I. RÉSZ. A MARS-LAKÓK MEGÉRKEZÉSE. (continued 2)

Ekkor a hősugár fehér lobbanásai hirtelen felém kezdtek közeledni. A házak összeomlottak, mintha a hősugár érintésére megolvadtak volna. A romokból lángok törtek elő. A fák recsegve tűzzé váltak. A sugár ide-oda libbent a vontatóúton, elnyelve az embereket, akik erre futottak s lejött a víz szélére, alig 50 yardnyira onnan, ahol álltam. Átsiklott a folyamon Sheppertonba s nyomában gőzölögve-forrva sistergő hullám támadt. A part felé fordultam.

A következő pillanatban az óriási hullám, melynek hőfoka megközelítette a forráspontot, keresztülcsapott rajtam. Hangosan felsikoltottam s megperzselve, félig vakon, félholtan botorkáltam tovább a csapkodó-sistergő vízben a part felé. Egy botlás halálom lett volna. Gyámoltalanul roskadtam le, a Marsbeliek szemeláttára, a széles, kopár, kavicsos földnyelvre, amely a partról lefutva, a Wey és Themze torkolatát jelzi. El voltam készülve a halálra.

Homályosan emlékszem, hogy fejemtől 10–20 yardnyira az egyik Marsbeli lába csikorogva mélyedt a laza kavicsba, felkavarva a medret s azután újra kiemelkedett a vízből. Ezután hosszú, kínos szünet következett, majd a négy szörnyeteg társuk romjait cipelve, mintha füstfátyolon keresztül láttam volna, eltávozott, beleveszett a messzeségbe, túl a folyón és a réteken. S ezután végtelenül lassan tudatára jutottam annak, hogy csodálatosképpen megmenekültem.

XIII. Hogy találkoztam a tiszteletessel?

A Marsbeliek, megadva ezt a gyors leckét azoknak, akik a földi fegyverek hatalmában bizakodtak, visszatértek eredeti helyzetükbe a horselli mezőségre. A nagy sietésben, szétzúzott társuk romjait cipelve, bizonyára nem egy oly félretévedt, jelentéktelen áldozat kikerülte figyelmüket, aminő én voltam. Ha társukat ott hagyják s tovább nyomulnak, ekkor még nem találtak volna egészen Londonig néhány tizenkétfontos ágyúütegen kívül semmit és bizonyára közeledésük hírével együtt érkeztek volna meg a fővárosba és oly váratlan, oly rettenetes, oly pusztító lett volna megérkezésük, mint az a földrengés, amely száz év előtt Lisszabont romokba döntötte.

De nem volt okuk sietni. Henger henger után röpült keresztül a bolygók közti téren. Minden huszonnégy óra újabb erősödést jelentett. S ezalatt a katonai és tengerészeti főemberek, akik most már teljesen tisztában voltak az ellenség rémítő hatalmával, dühös erőfeszítéssel készülődtek. Minden percben új ágyúkat állítottak fel, úgyhogy szürkület előtt a külvárosi villák minden bokra, minden ösvénye zsákmányra éhes, fekete ágyútorkot rejtegetett a dombos lejtőkön Kingston és Richmond között.

És az elszenesedett, kipusztított területen – mint egy húsz négyzetmérföldnyi körzetben – amely körülfogta a Marsbeliek táborhelyét a horselli réten, elszenesedett és rombadőlt falvakon át a zöld fák között, a fekete és füstös boltozatokon keresztül, amelyek tegnap még fenyvesek voltak, ide-oda mászkáltak az önfeláldozó őrszemek a heliográfokkal, hogy idejében jelezhessék a tüzérségnek a Marsbeliek közeledését. De a Marsbeliek most már tisztában voltak tüzérségi erőnkkel és az ember közellétének veszedelmével. Most immár senki sem merészkedhetett egyik henger közelébe sem, csak élete árán.

Az óriások a délután első felét valószinűleg azzal töltötték el, hogy ide-oda járva, áthordtak mindent az addlestoni golfpályán fekvő második és a Pyrfordban heverő harmadik hengerből a horselli réten levő legelső üregükbe. Az üreg mellett a fekete réten a szanaszét heverő romhalmazok fölött az egyik őrt állt, míg a többiek elhagyták óriási hadigépeiket s leszálltak az üregbe. Keményen dolgoztak késő éjszakáig s a táborukból felszálló toronymagasságú, sűrű, zöld füstoszlop ellátszott a merrowi dombokig, sőt amint beszélik, Bansteadig és Epsomig is.

S mialatt mögöttem a Marsbeliek ekkép készülődtek a legközelebbi támadásra, szemben velem pedig az emberiség gyülekezett a csatára, én végtelen kínok és fáradalmak között törtem magamnak utat az égő Weybridge tüzén és füstjén keresztül London felé.

Elhagyott, kis csónakot láttam jómessze lefelé haladni a folyamon. Ledobva csaknem minden össze-vissza forrázott ruhámat, a csónak után siettem, el is értem és ezen menekültem a pusztulásból. A csónakban nem voltak evezők, úgyhogy amennyire összeégett kezeimtől tellett, kézzel hajtottam a csónakot a vízfolyás irányában Halliford és Walton felé. Szörnyű lassan haladtam, minduntalan vissza-visszatekintgetve. A folyóra bíztam magamat, mert úgy gondoltam, hogy a víz legtöbb eshetőséget nyújt a menekülésre, ha az óriások vissza találnak térni.

A forró víz onnan, ahol a Marsbeli felfordult, velem együtt lefelé hömpölygött a folyón, úgyhogy vagy egy mérföldnyi úton nem igen láttam egyik partot sem. Egy ízben azonban mégis észrevettem egy sor fekete alakot, amely Weybridge felől jött sietve keresztül a mezőkön. Halliford egész elhagyottnak látszott s több ház, amely a folyó felé nézett, kigyulladt. Furcsa látvány volt ez a teljesen nyugodt, teljesen elhagyott hely a forró kék égbolt alatt, amint füstfelhők és apró lángnyelvek szálltak belőle fölfelé a délutáni hőségben. Sohse láttam még égő házakat a megfelelő nézőtömeg kísérete nélkül. Egy kissé távolabb a töltés száraz nádja füstölgött és izzott s egy tűzvonal befelé húzódott lassan a partról egy réten keresztül.

Jóideig átengedtem magam a víz sodrának, oly nyomorult, oly kimerült voltam az átélt heves izgalmak után. Iszonyú forróság volt. Majd erőt vett rajtam újra a félelem és újból evezni kezdtem kezeimmel. A nap perzselte csupasz hátamat. Végre, amint a fordulónál megláttam a waltoni hidat, lázam és gyöngeségem felülkerekedett félelmemen. Kiszálltam a middlesexi partra s halálosbetegen lefeküdtem a magas fű közé.

Négy-öt óra lehetett körülbelül. Nemsokára fölkeltem, mintegy ötszáz lépéssel beljebb haladtam a partról anélkül, hogy csak egy lélekkel is találkoztam volna s újra lehevertem egy sövény árnyékában. Úgy emlékszem, hogy járás közben folyton önmagammal beszélgettem. Szörnyű szomjas is voltam és szinte sajnáltam, hogy több vizet nem ittam. Furcsa dolog, hogy feleségemre haragudtam; nem tudom miért, de iszonyúan gyötört az a tehetetlen vágy, hogy Leatherheadba érjek.

Nem emlékszem világosan a tiszteletes megjelenésére. Valószínűleg elszunnyadtam. Egyszerre csak kormos ingujjban ülő alakot vettem észre, amint símára borotvált arccal fölfelé bámult a felhős égre, amelyen gyönge lobogó visszfény táncolt. Az égbolt bárányfelhős volt, tele a nyárközépi alkonyat fényében égő felhőfoszlányokkal.

Felültem, s a zajra, amelyet mozdulatom okozott, hirtelen reám tekintett.

– Van egy kis vize? – kérdeztem tőle, minden bevezetés nélkül.

Fejét rázta.

– Egy óra óta vizet kér, – szólott.

Egy pillanatig némán ültünk, egymást vizsgálgatva. Elég furcsa figurának találhatott. Nem volt rajtam egyéb, mint átázott nadrágom és harisnyám. Össze-vissza voltam perzselve s arcom és vállam fekete volt a füsttől. A tiszteletes arca csupa gyöngédség volt. Álla lelógott, göndör hajának csaknem lenszinű fürtei homlokára hullottak. Nagy, halványkék szemei kifejezéstelenül bámultak a levegőbe. Szaggatottan beszélt, a távolba meresztve tekintetét.

– Mit jelent ez? – kérdezte. – Mit jelentenek ezek a dolgok?

Rábámultam és nem feleltem.

Kinyujtotta vékony, fehér kezét és csaknem siránkozva folytatta:

– Miért történt mindez? Micsoda bűnt követtünk el? A reggeli istentisztelet után az országúton sétáltam, hogy rendbe szedjem gondolataimat a délutánra és egyszerre – tűzvész, földrengés, halál mindenfelé! Mintha Sodoma és Gomorrha lett volna! Minden munkánk oda van… Mik ezek a Marsbeliek?

– Mik vagyunk mi? – kérdeztem, torkomat reszelve.

Kezét térdére tette s megfordult, hogy újra reám nézzen. Körülbelül félpercig bámult reám hallgatagon.

– Az országúton sétáltam, hogy rendbeszedjem gondolataimat, – szólt újra. – S egyszerre csak tűz, földrengés, halál mindenfelé!

Visszasülyedt a hallgatásba. Álla most majdnem térdére lógott.

Nemsokára újra kezdte a siránkozást, kezeit rázogatva.

– Minden munkánk – a vasárnapi iskolák! Mit vétkeztünk – mit követett el Weybridge? Minden oda – minden elpusztult. A templom! Csak három éve, hogy újra felépítettük. Odavan! Elsöpörték a föld szinéről! Miért?

Újra szünet következett. Majd megint kifakadt, mint valami tébolyodott.

– Az égő templom füstje fölfelé száll szakadatlanul! – kiáltott.

Szeme lángolt és sovány újjával Weybridge felé mutatott.

Ekkor kezdtem már tisztába jönni vele. Az a szörnyű tragédia, amelyet keresztül élt, – láttam, hogy Weybridgeből menekült, – az őrülés szélére sodorta.

– Messzire vagyunk Sunburytől? – kérdeztem közönyös hangon.

– Mitévők legyünk? – kérdezte. – Ott vannak ezek a teremtmények mindenütt? Ezentúl övék lesz a föld?

– Messzire vagyunk Sunburytől?

– Ma reggel még reggeli istentiszteletet tartottam…

– A dolgok megváltoztak, – mondtam nyugodtan. – Ne veszítse el a fejét! Van még remény!

– Remény!

– Igen, remény bőségesen – e pusztítás ellenére is!

Kezdtem kifejteni neki véleményemet helyzetünkről. Eleinte rám figyelt, de mikor tovább beszéltem, szeméből újra kilobbant az érdeklődés fénye, tekintete megmerevedett és elfordult tőlem.

– Ez bizonyosan a vég kezdete! – szólt, félbeszakítva szavaimat. – A végé! Az Úr rettenetes nagy napja ez! Mikor az emberek a hegyekhez és a sziklákhoz könyörögnek, hogy szakadjanak rájuk és rejtsék el őket – rejtsék el őket annak ábrázata elől, aki a trónuson ül!

Kezdtem tisztába jönni a helyzettel. Abbahagytam rábeszélésemet, talpra ugrottam s melléje állva, vállára tettem a kezemet.

– Legyen férfi, – szóltam. – Szedje össze magát. Mi jó van a vallásban, ha a szerencsétlenség idején erőtlen? Gondoljon arra, mennyi földrengés és vízözön, háború és tűzhányás sujtotta már az embereket. Azt hitte, hogy Weybridgezsel kivételt tesz az Úristen?… Az Úr nem biztosítási ügynök, szerencsétlen!

Egy ideig üres hallgatásba merült.

– De hogy menekülhetünk? – kérdezte hirtelen. – Megsebezhetetlenek, könyörületet nem ismerők…

– Nem áll sem az egyik, sem a másik, – feleltem rá. – És mennél hatalmasabbak, annál józanabbul és óvatosabban kell minekünk eljárnunk. Az egyiküket megölték amott, még három órája sincs.

– Megölték! – szólt, körülbámészkodva. – Hogy lehet megölni az Isten szolgáit?

– Láttam, hogy megölték, – folytattam. – Mi véletlenül belekerültünk a nagyobbik veszedelembe. Ez az egész!

– Mi az a csillámlás ott az égen? – kérdezte hirtelen.

Megmondtam neki, hogy a heliográf jelzése – hogy emberi segítség és erőfeszítés jele az égen.

– Benne vagyunk a bajban, – mondtam, – akármilyen nyugodtnak látszik is a vidék. Az a csillámlás a magasban a közeledő vihart jelzi. Amott a Marsbeliek vannak és London felé, ahol azok a dombok emelkednek Richmond és Kingston körül és a fák fedezéket nyujtanak, sáncokat hánynak és ágyúkat állítanak föl. A Marsbeliek nemsokára megint erre fognak jönni…

Még beszéltem, mikor a tiszteletes talpra ugrott és intett, hogy hallgassak el.

– Csend! – kiáltott.

Az alacsony dombok mögül, keresztül a vizen, távoli ágyúk tompa dörgése és valami messziről jövő különös kiáltás hallatszott. Majd minden elcsöndesült. Egy cserebogár dongott keresztül a sövényen és mellettünk röppent el. Nyugatra magasan feltűnt a sápadt félhold Weybridge és Shepperton füstje és az alkonyat forró, tiszta ragyogása fölött.

– Jobb, ha tovább megyünk észak felé ezen az úton, – szóltam.

XIV. Londonban.

Öcsém Londonban volt, mikor a Marsbeliek lezuhantak Wokingban. Orvosnövendék volt. Ép vizsgára készült és szombat reggelig nem hallott semmit a Marsbeliek megérkezéséről. A szombat reggeli lapokban, a Marsbolygóról és a bolygókon levő életről szóló hosszú cikkek után, rövid, homályos távirat jelent meg, amely rövidsége folytán csak még megdöbbentőbb volt.

A Marsbeliek, akiket egy közeledő csoport fölzavart, gyorstüzelő ágyúval megöltek egy csomó embert, így hangzott a történet.

A távirat e szavakkal végződött:

«A Marsbeliek, akik, úgy látszik, rettenetes lények, nem mozdultak ki az üregből, amelybe belezuhantak s valószínű, hogy nem is képesek kimozdulni. Lehet, hogy ennek oka a föld gravitációs energiájának relatív erejében rejlik.»

A vezércikkírók nagyon bátorítóan terjeszkedtek ki a szöveg végső soraira.

Természetes, hogy az előkészítő élettani osztályban, ahová öcsém aznap elment, valamennyi tanuló érdeklődése fel volt csigázva; de az uccákon nyoma sem volt szokatlanabb izgatottságnak. A délutáni lapok tele voltak üres hírekkel, vastag címbetűk alatt, de nyolc óráig nem igen tudtak mást mondani, mint hogy a mezőség körül katonaság foglalt állást s Woking és Weybridge között lángokban áll a fenyőerdő. Ekkor a St. James’s Gazette külön kiadásban tudatta azt a puszta tényt, hogy a távirati összeköttetés megszakadt. Mindenki azt gondolta, hogy az égő fenyőfák lezuhanása szakította meg a vonalat. Ez éjjel semmivel sem tudtak többet a küzdelemről. Ez volt az az éjszaka, mikor Leatherheadbe s onnan vissza hajtottam kocsin.

Az öcsém nem aggódott miattunk, mert az újságok leírásából tudta, hogy a henger jó két mérföldnyire volt a házamtól. Az volt a szándéka, hogy este leruccan hozzám, mint mondta, azért, hogy lássa a Marsbelieket, mielőtt megölik őket. Táviratot küldött, amelyet sohasem kaptam meg, négy óra tájban, azután este hangversenyt hallgatott.

Szombat éjjel Londonban is vihar volt s az öcsém eljutott kocsin Waterlooba. A perronon, ahonnan az éjféli vonat szokott indulni, megtudta, némi várakozás után, hogy valami baleset következtében a vonatok aznap éjjel nem juthatnak el Wokingba. A baleset mivoltáról semmit sem tudhatott meg; a vasúti hatóságok sem tudtak még akkor semmit határozottan. Az állomáson igen kis izgalmat keltett, mikor a vasúti hivatalnokok, akik nem is képzelték, hogy Byfleet és Woking között más történt egyszerű forgalmi zavarnál, a színházi vonatokat, amelyek rendszerint Wokingon haladtak keresztül, Virginia Water vagy Guildford felé indították. Sürögve-forogva intézkedtek, hogy megváltoztassák a southamptoni és portsmouthi kiránduló vonatok útirányát is. Egy éjjeli lap riportere, aki a forgalmi főnöknek nézte az öcsémet – hasonlított is hozzá egy kicsit – orozva megrohanta őt és interjút próbált csinálni vele. A vasúti hivatalnokokon kívül csak kevesen hozták összefüggésbe a forgalmi zavart a Marsbeliekkel.

Egy másik tudósításban ezekről az eseményekről azt olvastam, hogy vasárnap reggel «egész Londont felvillanyozták a wokingi hírek». De ez nem volt egyéb frázisnál. Londonban a legtöbb ember nem hallott a Marsbeliekről a hétfő reggeli pánik előtt. És aki hallott, annak is időre volt szüksége, hogy a vasárnapi lapok sebtében szövegezett táviratainak a jelentőségét felfogja. Londonban a legtöbb ember nem is szokott vasárnapi lapokat olvasni. De ettől eltekintve, a londoni emberekben oly erős gyökeret vert a személyes biztonság érzete s annyira megszokták a lapok riasztó híreit, hogy minden nyugtalanság nélkül olvashatták a következőket:

«Tegnap este hét óra tájban a Marsbeliek kibujtak a hengerből és ércpajzsok védelme alatt teljesen rombadöntötték a wokingi állomást a környező házakkal együtt s a Cardigan-ezrednek egy egész századát lemészárolták. A közelebbi részletek hiányoznak. A Maxim-ágyúk teljesen használhatatlanoknak bizonyultak fegyverzetükkel szemben. A tábori ágyúkat ártalmatlanokká tették. A huszárok vágtatva menekültek Chertseybe. Úgy látszik, hogy a Marsbeliek lassan Chertsey vagy Windsor felé vonulnak. West-Surreyben nagy félelem uralkodik és földsáncokat hánynak, hogy megakadályozzák előrenyomulásukat London felé.»

Így írt az esetről a Sunday Sun; a Referee-nek egy ügyes és fölöttébb szellemes cikke pedig a Marsbelieket a faluban hirtelen elszabadult állatsereglethez hasonlította.

Londonban senkisem tudott semmi bizonyosat a felfegyverzett Marsbeliek mivoltáról, és általános volt még mindig az a rögeszme, hogy ezek a szörnyetegek nehézkesen «csúsznak», «kínosan másznak» – így jellemezte őket csaknem valamennyi korábbi tudósítás. Egyik táviratot sem küldhette olyan tudósító, aki szemtanuja volt a Marsbeliek előnyomulásának. A vasárnapi lapok külön kiadásokat adtak újabb hírekkel, egyik-másik újabb hírek nélkül is. De voltakép nem is igen volt mit közölni az olvasókkal, amíg késő délután a hatóságok át nem adták a sajtóügynökségeknek saját híreiket. Megállapították, hogy Walton és Weybridge, valamint az egész ottani vidék lakossága London felé özönlik az országutakon. Ennyi volt az egész.

Öcsém reggel a lelencház melletti templomba ment, semmit sem tudva még arról, mi történt előtte való éjszaka. A templomban, ahol célzásokat hallott a támadásról, külön imát mondtak a békéért. Kijövet vett egy Referee-t. Az újság hírei felizgatták s kiment újra a waterlooi állomásra, hogy megtudja, megindult-e már újra a rendes forgalom. Az omnibuszokat, kocsikat, kerékpárosokat és a sok ünneplőruhás járókelőt látszólag alig érintette a furcsa szenzáció, amelyet a rikkancsok terjesztettek. Legfölebb a környék lakosai miatt aggódtak. Öcsém csak az állomáson tudta meg, hogy a windsori és a chertseyi összeköttetés is megszakadt. A portások azt mondták, hogy korán reggel Byfleetből és Chertseyből több fontos távirat érkezett az állomásról, de a táviratozás hirtelen megszünt. Öcsém roppant kevés pontos részletet tudhatott meg tőlük. «Harc folyik Weybridge körül», – ez volt minden, amit mondhattak.

A vasúti szolgálat most már roppant rendetlen volt. Az állomás körül egész sereg ember álldogált, akik a délnyugati vasúti hálózatba tartozó helyekről ismerősöket vártak.

Egy őszfejű öreg úr keservesen szidta öcsémnek a Délnyugati Társaságot. «Pellengérre kell állítani!» – ismételgette.

Egy-két vonat érkezett Richmondból, Putneyból és Kingstonból egy napi evező turára kirándult utasokkal, akik a zsilipeket zárva találták és pánikot éreztek a levegőben. Egy fehércsíkos, kék flanellzubbonyos férfi megszólította az öcsémet és furcsa híreket ujságolt neki.

– Tömegesen tódulnak az emberek Kingstonba, kocsikon, szekereken, értékes holmival tömött ládákat hozva magukkal, – mondotta. – Moleseyból, Weybridgeből és Waltonból jönnek és azt mondják, hogy ágyúzást hallottak Chertseyben, heves tüzelést, és hogy lovaskatonák szólították fel őket a gyors távozásra, mert jönnek a Marsbeliek.

– Mi is hallottunk ágyúzást a hamptoncourti állomáson, de azt hittük, hogy az ég dörög. Mi az ördögöt jelent mindez? Hiszen a Marsbeliek nem tudnak kimászni az üregükből. Úgyebár?

Az öcsém erre nem tudott mit felelni neki.

Később észrevette, hogy az ijedelem határozatlan érzése átterjedt a földalatti vasút utasaira is és hogy a vasárnapi kirándulók rendkívül korán szállingóznak vissza a délnyugati mellékvonalakról – Barnesból, Wimbledonból, Richmond Parkból, Kewból; de egy teremtett lélek sem tudott egyebet mondani kósza híreknél. Akinek csak kapcsolata volt a pályaudvarral, mind rosszkedvűnek látszott.

Öt óra tájban szörnyű izgatottság szállta meg az állomáson nyüzsgő tömeget, mikor megtudta, hogy megnyitották azt a közlekedési vonalat, amely a délkeleti és a délnyugati állomások között csaknem állandóan el volt zárva. A tömeg izgatottsága csak fokozódott, mikor látta, hogy hatalmas ágyúkkal megrakott vagónok és katonákkal zsúfolt kocsik vonulnak tova. Az ágyúkat Woolwichból és Chathamból küldték Kingston fedezetére. Megkezdődött a tréfálkozás is:

– Felfaljuk őket!

– Megszelidítjük a fenevadakat! – és így tovább.

Nemsokára rendőrök érkeztek az állomásra, hogy eltávolítsák a tömeget a perronokról s öcsém újra az uccára ment.

A harangok vecsernyére kongtak-bongtak s egy csoport leány az Üdv hadseregéből vonult végig énekelve a Waterloo úton. A hídról egy csapat ácsorgó nézett figyelmesen valami furcsa barna tajtékos tömeget, amely foltokban sodródott lefelé a folyamban. A nap éppen lehanyatlóban volt s a Tower és a parlament két háza a legbékésebb égbolt felé tornyosodott, amely csupa arany volt hosszú, bíborvörös haránt felhősávokkal. Beszéltek egy úszó holttestről is. Az egyik ember, amint mondta, tartalékos, azt mondta az öcsémnek, hogy látta nyugat felé a heliográf villogását.

A Wellington-uccában egy csomó markos fickóval találkozott az öcsém, akik a Fleet-utcából rohantak ki, kezükben még nedves hirlapokkal s kiabáló plakátokkal.

– Rémes katasztrófa! – kiabálták egymásnak, végig a Wellington-uccán. – Ütközet Weybridge mellett! Részletes leírás! A Marsbelieket visszaűzték! London nagy veszedelemben!

Öcsém vett egy lapot három pennyért.

Ekkor, de csakis ekkor, kezdett valami képet nyerni e szörnyetegek óriási hatalmáról és rettenetességéről. Megtudta, hogy nem apró, esetlen teremtmények, hanem hogy hatalmas géptesteket irányító értelmes lények, gyorsan mozognak s oly erővel képesek lecsapni, hogy a legnagyobb ágyúk ellenállása is semmivé törpül velük szemben.

Úgy írták le őket, mint «roppant pókszerű gépeket, amelyek csaknem száz láb magasak, az expreszvonat sebességével haladnak és forró hősugarat tudnak kilőni». Leplezett ütegeket, főleg tábori ágyúkat, állítottak fel a horselli rét körül, legtöbbet a wokingi kerület és London között. Öt gépezetet láttak haladni a Themze felé és egyet, a véletlen szeszélye folytán, elpusztítottak. A lövedékek a többi esetben célt tévesztettek s a hősugarak egy szempillantás alatt megsemmisítették az ütegeket. A katonaság súlyos veszteségeiről is említést tett a távirat, amelynek hangja azonban egyébként optimista volt.

A Marsbelieket visszakergették; a Marsbeliek nem sebezhetetlenek. Visszavonultak abba a háromszögbe, melyet a Woking körül vont körben hengereik alkotnak. Heliográfos jelzőőrszemek cirkálnak körülöttük minden oldalról. Ágyúkat szállítanak nagy gyorsasággal Windsorból, Portsmouthból, Aldershotból, Woolwichból, sőt még északról is; egyebek közt kilencvenöt tonnás, hosszú sodronyágyúkat Woolwichból. Összesen 116 darab van már fölállítva, vagy közeledik gyorsan, főleg London védelmére. Sohasem összpontosítottak még Angliában ily gyorsasággal ekkora katonai erőt.

Azt remélték, hogy minden újabb hengert egyszerűen el lehet pusztítani a magasban szétrobbanó lövedékekkel, amelyeket gyorsan gyártottak és szétosztottak. Kétségtelen, folytatta a közlemény, hogy a helyzet rendkivüli és nagyon komoly, de a közönségnek nincs oka a rémüldözésre. Tagadhatatlan, hogy a Marsbeliek szörnyű félelemgerjesztők; de végre is legföljebb huszan lehetnek, szemben az emberek millióival.

Az illetékes tényezők a hengerek nagyságából arra a következtetésre jutottak, hogy egy-egy hengerben legfölebb öt, összesen tehát tizenöt Marsbeli lehet. És egyet – esetleg már többet is – el is intéztek már. A közönség óvakodjék a veszély közelébe jutni. Részletes intézkedések történtek a fenyegetett délnyugati külvárosok lakosságának védelmére. Ez a kiáltványféle azzal végződött, hogy ismételten hangsúlyozta London biztonságát s azt a körülményt, hogy az illetékes tényezők bíznak abban, hogy a nehézségeket legyőzik.

Mindez rikító nagybetűkkel volt nyomtatva, oly frissiben, hogy a papiros még nedves volt s látszott, hogy egy szó magyarázat hozzáfűzésére sem volt idő. Különös volt, mondta az öcsém, hogy a lap egyéb közleményeit milyen kiméletlenül megnyirbálták, csakhogy helyet szorítsanak a kiáltványnak.

Végig a Wellington-uccán izgatottan olvasták az emberek a rózsaszínű lapokat; a Strandot az előfutárok nyomában egyszerre egész csapat rikkancs lármája verte fel. Az emberek tolakodva ugráltak le az omnibuszokról egy-egy újságért. Bizonyos, hogy ezek a hírek felrázták az embereket eddigi apátiájukból. A Strandon egy térképkereskedés redőit lebocsátották, mesélte az öcsém, s a kirakat tábláján keresztül látszott, amint egy ünneplő ruhás férfi citromsárga keztyűs kezével gyorsan Surrey térképeit erősítette rá az üvegre.

Öcsém, amint kezében az újsággal végigment a Strandon a Trafalgar-térre, látott néhány menekülőt West-Surreyből. Egy férfi volt feleségével, két gyerekkel s néhány bútordarabbal zöldséges kocsin. A Westminster-híd felől hajtott s nyomában szénásszekér döcögött, amelyen öt-hat jobbmódú ember ült ládák és batyuk között. Valamennyinek arcán zavar és ijedtség tükröződött és egész megjelenésük feltűnő ellentétben állt az omnibuszokban ülők vasárnapi külsejével. Divatos ruhákba öltözött emberek kandikáltak rájuk hintóikból. A menekülők megálltak a téren, mintha nem tudnák, merre menjenek s végül kelet felé fordultak a Strand mentén. Nyomukban nemsokára egy munkásruhás férfi jött régi divatú triciklin, kis előkerékkel. Az arca piszkos és sápadt volt.

Öcsém Victoria felé folytatta útját és egy csomó ilyen emberrel találkozott. Azt gondolta, hogy talán meglát köztük engem is. Szokatlanul sok rendőr őrködött a forgalomra. Néhány menekülő új híreket kiáltott át az omnibuszokban ülőkhöz. Egyik azt mondta, hogy látta a Marsbelieket.

– Lábakra állított gőzkazánok, ha mondom, s úgy lépkednek, mint az emberek!

A legtöbb közülök izgatott volt az átélt különös dolgok miatt.

Victorián túl minden kocsma tele volt ilyen jövevényekkel. Az uccasarkokon az emberek csoportokba verődve újságokat olvastak, izgatottan beszélgettek, vagy ezekre a szokatlan vasárnapi látogatókra bámészkodtak. Mindig többen és többen érkeztek, amint esteledett, míg végre az országút, mint öcsém mesélte, az epsomi országúthoz hasonlított a Derby napján. Öcsém többeket megszólított a menekülők közül; a legtöbbjétől ki nem elégítő feleleteket kapott.

Egyikük sem tudott újságot mondani Wokingról, egy férfin kívül, aki azt állította, hogy Woking teljesen elpusztult mult éjszaka.

– Byfleetből jövök, – mondta; – egy kerékpáros ember érkezett oda korán reggel s kapuról-kapura rohanva, figyelmeztetett bennünket, hogy távozzunk. Majd katonák jöttek. Kimentünk az uccára és füstfelhőket láttunk délfelé – semmi mást, csak füstöt és egy lélek se jött azon az úton. Azután hallottuk az ágyúzást Chertsey mellett és emberek érkeztek Weybridgeből. Én is bezártam hát a házamat és eljöttem hazulról.

Ezidőtájt nagyon zúgolódtak az uccákon az emberek a hatóságok ellen, hogy nem képesek végezni a támadókkal s tűrik ezt a nagy felfordulást.

Nyolc óra tájban nagy tüzelés hallatszott tisztán London egész déli részében. Az öcsém nem hallotta a főútvonalak forgalma miatt, de mikor a csendes mellékuccákba fordult be a folyam felé, ő is tisztán hallotta a lövöldözést.

A Westminstertől visszasétált lakásába a Regent’s Park közelében. Most immár nagyon aggódott miattam és izgatta őt a nyilvánvalóan igen nagy veszedelem. Ő is a katonai részleteken tépelődött, úgy, mint én szombaton. Elképzelte a némán várakozó ágyúkat, a hirtelen pusztasággá lett vidéket. Megpróbálta elképzelni a százláb magas, «lábakra állított gőzkazánok»-at.

Egy-két szekérnyi menekülő az Oxford-uccán vonult végig és több más a Marylebone-úton; de a hírek oly lassan terjedtek, hogy a Regent-ucca és a Portland-út tele volt a rendes vasárnapesti sétálókkal, noha most csoportokban beszélgettek, s a Regent’s Park szélén sohasem tanyázott több szerelmes pár az elszórt gázlámpák alatt. Az éjszaka meleg és csendes volt és egy kicsit nyomasztó. Az ágyúzás újra meg újra megkezdődött s éjfél után délen mintha villámok fényébe borult volna az égbolt.

Öcsém újra meg újra elolvasta az újságot s attól tartott, hogy engem nagy szerencsétlenség ért. Hazament, de vacsora után újra kiment kószálni. Mikor visszatért, vizsgajegyzeteivel próbálta figyelmét másfelé terelni; de hasztalanul. Éjfél után lefeküdt s hétfőn a kora reggeli órákban ajtócsapkodás, az uccáról behangzó futkosás, távoli dobolás és harangzúgás riasztotta fel valami zavaros álomból. A mennyezeten vörös visszfény lobogása táncolt. Egy pillanatig nem tudta, nappal van-e, vagy a világ bolondult-e meg. Majd kiugrott az ágyból s az ablakhoz rohant.

Magasan lakott s mikor kidugta fejét az ablakon, végig az uccán mindenfelé nyitogatták az ablakokat, amelyeken az éjjeli rendetlenség minden fajtájában bővelkedő fejek jelentek meg.

– Mi az? Mi történik? – hangzott a kérdezősködés.

– Jönnek! – kiáltott egy rendőr, zörögve a kapun. – A Marsbeliek jönnek! – s rohant a legközelebbi kapuhoz.

A dobolás és trombitálás az Albany-uccai kaszárnyából hangzott. Ami templom csak volt a közelben, mind iszonyú vészharangozással iparkodott kiverni az álmot a szemekből. Folytonos ajtónyitogatás hallatszott s a szemben fekvő házakon egyik ablak a másik után ragyogott ki hirtelen sárga megvilágításban a sötétségből.

Az uccán zárt kocsi közeledett. Dübörgése, amint a sarkon befordult, erősödni kezdett, az ablak alatt csattogássá fokozódott s távozóban lassacskán elhalt. Mingyárt rá egypár könnyű kocsi száguldott, előhirnökei egy hosszú sor menekülő járműnek. Legtöbbje a chalk-farmi állomáshoz hajtatott, ahonnan az északnyugati különvonatok indultak.

Öcsém hosszú ideig merően kibámult az ablakon, elképedten figyelve a kapuról-kapura bezörgető rendőrt és megfoghatatlan üzenetét latolgatva. Egyszerre csak kinyílt háta mögött az ajtó s belépett rajta a lépcsőfordulón túl lakó szomszédja, ingben, nadrágban és papucsban. A nadrágtartója a derekán lógott s a haja kócos volt a párnától.

– Mi az ördög az? – kérdezte. – Tűz van? Micsoda zenebona!

Mind a ketten kidugták fejüket az ablakon s erőlködtek, hogy meghallják, mit kiált a rendőr. Emberek bukkantak elő a mellékuccákból s a sarkokon csoportokba verődve megálltak beszélgetni.

– Mi az ördög lehet ez? – szólt az öcsém szomszédja.

Az öcsém határozatlanul felelt neki valamit és nyomban elkezdett öltözködni. Minden ruhadarabbal az ablakhoz ugrott, hogy el ne mulasszon semmit az uccákon növekvő izgalom részleteiből. Egyszerre szokatlanul korán újságárulók kezdtek kiabálni az uccákon:

– Londont megfulladás fenyegeti! Kingston és Richmond elveszett! Szörnyű mészárlás a Themze-völgyben.

És öcsém körül mindenütt – lent a szobákban, a házakban mind a két oldalon és lent az úton és hátul a Park terraszain és a száz többi uccában Marylebone-nak ezen a részén és a Westbourne Park kerületben és St. Pancrasban, és nyugaton és északon Kilburnben és St. John’s Woodban és Hampsteadben, és keleten Shoreditchben és Highburyben és Haggerstonban és Hoxtonban, egyszóval London egész rengetegében Ealingtől East Hamig – az emberek a szemüket dörzsölték, kinyitották az ablakokat, hogy kibámuljanak, és céltalanul kérdezősködtek, és gyorsan öltözködtek, mikor a közelgő tűzvihar első lehellete végigfújt az uccákon. Megvirradt a nagy pánik napja. London, amely kábultan és tétlenül feküdt le aludni vasárnap éjjel, hétfőn korán reggel a veszedelem eleven érzésére ébredt.

Öcsém, mivel az ablakból lehetetlenség volt megtudnia, mi történt, lement az uccára, éppen mikor az égboltozat hajnali rózsaszínben kezdett ragyogni a házak között. A gyalog- és kocsiutakon menekülő emberek száma percről-percre növekedett.

– Fekete füst! – hallotta kiabálni az embereket. – Fekete füst!

Természetes, hogy az általános félelem érzete mindenkire átragadt. Mialatt öcsém tétovázva állt a kapuban, egy újságárús közeledett feléje. Sietett lapot venni. A rikkancs tovább futott, futás közben adogatva el lapjait, példányonként egy shillingért. Furcsa keveréke volt ez a jelenet a nyerészkedésnek és a rémületnek.

Az újságból öcsém a katonai főparancsnok következő vészes sürgönyét olvasta:

«A Marsbeliek rengeteg mennyiségű fekete mérges gőzfelleget képesek rakétaszerűen lövöldözni. Ütegeinket megolvasztották, Richmondot, Kingstont és Wimbledont elpusztították és lassan London felé nyomulnak, elpusztítva mindent, ami útjukba kerül. Lehetetlen őket megállítani. A fekete füsttől nem véd meg más, csak a gyors menekülés.»

Ennyi volt az egész; de ennyi is nagyon elég volt. A nagy város hat milliónyi lakossága nyüzsgött, forrongott, szaladgált; nemsokára tömegekben özönlött észak felé.

– Fekete füst! – kiabáltak mindenfelé. – Tűz!

A szomszédos templom harangjait félreverték. A házakban sápadt sárga fény lobbant ki itt is, ott is, és nem egy kocsinak lent az uccán még mindig világított a lámpása. És fönt a magasban a virradat egyre ragyogóbb lett a derült, nyugodt égboltozaton.

Öcsém léptek dobogását hallotta a szobákban s fel és le a lépcsőn a háta mögött. A kapuban megjelent a háziasszonya, pongyolában és sállal; az ura kiabálva nyomon követte.

Öcsém, amint kezdett tisztába jönni a történtek jelentőségével, felsietett szobájába, ami készpénze volt – tiz font lehetett össze-vissza – zsebébe tette s kisietett megint az uccára.

XV. Mi történt Surreyben?

Mialatt a tiszteletes a sövény mellett ülve, zavarosan beszélgetett velem a réten, Halliford közelében, s mialatt öcsém a Westminster-híd mellett a menekülő tömeget nézegette, a Marsbeliek folytatni kezdték a támadást. Amennyire a későbbi ellentmondó tudósításokból megállapítható, nagyobb részük előkészületekkel foglalkozva a horselli üregben maradt este kilenc óráig, szorgalmasan dolgozva valamin, amint a rengeteg mennyiségű zöld füst mutatta.

De hárman nyolc óra tájban bizonyosan előbujtak s lassan és óvatosan nyomulva előre, Byfleeten és Pyrfordon keresztül Ripley és Weybridge felé haladtak, napnyugta felé szembe jutva a várakozó ütegekkel. Nem egy csomóban vonultak, hanem egymás után, körülbelül másfél mérföldnyire egymástól. Érintkezésüket különös szirénaszerű erős hangok közvetítették, amelyeknek skálaszerű változatai voltak.

Ezt az üvöltést s a Ripley és St. George’s Hill körül felállított ágyúk dörgését hallottuk Felső-Hallifordban. Ripleyben a tapasztalatlan tüzérönkéntesek, akiket nem lett volna szabad ilyen helyre állítani, vad, elhamarkodott, hatástalan sortüzet adva, ki lovon, ki gyalog futásnak eredtek keresztül az elhagyott falun, úgyhogy az első Marsbeli nyugodtan átsétált ágyúikon, hősugarát nem is használva, óvatosan közéjük lépett s elhaladva előttük, váratlanul a Painshill Parkban felállított ágyúkhoz érkezett, amelyeket elpusztított.

A St. George’s Hill emberei azonban vagy ügyesebbek voltak, vagy jobb parancsnokuk volt. Mivel a fenyőfák eltakarták őket, észrevették, hogy a hozzájuk legközelebb levő Marsbeli egészen váratlanul bukkant reájuk. Oly óvatosan készítették elő ágyúikat a lövésre, mintha valami díszkivonuláson lettek volna s mintegy ezer yardnyi távolságból tüzeltek.

A gránátok mind a Marsbeli körül vágódtak le s látták, hogy a lövés után még néhány lépést tesz előre és támolyogva lebukik. Ujjongva felkiáltottak s az ágyúkat, amily gyorsan csak lehetett, újra megtöltötték. A felbukott Marsbeli elnyujtott üvöltést hallatott, mire egy második csillogó óriás tűnt fel délről a fák fölött, felelve neki. Úgy látszik, hogy egyik gránát összezúzta valamelyik lábát a három közül. A második sortűz a Marsbelitől jómessze csapott a földbe s két társa hirtelen rávetítette hősugarát az ütegre. A munició felrobbant, a fenyőfák az ágyúk körül mind lángra lobbantak s a tüzérek közül alig egy-kettő menekült meg, akik már előre a dombtető felé kezdtek rohanni.

Ezután, úgy látszik, a három Marsbeli tanácsot tartva, megállt. A portyázó őrszemek, akik messziről nézték őket, azt jelentették, hogy félóráig nem mozdultak helyükből. A felbukott Marsbeli lassan kimászott csuklyájából. Tömzsi, barna alaknak látszott messziről, amint szétroncsolt lábát javítgatta. Kilenc óra tájban készen lett munkájával, mert csuklyája újra feltűnt a fák fölött.

Kilenc óra után néhány perccel aznap este a három őrszemhez négy újabb Marsbeli csatlakozott. Vastag, fekete cső volt mindegyiknél. A három elsőnek is hoztak ilyen csövet. Átadták nekik s azután egyenlő távolságban helyezkedtek el egymástól, félkörben St. George’s Hill, Weybridge és Send között, Ripleytől délnyugatra.

Vagy egy tucat rakéta röppent fel a dombokról előttük, mihelyt megindultak, figyelmeztetve a Ditton és Esher körül várakozó ütegeket. Ugyanekkor négy hadigépük, szintén csövekkel felszerelve, átkelt a folyamon és kettőt közülük, feketén kiválva a nyugati égbolt derengéséből, megpillantottam én meg a tiszteletes, amint fáradtan és kínlódva siettünk a Hallifordból északra kiinduló országúton. Úgy látszott, mintha felhőn jártak volna, mert tejszínű köd borította a mezőket, felérve egyharmad magasságukig.

A tiszteletes láttukra halkan felkiáltott és futásnak eredt; de én tudtam, hogy a Marsbeliek elől nem jó futni, oldalt ugrottam hát s harmatos csalán- és tüskebokrok közt lemásztam az országutat szegélyező széles árokba. A tiszteletes hátranézett, látta, hogy mit csinálok és megfordult, hogy csatlakozzék hozzám.

A két Marsbeli megállt. A közelebbi Sunbury felé nézve, a távolabbi, amely elmosódó szürkeségnek látszott az esthajnali csillag fénye mellett, Staines felé fordult.

A Marsbeliek időnként fel-felordítottak; de az ordítást nemsokára abbahagyták. Teljes némaságban foglaltak állást rengeteg sarló-alakban a hengereik körül. A sarló két szarva tizenkét mérföldnyire lehetett egymástól. A lőpor feltalálása óta sohasem kezdődött harc ilyen csendesen. Ha valaki Ripley tájékán szemlélte volna a Marsbelieket, ugyanazt a benyomást nyerte volna, amelyet mi. Úgy látszott, hogy a Marsbeliek egyedüli urai a sötétülő tájnak, amelyre a félhold, a csillagok, a napvilág utófénye s a St. George’s Hillről és a painshilli erdőkből látszó vöröses sugárzás vetett némi világosságot.

De szemben ezzel a félholddal mindenütt, Stainesben, Hounslowban, Dittonban, Esherben, Ockhamban, dombok és erdők mögött a folyamtól délre, s a füves réteken a folyamtól északra, ahol csak elegendő fedezéket nyujtott egy-egy csoport fa vagy falusi ház, ott várakoztak az ágyúk. A jelző rakéták felröppenve szikrazáport szórtak az éjszakába, azután elenyésztek és a figyelő ütegek lelkét feszült várakozás telítette. Mihelyt a Marsbeliek a tűzvonalba jutnak, azok a mozdulatlan fekete embertömegek, azok a kora éjszakában oly sötéten csillámló ágyúk azonnal mennydörgő csataordításba robbannak ki.

Az ezernyi virrasztó elmében épúgy, mint az enyémben, kétségkívül az volt az uralkodó gondolat, vajjon mennyit értenek meg belőlünk a Marsbeliek. Vajjon felfogják-e, hogy mi, a magunk milliónyi tömegében, szervezettek és fegyelmezettek vagyunk és összedolgozunk? Vagy pedig úgy magyarázták-e váratlan tüzeléseinket, gránátszurkálásainkat, táborunk körülzárását, mint ahogy mi szoktuk magyarázni egy megbolygatott kas méhrajának dühös, egységes rohamát? Arról álmodoztak-e, hogy kiirthatnak bennünket? (Akkor még senki sem tudta, milyen táplálékra van szükségük.) Ezernyi ilyen kérdés viaskodott elmémben, mialatt éberen figyeltem az óriási őrtálló alakra. És elmém mélyén ott lappangott az érzése az összes rengeteg ismeretlen és rejtett erőnek London felé. Csináltak-e vermeket? Készen álltak-e a hounslowi lőporgyárak kelepcéi? Lesz-e bátorságuk a londoniaknak új nagyobb Moszkvát csinálni hatalmas háztartományaikból?

Kimeresztett szemekkel kuporogtunk az árokban. Egyszerre csak, amint nekünk tetszett, végtelen hosszú idő mulva, távoli ágyúdörgéshez hasonló hang rázkódtatta meg a levegőt. Majd újra dörgött közelebbről és még közelebbről. S ekkor a Marsbeli mellettünk a magasba emelte csövét, elsütötte, mint valami fegyvert, úgy, hogy erre a feleletre megrázkódott a föld. A Staines felé álló Marsbeli rögtön válaszolt rá. Lobbanás, füst nem látszott. Csak a dörgés hallatszott.

Ez a gyors egymásutánban következő heves tüzelés annyira felizgatott, hogy elfeledkezve saját biztonságomról és leforrázott kezeimről, felkapaszkodtam az árokból a sövényre és Sunbury felé bámultam. Hirtelen újabb válasz következett s nagy lövedék zúgott el fejem fölött Hounslow felé. Azt vártam, hogy legalább füstöt, tüzet, vagy valami más efféle észrevehető nyomot fogok látni. De nem láttam egyebet, mint fölöttem a sötétkék égboltozatot, egyetlen csillaggal s a földön lent a mindenfelé szétterjedő fehér ködöt. Semmi recsegés nem hallatszott s elmaradt a választadó dördülés is. A csend újra helyreállt. Minden perc háromszor oly hosszúra nyúlt.

– Mi történt? – kérdezte a tiszteletes, felállva mellém.

– Isten tudja! – válaszoltam.

Egy denevér repült el mellettünk. Eltűnt.

A távolból kiabálás hallatszott; majd megszűnt. Újra a Marsbelire tekintettem s láttam, hogy megindul kelet felé a part mentén, gyors, gördülő mozgással.

Minden pillanatban azt vártam, hogy valami rejtett üteg fog rátüzelni; de az estéli csendet nem törte meg semmi. A Marsbeli alakja mindig kisebb lett, amint távolodott, s egyszerre csak a köd s a leereszkedő éjszaka elnyelte. Önkéntelenül mind a ketten magasabbra kapaszkodtunk. Sunbury felé sötét tömeg látszott, mintha hirtelen kúp-alakú domb támadt volna, elrejtve előlünk a kilátást; messzebb, túl a folyamon, Walton fölött egy második emelkedést vettünk észre. Ezek a domb-alakú tömegek lelapultak és szélesebbek lettek, amint reájuk meredtünk.

Egy hirtelen gondolattól megkapatva, észak felé néztem és láttam, hogy ott egy harmadik ilyen fekete felhős tömeg emelkedett.

Egyszerre minden teljesen elcsöndesedett. Jó messze délkeletről, meg-megszakítva a csendet, hallottuk, hogy a Marsbeliek kiáltanak egymásnak és újra megrázkódtatta a levegőt fegyvereik távoli, tompa dördülése. De a földi tüzérség nem válaszolt.

Akkor nem tudtuk ezt megérteni; de később megtudtam, mi volt a jelentősége azoknak a szürkületkor támadt végzetes emelkedéseknek. Mindegyik Marsbeli, a nagy félkörben állva, amelyet leírtam, valami ismeretlen jelre ágyúhoz hasonló csövéből óriási szelencét lőtt ki minden szemben levő dombra, bokorra, házcsoportra, egyszóval mindenre, ami csak ágyúkat rejthetett. Némelyik egyet lőtt, némelyik kettőt, mint az is, akit láttunk. Az egyik Ripleyben, mint mondják, nem kevesebbet, mint öt szelencét lőtt ki. Ezek a szelencék a földre vágódtak – nem robbantak fel – és szakadatlanul rengeteg mennyiségű koromfekete, sűrű gőzt okádtak, amely fölfelé gomolyogva, hatalmas felleget, gázzal telt dombot alkotott. Ez a domb visszalapulva, lassan szétterjedt az egész környéken. S ennek a gőznek az érintése, maró szálkáinak belehelése megölte mindazt, ami lélekzett.

Ez a gőz súlyos volt, súlyosabb, mint a legsűrűbb füst, úgy, hogy az első erős fellökődés és szétömlés után lesülyedt a levegőben és szétáramlott a földön, inkább folyékony, mint légnemű testhez hasonlóan. A dombokat elhagyva, elborította a völgyeket, az árkokat, a vízfolyásokat épúgy, mint a tűzhányó üregeiből kiözönlő karbonsavas gáz szokta tenni. S ahol csak vízzel érintkezett, vegyi változások álltak be; a víz tükrét hirtelen porszerű tajték lepte el, amely lassan elmerült, hogy új tajtéknak adjon helyet. A tajték egyátalán nem oldódott s tekintettel a gáz gyors hatására, különös dolog, hogy a víz leszűrés után nem volt ártalmas. A gőz nem terjedt szét úgy, mint a valódi gáz szokott. Egy csomóban maradt, renyhén lefelé ereszkedve a lejtős talajon. A szél birkózva hajtotta maga előtt, míg végre szörnyű lassan össze nem vegyült a köddel s a levegő nedvességével és por alakjában le nem sülyedt a földre. Ez anyag természetéről ma sem tudunk egyebet, mint azt, hogy a színképbontásban a kékszínben négy vonalból álló csoportot mutatott s teljesen ismeretlen elemnek volt tekinthető.

Amint az első heves fellökődés véget ért, a fekete füst már a lecsapódás előtt is oly alacsonyan lebegett a föld felett, hogy ötven lábnyi magasságban, nagy házak tetején és felső emeletein, magas fákon, teljesen meg lehetett menekülni a benne rejlő méregtől, amint már akkor éjszaka is bebizonyosodott a cobhami és dittoni úton.

Az az ember, aki az előbbi helyen megmenekült, csodálatos történetet mond el a göngyölődő folyós tömegről és arról, hogyan nézett le a templom tornyáról és látta a falu házait kiemelkedni mint kísérteteket a koromfeketeségből. Másfél napig ott maradt fáradtan, éhezve, a napon perzselődve, a kék ég alatt és a távoli dombokkal szemben fekete bársony takarónak látva a földet, piros háztetőkkel, zöld fákkal és később, fekete fátyolos bokrokkal és kapukkal, pajtákkal, melléképületekkel és falakkal, imitt-amott kiemelkedve a napfénybe.

De ez a cobhami úton történt, ahol a fekete gőz ott maradhatott, amíg saját magától le nem sülyedt a földre. A Marsbeliek rendszerint, ha a füst megtette szolgálatát, nyomban megtisztították a levegőt oly módon, hogy belegázoltak a füstbe s gőzsugarat irányítottak reája.

Ezt tették a közelünkben emelkedő füsthalmokkal is, amint a csillagvilágítás mellett egy elhagyott ház ablakából láttuk Felső-Hallifordban, ahová visszatértünk. Innen láttuk, hogy a richmondi és a kingstoni dombtetőn fényszórók mozogtak ide-oda s tizenegy óra tájban megrázkódott az ablak és hallottuk azoknak a nagy ostromágyúknak a dörgését, amelyek ott a dombokon voltak felállítva. Negyedóráig időközökben megújult az ágyúdörgés. Találomra lövöldöztek Hampton és Ditton felé a láthatatlan Marsbeliekre. Egyszerre csak a villamos fény halvány sugarai eltűntek, fénylő vörös ragyogásnak adva helyet.

Ekkor zuhant le a negyedik henger, – ragyogó, zöld meteor, – amint később megtudtam, a Bushey Parkba. Mielőtt a richmondi és kingstoni dombvonal ágyúi megszólaltak, szaggatott ágyúzás hallatszott jó messze délnyugatról. Azt hiszem, találomra ágyúztak, míg a fekete füst el nem borította a tüzéreket.

A Marsbeliek, oly rendszeresen járván el, mint mikor az ember darázsfészket akar kifüstölni, elárasztották ezzel a különös fojtó gőzzel az egész vidéket London felé. A sarló szarvai lassan széjjelebb terjedtek, míg végre Hanwelltől Coombeig és Maldenig értek. Romboló csöveik egész éjjel működtek. Attól a perctől kezdve, mikor St. George’s Hillben egyikük felbukott, egyetlen egyszer sem nyujtottak alkalmat a tüzérségnek hatásos működésre. Ahol csak ágyúk lehettek előttük elrejtve, mindenütt új meg új fekete gőzszelencét lőttek ki s ahol nyilt mezőn voltak felállítva az ágyúk, a hősugarat hozták működésbe.

Éjfélkor a Richmond-Park lejtőin lobogó fák s a Kingston-domb ragyogása fekete füsthálóra vetették fényüket, amely elborította az egész Themze-völgyet s szétterjedt mindenfelé, ameddig a szem ellátott. A hálóban két Marsbeli gázolt lassan, ide-oda irányítva sziszegő gőzsugaraikat.

A hősugarat akkor éjszaka nagyon kímélték, meglehet azért, mert a hősugár előállításához szükséges anyag csak korlátolt mennyiségben állt rendelkezésükre, vagy azért, mert nem akarták a vidéket elpusztítani s megelégedtek azzal, hogy az ellenállást, amelyet támasztottak, leverjék és megfélemlítsék. Ezt az utóbbi céljukat tökéletesen elérték. Vasárnap éjszaka véget ért előnyomulásukkal szemben minden szervezett ellentállás. Oly reménytelen vállalkozásnak bizonyult velük szemben a harc, hogy ez éjszaka után emberi csapat nem is állt többé útjukba. Még a gyorstüzelő-ágyúkkal fölszerelt torpedó-naszádok és rombolók legénysége sem akart közelükben időzni. Valósággal lázadozni kezdtek s vissza is fordultak a Themzén. Ez éjszaka után az emberek már csupán arra szorítkoztak, hogy aknákat és vermeket ástak vad kétségbeeséssel.

Az Esher felé álló ütegeknek a sorsát, amelyek oly feszülten várakoztak a szürkületben, kiki elképzelheti úgy, ahogy tudja, mert senki sem maradt meg a szemtanúk közül. Elképzelhetjük a feszült várakozást, a résen álló fürge tiszteket, a készen álló ágyúkat, a kéznél lévő felhalmozott municiót, az ágyútaligás tüzéreket a lovakkal és szekerekkel, a polgári ruhás nézőket, akik oly közel álldogáltak csoportosan, amily közel csak megengedték nekik, az esti csöndességet; a tábori kórházkocsikat és sátrakat, a weybridgei összeégett halottakkal és sebesültekkel; majd a tüzelő Marsbeliek lövéseinek tompa visszhangját és a formátlan lövedékeket, amint a fák és házak fölött hömpölyögtek és a szomszédos mezőkre lecsapódtak.

Elképzelhetjük azt is, amint a feszült figyelem hirtelen másfelé fordult: afelé a tekergő, duzzadozó feketeség felé, amely gyorsan közeledve a magasba tornyosult, tapintható sötétséggé változtatva a szürkület homályát, különös, ijesztő ellentéteül a gőznek, amely elborította áldozatait; amint közelében az emberek és lovak elmosódva futkostak, sikoltoztak, elvágódtak, kétségbeesetten kiabáltak, az ágyúk hirtelen magukra maradtak, az emberek fuldokolva vonaglottak a földön s a sötét füstkúp egyre magasabban szétterpeszkedett. Majd beállt az éjszaka és a pusztulás – semmi más nem látszott a vidéken, csak a halottakat rejtő, áthatatlan gőz néma tömege.

Virradat előtt a fekete gőz szétáradt Richmond uccáin s a kormányzat széthulló szervezete végső erőfeszítésében nem tehetett egyebet, mint hogy London lakosságát menekülésre szólította fel.

XVI. A londoni kivándorlás.

Ezek után érthető a félelem, amely hétfőn virradóra, mint zúgó hullám, söpörte végig a világ legnagyobb városát. A menekülés folyama gyorsan zuhogó áradattá dagadt, mely tajtékzó csapkodással vette körül a vasúti állomásokat, rémes torlódással rohanta meg a Themze kikötőhelyeit s minden felhasználható csatornán észak felé és kelet felé özönlött. Tíz óra tájban a rendőri szervezet, sőt délben a vasutak szervezete is elvesztette tömörségét, alakját és erejét s feloldódva, elmerült a szétfolyó társadalmi test gyorsan növekvő árjába.

A Themzétől északra húzódó összes vasúti vonalakat s a lakosságot délkeleten a Cannon-uccában vasárnap éjszaka éjfélkor értesítették. A vonatok hamar megteltek; de az emberek még két órakor is vadul viaskodtak egy-egy állóhelyért a kocsikban. Három órakor már a Bisphosgate-uccában is iszonyú volt a tolakodás. Pár száz yardnyira a Liverpool-uccai állomástól pisztolyokkal lövöldöztek, késekkel szurkáltak s a rendőrök, akiket a forgalom rendezése végett küldtek oda, kimerülve s nekidühödve, fejét verték be azoknak az embereknek, akiknek védelmére voltak hivatva.

S amint nappal lett és a gépészek és a fütők vonakodtak Londonba visszatérni, a folyton érkező menekülők kiszorították az állomásokról az embereket és egyre sűrűbb néptömegek nyüzsögtek előre az észak felé vezető országutakon. Délben egy Marsbeli tűnt fel Barnesban s lassan ereszkedő fekete gőzfelleg közeledett a Themzén és a lambethi síkságon. Amint renyhén mind előbbre nyomult, elvágta a menekülés útját a hidakon keresztül. Egy második felhő Ealing fölé borult s a Castle Hillen körülzárt egy kis szigetnyi életben maradt embert, akik képtelenek voltak menekülni.

Öcsém, miután eredménytelen harcot vívott, hogy Chalk-Farmban valamelyik északnyugati vonaton menekülhessen, – a teherpályaudvarban megrakott vonatok gőzgépei valósággal barázdát vágtak a sikoltozó emberek között s tíz-tizenkét markos legény alig volt képes visszatartani a tömeget, hogy a gépészt a kazánhoz szorítva agyon ne nyomja, – a chalk-farmi országútra fordult, keresztülvergődött egy sereg robogó járművön s oly szerencsés volt, hogy a legelsők közt vehetett részt egy kerékpár-üzlet kifosztásában. Amint a gépet az ablakon keresztül kirángatta, az első kerék gumiabroncsa kilyukadt, de azért ráült a gépre s eliramodott. Mindössze annyi baj érte, hogy kezéről lehorzsolódott a bőr. A Haverstock-domb meredek alján néhány felfordult ló zárta el az utat s öcsém átcsapott a Belsize-útra.

Így kijutott neki is a rémület dühöngéséből s az Edgware úton hét óra tájban Edgwareba érkezett, éhesen és fáradtan, de jóval megelőzve a menekülők tömegét. Az országút mentén kíváncsi, bámészkodó emberek álldogáltak. Számos kerékpáros, néhány lovas és két gépkocsi haladt el mellette. Edgwaretól ezer lépésnyire egyik kereke eltört s gépe használhatatlanná vált. Ott hagyta az út szélén s bevánszorgott a városkába. A főúton sok üzlet félig nyitva volt és a gyalogjárón, a kapukban, az ablakokban nyüzsgő tömeg bámult megdöbbenve a menekülők furcsa seregére, amelynek vándorlása már megkezdődött. Szerencséjére, egy kocsmában hozzájutott egy kis ennivalóhoz.

Egy darabig Edgwareban maradt, nem tudva, mitévő legyen. A menekülők száma egyre növekedett. Sokan úgy, mint öcsém, Edgwareban szerettek volna maradni. A Marsbeliekről újabb híreket senki sem tudott.

Az országúton ekkor már sokan haladtak, de tolongásról még szó sem volt. Nagyrészt kerékpárosok voltak; de csakhamar gépkocsik, kétkerekű fogatok és hintók követték egymást, sűrű porfelleget verve fel a St.-Albansba vezető országúton.

Valami határozatlan terv arra késztette öcsémet, hogy Chelmsford felé iparkodjék, ahol több ismerőse élt. Letért az országútról egy kelet felé vezető csendes keskeny átjáró útra. Nemsokára lépcsős sövényhez ért. Átment rajta és észak-keletnek folytatta útját egy gyalogösvényen. Több majorság s néhány kis falu mellett elhaladt, amelyeknek nevét nem tudta. Látott néhány menekülőt is, míg végre egy High Barnet felé vezető gyepes úton találkozott két hölggyel, akik útitársnői lettek. Éppen jókor találkozott velük, hogy megmenthesse őket.

Hallotta sikoltozásukat és a fordulóhoz sietve, látta, hogy két férfi ki akarja ráncigálni őket kis pónis-csézájukból, egy harmadik pedig a megvadult póni fejét fogja nagy erőlködéssel. Az egyik hölgy, fehérruhás, alacsony nő, beérte a sikoltozással; a másik azonban, fekete, karcsú alak, ostorával vagdosta a férfit, aki egyik karját megragadta.

Öcsém rögtön tisztában volt a helyzettel, felkiáltott s a küzdők felé rohant. Az egyik férfi abbahagyta a küzdelmet s öcsém felé fordult. Öcsém, aki ügyes boxoló volt, amint az ellenfél arcáról észrevette, hogy a harc kikerülhetetlen, nekirohant s egy jól irányzott ütéssel a kocsi kerekéhez vágta.

Lovagiasságra nem volt idő az ökölharcban. Öcsém egy rúgással elnémította ellenfelét s azután galléron ragadta azt a férfit, aki a karcsú hölgy karját ráncigálta. Hallotta a ló patáinak dobogását, az ostor arcon suhintotta, egy harmadik ellenfél a szeme közé sujtott az öklével, s az, akit galléron fogott, kiszabadította magát a kezei közül és elinalt visszafelé azon az úton, amelyen öcsém érkezett.

Félig elkábulva látta, hogy azzal az emberrel áll szemben, aki a ló fejét fogta s észrevette, hogy a kocsi ingadozva távolodóban van tőle s a benne ülő nők hátranéznek rá. Ellenfele, egy vaskos útonálló, készült a döntő mérkőzésre, de öcsém megelőzte s öklével az arcába vágott. Majd mikor látta, hogy egyedül maradt, megfordult s futni kezdett a kocsi után. Az izmos csirkefogó nyomon követte s távolabb közeledett a visszafordult szökevény is.

Öcsém ekkor megbotlott és elesett. Az, aki a nyomában volt, tovább rohant, de mikor öcsém talpra ugrott, két ellenféllel találta szemben magát. Alul maradt volna a mérkőzésben, ha a karcsú hölgy bátran meg nem állítja a lovat és segítségére nem siet. Elővette revolverét, amely az ülés alatt volt, mikor az útonállók megtámadták a kocsit. Hat yardnyi távolságból tüzelt s csaknem eltalálta az öcsémet. A gyávább rabló futásnak eredt s társa is követte, átkozva az előbbinek gyávaságát. Mind a ketten megálltak az úton, ott, ahol a harmadik társuk hevert eszméletlenül.

– Fogja! – szólt a karcsú nő és átadta öcsémnek a revolverét.

– Menjen vissza a kocsihoz, – szólt az öcsém, letörölve hasadt ajkáról a vért.

A nő szó nélkül megfordult – mind a ketten lihegtek – és visszamentek oda, ahol a fehérruhás hölgy alig bírta visszatartani a megriadt ponilovat.

A rablók nyilvánvalóan megelégelték a dolgot. Mikor az öcsém hátranézett, látta, hogy valamennyien visszavonulnak.

– Majd ide ülök, – szólt az öcsém, – ha megengedik, – és felugrott az üres bakra. A hölgy megfordult.

– Majd én hajtok, – mondta s rávágott ostorával a póni vékonyára. A következő pillanatban kanyarodott az országút s a három útonálló eltűnt mögöttük.

Öcsém így, egészen váratlanul, azon vette észre magát, hogy lihegve, megsebzett szájjal, összezúzott állkapoccsal és véres bokával, egy kis kocsin üget tova ismeretlen úton ezzel a két nővel.

Megtudta, hogy azok egy stanmorei sebész neje és huga. A sebész kora reggel, amint Pinnerből jött, ahol veszélyes műtétet végzett, útközben több vasúti állomáson hallott a Marsbeliek előnyomulásáról. Haza sietett, fölkeltette a nőket, – cselédjük éppen két nappal előbb távozott, – összecsomagolt egy kis ennivalót, revolverét, öcsém szerencséjére, az ülés alá dugta s meghagyta a nőknek, hogy hajtsanak Edgwareba, ahol, mint gondolta, vasútra ülhetnek. Ő maga otthon maradt, hogy beszéljen a szomszédokkal. Úgy mondta, hogy félöt tájban utóléri őket; de azóta, bár már kilenc felé járt az idő, még nyoma sem volt. A hölgyek nem állhattak meg Edgwareban, mert a forgalom óriásivá növekedett; így hajtattak azután erre a mellékútra.

Ennyit beszéltek el a hölgyek szaggatottan s nemsokára New-Barnethoz közelebb újra megálltak. Öcsém megigérte, hogy legalább is addig velük marad, míg meg nem állapodhatnak abban, mitevők legyenek, vagy míg a távollevő férj meg nem érkezik. Csakhogy bizalmat keltsen bennük, azt mondta, hogy kitünő revolverlövő, bár revolverrel még sohasem lőtt.

Az út szélén tábort ütöttek s a póni egész boldog volt a fűben. Öcsém elmondta menekülését Londonból s elmondott mindent, amit a Marsbeliekről tudott. A nap mindig magasabbra hágott s egy idő mulva beszélgetésük félbeszakadt. Kínos sejtelmek foglalkoztatták mind a hármukat. Az úton több vándor haladt s ezektől öcsém megtudott annyi újságot, amennyit csak megtudhatott. A szaggatott válaszok csak erősítették benne azt a benyomást, hogy végzetes szerencsétlenség nehezedett az emberiségre, és teljesen meggyőzték arról, hogy azonnal folytatni kell a menekülést. Igyekezett hát erre rábeszélni a nőket.

– Pénzünk van, – szólt a karcsú hölgy tétovázva.

Szeme találkozott öcsém szemével és tétovázása véget ért.

– Nekem is van, – mondta az öcsém.

A karcsú hölgy elmondta, hogy harminc fontjuk van aranyban és egy ötfontos bankjegyük s úgy vélekedett, hogy ennyi pénzzel eljuthatnak vasúton St. Albansba vagy New-Barnetbe. Öcsém ezt a tervet reménytelennek gondolta, mert látta, hogy a londoniak milyen eszeveszetten megrohanják a vasutakat. Azt ajánlotta hát, hogy Essexen keresztül iparkodjanak eljutni Harwichba s onnan meneküljenek el egészen az országból.

Elphinstonené asszony – ez volt a fehérruhás nő neve – nem akart érvekre hallgatni s folyton «György»-ét emlegette; de sógornője csodálatosan nyugodt és megfontolt természetű volt s végre hozzájárult öcsém javaslatához. Folytatták hát útjukat Barnet felé, elhatározván, hogy keresztülvágnak a Great North-úton. Öcsém hajtott, hogy kímélje a lovat, amennyire csak lehet.

Amint a nap magasabbra emelkedett, szörnyű forróság támadt s az utat borító vastag, fehéres homokréteg égetett és vakított úgy, hogy csak nagyon lassan haladhattak előre. A sövényeket szürke por lepte el. S amint közelebb jutottak Barnethoz, egyre erősödött valami nyugtalanító mormogás.

Csakhamar többen jöttek velük szemben. Legnagyobb részük maga elé bámészkodott a levegőbe, zavaros kérdéseket mormolva, elgyötörve, elvadulva, piszkosan. Egy estélyruhás férfi gyalog ment el mellettük, tekintetét a földre szegezve. Hallották hangját s utána nézve, látták, hogy egyik kezével haját tépi, a másikkal láthatatlan dolgok felé csapkod a levegőben. Amint dührohama elmult, folytatta útját, egyetlen egyszer sem tekintve hátra.

Mikor öcsém társasága közeledett a keresztút felé Barnettől délre, egy asszony jött szemben velük át a mezőkön balról az út felé, karján egy kis gyermekkel; mellette két másik gyermek szaladt s utánuk egy piszkos feketeruhás férfi baktatott, egyik kezében vastag bottal, a másikban egy kis útitáskával. Majd amint kanyarodott az út az országút felé, a villák közül egy kis kocsi bukkant ki, amelyet verejtékes fekete póniló húzott s egy sápadtképű legény hajtott, fején portól szürke kriketkalappal. A kocsiban három lány és két kis gyerek szorongott. A lányok eastendi gyárilányok lehettek.

– Erre visz az út Edgwareba? – kérdezte a sápadtképű, zavaros tekintetű legény. S mikor öcsém megmondta neki, hogy balra kell fordulnia, rávágott ostorával a pónira és elhajtott köszönés nélkül.

Öcsém halványszürke füstöt vagy ködöt vett észre fölfelé emelkedni a szemben fekvő házak közül, amely eltakarta a villák mögött futó úton túl levő terrasz fehér homlokzatát. Elphinstonené asszony hirtelen felkiáltott, amint a szemben levő házak fölött egyszerre csak egy csomó füstös, vörös lángnyelv szökkent a magasba, az izzó, kék égbolt felé. A messziről hallható zaj többféle hang zavaros keverékévé olvadt fel. Kerekek csikorgása, kocsik dübörgése, lovak dobogása vegyült egybe. Az út hirtelen kanyarodott alig ötven yardnyira a keresztúttól.

– Nagy ég! – kiáltott Elphinstonené asszony! – Mi az, amibe belehajt velünk?

Öcsém megállította a lovat.

A főúton tolakodó emberek zúgó áradata, valóságos szakadó hegyi ár, hömpölygött észak felé. A nap vakító fényében ragyogó fehér porfelhő borított mindent zavaros szürkeségbe, húsz láb magasságig. A lovak, a gyalogos férfiak és nők siető lábai s a mindenfajta járművek kerekei szakadatlanul új meg új porfelhőt vertek föl.

– Utat! – kiabáltak mindenfelőlről. – Engedjenek utat!

Mintha valami tűzvész füstjében haladt volna a kocsi az út és az országút találkozó pontja felé. A tömeg zsibongása tűzropogáshoz hasonlított s a por forró és éles volt. És valóban, az országút mentén kissé följebb, lángokban állt egy villa; fekete füsttömegek gomolyogtak belőle keresztül az országúton, még jobban növelve a zűrzavart.

Két férfi haladt el mellettük, majd egy piszkos asszony, aki nehéz csomagot cipelt és zokogott. Egy eltévedt vizslakutya szaladgált körülöttük bizonytalanul, kilógó nyelvvel, megrémülve, kimerülten; öcsém rákiáltott, mire az eb futásnak eredt.

Amennyire a jobbra fekvő házak között elláttak az országúton London felé, beszorulva a villák közé, mind a két oldalon, piszkos emberáradat zajongott hömpölyögve. A fekete fejek, a tolongó alakok tisztán látszottak, amint a forduló felé rohantak s tovább siettek; azután belemerültek újra a távolodó sokaságba, amelyet végül porfelhő nyelt el.

– Előre! Előre! – kiabáltak mindenfelől. – Utat! Utat!

Az emberek kezei az előttük állók hátához szorultak. Öcsém a póni fejénél állt. Valami ellenállhatatlanul vonta, hogy lépésről-lépésre előre nyomuljon, le az úton.

Edgwareban zűrzavar volt, Chalk-Farmban lármás tolongás; itt azonban egész népvándorlás volt. Nehéz tiszta képet alkotni erről a tömegről. A tömeg a maga nagyságában nem látszott. Az alakok kiözönlöttek, elhaladtak a fordulónál s azután távolodtak, háttal az úton levő csoportozatnak. Az országút szélein haladtak a gyalogosok, az elgázolással fenyegető kerekek elől bele-belelépve az árkokba, egymásba gabalyodva.

A kocsik és fogatok egymás hátán nyüzsögtek s nem igen engedtek utat azoknak a gyorsabb és türelmetlenebb járműveknek, amelyek, amikor csak lehetett, nekiiramodtak, odaszorítva az embereket a villák kerítéseihez és kapuihoz.

– Előre! – kiabáltak. – Előre! Előre! Jönnek!

Egy taligában vak ember állt az Üdv hadseregének egyenruhájában; görbe ujjaival gesztikulált és ezt rikoltotta: «Örökkévalóság! örökkévalóság!» Rekedt hangja olyan erős volt, hogy öcsém sokáig hallotta még akkor is, amikor a por régen elnyelte őt szemei elől. A szekereken szorongó emberek közül némelyek bambán csapdosták ostorukkal a lovaikat és veszekedtek más kocsisokkal; némelyek mozdulatlanul ültek, nyomorúságosan a levegőbe bámulva; némelyek a kezüket harapdálták szomjúságukban vagy arcra fekve elnyultak kocsijukban. A lovak zablája tajtékos volt, a szemük véres.

Számtalan kétkerekű kocsi, szekér, üzleti targonca, teherkocsi zsufolódott össze; egy postakocsi, egy öntöző kocsi, a «St. Pancras sekrestye» jelzéssel, egy óriás fásszekér mind tömve volt vadképű emberekkel. Egy sörös kocsinak véres volt a két bal kereke.

– Utat! – hangzott a kiabálás. – Utat, utat!

– Örök–ké–va–lóság! Örökké–való–ság! – visszhangzott végig az országúton.

Jól öltözött, szomorú, ijedt asszonyok bandukoltak, kiabáló, bukdácsoló gyermekeikkel, akiknek csinos ruháját bemocskolta a por, fáradt arcát bemázolta a könny. Férfiak is jöttek velük, egyik-másik támogatta a nőket, sok dühösen szitkozódott. Velök együtt tolakodott az ucca csőcseléke is, fekete rongyokban, kimeresztett szemmel, mocskos szájjal lármázva. Izmos munkások nyomakodtak előre az úton, nyomorult kócos férfiak, hivatalnokok, boltosok; az öcsém látott egy sebesült katonát is öklöződni, több vasúti hordárt s egy kétségbeesett alakot, aki hálóingére kapta fel a kabátját.

De bármily változatos összetételű volt is ez a sokaság, közös volt minden tagjában az arcukon tükröződő kín és félelem. A félelem hajszolta őket hátulról is. Amint itt-ott veszekedés támadt egy-egy helyért valamelyik kocsin, az egész tömeg egyszerre megelevenedett. Még egy roskatag térdű ijedt férfit is új életre galvanizált egy pillanatig az üres hely reménye. A forróság és a por alaposan kikezdte már a sokaságot. A bőrük száraz volt, az ajkuk fekete és cserepes. Mind szomjasak és kimerültek voltak. Mindenkinek sajgott a lába. És vitatkozás, szemrehányás, fáradt nyögések lármája keveredett. A legtöbb ember hangja gyönge és rekedt volt. A lárma refrénje mindig ez volt:

– Utat! Utat! Jönnek a Marsbeliek!

Néhányan megakadtak és félreálltak az áradatból. Az út ferdén torkollott az országútba; szűk nyílása volt s majdnem úgy tetszett, mintha London felől indulna ki. De egy örvénylő csoport mégis belefurakodott az út nyílásába. A gyöngébbek könyökükkel törtek maguknak utat, ki az áradatból; de ez egy pillanat alatt újra magába nyelte őket. Kissé lejebb az úton egy férfi feküdt a földön. Csupasz lába véres rongyokba volt csavargatva. Két barátja föléje hajolt. Szerencséje, hogy voltak barátai.

Egy kis öreg ember, szürke, katonás bajusszal, piszkos, hosszú fekete kabátban, kibicegett a tömegből, félreült, lehúzta csizmáját, – harisnyája csupa vér volt, – kavicsot rázott ki belőle s azután tovább sántikált. Majd egy nyolc-kilenc esztendős kis leány, aki egészen egyedül volt, zokogva odavetette magát éppen öcsém mellett a sövény aljába s így kiáltott:

– Nem tudok tovább menni! Nem tudok tovább menni!

Öcsém magához tért abból a merevedésből, amelybe a megdöbbenés ejtette, fölemelte a kis leányt, gyöngéden kezdett hozzá beszélni s oda vitte Elphinstonené asszonyhoz. Amint öcsém hozzányúlt, egyszerre teljesen elcsendesedett, mintha megijedt volna.

– Helén! – sikoltott a tömegből egy asszony, könnyekkel a hangjában: – Helén!

A gyermek hirtelen kisiklott öcsém karjaiból, felkiáltva:

– Mama!

– Jönnek! – szólt egy lovas, amint tovább nyargalt az úton.

– Félre az útból! – kiáltott egy kocsis, fölemelkedve a bakon; és öcsém látta, hogy egy szekér befordul a keskeny útra.

Az emberek tolakodva hátráltak a ló elől. Öcsém a pónit és a csézát hátrább tolta a sövény alá s a szekér elhajtott mellette és megállt az út fordulójánál. A szekér rúdja kétlovas volt, de most csak egy ló volt melléje fogva.

Az öcsém látta homályosan a szekéren keresztül, hogy két ember leemelt valamit egy fehér hordozóágyon és óvatosan letette a fűre a fagyalfa-sövény mellett.

Az egyik ember az öcsémhez futott.

– Van itt víz valahol? – kérdezte. – Haldoklik és nagyon szomjas. Lord Gavrick.

– Lord Gavrick? – szólt az öcsém. – A királyi főtörvényszék elnöke?

– Van víz? – szólt a másik.

– Talán akad egy pohár víz valamelyik házban, – szólt az öcsém. – Nekünk nincs vizünk. És én nem merem itt hagyni az enyéimet.

Az ember tolakodva megindult a sarokház kapuja felé.

Ezután egy szakállas, sastekintetű férfi vonta magára öcsém figyelmét. Kis kézitáska volt a kezében, amely éppen akkor, mikor öcsém rajta felejtette tekintetét, megrepedt és egész halmaz aranyat öntött ki magából. A pénzdarabok szerteszét gurultak a földön, az emberek és a lovak nyüzsgő lábai alá. A férfi megállt s bamba tekintettel bámult a tömegre. Az egyik kocsi rúdja vállon ütötte úgy, hogy megtántorodott. Felsikoltva félreugrott az útból; de a kocsi kereke végighorzsolta.

– Utat! – kiáltottak az emberek körülötte. – Félre az útból!

Amint a kocsi elhaladt mellette, rávetette magát mind a két kezével az aranyrakásra és tele marokkal elkezdte az aranyakat zsebeibe rakni; csakhamar egy ló közeledett feléje és a következő pillanatban, amint már-már fölemelkedett, a ló lábai alá került.

– Megállj! – kiáltott öcsém és félretaszítva útjából egy asszonyt, meg akarta ragadni a ló zaboláját.

Mielőtt ezt megtehette volna, sikoltást hallott a kocsi alól s a porfellegen keresztül látta, amint a kerekek keresztül fordultak a szegény nyomorult hátán.

A kocsis ostorával öcsém felé suhintott, aki a kocsi mögé ugrott. A tömeg ordítása elkábította. Az elgázolt ember ott vonaglott a porban szétgurult aranyai között. Nem tudott fölkelni, mert a kerék eltörte hátgerincét és alsó végtagjai megbénultak. Öcsém fölegyenesedve, rákiáltott a következő kocsisra s egy fekete-lovas férfi is segítségére sietett.

– Vigye félre az útról! – szólott s öcsém szabadon levő kezével megkapva az elgázolt férfi gallérját, félrevonszolta őt. De ez még mindig pénze után kapkodott, dühösen nézett öcsémre s arannyal telt öklével öcsém karját csapkodta.

– Tovább! Tovább! – kiáltoztak mögöttük haragosan. – Utat! Utat!

Nagy csattanás hallatszott, amint egy szekér rúdja recsegve beleütődött a kocsiba, amelyet a fekete-lovas férfi feltartóztatott. Az öcsém föltekintett, az arany gazdája pedig hátracsavarintotta a fejét és beleharapott az ökölbe, amely a gallérját fogta. Nagy rázkódás támadt. A fekete ló oldalt botorkált és a kocsiba fogott ló elvágtatott előtte. Az egyik patája majd rátaposott az öcsém lábára. Öcsém eleresztette az elgázolt ember nyakát és hátra ugrott. Látta, hogy a földön fekvő szegény nyomorult arcán a harag rémületté változott; de egy pillanat mulva eltünt az egész ember s az öcsém, akit a tömeg kiszorított a keskeny útból, csak nagy üggyel-bajjal került vissza újra az út nyílásába.

Látta, hogy Elphinstone kisasszony eltakarta a szemét s egy kis gyermek, a gyermeki kíváncsiság teljes rokonszenvével, szemét kimeresztve bámult valami poros csomóra, amely feketén és csendesen hevert, összetaposva a gördülő kerekek alatt.

– Menjünk vissza! – kiáltott öcsém és visszafordította a pónit. – Nem törhetünk keresztül semmi áron ezen a poklon! – szólott.

Vagy száz yardnyira haladtak visszafelé azon az úton, amelyen jöttek, míg a tolongó tömeg eltünt előlük. Amint oda értek, ahol fordul az út, öcsém látta a fagyalfasövény alatt az árokban a haldokló ember krétafehér arcát. A hideg verejték csurgott róla. A két nő borzongva, szótlanul kuporodott össze a kocsiban.

A fordulón túl öcsém újra megállt. Elphinstone kisasszony sápadt volt és sógornője zokogva ült, oly kétségbeesetten, hogy «György»-öt sem volt képes már emlegetni. Öcsém meg volt rémülve s össze volt zavarodva. Alig fordultak vissza, belátta, mily sürgős és mennyire elkerülhetetlen, hogy megpróbáljanak áthatolni a tömegen. Hirtelen elhatározással Elphinstone kisasszonyhoz fordult:

– Erre kell mennünk! – szólt és újra visszafordította a pónit.

Ez a leány most aznap másodszor tett bizonyságot lelkierejéről. Hogy kikényszerítsék az útat vissza a népáradatba, öcsém belemerült a forgalomba és visszatartott egy lovat, mialatt Elphinstone kisasszony a ló feje fölött hajtotta a pónit. Egy teherkocsi megakasztotta egy pillanatra a kerekeket és lehasított egy hosszú szilánkot a csézából. A következő pillanatban az áradat elkapta és magával sodorta őket is. Öcsém, akinek arcán és kezein ott vöröslött a kocsis ostorcsapása, felkapaszkodott a csézára és elvette a gyeplőt Elphinstone kisasszonytól.

– Fogja rá a revolvert arra az emberre a hátunk mögött, – mondta, átnyujtva a leánynak a revolvert, – ha nagyon tolakodik. Nem! – inkább a lovára fogja rá.

Azután körülnézett, hogy lássa, merre törtethetne keresztül jobb felé az országúton. De belejutva az áradatba, hiába akart bármit is: részévé vált a poros gabalyodottságnak.

Az ár magával ragadta őket, keresztül Chipping-Barneten. Csaknem ezer lépésnyire voltak már a város közepétől, mikor végre sikerült keresztül törniök az országút túlsó oldalára. Leírhatatlan lárma és zűrzavar volt; de a városban s a városon túl az országút többször is kétfelé nyílt, úgy, hogy a szorongás egy kissé csökkent.

Hadleyn keresztül kelet felé folytatták útjukat. Az országút mindkét oldalán s tovább másutt is, nagy sokaságot láttak inni a folyamból. Sokan a víz felé tolakodtak. Odább East-Barnet közelében egy dombról két vonatot láttak egymás nyomában minden rend és jelzés nélkül lassan észak felé haladni a «Great Northern Railway» sínein. A kocsik színültig tömve voltak, emberek álltak még a gépek mögött is a szén között. Öcsém jól sejtette, hogy a vonatok Londonon kívül teltek meg, mert az emberek eszeveszett rémülete a központi pályaudvarok használatát lehetetlenné tette.

E hely közelében töltötték a délután hátralevő részét, mert az átélt izgalmak már mind a hármukat végkép kimerítették. Kezdték érezni az éhség gyötrelmeit is. Az éjszaka hűvös volt s egyikük sem mert elaludni. És este számtalan ember sietett tova az országúton pihenőhelyük közelében, ismeretlen veszedelmek elől menekülve abban az irányban, ahonnan öcsém érkezett.

XVII. «A Villám».

Ha a Marsbeliek csak pusztításra törekszenek, hétfőn megsemmisíthették volna London egész lakosságát, amely lassan szétszóródott a közeli grófságokba. Az országúton nemcsak Barneton keresztül, hanem Edgwareon és Walthamon át is és kelet felé a Southendbe és Shoeburynessbe vívő utakon s a Themzétől délre Deal és Broadstairs felé ugyanaz a megvadult sereg hömpölygött előre. Ha valaki e júniusi reggelen léghajóban London fölött lebeghetett volna a ragyogó, kék magasban, az uccák végtelen hálózatából északra és keletre futó országutakat feketére pontozva látta volna a hullámzó menekülőkkel. Minden pont a rémület és a testi kimerültség kínjaiban vergődő embert jelentett volna. Az előbbi fejezetben hosszasan időztem öcsémnek a Chipping-Barneton keresztül haladó országútról adott leírásánál azért, hogy az olvasó elképzelhesse, milyen benyomást tettek ezek a nyüzsgő fekete pontok egy-egy szemlélőre, aki maga is pont volt a pontok között. Az emberiség történelmében sohasem volt még példa arra, hogy ekkora emberi tömeg együtt mozogjon és szenvedjen. A gótok és a húnok legendás hordái, a legnagyobb seregek, melyeket valaha Ázsia látott, vízcseppek lettek volna ez áradat tengerében. S nem is volt ez fegyelmezett előrenyomulás; vad futás volt – óriási, szörnyű futás – rendetlen, cél nélkül való vad futás. Hat millió fegyvertelen, élelem nélkül való ember rohant előre eszeveszetten. Kezdete volt ez a civilizáció szétbomlásának, az emberi nem lemészárlásának.

A léghajós, egyenesen maga alatt, közeli-távol uccák hálózatát, házakat, templomokat, tereket, kerteket látott volna, – mindent elhagyottan, – mint valami óriási térképet, amely délfelé egy nagy folt. Úgy tetszett volna, mintha Ealing, Richmond, Wimbledon fölött óriási tollak tintacsöppeket ejtettek volna a térképre. És a fekete foltok állhatatosan, szüntelenül növekedtek, terjedtek, elágazva mindenfelé, hol feltornyosodva valami emelkedés előtt, hol egy-egy magaslatról sebesen aláömölve az útjukba eső völgyekbe, olyan módon, mint a tintacsepp szokott az itatós-papiron szétterjedni.

És távolabb, a folyamtól délre emelkedő dombokon, ide-oda járkáltak a csillámló Marsbeliek, nyugodtan, rendszeresen terjesztve méregfelhőjüket e darab terület fölött s azután, ha céljukat elérték, gőzsugaraikkal eloszlatva a felhőt s birtokukba véve a meghódított területet. Úgy látszik, nem is annyira a pusztításra törekedtek, mint inkább arra, hogy teljes fejvesztettséget idézzenek elő s minden ellenállást lehetetlenné tegyenek. Az útjukba kerülő lőporraktárakat felrobbantották, az összes távíródrótokat elvágták s itt-ott a vasúti síneket is összeroncsolták. Bénává tették az emberiséget. Úgy látszik, nem igen siettek hadműveleteik terének kiterjesztésével, mert egész nap alig jutottak túl London középső részén. Lehetséges, hogy Londonban hétfőn reggel számosan ott ragadtak a házakban. Bizonyos, hogy sokan megfulladva a fekete füstben, otthonukban haltak meg.

Körülbelül déltájig a Themze a London-híd alatt megdöbbentő látványt nyujtott. Gőznaszádok s mindenféle hajók időztek rajta, bátorságot merítve a menekülők által fizetett rengeteg pénzösszegből. Amint mondják, nem egy embert, aki kiúszott ezekhez a hajókhoz, póznákkal visszavertek, úgyhogy a folyamba veszett. Délután egy óra tájban a fekete gőzfelhő foszlányos maradványa tűnt fel a Blackfriars-híd boltozatai között. A Themze egyszerre eszeveszett zűrzavar, harc és küzdelem színhelyévé lett. Egy ideig megtorlódtak a hemzsegő naszádok és bárkák a Tower-híd északi íve alatt s a matrózoknak és a rakodóknak vad verekedést kellett folytatniok azokkal, akik a partokról rájok zúdultak. Az emberek valósággal a híd oszlopain kúsztak le hozzájuk felülről…

Mikor egy órával később megjelent egy Marsbeli a Toweren túl és belegázolt a folyamba, nem úszkáltak már csak hajóroncsok Limehouse körül.

Az ötödik henger lezuhanásáról később fogok beszélni. A hatodik henger Wimbledonban hullt le. Öcsém, aki éppen virrasztott egy réten a kocsiban alvó nők mellett, látta zöldes lobogását messze túl a dombokon. A kis társaság, egyre a tengeren túlra törekedve, kedden Colchester felé folytatta útját a nyüzsgő vidéken keresztül. Az a hír, hogy a Marsbeliek egész Londont hatalmukba kerítették, igaznak bizonyult. Látták őket Highgateben, sőt, amint beszélték, Neasdonban is. De öcsém szemei elé nem kerültek, csak másnap.

Ezen a napon a szétszóródott sokaság érezni kezdte, mily égető szüksége van táplálékra. Amint megéheztek, megszünt a tulajdon jogainak minden tisztelete. A majorosok kivonultak, hogy fegyverrel kezükben védjék meg aklaikat, magtáraikat és érésnek indult kalászaikat. Számos ember, úgy mint öcsém, kelet felé fordult s nem egy kétségbeesett lélek visszaindult még London felé is, hogy táplálékot szerezzen. Főleg az északi külvárosokból való emberek voltak, akik csak hallomásból szereztek tudomást a fekete füstről. Öcsém hallotta, hogy a kormány tagjainak fele Birminghamban gyült össze és hogy rengeteg mennyiségű, magasban szétrobbanó lövedék készült a középangliai grófságokban ásott önműködő aknák számára.

Azt is hallotta, hogy a Midland Railway Company pótolta az első napi pánik szökevényeit, megindította újra a forgalmat és észak felé vonatok robogtak St. Albansból, hogy enyhítsék a torlódást a főváros körüli grófságokban. Chipping Ongardban plakátokon közölték, hogy nagy lisztkészletek vannak már az északi városokban és hogy huszonnégy órán belül kenyeret is fognak kiosztani az éhező embereknek a környéken. De ez a hír nem térítette el öcsémet menekülési tervétől és hármasban tovább törtettek kelet felé egész nap. Kenyérosztást nem láttak sehol és tény, hogy más sem látott. Aznap éjszaka zuhant le a hetedik henger a Primrose Hillre. Éppen Elphinstone kisasszony virrasztott, aki a virrasztás kötelességét megosztotta az öcsémmel. Látta is a csillagot lehullani.

A három menekülő, az éjet egy búzaföldön töltvén, kedden Chelmsfordba érkezett, ahol a lakosság egy csoportja, valami úgynevezett közélelmezési bizottság, elvette tőlük a pónit azon a címen, hogy élelem s nem akart érte semmi mást adni azon az igéreten kívül, hogy másnap ők is részesülhetnek belőle. A városban az a hír járta, hogy Eppingben Marsbeliek vannak és hogy a katonák a Waltham apátság melletti lőporgyárakat felrobbantották, de eredmény nélkül, mert a támadók közül egyik sem sérült meg.

A városban sokan lesték a templomtornyokból, nem jönnek-e a Marsbeliek? Öcsém szerencséjére jobbnak találta azonnal tovább nyomulni a tengerpart felé, mintsem az ennivalóra várakozni, bár mind a hárman nagyon éhesek voltak. Délben keresztül mentek Tillinghamon, amely – elég furcsa volt – teljesen némának és elhagyottnak látszott, kivéve néhány táplálékra vadászó fosztogatót. Tillingham közelében egyszerre csak meglátták a tengert, amelyen az elképzelhető legkülönfélébb vízijármű rettenetes sokasága nyüzsgött.

A hajósok, mivel a Themzén nem mehettek tovább fölfelé, az essexi part mentén haladtak Harwichba, Waltonba, Clactonba s azután Foulnessba és Shoeburybe, hogy felszedjék az embereket. A hajók óriási sarló-alakú félkörben helyezkedtek el, amelynek vége beleveszett a ködbe Naze felé. A parthoz legközelebb angol, skót, francia, holland és svéd halászbárkák, themzei gőzösök, yachtok és villamos naszádok voltak. Távolabb nagyobb teherhajók, egy csomó piszkos szénszállító, erős kereskedelmi hajók, marhaszállítók, személyszállító naszádok, kőolajszállítók, óceánjárók, köztük egy ócska fehér jármű is, csinos fehér és szürke southamptoni és hamburgi postahajók nyüzsögtek. A kéklő part hosszában öcsém homályosan egy csomó nyüzsgő naszádot vett ki, amelyek a lapos parton álló emberekkel alkudoztak. A parti sokaság egész Maldonig elhúzódott.

Pár mérföldnyire a parttól egy páncélos volt oly mélyen a vízben, mint valami elsülyedt hajó. A Villám volt; az egyetlen látható hadihajó; de a távolban jobbfelé a tenger síma tükrén, a teljes szélcsendben, fekete füst kígyózott annak jeléül, hogy közel vannak a csatornaflotta páncélosai. Ez a flotta a Themze széles torkolatában cirkált elnyúló vonalban, teljes gőzzel és harcra készen, a Marsbeliek hódításának egész ideje alatt résen állva s mégis erőtlenül arra, hogy az előnyomulást megakadályozza.

A tenger láttára Elphinstonené asszony, sógornőjének minden biztatása ellenére, iszonyúan megrémült. Soha életében nem volt még távol Angliából: inkább meghal, semhogy idegen országra bízza magát, ismerősök, barátok nélkül és a többi és a többi. Szegény némber! úgy látszik, azt képzelte, hogy a franciák és a Marsbeliek szörnyen hasonlítanak egymáshoz. Idegessége, rettegése és csüggedése a két napi utazás alatt egyre növekedett. Egyre az járt fejében, hogy visszamegy Stanmoreba. Stanmoreban mindig oly jól érezte magát s oly biztonságban volt. Azt hitte, hogy Stanmoreban megtalálja Györgyöt is…

Nagy üggyel-bajjal vehették csak rá arra, hogy lemenjen velük a partra, ahol öcsémnek csakhamar sikerült egy themzei lapátos gőzösön levő néhány ember figyelmét magára vonni. Kiküldtek egy csónakot s harminchat fontban alkudtak meg mindhármuk szállítási díja fejében. Úgy mondták, hogy a gőzös Ostendébe tart.

Két óra lehetett már, mikor öcsém, miután a szállítási díjat a kikötőhídon lefizette, a gőzösön biztonságban érezhette magát. A hajón volt ennivaló is, igaz, hogy rettenetes árakon és csakhamar mind a hárman evéshez fogtak az egyik padon.

A hajón egész sereg utas volt már. Sokan minden pénzüket arra költötték, hogy helyet biztosítsanak maguknak. A kapitány azonban még délután öt órakor is a part közelében időzött, egyre több utast szedegetve föl, míg az üléses födélzet szinte veszedelmesen meg nem telt. Valószínűleg tovább is ott maradt volna még, ha ágyúzás nem hallatszott volna, amely ezidőtájt kezdődött délen. Mintegy feleletül, a páncélos elsütött a tenger felé egy kis ágyút s felvonta a lobogókat. Csöveiből füst lökődött a magasba.

Nem egy utas azt gondolta, hogy ez a tüzelés Shoeburynessből ered; de csakhamar észrevették, hogy folyton erősbödik. Ugyanekkor messze délkeleten három páncélos árbocai emelkedtek ki egymás után a tengerből, fekete füstfelhők alatt. De öcsém figyelme csakhamar visszafordult a délről hangzó távoli tüzelésre. Mintha a távoli szürke ködből füstoszlopot látott volna kiemelkedni.

A kis gőzös kelet felé haladt már a hajók hatalmas sarlójától s az alacsony essexi part kékes ködbe kezdett borulni, mikor feltűnt egy Marsbeli, homályosan a nagy távolságból, amint Foulness irányából tovább nyomult az iszapos part mentén. Erre a hídon álló kapitány ijedten, haragosan kezdte ordítozva átkozni saját késlekedését. Rémülete szinte átragadt a hajó kerekeire is. A hajón mindenki a gerendázaton vagy a padokon állva bámult arra a távoli alakzatra, amely magasabb volt a fáknál és a templomtornyoknál s valósággal parodizálta az emberi lépteket, amint kényelmesen közeledett.

Ez volt az első Marsbeli, akit öcsém látott. Inkább elképedve, mint ijedten állt, odafigyelve erre a titánra, aki óvatosan közeledett a hajók felé, mindig mélyebbre gázolva a vízben, amint a talaj sülyedt. Távolabb egy másik lépkedett keresztül néhány elnyomorodott fa fölött, majd egy harmadik még messzebbről közeledett, mélyen gázolva keresztül egy csillámló, sekélyebb, iszapos helyen, amely úgy látszott, mintha tenger és ég között lebegne.

Mind a hárman a nyilt tenger felé tartottak, mintha meg akarták volna akadályozni a Foulness és Naze között nyüzsgő rengeteg sok hajó menekülését. A kis lapátos naszád, bár gépei zakatolva erőlködtek és kerekei csak úgy hányták a tajtékot, ijesztő lassúsággal hátrált e végzetes közeledés elől.

Öcsém északnyugat felé pillantva, látta, hogy a hajók nagy sarlója megbomlott már a közeledő rémület hatása alatt. A hajók egymás mögé kerültek, egyik-másik a sarló közepéből a sarló végére került a gőzhajók fütyültek és füstgomolyokat okádtak, a vitorlák kifeszültek, a bárkák ide-oda siklottak. Ez a látvány s a balról közeledő veszély annyira megigézte, hogy a nyilt tenger felé nem is tekintett. Egyszerre a gőzös egy hirtelen mozdulatára (a gőzös azért mozdult meg, hogy elkerülje az elgázolást), fejjel előre lerepült a padról, amelyen állt. Körülötte kiabálás hallatszott, lábdobogás és ujjongás, amelyre mintha gyönge válasz is érkezett volna. A gőzös megtántorodott és öcsémet négykézláb görgette.

Talpra ugrott s jobbra tekintve, látta, hogy féloldalt dőlt gőzösüktől alig száz yardnyira, mint valami ekevas, óriási vastömeg hasítja keresztül a vizet, rengeteg tajtékzó hullámot verve fel jobbra-balra, amelyek a gőzös felé csaptak, úgyhogy lapátjai tehetetlenül meredtek a levegőbe, a födélzet pedig csaknem a víz színéig belesülyedt a habokba.

Egy tajtékos habzuhany egy pillanatra szinte megvakította öcsémet. Amint újra tisztán látott, a szörnyeteg a gőzös mellett elhaladva, a part felé rohant. Hatalmas, hosszúkás vasszerkezetéből kettős kémény emelkedett ki, tüzes füstfelleget lökve a levegőbe. A Villám torpedóromboló volt, amely teljes gőzzel rohant a fenyegetett hajók védelmére.

Öcsém megállva valahogy a szörnyeteg lökésétől ide-oda ingó födélzeten, a támadásra rohanó Leviathánról a Marsbeliekre vetette újra tekintetét. Szorosan egymás mellett állt mind a három, oly mélyen a tengerben, hogy lábaik csaknem teljesen elmerültek.

Amint vízbe merülve állottak, messziről sokkal kevésbbé rettentőeknek látszottak, mint az az iszonyú vastömeg, amelynek sodrában gőzösünk oly gyámoltalanul bukdácsolt. Úgy látszik, megdöbbenve vizsgálták az új ellenséget. Lehet, hogy értelmük méltó ellenfélnek tekintette az óriást. A Villám egy ágyút sem sütött el, hanem egyszerűen rohant feléjük teljes gőzzel. Valószínű, hogy csupán azért tudott oly közel férkőzni hozzájuk, mert nem tüzelt. Nem tudták, mitévők legyenek vele. Ha csak egy gránátot röpít is ki feléjük, nyomban elpusztították volna a hősugárral.

A torpedóromboló oly gyorsan haladt, hogy egy pillanat mulva a gőzös és a Marsbeliek közti távolság felét megtette s egyre kisebbedő fekete tömeggé vált, amint a távol elnyúló essexi part felé közeledett.

Egyszerre csak a legközelebbi Marsbeli leeresztette csövét s egy fekete gázzal telt szelencét lőtt ki a páncélosra. A szelence a torpedóromboló bal oldalát találva, koromsötét lövedékbe vetődött szét, amely a nyilt tenger felé görgött, mint valami szerteszét terjedő fekete füstzuhatag. A páncélos sértetlenül nyomult előre. A gőzösön figyelőknek, mélyen a vízben és szemben a napfénnyel, úgy látszott, mintha már a Marsbeliek között lett volna.

Látták, amint az ösztövér alakok a part felé vonulva külön-külön kiemelkednek a vízből s egyikük fölemelte azt a sötétkamarához hasonló szerkezetet, amely a hősugarat fejlesztette. Ferdén lefelé irányozta és a víz, ahol a hősugár érintette, gőztömegekké tornyosult. A hősugár bizonyára úgy keresztül furódott a hajót borító páncélon, mint az izzó vasvessző a papiroson.

A gőzgomolygásból láng lobbant fel s rögtön rá a Marsbeli inogva megtántorodott. A következő pillanatban levágódott s hatalmas víz- és gőztömeg lökődött a levegőbe. A Villám ágyúi megszólaltak a gőzön keresztül, egymásután; az egyik lövés éppen a gőzös mellett csapott a vízbe s az észak felé menekülő többi hajók felé szökdelve, végre egy parti halászbárkát szétforgácsolt.

De ezzel nem igen törődtek az emberek. Amint a Marsbeli lezuhant, a hídon álló kapitány tagolatlan ordításban tört ki s felkiáltottak egyszerre a hajók farán szorongó utasok is. S rögtön rá újra felkiáltottak, mert túl a fehérlő zűrzavaron valami hosszú, fekete tömeg nyomult előre, közepéből lángok szóródtak ki, szelelői és kéményei tüzet ontottak.

A Villám még mindig eleven volt; úgy látszik kormánykereke nem sérült meg s gépezetei működtek. Hegyével egyenesen a második Marsbelinek tartott s körülbelül száz yardnyira lehetett tőle, mikor a hősugár rávetődött. Borzasztó dördülés hangzott s födélzete és kéményei vakító lobbanással felrobbantak. A Marsbeli a robbanás erejétől megtántorodott, a következő pillanatban a lángban álló roncshalmaz, teljes sebességgel rohanva még mindig előre, belevágódott s összeroncsolta őt, mintha papírból lett volna. Öcsém önkénytelenül felkiáltott. Újra forró gőztömeg borított el mindent szemei elől.

– Kettő! – ordított a kapitány.

Kiabált minden, ami csak élt. Vad ujjongás harsogott az egész gőzösön; s hirtelen egyik járműről a másikra terjedve, ujjongó ordítozás hangzott a nyilt tenger felé törekvő valamennyi hajóról és naszádról.

Néhány pillanatig gőzbe borult a víz, elrejtve a harmadik Marsbelit és a partot. A gőzös az egész idő alatt gyorsan a tenger felé lapátolt el a küzdelemtől; s mikor a zűrzavar eloszlott, fekete gőzhalom terjengett ide-oda a part és a gőzös között, úgy hogy a Villám-ból nem volt többé semmi kivehető s a harmadik Marsbelit sem lehetett többé látni. A többi páncélos a part felé haladva, szorosan a gőzös mellett siklott tovább.

A kis hajó folytatta rohanó útját a nyilt tenger felé s a páncélosok lassan eltüntek, a part felé közeledve, amelyet még folytonosan eltakart a gőz, füst és fekete gáz csodálatos módon összevegyült, kavargó, foltos gomolygása. A menekülő hajósereg északkelet felé szétszóródott; a páncélosok és a gőzös között több parti halászbárka vitorlázott. Egy idő mulva a hadihajók, mielőtt elérték volna a sülyedő felhős halmot, észak felé fordultak s azután hirtelen ellenkező irányba csapva, belevesztek délfelé a felszálló sűrű esti ködbe. A part halványodott s végül eltűnt a hanyatló nap körül meggyülemlő alacsony felhőhalmok között.

Majd egyszerre ágyúdördülések rezegtették meg az alkonyat fényében megaranyozott ködöt s fekete, mozgó árnyak tűntek fel. Mindenki a gőzös korlátjához tolult s kimeresztett szemekkel bámult bele az alkonyat vakító fénytengerébe, de semmit sem lehetett tisztán megkülönböztetni. Fölfelé kígyózó füsttömeg fedte el a nap képét. A gőznaszád zakatolva folytatta útját végtelennek tetsző várakozás között.

A nap szürke fellegek közé merült, az égbolt bíborszínben ragyogott, majd elsötétült és feltűnt az esti csillag rezgő fénye. A mély szürkületben egyszerre csak felkiáltott a kapitány s a magasba mutatott. Öcsém kimeresztette szemeit. Valami kiválva a szürkeségből, fölfelé suhant a magasba, kígyózva, iszonyú sebességgel a napnyugatra lebegő felhők fölé boruló esti fényben, valami lapos, széles, nagyon nagy tárgy. Görbe vonalat írva le, kisebbedett, lassan lefelé zuhant a beleveszett újra az éjszaka titokzatos szürkeségébe. Amint eltűnt, mély sötétség borult a tájra.