MÁSODIK RÉSZ. A FORRADALOM SODRÁBAN.

TIZENKETTEDIK FEJEZET. A Fekete Százak.

Nyugati irányban folytatott utamon mindenütt a nép magatartásának határozott megváltozását vettem észre. Előbbi fejezetekben már megemlítettem, mennyire megrosszabbodott a távoli kelet orosz népességének, sőt a katonáknak és a tiszteknek hangulata is, ennek a hangulatváltozásnak azonban eleddig nem volt komoly következménye.

Az útitársaimmal folytatott beszélgetésből kiderült, hogy a haszontalan és céltalan vérontás ellen tiltakozó karbini táviratunk, ha jelentékenyen tompítva is, de egész Oroszország érzelmeit tükrözte vissza. Hiszen magának Oroszországnak a hangulatáról csaknem semmit sem tudtunk az izolált frontvidéken, ahol hamis hírekkel áltattak bennünket és olyan cenzuraháló vett körül, amelynek szemein át nyugatról semmiféle kedvezőtlen jelentés nem tudott átsiklani. Csak így magyarázható meg, hogy Mandzsuországban az oroszok közt újra nagy lett a reménykedés, amikor a szerencsétlen, mindenfelől intrikával körülvett Kuropatkin tábornokot mindhárom hadseregének mukdeni rettenetes veresége után végre visszahívták Pétervárra és helyét a már meglehetősen idős Linievics tábornokkal töltötték be. A parancsnokságban történt e változás keleten új tápot adott a reménynek, amely az orosz ember szívében amúgyis gyakran minden igazi ok nélkül föllángol, hogy azután a legcsekélyebb csalódásra azonnal ismét kialudjék.

A nyugatról jövő útitársak szerint magában Oroszországban a legkisebb illuziót sem táplálták már az emberek. Mindenki elveszettnek látta a háborút. Gyűlölték a cárt és kormányát, a cárt különösen alakoskodó politikája miatt, amelynek az volt a célja, hogy «szeretett népét» bűnös módon kijátssza. Miután a japánok az orosz flottát elpusztították, az egész nép legkülönbözőbb rétegeinek képviselői kérvényt írtak, amelyben tehetetlenséggel vádolták a kormányt és parlament összehívását kívánták. Ez az okirat a következő figyelmeztetéssel végződött:

– Ó cár, ne habozzál! A nemzeti katasztrófa e retterettes órájában Istennel és Oroszországgal szemben kimondhatatlan nagy a felelősséged!

Válaszul e kérvényre a cár megigérte, hogy dekretumot fog kibocsátani, amellyel összehívja a parlamentet. De amikor erre a nép szenvedélyes izgatottsága kissé lecsillapodott, megint halogatta ezt a tervet. Csak amikor később alattvalóinak hangulata a népharag új kitörésében nyilvánult meg és az egész nép forradalmi szövetkezetek és pártok zűrzavarában élt, egyezett bele a parlament összehívásába, de ama csaknem mindent eltörlő fenntartással, hogy a népképviselet csak tanácskozhatik, de törvényhozó joga nem lesz.

Ugyanekkor mindenütt rendkívül tevékeny volt a politikai rendőrség. A száműzés és a halálítélet napirenden volt. Ennek az erőszakoskodásnak az lett az eredménye, hogy a tiltakozás jeléül és a nagy orosz parlament általános óhajának támogatására általános sztrájk készülődött, amelyben részt kellett volna vennie minden vasút, gőzhajó, gyár és iroda, valamint a posta és táviró alkalmazottainak. Láttam, hogy a forradalom, amelynek megszületését átéltem az év elején, időközben megérett. Ezért siettem állomáshelyemre visszatérni. De a sztrájk még útközben meglepett és akkora nehézséget okozott, hogy csak éppen eljuthattam ismét Karbinba.

Itt azután megtudtam, hogy a sztrájk következtében Oroszország és Szibéria néhány városában az egyik részen munkások és egyetemi hallgatók, a másik részen a rendőrség és a katonaság közt harcok voltak és barrikádokat emeltek. Az egész óriási birodalomban hirtelen baljóslatú csönd lett. A kormány kémei és hóhérlegényei észrevették ezt és nagyon jól tudták, hogy mit jelent, de a rendőrség, a csendőrség és a cár tehetetlen volt vele szemben; ezt nem lehetett megfogni és a cár fegyverei és géppuskái sem tudtak rája lőni.

A cár végre, persze csak pénzügyminiszterének, Witte grófnak sürgetésére elhatározta, hogy enged. Kiáltványt bocsátott ki 1905 október 17-én, amely parlamenti formát adott a kormánynak. De a dumát megteremtő dekrétum úgy volt megfogalmazva, hogy ennek a sürgősen szükséges intézménynek jelentőségét, befolyását és hatalmi körét, mindenek csalódására már eleve korlátok közé szorította.

A cár kiáltványa valóban nem is elégített ki senkit. A reakcionáriusok dühöngtek, mert a kormány engedett; a forradalmárok elkedvetlenedése nem enyhült, mert a kiáltvány nem gondoskodott a politikai foglyok amnesztiájáról és nem szabályozta a földosztás keservesen sürgős kérdését, ami pedig óriási jelentőségű volt az orosz nép nyolcvanöt százalékát kitevő parasztokra nézve.

A cár ukázával való ez az általános elégedetlenség nagyon gyorsan megnyilvánult a két ellenséges táborban. Úgy a reakcionárius elemek, mint a forradalmárok szervezkedni kezdtek. Elkerülhetetlennek látszott köztük a nyílt harc. Már utamon észrevettem a szervezetek megalakulásának első jeleit, amelyek félreérthetetlenül elárulták, hogy a jövőben milyen módon óhajtanak tevékenykedni.

A reakció az úgynevezett «Fekete Százak» megszervezésével kezdte, amelynek jelszava ez volt: «Monarchia, orthodox hit és orosz nacionalizmus». Soraiban különös keveredéssel képviselve voltak a legkülönbözőbb néposztályok, a legkülönbözőbb szociális nézetek és műveltségi fokok. A «Fekete Százak»-hoz tartoztak a legelőkelőbb arisztokrácia tagjai, mint a Volkonszky, Uchtomszky és Mestcserszky hercegek, továbbá Bobrinszky gróf, Dubrovin dr., Zamyslovszky és Bulatszel ügyvédek, Vosztorgov lelkész és Makari érsek, másrészről azonban sok volt fegyenc is valamint a nagyvárosok legutolsó söpredékének, az orosz emberiség amaz aljának képviselői, amelyet Maxim Gorki oly poetikusan leírt és idealizált; e legalsó szociális rétegek e típusai mellett ismert tudósok voltak találhatók, mint Martensz és Janjoull professzorok. Az októberi kiáltvány után a «Fekete Százakat» egyetlen nagy szervezetbe foglalták össze, amely az «Orosz Nemzet Szövetsége» nevet választotta és tiszteletbeli elnöke – II. Miklós cár lett! Úgy a minden oroszok cárja, mint a trónörökös, Alexisz cárevics a keblén viselte e szövetség jelvényét, amely állam lett az államban és sok véres gaztettet követhetett el büntetlenül.

Mivel az Orosz Nemzet Szövetsége a forradalom és gyermeke, a parlament elnyomását tűzte ki föladatául, azzal vádolta a birodalom nemorosz népét, a lengyeleket, a georgiaiakat, a letteket, a zsidókat és sok más leigázott népet, valamint az intelligencia nagy részét is, hogy az egész országban liberális és forradalmi eszméket terjesztenek.

Szervezkedtek a forradalmárok is, akikhez az intelligencia, a munkásosztály és a különféle hivatások szövetkezeteinek legkiválóbb képviselői tartoztak. Nagyjában két szervezetet teremtettek, nevezetesen először a «Szövetségek Ligáját» és másodszor a «Munkásképviselők Tanácsát», olyan szövetséget, amely a legradikálisabb forradalmi eszméket és célokat képviselte és elnöke a jogász Khrusztalov-Noszar volt.

Az Orosz Nemzet Szövetsége óriási összegeket költött harcoló csapatokra, amelyek kiszabadult fegyencekből, gonosztevőkből, koldusokból alakultak, olyan egyénekből, akik rendes foglalkozás és kenyérkereset nélkül a nappalt sötét lebujokban, az éjjelt a nyilvános kertekben vagy az éjjeli menedékhelyeken töltötték és gyakran rendőri fölügyelet alatt álltak. Ezek a csapatok a nagyobb és kisebb városokban csakhamar annyira garázdálkodtak, hogy 1905-ben a pogromok mint valami véres szökőár, végigzúdultak néhány száz vagy még több orosz városon és szerencsétlen lakosságán, négyezer halottat és több tízezer sebesültet hagyva maguk mögött.

A pogromok lefolyására jellemző a Tomszk városban történt mészárlás. Ez október 20-án történt és nekem Szkorokhodov A. A. úr, a későbbi dumaképviselő mondta el részletesen. A város lakói, hivatalnokok, tanárok, tanítók és diákok a városi színházban gyülekeztek össze nagy számban, hogy örömüket fejezzék ki a cár kiáltványán, amely az országot az új alkotmánnyal ajándékozta meg. Mialatt a színházban a lakosság e fontos politikai tény jelentőségét fejtegető beszédeket hallgatta, künn legalacsonyabbrendű munkásokból, a Tom dokkjainak teherhordóiból, elbocsátott fegyencekből, sőt a városi börtönnek külön erre a napra kiszabadított lakóiból menet alakult, amely végigvonult az utcákon. E durva, részeg, aljas emberek közt ott voltak a politikai rendőrség ügynökei, akik szították ezeknek az embereknek a gyűlöletét az intelligencia ellen és bosszúra biztatták őket. A menet élén a cár képét és néhány templomi zászlót vittek. Amikor a csőcselék, amely bunkósbottal, késsel és más gyilkoló szerszámmal volt fölfegyverkezve, Makari püspök háza elé érkezett, az erkélyen megjelent a «szent öreg ember», megáldotta a menetet és nyomatékosan hazafias kötelességükre figyelmeztette az embereket, más szóval: arra a föladatukra, hogy a cár korlátlan uralkodói hatalmáért küzdjenek.

Ennek a lelkésznek áldása után a csőcselék egyenesen a színházhoz ment és megrohanta az ott összegyűlt intelligenciát. Irtózatos vérfürdőt rendeztek. Azokat a keveseket, akiknek sikerült az utcára menekülniök, ott csípték el, lebunkózták, agyonlőtték vagy a tömeg mulattatására a folyóba dobták. E nap rémítő eredménye ezerkétszáz halott volt. Az áldozatok közt volt Klionovszki kitünő lengyel mérnök is, akkor a szibériai vasút vezérigazgatójának asszisztense.

Makari püspököt személyesen ismertem. A bizánci szentképekre emlékeztető aszkéta arcú, kicsi, sovány öreg emberke volt; de ő, egy szibériai paraszt fia, csak nagyon kevés képzettséget szerzett és teljesen foglya volt a cárizmus és az orthodox egyház gondolatmenetének. Az Altaiban folytatott, egészen különös térítői tevékenysége tette a nevét ismertté: a bennszülötteket lerészegítette és ilyen állapotukban keresztelte meg őket. A tomszki vérfürdő után gyorsan emelkedett a hierarchiai létrán; érsek lett és néhány év mulva a szent szinódus, a legfőbb orthodox egyházi tanács tagja és végül megkapta a moszkvai metropolita méltóságot. Mint e legfőbb egyházi hivatal viselője a világháború idején kegyvesztetté lett a cárné előtt, mert más előkelő egyházi méltóságokkal egyetemben arra akarta a cárt rávenni, hogy váljék el a feleségétől, akit az orosz arisztokrácia néhány befolyásos tagja meggyűlölt.

Az Orosz Nemzet Szövetségébe tartozó szervezetek azzal a véres, minden jogot és törvényt arculcsapó módszerrel, amely Tomszkban a maga egész rettenetességével érvényesült, a cár, a hit és a haza nevében követték céljaikat. A forradalmi és liberális csoportok hasonló módon feleltek; ezeknél is az orosz lélek destruktív eleme, az orosz romboló vágy kerekedett fölül.

A liberálisok és a forradalmárok csakhamar belátták, hogy az intelligencia és a városi munkásság ereje nem elegendő arra, hogy hathatós parlamenti ellenőrzés javára gyökeres rendszerváltozást erőszakoljanak ki a kormánytól és a cártól. Nemsokára tisztába jöttek azzal, hogy a politikai harc forgatagába föltétlenül magukkal kell rántaniok azt a rendkívül erős népréteget, amelyet semmiféle a cárhoz hű hadsereggel sem lehet megfékezni: az orosz parasztokat. A propaganda mint a szalmakazalba vetett tűzcsóva, lángra lobbantotta a száz milliónál több írástudatlan, elnyomott és kétségbeesett emberek nagy tömegét.

Az egész vidék azonnal lázongani kezdett. A forradalomból parasztháború lett. E félig rabszolgák, akiket fölizgattak, hogy maguk keressék meg igazukat, megrohanták a nagybirtokosok birtokait, kifosztották a lakóházakat, elhurcolták a búza- és lisztkészletet és elhajtották a marhát; sok esetben maguk vették át a birtok kezelését és azt mondták, hogy most övék a birtok. Az orosz nép tömegeinek a legjobb alkalom nyílt arra, hogy szabad folyást engedjenek romboló, gonosz ösztöneiknek.

Később Manuilovóban, Pavlovics S. M. úrnak a pétervári kormányzóságban levő birtokán a magam szemével láttam, mekkora pusztítást okozott e vidéken a parasztok fölkelése. A pompás, történelmi birtok, amelyen sok emlék volt az egykor ott élő legnagyobb orosz történetírótól, Karamzintól, teljesen föl volt dúlva. A bútort darabokra hasították, pótolhatatlan festményeket szétvagdostak, nagy tükröket összetörtek. A könyvtár könyveivel örömtüzet gyujtottak a kastély előtt. A fölkelők telivér lovaknak keresztülvágták az inait, vadászkutyákat fölakasztottak, a nemes fajtájú tenyészmarhát és értékes díjazott juhot pusztán a húsáért levágták. Különösen borzalmas volt a garázdálkodás a balti tartományokban, ahol a lett parasztok megtámadták, gyilkossággal és gyujtogatással rémítették földesuraikat, a német lovagrendből származó német bárókat, akik e nyugati területeknek az oroszok által történt meghódítása következtében a cár uralma alá kerültek.

Ennek a véres kegyetlenkedésnek és pusztításnak alapja az orosz néplélek sajátossága volt, az a különös lelki állapot, amely egyforma volt minden orosz emberben, akár a cárellenes forradalmi és liberális pártokhoz tartozott, akár pedig a cár pártján álló reakcionárius «Orosz Nemzet Szövetségéhez». Mindkét párt magatartása egyformán mutatta meg az orosz jellemet. Ugyanezt a jelenséget figyelhettem meg néhány évvel később, a Németország és Ausztria ellen viselt háború folyamán, amikor az orosz seregek Lengyelországban, Kelet-Poroszországban és Galiciában a legkegyetlenebbül mészároltak és a legvadabbul fosztogattak, amiben buzgó részük volt még a legelőkelőbb és legműveltebb családokból származó tiszteknek is. Ennek az ázsiai, harciasan kegyetlen nomád szellemnek undorító megnyilvánulását láttam később a szovjeturalom alatt lefolyt orosz testvérharcban. A vörösek és a fehérek versenyre keltek a vérontásban, a sok nemzedék munkájával megszerzett vagyon elpusztításában és kegyetlenségben, meg bűnös gazságban egyik a másikat fölülmulni igyekezett.

Nem tudom, hogy a két párt közül melyik volt a gonoszabb, melyik a jobb. De tudom azt, hogy beszennyezve testvéreik és amaz ártatlan nemzetek és törzsek vérével, amelyeket kegyetlen végzetük előbb az orosz császárság, majd a szovjetköztársaság zsarnoki uralma alá hajtott, egy napon valamennyiüknek oda kell állaniok a mindenható bíró trónusa elé.

De térjünk vissza az első forradalomhoz. A parasztok fölkelése nagy csapást jelentett a cári kormány hadseregére, mert a hadseregben és a flottában szolgáló sok parasztfiú révén természetesen sok lázadást és forrongást okozott a fegyveres erőben is.

TIZENHARMADIK FEJEZET. A forradalom szolgálatában.

Karbinban már forrt minden. Sok egyesületbe tömörültek az emberek. Ezek közt tagjainak képzettsége és szociális állása folytán a legjelentékenyebb és leghatalmasabb a «Vasutas Szövetség» volt, amelynek tagjai műszaki szakemberek, igazgatósági hivatalnokok és különféle osztályú munkások voltak. Az «Orosz Nemzet Szövetsége» megszervezésére ugyanekkor a politikai rendőrség ügynökei érkeztek Karbinba és a szövetség vezetőivé a város egyik legjelentékenyebb kereskedőjét, Jerofciev kapitányt és néhány papot tettek meg. Hozzájuk csatlakozott a vasút műszaki és igazgatósági törzskarának több tagja.

Eltelt egy hónap anélkül, hogy bármiféle kísérlet történt volna forradalmi cselekedetre. Az egyesülések egyelőre azzal voltak elfoglalva, hogy tagjaikat politikai és szociális kérdésekben és a közjogban meg polgári jogban kioktassák.

E közben nagy változások történtek a harctéren. A háború elmult. A Linievics tábornok parancsnoksága alatt maradt hadsereg hazaszállítására várva Szupingkai mellett táborozott, amely vasútállomás félúton van Mukden és Changchun között. A nagy, tranzkontinentális, Szibériát átszelő vasútvonalat azonban a szüntelen csapat- és hadiszerszállítás nagyon megrongálta. A vasút szakadatlan használata nem engedett időt javítgatásra, aminek természetszerűen kocsihiány lett a következménye, amit az Uraltól nyugatra még vasúti sztrájk is súlyosbított. Ez annyira megakasztotta a forgalmat, hogy legalább a szibériai állomásokon fönnakadtak volna a katonaszállító-vonatok, ami azután a hiányos ellátás következtében forrongást, fosztogatást és harcot okozott volna. Linievics tábornok tehát a seregét Szupingkaiban visszatartotta és a katonákat a rendes vonatokon kisebb csoportokban küldte haza.

A hadsereg időközben értesült a béke megkötéséről, ami hála Roosevelt Tivadar amerikai elnök közvetítésének, Portsmouthban történt meg és türelmetlenül várta hazaszállítását Oroszországba. Ennek halogatása annyira fölháborította a katonákat, hogy néhány ezredben lázadás keletkezett, ami sok gondot és bajt okozott a legfőbb hadvezetőségnek.

Bár Karbinban az első hetekben aránylag nyugodtan folyt az élet, mégsem maradhattunk tétlen szenvedői annak a nagy tragédiának, amely az osztrák-német határ és a Csöndes-óceán partjai közt elterülő hatalmas orosz színpadon játszódott le. A karbini «Vasutas Szövetség» 1905 november 23-án a moszkvai «Szövetségek Ligájának» központjától táviratot kapott, amely november 24-nek éjjeli egy órájára valamennyi vasúti, posta- és táviró alkalmazott általános sztrájkját tűzte ki. A sztrájk célja a következő követelések támogatása volt: eltörlése a halálbüntetésnek, amelyet eddig a rendkívüli haditörvényszékek korlátlanul szabtak ki; a hadiállapot megszüntetése a birodalom ama részeiben, ahol a lakosság élete a katonai főellenőrzés következtében a rögtönítélő hatalom kezében volt.

A távirat megérkezésének napján a vasutas-klub helyiségeiben nagy általános gyűlés volt, amelyen a megnyitóbeszédet egy lengyel ember, a kínai keleti vasút egyik legrégebben szolgáló mérnöke, Novakovszki Ignác mondta. Megmagyarázta az egybegyűlteknek a Vasutas Szövetség tiltakozásának jelentőségét és rámutatott a kormány bűnére, amely véres polgárháborúra kényszerítette az orosz nemzetet és az orosz birodalomba bekebelezett népeket. A gyűlés, felbuzdulva a megkapó, erőteljes beszéden, elhatározta, hogy általános vezető választmányt választ és megbízza a távoli kelet ellenőrzésével és igazgatásával. A szavazással, amiben résztvettek a Mandzsuországban lakó európaiak és Vladivosztoknak meg a többi keletszibériai városnak a dolgok folyásáról táviratilag értesített képviselői, Novakovszkin és rajtam kívül még a következő lengyeleket választották meg:1) Szasz-Tiszovszki V., Juszcynszki M., Ceglarszky E. és Koszlovszki A. A megválasztott oroszok közt voltak: Lepeszhinszky V., a kínai keleti vasút vezérigazgatójának adjunktusa és Dreyer K. a legfőbb üzemvezető. A választmánynak mindössze ötvenhat tagja volt.

Egy órával a gyűlés szétoszlása után a választmány megtartotta első ülését, amely végrehajtó direktóriumot választott. Megtörtént, hogy rám egy tiszteleti hivatalt ruháztak, amely későbbi időben sokkal több bajt okozott nekem és sokkal több áldozatot kívánt tőlem, mint amennyit önként valaha is vállaltam volna. De azok közt, akik bizalmat szavaztak nekem és képességeimnek, nem akadt egyetlen próféta sem, aki csak féligmeddig figyelmeztethetett volna, mi lesz a két legközelebbi évben a dolgok lefolyása «Az orosz távoli kelet kormányzó választmányának elnökére» nézve.

Első hivatalos ténykedésem az volt, hogy táviratot küldtem Linievics tábornoknak, a hadsereg főparancsnokának, Ivanov N. J. tábornoknak, a hadtápigazgatás fejének és Horvat D. L. tábornoknak, a kínai keleti vasút vezérigazgatójának. Közöltem velük, hogy a választmány átvette mindennek az adminisztratív ellenőrzését, ami az országban történik, elrendelte a vasúti utasszolgálat megszakítását és egyúttal intézkedett a katonai vonatok megszaporítása iránt, hogy a katonákat minél gyorsabban európai Oroszországba lehessen szállítani, hogy ott megvédjék a nép jogait és szembeszálljanak a kormány bűnös cselekedeteivel. Az építő tevékenység azonnal megkezdődött és e különös «sztrájk» idején, minden várakozás ellenére mindenki háromszor-négyszer többet dolgozott, mint máskor.

Kevéssel a táviratok elküldése után meglátogatott egy segédtiszt, akit külön ezért küldött Linievics tábornok Karbinba és tudtomra adta, hogy előljárójának meggyőződése szerint csakis a választmány tudja megakadályozni a hadsereg föllázadását; Linievics tábornok teljes bizalommal van a választmány iránt és számít arra, hogy eredményesen hozzá fog járulni a súlyos helyzet megmentéséhez. Erre az üzenetre a hadsereghez kiáltványt intéztünk, amelyben rámutattunk arra, milyen a helyzet Oroszországban és mi a kötelessége polgártársainknak, a katonáknak. Az eredmény az volt, hogy lassanként helyreállt a nyugalom az egész hadseregben és befolyásunk naponta növekedett, különösen mert siettetni tudtuk a hazaszállítást és javulást értünk el a szállásaikban visszamaradt csapatrészek ellátásában, a hadsereg egészségügyi szolgálatában és a katonákkal való általános bánásmódban is.

Ezek a sikerek megnyerték a többi választmányok tetszését, amelyek a távoli kelet más csomópontjain működtek és arra indították őket, hogy az egész országban a mi választmányunkat ismerjék el vezetőül. Ennek következtében Kelet-Szibériának rengeteg nagy része a mi ellenőrzésünk alá került; a mi igazgatásunk a mandzsuországi északi határtól egészen az északi Jeges-tengerig, az Amur és az alsó Primorszk területén át keletre egészen a koreai határig terjedt és magába foglalta Mandzsuországnak ama részét is, amely a hadseregek utolsó harcvonalától északra terült el.

E területek előbbi orosz kormányhatalmának főképviselői is elismerték teljes hatalmunkat, ami például világosan kiderült abból, hogy Linievics tábornok minden fontosabb ügyben kikérte a mi véleményünket és minden hadseregparancson, amelyet kibocsátott, az ő aláírása mellett ott volt az enyém is. Horvat tábornok is alkalmazkodott ahhoz, hogy a választmányunk föléje van helyezve és a nagyobb és kisebb városok vezetőségei is készségesen alávetették magukat a mi ellenőrzésünknek. Csak Ivanov tábornok, bár nyiltan nem tiltakozott, látszott olyannak, mint aki magatartását jövendő események valamiféle titkos ismeretére alapítaná. Később megtudtuk, hogy ez az alakoskodó tábornok, aki azt mondta, hogy velünk együtt akar dolgozni, ugyanakkor összeköttetésben volt a politikai rendőrséggel és az «Orosz Nemzet Szövetségével» és ezzel az összeköttetéssel egyenetlenséget óhajtott szítani a választmányunkban.

Működésünk ötödik napján mérték az első csapást a tekintélyünkre. Választmányunknak a fele, a munkásság képviselői, kilépett a szervezetből azzal, hogy nincs kedve együtt dolgozni az intelligenciával és saját bizottságot akar alakítani. Mivel az a kísérletem, hogy megegyezésre jussak ez új szervezkedés vezetőivel, kudarcot vallott, nem tehettem egyebet, mint azt, hogy működésének területét pontosan megszabtam. Átengedtem neki a vasúti műhelyeken és raktárakon való főfölügyeletet és pontos megegyezéssel köteleztem, hogy semmiképpen se avatkozzék bele a főválasztmányt megillető jogokba. A munkásbizottság elnökévé egy európai Oroszországból való lakatost, bizonyos Ivanovot választottak. Zaremba ezredes, lengyel ember, aki a karbini rendőrségnek volt a feje és adjunktusa, a német Ziegler kapitány bizalmasan közölte velem, hogy Ivanov a politikai rendőrség titkos ügynöke és szoros összeköttetést tart fenn az «Orosz Nemzet Szövetségével». Azért szerezték meg neki mostani állását, hogy a távoli keleten polgárháborút szítson. Arra kell rábírnia a hadsereget, hogy vegyen részt a dolgozó tömegeknek harcában az intelligencia ellen és ezzel adjon okot a kormánynak, hogy büntető expediciót küldhessen a távoli keletre.

A tervet jól kifőzték. Annak a magát mindig föltaláló ravaszsaágnak volt a műve, amely a cári kormányt jellemezte és változatlan formában él vele most a szovjetkormány is. Tisztán láttam, mekkora veszedelem fenyeget. De akkor még fiatal voltam és tapasztalatlan. Az igaz, hogy volt egy olyan tulajdonságom is, amely egy ideiglenes kormány elnökének – az egymást rohanvást követő események ezzé változtatták a választmányunkat – nagyon hasznára volt: merész voltam. A vakmerőség, amellyel egyenesen nekivágtam minden dolognak, nemsokára jó szolgálatot tett nekem.

Egy napon választmányi tagtársaim egyikével, Vlaszienko fiatal vasúti tisztviselővel kocsira ültem, amelybe Nizan nevű pompás arabs szürkém volt befogva. Olyan okos és megfontolt volt ez a ló, mint maga Ben Akiba. Hogy miért éppen Vlaszienkót vittem magammal, ennek oka nagyon egyszerű és érthető: három látogatásra készülődtem, amelyek a szokásos névjegyleadáson és udvarias magyarázgatáson kívül esetleg a meggyőzésnek kézzelfoghatóbb eszközeit is megkívánták. Ezekkel pedig Vlaszienko ugyancsak rendelkezett. Láttam őt egyszer egy viharos választmányi gyűlésen, amelyen egy csoport munkás zavart akart kelteni. Vlaszienko, mikor már nem tudta tovább hallgatni a munkások unalmas és ostoba tiltakozását, öklével hirtelenül akkorát ütött az asztalra, hogy ennek letörött az egyik sarka. Már akkor az járt a fejemben, hogy ez az ember nagyon hasznos segítőtársam lehetne, ha valamikor arra kerülne a sor, hogy valakit nagyobb erejű bizonyítékkal kell jobb belátásra bírni. Vlaszienko altiszt volt a pétervári lovasgárdában és ismert volt bikaerejéről.

E meggyőző kísérővel egyetemben indultam látogató utamra. Elsőnek Jerofeiev kapitányt kerestük föl. Amikor meglátott, gyanút keltően zavarba jött. Kertelés nélkül a szemébe mondtam, tudom, hogy mint az «Orosz Nemzet Szövetségének» elnöke micsoda aknamunkát folytat és ismerem cinkostársait is és mesterkedésének célját.

– Azért jöttem, hogy személyesen figyelmeztessem, mi következménye lehet önre nézve a magatartásának. Ne kényszerítsen arra, hogy a következményt nagyon is kellemetlenné kelljen az ön számára tennem.

– Ugyan mi fenyegethet? Ugyan mi fenyegethet? – kérdezte meglehetősen foghegyről.

– Az uram, hogy forradalmi törvényszék elé kerül és – ne haragudjék – a kötél – feleltem nyugodtan.

Szertartásos udvariassággal búcsúztunk el egymástól. Távozóban még ezt mondtam:

– Kapitány úr, mi nem tréfálunk! Ez a látogatás csak bevezetés. Én Azrael angyalának szerepét játszom. Isten önnel!

Hasonló módon folyt le látogatásom Chisztiakov kereskedőnél, a Fekete Százak második vezérénél. Chisztiakov látogatásomat és figyelmeztetésemet nagyon nyugodtan fogadta. Amikor elmentünk, ezt dörmögte:

– Hiszen majd meglátjuk.

– Persze, hogy majd meglátjuk, de akkor utoljára láttuk egymást – felelte talpraesetten Vlaszienko.

A harmadik látogatás már izgatóbb volt. A munkásbizottság elnökét a lakásán találtuk víg poharazgatás közben három elvtárssal. A viaszosvászonnal leterített asztalon sok vodkás üveg, kolbászhéj és más afféle festői csendéletet alkotott. Beléptünkre mind a négyen fölugrottak. Nagyokat fujtattak, de nem annyira az izgatottságtól, mint inkább a megivott vodka miatt.

– Ivanov úr, ön a politikai rendőrség ügynöke és itt keleten polgárháborút akar szítani. Ebbe bele akarja vonni a hadsereget, hogy tönkre tegye egész működésünk sikerét. Pontosan tudok mindent és be is tudom bizonyítani a munkások ítélőszéke előtt. Három napot adok önnek, hogy mindörökre elhagyja Mandzsuországot. Ha ezt az időt föl nem használja, letartóztatják és…

– … fölkötik – fejezte be a mondatot Vlaszienko hangos tenorja, mialatt egy pillanatig azon gondolkoztam, hogyan folytassam.

Ivanov szeme villámokat szórt. Hirtelen mozdulatot tett az ágy felé. De Vlaszienko fürgébb volt és egykettőre hatalmába kerítette a revolvert, amely a vánkos alá volt rejtve. Szép nyugodtan kinyitotta a závárzatot, kivette a töltényeket és a zsebébe csúsztatta. A fegyvert azután jólelkűen visszatette a helyére és udvarias meghajtással így szólt:

– Bocsánatot kérek!

Ivanov és vendégei félre nem érthetően összenéztek. Titokban már a zsebembe nyúltam, ahol a browningom volt, de Vlaszienko átvette ellenfeleink megnyugtatásának szerepét. Lehajolt és egy fapadot olyan elegánsan és könnyen emelt föl, hogy a négyes meghunyászkodott.

– Amint mondtam, három napot adok a meggondolásra! – ismételtem és Vlaszienkóval távoztam ennek a cári ügynöknek a barlangjából, ahol bőséges italozás közben bűnös terveket kovácsoltak. Másnap megtudtam, hogy a munkásbizottság – az úgynevezett «Kis Bizottság» – új elnök választására készült, mert Ivanov eltűnt. Kétségtelen, hogy a fenyegetődzésem és Vlaszienko érvei, legalább ideig-óráig, elriasztották.

Az új elnöknek azonban nem sikerült a munkástömegek megnyugtatása, talán meg sem próbálta. A következő napokban gyakran láttam a «Kis Bizottság» által kiadott proklamációkat, amelyek arra bizgatták a katonákat és a matrózokat, hogy «minden tisztet öljenek meg, vagyonukat osszák szét és támadják meg a városokat, a gyűlölt intelligencia és burzsoá székhelyeit».

Ezek a proklamációk, mint nekünk táviratilag jelentették, sok szibériai városban észrevehető hatást tettek a munkásságra, különösen Vladivosztokban, Habarovszkban, az Amur mellett levő Nikolajevszkban és Blagovescsenszkben, ahol a munkásság egyenesen ellenséges indulatúvá vált és elszakadt a mi központi választmányunktól. Nikolajevszkben a csőcselék vad bandái, nagyobbára megszökött fegyencek, akik az Amur torkolatánál halászvállalatoknál dolgoztak, kifosztották munkaadóik raktárait és házaikat fölgyujtották; Blagovescsenszkben részeg aranybányamunkások csapata megtámadta a bankot és be akart hatolni a páncélhelyiségbe, ahol az aranyrudakat őrizték; Linievics tábornok azt írta nekem, hogy a karbini csoport proklamációi visszhangra találtak a hadseregben is; szigorú haditörvényszéki vizsgálat és ítélet volt a következménye.

A dolgok olyan szerencsétlenül alakultak, hogy választmányunk hirtelenül két különböző ellenséggel találta magát szemben. Az egyik nyugatról jött a szívük mélyéig reakcionárius Meller és Rennenkampf tábornokok büntető expediciója alakjában, akik el akarták fojtani a szibériai forradalmat és az Ural és Tranzbaikáliaközt levő nagy területen haditörvényszékkel sok száz embert kötélhalálra vagy agyonlövésre ítéltettek. Rennenkampf tábornok már a mandzsuországi határhoz közeledett.

Második ellenségünk éppen az a Kis Bizottság volt, amely polgárháborút akart kierőszakolni és meg akarta mérgezni a hadsereg erkölcsét, hogy a forradalom hatásos támogatására képtelenné tegye. Kettőjök közül föltétlenül ez az ellenség volt a veszedelmesebb, mert világos volt, hogy csak némi siker esetén is anarchia lenne a közvetetlen eredménye és pedig a legrettenetesebb anarchia, mert az orosz távoli keletet elárasztó legvadabb, legelvetemültebb és legkegyetlenebb egyének kerekednének fölül.

Számolnunk kellett még azzal a lehetőséggel is, hogy ha erőnk megbénul vagy más szerencsétlenség ér, a két ellenséghez még egy harmadik is csatlakozhatnék: a hadsereg. Ha a katonák hazaszállítása, amit most mi intézünk, valami okból összeroppant volna, a hadsereg nekünk rontott volna és az egész munkássággal és városi lakossággal együtt vérözönbe fojtotta volna a központi választmányt. De akkor katasztrófa várt volna a hadseregre is, mert az anarchikus állapotok teljesen megakasztották volna az élelmezés rendszeres pótlását.

Az események ilyenformán arra kényszerítettek bennünket, hogy az egész távoli keleten megvédjük a jogot és a rendet, azt a rendet, amelyet a cár minden hatósága és a legfőbb hadvezetőség már nem tudott fönntartani. Tulajdonképpen tehát három fronton kellett harcolnunk, ami fáradhatatlan tetterőt, bátor elszántságot és tervszerű eljárást kívánt.

Első akciónk Rennenkampf tábornok ellen irányult, akinek útját Szibérián és Tranzbaikálián át a kegyetlenségének áldozatul esett forradalmárok holttestei jelölték meg. Az egész keleten elterjesztett táviratokban rettenetes büntetést igért a központi választmánynak és «forradalmi kormánynak» mondta, amely nem számíthat kegyelemre. A tábornok fenyegetődzése az egész távoli keleten izgatottságot és rémületet okozott. Pánik fogta el nem csupán a Kis Bizottságot, hanem néhány választmányi tagtársamat is, aki azt tanácsolta, robbantsuk föl a vasúti hidakat, hogy a határ átlépése után Rennenkampf tábornok előbbre jutását megakadályozzuk. Amikor egyre sürgetőbben követelték ezeket az intézkedéseket, arra kértem Linievics tábornokot, hogy a katasztrófa elhárítása végett kísérelje meg ő Rennenkampf megállítását. Linievics nagyon jól látta, micsoda veszedelem fenyeget és parancsot adott ki, amely szerint a közeledő büntető csapatnak Tranzbaikáliából vissza kell vonulnia. Ez érzékeny csapás volt az ellenpártra, mert a kegyetlen tábornok tisztjei már kutatgatni kezdtek és összeállították ama forradalmár vezetők névsorát, akiket haditörvényszék elé kell állítani és amit egészen természetesnek találtak, agyon kell lőni. Sajnos, az én nevem, minden betűrenddel ellentétben, minden lisztán az első helyen volt.

Ebben az ügyben élénk levelezés folyt Linievics tábornok és Rennenkampf tábornok közt, akit operációi számára kiváltságos hatalmi jogkörrel ruháztak föl. Senkisem tudta megjósolni, hogyan fog végződni a dolog, amikor egyszerre csak egy egészen váratlan esemény egészen különös módon véget vetett ennek a hatásköri viszálynak. A Rennenkampf parancsára agyonlőtt egyik vasúti hivatalnok fia bombát dobott a tábornok vasúti kocsijára. Bár a tábornok akkor véletlenül nem volt ott és így semmi baja nem történt, az esetből mégis tisztán láthatta, hogy Szibériában mily veszedelemnek van kitéve. Engedett tehát Linievics ama fölszólításának, hogy térjen vissza európai Oroszországba és ezzel megmentette választmányunkat a bennünket nyugat felől fenyegető veszedelemtől.

Legközelebbi harcunkat a Kis Bizottság ellen folytattuk. Ez a bizottság mindinkább anarchista módon dolgozott és harci erejét gyarapította az, hogy a politikai rendőrség és a Rennenkampf-különítmény tisztjei titokban nagyon használható embereket bocsátottak a rendelkezésére. Megszaporodott továbbá az Orosz Nemzet Szövetsége harci csoportjainak ama tagjaival, akik nyugatról érkezve szocialistáknak adták ki magukat. Mindez arra mutatott, hogy a Kis Bizottság harci osztály fölállításán dolgozott, amelynek az lett volna a föladata, hogy az állami és a szociális rendet az orosz távoli keleten fönntartó intelligenciát és burzsoát megrohanja.

Nagyon nehezen tudtuk kisütni, hogyan boldogulhatnánk a Kis Bizottság tagjaival és híveivel, akiket szinte megszállt a föllázadás szelleme minden szociális rend ellen. De az okos Novakovszki, egy méltóságteljes, fehérhajú úr, akit mindenki becsült, aki vele érintkezésbe jutott, megtalálta ennek az útját is. A vasúti munkások közt volt sok lengyel, lett, német, olasz és kínai ember. A nem orosz európaiak nagyobb kultúrájuk révén természettől fogva elleneztek minden anarchiát és ebben nem akarták a Kis Bizottság programmját támogatni. Az okos Novakovszki ezt a körülményt használta ki. Összehívta a nem orosz európai munkásokat és az ő segítségükkel a Kis Bizottság hívei körében szakadást idézett elő. Ugyanekkor azon igyekeztünk, hogy a kínai munkásokat a kínai hivatalnokok, a nyugateurópaiak kisebb csoportjait pedig a többi államok hivatalos képviselői révén a rend fenntartása érdekében dolgozzuk meg. Fáradozásunk eredménnyel járt. Megelégedéssel láttuk, hogy a Kis Bizottság igazgatósága, csupa anarchista, támogatóinak és követőinek nagy részét elvesztette; remélhettük tehát, hogy a legközelebbi választáskor a szavazást úgy irányíthatjuk, hogy nehány lojálisabb tagot be fogunk választani az igazgatóságba.

Úgy látszott, hogy miután az erről az oldalról fenyegető nehézségekkel annyira-amennyire megbirkóztunk, a veszedelem megszűnt. De nem sokáig örülhettünk sikerünknek, mert máris új ellenség jelentkezett és pedig a saját szövetségünkben. A tagjaink sorában levő köztársaságiak, monarchisták és szocialisták ugyanis váratlanul viszálykodni kezdtek, ami azt mutatta, hogy szervezetünk törékeny volt. Csak később tudtam meg, hogy ellenségeink hatoltak be a táborunkba és ők szították ott az egyenetlenséget. Tevékenységünket mindazonáltal csüggedés nélkül folytattuk, de most már a sok civódással, intrikával és végtelen akadékoskodással szemben, amellyel az ellenzék a választmány hatalmi állásának megrendítésére törekedett, csak a legnagyobb nehézséggel dolgozhattunk programmunk megvalósításán. Minden legjelentéktelenebb intézkedés előtt fárasztó beszédek, javaslatok és ellenjavaslatok egész áradata zúdult reánk. Mivel most hatvanhárom tagja volt a választmánynak, a «Kis Parlament» (ezt a nevet adtam neki) e vitái természetesen sok drága időt elfecséreltek. Az ellenzék szabotálása következtében egész sereg sürgős ügy függőbben maradt. Én természetesen tisztában voltam a bennünket körülvevő veszedelemmel és tudtam, mit jelentene, ha a polgári hatalom kicsúsznék a kezünkből és minden a káosz felé haladna.

E fenyegető fordulat láttára államcsínyre határoztam el magamat. Nehány idősebb és tapasztaltabb hivatali kollegámmal, nevezetesen Novakovszkival, Lepeszhinszkyvel és Dreyerrel történt tanácskozás után a legközelebbi ülésen azzal vádoltam meg a választmányt, hogy rosszakaratú obstrukciót folytat és a testületet, mint ilyet föloszlatottnak jelentettem ki; új végrehajtó-bizottságot választunk, amelyben a föloszlatott választmánynak csak öt vezető tagja kap helyet és ezek fogják a távoli keleten tovább irányítani a szociális és a közélet bizonyos ügyeit. Erre a gyökeres intézkedésre sok bizalmi nyilatkozatot kaptunk Karbin és Vladivosztok külföldi lakosságának köreiből. Természetes, hogy új személyes ellenségeket is szereztünk, de egyszersmind ismét gyorsan és hatásosan cselekedhettünk.

Linievics tábornok is helyeselte a dolgok ilyetén fordulatát. Ivanov tábornok ellenben, aki az «Orosz Nemzet Szövetsége» céljaihoz vonzódott, most nyiltan kezdett ellenünk intrikálni, amennyiban míg egyfelől nagyobb ellenállásra tüzelte a Kis Bizottságot és a reakcionárius csoportokat, másfelől egyremásra küldte Pétervárra a táviratokat, amelyek Linievics tábornok elbocsátását és a mi ötös-bizottságunk letartóztatását sürgették. Kénytelenek voltunk tehát Ivanov tábornokkal közölni, hogy a mesterkedése nyomában járó elkeseredés következtében élete ellen irányuló terrorista merénylet esetén semmiféle felelősséget nem vállalhatnánk. Tudtuk ugyanis, hogy Vlaszienko, akit az olvasó, mint a volt központi választmány nagyon energikus tagját már ismer, több elszánt embert gyűjtött maga köré, akik csak megfelelő alkalomra vártak, hogy a reakcionárius Nadarov, Batianov és Ivanov tábornokokat, valamint Fiedorenko csendőrezredessel az élükön a politikai rendőrség ügynökeit is lepuffantsák. Mivel Zaremba ezredes és Ziegler kapitány, a karbini helyi rendőrség vezetői a vladivosztoki rendőrfőnökkel egyetemben támogattak bennünket az ügynökök kikutatásában, nagyon jól tudtuk, kik annak a kémkedő társaságnak a tagjai úgy, hogy ezeket némiképpen sakkban tarthattuk. Ivanov tábornok valóban megfélemlíttette magát és nem mozdult ki többé jól őrzött házából.

Ugyanekkor éber figyelemmel kellett kísérnünk a hadsereg állapotát is. A hadsereget tagadhatatlanul demoralizálták a Kis Bizottság és a reakcionárius csoportok ama számtalan kiáltványai, melyek arra izgatták a katonákat, hogy öljék meg a tiszteket, gyujtsák föl a polgári lakosság házait és álljanak bosszút a kormányzó ötös-bizottságon. E veszedelem elhárítására is eszközt találtunk abban, hogy megértéssel alkalmazkodtunk a Mandzsuországban visszamaradt katonák lelki állapotához. Tudtuk, hogy a legénységnek voltaképpen nincs más kívánsága, mint az, hogy minél hamarább visszatérhessen Oroszországba. Ezt használtuk ki a katonákhoz intézett kiáltvánnyal, amelyben fölszólítottuk őket, legyenek bizalommal az ötök iránt, akik főként azért vállalták a nyugalom és a rend fönntartását a távoli keleten, hogy a hadsereget minél gyorsabban és a szállítás és ellátás lehető legkedvezőbb föltételei közt küldhessék haza. Nagy költségtől sem riadtunk vissza, mert a fűthető vasúti kocsik sürgős elkészítésével megbízott munkásoknak rendkívül sokat fizettünk és a nagyobb vasúti állomásokon élelmező-telepeket rendeztünk be. Fölügyeleti jogot gyakoroltunk a frontterület igazgatásán és a főparancsnokot meggyőztük annak szükségességéről, hogy bíróság elé kell állítani azokat a tiszteket és hivatalnokokat, akik a hadsereg ügyeinek elintézésében visszaélést követtek el. De mindenekelőtt mégis az volt a legfontosabb, hogy a hazaszállító vonatok számát szaporítsuk. Erre irányuló kiterjedt tevékenységünkkel nem csupán azt a veszedelmet hárítottuk el, amely a hadsereg részéről fenyegetett bennünket, hanem még nyereségre is szert tettünk, mert figyelmen kívül hagyva azt, hogy a hazautaztukban Karbinon áthaladó katonák hangosan lelkesedtek a mi bizottságunk munkájáért, Linievics tábornok is elismerést kapott Szent-Pétervárról az új hazaszállító szolgálat kitünő haladásáért.

Most hát megint nyugalom volt a távoli keleten. Tudtuk, hogy Oroszországban és Szibériában elfojtották a forradalmat és hogy az ideiglenes kormányok vezetőit agyonlőtték vagy fölakasztották. Csak mi öten voltunk immár teljes hatalmunk és cselekvő szabadságunk birtokában. Mivel föladatunk megoldottnak látszott, nem akartuk folytatni hivatali működésünket és elhatároztuk, hogy föloszlatván szervezetünket, kiki visszatér korábbi foglalkozásához. Nagy elégtételünkre szolgált, hogy Linievics tábornok, amikor erről a tervünkről értesült, arra kért bennünket, ne valósítsuk meg szándékunkat, mert félt a kíméletlen csendőruralomtól, amely bennünket fölváltott volna és a hadseregben új nyugtalanságot és új általános zavart okozott volna.

– Folytassák a munkájukat, – unszolt bennünket, – föltétlenül szükségesnek tartom ezt és azért vállalom önökért a felelősséget.

Megmaradtunk tehát a hivatalunkban, ámbár a cári bosszú kísértete fenyegetőzve ott volt a szemünk előtt és ez a kísértet bizony nem volt puszta ködkép.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET. A felelősség terhe.

Egyre sűrűbben kaptunk névtelen leveleket, amelyek arra figyelmeztettek minket, hogy állandóan közeledik a bennünket a reakcionáriusok és anarchisták részéről fenyegető veszedelem. Tudtunkra adták, hogy Szent-Pétervárott már kimondták ránk a halálos ítéletet vagy figyelmeztettek bennünket, hogy ezen meg ezen a napon merényletet fognak ellenünk elkövetni. Ennek következtében mindig föl voltunk fegyverkezve és Vlaszienko az embereivel ott volt mellettünk mint testőrség. A válságos napok azonban elmultak a nélkül, hogy valami komoly bajt ért volna. De gyakran észrevettem, hogy titokban mindig a nyomomban járnak; a közelemben minduntalan titokzatos egyének bukkantak föl, akik valami világosan nem látható okból azon voltak, hogy jelenlétüket elpalástolják.

Csak egy-két nap alatt is sok minden történt, amiből láttam, hogy a nekünk küldött figyelmeztetések megokoltak voltak. Egyszer, amikor az irodámban ültem, csörömpölés hallatszott mellettem, mintha követ hajítottak volna be az ablakon. A szemben levő falon ugyanakkor egy fehér hely volt látható, ahonnan a vakolat lehullott. A merénylő nyilván nem volt jó céllövő, különben jobban találhatott volna. Akkor azonban két lyuk helyett hármat fúrt volna. Hasonló dolog történt Lepeszhinszky irodájában is. A vasúti klub épületében tartott bizottsági ülések egyikéről egyszer este tíz órakor kiszólított egy szolga, aki átadta egy úr névjegyét azzal, hogy az illető nagyon fontos dolgot akar velem közölni. Lementem a fogadóterembe, de ott nem volt senki. A szolgálatban levő fölügyelő hivatalnok azt mondta a kérdezősködésemre, hogy várt reám egy úr, aki azonban kiment a terraszra, hogy rágyujtson. Én is oda mentem, de ott sem találtam senkit. E helyett azonban az épület előtt levő bokrok közt elrejtőzködő nehány alakot vettem észre. Most már tudtam, miféle látogatókról volt szó, zsebemből kivettem a revolveremet és feléjük tartottam. Ki tudja, még mi történt volna a hóval födött bokrok közt, ha Vlaszienko, aki meghallotta, hogy künn vagyok, két társával ki nem jön és rettenetes ordítással arra a helyre nem rohan, ahol én voltam. Ettől megijedve kereket oldottak a bokrok közt leselkedő fickók. Vlaszienko harmadmagával üldözte őket, de a vasúti klub épülete előtt levő szabad tér déli részének kunyhói és fészerei közt sikerült látogatóimnak eltűnniök.

Vlaszienko dühöngött, amikor visszatért, mert a menekülők egyikében fölismerte az anarchista Ivanovot. Jelentést tett a bizottságnak és engedelmet kért a reakcionárius csoportok előttünk ismert vezetőinek letartóztathatására, mert azt remélte, hogy náluk megtalálja a politikai rendőrség anarchista ügynökét.

Nehány nap mulva, amikor otthon dolgoztam, hirtelenül égett szagot éreztem. A szolgámnak megparancsoltam, nézze meg, nincs-e tűz valahol? De még mielőtt távozott volna a szobából, a padló hasadékaiból füst gomolygott elő. A szolgával azonnal a pincébe siettem, ahol nagy rakás égő kaoliangszárat találtam. Nehány vödör víz elég volt a tűz eloltására.

Más városrészekben elkövetett merényletek már nagyobb kárt tettek és különösen az a merénylet, amellyel az ismeretlen gyujtogató az egyik hivatali épületben akkora tüzet okozott, hogy a pusztító lángok elől a tűzoltóság csak nagynehezen tudott egy faházakból épült egész városrészt megmenteni.

A jókor fölfedezett pincetüzet követő reggelen fölkeresett Ziegler kapitány és tudtomra adta, hogy megbízható értesülése szerint még egy második merényletet fognak elkövetni a házam ellen, tehát legyek résen. Az ötös-bizottságbeli társaim unszolására elhatároztam, hogy megszívlelem a figyelmeztetést. Ettől kezdve fölváltva barátaimnál laktam és senki sem tudta, melyik lakásban töltöm a következő éjszakát.

Mindent egybevetve: meglehetősen idegölő időt éltünk, kiváltképpen azért, mert a helybeli merényleteken fölül Pétervárról hírek érkeztek, amelyek szerint a cári kormány mindenütt sikeresen legyűrte a forradalmat és most a mozgalom fővezetőit kezdi elfogni, hogy sorozatos bírósági tárgyalásokon elítéltesse őket. A pör eredménye előre volt látható. Azt beszélték nekünk, hogy Kelet-Szibériába már úton vannak a vizsgálóbírák és ezzel összefüggésben a politikai ügynökök az egész távoli keleten titkos utasításokat kaptak.

Ezek a veszedelmet hirdető értesítések nagyon megijesztették a Kis Bizottságot. A munkások legkiválóbb vezére és agitátora megszökött Mandzsuországból, egyúttal azzal vádolt meg bennünket, hogy mi vonszoltuk bele a munkásságot a forradalomba és ilyen módon minden felelősséget azokra akarta közülünk ráhárítani, akik amúgyis erősen exponálva voltunk. A Kis Bizottság nehány tagja még Ivanov tábornokhoz is elment, hogy lojalitásáról biztosítsa őt és segítségét kérje. A tábornok ezt meg is igérte és kijelentette, hogy mindenért a központi választmányt fogja felelősségre vonni. Ugyanakkor a Szövetségek Központi Ligájától, amelynek vezetői most Moszkvában rejtőzködtek, táviratot kaptunk azzal a fölszólítással, hogy hivatalosan oszlassuk föl a távoli kelet forradalmi kormányát, ellenben nemhivatalosan működjünk tovább, mint titkos szervezet, amelynek az a föladata, hogy továbbra is befolyásolja keleten a dolgok folyását.

Ezeknek az eseményeknek elmondásakor olyan tisztán emlékszem bizottságunk utolsó ülésére, mintha csak tegnap lett volna. Minden körülmény megvizsgálása és európai Oroszország politikai helyzetének pontos mérlegelése után, arra az eredményre jutottunk, hogy valóban föl kell oszlatnunk a szervezetünket, de a Kis Bizottság szervezetét is. Ámde hogyan vehetjük rá a Kis Bizottságot föloszlásának kimondására? Ez volt kétségtelenül a legnehezebb kérdés. Nagyon is jól tudtuk, hogy mi akkor sem menekülünk a pétervári kormány bosszúja elől, fontosnak tartottuk azonban, hogy ne szenvedjen több ember, mint ahánynak a szenvedése elháríthatatlan. Úgy láttuk, hogy a Kis Bizottságot eddigi tevékenysége alapján nem lehet túlságosan súlyosan megvádolni. De megtudtuk, hogy a bizottság néhány kiválóbb tagjának elmenekülése után az anarchista és gonosztevő elemek kerekedtek fölül, akik a mi bizottságunk föloszlása esetén olyan politikát folytatnának, amely vérrel árasztaná el az egész országot és a pétervári kormány rettenetes megbosszúló intézkedéseit vonná maga után.

Már hajnali két óra volt. Mi öten még egyre azon tanakodtunk, hogyan lehetne a Kis Bizottság működését a legkönnyebben megszüntetni? Egyszerre csak egy eszmém támadt. Elhatároztam, hogy megvalósítom, bárha még nem voltam egészen tisztában, hogy ez a megvalósítás tulajdonképpen hogyan fog menni. Társaimnak azt mondtam, hogy azonnal tárgyalni akarok a Kis Bizottsággal és eltávoztam az ülésteremből. Telefonoztam a lakásomra. Kocsisom, Nikola, egy fiatal jóeszű legény kocsimon és szürke Nizam lovammal már nehány perc mulva az épület elé hajtott. Megparancsoltam, hogy vigyen a Kis Bizottság főhadiszállásához. Gyorsan hajtva végigzörögtünk az alvó város utcáin, átvergődtünk a vasúti műhelyek közelében levő negyed összevissza tekergőző utcáin és végre megálltunk egy hosszú, régi barakk előtt, ott, ahol a Kis Bizottság ülésezni szokott.

A piszkos ablakon át meglehetősen sok embert láttam odabenn. Nagy asztal körül ültek és élénken vitatkoztak. Lábújjhegyen közelebb lopódzkodva, fölismertem az Orosz Nemzet Szövetsége helyi elnökét. Nikolának meghagytam, hogy maradjon az ablaknál és kísérje figyelemmel a szobában történendőket; ha majd benn a szobában leveszem a sapkámat, akkor ő künn ide-odafutkosással, kiáltozással, lármázással csapjon akkora zajt, amekkorát csak tud.

E fölkészülődés után belöktem az ajtót és beléptem a szobába. Megjelenésem annyira meglepte a bennlevőket, hogy mindannyian fölugrottak és teljesen megzavarodva várták, mit fogok tenni. De egy ember, aki mélyen a szemére húzott sipkával az asztal mögött állott, már nehány pillanat mulva fölkapta az előtte levő iratok közé rejtett revolvert és rám sütötte. A golyó mögöttem a falba fúródva közvetetlen közelemben röpült el. Nikola jött most a segítségemre. Öklével verdesni kezdte az ablakkeretet, föl- s aláfutkosott, topogott, dörömbölt, kiáltozott, szóval: nagyszerűen föl tudta kelteni azt a látszatot, mintha egész tömeg állna künn a támogatásomra. A bennlevők erre szinte megmerevedtek. A revolveres emberre mutatva, kiadtam a parancsot:

– Kötözzétek meg! Embereim körülállják a házat, senki sem menekülhet!

Két munkás lefogta azt az embert, elvette a revolverét és szíjjal annak rendje és módja szerint összekötözte a kezét. E közben Nikola folytatta odakünn a zajongást. Parancsszavát és kiáltozását csaknem szünet nélkül lehetett hallani, mintha egyidőben több ember össze-vissza lármázna. A revolverhős megkötözése után az asztalhoz léptem és határozott hangon így szóltam:

– Üljenek le! A szövetségek központi ligája megparancsolta valamennyi forradalmi szervezet föloszlását. A központi választmány már teljesítette a parancsot. Azonnal föl kell oszolnia a munkásbizottságnak is. Szövegezzenek meg tehát azonnal megfelelő határozatot, hogy magammal vihessem. Aki fél, hogy felelősségre vonják, fusson el mindjárt holnap olyan messzire, amennyire csak tud.

A rövid nyilatkozatot, amit diktáltam, ellenvetés nélkül leírták. A jelenlevők mindannyian aláírták és ráütötték a pecsétjüket. Amikor az okirat a zsebemben volt, odafordultam ahhoz az emberhez, aki rám lőtt és megparancsoltam, hogy hozzák közelebb. Csak most ismertem föl benne az anarchista Ivanovot. Erre ismét az asztal mellett levő emberekhez szóltam:

– Mindannyian maradjanak ülve és addig meg ne mozduljanak, míg embereimet, akik künn lövésre készen állnak, vissza nem vontam. Maga Ivanov velem jön. Kövessen!

Távoztam és Ivanov követett, aki ilyen módon megvédett az esetleg hátulról történő lövések ellen. Belöktem a kocsimba és Nikolának megparancsoltam, hogy a lehető leggyorsabban hajtson a központi bizottsághoz.

Félóra mulva Ivanov már börtönben ült, ahol Zaremba ezredes vigyázott rája. Társaim ugyancsak meglepődtek, amikor megmutattam nekik a Kis Bizottság lemondó okiratát.

Mivel reánk nézve nagyon fontos volt, hogy gyorsan és megszakítás nélkül érintkezhessünk a távoli kelet más városaival, ülésünket ezen az éjjelen a táviró-hivatal közvetetlen közelében, a keleti vasút rengeteg igazgatósági épülete jobb szárnyában tartottuk. Bizony nem volt könnyű minden ügyünknek gyors lebonyolítása és eleitől fogva el voltunk készülve arra, hogy egész éjjelen át dolgoznunk kell, ha el akarjuk érni célunkat. Kevéssel virradat előtt egy rendőr kiáltozása és fütyülése riasztott föl a munkánkból. Az ablakhoz siettünk és onnan nagy tűz fényét láttuk, amiből megtudtuk, mi volt a riadó oka. Az ajtóhoz futottunk, hogy megtudakoljuk, mi ég, de az ajtót meglepetésünkre kívülről zárva találtuk. Amikor végre sikerült az ajtót betörnünk, rémületes látvány tárult elénk. A nagy épület középső részén a háztető alól és az ablakkeretek mögül rettenetes sistergéssel nagy lángnyelvek csaptak ki. Sűrű füstfelhők kezdtek ránehezedni az egész épületre. A nagy belső udvaron már nem juthattunk keresztül. Egy északi mellékkijáraton kellett az utcára sietnünk, azután meg kellett kerülnünk az épületet, hogy a széles keleti homlokzat előtt levő térre juthassunk, ahol nagy embertömeg torlódott össze. Most már lángban állt az egész óriási irodai épület, amely teljes tíz acre területet foglalt el. Nyilvánvaló volt, hogy egyszerre több helyen gyujtották föl. Az éhes lángok szétrágták a tetőgerendákat. A tető kezdett bedőlni. Az épület egész belseje, mintha fehéren izzó olvadt anyaggal lett volna tele, borzalmasan fénylett.

Bár a tűzoltóság lázasan dolgozott, végül nem tehetett mást, mint azt, hogy a tüzet az épületre korlátozza és megakadályozza átharapódzását a szomszédos házakra. Nem egy helyen látni lehetett, hogy az erős vastartók meghajlanak és íróasztalok, aktaállványok és pénzszekrények értékes és nagyobbára pótolhatatlan tartalmukkal a tűztengerbe zuhannak. Izzó kődarabok a magasba lökődtek és a levegőben karabélylövéshez hasonló dördüléssel szétrobbantak.

Valahol a nézők tömegében verekedő legények nekiestek egy csoport vasúti hivatalnoknak és ütlegelni kezdték. De nemsokára elegendő rendőrség érkezett, nyomában Vlaszienkóval és embereivel. Több embert elfogtak és ezekről kiderült, hogy volt fegyencek. E gazfickók egynémelyikének zsebében az Orosz Nemzet Szövetsége karbini helyi csoportja elnökének a levelét találták, aki nyilván e gonosztevők segítségével akarta folytonos üldözéssel a vasúti hivatalnokokat megfélemlíteni.

Három napig dühöngött a tűz, míg a kínai keleti vasút óriási igazgatósági épületéből csak néhány külső fal maradt meg. Megbízhatóan sohasem derült ki, ki volt a gyujtogató és miért történt a gyujtogatás. A valóságot senki sem tudta kideríteni. A cár kormánya persze a központi bizottságra szerette volna a felelősséget áthárítani, de erre nézve még a kegyetlen II. Miklós csendőrei és bíróságai sem tudtak helytálló bizonyítékokat szerezni.

Bárki részesített is bennünket e szomorú búcsú-ovációban, hivatali működésünknek most már vége volt és ezzel összeroppant a forradalom legutolsó támasza is. Az általam oly tragikomikusan föloszlatott Kis Bizottság emberei elrejtőztek, mert féltek, hogy mint mozgalmunk minden vezetőjének, nekik is helyt kell állaniok cselekedeteikért. Titkos nyomdákban röpiratok készültek, amelyek azzal vádolták a központi bizottságot, hogy a dolgozó tömeget forradalomra csábította és ezzel a kormány büntető intézkedéseinek szolgáltatta ki. Nem volt nehéz annak kikutatása, hogy ezeket a gyalázkodó nyomtatványokat monarchisták és a politikai rendőrség ügynökei készítették. Központi bizottságunk teljesen tisztában volt azzal, mily bosszút áll rajta a pétervári kormány. Tagjai szétszóródtak; az egyik elutazott, a másik egyszerűen lemondott a hivataláról, magánfoglalkozásához tért vissza.

Azok a szervezetek tehát, amelyek a háborút követő zűrzavaros időszakban az orosz távoli keleten a dolgok irányítói voltak, megszűntek. De a régebbi hatóságoknak, amelyeknek személyzetét a forradalmi átalakulások megfélemlítették, még nem volt meg a bátorságuk, hogy régi jogaikat érvényesítsék és működésüket folytassák. A felelősségérzet e hiánya a városokban és a hadseregben azonnal kellemetlenül érezhető volt. Ennek következtében különböző városok hatósága és a legfőbb hadvezetőség is sürgős előterjesztést tett a központi bizottság vezetőinek. Arra kértek bennünket, hogy ne hagyjuk ily hirtelen abba működésünket, amely úgy a katonai életre, mint a polgári lakosságra szabályozó befolyással volt és az egymással torzsalkodó néprétegek közt sikerrel játszotta a közvetítő szerepét. A főparancsnokság fázott attól is, hogy a csapatok hazaszállításáért ismét maga vállalja a teljes felelősséget, mert régebbi tapasztalatai alapján attól kellett tartania, hogy a katonák nem bíznak benne és megint lázongani kezdenek.

Az általános helyzet súlyossága valóban szerepünk további vállalását kívánta tőlünk. Másfelől azonban az okosság és a logika egyre nyomatékosabban arra bíztatott, hogy ezt ne tegyük. Ennek az lett az eredménye, hogy előbbi hivataltársaim közül csak kevesen válalkoztak arra, hogy újra a politikai színpadra lépjenek. Ezek a kevesek Novakovszki, Szasz-Tiszovszki, Czaki dr., Dreyer és Lepeszhinszky voltak. Néhány újonnan hozzánk társult emberrel elhatároztuk, hogy munkásszövetséget létesítünk, amely tagjait és lányszövetségeit a meglevő ipari és kereskedelmi szakmai szervezetekből és a nyilvános irodákból fogja toborozni és igazgatósága irányítaná az ország polgári életét.

A dolgozó lakosság kész volt ez új szervezet elismerésére, de a monarchisták megint közbeléptek, amennyiben újra megkísérelték a tömegek véleményének megmérgezését és fölizgatását ellenünk. A helyzet tisztázására a szövetség igazgatósága kiáltványban sürgősen fölszólított mindenkit, hogy maradjon nyugton, folytassa a munkáját és kihirdette, hogy az igazgatóság minden intézkedéseért teljes felelősséget vállal. A kiáltványnak nagyon jó hatása volt, rendes és produktív életet teremtett, amely 1905 december 2-től 1906 január 16-ig tartott Később, pörünk folyamán megtudtuk, hogy ezt a sikert még a csendőrségnek és az állami ügyészségnek is el kellett ismernie, hiszen ezek a hatóságok azt jelentették Pétervárra, hogy a központi bizottságnak, valamint a szövetségnek a tevékenysége államfenntartó jellegű volt. Ugyanez volt Linievics tábornok nézete is, aki céljai számára továbbra is fölhasználta szervezetünk tekintélyét és befolyását. Mivel ezeket a jelentéseket Pétervárott nem látták éppen szívesen, a csendőrség és az államügyészség vezetőit elbocsátották, Linievics tábornok pedig végtelen, kellemetlen írásbeli vitába keveredett a hadügyi és a belügyi minisztériummal.

Súlyosan megpróbált vidékünkön eközben rövid időre szokatlanul nyugodt élet folyt, nem nagy örömére az Oroszországból kiküldött monarchistáknak és kémeknek, akik semmit sem óhajtottak annyira, mint azt, hogy zavargás legyen, mert ez ürügyet és alkalmat adott volna megtorló intézkedésre, amivel egyelőre várniok kellett. Hogy céljukat elérjék, nagyon ravasz, de éppen olyan lelkiismeretlen tervet kovácsoltak. Az Orosz Nemzet Szövetsége megegyezett a Karbin szomszédságában és Mandzsuország más nagy városaiban garázdálkodó hunghuc-bandákkal és titkos védelmet igért nekik. Ennek az eljárásnak a következménye katonai és vasúti raktárak megtámadásában csakhamar mutatkozott is. Több anyagszertárt kifosztottak és fölgyujtottak. Erre panasz ment Pétervárra, hogy a munkásszövetség káros befolyása következtében a katonák elhanyagolják kötelességüket és ők okozzák ezt a kárt és bajt az államnak. Más besugások még arra az állításra is vetemedtek, hogy a munkásszövetség vezetői fölbérelték a hunghucokat, mert ezek segítségével a külföldre menekülés lehetővé tételére pénzhez akarnak jutni.

Hunghuc-bandák Karbinban megrohanták saját szövetségi tagjainknak, Szasz-Tiszovszkinak és Golcovnak a házát, feleségeiket megölték és a lakást kirabolták. A banditák bántatlanul kereket oldhattak és sohasem lehetett a nyomukra jutni. Hailarban és Csicsiharban is hasonló támadás érte ottani alosztályaink vezetőit, akik közül néhányan életüket vesztették. A hunghucok engemet is áldozatul szemeltek ki, amikor egyszer a vladivosztoki vonal egy kis állomásán, ahol szervezetünk egyik helyi szakaszának megvizsgálása végett időztem, támadást intéztek a vasúti kocsim ellen. A banda a vagon ablakain és oldalfalain át több sortüzet adott, de mert véletlenül senki sem volt a kocsiban, a golyók nem találtak el senkit. Amikor néhány óra mulva az állomás közelében levő egyik kis falut átkutattuk, sikerült a banda vezérét elfognunk egy vasúti hivatalnok házában, aki az Orosz Nemzet Szövetsége egyik testvéregyesületének aktív tagja volt.

A hunghucok merényletet intéztek vasúti hidak ellen is. A merényleteket meghiusítottuk, de a monarchistáknak jó alkalmul szolgáltak annak hangoztatására, hogy a munkásszövetség el akarja pusztítani a vasúti hidakat, mert összeütközést akar kierőszakolni a Szupingkaiban maradt hadsereggel. A cáristák más módon is intrikáltak. Az orosz távoli kelet minden városában csakúgy hemzsegtek a büntetett előéletű egyének; a háború részint európai Oroszországból, részint Sanghájon át a keleti kikötőkből még nagyobb számmal csábította oda a gonosztevőket. A cáristák ezekkel a gonosztevőkkel is szövetségre léptek. A városok kellő közepén mindenféle gaztett történt: megrohanták a házakat, az utcán megtámadták a járókelőket és gyujtogattak. És mindezt olyan vakmerően és ügyesen végezték, hogy a bűnösöket nem lehetett fölfedezni.

– Ez nem hunghucok műve, – mondta Ziegler. – Biztosan tudom, hogy a tettesek georgiaiak, örmények vagy más kalandorok a Kaukázusból, tisztán fölismerem a munkájukat.

Bebizonyult, hogy Zieglernek teljesen igaza volt, amikor a kolchisi hegyláncok rabló fiaira gyanakodott. Magamnak is bizonyítékkal szolgálhattam erre.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Az eltünt zsák.

December 22-ének reggelén történt. Úton voltam és áthaladván azon az útrészen, amely Prisztant, Karbin kereskedelmi negyedét Novigoraddal, a hegyen levő új városrésszel köti össze, lefelé mentem a nagy szabad térre, ahol rendszerint a kínai színház ütött tanyát. Ezen az úton tulajdonképpen csak kicsiny piszkos szállások, bárok és olcsó korcsmák voltak, amelyeket georgiaiak és örmények tartottak fönn. Ha jól emlékszem, a neve is ez volt: georgiai út. Reggel kilenc óra volt. Az út üres volt, csak két alak haladt előttem körülbelül száz lépésnyire, egy ember nagy bőrzsákkal és egy katona vállára vetett fegyverrel.

Egyik nem nagy bizalmat keltő vendéglő ajtaján egy pillanatra kikandikált egy georgiainak a feje és azonnal ismét eltűnt. De már a következő pillanatban az ajtó szélesen kitárult: magas, sovány kaukázusi ember lépett ki rajta. Gyorsan végigsietett az úton, míg a két előttem haladó embert utólérte. Ekkor még nem láttam semmi gyanús dolgot. A georgiai egyszerre csak megállott, kémlelődve körülnézett és egy ugrással nekitámadt a zsákos embernek. Kés villámlott. A georgiai magához ragadta a zsákot és a meglepett katona szemeláttára, mint a szél, a piac felé vágtatott.

A katona csak akkor kapott észbe, amikor a georgiai már bekanyarodott a piactérre. Utána futott. Én azonnal hozzáláttam az üldözéshez. A piactérre érve láttam, hogy a georgiai rohan, mint az üldözött vad; a lába, mintha nem is érte volna a földet. A katona futás közben többször megállott, mintha lőni akart volna, de úgy látszik ezt nem merte megtenni, mert attól tartott, hogy más valakit talál el. Az egyik sarkon néhány katona el akarta állni a menekülő ember útját. Erre ez a zsákot villámgyorsan átdobta egy élő sövényen, kést ragadott és eltünt a kis kínai boltok egyikében. Innen egérutat nyert a piac mögött levő alacsony deszkabódék és szűk utcák labirintusába, ahol nyomtalanul eltünt üldözői elől.

E közben a kíváncsiak körülfogták a katonát és faggatták, hogy mi történt. Elmondta, hogy a banknak egyik pénztári hivatalnokát kísérte, akinek háromszázezer rubelt kellett volna átadnia egy gőzös kapitányának.

– Meg is kell gyorsan néznem, mi lett a pénzes zsákkal, – jutott hirtelen az eszébe. – Éppen ezen a sövényen dobta át.

A többiekkel együtt én is átfurakodtam a sövény egy keskeny nyílásán és itt azután orosz kisemberek nagyon jellemző beszélgetését hallgattam végig. Nem messze a sövény mögött nagy kád állott, amelyben két erős orosz asszony fehérneműt mosott.

– Jó reggelt, – mondta a katona.

– Jó reggelt, katona.

– Láttátok a zsákot?

– Mi már nagyon sok zsákot láttunk életünkben, – mondta nevetve az egyik asszony.

– Azt is, amelyik itt beröpült?

– Azt is.

– Hol van?

– Hol volt? Hiszen ezt akarod megtudni? – kérdezte megint nevetve az egyik mosónő.

– Igen, ha éppen jobb szereted a kérdést így föltenni.

– Valaki zsákot dobott át a sövényen, – kezdte az asszony a magyarázkodást.

– Ezt nagyon jól tudom, de mi történt azután? – kérdezte türelmetlenül a katona.

– Ha tudod, minek kérded? – felelte az asszony, aki föltűrte a ruhája újját és ismét mosogatni kezdett.

– Hát felelj, egészen fül vagyok, – sürgette a katona, akit a nyugtalanság kínzott.

– No jó, hát elmondom. Valaki egy zsákot dobott át a kerítésen, – kezdte most a másik asszony, – akinek lángvörös volt a haja és meglehetősen szemtelennek látszott. – A zsák ide esett a csöbörbe.

Erre mindketten hahotázni kezdtek.

– A csöbörbe? – ismételte a katona, aki gondosan szemügyre vette a csöbröt, bár az első pillanatra látni lehetett, hogy csak néhány nyomorúságos ruhadarab volt benne.

– Igenis, a csöbörbe! – mondta még egyszer a vöröshajú.

– És most… most már nincs benne, – jajgatott a katona és a két keze közé temette a fejét.

– Bizony, most már nincs benne!

– Miért? – kérdezte kétségbeesve a katona.

– Azt mondta, nincs ideje, hogy reád várjon, te tökfilkó! Elröpült.

A hallgatóság hangosan kacagni kezdett és a nagy hahotázásba teljesen beleveszett a mosónők nevetése és a katona káromkodása. Ebben a pillanatban egy rendőr került elő. Egyenesen a mosónőkhöz ment és szigorúan rájuk szólt:

– Hát elröpült? Kivel? Csak hamar, ki vele!

Az asszonyok egy kissé megszelídültek. Az egyik pillanatnyi gondolkodás után így felelt:

– Még egy másik asszony is volt itt, Gusziev Katalin. Az vitte el a zsákot és hazament, hogy elrejtse.

A rendőr, a katona és az egész tömeg elindult a megjelölt ház felé, amely a bekerített tér egy másik sarkában állott, de bizony nem találták sem Gusziev Katalint, sem pedig a «röpülő» zsákot. A zsák és az asszony eltűnt és nem is került elő. A későbbi kutatások is eredménytelenek maradtak. A városban csakhamar elfelejtették a zsákhistóriát. Csak két ember, akinek életében nagy változást teremtett, nem tudta elfelejteni: egy gyászba öltözött asszony, aki a megölt pénztári hivatalnok sírján gyászolt és az ostoba katona, akinek figyelmetlenségeért egy évig börtönben kellett ülnie.

TIZENHATODIK FEJEZET. Elnökből fogoly.

Eközben egyre sűrűbb felhők gyülekeztek a szemhatáron. A monarchisták intrikája folytán a hadsereg napról-napra ellenségesebben viselkedett. Azt kívánta, hogy büntessék meg azokat a vasúti hivatalnokokat, akik «mindörökre Mandzsuországban akarják visszatartani a csapatokat». Azoknak a vezetője, akik ilyen módon akartak bosszút állani a munkásszövetségen, Batianov tábornok volt, aki Pétervárott és az udvarban jelentékeny befolyással rendelkezett. Ez a tábornok azt ajánlotta a főparancsnoknak, hogy küldjön Karbinba büntető expediciót. Linievics tábornokkal folytatott nagyon kedélyes tanácskozás után sikerült is előljáróját e terv jóváhagyására rábírnia. Már másnap úton is volt különítményével Karbin felé. A Szupingkaitól északra levő vasúti állomások hivatalnokai Batianov tábornok vonatát akadálytalanul tovább engedték, mert a tábornok a legelső állomások egyikén fölakasztatta az állomási előljárót, aki azt mondta neki, hogy a munkásszövetség külön engedelme nélkül különvonatot nem bocsáthat tovább.

Mihelyt ezt megtudtam, telefonon érintkezésbe léptem Linievics tábornokkal. Teljes egy óra hosszáig tárgyaltam vele és rámutattam a tervezett eljárás veszedelmességére és beláthatatlan következményére. Linievics végre engedett és távirattal azonnal visszarendelte Batianovot, aki azonban nem törődött fölöttese parancsával, hanem folytatta az útját észak felé.

Így tehát saját belátásunk szerint kellett cselekednünk. A viszonyok ravasz eljárásra kényszerítettek bennünket és főként arra, hogy ne vesztegessük el az időt. Vlaszienkót a legsürgősebben elküldtük a Szungarin áthaladó vasúti híd túlsó felén levő második állomásra azzal a megbízással, hogy ott várja meg Batianov tábornokot és mindent rendezzen el a fogadására. Ugyanekkor elrendeltük, hogy a híd túlsó oldalán egy darabon szedjék föl a síneket, mihelyt Vlaszienko ott keresztül utazott. Mikor Vlaszienko kijelölt helyére ért, újra táviratot küldtem Linievics tábornoknak és nyomatékosan kértem, küldjön ki rögtön egy nagyrangú törzstisztet, aki Batianov tábornokot még útközben utólérje és átadja neki a rögtönös visszatérésre fölszólító parancsot.

A helyzet drámaisága talán jobban szembetűnik, ha az események további lefolyását főként Vlaszienko saját szavaival és ama táviratok szövegével mutatom meg, melyeket a pályáról küldött nekünk. Vlaszienko első üzenete így szólt:

– Itt vagyok, várom Batianovot és az ön parancsait.

Erre munkásosztagot küldtünk ki a hídon túl szétrongált pályarész rendbehozatalára. Néhány óra mulva Vlaszienko ezt jelentette:

– Batianov vonata itt van. Beszélgetek a tábornokkal, aki itt nyugodtan megvárja a pálya rendbehozatalát. A Linievics törzstisztjét hozó vonat félóra mulva érkezik ide.

Telefonoztunk a hídnál levő szakaszmérnöknek, vizsgálja meg, vajjon minden rendben van-e és igenlő választ kaptunk tőle. Csaknem ugyanekkor ezt táviratozta Vlaszienko:

– Legyetek készen a vendég fogadására.

Két óra mulva lokomotivot láttunk közeledni, amelyhez egyetlenegy kocsi volt kapcsolva. Éppen a karbini pályaudvar főkijáratával szemben lökődve megállott. A tábornok úr méltóságteljesen kiszállott luxuskocsijából és szigorúan körülnézett. Szeme csakhamar megakadt egy fölfegyverzett munkáscsapaton, amely Vlaszienkóval az élén feléje közeledett. Batianov még egy vizsgáló tekintetet vetett maga köré, azután ezt kérdezte:

– Hol van a vonatom, hol van a különítményem?

Vlaszienko nyájasan mosolyogva, így felelt:

– A vonatja, tábornok úr, ebben a pillanatban visszafelé megy Szupingkaiba, Excellenciád egyedül fogja folytatni az útját.

– De hová? – kérdezte most már kissé megütközve a tábornok.

– Mandzsuország határa felé és azután tovább Csitába, – felelte a feszesen álló volt huszár.

Úgy hangzott, mintha mindez teljesen rendben lenne és a tábornok Vlaszienko vidáman csillogó szemében olyasvalamit is észrevett, ami elvette kedvét a tiltakozástól. Egy pillanatig még habozott, azután sarkon fordult és visszaült a kocsijába. A gép nagy hajtókerekei lassan forogni kezdtek nyugat felé, hogy a tábornokot örökre elvigyék Mandzsuországból. Köztünk hátramaradottak közt bizonyára nem volt senki, aki sajnálta volna elutazását. Mihelyt nem volt már szükség a szertartásos ünnepiességre, Vlaszienko szívből nevetni kezdett és elmondta nekünk az esetnek nem ismert részletét:

– Amikor Batianov megérkezett az állomásra, ahol reá várakoztam, közöltem vele, hogy a pályát éppen javítják, de nemsokára készen lesz. Közben figyeltem, jön-e már a törzstiszt vonata. Mihelyt e második vonat füstjét a távolban megláttam, embereimnek megparancsoltam, hogy a tábornoknak a szerkocsihoz csatolt kocsiját tervünk szerint kapcsolják el a többitől. Ugyanebben a pillanatban fölugrottam a gépre és megparancsoltam a gépésznek, hogy teljes gőzzel induljon útnak. A vonat többi része a katonákkal ilyenformán az állomáson maradt. Azonkívül a tábornok adjutánsát a délről jövő vonat beérkezte előtt nagyon szövevényes telefonbeszélgetésbe sikerült belekevernem az északra levő legközelebbi állomással úgy, hogy a szegény ördögöt egymagam elfoghattam és ide hozhattam.

Másnap, amikor Batianov Mandzsuti mellett már átkelt a határon, hallottam, hogy esküdt ellenségünk, Ivanov tábornok a haját tépte dühében, mert semmit sem tudott arról, hogyan fogadtuk Batianov tábornokot és így nem nyílt alkalma a cári udvarban nagybefolyású előkelő tiszt megsegítésére. Mihelyt kémjei részletesen kitudakolták, milyen módon bírtuk rá a tábornokot útitervének megváltoztatására, titkos jegyű táviratot menesztett Pétervárra, amelyben Linievics tábornokot «a tiszteletreméltó és nagyérdemű tábornok» ellen szőtt összeesküvésben való bűnrészességgel vádolta meg.

Sajnos, ez a távirat, amit később meglehetősen kellemetlenül kellett megéreznünk, nagyon mély hatást gyakorólt Pétervárott. Mivel a frontcsapatok hazaszállítása most már csaknem teljesen befejeződött, Linievicset visszahívták Pétervárra és Ivanov tábornokot tették meg Mandzsuország főparancsnokának.

Mihelyt az öreg Linievics, aki barátságosan elbúcsúzott tőlünk, valóban eltávozott, Ivanov éreztetni kezdte velünk a hatalmát. Első cselekedeteinek egyike névrokonának, az általam elfogott anarchista Ivanovnak a szabadonbocsátása volt. Ez még aznap elhagyta Karbint. Búcsúzóul nekem és az egykori központi választmány többi tagjának udvariasan néhány sort küldött, amellyel arról biztosított bennünket, hogy mihelyt II. Miklós bíróságai akasztófára juttatnak bennünket, jelenlétével meg fog bennünket tisztelni. Később kiderült, hogy jóslása közel volt a megvalósuláshoz és pedig abban az időben, amikor ő, e nem nagyon barátságos levél írója, hóhér volt Tranzbaikáliában. Ez az anarchista, aki oly jól értett az orosz munkástömegek befolyásolásához, eredetileg öt évig ült gyujtogatésért fegyházban. Azután a politikai rendőrség ügynöke lett, mert ez a szolgálat hozzásegítheti az embert valamihez és végül megtétette magát hóhérnak.

Arra a hírre, hogy bíróság elé állítják azokat a tiszteket, akik a vladivosztoki forradalmi választmány tagjai voltak, Vladivosztokban nagy utcai tüntetést rendeztek, amely nagyon nyugtalanította nemcsak a katonai hatóságokat, hanem a munkásszövetség ottani helyi csoportját is. Erre fölszólították a mi választmányunkat, hogy azonnal küldjön Vladivosztokba megfelelő embert, akivel megvitathassák a szükséges intézkedéseket abban a veszedelmes helyzetben, amelybe ez a mindenféle zavargás ellen különben vértezett messzi keleti főváros jutott. Mivel régebben magam is Vladivosztokban éltem és a legjobb viszonyban voltam a lakóival, a választmány engem rendelt ki oda. A legközelebbi, még aznap kelet felé induló vonathoz szolgálati kocsit kapcsoltak, amelyen Vladivosztokba utaztam, ahol nagyon válságos eseményeknek lettem szemtanuja.

1906 január 9-én reggel hét órakor érkeztem meg Vladivosztokba, ahol a helyi választmány tagjai azzal a hírrel fogadtak, hogy a város forradalmi szövetségei különösképpen meg akarják ünnepelni mai évfordulóját annak a napnak, amikor a cári gárda a pétervári téli palota előtt lemészárolta a munkásokat. A forradalmárok körmenetre készülődnek, amelyen tiltakozni fognak a régi reakcionárius kormányrendszer visszatérése ellen.

Már megérkezésem után félórával a forradalmi csoportok vezetőivel tanácskoztam. Hiába beszéltem, hogy ne tüntessenek, nem hallgattak rám. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a cár uralmi rendszerével való eredményes szembeszállásra nincs más eszköz, mint utcai barrikádharc fegyveres kézzel vagy pedig fegyvertelen forradalmárok halála az orosz városok utcáin. Az áldozatok elfolyó vére akkora hatással lesz más nemzetekre, annyira megmozgatja emberiességüket, hogy föllázadnak II. Miklós bűnös uralma ellen és iparkodnak annak véget vetni. Megrendülve kellett látnom, hogy az az elhatározás, amelybe ez a népelem tompa kétségbeesésében és a cár közeledő bosszújától félve, beleélte magát, megváltoztathatatlan.

A vezetőkkel folytatott eredménytelen tanácskozás után azonnal a várparancsnokhoz, Kazbek tábornokhoz mentem, aki az egész város igazi ura volt. Mérsékelt intelligenciájú georgiai ember volt, akinek minden becsvágya arra irányult, hogy karriert csináljon. Mivel a tüntetés teljesen békés jellegűnek igérkezett és vezetői elhatározták, hogy a tömeget minden kihágástól és zavargástól visszatartják, semleges magatartásra próbáltam rábírni a tábornokot. Mialatt fejtegetésemet végighallgatta, sokatmondó mosoly játszadozott az ajka körül. Ezt észrevevén, így szóltam hozzá:

– Tábornok úr, az ön lovagiasságától és belátásától függ Vladivosztok sorsa!

Csaknem önkéntelenül csúsztak ki a számon e szavak és amikor már kimondtam őket, kissé nagyzolóknak tűntek föl, de a jövő bebizonyította, hogy igazat mondtam.

A tüntető menet tizenegy órakor komoly szótlansággal jött lefelé a város főutcáján, a Szvetlanszkáján. Minden utcasarkon új résztvevők csatlakoztak hozzája. Az orthodox katedrális előtt az élen haladó csoport megállott és csakhamar körülvette a fölzárkozó embertömeg. Mindenki levette a sapkáját és imádkozott azoknak a lelke üdvösségeért, akik a forradalomban estek el. Az emberi gomolyag ezután újra szétoldózott. A menet megint útnak indult. Időnként ezt a kiáltást lehetett hallani: «Alkotmányt kérünk! Parlamentet kérünk!» Egyébként semmi nem szakította meg a nyugalmat és a példás rendet, amellyel a menet a várparancsnok székháza előtt a pályaudvarra vivő utca felé haladt. A tömeg nyugodtan vonult végig ezen az utcán, sőt mivel a hatóságok nyilván nem akadályozták meg a továbbhaladást, derült kedvűnek látszott.

A menet élén Wolkenstein Zsófia asszony haladt, akit a munkásszövetség és a forradalmi csoportok más vezetőivel Lankovszki dr. és Piotrovszki mérnök követett.

Wolkenstein Zsófia nevének megemlítésekor egy már nem fiatal asszony szelíd, kifejező és szeretetreméltó arca áll előttem. Fekete hajába már sok szürke szálat font az idő. Barna szemében és friss ajkán kínzó, fájó, gondokkal teli reménytelenség, amely e forradalmárnő életének tragédiájáról beszél.

Húsz éves diákleány volt, amikor forradalmi meggyőződése a terroristák közé sodorta és arra kényszerítette, hogy részt vegyen a III. Sándor cár élete ellen irányuló merényletben. Halálra ítélték, de az ítéletet kegyelemből életfogytig tartó börtönre változtatták. Miután néhány évet már kitöltött a slüsszelburgi rettenetes fogház egy magáncellájában – Pétervártól körülbelül negyven mértföldnyire keletre a Ladoga-tó mellett – messzire, nagyon messzire, az átkozott, gyilkos Szakhalin-szigetre száműzték, amelyről «Ázsiai titkok, ázsiai emberek» című könyvemben részletesebben írtam. Ott jó angyala lett a börtönlakóknak, akiken orvosi tanáccsal, betegápolással, de lelki vigasztalással is segített. Még a sziget hivatalnokai is becsülték e rendkívüli nő nemes tulajdonságait és magatartása, valamint érdemei elismeréseül kieszközölték neki, hogy súlyosan megrongált egészsége miatt Vladivosztokban lakhassék.

Ez a Wolkenstein Zsófia haladt tehát szomorú, minden szívet megnyerő mosollyal az ajkán a tüntető menet élén. Annak az unokájától, akit darabokra tépett egy forradalmár bombája, mert az orosz népnek nem akarta megadni a legegyszerűbb emberi és polgári jogokat, most ugyane jogok megadását akarta kérni. A gondtól lesujtott nő ebben a pillanatban elkeseredve talán ezt gondolta:

– A Romanovok semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek.

Ezt az elmélkedést hirtelenül géppuska zakatolása riasztotta el. A hideg levegőben golyók fütyültek. De csak egy pillanatig. Azután elnémult a tüzelés. A tömeg vad pánikkal minden irányban szétrebbent, átfutott a pályaudvartéren, a közeli épületekben keresett védelmet vagy a mellékutcákba menekült. Két halott maradt az utca kövezetén. Az egyik Wolkenstein Zsófia volt, az a nő, akinek életét teljesen betöltötte az a vágyakozás, hogy az orosz népet a rabbilincsből kiszabadulva láthassa. Kifogástalanul tiszta lelkiismerettel távozott ebből az életből, de magával vitte az undort is eme hitvány hivatalnoklelkektől, akik mohón előretörtető kapaszkodásuknak mindent föláldoznak, ami másnak szent. Ahogyan élt, az első sorokban harcolva, úgy is halt meg. A másik halott egy tíz éves iskolásgyerek volt.

Kazbek tábornok, hogy előbbrejutásának útját egyengesse, ezt táviratozta ezen a napon Pétervárra küldött jelentésében:

– Felséged hű katonái az én parancsnokságommal rengeteg tömegű ellenséges izgatót szétszórtak.

Az élet azonban maga bosszulja meg a bűnös alávalóságot: ez a világon uralkodó kifürkészhetetlen, örök igazságosság alapelve.

A pánik az egész városba szétkergette a tömeget. Villámgyorsan szájról-szájra járt a hír, hogy a katonák rálőttek a menet fegyvertelen, békés résztvevőire. Eljutott az Orosz-sziget erődeibe és az Arany Szarv hajóira. A katonák közül sokan, a tengerészek mindannyian forradalmi érzelműek voltak. A matrózok tehát mihelyt meghallották, mi történt, fegyvert fogtak és a jégen át a városba rohantak, míg a katonák a sziget egyik erődjére a forradalmi lobogót tűzték ki. Csak egyetlen ezred, amely nem régen jött Oroszországból, engedelmeskedett a törzskar parancsának.

Kazbek tábornok, amikor megtudta, hogyan állnak a dolgok, ennek az ezrednek azt a parancsot adta, hogy az ágyúkat irányítsa a városra és a hajókra. Igen ám, csakhogy a föllázadt katonák kezében levő ütegek és a hajóágyúk az első lövésre rögtön válaszoltak. Gránátokat lőttek a város néhány helyére és az erődökre, amelyek a város fölött levő kapaszkodókon és magaslatokon voltak elrejtve. Több helyen tűz támadt és különös hevességgel pusztított a kínai üzleti negyedben. A tűz csakhamar végigharapódzott a japán városrész szűk utcáin, ahonnan a Szvetlanszkajához és a város közepéhez hatolt tovább.

A lángtengerben, az összeomló házak kaoszában és a mindent beborító füsttömegekben, mint vad sakálok, emberi bandák garázdálkodtak. A városi lakosság söpredéke, a monarchista-szervezetek tagjai és hunghucok verődtek össze e bandákban. A hunghucok, akik a hegyekből és az Amur partjától jöttek, egyre nagyobb számban kerestek és találtak is a fővárosban rejtekhelyet. Néhány városrészben utcai harc folyt. Ezekben a napokban óriási volt a halottak és a sebesültek száma. A szerencsétlenség és a gyalázatosság ez óráiban szabad útja volt a régen rejtegetett gyűlöletnek, a bosszúállásnak, a rablás és gyilkolás vágyának, minden bűnnek. Amikor beköszöntött az est, Vladivosztok háromnegyedrésze romhalmaz volt. A lassanként csökkenő tűz visszfénye ott vonaglott az égen. A hold világát, amely a várost hideg ezüstfénnyel vonta be, csípős füst sűrű felhői fátyolozták el.

Amikor késő este visszatértem szolgálati kocsimhoz, még mindig hallható volt az örjöngő tömeg vad kiáltozása, a fegyverek ropogása, a bedölő házak robaja és a városban cirkáló őrjáratok ideges fütyülése.

Január 12-én visszatértem Karbinba, ahol már mindenki tudott a vladivosztoki katasztrófáról. Jelentést tettem a szövetség választmányának, azután Ivanov tábornokhoz mentem, hogy értesítsem a vladivosztoki eseményekről és figyelmeztessem arra, hogy ha taktikai hibát követne el, ugyanez a sors érheti Karbint is. A tábornok azonban nem akart engem fogadni, miért is üzenetemet az adjutánsára kellett bíznom azzal a kéréssel, hogy közvetítse a főnökéhez.

Lakásomhoz visszatérve, ott találtam a rám várakozó Zaremba ezredest és Ziegler kapitányt. Miután kikérdeztek a vladivosztoki szerencsétlenség részletei felől, Zaremba ezredes látszatra csak úgy mellékesen megjegyezte:

– Ne feledje, hogy szolgálati kocsija útra készen mindig rendelkezésére áll.

– De hiszen nem is akarok sehová sem utazni.

– A legsürgősebben tanácsolom, utazzék el. Rossz idők várnak reánk, – tette hozzá Ziegler.

Amikor kérdezősködni kezdtem, csak sokat mondó pillantás volt a felelet. Látogatóim kezet szorítottak velem és eltávoztak. Két nap látszólag teljes csöndben mult el. Január 16-án korán reggel Ziegler kapitány megint eljött hozzám. Szakadozott mondatokkal ezt súgta:

– Két órakor dél felé indul egy vonat… Megfogom parancsolni, hogy az ön kocsiját kapcsolják hozzá… Az Istenért, meneküljön… Utazzék el, mindegy hogy hová… Többet nem mondhatok… de menjen el!

Kirohant a szobából, a nélkül, hogy visszanézett volna.

Beláttam, hogy valami nagyon komoly esemény készülődhetik. Meghagytam tehát a szolgámnak, hogy kis kézitáskába csomagolja össze az utazáshoz legszükségesebb dolgokat. Azután Novakovszkihoz mentem, aki egészen a közelemben lakott. Tanácsot akartam tőle kérni, hogy viharos forradalmári pályánk többi részesének értesítése után, esetleg vele együtt elutazzam.

Kopogtattam Novakovszki ajtaján. Jó sokáig senki sem felelt. Végre kinyílt az egyik ablak, eleinte csak nagyon kevéssé, de egy pillanat mulva annyira, hogy barátom öreg szakácsnője óvatosan kidughatta rajta a fejét. Rosszat sejtve, az ablakhoz siettem és megkérdeztem:

– Mi a baj? Történt valami?

– Pszt! – susogta és reszketett félelmében és izgatottságában, – pszt! a gazdámat tegnap éjjel letartóztatták és börtönbe vetették!

Rögtön bérkocsiba ültem és sorjában elhajtattam egykori hivatali kollégáimhoz, de már egyiket sem találtam otthon. Hasonló módon valamennyit elfogták. E pillanatig már csak én voltam szabadon. Csak most értettem meg Zaremba és Ziegler látogatásának igazi jelentőségét, különösen pedig az ideges sietséget, amit a kapitány ma reggel tanusított.

Most mégis lemondtam minden kísérletről Karbin elhagyására. Sőt az egyedüli helyes eljárásnak azt tartottam, ha ott maradok, hogy bebörtönözött társaimért megtegyek minden tőlem telhetőt vagy hogy tevékenységünk következményét velük együtt viseljem, bármi legyen is az. Éjfélig vártam otthon a dolgok további kifejlődését. Ebben az időtájban dolgozószobám iróasztalánál ülve, az ablakon át egy katona arcát és csillogó szuronyát pillantottam meg. Fölugrottam és átmentem a hálószobába, de ott is ez a látvány tárult elém. Künn minden ablak előtt egy katona állott. Alighogy arra a következtetésre jutottam, hogy az egész házat megszállták, megszólalt a csengetyű. Szolgám ijedt kiáltása volt a felelet. Kardcsörgés és sarkantyúpengés hallatszott. A tornácon néhány csendőr és a politikai rendőrség néhány ügynöke jelent meg.

Mindenekelőtt alaposan átkutatták az egész házat. Ezt követte a letartóztatás jegyzőkönyvének elkészítése a szokásos részletes kérdésekkel: tudok-e írni és olvasni, megvagyok-e keresztelve és több ilyenféle. Egy órával később, mintha örökre szólna, tompa csattanással bezáródott mögöttem a katonai fogház egyik cellájának vasajtaja. A közepén levő kis rácsos nyíláson egy katonaőr tartott szemmel.

Ötvenhárom napig az orosz távoli kelet elnöke és íme most fogságban! Elnökből fogoly: rövid, de szomorú élméményekben és izgatottságban nagyon is gazdag pályfutás.

TIZENHETEDIK FEJEZET. «Ez tilos! Lövök!»

A cellám nem volt éppen nagy. Hossza négy lépés, szélessége három. Erős, boltíves mennyezete volt és olyan alacsony, hogy a kezemmel szinte megérinthettem, de amikor ezt megpróbáltam, a künn álló katona olyan hangon, amely mintha csak az ember megfélemlítésére teremtődött volna, rám ordított:

– Ez tilos! Lövök!

Nem bántottam hát a mennyezetet, hanem az ablakkal kezdtem foglalatoskodni, amely nem volt nagyobb egy négyzetlábnál, de erős vasráccsal és kívül annyira bedeszkázva, hogy a fekete éjjeli égnek csak keskeny szalagját és néhány csillagot láthattam. Nyugodtan és részvétlenül bámultak le rám, éppen úgy, mint szabadságom idején, amikor a Szikhota-Alin szakadékaiban vadásztam, amikor a Japán-tenger csöndesen hullámzó vizén cirkáltam vagy Párizs vidám élénkségű bulevárdjain kóboroltam, ami mind annyira távolinak tűnt föl, mint az «életfogytiglaniak» cári palotája Szakhalin celláiban. Gondolataimból kizökkentve megint megszólalt az őr:

– Ez tilos! Lövök!

– Mi tilos! Gondolkozni?

– Nem szabad az ablak közelébe jönni. Ha megteszi, lövök – felelte a katona.

Láttam, hogy bizony kissé korlátozott lesz a szabadságom. Leültem tehát a keskeny vaságyra és a mennyezetről lelógó, füstölgő olajlámpa világánál a falakat kezdtem viszgálgatni. Be voltak ugyan meszelve, de rettenetesen piszkosak, repedezettek és foltosak voltak és számtalan fölírás éktelenítette el őket. Az egyik sarokban, közvetetlenül az ágy fölött nagy, nedvesnek látszó folt volt; úgy éreztem, mintha jeges lenne. A lyukas tetőn nyilván víz folyt be és a mandzsuországi tél kemény hidegében még itt benn is megfagyott.

– Tilos a falhoz nyúlni, – mordult rám az őr.

– Lő?

– Igenis – mondta, – az előírás szerint.

– Bölcs előírás, jegyeztem meg.

A katona nem felelt. Szemét, mint előbb, a nyílásra meresztette és aggodalmas tekintettel tovább figyelt.

Még mindig rajtam volt a bundám és a sapkám. Mikor levetettem, a csontig átjárt a tűrhetetlen hideg és annyira reszkettem tőle, hogy a bundámat megint föl kellett vennem és így beburkolódzva lefeküdten a nem nagyon csábító ágyra. Csikorgott és meghajolt a súlyom alatt és mintha a teherért bosszút akart volna rajtam állni, egy eltörött vasrúdja az oldalamba fúródott. A kemény vánkosból nedves gőz és átható, savanykás szag áradt ki. A katonai gyapjútakarónak is irtózatos szaga volt és a nedves hidegben egészen vizesnek látszott.

Tágra nyílt szemmel feküdtem az ágyon. Nem gondoltam semmire, csak az az érzés szorongatott, hogy a katona szeme állandóan rám meredt. Mikor a teljes belső üresség tudatára jöttem, e nekem teljesen szokatlan lelkiállapot okát kezdtem kutatni. A magyarázatot nem volt nehéz megtalálnom. A szervezetem minden új pillanat bizonytalanságát ösztönszerűleg megérezte. A katonai fogházak e legszigorúbbjába és legkomorabbjába, ebbe az utálatos barlang-cellába zártak, amelynek falai nedvesek és jegesek, amelynek csak egyetlen, apró ablaka volt és azt is beszögezték deszkával. Tudtam, hogy minden pillanatban az udvarba kisérhetnek, ott a fal mellé állítanak és nehány nikkelgolyót eresztenek belém. Azt is nagyon jól tudtam, hogy Ivanov tábornok semmi lelkifurdalást nem érezne, ha így egyenlítené ki a számlát. Ilyen helyzetben volt-e valami célja annak, hogy egyáltalán gondolkozzék az ember? Megint abbahagytam tehát a gondolkodást és fásultan a piszkos mennyezetet bámultam, míg a hidegtől fájt minden tagom.

Nemsokára azonban öntudatra ébresztett egy új ellenség. Csapatostul nyomult előre és olyan elkeseredéssel támadott rám, mintha az Orosz Nemzet Szövetsége fekete százai közé tartozott volna és Ivanov tábornok küldte volna ellenem azzal a paranccsal, hogy ne kegyelmezzen. Kétségbeesve küzdöttem ezzel az ellenséggel és az egész idő alatt csodálkoztam, mert az őr nem kiáltott rám, hogy ez is tilos. Az őr azonban beérte azzal, hogy védelmi harcomat szótlanul végignézte.

Nagy és kis egységekből alakuló csapatokat láttam a falon előnyomulni olyan formációkban, amelyek valamely jól vezetett flottagyakorlat sztratégiájára emlékeztettek. Mint a hullámokat hasító büszke dreadnought, lassan és méltóságosan jöttek a nagy példányok, míg a szárnyakon a földerítést és védőszolgálatot teljesítő torpedóhajók és rombolók mintájára a kicsinyek rajai sürögtek. Ez a gyalázatos ellenség kétségtelenül nagyon megelőzte a korát, mert a modern hadviselés ismert eszközeit ellenem már akkor fölhasználta: mindkét oldalról támadott és olyan bűzzel árasztott el, aminőt utálatosságra nézve nem tud fölülmulni semmiféle modern mérges gáz. Még a levegőből is vesztemre tört, mert fölmászott a mennyezetre és abból a kedvező állásból, mint a bomba, egyenesen rám zuhant.

– Hallja csak! – szóltam a katonához, ennek a cellának túlsok a lakója, számomra nincs már itt hely.

– Tilos a beszéd. Én… kezdte és szünetet tartott.

– … lövök, – fejeztem be helyette a mondatot. Nem bánom, de akkor ezekre a betolakodókra is lőjjön.

A katona elfordult. Hallottam, hogy elfojtottan nevetett. Mikor a kis rácsnál ismét megpillantottam az arcát, már nem volt olyan veszedelmes, sőt csaknem barátságossá lett.

A hajnali szürkület végre belopódzott a cellába. A lámpa, amely fekete koromfátyollal vonta be az egész helyiséget, halálküzdelmében még egyet lobbant, azután kialudt. Támadóim abbahagyták éjjeli rajtütésüket és visszavonták rajaikat. Az őrt cellám ajtaja előtt fölváltották. Trombitaszó hallatszott. A folyosón katonacsizmák nehézkes kopogása döngött végig. Járás-kelés zajával kiáltás, nevetés, rövid éles vezényszó és pléhedény csörömpölése folyt össze. Az az idő lehetett ez, amikor a katonák a teáskannával visszatértek az őrszobába. Újra hangos vezényszót hallottam, mire a katonák a reggeli imába fogtak:

– Uram! Mentsd meg népedet…

Itt, ahol igazán csak a Mindenható tudta megmenteni a borzalmas börtönbe bezárt embereket, egészen külön értelmük volt ezeknek a szavaknak.

Bár szomjas és éhes voltam, nem akartam kérni, nem csupán büszkeségből, hanem azért is, mert az örökös «Ez tilos! Lövök!» már a könyökömön nőtt ki.

Fölkeltem és négy lépést ide, négy lépést oda, föl- s alájártam a cellában. Mindig az a medve jutott az eszembe, amelyiket a pétervári állatkertben figyeltem meg, amikor ketrece egyik sarkából megszakítás nélkül a másikba csoszogott, a fejét nagy kétségbeeséssel ide-odalóbálta és kicsiny, véres szemével kérdő tekintetet vetett maga köré.

– Alighanem ilyen vörös az én szemem is, hiszen egyáltalán nem aludtam, – gondoltam és akaratlanul mosolyognom kellett.

Új őrzőm fiatal, karcsú, szőkehajú legény volt, akinek mosolygó arcáról meglepetésemre irántam való jóakaratot olvastam le. Miután egy ideig föl- s alájártam, végre szédülni kezdtem a folytonos megfordulástól. Hogy magamhoz térjek, a piszkos fal irkafirkáit kezdtem olvasni. Legnagyobb részét esetlen, az írásban kevéssé gyakorlott kéz írta. Akárhány csak káromkodás volt és durva kiszólás. Akadt néhány szerelmes vers is. Figyelmemet csak egy fölírás kötötte le erősebben és keltett bennem vadul hullámzó, bizonytalan gondolatokat. Valami hegyes szerszámmal karcolták bele a vakolatba. A cellának valamelyik ismeretlen, most már halott lakója véste itt be a világnak szóló utolsó kétségbeesett üzenetét. Így hangzott:

– Egy óra mulva agyonlőnek… El fogok tűnni, de itt leírt szavaim megmaradnak. Mit is ér tulajdonképpen egy emberélet?

Gondolatok és érzelmek viharos áradata zúdult reám. Ebben a zűrzavarban egy érzelem kezdett előre nyomulni és sűrűsödött mindjobban azzá a gondolattá, hogy a huszadik század emberi társadalmában sohasem hoznának többé halálítéletet, ha a törvényhozóknak és a bíráknak néhány napon keresztül azt kellene átélniök, amit az elítéltnek kell éreznie ilyen fölírásokkal ellátott cellában. Nem volna-e másrészről lehetséges, hogy a gonosztevő, aki a törvény szerint rászolgált a halálra, ha ezeket az egyszerű, titokzatosan ijesztő föliratokat olvassa, keserves könnyeket ontana gaztette miatt és mindörökre lemondana a bűnről? Nem tisztulhatna-e meg akkor a szíve és a lelke olyan módon, amit a büntetőtörvény és a logikusan és igazságosan, de egyszersmind hidegen és részvétlenül gondolkodó bíró még nem ismer? A fölirat, amely bennem e gondolatokat ébresztette, tovább élt, ellenben az írója valahol a katonai temető valamelyik sarkában már régen a sírjában pihent, amelyet nem ékesít kereszt és ahol nem sír és nem gyászol senki. Pedig hát, aki ezeket a szavakat fogsága cellájának falába véste, bizonyára szintén hagyott hátra embereket, akikre keserves gyászt borított a halála és akik híven megőrzik az emlékét, mert jó volt hozzájuk és ők szerették.

A katonai fogház 5. számú cellájában eltöltött azon az első reggelemen már közel voltam ahhoz, hogy elődöm föliratához én is hozzáfűzzem a magamét. Ettől csak az az aggodalom tartott vissza, hogy megint azokat az unosuntalan szavakat fogom hallani, amelyek reám, de arra is, aki kimondta, olyannnyira lealacsonyítók voltak:

– Ez tilos! Lövök!

Az órámra néztem: kevéssel hét óra előtt volt. Körülbelül egy óra mulva a tornácon bizonyos mozgást vettem észre, beszélgetésnek egyes töredékeit hallottam. A katona arca a rácstól eltűnt. A zárban kulcs csikordult meg. A cellámba lépett Miller államügyész és Fiedorenko csendőrezredes. Az államügyész hivatalos hangon ezt adta tudtomra:

– Önt Ivanov tábornok parancsára tartóztatták le és tábori katonabíróság elé kerül.

– Mikor lesz a tárgyalás?

– Az igazságügyminiszter rendkívüli körirata értelmében a tárgyalás az ön jelenléte nélkül fog lefolyni, – mondta az ezredes, miután előbb aktái közt lapozgatott.

Nagyon is jól ismertem ennek az eljárásnak súlyos jelentőségét. Egész Oroszország nyögte a sok független katonai bíróság, az úgynevezett «expressz ítélőszékek» véres erőszakoskodását, amelyek csakis forradalmárok elítélésével foglalkoztak és közülük sok ezret halálra ítéltek. Úgy éreztem, hogy eláll a szívem verése és mintha jégdarab lenne a mellemben. De leplezni tudtam izgatottságomat és erőszakolt nyugalommal kérdeztem:

– Szabad a családomnak levelet írnom?

Az államügyész sokat mondó pillantást vetve az ezredesre, azt felelte:

– Arra még mindig elég ideje lesz.

Azután mindketten elmentek. Mögöttük nagy csattanással záródott be az ajtó. A kulcs megint megcsikordult a zárban. A katona arca, amely most igazi szánalmat mutatott, újra megjelent a nyílás mögött.

Ellenszenves látogatóim eltávozása után, reggelire egy csésze teát és egy szelet fekete katonakenyeret hoztak. Délre egy tányér káposztalevest, egy tányér fekete darát és egy darab kenyeret kaptam.

A lábam, amely a hunghucokkal Udzimi mellett folytatott harcban kificamodott, estefelé tiltakozni kezdett a fűtetlen szoba ellen és elviselhetetlen fájdalmat okozott. Képtelen voltam tovább lábon lenni és lefeküdtem az ágyra. Mikor az őr behozta a vacsorámat, egy tál darát, teát és a rendes kis darab kenyeret, nem tudtam fölkelni. A csípőm úgy megdagadt és annyira fájt, hogy nyögtem és sziszegtem, mint valami dühös kígyó. Az 5. számú cella ajtajánál egymást fölváltó őrök szerencsémre nem tiltották meg a nyögést is úgy, hogy megmaradt legalább az az egy vigaszom, hogy ebben a tekintetben szabad folyást engedhettem érzelmeimnek.

A második éjjelen sem aludtam, mert mint az előzőt, ezt is harcban kellett eltöltenem ellenségeim flottájával és csapataival, de most külsőre hatalmasabb, mindazonáltal kevésbbé kellemetlen szövetségestársak: hosszú csupasz farkú, nagy, vöröses-szürke patkányok még meg is erősítették őket. A padló peremén levő lyukakból és hasadékokból mindjárt családostól bujtak ki és csakhamar elfoglalták az egész padlót. Úgy viselkedtek, mintha mindjárt kezdettől fogva fegyverszünetet kényszerítettek volna rám, mert félelem nélkül az ágyamra ugrottak meg a padra, ahol a kenyér és a dara maradéka feküdt. Tiltakozásommal csak keveset törődve, olyan természetességgel lakmároztak, mint valamely elsőrangú szálló éttermének vendégei. Ha sziszegéssel el akartam őket riasztani, csak sovány feleletet nyívákoltak és fénylő fekete szemüket egy pillanatra rám szegezték.

Csak akkor szegtem meg a fegyverszünetet és kezdtem nyílt támadást, amikor az egyik, nyilván különösen vállalkozó kedvű és vakmerő dög a székről az ágyamra ugrott és engem szemével hipnotizálva, az arcom felé közeledett. Hangos csatakiáltással nekiestem az ellenségnek. Mint az érett körte a fáról, úgy potyogtak le a patkányok az ágyamról és zuhantak a padlóra, ahol minden irányba szétrebbentek. De csakhamar visszatértek és elárulták azt a szándékukat, hogy ágytakarómat szétosztják maguk közt, a kenyeremet egészen megeszik és az arcomat közelről tekintik meg. Ez már mégis csak több volt a soknál. Tehát tüzérségi harcra tértem át, az egyik csizmámat a legsűrűbb csoportba hajítottam, a másikat pedig olyan hatásosan küldtem utána, hogy hatalmas nyivákolás igazolta lövéseim találatát. Erre azután valamennyi eltűnt a búvóhelyén. Csak időről-időre suhant át cellámon valami titokzatos sötétség és figyelmeztetett, hogy az ellenség kémei még mindig dolgoztak. Ez a háború a rettenetesen undorító patkányokkal mindaddig tartott, míg csak az 5. számú cellában voltam.

Fogházi életem második napján kiderült, hogy künn levő barátaim nem hagytak cserben. Az ebéd után az a szőke legény volt őrségen, akivel már megismerkedtem. Észrevettem, hogy sokáig szótlanul állott és gondosan megfigyelte a folyosót. Azután hirtelen elkapta a tekintetemet és pszt! jelzéssel összehajtogatott papirosocskát hajított be a rácson.

A szabadság világából valaki hírt adott nekem arról, hogy állanak a dolgok e pillanatban. Az «in absentia» megtartott bírósági tárgyalás komédiája már véget ért. Agyonlövésre ítéltek bennünket. Mindennek vége. De Ivanov törzskarában nézeteltérés támadt. A tisztek egy nagy csoportja kikelt az ítélet ellen és sürgősen új bírósági tárgyalást követelt, még pedig nem az «expressz ítélőszék», hanem rendes katonai bíróság előtt. Ezt a követelést sokan támogatták a polgári körökből.

– Ne essék kétségbe, folytatta az ismeretlen író, az ön érdekében táviratokat küldtek Pétervárra; Ivanov tábornok igaz, hogy elfogta és megsemmisítette az első táviratokat, de megtaláltuk a módját, hogy kijátszhassuk a cenzuráját.

Ez a biztatás még adott némi reményt, igaz, hogy nagyon keveset, mert Ivanovnak, akinek korlátlan felhatalmazása volt, tiltakozással nem sokat kellett törődnie, akármelyik percben kivitethetett bennünket a cellából, agyonlövethetett és az egész kérdést «fait accompli»-vel intézhette el. A cárok idejében ez nagyon gyakori eljárás volt, amit utódai, a szovjetek is sűrűn gyakorolnak; van rá példa 1924-ből Dudkievic elnök agyonlövésében, ami fölháborította az egész civilizált világot.

Kínzó gondolataimhoz, éjjeli ellenfeleimhez és az irtózatos fájdalomhoz, amit lábamban éreztem, most még egy új ellenség csatlakozott, valamennyi közt a legkegyetlenebb és legkönyörtelenebb: a halálfélelem. Fölugrottam és lélekzetemet visszafojtva lestem a történendőket valahányszor kissé hangosabb beszéd hatolt hozzám a folyosóról, fegyvercsörgés hallatszott vagy az ételemet hozták. Már nem volt elég akaraterőm, hogy nyugodtan megvárjam, mi lesz; mindannyiszor sietve rendbehoztam a nyakkendőmet és a ruhámat, mintha ki kellene mennem, hogy örökre elhagyjam ezt a világot. Óráról-órára, percről-percre vártam teli félelemmel a halál hírét.

Két hosszú napig nem kaptam kívülről újabb hírt. A fölvigyázó végre zsemlyét és kolbászt hozott, amit kívülről küldtek nekem. A két legutolsó napon halálfélelmemben és kétségbeesésemben egyáltalán semmit sem tudtam enni és ehhez a csábító csemegéhez sem nyúltam volna hozzá, ha azt nem reméltem volna, hogy benne a tápláléknál kedvesebb dolgot kapok. Úgy tettem tehát, mintha enném. Zajosan egyik darabot a másik után törtem le a zsemlyéről, amíg rá nem jöttem, hogy valóban kis selyempapír-gombolyagocska van belerejtve. A papírgombolyagot a legnagyobb óvatossággal kisimítottam és ezt olvastam:

– A táviratok megérkeztek Pétervárra.

Egy szóval sem több. A halálfélelem tehát megmaradt, hiszen helyzetem tulajdonképpen nem javult. Damokles kardja tovább is a fejem fölött függött. Mert, ha a táviratoknak Pétervárott lett is volna sikerük, a felelet megkésve érkezhetik Karbinba, hiszen Ivanov tábornoknak nem kellett várakoznia, ha az ítéletet végre akarja hajtani.

Még egy nap telt el ezzel a gyötrelmes várakozással. Este, amikor a fogházban minden elcsöndesedett, a folyosóról beszéd és léptek zaját hallottam. Mindjárt ezután ki is nyílt az ajtó. Ivanov tábornok lépett be, mögötte a fogházszolgálat kapitánya.

– A halál… cikkázott át a fejemen, a vég!

Az öreg kapitány jelentést tett:

– Tábornok úr! 5. számú cella, Ossendowski politikai fogoly, agyonlövésre ítélve.

– Ezt senkisem kérdezte öntől, kapitány úr, – förmedt rá a tábornok.

Többet nem szólt, megfordult és elment. Hallottam, amint a szomszédos cella ajtaja is kinyílik, de hiába füleltem, nem tudtam megérteni, hogy ott mit mondott a kapitány.

– Bizonyára még ma éjjel végeznek velem, gondoltam.

Az éjszaka csak nem akart véget érni. Csönd volt a fogházban. Csak az őrök fölváltása a folyosón járt valami kevés zajjal. Az udvarról időről-időre fölhallatszott hozzám az őrök kiáltása:

– Vigyázz! Vigyázz!

Éjjeli kínzóimnak nyomát sem láttam. Szétdúlt állapotomban valahogy az jutott az eszembe, hogy megértik szenvedésemet és szánalomból békén hagynak. A bódultságtól nem éreztem fájdalmat a lábamban, elmult az éhségem, el a szomjúságom. Négy óra hosszáig ültem egy helyben szememet az ajtóra meresztve, mindig várva, hogy kinyílik és belép valaki, aki eljön értem, hogy utolsó utamra kísérjen. A legnagyobb feszültséggel füleltem minden legkisebb hangra.

Végre a kínszenvedés e hosszú éjszakáját is fölváltotta a nappal, amely túlfeszített idegeimnek nem kevésbbé lett fájdalmas. Mikor ennek az új napnak az alkonyatán elfásult kétségbeeséssel megint ilyen haláltváró éjszakát láttam magam előtt, egyszerre csak belépett a cellámba a fogházparancsnok és tudtomra adta, hogy át kell költöznöm a 11. számú cellába. Ez nyilván nagyon rossz jel volt, mert jól tudtam, hogy a fogházakban más cellában szokták elhelyezni a halálra ítélteket, hogy a kivégzésre előkészüljenek. Az átköltözés nem volt körülményes: csak a sapkámat meg a kabátomat kellett magamra vennem és követtem a parancsnokot a folyosón át új szállásomra.

Sem én, sem más sohasem tudja elmondani, mit éreztem, amikor kinyílt az új cella ajtaja és Novakovszki, Lepeszhinszki és a központi választmányból három másik kolléga fogadott nagy örömmel:

– Hurrá! – kiáltotta jókedvűen, mint mindig, Lepeszhinszki. Witte2) elrendelte az expressz ítélőszék ítéletének megsemmisítését és megparancsolta, hogy rendes katonai bíróság elé állítsanak bennünket. Ott nem ítélnek bennünket halálra!

Ez, miután öt napig szüntelenül a kivégzésemre vártam, bizony nagyon jó hír volt!

Később gyakran elgondoltam, mennyire relatív a boldogság fogalma. Egész életünkben küzködünk, a végsőig megfeszítjük minden szellemi és testi erőnket, hogy anyagi jólétet szerezzünk és jó helyet a társadalomban. Mindig zúgolódunk és állandóan életviszonyaink megjavulására áhítozunk. Ekkor hirtelenül valami katasztrófa ér bennünket, aminek következtében csak egy hajszálon függ az életünk. Ekkor azonban egyszerre a legnagyobb boldogságnak érezzük helyzetünk legcsekélyebb megjavulását is. Így voltam én is 1906 január 22-én. Csak most tudtam meg igazán, mit jelent az élet, most tudtam meg, hogy sok dologról teljesen hamis a fogalmunk.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET. Tárgyalás előtt.

Hatodmagammal voltam a 11. számú kis cellában, amely tulajdonképpen csak két lakó számára volt rendelve. Bárha csak kevés helyünk volt és a lakásunk nagyon piszkos is volt, vigaszul mégis megvolt most a reménység. Most egyszerre fölülkerekedett bennünk az élniakarás és vele a vágy emberibb életfeltételek után.

Mindenekelőtt rendbehoztuk a szállásunkat. Vizet, szappant, törlőrongyot és papirost adattunk magunknak és fölsúroltuk a padlót, ami valószínűleg sohasem történt meg vele, mióta csak lerakták; megtisztítottuk a falakat és a mennyezetet; elfogtuk a poloskákat és kegyetlenül megöltük. Azután a patkányok ellen indítottunk háborút. Első intézkedésünk az volt, hogy rongydarabokkal betömtük a lyukakat, amelyeken ezek a vöröses-szürke állatok a padló alól kibujtak. A rongy persze nem tudott ellenállni a rabló rágcsálók hegyes fogainak, de eredményes eljárást sikerült kitalálnunk. A cella kitakarításakor fönn a kályhán nehány üvegcserepet találtunk. Ezt finom szilánkokká morzsoltuk szét és a rongydarabokakal együtt a lyukak eltömésére használtuk; egy-egy réteg rongyra mindig egy-egy réteg szétzúzott üveget raktunk és tüskésdrót-akadályunkkal már nem tudott megküzdeni ellenségünk aknamunkája.

Ez azonban csak mechanikai kisegítőszer volt, már pedig nekem, a hivatásos vegyésznek más fölfogásom volt a hadviselésről. Célunk érdekében tehát hasznosítani akartam a tudományomat is. Ez csakhamar sikerült. Mivel a lábam még mindig nagyon fájt, az orvos kevés kinint adott. A fogházban ugyanis csak két orvosságot rendelnek: kinint és ricinuszolajat. Ebből a kininből oldatot készítettem és átitattam vele a rongydarabokat, amelyekhez a kiállhatatlan keserű íz miatt többé nem nyúltak hozzá a patkányok. Ez a szer, összekötve a zúzott üveggel amaz állatok számára, amelyeknek nem volt ízlésük, föltétlenül biztossá tette a barrikádunkat. Azóta sem láttuk, hogy ellenségeink előbujtak volna lövészállásaikból.

Megmosott, fényesre dörzsölt ablakunkon át sokkal élénkebben mosolygott ránk a napsugár. Megint szépnek láttuk az életet. A hideg 5. számú cellában való tartózkodás, az alvás nedves ágyon közvetetlenül a fagyos fal mellett és azoknak a napoknak lelki kínja észrevehető nyomokat hagyott rajtam. Lábam állapota annyira rosszabbodott, hogy az orvos a fogház kórházába akart szállíttatni. Mivel azonban nem akartam megválni társaimtól, addig könyörögtem, míg az orvos ott hagyott náluk a cellában. Ott ápolt, amennyire csak lehetett. Egyszer azonban, amikor megdagadt lábamat és csípőízületemet megvizsgálta, mégis aggodalmasan rázta a fejét:

– Ha tovább így megy, le kell vágnunk a lábát.

A vadász- és vándoréletben megedzett szervezetem azonban az orvos aggodalma ellenére is elég erősnek bizonyult a baj leküzdésére. Miután két hétig mozdulatlanul a hátamon feküdtem, megint fölülhettem, sőt kissé ide-odajárhattam a hat ágy közt, amely csaknem egészen elfoglalta a cellánkat.

Ez idő alatt szinte senkisem törődött velünk. Mindenki mély hallgatásba burkolódzott úgy, hogy az volt az érzésünk, mintha teljesen megfeledkeztek volna a létezésünkről.

– Ez jó jel, – mondta Lepeszhinszky. Az a bugris Ivanov talán lecsillapodik vagy talán elvisznek innen bennünket, avagy az a jó gondolata támadt, hogy kitörte a nyakát. Akkor azután a bíróság ítélete sokkal enyhébb lesz.

Tulajdonképpen egyikünk sem várt valami sokat az ítélet enyheségétől. Mindannyian el voltunk készülve, hogy legalább is száműzni fognak bennünket Irkutszk vidékén túl a sarki tundrák valamelyik büntető telepére. E vad vidékekre mindig életfogytig száműzték az elítéltet. De a soha meg nem haló remény még akkor is az amnesztiába kapaszkodhatott bele, amit talán megadnak akkor, ha a cárnak fia születik vagy valami más szerencsés esemény történik az állam életében. Ezért mindnyájan imádkoztunk, vajha Miklósnak sok férfi-utódja lenne; de egyébként is egészen komolyan hittük, hogy némi alappal remélhetünk politikai amnesztia révén általános tisztogatást, ha mindjárt ideig-óráig a monarchista reakció kerekedik is fölül, mert Oroszországban minden gondolkodó ember már régóta követelte az általános amnesztiát és az átmeneti balsikerben bizonyára nem tévesztette szem elől a mélyen gyökerező vágyódásnak eme célját.

– Hát legrosszabb esetben államköltségen elutazunk északra, hogy talán később megint visszatérjünk, – vigasztaltam társaimat. Azon a vidéken még nem jártam és nagyon szeretném látni.

– A száműzés nagyjában jobb a fogháznál, – fűzte hozzá Lepeszhinszky, – mert legalább valamennyire szabadon mozoghat az ember és nem zaklatja folyton szuronyos katona, csendőr vagy államügyész.

– Vagy ő excellenciája Ivanov tábornok, – dörmögte Novakovszki, aki ezt az embert, aki annyira megkínzott bennünket, mélységesen gyűlölte. Én legalább sokkal szívesebben találkoznám a jakutszki taigában akár naponta Taptyguine3) tábornokkal, mint ezzel az Ivanovval, mert a másik bizonyára tisztességesebben bánik az emberrel.

Ivanov szakállas arcára gondolva dühöngött az öreg.

Később megint kaptunk a városból katonák és polgári fölügyelők által becsempészett híreket. Megtudtuk, hogy a katonai bíróság nagyon erőlködik, hogy ellenünk szavahihető tanukat szerezzen, hogy a bírákat már kinevezték és egyátalán mindent előkészítettek már a nyilvános tárgyalásra. Barátaink azt is megírták, hogy a munkásszövetség két jó ügyvédet bízott meg a védelmünkkel, aki már dolgozik az ügyünkben és mentőtanukat is talált. Közölték velünk továbbá, hogy a bírák egyike nemsokára előzetesen ki fog bennünket hallgatni.

Egyszer aztán megjelent a fogházparancsnok és tudtunkra adta, hogy katonai födözettel kihallgatásra kell mennünk. Katonák fölszegezett szuronnyal és csendőrök kivont karddal vettek körül bennünket és így kellett a fogházból végigballagnunk az egész városon, mintha rettenetes, közveszedelmes gonosztevők lettünk volna. Amikor a városháza, a bank és a vasúti igazgatóság ideiglenes irodai épülete előtt haladtunk el, hangos üdvözlő szóval a hivatalnokok nagy serege köszöntött bennünket. Asszonyok zsebkendővel integettek és virágot szórtak ránk. A leégett vasúti igazgatósági épület előtt levő téren munkásküldöttség várt bennünket és forradalmi dallal köszöntött, amelynek két sora így szólt:

A csendőrök, akiknek nem nagyon tetszett a rokonérzés e megnyilvánulása és talán támadástól is tartottak, karddal szétkergették a tömeget. Kevéssel odább azonban, a piac közelében egészen másként fogadott a város lakosságának alja, amelyet nyilván a monarchisták fölbéreltek, hogy átkozzanak és szidalmazzanak bennünket. Rekedt, a vodkitól fátyolozott hangon ezt ordították a tömegből:

– Halál a forradalmárokra! Akasztófára velük! Állítsátok a falhoz!

A kiabálás egyre nőtt. Még követ is hajítottak reánk, de mivel a katonák sűrűn körülfogtak bennünket, közülünk senki sem sebesült meg. Itt is megbizonyosodtunk arról, hogy a politikai rendőrség tervszerűen támogatja a vezető monarchistákat, mert azok a csendőrök, akik nehány perccel előbb olyan erélyesen szétkergették a munkásokat, most beérték a dobálódzók figyelmeztetésével. Csak a városi rendőrség vezetői, akik még nem régen a mi vezetésünk és befolyásunk alatt voltak, nem nézték tétlenül ezt a visszaélést. Zaremba ezredes és Ziegler kapitány a csirkefogók ellenséges tüntetésére elkészülve, a piac közelében egyik udvarban, titokban lovasrendőröket tartottak készenlétben és ezeket most kivonultatták, hogy fütykössel szétkergessék a fekete százakat.

Mikor végre a vizsgálóbíró hivatalához érkeztünk, kellemetlenül lepett meg bennünket, hogy az illető bírósági tisztviselő nem volt más, mint Fiedorenko ezredes, Ivanov tábornok jobb keze. Megkezdődött a kihallgatás. Abból, ahogyan ezt Fiedorenko végezte, kiderült, hogy mindenáron azt akarta bebizonyítani, hogy a központi választmány és a munkásszövetség választmánya a pétervári munkás- és katonatanács utasításai és parancsa szerint cselekedett, amely szervezetet a cári kormány a legelszántabban üldözte és 1905-ben tagjai közé tartozott Bronstein Leó is, akit jobban ismernek Trocky néven. Fiedorenko olyan kitartással magyarázta félre minden feleletemet és olyan makacsul iparkodott a munkás- és katonatanáccsal való összeköttetésünket bebizonyítani, hogy végre is meguntam és türelmetlenül ezt mondtam:

– A központi választmány és a munkásszövetség választmánya fönnállásának egész ideje alatt jelentéseket adott ki, amelyekből ön, ezredes úr megláthatta volna, hogy mi a moszkvai Szövetségek Ligája utasítására teremtettük meg szervezetünket. Szervezkedés után, mivel Mandzsuországban és a távoli keleten egészen különlegesek voltak az élet viszonyai, munkánkat saját irányelveink szerint folytattuk. Meg vagyok győződve arról, hogy ha azt az eljárást, amelyet mi itt keleten rendszeresítettünk, alkalmazták volna európai Oroszországban is, II. Miklós cár kormánya most már nem léteznék, de a politikai rendőrség sem, amelynek képviselőjéhez szólok most. Ha másfelől, itt a távoli keleten a pétervári munkás- és katonatanács elvei és módszere szerint jártunk volna el, ennek kétségtelenül véres káosz lett volna a következménye, amely magával sodorta volna a hadsereget és a városokat és mindenekelőtt elnyelte volna önt, ezredes úr és önnel együtt a régi uralom minden vezető személyiségét. Önök mindannyian egy oroszországi véres forradalmi aratás magvetői. Ezt, kérem, jegyezze meg magának és ne fáradozzék abban, hogy itt az előzetes vizsgálat folyamán az ellenünk hangoztatott teljességgel alaptalan vádak számára támaszokat keressen. Amit tettünk, szabadon tettük és mindenek szemeláttára, nem titkoltunk el semmit és nem is akarunk semmit sem eltitkolni.

Társaim, akiket én utánam hallgattak ki, ugyanilyen értelemben vallottak. Ez után az első kihallgatás után még nehányszor kihallgatásra kellett mennünk Fiedorenkohoz, aki nem törekedett arra, de a képessége sem volt meg, hogy tárgyilagosan és logikusan gondolkodó bíró legyen. Elkísértek bennünket az államügyész elé is. Azután a hivatalos eljárás értelmében még a törvényszék előtt is meg kellett jelennünk, ahol megkaptuk a vádiratot és följegyezték tanuink névsorát.

Végre 1906 március 18-án megkezdődött az igazi pörös eljárás. Teljes öt napig tartott. Ivanov tábornoknak valóban sikerült nagyon terjedelmes vádat és hatalmas pöranyagot összehoznia. Ezzel meg akarta győzni Pétervárt a szervezet rendkívül veszedelmes jellegéről, amelyet ki akart végezni, hogy sikeres és hű szolgálatáért elismerést és jutalmat kapjon.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET. Az ítélet.

Ivanov tábornok minden rendelkezésére álló eszközzel azon mesterkedett, hogy lehetőleg szigorú ítélet érjen bennünket. E végből Moszkvából kiküldette Koroskin ezredest, a leghírhedtebb hadbírák egyikét és tanácsadóul legbizalmasabb segítője, Fiedorenko ezredes mellé osztotta be.

Ugyanakkor azonban irántunk barátságos érzelmű hatalmak sem pihentek. Ezek közt volt elsősorban az öreg Linievics tábornok, akit visszahívása után Pétervárott egy tényeket megállapító bíróság elé idéztek és ott a védelmünkre kelt annak hangoztatásával, hogy az anarchisták és más szervezetek okozta elégedetlenséggel és kavarodással szemben a központi választmány segítsége nélkül nem tudta volna keleten a polgári élet rendjét és a hadsereg fegyelmét fönntartani.

Horvat tábornok, a kínai keleti vasút vezérigazgatója volt a másik előkelő személyiség, aki Pétervárott a mi javunkra vallott. Ő nagyon jól tudta, hogy az ötvenhárom napos forradalmi kormány mily nagy mértékben járult hozzá a távoli kelet állami rendjének fönntartásához. Állásfoglalásában a leghatározottabban támogatta őt Kerbedz lengyel mérnök, akit Oroszország legkiválóbb vasúti mérnökének ismertek és nemcsak Witte gróffal állott baráti viszonyban, hanem orosz kormánykörökben is igen nagy befolyása volt.

A mellettünk és ellenünk állást foglaló elemek a pör folyamán elkeseredetten küzdöttek egymással és minden lehetséges nyomást fölhasználtak, hogy befolyásolják azokat a különböző kormányhivatalokat, amelyektől a bírák függtek.

A pör kezdetének napján, Karbinban végsőig feszült volt a hangulat. Az utcákon lovas és gyalogos őrjáratok voltak láthatók. Amikor bennünket lovasoktól körülvéve kocsin a bírósági épületbe szállítottak, a fogháztól a bíróságig terjedő út mindkét oldalát katonák és csendőrök sorfala szegélyezte. Az utcákon éppen úgy fogadtak bennünket, mint a városon át tett első utunk alkalmával: a hivatalnokok és a munkások üdvözlő kiáltással és virággal, a monarchisták átkozódással és fenyegetődzéssel.

Végre a bírósági épületben voltunk. Beléptünk a tárgyaló-terembe és a vádlottak padjára ültünk. Mint főbűnös én ültem a főhelyen. Mellettem az ősz, komoly, okos Novakovszki ült. Őt követte Lepeszhinszki, Kozlovszki, Szasz-Tiszovszki, Tichino és a többi, mindössze huszonketten. Nagyon nagy hallgatóság volt jelen, közte különféle szervezetek képviselői, a külföldi konzulátusok, a sajtó és külföldi cégek tagjai, a hadsereg és sok város kiküldöttjei az egész távoli keletről. Megkezdődött a nehézkes és fárasztó tárgyalás. Meg kellett ismételnünk mindazt, amit már az előzetes kihallgatáskor a vizsgálóbírónak mondtunk el. Amikor a tanukat szólították elő, a mi embereink buzgón és makacsul védelmeztek bennünket, míg azok a tanuk, akiket a vád állított ellenünk, terhünkre kevés meggyőző dolgot tudtak elmondani. Csak a vasúti nyomdának két megvesztegetettnek látszó szedője erősítgette, hogy a központi választmány a szociáldemokrata párthoz tartozó szervezet volt, ami azt jelentette volna, hogy közvetetlen összeköttetésben voltunk a pétervári munkás- és katonatanáccsal is, amelynek vezetői mind tagjai voltak annak a pártnak. Legnagyobb meglepetésünkre csak a tárgyalás folyamán tudtuk meg, hogy Kozlovszki ügyvéd valóban tagja volt e pártnak. Ez a leleplezés láthatólag kedvezőtlen hatást tett a bírákra. Ha ez ki nem derül, bizonyára sokkal enyhébb lett volna az ítélet.