II. RÉSZ. A FÖLD A MARS-LAKÓK URALMA ALATT. (continued 2)

Megfordultam s a domb lejtős oldalán végig oda tekintettem, ahol most nyüzsgő madarak között a két másik Marsbeli állt, akiket éjjel éppen akkor láttam, mikor a halál urrá lett fölöttük. Az egyik éppen társai után kiáltott, mikor meghalt; talán utolsónak halt meg és hangja folyton hangzott, míg csak gépezetének ereje ki nem merült. E háromlábú fényes érctornyok ártalmatlanul csillogtak most a kelő nap ragyogásában…

Az üreg körül szétnyúlt mindenfelé a városok hatalmas anyja, amelyet szinte csoda mentett meg a végpusztulástól. Aki Londont csak komor füstruháiba burkoltan látta, el sem képzelheti házai néma rengetegének szűzi tisztaságát és szépségét.

Keleten az Albert-terrasz fekete romjai és a templom szétforgácsolt tornya fölött káprázón ragyogott a napfény a tiszta légben s a tetők rengetegében egy-egy csiszolt oromról vakító fehérséggel verődött vissza. A fény juttatott egy kevés titokzatos szépséget a chalkfarmi állomás kerek borraktárainak és a tágas vasúti udvaroknak is, amelyeket valaha fekete sínek ereztek. A sínek azonban a kétheti forgalmi szünet alatt belevörösödtek a gyors rozsdásodásba.

Északon kék színben játszott a kilborni és hampsteadi háztömeg; nyugaton a város közepe sötétlett; s dél felé, túl a Marsbelieken, a Regent’s Park hullámzó zöldje, a Langham Hotel, az Albert Hall boltívei, az Imperial Institute s a Brompton-úti hatalmas bérházak látszottak tisztán, bár eltörpülve a kelő nap fényében, mert rajtuk túl a Westminster zeg-zugos romjai ködlöttek a messzeségben. A Surrey-dombok kékségbe vesztek s a Crystal Palace tornyai úgy csillámlottak, mint két ezüst rúd. Szent Pál székesegyháza sötéten állt a nap keltében. Csak most láttam, hogy nyugati oldalán hatalmas rés tátongott.

S amint elmerültem a házak, gyárak, templomok eme néma, elhagyatott rengetegének szemlélésébe; amint elgondoltam, mennyi reménybe, mennyi erőfeszítésbe, mennyi megszámlálhatatlan életbe került, míg ez az emberi szirtzátony felépült: amint arra a gyors, irgalmat nem ismerő pusztulásra gondoltam, amely fenyegette; mikor elképzeltem, hogy a veszedelem sötét árnya elvonult, hogy az emberek újra itt élhetnek s hogy ez az én drága, hatalmas, halott városom újra él s egykor még hatalmasabb lesz: oly érzelem viharzott lelkemben, hogy csaknem megeredtek könnyeim.

A gyötrelmek véget értek. A gyógyulás azonnal megkezdődik. Akik a lakosságból életben maradtak s szanaszét bolyongtak a vidéken, – vezető nélkül, a törvény védelmét nélkülözve, táplálékot nem találva, mint a pásztor nélküli nyáj, – ezren meg ezren, akik tengeren menekültek, vissza fognak térni; az élet egyre erősebben és erősebben fog lüktetni újra az üres uccákon s a puszta tereken. Bár óriási volt a pusztulás, a pusztító kéz örökre lehanyatlott. A kietlen romok, a házak fekete vázai, amelyek oly komoran meredtek a domb napsütötte pázsitjára, csakhamar visszhangozni fognak az újjáteremtők csákányainak ütéseitől és a vakolólapátok koppanásaitól. Erre a gondolatra az ég felé emeltem kezeimet és hálát rebegtem a Mindenhatónak.

– Egy év mulva, – gondoltam magamban, – egy év mulva…

Egyszerre ellenállhatatlan erővel tolult lelkem elé saját sorsom, feleségem és az a reményteljes, gyöngéd gyámolítással telt régi élet, amely megszűnt mindörökre.

IX. Romok.

S most következik történetem legkülönösebb része. De talán nem is annyira különös. Emlékszem tisztán, élesen, elevenen mindarra, amit e napon egészen eddig az ideig tettem, mikor könnyezve s a Mindenhatót magasztalva álltam a Primrose-domb tetején. A továbbiakra nem emlékszem…

A három következő napról nem tudok semmit. Azóta megtudtam, hogy nem én fedeztem föl először a Marsbeliek pusztulását, mert több oly vándor, mint én, már az előtte való éjszaka tudomást szerzett róla. Az egyik, a legelső, mialatt én a kocsifészerben rejtőzködtem, sietett Párizsba sürgönyözni. Az örvendetes hírek elterjedtek onnan hamar az egész világon. Ezer meg ezer város, amelyeket szörnyű sejtelmek sujtottak le, hirtelen tobzódó kivilágításokat rendezett. Mikor az üreg peremén állottam, tudták már a hírt Dublinban, Edinburghban, Manchesterben, Birminghamban. Az emberek, mint hallottam, örömükben sírva fakadtak, kiabáltak, abbahagyták munkájukat, hogy újjongva megrázzák egymás kezét; vasútra szálltak és Londonba iparkodtak. A harangok, amelyek két hét óta elnémultak, hirtelen felkapták a híreket, úgy, hogy csakhamar Anglia összes harangjai megcsendültek.

Lesoványodott, fésületlen kerékpárosok robogtak minden országúton, a váratlan megszabadulásról kiabálva azoknak a kiaszott alakoknak, akik kétségbeesve bámultak reájuk az út mentén. S az a sok élelmiszer! A La Manche-csatornán, az ir tengeren, az Atlanti-Oceánon keresztül csak úgy özönlött segítségünkre a gabona, a kenyér és a hús. Mintha akkor a világ valamennyi hajója London felé iparkodott volna.

De én minderre nem emlékszem. Eszemet vesztve jártam-keltem. Mikor magamhoz tértem, jó emberek házában találtam magamat, akik a harmadik napon akadtak rám, amint zokogva, őrjöngve bolyongtam a Szent János-erdő utain.

Azóta elmondták nekem, hogy valami értelmetlen nótát énekeltem az utolsó emberről, aki élve maradt. Bár maguknak is sok bajuk volt, ezek a jó emberek, akiknek nevét, bármennyire szeretném is hálámat leróni nekik, nem írhatom ki itt, gondjaikba vettek és megóvtak saját magamtól. Bizonyos, hogy tévelygésem napjaiban hallottak tőlem egyet-mást a történetemből.

Mikor lelkem egyensúlya helyreállt, a legnagyobb gyöngédséggel tudatták velem, amit Leatherhead sorsáról hallottak. Fogságom kezdete után két napra egy Marsbeli összes lakóival együtt elpusztította. Amint látszik, a legcsekélyebb ok nélkül, pusztán hatalmának szeszélyes érzetéből, úgy söpörte el a föld színéről, mint a gyermek szokta széttaposni a hangyafészket.

Egyedül álltam a világon s ők nagyon szívesen bántak velem. Egyedül álltam a világon, telve szomorúsággal és ők résztvettek bánatomban. Gyógyulásom után négy napig maradtam közöttük. Az egész idő alatt határozatlan és egyre hevesebb vágy gyötört, hogy még egyszer lássam legalább azt, ami multam oly boldognak, oly ragyogónak látszott kis világából megmaradt. Tulajdonképpen arra vágyódtam, hogy belemerülhessek teljesen reménytelen nyomorúságomba.

Le akartak beszélni tervemről. Megtettek minden tőlük telhetőt, hogy kiverjék fejemből ezt a beteges szeszélyt. De végre nem tudtam ösztönszerű vágyamnak tovább ellenállni. Megigértem, hogy hűségesen visszatérek hozzájuk és miután e négynapos jóbarátoktól – bevallom – könnyezve elbúcsúztam, kiléptem újra az uccákra, amelyek csak nemrégen is oly sötétek, oly különösek, oly elhagyottak voltak.

Az uccákon sürgött-forgott már a visszatérő nép, néhol nyitva voltak már az üzletek is és egyhelyütt vígan csobogott egy szökőkút vize is.

Emlékszem, mennyi gúnyt találtam a nap ragyogásában, mikor a wokingi kis hajlék felé folytattam mélabús zarándoklásomat; mily mozgalmasak voltak az uccák s mily elevenen lüktetett körülöttem az élet. Annyi ember sürgött-forgott mindenütt, hogy szinte hihetetlennek tűnt fel, hogy a lakosság jókora hányadát lemészárolták. De csakhamar észrevettem, mennyire megsárgult az emberek bőre, mily borzas a hajuk, mily nagy és mennyire tündöklik szemük. Láttam, hogy rajtam kívül valamennyien, akikkel találkoztam, piszkos rongyaikat hordják még. Az arcokon vagy újjongó öröm és tetterő, vagy iszonyú határozottság tükröződött. Eltekintve az arcok kifejezéseitől, London valósággal búcsújáró helynek látszott. Az egyházközségek különbség nélkül osztogattak mindenkinek kenyeret, melyet a francia kormány küldött. A megmaradt lovak nyomorúságosan mutogatták bordáikat. Az uccasarkokon fehérszalagos, sovány, ideiglenes rendőrök álldogáltak. Keveset láttam abból a csapásból, amelyet a Marsbeliek okoztak, míg a Wellington-uccába nem értem, ahol láttam, hogy a vörösfű befutotta a Waterloo-híd oszlopait.

A híd végén is láttam e groteszk időknek egy újabb, közönséges ellentétét: egy ív papírt, amely egy botra szúrva lengett a vörösfű sűrűjében. Az első újság, a Daily Mail, hirdette rajta, hogy újra megjelenik. Vettem egy számot belőle, egy megfeketedett shillingért, amelyet zsebemben találtam.

Az újság legnagyobb része üres volt, de a lap egyetlen összeállítója azt a tréfát csinálta, hogy a hátulsó oldalra groteszk hirdetéseket tett stereotipált lemezekről. Egyébként szánalmas volt a lap; az újság szervezete még nem állt helyre. Új dolgot csak annyit tudtam meg belőle, hogy a Marsbeli mechanizmusnak vizsgálata már egy hét alatt is csodálatos eredményekkel járt. A cikk egyebek között azt állította, – ezt azonban akkor nem hittem el, – hogy a «repülés titka» meg van oldva.

Waterlooból indították az embereket hazaszállító ingyen vonatokat. Az első torlódás már véget ért. Kevesen voltak a vonaton s nekem semmi kedvem sem volt társalgásba elegyedni. Külön kocsiban helyezkedtem el és keresztbefont karokkal üldögélve, elborultan néztem ki az ablakon a pusztulás rohanó, napsütötte képére. Alig értünk ki a pályaudvarból, a vonat egy darabig ideiglenes síneken döcögött előre s a házak az útvonal mindkét oldalán fekete romokban hevertek. A claphami csatlakozóig a fekete füstből eredt por csúfitotta el London ábrázatát, bár két napig dörgött már a vihar és szakadt az eső. A claphami csatlakozónál újra megszakadtak a sínek. Száz meg száz munkanélküli hivatalnok és kereskedő dolgozott itt együtt a rendes napszámosokkal és vonatunk gyorsan összetákolt kisegítő-síneken döcögött tovább.

Innen kezdve a vidék képe mindenfelé barátságtalan volt. Különösen Wimbledon szenvedett sokat. Walton, mivel fenyőerdői nem gyulladtak meg, úgy látszik, legkevesebb kárt szenvedett az egész vonal mentén.

A Wandle, a Mole, minden kis folyó tele volt a felburjánzott vörösfűvel s olyan volt, mint a vagdalthús és a savanyúkáposzta keveréke. De a surreyi fenyőerdők száraz fái nem adtak elég táplálékot a vörös folyondár fürteinek. Wimbledonon túl látszottak a vasútról az ottani faiskola területére zuhant hatodik henger körül feltornyosodott földhalmok. Egy csomó ember állt a henger körül s néhány árkász a henger belsejében dolgozott. A henger tetején zászló büszkélkedett, vígan lengedezve a reggeli szellőben. A faiskola kárminpiros volt a fűtől és a bíborszínű árnyakkal tarkított fakó terület nagyon kínosan hatott a szemre. Az ember tekintete mondhatatlan megkönnyebbüléssel fordult az előtér aszott szürkeségétől s komor vörösségétől az enyhe kékeszöld színben játszó keleti dombok felé.

A vasutat London és a wokingi állomás között még javították, úgyhogy a byfleeti állomáson szálltam le s a Maybury felé vezető országútra tértem. Elhaladtam amellett a hely mellett, ahol én meg a tüzér beszélgettünk a huszárokkal és amellett a hely mellett is, ahol a Marsbeli megjelent előttem a viharban. Itt rávett a kíváncsiság, hogy letérjek az útról. Meg is találtam a vörös lombok sűrűjében a felfordult és összetört kis kocsit és a ló szanaszét heverő összerágcsált fehér csontjait. Megálltam s egy darabig nézegettem e maradványokat…

Majd visszafelé mentem, keresztül a fenyőerdőn, itt-ott nyakig a vörösfűben, és megtudtam, hogy a «Tarka kutya» kocsmárosa már el volt hantolva. Végre elhaladva a kollégium mellett, hazaértem. Egy férfi, aki az egyik kunyhó nyitott ajtajában állt, nevemen szólítva, üdvözölt, mikor elhaladtam mellette.

Házamra pillantottam s a remény egy sugara villant fel bennem; de csakhamar elhalványodott. A kaput feltörték; nem volt elreteszelve s mikor oda értem, lassan kinyílt.

Újra becsukódott. Dolgozó-szobám függönyei félrelebbentek a nyitott ablakról, ahol a tüzér meg én együtt virrasztottunk azon a reggelen. Azóta senki sem csukta be az ablakot. A letaposott bokrok éppen úgy voltak, mint négy hét előtt, mikor utoljára jártam itt. Betámolyogtam az előcsarnokba. A házban nem volt nyoma senkinek. A lépcső-szőnyeg gyűrött volt és megfakult azon a helyen, ahol a katasztrófa éjjelén a viharban bőrig ázva kuporogtam. Sáros lábunk nyomait még mindig ott láttam a lépcsőkön.

Követtem a nyomokat dolgozó-szobámba s íróasztalomon a papírnyomó alatt rátaláltam kéziratomra, úgy ahogy a henger megnyílásának délutánján ott hagytam. Egy darabig ott álltam, olvasgatva abbahagyott munkámat, mely az erkölcsi felfogás valószínű fejlődésével foglalkozott, a civilizáció haladásával kapcsolatban.

Az utolsó mondat egy jövendölés kezdete volt: «Körülbelül kétszáz év mulva várhatjuk…» itt a mondat félbemaradt. Emlékszem, hogy azon a reggelen, alig egy hónapja, nem voltam képes gondolataimat értekezésem tárgyára irányítani. Emlékszem, hogy abbahagytam az írást és lementem, hogy átvegyem az újságkihordótól a Daily Chronicle-met; elébe szaladtam a kertajtóig és izgatottan hallgattam különös meséjét a «Marsbeli emberek»-ről.

Lementem az ebédlőbe. Ott volt még, erősen feloszlásnak indulva, az ürühús és a kenyér s egy felfordult söröspalack, úgy ahogy a tüzérrel otthagytuk. Otthonom teljesen vigasztalan volt. Beláttam, mily esztelen reményt kergettem oly hosszú ideig. És ekkor különös dolog történt.

– Nincs itt senki, – szólt egy hang. – A ház üres. Nem járt itt egy lélek sem tíz nap óta. Ne időzzön itt tovább s ne gyötörje magát hasztalanul. Nem menekült meg senki magán kívül.

Megdöbbentem. Fenhangon gondolkoztam talán? Megfordultam s láttam, hogy mögöttem nyitva van a földig érő szárnyas ablak. Odaléptem s kitekintettem.

És íme, a bámulattól szinte megdermedve, rémülten, éppen úgy, mint én magam, unokatestvérem és feleségem állt előttem… feleségem sápadtan és könnytelenül. Halkan felsikoltott.

– Eljöttem, – rebegte. – Tudtam… tudtam…

Kezével fejéhez kapott és megtántorodott. Hozzá rohantam s felfogtam karjaimba.

X. Befejezés.

Sajnálom most, mikor elbeszélésem vége felé közeledem, hogy nem sokkal járulhatok hozzá annyi vitás és még mindig eldöntetlen kérdés tisztázásához. Bizonyos, hogy egy dologban ki fogom hívni a bírálatot. Tulajdonképpeni szaktudományom a spekulativ filozófia. Összehasonlító fiziológiai ismereteimet összesen egy vagy két könyvből merítettem ugyan, de azért azt hiszem, hogy Carver magyarázata a Marsbeliek gyors halálának okáról csaknem bebizonyított igazságnak tekinthető. Elbeszélésem folyamán ezt a magyarázatot fogadtam el.

A Marsbeliek holttesteiben, amelyeket a háború után megvizsgáltak, egy esetben sem találtak a már rég ismert földi fajokon kívül más baktériumokat. Az a körülmény, hogy egyetlenegy halottukat sem ásták el s hogy a legnagyobb gondatlansággal öldökölték az embereket, szintén azt bizonyítja, hogy fogalmuk sem volt a rothadás folyamatáról. De bármennyire valószínűnek látszik is ez a magyarázat, nincs teljesen bebizonyítva.

Nem ismerjük a fekete füst összetételét sem, amelyet a Marsbeliek halált okozó hatással használtak, s a hősugár eredete is talány marad. Az a rettenetes szerencsétlenség, amely az ealingi és a dél-kensingtoni laboratóriumokban történt, elvette a tudósoknak minden kedvét attól, hogy a hősugár eredetét tovább elemezzék. A színképbontás félreérthetetlenül kimutatta, hogy a fekete porban valami ismeretlen elem van jelen, amely három vonalból álló, ragyogó csoportra bomlik a zöld színben. Lehetséges, hogy ez az elem, az argonnal vegyülve, egy szempillantás alatt halálos eredménnyel hat a vér valamely alkatrészére. De efféle be nem bizonyított találgatások aligha fogják érdekelni az olvasók nagy tömegét, akiknek számára könyvemet írtam.

A barna tajtékcsomók közül, amelyek Shepperton pusztulása után lefelé sodródtak a Themzén, egyet sem vizsgáltak meg akkoriban s azóta újabbat nem találtak.

A Marsbeliek anatómiai tanulmányozásának eredményeit, amennyiben a kóbor kutyák ily tanulmányozást teljesen lehetetlenné nem tettek, már előbb összefoglaltam, de úgyis ismeri mindenki azt a nagyszerű és csaknem teljes példányt, amelyet a természetrajzi múzeumban őriznek spirituszban, vagy ismeri legalább is az erről készített számtalan rajzot. Minden egyéb fiziológiai és morfológiai részlet különben is tisztán tudományos érdekű.

Sokkal fontosabb az a kérdés és bizonyára általános érdeklődésre is tarthat számot, lehetséges-e, hogy a Marsbeliek újabb támadást intézzenek a Föld ellen? Azt hiszem, hogy eddig nem méltatták távolról sem kellő figyelemre ezt a kérdést. Jelenleg a Mars-bolygó konjunkcióban van: de valahányszor visszatér az oppozicióba, ami engem illet, én mindig készen állok egy újabb kirándulásukra. Annyi bizonyos, hogy nem szabad elmulasztanunk a kellő előkészületeket. Azt hiszem, meg lehet majd állapítani annak az ágyúnak a helyzetét, amelyből felénk tüzelnek. A bolygónak azt a részét szüntelenül figyelemmel kell kísérnünk, hogy idejekorán értesüljünk a következő támadás kezdetéről.

Újabb támadás esetén a hengert könnyen elpusztíthatjuk dinamittal vagy tüzérséggel, mielőtt annyira lehűlne, hogy a Marsbeliek előbújhatnának; vagy amint a henger teteje lecsavarodik, őket is agyonágyúzhatjuk. Azt hiszem, nagy kárukra vált első vállalkozásuk sikertelensége. Lehet, hogy ők maguk is így fogják fel.

Lessing kitünő érvekkel támogatta azt a föltevését, hogy a Marsbeliek betörtek a Venus bolygóra is, még pedig sikeresen. Most hét hónapja a Venus és a Mars egy vonalba esett a Nappal; azaz a Venus bolygón figyelőre nézve a Mars oppozicióban volt. Később különös ragyogó, hullámszerű jel látszott a belső bolygó meg nem világított felén és ezzel csaknem egyidejűleg a Mars korongjának egyik fényképén hasonló hullámszerű halványfekete jelet fedeztek föl. Látni kell mind a két tünemény ábrázolását, hogy teljes jelentőségében felfoghassuk jellegük rendkívüli hasonlatosságát.

De akár várunk újabb támadást, akár nem, az, ami történt, mindenesetre nagyban módosította az emberiség jövőjéről alkotott képzeteinket. Megtudtuk, hogy a Föld nem zárt terület s éppen nem biztos tartózkodási helye az embernek. Sejtelmünk sem lehet róla soha, micsoda láthatatlan jó vagy rossz ront reánk a térből váratlanul. Lehet, hogy a mindenség szempontjából a Marsbelieknek ez a támadása végeredményében javára válik az embereknek; megfosztotta az embert attól a jövőbe vetett derült bizalomtól, amely legtermékenyebb forrása a hanyatlásnak. Az emberi tudást rengeteg új ismerettel gyarapította; s nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az emberiség közös érdekeinek felfogása minél hamarább tisztázódjék. Lehet, hogy a Marsbeliek a tér végtelenségén keresztül figyelemmel kísérték előfutáraiknak sorsát s tanultak a saját kárukon; az is lehet, hogy a Venus bolygón biztosabb letelepedési helyre akadtak. Bármint legyen is, az az egy bizonyos, hogy a Mars korongját számos esztendeig a legnagyobb gonddal fogják megfigyelni s hogy azok a tüzes égi nyilak, a hulló csillagok, valahányszor lezuhannak, elkerülhetetlenül meg fogják remegtetni az emberek minden fiát.

Az emberi tudás mélyülése, amelyet a Marsbeliek támadásának köszönhetünk, alig túlozható. Mielőtt a henger lezuhant, az volt az általános meggyőződés, hogy a tér végtelenségében parányi földgömbünk vékony kérgén kívül sehol sincs élet. Most tovább látunk. Ha a Marsbeliek elérhetik a Venust, nincs okunk föltenni, hogy az emberek ugyanazt meg nem tehetik. És ha a nap lassú lehűlése lakhatatlanná teszi ezt a földet, ami végül meg is fog történni, lehet, hogy az élet fonala, amely itt megkezdődött, tovább terjed a Földről s bevonja hálójába testvérbolygónkat is. Vajjon győzni fogunk-e?

Homályos, csodálatos az a kép, mely lelkemben arról támadt, hogy fog terjedni az élet a Naprendszer kis melegágyából lassacskán keresztül a csillagos tér lelketlen végtelenségén. De ez csak távoli álom. Viszont az is lehet, hogy a Marsbeliek elpusztulása csak szünetet jelent. Talán az övék lesz a jövő s nem a mienk.

Nem tagadhatom, hogy azóta a szorongattatással és veszéllyel telt idő óta állandóan van lelkemben valami kétely és bizonytalanság. Dolgozószobámban ülök, lámpafénynél írva és egyszerre csak magam előtt látom újra a szép völgyet alul, amint kígyózó lángok lepik el és úgy érzem, hogy a ház mögöttem és körülöttem üres és elhagyott. Kimegyek a byfleeti országútra, ahol járművek haladnak el mellettem, egyik kocsin egy mészároslegény, egy kocsi telve vendégekkel, egy kerékpáros munkás, iskolába siető gyerekek. És egyszerre csak mindnyájan elmosódnak előttem, s újra ott sietek a tüzérrel együtt a néma forróságban. Egy éjjel láttam, hogy a fekete por festi sötétre a hallgatag uccákat s borítja el az eltorzított holttesteket, amelyek reám támadnak rongyosan, szétmarcangoltan. Értelmetlen hangokat hadarva, egyre dühösebbek, sápadtabbak, undokabbak lettek, végre teljesen kivetkőztek minden emberi formájukból, mire fázva és nyomorultan felébredtem az éjszaka sötétségében.

Londonba megyek s nézem a Fleet Streeten és a Strandon a nyüzsgő sokaságot s egyszerre az jut eszembe, hogy ezek az emberek csak a mult szellemei, akik kísértve járnak fel-alá a néma és romokba dőlt uccákon, álomképek egy holt városban, az élet gúnyképei galvanizált testben. S oly különös az is, ha a Primrose-dombon állok, mint álltam egy nappal ez utolsó fejezet megírása előtt. Oly különös elnézni a füstös ködön homályosan keresztül kéklő házak rengetegét, mely végül beleolvad a ráhajló égboltozatba; elnézni a domb virágágyai között ide-oda járkáló embereket; elnézni a bámészkodókat, akik mindig seregestül állnak a még mindig ott álló Marsbeli gépezet körül; elhallgatni a játszó gyermekek zajgását s azután visszagondolni arra az időre, mikor az utolsó nagy nap hajnalán ugyanitt állva, mindent komornak, hallgatagnak láttam a kelő nap ragyogásában…

De a legkülönösebb mégis csak az, hogy újra kezemben tartom feleségem kis kezét s arra gondolok, hogy én őt, ő pedig engem egyszer már a halottak közé számított…