten keresztül a chobhami út felé törekedtem volna, vissza Leatherheadbe, feleségemhez. De a sok rendkívüli dolog között, ami az éjjel történt körülöttem s abban a nyomorúságban, amelybe egész szervezetem jutott, nem is gondoltam erre. Össze voltam törve, el voltam csigázva, bőrig áztam, belesiketültem és belevakultam a viharba.

Valami határozatlan gondolatom volt, hogy jó volna házamba menni. Ez volt az egyedüli ösztön, amely bennem működött. A fák között botorkálva, beleestem egy árokba, térdemet belevágtam valami karóba s végre kiláboltam az útra, amely a kollégiumtól lefelé vezet. A szó szoros értelmében ki kellett lábolnom, mert a vihar árja magával ragadva a homokot, iszapos hegyi patakban zuhogott le a domboldalon. Ekkor a sötétben egy férfi botlott belém, úgyhogy hátratántorodtam.

Rémülten felkiáltva félreugrott s elrohant, mielőtt annyira összeszedhettem volna magamat, hogy megszólítsam. A vihar éppen ezen a helyen oly erővel dühöngött, hogy a legnagyobb erőfeszítésembe került felfelé menni a domboldalon. A baloldali kerítés mellé szorultam s a palánkokba fogózva, törtettem előre.

A dombtető közelében megbotlottam valami puha tárgyban. A villám lobbanásai mellett lábaim között fekete posztócsomót s egypár csizmát láttam. Mielőtt tisztán ki tudtam volna venni, hogyan fekszik az az ember, akibe belebotlottam, a villámfény kilobbant. Állva maradtam s vártam a következő lobbanást. Erőteljes férfi volt, egyszerű, de nem szegényes ruhában. Feje begörbült teste alá. Összekuporodva hevert, szorosan a kerítés mellett, mintha erősen hozzávágódott volna.

Leküzdve azt a természetes ellenszenvet, amelyet mindenki érez, aki sohasem ért még holttesthez, lehajoltam és hátára fordítottam, hogy szívéhez férjek. Halott volt. Nyilvánvalóan nyakát szegte. Harmadszor villámlott s megláttam arcát. Talpra ugrottam. A «Tarka kutya» korcsmárosa volt, akitől kölcsön vettem a kocsit.

Vigyázva keresztül léptem rajta s rohantam fölfelé a dombtetőre, el a rendőrállomás és a kollégium mellett, házam felé. A domboldalon nem égett semmi, bár a mezőségről még egyre idevilágított a vörös fény s vöröses füstgomolyok viaskodtak a szakadó jégesővel. Amennyire a villámlás fénye mellett elláthattam, a körülöttem fekvő házak teljesen épen álltak. A kollégium mellett valami fekete rakás hevert az országúton.

Az országútról, a Maybury-híd felől, hangokat és lábdobogást hallottam, de nem volt bátorságom kiáltani, vagy odamenni. Kapukulcsom segítségével beléptem házamba, a kaput betettem, bezártam és elreteszeltem s a lépcső aljáig botorkálva, leültem. Magam előtt láttam folyton a hosszú léptekkel haladó érc-szörnyetegeket s a kerítéshez vágódott holttestet.

Ott kuporogtam a lépcső alján, hátamat a falhoz támasztva s iszonyúan dideregve.

XI. Az ablakban.

Említettem már, hogy valahányszor nagy izgalmak ejtettek rabul, izgatottságom rendesen magamagát emésztette fel. Egy idő mulva fölfedeztem, hogy fázom, át vagyok ázva és hogy körülöttem apró víztócsák borítják a lépcsőre felfutó szőnyeget. Csaknem gépiesen fölemelkedtem, bementem az ebédlőbe, megittam egy kis whiskyt és átöltözködtem.

Ezután fölmentem a lépcsőn dolgozó-szobámba; de hogy miért, azt nem tudom. Dolgozószobám ablaka a fák és a vasútvonal fölött a horselli mezőség felé nyílt. Annyira siettünk a távozással, hogy ez az ablak nyitva maradt. A folyosó sötét volt s a szobában, amint benyitottam, áthatatlan sötétség fogadott, az ablakkeretbe foglalt kilátás éles ellentéteül. Megálltam az ajtóban.

A mennydörgés megszünt. A keleti kollégium tornyai és körülötte a fenyőfák nem voltak már sehol s nagyon messze élénkvörös világosságban látható volt a mezőség a homokbányák körül. A világosságban óriási fekete alakok, furcsák és groteszkek, sürögtek-forogtak ide-oda.

Mintha arrafelé az egész vidék égett volna – egy széles domboldalon apró lángnyelvek libegtek, csavarodtak az enyésző vihar szélrohamaiban, vörös visszfényt vetve a magasban nyargaló felhőkre. Hébe-korba valami közelebbi tűzből füstgomolyok hömpölyögtek tova az ablak előtt, elfödve a Marsbelieket. Nem láthattam, hogy ezek mit csinálnak, sem azt nem láttam tisztán, hogy milyenek, sem azt, hogy mik azok a fekete tárgyak, amiken szorgalmasan dolgoztak. A közelebbi tüzet sem láthattam, bár visszfénye ott táncolt a dolgozószoba falán és mennyezetén. Éles, gyantás égésszag terjengett a levegőben.

Az ajtót nesztelenül betéve, az ablak felé közeledtem. E közben a kilátás kiszélesedett jobbra a wokingi állomást környékező házakig, balra a megszenesedett, feketére vált byfleeti fenyőerdőig. Lefelé végig a domboldalon és a vasút mentén egészen a híd közeléig világosság volt. A Maybury-országút mentén s az állomás közelében levő uccák hosszában a legtöbb ház égő romokban hevert. A vasútmenti fény eleinte meghökkentett. Valami fekete tömeget, vörös ragyogást és jobbra egy sor hosszúkás, sárga négyszöget láttam. Csakhamar észrevettem, hogy összeroncsolt vonatot látok, amelynek eleje kiugrott a sínekből s lángokban állt, hátsó kocsijai pedig még a síneken állanak.

E három fő világító középpont: a házak, a vonat és a Chobham felé égő táj között szabálytalan alakú sötét tájrészletek terültek el, melyeket itt-ott halványan izzó, füstölgő földdarabok szakítottak meg. A legkülönösebb látvány ez a tűzzel behintett, elnyúló feketeség volt. Leginkább éjjeli agyagedény-égetésre emlékeztetett. Embert eleinte egyet sem vettem észre, bár kimeresztett szemekkel nézegettem mindenfelé. Később a wokingi állomás fénye mellett egy csomó fekete alakot láttam egymás után keresztül szaladni a pályatesten.

Ime, ez volt az én kis világom, amelyben évek hosszú során át biztonságban éldegéltem, ez a tűzben álló káosz! Mi történt a legutolsó hét óra alatt, azt még mindig nem tudtam. Nem tudtam azt sem, bár kezdtem már gyanítani, minő összefüggés van a gép-szörnyetegek s azok között az esetlen tömegek között, amelyeket a hengerből láttam előbujni. Sajátságos, határozatlan érdeklődés támadt bennem. Az íróasztalom előtt álló széket az ablakhoz fordítottam, ráültem és a fekete tájra, de főleg arra a három óriási, fekete valamire bámultam, ami ide-oda járt a homokbányát elárasztó ragyogásban.

Úgy látszott, hogy iszonyuan el vannak foglalva. Kérdeztem magamban: ugyan mik lehetnek? Vajjon nem értelmes gépezetek-e? Éreztem, hogy ilyesmi képtelenség. Vagy talán mindegyikben egy-egy Marsbeli ül, aki úgy kormányozza, igazgatja, használja, mint a koponyában székelő agyvelő az emberi testet? Összehasonlítottam őket az emberi gépezetekkel s életemben először kérdeztem magamtól, vajjon egy alsóbbrendű értelmes állat miket gondolhat egy-egy páncélos hadihajó vagy egy-egy gőzgép láttára?

Elülvén a vihar, az égboltozat kiderült és nyugaton az égő talajból fölszálló füstgomoly fölött a Mars halványuló, gombostűfejnyi, kis fénypontja hanyatlóban volt, mikor a katona megjelent kertemben. Gyönge kaparást hallottam a kerítés felől s felriadva a letargiából, amely elfogott, letekintettem s láttam, amint a félhomályban keresztülmászik a palánkon. A másik emberi lény láttára zsibbadtságom elmult s hirtelen kihajoltam az ablakon.

– Pszt! – szóltam suttogva.

Tétovázott s egy percig ülve maradt, szétterpesztett lábakkal a kerítésen. Majd leugrott s keresztülment a gyepen a ház szögletéig. Lehajolva, halkan járt.

– Ki van ott? – szólt susogva s megállt az ablak alatt és fölnézett.

– Hová megy? – kérdeztem.

– Isten tudja!

– El akar bújni?

– Igen!

– Jöjjön be a házba! – szóltam.

Lementem, beeresztettem és az ajtót újra bezártam. Arcát nem láthattam. Feje födetlen volt s kabátja ki volt gombolva.

– Istenem! – szólt, mikor behúztam őt magammal.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Mi történt? – A homályban is láttam kétségbeesett mozdulatát. – Kiirtottak bennünket… egyszerűen kiirtottak, – ismételte újra meg újra.

Utánam jött, csaknem gépiesen, az ebédlőbe.

– Igyon egy kis whiskyt, – mondtam, töltve neki.

Megitta. Azután hirtelen leült az asztal mellé, fejét a két karjára hajtotta és elkezdett zokogni és sírni, mint egy kis gyerek, szenvedélyes felindulással, míg én, furamód megfeledkezve saját kétségbeesésemről, ott álltam mellette csodálkozva.

Jóideig nem volt képes annyira összeszedni magát, hogy kérdéseimre felelhessen s azután is csak zavarosan, szakadozottan válaszolt. Tüzérkocsis volt s csak hét óra tájban került a tűzvonalba. Ekkor már megkezdődött a tüzelés a mezőségen és hallotta, amint mondták, hogy a Marsbeliek első csapatja egy ércpaizs védelme alatt lassan a második henger felé közeledett.

Később ez a paizs három lábon botorkált tovább s átalakult azzá a csatagéppé, amelyet először láttam. Azt az ágyút, amelyet katonám hajtott, Horsell közelében állították fel, hogy uralkodjék az egész homokbányán. Megérkezése siettette az ütközetet. Mikor az ágyútaligás tüzérek hátra vonultak, lova egy lyukba lépett s elesett, ledobva őt egy mélyedésbe. Ebben a pillanatban az ágyú mögötte elsült, a munició felrobbant, minden lángba borult s szénné égett emberek és lovak torlódtak fel körülötte.

– Fekve maradtam, – így szólt, – magamon kívül a megdöbbenéstől, egy ló eleje alá kerülve. Ki voltunk irtva! S az az iszonyú szag, – Uram Isten! Az az égett hús-szag! A rám esett ló megsebezte hátamat s ott kellett hevernem, míg össze nem szedtem magamat. Egy perccel előbb mintha díszkivonuláson lettünk volna és rögtön rá a futás, a vereség!

– Kiirtottak mindnyájunkat! – szólott.

Egy ideig az élettelen ló alatt maradt elrejtőzve s lopva végig-végig pillantott a mezőségen. A Cardigan-ezredbeliek rajvonalba oszolva rohamot kíséreltek meg az üreg ellen; de egyszerűen elpusztultak valamennyien. A szörnyeteg ezután lábaira emelkedett s elkezdett kényelmesen ide-oda járkálni a mezőségen a között a pár ember között, aki menekülni próbált. Fejszerű csuklyája ide-oda forgott, mint valami csuklyás emberi lény feje. Valami karfélével bonyolult szerkezetű érctokot tartott, amely körül zöld lobbanások szikráztak s amelynek tölcséralakú csövéből szóródott ki a hősugár.

Néhány pillanat mulva, amennyire a katona elláthatott, nem maradt élőlény a mezőségen. A fák és bokrok vagy fekete vázak voltak már, vagy lánggal égtek. A huszárokat nem látta, mert az országúton álltak, túl a kanyarodón. Hallotta, hogy a Maxim-ágyúk ropogni kezdtek; de csakhamar elnémultak. A wokingi állomást s a környező házsorokat megkímélte az óriás; de végül hirtelen oda irányozta a hősugarat s a városka tüzes romhalmazzá változott. A szörnyeteg ezután elzárta a hősugarat s hátat fordítva a tüzérnek, elkezdett afelé a hamvadozó fenyőerdő felé botorkálni, amelyben a második henger volt. Ugyanakkor egy második csillámló titán emelkedett ki az üregből.

A második szörnyeteg az első nyomában haladt. A tüzér erre nagy vigyázattal Horsell felé kezdett kúszni a mezőséget borító forró hamuban. Sikerült elevenen elérnie az országút mentén huzódó árkot s ebben Wokingba menekült. Története itt szakadozottá vált. Wokingon lehetetlenség volt áthatolni. Úgy látszik, hogy néhány ember élt még ott, de eszméletlen volt; sok megpörkölt, égett holttest hevert az úton. A katonát a tűz eltérítette útjából s mikor az egyik Marsbeli óriás visszafordult, elbujt valahol a még csaknem perzselő romok között. A szörnyeteg üldözött valakit; mikor utólérte, fölkapta egyik acéltapogatójával s odacsapta fejét egy tölgyfához. Végre a beálló éjszakában a tüzér hirtelen rohanással eljutott a vasúti töltésre.

Azóta a töltés mentén rejtőzködve Maybury felé közeledett, azt remélve, hogy ha London irányában halad, kijut a veszedelemből. Az emberek árkokba és pincékbe rejtőzködtek s az életben maradottak nagy része úton volt Woking és Send felé. Szomjúság gyötörte, míg a vasúti híd közelében rá nem akadt egy összezúzott vízvezetéki csőre, melyből a víz szökőkút módjára bugyogott ki az országútra.

Ez volt az a történet, amelyet szakadozottan elmondott. Beszéd közben, mialatt meg akarta velem értetni, mit látott, kissé nyugodtabb lett. Mint beszélgetés közben említette, dél óta nem evett semmit. Az éléskamrában találtam egy kis ürühúst és kenyeret s behoztam a szobába. Nem gyujtottunk lámpát, mert féltünk, hogy a Marsbeliek figyelmét magunkra vonjuk s kezeink minduntalan érintkeztek evés közben. Míg beszélt, a dolgok körvonalai homályosan kiemelkedtek a sötétségből és az ablak mellett tisztán látszottak a letaposott bokrok és az összetört rózsafák. Egész csapat ember vagy állat rohanhatott keresztül a pázsiton. Lassacskán kivehettem fekete, rémült arcát. Ilyen volt kétségkívül az én arcom is.

Evés után fölmentünk halkan a lépcsőn dolgozó-szobámba s újra kitekintettem a nyitott ablakon. A völgy egy éjszaka alatt tele lett hamuval. A tűz mindenfelé szünni kezdett. A lángok helyét gomolygó füst foglalta el; de az összeroskadt, puszta házak s a fölperzselt fekete fák romjai, amelyeket előbb az éjszaka elrejtett, ott hevertek most kietlenül, félelmesen a virradat kegyetlen fényében. Itt-ott volt egy-egy tárgy, amely szerencsésen elkerülte a pusztulást. Itt egy fehér vasúti jelző, amott egy üvegház vége maradt meg fehéren, épen a romhalmaz közepette. A háborúskodások hosszú történetében sohasem volt még példa ily különbséget nem ismerő, általános pusztításra. S a hasadó hajnali fényben a három ércóriás ott állt forgó csuklyákkal, ragyogva, az üreg körül, mintegy szemléttartva a pusztítás szörnyű munkája fölött.

Úgy látszott, mintha az üreg szája kiszélesedett volna. Újra meg újra élénk zöldszínű füstgomolyok emelkedtek ki belőle a ragyogó virradatban. Kiemelkedtek, kavarogtak és széthasadozva elenyésztek.

Az üregen túl ott álltak a tűzoszlopok Chobham körül. Az első napsugár érintésére vérvörös füstoszlopokká váltak.

XII. Mit láttam Weybridge és Shepperton pusztulásából?

Amint jobban megvirradt, elfordultunk az ablaktól, ahonnan a Marsbelieket megfigyeltük, s amily halkan csak lehetett, lementünk a lépcsőn.

A tüzér egyetértett velem abban, hogy a házban nem maradhatunk. Ő, mint mondta, London felé szándékozott s onnan a lovastüzérség 12. ütegéhez akart visszamenni. Az én tervem az volt, hogy visszamegyek egyenesen Leatherheadbe. A Marsbeliek ereje oly lesujtó hatással volt reám, hogy föltettem magamban, hogy elviszem onnan feleségemet Newhavenbe s késedelem nélkül menekülök vele együtt erről a vidékről. Azzal ugyanis már tisztában voltam, hogy London környékén iszonyú küzdelem fog lefolyni, míg e rettentő teremtményeket sikerül valahogyan kipusztítani.

Csakhogy közöttünk és Leatherhead között ott feküdt a harmadik henger, az őrködő óriásokkal. Ha magam vagyok, azt hiszem, elszántam volna magamat s nekiindulok az egyenes útnak. De a tüzér lebeszélt erről.

– Igazságtalan dolog volna, – így szólt, – erővel özveggyé tenni a feleségét!

Végre ráálltam arra, hogy vele megyek, az erdők védelme alatt, észak felé egészen a chobhami útig, mielőtt elválok tőle. Onnan aztán Epsom felé kerülve, megyek Leatherheadbe.

Azonnal útnak akartam indulni; de társam, aki tényleges szolgálatban volt, okosabbat ajánlott. Egy palackot kerestetett velem, amelyet teletöltöttünk whisky-vel s minden használható zsebünket megtömtük kétszersült-csomagokkal és hússzeletekkel. Azután kimásztunk a házból s oly gyorsan, amint csak tudtunk, leszaladtunk azon az irgalmatlan úton, amelyen éjszaka feltörtettem. A házak elhagyottaknak látszottak. Az országúton három megszenesedett holttest feküdt egy csomóban – a hősugár áldozatai; s imitt-amott leejtett tárgyak voltak a földön – egy óra, egy fél papucs, egy ezüstkanál s más efféle értéktelen apróságok. A sarkon, ahol a postahivatal felé fordul az út, egy kis kocsi hevert törött kerekére fordulva, tele ládákkal és bútordarabokkal, de ló nélkül. Egy pénzszekrényt sietve feltörtek, azután a törmelékek közé dobtak.

A kapus házikóján kívül az árvaház mellett, amely még mindig égett, a házak errefelé nem igen rongálódtak meg. A hősugár leborotválta a kémények tetejét és tovább suhant. De rajtunk kívül, úgy látszott, más élőlény nincs a Maybury-dombon. A lakosok többsége, azt hiszem, elmenekült az ó-wokingi országúton – erre hajtottam volt én is Leatherheadbe – vagy pedig elbújt.

Lementünk a keskeny úton, el a feketeruhás férfi holtteste mellett, amelyet az éjszakai jégeső jól megáztatott, és benyomultunk az erdőbe a domb tövében. A vasút felé törtettünk egy teremtett lélekkel sem találkozva. Az erdő a vasútvonal mentén megfeketedett romja volt csak az erdőnek; a legtöbb fa ledőlt s ami állva maradt, komor, szürke törzs volt csak, sötétbarna lombozattal zöld helyett.

Mifelénk a tűz csak megperzselte a közelebbi fákat. Egy helyütt éppen dolgoztak a favágók szombaton; frissen hántott, kivágott fák hevertek egy tisztáson, fűrészporrakások között. A közelben elhagyott ideiglenes kunyhó volt. Szél se rezdült ezen a reggelen és minden szokatlanul csendes volt. Még a madarak is hallgattak s mialatt tovasiettünk, csak suttogva beszélgettünk, minduntalan hátratekintve. Egynéhányszor meg is álltunk hallgatózni.

Kisvártatva közelebb nyomultunk az országúthoz s eközben lovak dobogását hallottuk s a fatörzsek közti réseken három lovas katonát láttunk lassan Woking felé poroszkálni. Köszöntünk nekik. Megálltak, mi pedig odasiettünk hozzájuk. A 8-as huszárok egy hadnagya volt két közlegénnyel. Egy teodolitszerű állványt vittek magukkal, de a tüzérem azt mondta, hogy heliográf.

– Maguk az első emberek, akikkel ma reggel errefelé találkoztunk, – szólt a hadnagy. – Mi újság?

Arca és hangja csupa kíváncsiság volt. A két legény is kíváncsian bámult ránk a háta mögül. A tüzér leugrott a töltésről az országútra és szalutált.

– Az ágyúm elpusztult mult éjszaka, hadnagy úr. Elbújtam. Megpróbálok visszajutni az ütegemhez. Nemsokára meglátják a Marsbelieket, azt hiszem, egy fél mérföldnyire innen ezen az úton.

– Hogy néznek ki azok az ördögök? – kérdezte a hadnagy.

– Óriások fegyverzetben, hadnagy úr. Százláb magasak. Három lábuk van és aluminium-testük, hatalmas nagy csuklyás fejjel, hadnagy úr.

– Ejnye! – szólt a hadnagy. – Micsoda zagyvaság!

– Majd meglátja, hadnagy úr. Valami tokot hordanak magukkal, ami tüzet szór és halált oszt.

– Valami ágyúfélét?

– Nem, hadnagy úr, – és a tüzér elkezdte elevenen leírni a hősugarat. A hadnagy csakhamar félbeszakította és felnézett rám. Én még mindig fönt álltam a töltésen az országút mellett.

– Maga is látta? – kérdezett a hadnagy.

– Szóról-szóra igaz, – feleltem.

– Nos, – szólt a hadnagy, – azt hiszem, az a kötelességem, hogy én is meglássam őket. – Majd a tüzérhez fordult: – Minket iderendeltek, hogy küldjük el a házakból az embereket. Legjobb lesz, ha maga tovább megy, jelentkezik Marvin dandárparancsnoknál és elmond neki mindent, amit tud. Weybridge-ben van. Oda talál?

– Majd én útba igazítom, – szóltam; a hadnagy pedig megint délnek fordította a lovát.

– Félmérföldnyire innen? – kérdezte.

– Legfölebb, – feleltem és a fák fölött délfelé mutattam. Megköszönte és tovább lovagolt. Többé nem láttuk őket.

Odébb három asszonyra és két gyermekre akadtunk az országúton. Egy munkáskunyhóból rakodtak kifelé szorgalmasan. Kerítettek egy kis tolókocsit és telerakták piszkos batyukkal és kopott bútordarabokkal. Úgy el voltak merülve a munkájukba, hogy észre se vettek bennünket, mikor elmentünk mellettük.

A byfleeti állomásnál elhagytuk a fenyőerdőt. A vidék nyugodt volt és békés a reggeli napfényben. Itt már jóval kívül estünk a hősugár lőtávolából és ha a legtöbb ház nem lett volna puszta, hallgatag, néhányból nem hallatszott volna ki a csomagolás dörömbölése s a vasúti hídról nem bámult volna egy csomó katona Woking felé, úgy látszott volna, hogy egészen rendes vasárnapi nap van.

Majoros-kocsik és szekerek haladtak csikorogva az országúton Addlestone felé. Egyszerre csak egy szántóföld sövénykapujan keresztül hat tizenkétfontos ágyút láttunk a lapályos réten, egyenlő távolságra, szépen egymás mellett. Torkuk Woking felé volt irányítva. A tüzérek figyelve álltak az ágyúk mellett és a közelben ott voltak a municiós szekerek is. A legénység tüzelésre készen állt.

– Pompás! – szóltam. – Ezek majd jól beléjük lőnek!

A tüzérem megállt a kapu előtt. Majd így szólt:

– Tovább megyek.

Távolabb Weybridge felé, éppen a híd mellett, egy csapat fehér munkás-zubbonyos ember hosszú sáncot hányt. A sánc mögött ágyúkat láttunk.

– Nyilak ezek csak a villám ellenében, – mondta a tüzérem. – Ők még nem látták a tűz-sugarat.

Azok a tisztek, akiknek nem volt dolguk, a fák fölött délnyugat felé bámultak s a sáncásók is abbahagyták a munkát hébe-korba, hogy ők is arrafelé bámulhassanak.

Byfleet olyan volt, mint a megbolygatott méhkas; az emberek csomagoltak és egy szakasz huszár, részben gyalog, részben lovon, sürgette őket. Három-négy fehérkarikás kereszttel megjelölt állami teherkocsi és egy ócska omnibusz állt több más kocsi között a főuccán, valamennyit megrakták holmival. A legtöbb ember ünneplőt öltött s a katonák sehogy sem tudták megértetni velök, milyen súlyos a helyzet. Láttunk egy ráncosképű öreget, aki egy nagy láda s vagy húsz orchideás virágcserép mellett hevesen vitatkozott a káplárral, mert ez azt akarta, hogy ezek a dolgok maradjanak ott. Megálltam és karon ragadtam az öreget.

– Tudja, mi van amott? – szóltam a fenyőfákra mutatva, amelyek mögött ott voltak a Marsbeliek.

– Ugyan mi? – szólt megfordulva. – Azt magyarázom nekik, hogy ez csupa értékes holmi.

– A halál! – kiáltottam. – A halál közeledik! – és otthagyva őt, hogy eméssze meg a dolgot, ha tudja, a tüzérem után siettem. A sarokról visszatekintettem. A katona otthagyta az öreget, aki még mindig ott állt a ládája mellett, rajta a cserepekkel, és tétovázva a fák felé bámult.

Weybridgeben nem tudta senki sem megmondani, hol rendezték be a főhadiszállást. Oly zűrzavar uralkodott az egész városkában, aminőt még soha életemben nem láttam. Kocsi és szekér mindenütt, költözködő emberek, türelmetlen lovak szörnyű össze-visszaságban. A városka tiszteletreméltó lakói, golfruhás és evezőkosztümös férfiak és csinosan kiöltözött nők, csomagoltak, a parti naplopók segítségével; a gyerekek izgatottan mulattak a csodálatos vasárnapi élményeken. A derék plébános pedig mind e közben nagyon bátor elhatározással korai istentiszteletet akart tartani és harangja kicsengett a lármás izgalomból.

Én meg a tüzérem leültünk az ivókút lépcsőjére s tűrhetően jóllaktunk abból, amit magunkkal hoztunk. Katonai őrjáratok – itt már nem huszárok, hanem fehér gránátosok – figyelmeztették az embereket, hogy siessenek hurcolkodni vagy keressenek menedéket a pincékben, mihelyt a tüzelés megkezdődött. Amint keresztül mentünk a vasúti hídon, láttuk, hogy egyre növekvő embertömeg gyülekezik az állomáson és az állomás körül s a nyüzsgő perron tele van ládákkal és csomagokkal. A rendes forgalmat megszüntették, azt hiszem, azért, hogy a csapatok és az ágyúk eljuthassanak Chertseybe. Később hallottam, hogy vad küzdelem támadt a helyekért a különvonatokon, amelyeket később indítottak.

Weybridgeben maradtunk délig. Déltájban a Shepperton-zsilip közelében voltunk, ahol a Wey a Themzébe szakad. A délelőtt egy részét azzal töltöttük el, hogy segítettünk két öreg asszonynak fölrakodni egy kis kocsira. A Wey három ágban torkollik a Themzébe. Itt kelnek át kompon egyik partról a másikra s itt lehet a csónakokat bérelni. A sheppertoni oldalon kocsma volt gyepes tisztással, amelyen túl a sheppertoni templom csúcsban végződő tornya emelkedett ki a fák fölé.

Itt nagy tömeg izgatott kiabáló menekülőre akadtunk. Bár a menekülés még elég rendben folyt, már annyian voltak, hogy az ide-oda járó csónakok nem győzték az átszállítást. Az emberek lihegve jöttek a súlyos terhek alatt. Egy házaspár pitvarajtóra rakta holmiját s az egész ajtót magával cipelte. Valaki azt mondta, hogy az a terve, hogy a sheppertoni állomáson próbál vonatra ülni.

Össze-vissza kiabált mindenki s egy ember még mókázott is. Úgy látszott, itt azt gondolták az emberek, hogy a Marsbeliek egyszerűen félelmes emberi lények, akik meg akarják támadni és el akarják foglalni a várost. Az emberek minduntalan áttekintgettek a Wey túlsó partjára, a Chertsey felé húzódó rétekre, de ott minden csendes volt.

Túl a Themzén, kivéve azt a pontot, ahol a komp kikötött, minden nyugodt volt, élénk ellentéteül a Surrey-partnak. Akik ott partra szálltak a csónakokból, sietve lefelé baktattak az úton. A nagy komp éppen fordult egyet. Három vagy négy katona állt a vendéglő gyepes tisztásán, bámulva és tréfálkozva a menekülőkkel, anélkül, hogy segítettek volna nekik. A vendéglő zárva volt, mert éppen tilalmi idő volt.

– Mi az! – kiáltott az egyik csónakos és mellettem valaki rászólt egy ugató kutyára: – Elhallgass, bolond!

Nyomban rá újra tompa durranás hallatszott, ezúttal Chertsey felől. Ágyúdörgés volt.

Az ütközet megkezdődött. Jobbra a part mentén egyszerre csak a fák miatt észre nem vehető ütegek kezdtek bömbölni. A lövések gyors egymásutánban következtek. Egy asszony felsikoltott. Mindnyájunkat megdöbbentett a harc hirtelen támadt zaja. Az ütközet közel volt hozzánk s mégsem láthattunk belőle semmit. A sík réteken tehenek legelésztek, alig törődve a lövöldözéssel és a forró napfényben ezüstös, nyesett fűzfák csillogtak mozdulatlanul.

– A katonák útjukat fogják állni! – szólt egy asszony mellettem, nem a leghatározottabban.

Sűrű köd emelkedett a fák fölé.

Egyszerre csak füstlobbanás látszott jótávol fölfelé a folyam mentén. A füstgomoly után, amely a magasba lökődve a levegőben függött, megrezdült a föld a talpunk alatt s heves robbanás rázta meg a levegőt. Két-három ablak csörömpölve betört a közeli házakban. Megrémülve álltunk valamennyien.

– Itt vannak! – kiáltott egy kék-zubbonyos ember. – Ott! Látjátok őket? Ott! Ott!

Egymás nyomában, gyorsan, egy, kettő, három, négy fölfegyverzett Marsbeli tűnt fel, kiemelkedve magasan az apró fák fölé a Chertsey felé elterülő rétségen. Sebes léptekkel a folyam felé közeledtek. Eleinte kis, csuklyás alakoknak látszottak, amelyek oly gyorsasággal gördültek előre, mint a repülő madarak.

Ekkor, oldalról közeledve felénk, feltűnt az ötödik is. Fegyveres testük csillogott a napban, amint gyorsan az ágyúk felé rohantak, ijesztő gyorsasággal növekedve mind nagyobbra és nagyobbra, amint közelebb és közelebb jutottak. Az egyik, amelyik balfelől a legszélén és legtávolabb volt, szörnyű érctokot ragyogtatott magasan a levegőben s a kísérteties, rettentő hősugár, amelyet péntek éjjel már láttam, Chertsey felé lökődött s elérte a várost.

E rendkívüli, gyors és iszonyatos teremtmények láttára a víz mentén álló tömeg egy pillanatra kővé meredt a borzalomtól. Egy sikoly, egy kiáltás nem hallatszott. Némán álltak. Majd rekedt zúgás, lábdobogás, vízcsapkodás keletkezett. Egy férfi, aki nagyon megijedt, hogy leejti válláról az útitáskáját, megfordult s úgy mellbelökött terhének kiálló szögletével, hogy hátratántorodtam. Egy asszony hátulról lökött meg, amint elrohant mellettem. A rohanásnak eredt tömeg engem is magával sodort; de nem voltam annyira megrémülve, hogy tisztán ne tudtam volna gondolkozni. A rettenetes hősugár járt az eszemben. A vízbe bújni! Ez lesz a leghelyesebb.

– A vízbe! A vízbe! – kiáltottam anélkül, hogy hallgattak volna rám.

Újra megfordultam, szembe futottam a közeledő Marsbelivel, egyenesen le a kavicsos parton s belevetettem magam a vízbe. Mások is utánozták példámat. Amint a parton lefelé futottam, a csónakból visszatérők ugrottak kifelé. A sok kő talpam alatt csúszós és iszapos volt s az alacsony folyamban mintegy húsz lábnyira rohantam már, alig derékig a vízben. Amint a Marsbeli alig pár száz ölnyi távolságban tornyosodott a magasba, előre buktam arccal a víz felszíne alá. A loccsanások, amint a csónakokból egyesek szintén a folyamba ugrottak, úgy hangzottak fülembe, mint mennydörgések. Az emberek gyorsan partraszálltak a folyamnak mind a két felén.

A Marsbeli gépezet egyelőre annyit sem törődött a parti futkosókkal, mint az ember, ha hangyafészekbe lépett, a hangyák összegabalyodásával. Mikor félig megfulladva, kiemeltem fejemet a vízből, a Marsbeli csuklyás feje azok felé az ütegek felé irányult, amelyek szakadatlanul tüzeltek keresztül a vizen. Amint előbbre haladt, szabadon lóbálta azt a tokot, amelyből a hősugárnak kellett minden bizonnyal erednie.

A következő pillanatban a töltésre ért és innen egy lépéssel félig keresztül lábolt. Első lába, térdben meghajolva, a túlsó töltésre lépett s a másik percben újra teljes magasságban fölemelkedett, közvetlenül Shepperton mellett. Ekkor hat rejtett, a jobb partról nem is látható ágyú egyszerre megszólalt. A hirtelen közeli dördülések, az utolsó rögtön az első nyomában, megrázta a szívemet. A szörnyeteg éppen fölemelte már a hősugarat szülő nagy tokot, mikor az első bomba hat yardnyira csuklyája fölött szétpattant.

Megdöbbenve felkiáltottam. Nem láttam a többi négy Marsbeli szörnyet s egyáltalán nem is törődtem velük. Figyelmemet teljesen lekötötte az, ami közelemben történt. Két másik bomba egyszerre pattant szét a levegőben, közel a szörnyeteghez, mire a csuklyás fej visszafordult, éppen jókor, hogy a negyedik bombát szembe kapja, de arra már későn, hogy elkerülje.

A bomba éppen arcába pattant a szörnynek. A csuklyás fej megduzzadt, fellobbant és vörös húsdarabok s csillámló érctörmelékek röpültek szét belőle.

– Talált! – kiáltottam félig sikoltva, félig ujjongva.

Hallottam, hogy az emberek mind felkiáltanak körülöttem a vízben. Ki tudtam volna ugrani a vízből az ujjongás e pillanatában.

A lefejezett kolosszus támolygott, mint egy részeg óriás; de nem bukott föl. Csodálatosan megtartotta egyensúlyát és nem ügyelve többé lépteire, gyorsan Shepperton felé botorkált. A sötét kamra, mely a hősugarat okádta, mereven fölfelé emelkedett. A vezető értelem, a csuklyába bújt Marsbeli, meg volt ölve s darabjai szétrepültek a világ négy tája felé. A szörny most már nem volt egyéb, mint bonyolult ércgépezet, amely a pusztulást hurcolta magában. Egyenes irányban haladt előre, mert nem volt többé, aki igazgassa. Nekiment a sheppertoni templom tornyának, leütötte, mint valami faltörő kos, féloldalt dőlve megtántorodott s azután rettenetes erővel belezuhant a folyamba s eltűnt szemem elől.

Heves robbanás rázkódtatta meg a levegőt s hatalmas vízsugár lökődött a magasba, tele gőzzel, iszappal és ércdarabokkal. Ahol a hősugarat szülő sötét kamra a vízhez ért, a víz azonnal gőzzé változott. A következő percben óriási iszapos hullám söpörte végig a folyamot, fölfelé a fordulóig. A hullám égetett, mint a forró víz. Az emberek a part felé törekedtek, erőlködve s a zuhanást követő forrongásban és zajgásban is hallottam kiáltásaikat és sikoltozásukat.

Az első percben nem törődtem a melegséggel, megfeledkezve az önfentartás sürgős szükségéről. Gázolni kezdtem a hullámzó vízben, félrelökve egy feketeruhás embert. Odaérve, ahol a folyam kanyarodik, öt-hat üres csónakot láttam céltalanul ide-oda vergődni a hullámok között. Lefelé felbukkant a vízből a belezuhant Marsbeli. Keresztben feküdt a folyamban és testének legnagyobb része a vízbe merült.

Vastag gőzfelhők gomolyogtak ki a roncsból s a viharos kavargáson keresztül láttam elmosódva, amint az óriási tagok köpülték a vizet s iszap- és tajtékcsomókat hánytak fel a levegőbe. A tapogatószervek hánykolódtak, mint az élő karok s a mozdulatok gyámoltalan céltalanságától eltekintve, a látvány olyan hatást tett rám, mintha egy megsebzett lény viaskodott volna a habok között az életéért. A gépezetből rengeteg mennyiségű vörösesbarna folyadék lökődött ki lármásan a magasba.

Iszonyú ordítás vonta el figyelmemet e látványtól, mintha gyári városaink szirénáit hallottam volna. A vontatóút közelében térdig vízben álló férfi kiáltott felém, mutogatva. Hangja beleveszett az ordításba. Hátratekintve láttam, hogy a többi Marsbeli óriási léptekkel közeledik lefelé a töltésen Chertsey felől. A sheppertoni ágyúk ezalatt eredménytelenül bömböltek.

Hirtelen a víz alá buktam és visszafojtva lélekzetemet, kínosan botorkáltam tovább, amennyire csak tudtam, a víz alatt, amely szörnyen hullámzott körülöttem s egyre forróbb lett.

Mikor egy pillanatra kiemeltem fejemet a vízből, hogy lélekzetet vegyek s szemeimet kitörüljem, a felszálló gőz, mint kavargó fehér ködfátyol, elrejtette az első percben előlem a Marsbelieket. Siketítő lárma volt. Majd homályosan kivehettem azokat az óriási, szürke alakzatokat, melyeket még a ködös levegő is nagyobbított.

Elhaladtak előttem s kettő közülök megállt a tönkrement társ tajtékot túró, dübörgő romjai fölött. A harmadik és a negyedik mellette állt a vízben, az egyik körülbelül 200 yardnyira tőlem, a másik Laleham felé. A hősugarak forrásai magasan lengtek s a sziszegő sugarak folytatták a rombolást.

A levegő tele volt hanggal, hangok süketítő, zavaros versengésével, a Marsbeliek csengő robajával, a lezuhanó házak ropogásával, a lángra lobbanó fák, kerítések, félszerek recsegésével s a tűz bömbölésével. Sűrű, fekete füst vegyült a folyam gőzével s amint a hősugár ide-oda járt Weybridge fölött, útját fehéren izzó villanások jelezték, amelyeket fakó lángnyelvek füstös tánca követett. A közelebbi házak még érintetlenül várták sorsukat sápadtan, homályosan a gőzben, mialatt mögöttük ide-oda szökkent a tűz.

Körülbelül egy pillanatig állva maradtam, mellig a csaknem forró vízben. Helyzetem szinte elkábított. A menekülés minden reményét elvesztettem. A gőzön keresztül láttam, amint azok, akik velem együtt a folyamban voltak, kifelé kapálóztak kézzel-lábbal a nád között a vízből, úgy, mint mikor a kis békák, megriadva az emberi léptekre, a fű közé rohannak, vagy a legnagyobb ijedelemben ide-oda rohantak a vontatóúton.