HARMADIK RÉSZ. A FEGYHÁZBAN.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET. Börtönfalak mögött.

Mivel «várfogságra» voltunk elítélve, minden fogházban, ahová bennünket elcipeltek, megvolt az a nagyon becsülendő előjogunk, hogy egymagunk külön cellában lakhattunk. Ez a cella mindenütt teljesen egyforma volt: vastagfalú komor és piszkos lyuk, erős vasajtó, kis rácsos ablak fönn a mennyezet alatt, ágy, szék, asztal és láda a holmink számára.

Mi politikai foglyok a főépület egyik külön szárnyában voltunk elhelyezve és velünk egészen másként bántak, mint a fogház közönséges lakóival. A mi cellánk ajtaját nem zárták el. Egy bűnügyi fogoly volt mellénk rendelve, aki cellánkat, cipőnket és ruhánkat tisztogatta és főzött is nekünk. Az ételünk jobb volt, mint a közönséges fogházi koszt és az irodában kellett az árát megfizetnünk azzal a pénzzel, amit hazulról küldtek nekünk.

Minden fogházban, ahol hosszabb ideig kellett időznöm, mindenekelőtt két főfeladatot végeztem el: kitisztítottam a cellámat és amennyire lehetett, mindent rendbe hoztam benne. A karbini fegyházban kis készlet cementet fedeztem föl, amit a raktárban egy kádban felejtettek. Ezzel a cementtel meglehetősen nagy, tömör vízmedencét készítettem az udvar ama részében, amely a séta számára volt kijelölve. A medencét megtöltöttem vízzel és ebbe a mesterséges tóba vízinövényeket tettem, amelyeket az egyik fölügyelő feleségétől kaptam ajándékba. Azután néhány rákot és két kis teknősbékát tettem be a medencébe. Ez a rögtönzött akvárium nem egy kellemes órát szerzett nekünk. A halak és teknősbékák megfigyelésével és etetésével gyakran elűztük a fogság unalmát. A kis állatok idővel annyira megszelídültek, hogy a kezünkből ettek.

Második főfoglalkozásom a tanítás volt. Az igazgatóságtól engedelmet kértem a nagy, közös cellák meglátogatására, amelyekben néha közel kétszáz fogoly volt együtt. Ott mindenféléről beszélgettem és vitatkoztam, hogy ilyen módon kiragadjam az embereket a szomorú sorsukon való töprengésből és tiszta és üdvös gondolatok csiráját plántáljam a szívükbe. Emlékszem, hogy az 1. számú cellában, ahol száztíz legveszedelmesebb, életfogytig tartó fegyházbüntetéssel sujtott, láncravert gonosztevő volt elzárva, gyakran az emberiség néhány nagy jótevőjének életéből beszéltem el részleteket és hogy elbeszélésem éppen olyan hatással volt a hallgatóságomra, mint a rendes föltételek közt élő emberre, aki a fogházat valami egész idegen, messziálló dolognak tekinti.

A foglyok lassanként becsülni és tisztelni kezdtek, mert tudták, hogy a hivatalos hatalommal való visszaélést vagy valami tilos cselekedetet nem tűrök el tiltakozás nélkül és hogy mint Mironovnak, másnak sem maradok adós a felelettel, ha bizalmaskodni kezd velem. Karbinban és néhány más fogházban mindezért a foglyok sztarosztájává vagy főnökévé választottak meg. Ezt a sztarosztai állást nemhivatalosan elismerik úgy a fogházi, mint a bírósági hatóságok. A foglyok előtt tekintélye van és hallgatnak a szavára. Köztük és a fölügyelők közt ő a közvetítő, egyszersmind döntő bírónak ismerik el a fogházon belül történő viszályokban.

Új szállásomon berendezkedvén, megint rendszeresen dolgozni, sokat olvasni és írni kezdtem. A többi közt folytattam e könyv legfontosabb adatainak följegyzését is. Közben rögtönzött kertecskénkben sétálva, tornászva, a foglyokkal beszélgetve és nekik fölolvasva töltöttem el az időt.

Cellám ablakából végighallgathattam a második emeleti két közös cella foglyainak a beszélgetését. Fesztelen beszélgetésük sajátossága e cellák fölkeresésére indított. Ekkor szomorú csupaszságban állott előttem a foglyok egész élete. Megtanultam megérteni lelki megmozdulásuk apró változatosságát és résztvettem nyomorúságukban, kétségbeesésükben, reményükben és örömükben. Segíteni, vigasztalni próbáltam őket, szívükbe reménységet iparkodtam csöpögtetni, életre akartam kelteni eltompult lelkiismeretüket és arra törekedtem, hogy lépésről-lépésre új életre vezessem őket.

Az öregebb fegyencek gyakran kinevettek, bár általában jól szíveltek és szívesen beszélgettek és vitatkoztak velem. Gyakran megajándékoztak. Többnyire kenyérből nagyon ügyesen készített kis szobrokat adtak, amelyek a fogházi életből vett egész jeleneteket mutattak be: láncravert férfiakat, akik zsákban szenet vagy követ cipelnek, szökevényeket az erdőben tűz mellett, amelyen üstöt melegítettek (ez a téma különösen izgatta a fantáziájukat) és más effélét. Néha más ajándékot is kaptam, például éles, keskeny kést, fűrészt a vasrács átvágására, kis üvegcse mérget, hajból font óraláncot és hasonló más dolgot.

Egy este tíz óra tájban, amikor a cellámban írtam, inkább éreztem, semmint láttam, hogy valaki óvatosan és zajtalanul kinyitotta az ajtómat és mint az árnyék besurrant. Azt hittem, hogy tévedek és azért oda se néztem a dolognak. De egy pillanat mulva lélekzetvételt hallottam. Megfordultam és Mironovot pillantottam meg, aki ferde szemével szótlan kérést kifejező tekintettel bámult rám.

– Mit akarsz? – kérdeztem és hogy minden eshetőségre készen legyek, fölállottam.

– Engem rendeltek ki a politikai osztály kiszolgálására. Láttam, hogy még nem alszik, hát bejöttem. Bizonyára haragszik rám, mert amikor megjött, olyan csúnyán viselkedtem. Kérem, bocsásson meg.

– Nem haragszom reád. Régen elfelejtettem mindent.

– Köszönöm, – mondta örvendezve. Szabad valamit kérnem?

– Szabad hát. Halljuk!

– Engedje meg, hogy ameddig dolgozik, itt maradhassak a cellában.

– Minek az neked? kérdeztem meglepetve.

Mironov fölsóhajtott és fölmutatva a fegyház ama részére, ahová egy kis ablakon át föl lehetett látni, így szólt:

– Ön nem tudja, hogy ott fönn, ahol mi lakunk, pokol van, valóságos pokol. Hatodik éve, hogy ebbe a pokolba bekerültem. Ez a cella itt egészen más; más a levegő, nem tudom miért, de még a csupasz fal is egészen más. Nekem most a folyosón kellene aludnom. Kérem, nagyon kérem, engedje meg, hogy a cellában maradjak, amíg dolgozik. Két hétre vagyok ide szolgálatra beosztva. Azt hiszem, hogy itt új kedvet kapnék az életre.

Egész éjjel beszélgettem Mironovval. Beszélt az életéről, hogy matróz volt egy kereskedelmi hajón, több irtózatos bűnt követett el, néhányszor megszökött a fogságból, elcsípték, megkorbácsolták és végre mint megrögzött gonosztevőt életfogytig fegyházra, a börtönök nyelvén: «örökre» ítélték el. E mellett mindig valódi szerencsétlen flótás volt, mert balsorsának egy részét szerencsétlen körülmények véletlen összetalálkozása okozta.

Ez után az első találkozás után Mironov megszokta, hogy minden este a cellámba jőjjön. Ilyenkor csöndesen ült a ládámon, ruhát foltozott vagy cipőt javított és mindenfélén elmorfondirozott; különös látvány volt, amikor ez a viharvert fegyencarc mosolyogni próbált vagy a homlokát ráncolta. Bár az olvasásban és az írásban általánosságban nem zavartattam magam általa, mégis kötelességemnek tartottam, hogy vendégemmel naponta beszélgessek. Ha Mironov tanult tőlem valamit, másrészről én is hasznot húztam ebből az ösmeretségből.

Mindenekelőtt megtanított «a fogházi dróttalan táviratozásra», mely lehetővé teszi a foglyoknak, hogy a falon vagy a kályhacsövön kopogtatva szavakat vagy egész mondatokat közöljenek egymással. Hogy ennek az üzengetésnek a titkát megőrizzék, minden fogházban más távirati abécét használnak. Ennek a titkos jelzésnek a segítségével egész sor drámát és szerelmi történetet ismertem meg és Mirovval, amikor nem ő szolgált ki, tovább társaloghattam.

A fegyencek zsargonját is megtanultam Mironovtól és most már tudtam, hogy a fölvigyázót «ment»-nek nevezik, a fogság «kiecha» (kiechka a kicsinyített alakja), a kés «feder», a lakás «haza», a revolver «szhpayer»; tudtam, hogy az ölésre azt mondják «lefűrészelni», a szökésre «röpülni», a méregre meg azt, hogy «tej», a hamis útlevél «arc» és megtanultam még sok más dolgot. Mindezt jól megőriztem az emlékezetemben és a jegyzőkönyvemben.

Különösen tetszett egy kifejezés, amely a Volga vidékéről származott el a fogházakba abban az időben, amikor még folyami kalózok sűrű bandái voltak az urak az ország közlekedésének e fővonalán. Ezek a kalózok kirabolták és meggyilkolták a kereskedőket, akik drága keleti árút hoztak Perzsiából vagy a Kaukázusból; elegendő erejük volt arra, hogy még a Moszkvából ellenük küldött sorkatonasággal is harcba bocsátkozzanak. A nemzeti irodalom ezeknek a brigantiknak a vezérét, bizonyos Sztenka (István kicsinyítése) Razint idealizálta és hősként tüntette föl, aki azért harcolt, hogy a parasztokat kiszabadítsa a nagybirtokosok rabszolgaságából.

Valahányszor Sztenka Razin valami veszedelmes expedicióra készülődött, ezzel a kifejezéssel szokott élni: «Szaryn da na kiechku!» Kihallatszik ebből úgy a tatár, mint a kalmük nyelv és van is benne része mindkét nyelvnek. Ennek a mondatnak kettős értelme van: a rablónak ezt jelenti «ölj és menj a fogságba», a fegyenceknek pedig «törd szét a vaspálcákat és szökjél meg a fogságból». Amióta Mironov tanítványa voltam, tudtam, hogy valahányszor ezt a kifejezést hallottam, szökés készülődött.

Az ének nagy szerepet játszik a fogságban. A kedvelt dalok nagyon különfélék, vigak és szomorúak és gyakran válogatott, kifejező hangszétosztással többszólamúan adják elő. A foglyok egész lelküket beleviszik az énekbe. A különösen tehetséges énekest általánosan nagyra becsülik. A legkedveltebb dal így kezdődött:

A fogházi dalokat érdemes volna szeretettel megvizsgálni és tudományosan elemezni. Az orosz történelem minden korszakának nyoma, az orosz birodalmat alkotó sokféle nép dalainak motivuma, különböző mongol törzsek mondavilágának befolyása és különösen a temperamentumosan szentimentális cigányzene határozott nyoma megtalálható bennük. Szomorú jelentősége van annak a ténynek, hogy fegyenc vallásos vagy jámbor dalt sohasem énekel.

– Mi el vagyunk átkozva – mondják, az Isten nem hallgatja meg a mi imánkat.

Rettenetes tragikumról beszélnek ezek a szavak és pedig annál is inkább, mert titokban minden egyes fogoly áhítattal, de szinte reménytelenül emeli szemét Isten felé, azzal a kétségbeejtő érzéssel, hogy csak az Isten tud rajta segíteni, más senki.

Munkám és a fogház életének tanulmányozása közben meglehetősen gyorsan teltek el a napok. Éreztem, hogy magáncellám falain túl egészen más élet főtt és forrt, az a «pokol», amelyről Mironov beszélt. Egyelőre még nem tudtam minden titkos rejtekhelyre behatolni. Ehhez idő kellett és kedvező körülmények. De a lárma, amely sohasem szűnt meg a főépületben és az udvaron, a lánccsörgés, az őrök és a fegyencek irtózatos káromkodása, a szakadatlan vigasztalan zaj, amely együtt járt a bezárt emberek életével, végre is borzasztóan megtámadta idegeimet; elfojtott haraggal láttam mindezt és mindegyre kihozott a sodromból; ez az idegen élet néha mázsás súllyal nehezedett reám. A fogság ez ellenséges, vigasztalan világa csak gyűlöletet és ami még rosszabb, kétségbeesést keltett bennem.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET. Szabad társaim.

Egyszer éppen ilyen lelki nyomottságban uborka- és paradicsomültetvényünk mellett sétálgattam, amikor észrevettem, hogy valami mozog a levelek közt. Kutatni kezdtem az okát és egy fiatal verebet fedeztem föl, amelynek a szárnya megsérült. Bár nem tudtam, honnan jött a madár és miképpen sebesült meg, mégis, mert magam is meg voltam fosztva a szabad mozgástól, nagy szánalmat éreztem iránta. Hazavittem a cellámba és bekötöztem a sebét. Miután a szárnyát erősen odakötöztem a testéhez, az ablakdeszkára tettem a verebet. Az a kis háló, amit a legyek – Karbinban valóságos csapás – távoltartására az ablak elé feszítettem, a verébnek ugyanaz volt, mint nekünk embereknek a fogház áthághatatlan fala. Kis skatulyában fészket készítettem neki, vizet és ennivalót tettem melléje és eltávoztam. Visszatérvén, mint valami iskolásgyerek, úgy megörültem, amikor észrevettem, hogy a kenyérből csipegetett, mert most már biztosra vettem, hogy meg fog gyógyulni, bár még nem tudtam, vajjon fog-e még valaha röpülni is.

Kis cellatársam nehány nap alatt egészen megszelídült. A kezemből evett és csipogásával akarta velem megértetni, hogy az ablakról az asztalra szeretne jutni. Egy-két nap mulva elhatároztam, hogy leveszem róla a kötést Mihelyt megszabadult tőle, zajosan örömét fejezte ki, nagyott ugrott, a szárnyával csapkodott és röpülni próbált. Ez a kísérlet az első napon sikertelen volt, a második napon már át tudott libegni az ablakdeszkáról az asztalra, mindössze az a baleset érte, hogy fölfordította a tintatartómat. Fokozatosan egyre ügyesebb és fesztelenebb lett. Nemsokára vídám körrepülést végzett fönn a mennyezet közelében és élénksége, csiripelése az egész cellát betöltötte.

Ennek a fogolytársamnak a társasága igazi lelki vigasz volt számomra. Mély hatást tett rám az, hogy mily fogékony volt lelki hangulatom iránt és ezt a megérzését mily élénken tudta kifejezni. Ha jó kedvem volt, a veréb mintha megbolondult volna. A vállamra röpült meg a fejemre, pajkosan felém vagdosott a csőrével és ott ugrált előttem az írópapiron. Ha azonban, ami gyakran megesett, szomorú voltam és lesujtott, a madárka hallgatagon és mozdulatlanul ült az ablakdeszkán és rám bámult. De egyetlen bátorító pillantásomra vagy hívó szavamra fölkerekedett és az asztalomra repdesett, ahol azután azzal a világosan fölismerhető szándékkal, hogy engem fölvídámítson, ide-odaugrált és csiripelgetett. Már hajnalhasadáskor föl szokott kelteni úgy, hogy a cellában röpülgetett vagy csipogva az arcomra ült és türelmetlenül arra unszolt, hogy keljek már föl és adjak neki reggelit és friss fürdővizet.

Igazán okos kis teremtés volt. Ismerte és megértette az embereket, mintha fénylő kis fekete szemével a lelkük mélyére látott volna. A fegyházparancsnokot, aki fölügyeleti útján hetenként egyszer a cellámba jött, szerette. Mihelyt belépett, félreismerhetetlenül barátságosan üdvözölte őt a kis veréb; az asztalra röpült és ott mulatságos módon ugrálgatva a látogató sujtásos karhajtókája közelében iparkodott magának kedvező helyet biztosítani. Ha ellenben az államügyész jött, egészen másként viselkedett. Ilyenkor rendesen elbújt a fészkében és csöndben ott maradt. Ha az ügyész hosszabb ideig maradt a cellában, a veréb néha kiült az ablakdeszkára és szárnyát szétterpesztve haragosan és krakélereskedve szidta a kelletlen vendéget. Mihelyt azonban becsukódott mögötte az ajtó, szárnyas barátom megint vidáman röpülgetni kezdett és leplezetlen örömet mutatott.

Mikor már biztos lehettem afelől, hogy a veréb egészen jól van és elég erős, elhatároztam, hogy szabadon bocsátom abba a világba, amely méterrel mérve oly közel volt, a valóságban azonban oly elérhetetlen messze nekünk, akik nem kísérhettük el. Levittem az udvarra, ahol csaknem az egész fogház összegyűlt, hogy szerencsés utat kívánjon a verébnek. Alighogy kezem szabadon eresztette a szárnyát, fölemelkedett a magasba, mint a sapkájától megszabadított sólyom, amely zsákmányát kutatja. A fegyház falán túl levő fák felé röpült. Bár sohasem tért többé vissza, mégsem haragudtam rája, hiszen tudtam, hogy a szabadság, amelyet most visszakapott, minden élő lény legföbb joga és legértékesebb java.

Fogságom hosszú ideje alatt állatokkal nem egy érdekes és kedves barátságot kötöttem. Volt a barátaim közt macska, kutya, patkány, teknősbéka, hal, tyúk és egy pók. Minden állatot könnyen meg lehet szelídíteni, ha helyesen meg tudjuk vele értetni, hogy mit akarunk tőle és ha szívesen megadjuk neki, amit tőlünk kíván. Arra a meggyőződésre is jutottam, hogy az állatoknak még egy hatodik – telepátikus – nagyon élésen kifejlődött érzékük van.

A szemtelen, falánk és ravasz patkány például aránylag hamar megszelídül és az ember barátjává válik. De, hogy az igazat mondjam, még akkor is egész viselkedése csupa önzés; csak a maga javával törődik és csak ennek érdekében tesz az embernek némi diplomáciai engedményt. Az én cellámban volt egy patkányfészek. Mivel ezt a lakótársat nem szeretem, be akartam tömni a lyukát. Ekkor fölfedeztem, hogy az egész telep egy anya és öt fia. Az anyának özvegynek kellett lennie, mert sohasem láttam más kinőtt állatot, amely a férje lehetett volna; azonkívül, ahogyan én láttam, az özvegynek éppen oly szomorú és levertséget eláruló volt az arca, mint aminő az özvegyeknek szokott lenniök. Hat szürke alaknál több sohasem suhant a homályban cellámon át.

Egy este, amikor mindannyian kijöttek a lyukukból, kísérletképpen nagyot dobbantotttan a lábammal. A patkányok egy-kettőre visszahúzódtak a padló alá. De az öreg már egy pillanat mulva már ismét kidugta az orrát és nagyóvatosan kibujt. Szép lassan mindjobban eltávolodott a lyuktól. Ekkor halk kiáltást hallatott, mire két kis fejecske tűnt elő a szemhatáron. Mikor újra dobbantottam, újra eltűntek, de az özvegy ezúttal a ládám mögé bujt. Mikor megbizonyosodott arról, hogy semmi baj nem történik, újra jelt adott, amely ismét előre csalogatta a fiatalokat, de ezeket lármázással még egyszer visszakergettem. Az öreg ekkor már nem jelent meg, de úgy éreztem, hogy valahonnan figyel engem és szeretné kitudni, mit akarok tulajdonképpen. Mivel egyelőre semmiféle új fordulatot nem várhattam, egy darabka cukrot dobtam a padlóra. Az anya azonnal előbukkant, hatalmába kerítette a cukrot és eltűnt vele az odujában. Mikor közvetetlenül azután megint megjelent, egy második cukordarabot vetettem neki oda. Ilyen módon egymásután hat cukordarabbal gazdagítottam az éléskamráját; neki és mindenik gyermekének jutott egy-egy darab. Ettől az estétől kezdve ilyen módon naponta kétszer élelmeztem a patkányt és ezzel a szolgálattal váratlan eredményt értem el. A fiatalok egyelőre sohasem voltak láthatók. Csak az özvegy állított be minden reggel és este, hogy átvegye a porcióját. Máskor sohasem láttam. Ha etetésre jött és én nem vettem mindjárt észre, fölmászott a ládámra, ott a hátulsó lábára támaszkodott és halk, szerény hangon szólt valamit hozzám. Mihelyt azután kirukkoltam a szokásos hat darabka kenyérrel, cukorral vagy sonkával, egyik darabot a másik után elvitte az odujába és tizenkét órára megint eltűnt.

Egyik este váratlanul megint az egész család jelent meg. Az özvegy vezette a menetet és egy pillanatig sokat jelentő pillantással rám nézett, mintha ezt akarná mondani:

– Úgy-e megértesz?

A gyerekek nagyon tisztességtudóan és igazi katonás rendben követték az öreget. A menet áthaladt a cellán és az ajtó alatt egy kis nyíláson kibujt a folyosóra. Kisvártatva megint megjelentek, elvonultak előttem és megint bebújtak a lakásukba. Ez idő óta minden este megismétlődött ez a parádé, ami arra késztetett, hogy kikutassam kirándulásuk célját. Megfigyeltem, hogy vizet keresve a folyosó hosszában a mosdóhelyiségbe futottak. Az anya nyilván már nem szoptatta kicsinyeit, tehát el kellett őket vezetnie itatni.

Nehány héttel később mindörökre eltűnt a család. A barlang kiürült. Biztosra vettem, hogy az anya már fölnevekedő gyermekeit olyan helyre vitte, ahol nagyobb volt a kultúra, mint itt a fegyházban, hogy ott a kis patkányok jobb kiképzésben és nevelésben részesüljenek.

Az özvegy a velem való érintkezésben azzal mutatta ki önzését, hogy soha nem látogatott meg, ha azt a maga anyagi szükséglete nem kívánta. Nagyon is megértette, hogy a családját nem szívesen láttam a lábamnál, az ágyamon vagy a ládámban és ebbe nemcsak belenyugodott, hanem mert jó fizetést adtam neki, szinte szerződéses engedményeket tett nekem, még pedig kihurcolkodása napjáig. Be kell ismernem, hogy nagy megértést is tanusított a hangulatom iránt, mert ha nyomott kedvben voltam, az élelmét gyorsan és zajtalanul szállította el, mintha nem akarná gondolataimat megzavarni. Ha azonban jobbkedvű voltam, éppen ellenkezően viselkedett: vidáman nyivákolt, a falatot, amit neki adtam, ide-odacibálta és dobálta, miközben nem éppen kecses, de mégis nagyon mulatságos módon ugrálgatott.

Ha beszámolok állati barátaimról, néhány szóval meg kell emlékeznem egy varázslóról is, aki bejutott a cellámba, ahol otthonosan berendezkedett. Ez egy nagy sötétsárga pók volt fekete kereszttel a hátán. Hogyan jött be, nem tudtam. Lehet, hogy a ruhámon a kertünkből hoztam magammal. De mivel már itt volt, az ablak egyik sarkában kifeszítette a hálóját és leste a zsákmányt. Mivel előre láttam, hogy biztos éhhalál vár rá – mert az én ablakhálómon át nem juthatott be hozzám légy – és más foglyoktól azt hallottam, hogy a pók nagyon szórakoztató cellatárs, az udvaron fogtam neki legyet és a hálójába dobtam, míg végre attól kezdtem félni, hogy megpukkad a túletetéstől, különösen, mert az ő fajtájának annyira szükséges mozgásban nem volt része, hiszen az erdőben ugyancsak sokat kell küzködniök a pókoknak az élelmükért.

A pókom határozottan rendkívüli teremtmény volt. A magatartásából egy-két napra meg tudtam jósolni, szép idő, vihar vagy eső lesz-e. Ezt azzal mutatta meg, ahogyan a hálójában ült. Vihar előtt ugyanis valamennyi lábával jól belekapaszkodott a hálóba és még külön szálakkal is odakötözte magát. Ha eső közeledett, valamennyi lábát testének alsó részén összehúzva a háló egyik sarkában gömbbé zsugorodott össze. Ha ellenben száraz, meleg időre volt kilátás, a lábait amennyire csak lehetett, kinyújtotta és csak két, sőt esetleg csak egy lábbal kapaszkodott a hálóba. Gyakran elgondolkoztam azon, vajjon köszvény bántja-e a pókot vagy talán olyan baleset érte őt is, mint engem Udzimiben, hiszen én is nagyon érzékenyen reagáltam az idő minden változására.

De még hihetetlenebb és még különösebb volt a pók viselkedése akkor, ha szomorú voltam vagy hazavágyódás fogott el. Bár velem szemben rendszerint egészen közömbösnek mutatkozott, olyan időben ideges izgatottság határozott jeleit lehetett rajta észrevenni. Ide-odafutkosott a hálójában, mintha magára akarta volna terelni a figyelmet. Amikor látta, hogy ez nem használ, a hálóját hintázni kezdte és leereszkedett róla.

Egy napon a fejemet a két kezem közé temetve, komoran tépelődve ültem az asztalomnál. Szomorúság fogott el, gondolataim a távolban időztek, messzire a fogházfalaktól és Ázsiától. Hirtelenül úgy éreztem, hogy valaki gondosan figyel; körülnéztem, de senkit sem láttam. Amikor a pók felé néztem, seholsem tudtam fölfedezni. Nem volt a hálójában, de másutt sem az ablakban. Mivel beköltözése óta most tűnt el először, átvizsgáltam a falakat és az egész helyiséget, míg végre ráakadtam. Éppen előttem ült az asztalon, ahová a mennyezetről ereszkedett le egy fonálon és egy ív fehér papiron kötött ki, amely könyveim közt feküdt. Két legelső lábát fölemelve felém tartotta és éreztem, hogy titokzatos szeme kutatgatva néz reám. Mozdulatlan figyelemmel ült a helyén és közbe-közbe megcsillant a selyemfonál, amelyen leereszkedett. Szigorú tekintete és fölemelt lába valami haragos tanítóra emlékeztetett, aki megszidja a tanítványát és önkéntelenül nevetnem kellett ezen a csodálatosan megváltozott teremtményen. Csak ekkor mozdult meg nehézkesen tanítóm súlyos teste, amennyiben néhány lépést hátrált. Azután a legügyesebb akrobatává változott és selyem kötelén megint a magasba mászott. A pók néhány perc mulva láthatólag megnyugodva és kibékítve megint a hálója közepén ült és szép időt jósolt. Mindjárt kimentem és néhány legyet fogtam neki azért, mert kiragadott szomorú és nyomasztó gondolataimból. Nyilván, hogy bebizonyítsa, mennyire jólnevelt és egyáltalán nem kapzsi, jó ideig nem nyúlt hozzá egyetlen légyhez sem.

Ha most minderre visszagondolok, úgy látom, hogy ilyesfajta megfigyelést csak az az ember tehet, aki hónapopokra, sőt évekre teljesen elszakadt a közönséges élettől. Ebben az egyedüllétben minden legkisebb dolog fölkelti a a magára hagyott ember figyelmét, aki érzelmi életének, idegrendszerének és eszének túlérzékenysége következtében nem egy dolgot jobban megérez és megért, mint a közönséges ember.

HUSZONHATODIK FEJEZET. «Szaryn da na kiechku.»

A fogház alszik. Könnyű álom, amelyből gyors az ébredés, bocsátkozott le a foglyokra, hogy megnyugtassa őket, akik piszkos gyapjútakaróval vagy egyszerűen csak a szürke fogolyköpennyel befödve végig nyujtózkodtak a faágyon vagy a lócán. Lánc csörgése, lakat zakatolása már nem hallható. A különös csöndet csak a folyosón sétáló őr hangos léptei szakítják meg. Lépteinek ritmikus zaja néha-néha elhal. Halványuló körvonalai belefulladnak a sötétségbe, hogy néhány pillanat mulva megint előtünjenek a folyosó megvilágított végében, amelynek rácsos és elzárt ajtaja mögött a fogház szerencsétlen lakói alszanak vagy azon törik a fejüket, hogyan lehetne megszökni. A foglyok rettenetes káromkodása, a felügyelők szitkozódása és a vasbilincsek csörgése egyidőre elhal.

Csönd van az 1. számú cellában is, amely szemben van az én kis ablakommal. Kicsiny parázsló lámpa, amely csak kevés világosságot, de annál több kellemetlen szagot terjeszt, komoly félhomályt teremt. Az ajtó mellett a sarokban nagy vasvödör van; a «paraszha», amely a fegyház leggonoszabb kínja. Fegyenc-községünknek körülbelül száz legveszedelmesebb fickója fekszik a falak mentén levő falócákon. Ezek a fickók az úgynevezett «Ivánok», megrögzött gonosztevők, olyan emberek, akik évek óta alaposan megismerték Oroszország valamennyi fogházát, a szibériai tél fagyos hidegségét, a «katorgát» vagy kényszermunkatelepet, Zerentouit, Akatouit és Onort.

Az 1. számú cellában ma este későn tértek nyugovóra, mert az őrök fenyegetődző figyelmeztetése ellenére még jóval éjfél után is kártyáztak. A cella lakóinak egyike, Drujenin Bazil, még most sem aludt. Kezét a feje alatt keresztezve, a hátán feküdt és tágra nyílt szemmel bámulta a fénykarikákat, amiket a lámpa a piszkos mennyezetre vetett. Valamit makacsul forgatott a fejében és időről-időre fölvidult az arca, mintha reménysugár villant föl volna az agyában. Végre mintha egy gondolat megragadta volna. Egyszerre csak felült és ezzel fölkeltette azokat a lármás szellemeket, amelyek láncában lakoztak. A körülötte levő lócákról álmodó társainak dörmögése hallatszott, nagyobbára összefüggéstelen, érthetetlen szavak, de néha ijesztően érthető és összefüggő szavak is.

Drujenin fülelve és várva sokáig ült egy helyben. Végre, kevéssel hajnalhasadás előtt, a falon keresztül alig észrevehető zaj jelentkezett, amely tekervényes kerülő úton hatolhatott ide. Meg is ismétlődött. Drujenin mosolygott. Megismerte barátjának, Lapin Eliának ismert jeladását, aki «vasban» töltötte ki büntetését egy földalatti cellában. Bazil a maga bilincsével hármat ütött a falra, mert barátjával tudatni akarta, hogy hallgatja. Azután, most már tisztábban hallotta a minden fogolynak ismerős kopogtatását: egy hangos, öt halk és ismét két hangosabb ütés. Ez volt a «Szaryn da na kiechku» titkos jele.

Drujenin megelégedetten mosolygott és megint kinyujtózkodva a lócán, erőset ütött a falra. Azután megint csönd lett. Drujenin, miután bilincsének egy utolsó csörömpölésével oldalt fordult, mintha elaludt volna.

Keleten nemsokára pirkadni kezdett. Új nap, a fegyháznak új napja kezdődött. Az őr csöngetyűvel jelt adott, a lépcsőházba futott és ezt kiáltotta:

– Ki a paraszhával! Előre!

Azok a foglyok, akik még nem vesztették el minden érzéküket az engedelmesség iránt vagy akik az erősebb akarattal szemben való ellenállásban erkölcsileg gyöngébbek voltak, fölkeltek és kivitték az undorító vasvödröket. Ezzel egyidőben megélénkült a konyha, ahol a konyhai szolgálatra kirendelt fegyencek teavizet készítve vagy a «balandat», a levest föltéve, réz- és ónüstökkel csapkodtak. Ez az üstkongás, a hús szétvagdosása, a nevetés, a kiáltozás és az elmaradhatatlan káromkodás akkora zajt ütött, hogy senki sem tudott tovább aludni. Az egész házban mindenki fölkelt, nagyot nyujtózkodott és megmosdott, persze mindent borzalmas átkozódás szüntelen áradatában. Senki nem imádkozott, senki nem vetett keresztet.

Drujenin is fölkelt és csörgő bilincsével a szoba közepére ment, hogy láncát szíjjal odakösse az övéhez. Harminc éves, zömök, de erős és hajlékony ember volt. Nem volt éppen csinos, de merész tekintetű, barna szeme volt, amely sohasem pislogott és arcának valami álmodozó kifejezést adott, amelynek megfontolt állandó komolysága gyakran a vadállat éberségére figyelmeztette az embert.

Az őr néhány pillanat mulva kizárta az ajtót és a foglyok lemehettek a konyhába teájukért és kenyerükért. Miután a forró itallal és a fekete fogházi kenyérrel visszatértek, szótlanul ettek és ittak. Azután eltették a csészét és kis csoportokba álltak össze. A többség kártyázni kezdett, ami persze nem ment civakodás nélkül, sőt össze is verekedtek. Mások újságot vagy a használattól egészen szétrongálódott könyvet olvastak. Néhányan levelet írtak olyanoknak, akik talán már nem is éltek vagy talán csak a levélíró képzeletében léteztek. A levél többnyire szerelmes levél volt. Három georgiai félreült a többitől és szomorú és hazavágyódással teli rövid mondatokat súgtak egymásnak.

– A Kaukázus most igazi paradicsom lehet, vélte az egyik.

– Ott most fehér vagy rózsaszínű virágdísz minden. A hegyek kapaszkodói tele szilva- és cseresznyefával, folytatta tele vágyódással a másik.

– Este, amikor a nap lenyugszik, minden csöndes, olyan csöndes… Hazatérnek a nyájak – mondta a harmadik, aki nagyot sóhajtva kezébe temette a fejét.

Egy másik fogoly odakiáltotta neki:

– Ugyan ne sóhajtozzatok ti kaukázusiak! A ti sóhajtozástok nélkül is majd meggebed az ember a honvágytól. Az ördög vigyen el benneteket!

A georgiak csak a fejüket nyujtogatták, mint a ragadozó madarak.

A helyiség legutolsó sarkában kártyázás közben civakodás támadt, mert az egyik játékos csalt. Az elkerülhetetlen verekedésben kés is dolgozott. Az őrség csakhamar a kórházba szállított két sebesültet. De hamar elfelejtették az egész dolgot és mindennek megint olyan színezete volt, mintha itt örökös rend és nyugalom lenne. Az egyik ablakdeszkán egy fehérhajú öreg ember ült és egy még alig tizennégy éves fiú és galambokat etettek, amelyek bátran a kezükre és a vállukra röpdöstek.

A céltalan és a mindenütt meglevő, mindenűvé elhatoló lármával teli nappalnak elnyomó terhe alatt a foglyok egyre szomorúbbak és csöndesebbek lettek. Csak az öreg, tapasztalt Ivánok nem vesztették el a jókedvüket. Ezek az edzett vén filozófusok mindig készen voltak arra, hogy a szabadságnak csak néhány napjáért is föláldozzák az életüket. Tulajdonképpen csak e múló öröm reménysége tartotta bennük a lelket, amely örömet, mint jól tudták, csakis saját testi erejükkel, a maguk bátorságával és találékonyságával szerezhetik meg. E célra valami rejtekhelyen, amelyet csak ők ismertek, mindig raktáron tartottak savakat a tégla és a vakolat megporhanyítására, piroxilint falrobbantásra, mérget, fűrészt és kést. Semmivel nem törődve és szívesen kockáztatták az életüket, de éppen olyan készségesen kioltották mások életét is, különösen, ha «ment»-ről (fölvigyázó) vagy «apportirozó kutyáról» (árulóról) volt szó.

Gondolatokban elmélyedve és nyilván a körülötte folyó életről teljesen megfeledkezve föl- s alátopogott Drujenin a cellájában. Nemsokára mindannyian sétára indultak és az udvarnak a szabadban való mozgásra rendelt, magas kerítéssel körülvett része, amely ketrechez hasonlított, csakhamar nyüzsgött a sok embertől. Az emberek futkosni kezdtek, kergetődztek, rongyból készített labdával dobálództak, ostáblán játszottak és kártyáztak. Drujenin járkálás közben odament az öregebb Ivánok egyikéhez, akivel néhány szót váltott. Azután otthagyta és mintha várna valakit, meghúzódott a ketrec egyik sarkában.

Néhány pillanat mulva kijött Lapin Elia és belépett a karámba. Kezén és lábán az a súlyos bilincs volt, amelyet különös büntetésül raknak rá a gonosztevőkre. Ólomszínű arcán ravaszság és fáradtság ült, amit a sűrű szemöldök alól kivillanó fenyegetődzően szúrós szem még csak erősebbé tett. Ingadozó léptekkel szétterpesztett lábbal mozgott. Láncravert lábát olyan nehezen emelgette, hogy nagy, erős háta egészen belegörbült. A nélkül, hogy bárkivel szóba állott volna, egyenesen Drujeninhez ment és ezt súgta neki:

– A «haj» (fűrész) megvan?

– Igen.

– Jól van, a mosdóhelyiségben át kell fürészelni a rácsot. Érted?

Drujenin biccentett, elment és a többi fogoly közé keveredett, de az egész idő alatt nem vette le a szemét az őrről. Amikor biztos volt abban, hogy nem figyelik, odasettenkedett a kerítés egyik cölöpéhez, lustán neki támsazkodott és az újjával babrálgatni kezdett rajta. Hogy mozdulatait elleplezze, még közelebb húzódott a kerítéshez és a cölöp oldalán levő hasadékból hosszú, keskeny fűrészlapot vett ki. Miután ezt a blúzába rejtette, egykedvűen fütyörészve ő is sétálgatni kezdett. Lehetőleg föltűnés nélkül a kerítés ama részéhez közeledett, amely a gonosztevők ketrecét az udvarnak a politikai foglyok számára rendelt részétől elválasztotta és halkan ezt mondta nekem:

– Pajtás, ha ma éjjel hallasz valamit, ne törődjél vele és ne is szólj senkinek egy szót sem.

– Szaryn da na kiechku?

Igent intett a fejével és elment.

Drujenin a népből való ama közönséges emberek közé tartozott, akiket az orosz rendszer szinte arra kényszerített, hogy gonosztevőkké váljanak. Eredetileg egyszerű paraszt volt, aki a szibériai prémvadász mesterségét űzte. Egyszer, amikor szokott vadászkirándulásáról az erdőségből visszatért, a rendőrség elfogta és azzal vádolta, hogy része volt egy postaküldönc megtámadásában. Bár semmi más nem szólt ellene, csupán az a körülmény, hogy éppen azon az úton járt, ahol a támadás történt és fegyver volt nála, a bíró a vizsgálat egész idejére mégis fogságban tartotta. Drujenin, amikor egy évi hasztalan várakozás után látta, hogy ügyének gyors tárgyalására semmi reménye sem lehet, megszökött, az őt üldöző két katonát megsebesítette, megint elfogták és most már valóságos bűntett miatt zárták el.

Mikor én megismerkedtem vele, már öt évi fogság volt mögötte. Időnként nagy kétségbeeesés fogta el. Kétségbeesésében azután mint az ingerelt vad, megtámadta a fölügyelőket és ezért mindannyiszor nehéz vasban kellett bizonyos időt eltöltenie. A vad düh e kitöréseinek ellenére is szerették a fogházi hivatalnokok, mert máskülönben udvarias és magábavonult volt. Sőt a fogház parancsnoka egyszer azt mondta nekem, hogy meggyőződése szerint ez az ember téves ítélet áldozata és igazságtalanul ül a börtönben.

Egy forró nap után, amely mint mindig tele volt lármával, végre beállott az estszürkület és meghozta a hűvösséget, aminek élvezését a cellákban persze nagyon kellemetlenül befolyásolták a füstölgő lámpák. Vacsora után hirtelenül hangos, éles és hosszan elnyujtott füttyöt hallottunk.

– Ez Lapin – susogta az egyik Iván és sokat mondóan társaira kacsintott.

– Akkor készülődnünk kell, mondta egy másik, miközben az ajtóhoz ment és ezt kiáltotta ki a folyosóra: Zene és színház!

Erre, mintha katonai vezényszóra történt volna, valamennyi cellában egyszerre énekelni kezdtek. Majd nagy lábdobogással és mindenféle őrült lármával táncra kerekedtek. Ez volt a «zene» és amikor a fölügyelők csöndre intették a foglyokat, megkezdődött a «színház», azaz gyalázatosan szitkozódtak, hangosan civakodtak, a sztarosztát és a fegyházparancsnokot hívták, aki «megnyúzza a foglyokat» és szükségtelenül még jobban elkeseríti az életüket, mert még az ártatlan éneklést és táncolást is megtiltja nekik. Ez a szitkozódás és civakodás egészen tíz óráig szakadatlanul tartott a fogház egész emeletén.

Drujenin nem vett részt a zavargásban, megvető mosolygással nézte végig azt a céltalan zenebonát. Mikor a lárma elült, a fogházparancsnokhoz közeledett és őszinte hangon ezt mondta:

– Parancsnok úr kérem, vetesse le rólam a bilincset. Nézze, egészen kisebesedett tőle a lábam és a kezem! Nem fogok többé alkalmat adni, hogy megbüntessen.

A parancsnok, aki észrevette, miként viselkedett Drujenin a zavargás alatt és azt gondolta, hogy ezzel a kis diplomáciai sakkhúzással lecsillapíthatja az izgatottságot, amely az egész fegyházat a hatalmába kerítette, Drujenint a kovácsműhelybe küldte, hogy ott levegyék róla a bilincset. Nemsokára lánc nélkül jött vissza a boldog ember. Szeme csillogott az örömtől.

Mikor két fegyenc neki készülődött, hogy a paraszhaért a mosdóhelyiségbe menjen, az egyikhez Drujenin így szólt:

– Te itt maradsz! Megértettél? Majd én megyek helyetted!

Amikor a másik fegyenccel a mosdóhelyiségbe érkezett, valamit súgott a többi cellákból már odaérkezett embereknek, mire mindannyian nagy lármával kimosták a vödröket és úgy jártak-keltek, lökdösődtek az edények közt, hogy csak úgy zúgott minden a lármától. E közben Drujenin átfűrészelte a mosdóhelyiség ablakán levő vékony vasrudakat. Ezzel elkészülvén, fölugrott az ablakdeszkára és óvatosan körülkémlelődött, nincs-e valaki a közelben? Azután a másik oldalon leugrott a földre. Éppen az ablak alatt régi, már hosszú idő óta nem használt gödör volt, ahol az egyes épületek fűtőfőcsövei futottak össze.

Az az ember, aki Drujeninnel jött, megint összeillesztette a rácsrudakat úgy, hogy csak alapos vizsgálattal lehetett észrevenni a rajta okozott sérülést. Paraszhaikkal nemsokára valamennyien visszamentek celláikba. Mivel névsort mindig csak étkezés idején olvastak, Drujenin eltűnését csak másnap vehették észre. Cellatársai óvatosságból mindazonáltal bábút készítettek Drujenin ruhájából, a lócájára fektették és takaróval befödték.

Drujenin mihelyt földet ért, vigyázva félretolta a gödör korhadt deszkafödőjét és lebocsátkozott a gödörbe. Kezével a szélébe kapaszkodva a lábával tapogatódzott, míg megtalálta annak a csatornának a száját, amelyen a csövek áthaladtak. Azután óvatosan lemászott, bebújt ebbe a szűk alagútba és tovább mászott benne. Oldalával végigdörgölődzött a falakon, fejét odaütötte a piszkos mennyezetbe. Időnként halvány fényt látott beszűrődni. Ezeken a helyeken még óvatosabban haladt előre, mert tudta, hogy ez a fény valamely padló hasadékán hatolt át, amely esetleg olyan helyiségben volt, ahol hivatalnokok tartózkodtak. E helyek egyikén a deszkázat közé dugott kis fadarabba ütötte bele a fejét. Erre megállott és halkan kopogtatni kezdett a padlódeszkákon. A kopogtatásra egy lábbilincset viselő embernek lassú, nehézkes léptei voltak hallhatók. Rekedt hang ezt susogta:

– Előre! Még nem vett észre senki semmit!

Ez Lapin volt. Ezt a folyosót a földalatti cellában való fogsága idején kutatta ki és a fal felé mellékaknát vájt. Mint a vakondok túrta a földet, hogy egyik fogolytársa elmenekülhessen az őt itt fenyegető halál vagy őrület elől. Maga nehéz bilincse miatt nem használhatta a szabadságba vivő ezt az utat, de ez nem tudta megakadályozni abban, hogy a fogolytelep valamely ismeretlen tagja számára ne folytassa az ásást. A szerencsés véletlen úgy akarta, hogy ennek a szökésnek a jelöltje nem volt más, mint barátja és régi fogolytársa Drujenin vagy «Vaska», ahogyan a többiek rendesen nevezték.

A fegyenc, akinek hosszú büntetést kell kitöltenie, mindig a szökés lehetőségéről álmodozik és a kínálkozó alkalomra állandóan előre készülődik. Titokban meglazítja a fal tégláit, átfűrészeli a padlódeszkát, lassan és nagy fáradsággal rácsrudakat vág át, fűrészért, késért vagy azért a rövid feszítővasért, amit a fegyencek «elvtársnak» neveznek és a zárak fölpattantására szolgál, mindent megad, amit csak kívánnak, sőt néha «szhpayer» vagy revolvert is tud magának keríteni. A szökésre való e készülődés nem egy régebbi lakónál rögeszmévé válik, gondolata és keze állandóan e cél érdekében dolgozik. Nincs hivatalnok, aki annyira ismerné a fogházépület berendezését és tervrajzát, mint az Ivánok. A legalaposabban ismernek minden csak némileg is fölhasználható búvólyukat, ismerik az épület minden titkos üregét, különösen pedig a föld alatt levőket, mert ezekből könnyebben lehet aknát ásni, amelyen a fogház falai közül kijuthatnak a szabadba.

Különböző fogházakban való vándorlásomban gyakran láttam a fegyenceknél mindenféle «kőzsákok» bámulatosan pontos tervrajzait. Nem csupán a külső falakat a szökés legalkalmasabb kiindulópontjától elválasztó helyiségek mérete volt rajtuk följegyezve, hanem meg volt jelölve a kiásandó föld mineműsége is, hogy kemény-e vagy porhanyós, homokos vagy köves, nedves vagy száraz.

Drujenin miután megállott Lapin cellája alatt és Lapin arról biztosította őt, hogy minden rendben van, tovább mászott, hogy megkeresse azt a melléktárnát, amelyet Lapin készített a számára. Barátja nagyon alapos útbaigazítást adhatott neki, mert nem követte el a hibát, hogy valamelyik elágazó oldalcsatornába lépjen be, hanem egyenesen a főúton haladt előre úgy, hogy az alagút fenekén fekvő, aszbesztbe és rongyokba beburkolt legvastagabb csöveken mászott végig. Amikor az én cellám alatt haladt el, halk kaparászást hallottam, de mert nem kísérelte meg, hogy velem beszéljen, én sem adtam neki jelt. Bevallom, szívem mélyén azt kívántam, bárcsak sikerülne a vállalkozása és gondolatban azt számítgattam, hány métert kell még megtennie a korlátig, amely valamennyiünket elválasztott a szabadságtól. Minden idegem megfeszült, a lélekzetem szinte elállt és az izgatottságtól egészen hideg lett a kezem.

Drujenin egyre tovább mászott. Nemsokára eljutott a kisebbik alagúthoz. Ebben csak néhány lábnyira haladt, amikor fejével neki ment az épület alapfalának. A kezével óvatosan végigtapogatta a falat, míg rátalált a lyukra, amit Lupin csinált. Ebből a nyílásból kiindulva a kerítésfal alatt még keskenyebb vakondokút vitt ki az útra. Ez az átjáró sokkal szűkebb volt, annyira, hogy a szökevény csak hason fekve és ide-odakígyózva juthatott benne előbbre. Csak nagyon lassan mozoghatott, mert kevés levegőt kapott. Minden újabb erőfeszítés újra elgyöngítette.

A szíve már vadul dobogott, már azt hitte, hogy szétpattan a feje, amikor valamivel tágasabb helyre ért, ahol legalább térdelni tudott. Tapogatódzni kezdett, hogy megtalálja a deszkákat, melyek Lapin állítása szerint azért vannak ott, hogy megakadályozzák a föld beszakadását és hogy a folyosó torkolatát szabaddá lehessen tenni.

Ott jobb volt a levegő. Drujenin megpihent és fülelt. Azt hitte, álmodik. Halotti csönd volt. Amikor megbizonyosodott arról, hogy kedvező a pillanat, óvatosan eltávolította a deszkákat és kezével lyukat vájt a vékony földrétegbe, amely egyedül választotta el a külvilágtól és mindentől, ami ott künn reája várt. Mikor a lyukon lassan kidugta a fejét és a vállát, az éjszaka egét látta maga fölött, amelyet itt nem korlátoztak a fogházfalak. Egy ugrással künn termett a lyukból és éppen hozzá akart látni, hogy a legteljesebb mértékben éljen az újra megszerzett szabadsággal, amikor a külső őrök egyike elkiáltotta magát:

– Fogjátok meg! Fogjátok meg!

Éles fütyülgetés vegyült az odasiető katonák lármájába és Drujenin még föl sem eszmélhetett és kést sem ránthatott, hátulról földre teperték és bilincset raktak a kezére. A fogházparancsnok vezetése alatt egész sereg fölügyelő és katona állta körül. Szétzúzott reménységével hamar visszavitték. Nemsokára a fogház irodájában volt, ahol jegyzőkönyvet vettek föl szökési kísérletéről, amely ismét vasbilincset szerzett neki.

Amikor halotthalványan, reszkető ajakkal és kínos kétségbeesést eláruló tekintettel megint az 1. számú cellába lépett, senki nem szólt hozzá, mert mindenki tudta, mit érezhet ez az ember, akit amikor már csak egy lépés választotta el a sóvárgott szabadságtól, visszalöktek a gyűlölt tömlöcbe és akinek lelkét most reménytelen kétségbeesés tartotta fogva éppen úgy, mint kezét a bilincs. Drujenin egyenesen a lócájához ment és a megszokott lánccsörgéssel terült el rajta. Sokáig mozdulatlanul feküdt. Csak amikor azt gondolta, hogy a többiek mind alusznak, temette a fejét a kezébe és arcát belefúrta a vánkosba, hogy elfojtsa a reménytelen kín kitörő jajgatását.

Másnap a cella egész lakossága sokat jelentő hallgatással várta, hogy Dujenin elmondja meghiusult szökésének részleteit. De a lesujtott ember csak egyetlen rövid mondattal könnyített magán:

– Malaika az «apportírozó kutya» (áruló)!

A fogságban villámgyorsan elterjedt a hír, hogy a tatár Malaika, az 1. számú cella egyik lakója árulta el a szökés tervét a hivatalnokoknak és hogy ezért jutalmul egyelőre szakácsnak teszik meg a hivatalnokok osztályán, később pedig visszakapja szabadságát. Az 1. számban és több kisebb cellában csoportokban álltak az emberek és nagykomolyan tárgyalták a dolgot. Végre megint helyreállt a nyugalom. Ekkor azután Drujenin olyan közömbösen, mintha valami adomát mondana el, elbeszélte sikertelen vállalkozásának történetét.

A foglyok a megszokott időben, látszatra csak úgy mint máskor, sétára indultak, de a fölügyelők avatott szemét nem kerülte el az, hogy valami titkos izgatottságtól reszket az egész tömeg. Mikor a fegyencek a sétaketrechez menet áthaladtak az udvaron, a fölügyelők konyhájából előbukkant Malaika. A jégveremhez akart menni. Az emberek egy pillanat alatt körülfogták és mintha barátságoasn incselkednének vele, a ketrec felé lökdösték. Malaika, aki eleinte nagyon megijedt, látván, hogy az 1. számú cella Ivánjai közül senki sincs a tömegben, megnyugodott. De a következő pillanatban elsápadt, mert a vén bűnösök egész bandáját kijönni látta az épületből. Éppen kiáltani akart, hogy a fölügyelők valamelyikét az őt fenyegető veszedelemre figyelmeztesse, amikor egy fegyenc kabátot dobott a fejére, abba ügyesen belecsavarta, míg a többiek körülállták és így elrejtették a kívül állók szeme elől.

Egy pillanat mulva levették róla a kabátot. Malaika megrémült: Lapin állott előtte és a reszketőre olyan tekintettel nézett, amely kötetekre valót beszélt.

– Te félsz – szólt hozzá Lapin, mert tudod, mit tettél és mi vár rád, te kutya áruló!

Egy pillanatig gondolkozott, azután folytatta:

– Kést döfhetnék a szívedbe és megölhetnélek, de adok egy módot a megmentésedre. Ide hallgass! Ha el tudsz jutni oda a második falig, senki nem fog hozzád nyúlni; ha nem…

Lapin be sem fejezhette a mondatot, mert Malaika már rohanni kezdett; mint az őrült átdolgozta magát a fegyencek tömegén és hangosan kiáltozva a fölügyelőket hívta. De még mielőtt Malaika messzire juthatott volna, egy óriási fegyenc, «Szhilo» vagy «a harkály» rárohant a tatárra, aki futás közben kést rántott, hogy védekezzék. De Szhilo gyorsabb volt: bilincsbe vert, hatalmas karjait a tatár feje fölé emelte és akkora erővel sujtott le rája, hogy áldozata, mintha villám sujtotta volna, összerogyott.

A fogház egész hivatalnoki serege egy-kettőre a tragédia helyén termett. Malaika holttestét a kórházba szállították. A szótlan Szhilót földalatti cellába kísérték, hogy ott várja meg a vizsgáló tisztviselő megérkezését. A foglyokat mind bekergették és az egész épületben minden cellaajtót bezártak.

Így szokott ez mindig történni. A fegyencek által kimondott ítéletet mindig végrehajtják. A foglyok társadalma mindent megbocsát, csak az árulást nem.

Ugyanaz este meglátogatott Mironov. Hosszú hallgatás után óvatosan kérdezte:

– Sztaroszta, nem az árulás a legnagyobb becstelenség a földön?

– De igen – feleltem röviden.

– Bizony igaza van – mondta amikor cellámból távozott.

De ezzel még nem ért véget a «Szaryn da na kiechku». Néhány nap mulva a sétaidőben bilincs nélkül láttam Drujenint. Külseje azonnal föltűnt: olyan sápadt, hogy szinte átlátszónak tetszett, a szeme lángolt, mintha belső tűz csapna ki belőle.

Odaléptem a karám kerítéséhez és megkérdeztem:

– Mi van veled?

– Így nem tudok tovább élni. Fogytán az erőm.

E lakonikus és nekem érthetetlen felelet után elfordult és föl- s alájárva Lapinnal kezdett beszélgetni. Lapin egyszerre megállott és nagyon figyelmesen hallgatta, amit a barátja mondott. Azután nyilván Lapin maga magyarázgatott neki valamit, miközben, mint észrevettem, loppal a külső fal egyik helyére mutatott.

Nemsokára megtudtam, hogy mindez mit jelentett. Amikor vége volt a sétaórának és a foglyok visszamentek a fogházépület felé, két ember, Lapin és Drujenin kiosont a tömegből. Eleinte senkisem törődött ezzel. A fölügyelők csak akkor kezdték őket szólítgatni, amikor már a kerítésfalnál voltak. Lapin hirtelen előrehajolt és két kezét neki támasztotta a falnak. Drujenin villámgyorsan a hátán termett, a társa ugyanabban a pillanatban egész hosszában fölegyenesedett és ezzel a magasba lökte Drujenint, aki félkezével elkapta a fal peremét. Egy pillanatig ide-oda himbálódzott, még a másik kezével is megkapaszkodhatott és most mászott föl igazán.

Még egy pillanat és már a fal túlsó felén lett volna. De a sors irígyelte tőle ezt a kicsinyke időt. Két vagy három lövés dördült el, golyók kopogtak a falon. Drujenin kinyújtózkodott. Testén reszketés futott át. Azután hangtalanul lecsúszott a földre, ahol arccal lefelé és kitárt karokkal már ott feküdt Lapin.

Ez a két ember már végképpen befejezte szomorú életét. Most igazán kiszöktek a börtönből. Senkisem tudja őket elfogni és újra a fogság gyötrelmeivel megkínozni.

HUSZONHETEDIK FEJEZET. Fogházi jelenetek.

A nagy közös cellában az írás nehéz mesterségére oktattam a rabokat. Egyikük különös gonddal rajzolgatta az átkozott betűket. Szalov Simon volt a neve. Öreg ember volt hosszúfürtű ezüstös hajjal és szakállal, mint valami bibliai patriárka. Valójában pedig már többszörösen megbüntetett gyujtogató volt.

Tanítás közben egyszer csak jeladás hallatszott a folyosóról. Kisvártatva egy csapat ember állott meg a cella rácsos ajtaja előtt. Köztük volt a büntetőbíró, a rendőrfő és néhány más nagyobbrangú tisztviselő. Mikor belépett, a fogház parancsnoka megparancsolta, hogy valamennyien álljunk föl. Ezután odasúgott valamit az egyik őszülő, előkelő külsejű tisztviselőnek, akinek a kabáthajtókáján levő sávok nagy rangról beszéltek. Ez az úr erre így szólt hozzám:

– Köszönöm, hogy a foglyokat tanítja. Ezzel nagy érdemet szerez.

– Az én véleményem szerint ez nem valami különös érdem, hanem egyszerűen csak kötelesség, amit a kormány helyett teljesítek, amely nem törődik a fogházi élet e részével, – feleltem és meghajoltam.

Az előkelő tisztviselő keményen rám nézett és csak úgy általánosságban, anélkül, hogy egy bizonyos személyhez intézte volna szavait, ezt mondta:

– Ebben a fogházban még sok másféle javításra is szükség van.

Utólag kiderült, hogy a látogató Sirinszky-Sikmatov herceg volt, az egész orosz börtönügy főfelügyelője, aki akkor a távoli kelet büntető intézeteit vizsgálgatta. Okos és liberális ember hírében állott, aki tetteivel igazolta is jó hírét.

A herceg megkérdezte a foglyokat, nincs-e valami panaszuk a bánásmód ellen. Mint rendesen, most sem felelt senki, mert ilyen nagyrangú vizsgáló tisztviselőnek sohasem panaszkodnak a foglyok, akik inkább a maguk szakállára folytatják a harcot jogaikért és kiváltságaikért. Mikor azonban a herceg aziránt érdeklődött, nem akar-e valaki a bírósághoz kérvényt benyújtani, az egész társaság köréje tódult és ügyetlen kézzel piszkos papirdarabokra írt mindenféle kérvényt nyujtottak feléje. Nehezen érthető, miért ismétlik meg mindannyiszor ezt a komédiát, hiszen ezekkel a kérvényekkel egyátalán nem törődnek. Átnyujtásuk ceremóniáját, aminek fogházi zsargonban «volinka» a neve, mégis változatlanul megismételtetik. A herceg titkárja összegyűjtötte az átnyújtott iratokat és belegyömöszölte aktatáskájába.

A főfelügyelőhöz utolsónak Szalov, a tiszteletreméltó patriárka közeledett. Titokzatosan, szívreható módon mondta el a hercegnek, hogyan került börtönbe és a leglogikusabban magyarázgatta, hogy ő, Szalov nagy bírói tévedésnek az áldozata. A patriárka szava és hangja olyan őszintének tetszett, hogy esete élénken érdekelni kezdte a herceget. Figyelmesen hallgatta és végre egészen odalépett Szalovhoz, akitől mindenfélét kérdezett és jegyzeteket írt zsebkönyvének egyik lapjára. Szalov annyira nekibuzdult a beszédnek, hogy karjával izgatottan gesztikulált. Könnyben úszó szemét törülgette és a mellét verdeste.

A herceg, miután följegyezte az eset legfontosabb részleteit, odafordult a büntetőbíróhoz és így szólt hozzá:

– E tiszteletreméltó öreg pörének aktáit magam szeretném áthúzni.

– Amint excellenciád parancsolja – felelte a büntetőbíró.

– A Mindenható százszorosan fizesse meg, – mondta mélyen meghatva Szalov, aki megragadta a herceg kezét, hogy megcsókolja. Fizesse meg az apának, a jótevőnek, a szerencsétlenek oltalmazójának, az ártatlanul szenvedők védőangyalának…

A patriárka hangosan zokogott.

Sirinszky kissé meghajolt felénk és kíséretével együtt távozott. Még negyedóra sem telt el, a parancsnok nagyon izgatottan végigrohant a cellákon és azt kérdezte, nem találta-e meg véletlenül valaki a herceg tárcáját, amelyben minden pénze és valamennyi okirata benne volt.

Senkisem találta meg. Mikor a megdöbbent és haragos herceg távozóban a fogház udvarán át a nagy rácsos kapu felé tartott, valaki egyik másodemeleti ablakból éppen a távozó főfelügyelő úr lába elé ledobta az üres tárcát. Mialatt a herceg lehajolt, hogy a tárcát fölvegye, valahonnan elhangzott a kiáltás:

– Chiu! Chiu!

Erre életre kelt a bestia, amely ott szunnyad minden fogoly keblében. Mindenfelől ez a kiabálás süvített végig a levegőn, amellyel a fegyencek megvetésüket és gyűlöletüket fejezik ki a hivatalnokok iránt. Csak akkor tért vissza a nyugalom és a csönd, amikor a vaskapu becsukódott az előkelő méltóság mögött.

Később megtudtam, hogy nemcsak a «tiszteletreméltó öreg» volt az, aki lehajította az üres tárcát, hanem hogy Sirinszky a szállójába érkezve észrevette, hogy pénzén és iratain kívül a fegyenceknél maradt az órája láncostul és nyakkendőjének brilliáns tűje. Persze a hivatalnokok közül senki nem is sejtette, ki volt tulajdonképpen a tolvaj és eleitől kezdve biztosan tudta mindenki, hogy a megindított vizsgálatnak nem lesz eredménye, hiszen a foglyok, akik mindent el tudnak lopni, még ha akkora is, mint egy lokomotív, természetesen nagyon könnyen el tudnak rejteni olyan csekélységet, mint aminő a pénz és az ékszer. A fogházban százféle rejtekhely van a téglák közt, amelyek mozgékonyak, mint a zongora billentyűje, a padlódeszkák közt, amiket fűrésszel meghasítanak, azután kenyérrel megint összeragasztanak és sok más helyen.

Szalov a «tiszteletreméltó öreg», a bibliai patriárka ilyen alávaló, gyalázatos módon köszönte meg az igazán legjobb akaratú főfelügyelőnek azt a melegszívű érdeklődést, amelyet ügye iránt tanusított. Néhány évvel később, amikor már régen megint szabadságnak örvendtem, véletlenül egy újságcikken akadt meg a szemem, amely arról szólt, hogy elfogtak egy Sirinszky herceget, aki egy kis város legtekintélyesebb polgáraitól pénzt kölcsönözgetett, de sohasem fizette meg. Elmondta a cikk azt is, hogy a vizsgálat eredménye szerint a herceg szélhámos volt, akinek nem volt joga a hercegi cím használatára.

Amikor kissé elgondolkoztam ezen az újsághíren és azon csodálkoztam, miért is keltette föl az érdeklődésemet, hirtelenül eszembe jutott az 1. számú cella és Szalov megható bibliai alakja, amint a mellét verdesi és előkelő jóakarójának a kezét csókolja.

– Ahá vén akasztófáravaló, bizonyára megszöktél és az ellopott igazoló iratok mögé bujtál!

Egészen megelevenedett előttem tanítványom, a patriárka, amint cinikus gondatlansággal a herceg szerepét játsza, miután «fogházi főiskolánk» néhány előadásán megfelelő (de nem éppen bő) előképzettséget nyert.

Az egyik fogházban egy nagyon régi ismerőssel találkoztam. Újonnan érkezett georgiaiak csapatában bukkant föl. Mikor ezek személyi adatainak az irodában történt fölvétele után sétára az udvarba jöttek, egyikük felém jött és nevetve mondta:

– No hallja, nem szép, ha az ember ennyire megfeledkezik régi barátairól. Krisztov herceg vagyok.

Valamikor régen ismertem ugyan ilyen nevű embert, de nem tudtam visszaemlékezni, hogy ennek a családnak éppen ezzel a tagjával találkoztam volna valahol.

– Sajnos, nem emlékszem önre. Pétervárott találkoztam néhány Krisztovval…

– Ezt a Krisztovot – válaszolta szívből nevetve, – máshol mutatták be önnek.

Eközben huncutul a társaira pillantott, akik széles vigyorgással tekintettek reám.

– Igazán nem emlékszem, ismételtem meg újra.

– Hát egészen elfelejtette a djighiteket, akik a Szungari-vidék régi szénbányájának aknájában voltak és akiket mint a rókát piroxilinnel füstölt ki a barlangjukból.

Erre egyszerre eszembe jutottak azok a hegyi szellemek, akikkel, miután ránk lőttek, meglehetősen gorombán bántam el. Nevetve feleltem:

– Igen, igen, most már fölismerem.

– Most mindannyian megint összetalálkoztunk, – mondá Krisztov, én, Gogio, Navadze és ön! Igazán különös találkozás!

– Bizony különös. – De mi hozta önöket ide? – Bizonyára valami «félreértés», mint aminőről akkoriban beszélt.

– Hm, – mormogta Krisztov. – Azzal vádolnak bennünket, hogy Karbinban támadást szerveztünk egy pénztárhivatalnok ellen.

– Egy pénztárhivatalnok ellen, aki katonai fedezettel pénzeszsákot vitt a folyóhoz és megölték? A zsákot átdobták egy sövényen és ott nyomtalanul eltűnt? – Egészítettem ki találomra a szavait.

– Igen. Hallott az esetről.

– A magam szemével láttam az esetet, sőt arra is emlékszem, milyen külsejű volt a támadó.

Pillantásom végigfutott Krisztov magas, karcsú alakján. Mosolygott, lesütötte a szemét és így szólt:

– Furcsa dolgok történnek ezen a világon.

Mindannak ellenére, ami köztünk a Szungari mellett történt és ama szerepe ellenére, amelyet Krisztov játszott a pénztárhivatalnok megtámadásában, szoros barátságot kötöttem a Kaukázus e fiaival. Lényükből, amely a természet gyermekeinek igazi, szabadságszerető lénye volt, a hegyilakók nyers ereje és egészséges frissesége, örök napfény melege és vakmerő bátorság sugárzott. De barátkozásunk nem tudta őket rávenni arra, hogy sokáig maradjanak. Megszöktek, még pedig olyan módon, amelyet érdemes elbeszélni.

Egyszer meglehetősen késő este új foglyot hoztak a cellába, amelyben a georgiaiak laktak néhány Ivánnal együtt, akik életük felét fogházról-fogházra vándorolva töltötték el. A jövevény körülbelül huszonöt éves lehetett. Magas, nyúlánk alakjából nagy testi erejére lehetett következtetni, de csöndesen viselkedett és nagyon bátortalannak látszott. A cella lakói egyáltalán nem fogadták barátságosan.

– Ez még csak «csuka» (aki először van fogságban), mormogták. És ezt közénk, igazi fegyencek közé teszik?

Rukla, a lókötő, egy óriási fickó, akinek a teste mintha gránitból lett volna kifaragva, ezt súgta:

– Mutassuk meg neki, milyen agyagból van gyúrva az igazi fegyenc.

A cella lakói mind fölállottak és körülfogták a «csukát», aki szerényen és mozdulatlanul ült lócájának a szélén. Csak a georgiaiak maradtak ülve. A fiatalember hirtelenül fölkapta a fejét és szemét félig lehúnyva, büszke és éles hangon megszólalt:

– Kivel akartok ti kikezdeni? – Velem, Demeterrel, a sólyommal?

Fölállott és büszkén kiegyenesedett.

– Próbáljátok meg, de jól gondoljátok meg a dolgot!

E szavak után lehajolt és bámulatos könnyűséggel és ügyességgel fölemelte a legnehezebb lócák egyikét. Terhét támadóinak feje fölött forgatva, folytatta:

– Megöllek benneteket, ti tacskók, mert nem ismertétek meg a sólymot!

És hangosan kinevette megfélemlített támadóit. Kivülről egy fölügyelő szitkozódva bekiáltotta a rácson:

– A verekedés tilos!

A sólyom egy rövid pillanatig a fölügyelőre tekintett, azután a lócát odavágta az ajtóhoz, amely a dobás erejétől ropogva megreszketett. A fölügyelő füttyjelére rögtön ott termett több katona. Együtt beléptek és fölszólították a sólymot, kövesse őket egyik földalatti cellába. Nem ellenkezett és egykedvűen, öntudatosan távozott. A küszöbön még egyszer megállott, hogy ezekkel a gúnyolódó szavakkal búcsúzzék:

– Éljetek boldogan! Olyan nagy vezér, mint én, nem lakhatik férgekkel együtt!

Emelt fővel és kemény, katonás léptekkel haladt végig a folyosón. A cellában maradt foglyok meglepődött hallgatásba merültek, míg végre Rukla ezt mondta:

– Hát ez a sólyom volt? Hiszen még egészen fiatal!

Valaki felelt:

– Az egész Ural-vidéken három éven át reszketni kezdett mindenki, ha csak a nevét emlegették a sólyomnak, mintha a valóságos ördögről lett volna szó. Senkisem tudta elfogni. Oroszország minden vidékén fölbukkant, egyszer itt, egyszer ott.

És erre elbeszélték egymásnak a banditák e fejedelmének különböző tetteit.

A földalatti cellában töltött néhány nap után megint abba a cellába vitték vissza, ahol Krisztov lakott a többi georgiaival. Most nagy tisztelettel fogadták őt a foglyok.

– Így már rendjén van a dolog, vigyorogta, így már jobban megértjük egymást.

A következő napokban többször együtt voltam ezzel a rablóvezérrel, beszélgettem vele és tanulmányoztam őt. Nagyon udvariasan beszélt, mozdulatai kimértek voltak és választékosak, sohasem változott meg különösképpen a hangulata, hanem mindig tökéletesen egykedvű volt. De ez az egykedvűség, mint a ketrecbe zárt tigrisé, tisztára külsőséges volt.

Megfigyeltetek-e valaha fogoly tigrist? A pompás vadállat fönséges nyugalomban fekszik, hatalmas talpát lustán kinyújtja, fejét királyi büszkeséggel egyenesen előre tartja. Világossárga szeme megrebbenés nélkül valahová a messziségbe révedez, nem látja sem a ketrec vasrudait, sem az ápolóját, sem a csodálkozva bámészkodók tömegét. Ha beryll-szemének fekete pupillarése néha véletlenül az embert éri, ez úgy érzi, mintha az állat egyenesen keresztülnézne az emberi alakon és valahol mögötte jó messze a végtelen őserdőt látná meg, amely után legbelsejében vágyódik.

A sólyom éppen ilyen tekintettel nézte társait, a fölvigyázókat, a fogházat. Vad, fékezhetetlen lelke szabadság után sóvárgott. De mi rejtőzött mögötte? Mindenekelőtt mire vágyódott? Veszedelmes kalandra, ami tevékeny és tüzes természetének nélkülözhetetlen életszükséglet volt? Vagy talán virágzó cseresznyekertet látott álmaiban és benne őt, fiatal forró szívének bájos szerettét?

A sólyom cellájába visszatérvén, először is teljes nyugalommal alaposan szemügyre vette valamennyi társát, végre odament a georgiaiakhoz, akik szemmelláthatólag legjobban tetszettek neki és velük sugdolódzott.

– Nem volna kedvetek megszökni?

– De bizony, – felelte Krisztov a maga és társai nevében, – hiszen a bíróság nem fog velünk nagyon barátságosan bánni.

– Hát akkor ide figyeljetek!

Sokáig tanácskoztak és vitatkoztak. Vacsora után a sólyom odament minden cellalakóhoz, keményen a szemébe nézett és mindenik előtt megismételte a következőt:

– Az a tervem, hogy a georgiaiakkal együtt megszököm. Már ma hozzáfogunk a munkához. Ti segítsetek és fogjátok be a szájatokat!

Még az éjjel megkezdték a készülődést. A sólyom a padló egyik helyén, ahol valaki a deszkát már régebben átfűrészelte, lyukat ásott, ruháját a lócáján a takaró alatt hagyta és bemászott a nyílásba. A cellában levő foglyok nemsokára egy éles kis ásó kaparászó zaját hallották. A sólyom fáradhatatlanul ásott és csak akkor szakította meg a munkáját, ha a padló halk megkopogtatásával tudtára adták, hogy az őr a cella ajtajának közelében van. Még virradat előtt két zsákot töltött meg kiásott földdel és ezt deszkaágya alá rejtette. E vállalkozás legnehezebb része persze az volt, hogy azt a földet a nap folyamán elszállítsák a cellából. Egyik részét a paraszhába tették, amit azután a két legerősebb fogoly vitt ki és úgy tett, mintha nagyon könnyű lenne a terhük. A hátramaradt földet a foglyok a zsebükben vitték el, amikor sétálni mentek és az udvaron óvatosan szétszórva betaposták a földbe.

Ez az ásás tovább folyt éjjelről-éjjelre. A sólyom a külső fal alapja felé és a fal alatt ásta ki a folyosóját. Azután ferdén ásott fölfelé egy vízelvezető csatorna felé, amely a folyóhoz szolgált. Az ásás napról-napra nehezebb lett, mert odalenn egyre érezhetőbb lett a levegő hiánya. Ámbár az emberek kis időközökben fölváltották egymást, mégis mindig teljesen kimerülve jöttek ki az alagútból.

Két georgiai már néhány nap mulva olyan rossz színben volt, hogy alig ismertem rájuk. Az arcuk megfakult, a szemük gyulladt volt. Kezük reszketése is elárulta, mily hihetetlenül sokat kívánt tőlük a vállalkozásuk. Krisztov, amikor megkérdeztem tőle, mit jelent mindez, beavatott a dologba. Mindent elmondott arról, ami készülőben van és arra is megkért, hogy abban az esetben, ha a vállalkozás halálát okozná, továbbítsam egy levelét.

A georgiaiak csakhamar annyira elgyöngültek, hogy nem tudtak tovább dolgozni. A sólyomnak tehát egymagának kellett folytatnia az igazi földmunkát. A többiek csak abban segíthettek neki, hogy a földet az alagútból kiszállították és elrejtették a padló meg a lócák alatt. De végül már a sólyom ereje is fogytához közeledett. Egy éjjel megint visszamászott az alagútba és magával vitte a két zsákot, amely kötéllel volt egymással összekötve, mint ahogy a paternosztermű vödörjeit végnélküli lánc köti össze. Egyre előbbre mászott, míg az alagút végéhez jutott, ahol az előbb általa ott elhelyezett villamos zseblámpa világított. Laposan a hasán elterülve kis ásójával a finom fekete földet nyesegette és üggyel-bajjal betöltötte a zsákba, amely a dupla kötél innenső oldalán volt, azután jelt adott és nemsokára ott volt mellette az üres zsák, amelyet meg kellett töltenie. Jó sokáig folytatta ezt a munkát. De mindig nehezebben lélekzett és ásója egyre lassabban mozgott a nedves földben. Félig eszméletlenül nem érezte, hogy megeredt az orra vére és összevegyült az izzadsággal, amely homlokáról és arcáról csöpögött.

Hirtelenül úgy érezte, mintha valaki nagyot ütött volna a fejére. Meg akart fordulni, hogy egy második ütés ellen védekezzék, de mintha valami fojtogatta volna. Levegő után kapkodott. Hörögni kezdett. Halálfélelemmel kimeresztette a szemét, de nem látott mást, mint az alagútnak azt a legvégső részecskéjét, amely a villamos lámpa fényében feküdt előtte. Odafönn a foglyok ezt súgták egymásnak:

– Mégis csak fenegyerek ez a sólyom! Már mióta dolgozik anélkül hogy visszajönne!

A földdel telt kis zsákok, amelyek a padló lyukán át bukkantak föl az alagútból, a többiek előtt titokzatosnak és határozottan ijesztőnek tüntették föl azt az embert, aki odalenn ásott és hihetetlen akaraterejének e néma tanuit visszaküldözgette.

Krisztovnak végre föltűnt, hogy szokatlanul nagy idő telt el azóta, hogy a sólyom legutoljára adott jelt a zsák visszahúzására. Megrángatták a kötelet. Nem jött rá felelet.

– Levegőhiány miatt alighanem elájult – mondta Krisztov. – Ki kell őt hoznunk.

Az egyik georgiai, miután segítőkötelet erősített a lábára, bemászott a folyosóba és kiszabadította a sólymot, aki mihelyt visszanyerte öntudatát és kissé magához tért, azonnal megint visszabújt az alagútba, amelynek végén feléje világított a szabadság kis zseblámpája.

Csaknem egy hónapig tartott ez a vakondokmunka, míg végre a folyosó eljutott a fogház fő lefolyó-hálózatáig, amely künn a vízelvezető csatornában torkolódott. Még nagyon élénken emlékszem arra a nevezetes éjjelre, amelyen irtózatos lárma riasztott föl az álmomból. Szétvagdalt lócák ropogtak, dühös emberek kiáltoztak és ordítottak, fölügyelők szólítgatták egymást és fütyültek és a hosszú folyosók nehéz katonacsizmák dobogásától visszhangzottak. Ámbár mindez a természetesség benyomását tette, az avatott fül mégis mindjárt kiérezte a zavargás mesterkéltségét. Azt gyanítottam tehát, hogy szökést kíséreltek meg. Nem csalódtam: a zenebonát a georgiaiak szervezték, akiknek rendelkezését az egész fogház teljesíteni szokta. Míg a többiek így lármáztak, azalatt a sólyom Krisztovval és annak társaival megszökött a börtön falai közül. Igaz volt, amit a fogházak e fejedelme megérkezése napján mondott: nem tudott férgek közt élni.

Tudtuk, hogy a szökevényeket nem fogták el, mert másnap a foglyok sétaideje alatt a falon át kis hordó vodka röpült be a fogház udvarára, egyik oldalán a sólyom aláírása, a másikon pedig a «Kaukázus» szó volt. A vodka azonban, sajnos, nem maradt a foglyok kezén, mert a fölügyelők egyike elcsípte a hordót és az igazgatósági irodába vitte.

Ez volt a lovagias georgiaiaknak és előkelő vezérüknek, egyszersmind a hírhedt rablóvezérnek, a «fogházak fejedelmének» búcsúzó névjegye.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET. Kupido hatalma.

Mindenütt, ahol férfiak és nők egymás mellett élnek, a nagy városok forgatagában vagy távoli tengerek magános szigetein, de sőt a fogházi cellákban is, ahol éjjel-nappal lánccsörgés hallható, elrejtőzködve és kitartással mindenütt ott leselkedik emberi zsákmányára a kis szerelmes Kupido. A legártatlanabb arccal lövöldözgeti nyilait és nem törődik azzal, boldogságot és örömet vagy szenvedést és bánatot osztogat-e.

Ugyanazzal a nemtörődöm természetességgel, amellyel bejárja a nagy világot, behatol a jól elzárt és gondosan őrzött fogházakba is, amelyekben vastag falakkal és szűk rácsrudakkal egymástól elválasztott férfiak és nők kétségbeeséssel és vágyódással teli életüknek terhét cipelik. Közelről sohasem beszélhetnek egymással, csak nagyritkán kiálthatnak oda egymásnak messziről néhány szót. De a fogházban ezen a téren is nagy a leleményesség.

A kis vadász egyátalán nem válogatós. Ő csak a szívet nézi és éppenséggel nem törődik azzal, ha a szív birtokosa kissé szerencsétlen külsejű. Nem sokat okoskodik, hanem mint akármelyik elsőrangú vadász kilövi biztosan találó nyilait áldozataira, még akkor is, ha az arcuk szeplős vagy himlőhelyes, ha bandzsitanak vagy foghíjas ferde a szájuk.

Egy este, amikor a cellámban írtam, az udvarról hirtelenül lármát, foglyok és nők örömteljes kiáltásait hallottam; egész éjjelen át nem szűnt meg a fütty és a falakon áthatoló távirati jelzés.

Mintha az egész fogház elvesztette volna a fejét. Mindenfelől hallhatók voltak a kopogtatott jelek és annyira összegabalyodtak, hogy lehetetlen volt az egyes táviratok megkülönböztetése és kisillabizálása. Végre elkábulva a szűnni nem akaró fütyüléstől és kopogtatástól, lefeküdtem.

Másnap reggel megkaptam mindennek a magyarázatát. Nagyobb csapat, csupa hosszabb szabadságvesztésre ítélt nő érkezett. A földszinten szállásolták el őket, éppen az Ivánok cellája alatt, ahol, mert ez volt az épület legnépesebb helyisége, vándor-egyetememet szoktam fölütni.

Mialatt kertecskénk néhány virágát öntözgettem, az életnek nevezett dráma egy nagyon furcsa és hatásos, pedig egyátalán nem mesterkélt jelenetének voltam a tanuja. Néhány női fogoly az ablakban ült, ahonnan egészen hangosan trécselt a fölöttük levő emelet férfiaival. Komolyan hangzott, amit mondtak és világosan kiérezhető volt belőle a szomorúság és a kétségbeesés. Életükről és fogságuk okáról mondtak el részleteket – badarságot ponyvaregényekből! Csalódott szerelem és féltékenység; részeg férj erőszakossága; anyagi gond; szeszélyesség; félelem a maguk és gyermekeik éhhalálától; elkorcsosodás; természetes hajlamosság a bűnre; elégedetlenség az élettel vagy bizonyos lelki elfajulás, ami borzalmas és gyógyíthatatlan betegségnek tekintendő. Ezeket a nőket szerencsétlenség, gyöngeség és alantas ösztönök serege hajszolta a bűn útjára, amely azután a fegyházban végződött. Mintha csak gyónnának, szomorúan és őszintén beszéltek mindezekről a dolgokról; néhányan sírtak és a kezüket tördelték. Az egész jelenet annyira meghatott, hogy sokáig tartott, míg visszanyertem lelki nyugalmamat.

Sűrűn láttam, hogy az Ivánok cérna- és zsinegvégekből összekötözött zsinóron levelet, cigarettát, cukrot, szappant és más kis ajándékot bocsátottak le a nőknek. Alulról hasonló módon szállították föl a nők válaszát és az ajándék viszonzását, kis tükördarabot, szalagot, dohányt, sőt néha kis darab csokoládét vagy más cukorkát.

Amikor ebéd után bementem az 1. számú cellába és fölszólítottam a foglyokat, hogy üljenek le, mert iskolai előadást tartok, az egyik fogoly odajött hozzám és őszinte hangon így szólt:

– Sztaroszta, ma más dolgok járnak a fejünkben és… itt! (A szívére mutatott.) Nők jöttek a fogházba. Nekünk ez boldog napunk. Ezekben az irtózatos kőzsákokban, ezekben az ezerszer átkozott helyiségekben elbódultan, szomorúan élünk. Nekünk nincs holnapunk, nincs reményünk. Ha csak e nők hangját halljuk, úgy érezzük, mintha a külvilág friss, tiszta levegőjének fuvalma hatolna be hozzánk. Fölmerül előttünk szülőföldünk képe, látjuk családtagjainkat, akiket pedig sohasem fogunk viszontlátni. Ebben a kietlenségben egyedüli vigaszunk a nő.

Zavartan mosolygott és súgva hozzáfűzte:

– Sztaroszta, ma nincs kedvünk tanulni!

Elnevettem magamat és már éppen távozni akartam, amikor a cella legöregebb fegyence, egy Boicsov nevű póstarabló, falábával felém kocogott. Hetven éves ember volt, arcát eléktelenítette az elátkozott Szakhalin-sziget Kain-jele, a fölhasított orrlyuk, amit jószívűen befödött sűrű, bozontos bajusza és csaknem a szeméig fölhatoló pofaszakálla.

Óriási termete és kora ellenére is bikaereje volt.

– Üljön le – dörmögte. – Szeretnék magával beszélni.

Sokáig hallgatott. Végre rámutatott a fegyencekre, akik ott tolongtak az ablak körül, hogy a zsinór segítségével, minek a fogház nyelve a «telefon» nevet adta, a nőkkel szórakozzanak. Súgva kérdezte:

– Sztaroszta, megérti ezt?

Mert nem feleltem, még halkabban folytatta:

– Pedig csupa fölnőtt ember, egyikük-másikuk már öreg és mégis úgy viselkednek, mint az iskolásgyerekek.

Elhallgatott, megtömte a pipáját, azután rákezdte:

– Nem ezek az emberek hibásak, hanem a fogság. Mivel itt nincs részük az életnek semmi örömében, kétségbeesetten a semmi után kapkodnak, mint a hal a szárazon a víz után, mint ahogyan a madár a nyilt ég felé törekszik és a virág a nap felé hajlik. Hol van itt az igazságosság? Ilyen formájú büntetéssel akarják a lelket megtisztítani és meggyógyítani? Az emberiség jóvá nem tehető nagy bűnt követ el. Mi csak hamu vagyunk, amit a szeméttel kivisznek. Az emberek személyes boldogságot és gazdagságot hajszolva vadul rohannak az élet széles országútján. Aki valami véletlen vagy pillanatnyi gyöngeség következtében térdre bukik, a többiek kíméletlenül elgázolják, letiporják és porrá tapossák. Ha ez a por szemükbe és torkukba hatol és mindent bekérgesít, akkor lerázzák, összesöprik és a kőzsákokba töltik. Azt hiszik, hogy ezzel mindent megtettek, ami kell. Egyre új porfelhőt kavarnak föl, mindig akadálytalanabbul rohannak tovább az élet útján. Hová futnak? A szakadék – a bosszú napja felé!

Lángolt az öreg rabló szeme, nagyokat fujtatott, a szavak élesen és metszően ömlöttek a szájából. Figyelmesen hallgattam Boicsov kifakadását, mert nagyon is világos volt, hogy az orosz fogházi lakosság általános véleményét mondta el. Rémülettel gondoltam akkor a katasztrófára, melynek be kell következnie, ha ezek az emberek, akik ilyen nézetet vallanak, valamikor egyszerre kiszabadulnának a börtönből és kielégíthetnék bosszújukat.

A sors, sajnos, úgy akarta, hogy szemtanuja lehessek ennek az emberi számítás szerint alig lehetséges eseménynek. Akkor volt ez, amikor a bolsevizmus megnyitotta a fogházak kapuit és az «emberport» régóta táplált bosszújának kielégítésére szólította föl. A félrevezetett tömeg fölfogta az óra ritka kedvező voltát és vad mámorában egész vérfolyamokat ontott ki; mint valami mindent megsemmisítő, gúnyosan nevető orkán elpusztította az egész nagy birodalmat.

A fogház torzító tükre nem egy máskülönben nagyon triviális eseményt egészen furcsa képben tüntetett föl. Míg nő csak nagyon kevés volt, a férfiak száma közel ötszázat tett ki. Ezeknek mindenike azt szerette volna, hogy az asszonyok valamelyike egyesegyedül vele beszéljen. E miatt természetesen féltékenységi jelenetek és civakodások támadtak, amelyek elintézésében nemcsak az ökölnek, hanem a késnek is jelentékeny szerep jutott. Míg ez a «járvány» a fogházi kórházat egészen megtöltötte páciensekkel, addig másfelől jótékony hatása is volt a nők megérkezésének: megtisztította a levegőt attól az utálatos káromkodástól és szitkozódástól, amely máskor éjjel-nappal hallható volt. A férfiak halkabban, mérsékletesebben beszéltek, abbahagyták egyátalán nem finom és nem tisztességes nótázásukat és lemondtak éppen ilyen egyértelmű elbeszéléseikről és vicceikről is. Egy csapásra törődni kezdtek a külsejükkel, gondozták magukat és már csak ritkán lehetett találkozni valakivel, aki nem mosakodott meg, csak félig volt fölöltözve vagy nem fésülködött. Az egész fogház mintha megváltozott volna.

A magam szemével követhettem néhány szerelmi drámát, amely ebben a különös környezetben lejátszódott. Egy esős napon, amikor a cellámban ültem, a következő beszélgetést hallgattam ki:

– Mindent elmondtunk egymásnak Katalin – mondta az emeleti cellából hozzám hatoló érces, komoly hang. – Olyan jól ismerjük egymást, mintha hosszú éveken át együtt éltünk volna.

– Igen, ez igaz, – felelte egy női hang. – Neked jó szíved van, amely megérti másnak bánatát.

– Katalin, tudd meg, hogy három évre ítéltek el és már csak két hónapom van hátra.

– Te szerencsés vagy, – sóhajtotta Katalin, – nekem még két évig kell itt ülnöm és még sok szenvedés vár rám.

– Mi nekünk két év? Mihelyt künn leszek, azonnal dolgozni kezdek. Hiszen ács vagyok és értem a mesterségemet. Most, hogy megismertelek, nem fogom régi életmódomat folytatni, amikor, hogy gyorsan meggazdagodjam, mindenféle meggondolatlanságot követtem el. Egészen más ember lett belőlem és becsületes munkával akarom megkeresni a kenyeremet.

– Jóravaló, derék ember vagy Pál, – felelte halkan a nő.

Egy ideig csönd volt. Nyilván mindketten gondolataikba mélyedtek el. De én úgy éreztem, hogy a beszélgetés még egyátalán nem ért véget és hogy egy vagy két szó el tudná dönteni a jövőjét ennek a két embernek, akinek szíve egymásért dobogott.

– Katalin, – szólalt meg végre ismét csaknem félénken a férfihang.

– Itt vagyok, Pál.

– Ide hallgass, mondok valamit. Az élet kegyetlenül bánt velünk és börtönbe juttatott bennünket. Elszenvedtük bűnünknek, a törvényszéki tárgyalásnak és a büntetésnek kegyetlen kínját. Lehetséges, sőt nagyon valószínű volt, hogy egész életünkre elveszett lelkek lettünk volna, hogy a szégyen, mert fegyházban ültünk, arra kényszerített volna bennünket, hogy megrögzött gonosztevők legyünk. De Isten azt akarta, hogy találkozzunk egymással és most minden megváltozott. Most segítségére lehetünk egymásnak, hogy megtaláljuk a szabadság életébe vivő utat és ebben az új életben elfeledjük a kiállott szenvedést. Te is annyira vágyódol erre, mint én?

A nő sokáig nem felelt és akkor is habozva, alig hallhatóan:

– De hogyan?

– Légy Katalin a feleségem! – felelte halk, megindult hangon a férfi és ünnepiesen, mintha a templomban beszélne. – Megértesz? Ha elhagyom a fogházat, engedelmet fogok kérni, hogy feleségül vehesselek.

– De hiszen én csak két év mulva szabadulok, – suttogta kétségbeesetten a nő.

– Nem baj, – hallatszott csupa örömteljes bizakodással. – Várok rád és dolgozni fogok, hogy csinos otthonunk legyen, ha kijösz.

– Köszönöm, Pál. Az Isten fizesse meg, – súgta a nő könnybe fúló hangon. – Jó, tiszta szíved van… Odaadom érted az életemet… Azt hittem, itt fogok meghalni, de te Pál, segítettél rajtam és új reményt adtál…

– Kész a teavíz! Előre, a konyhába! – ordította valaki.

A beszélgetés megszakadt, de a fogház kápolnájában két hónappal később egyszerű ünnepség volt, a büntetését kitöltött Rozanov Pál esküvője Gulajev Katalinnal. Lakoma nem volt és a szertartás után a fiatal férj eltávozott a vaskapun, amely nagy robajjal csapódott be mögötte, míg a felesége visszatért a cellájába, ahol elgondolkozva és békében várta jövendő boldogságát. A férj ennivalót és kis ajándékokat hozott neki és örömtől csillogó szemmel mutogatta neki kemény, a munkától kérges kezét.

– Ez a két ember már nem fog elromolni, gondoltam örömmel és megelégedetten. Az asszonyt nem fogja tönkre tenni a fogság és a rá való emlékezés csak mint régen elmult gonosz álom fogja éjjelenként kísérteni.

Ez a pár, amelyet ilyen különös módon hozott össze a szenvedés, később talán nagyon boldog volt és annyi megpróbáltatás után meg volt védve az élet csekélyebb bajai ellen.

Mihelyt a férfi és a női foglyok a «táviró» és a «telefon» segítségével megismerkedtek egymással, megkezdődött a fogházi szerelmeskedés második szakasza: szemtől-szembe akarták egymást látni. Amikor idejutottak, az öreg foglyok találékonysága segített rajtuk. Csakhamar fölfedeztem, hogy valami úton-módon mindannyian tükörüveget szereztek maguknak. Fönn a férfiak e csodaüveg cserepeit azokra a tükrökre állították be, amelyeket lenn a nők az ablakrács rudai közt kinyujtottak és megkezdődött a szemle. Mosoly, valóságos kacérkodás és flört kezdődött. Nevetve és sóhajtozva csókot dobtak egymásnak és par distance annak rendje és módja szerint egymásba szerettek.

Saját megfigyeléseim és foglyok elbeszélése alapján tudom, hogy a fogházi szerelmi regényekből nem egy nagyon boldog és tartós házasélet származott és jól megállta a «szabad élet» kemény megpróbáltatásait.

A fogház szerelmi történetei azonban nem végződtek mindig ilyen szerencsésen. Emlékszem különösen egy esetre, amely több tekintetben érdekes. Egy nyári napon egy nőt hoztak a fogházba, akiről azt beszélték, hogy családi tragédia juttatta a kőzsákba. Megölte a férjét és önként jelentkezett a bíróságon. A vizsgálat idejét egymagában, egyescellában töltötte el. Gazdag kereskedő-családból származott a nagyon szép, karcsú, magas asszony, akinek kedves, de nagyon szomorú arcát dús, lágy szőke hajkorona vette körül. Mivel sötétkék, tágra nyitott szeme mindig bizonyos bámuló kifejezéssel meredt maga elé, amikor legelőször láttam, azt hittem, hogy szellemileg nem teljesen normális és még ma sem vagyok egészen tisztában azzal, így volt-e vagy sem. Megnyerő modoráért és mert valaki ezért a kiváltságért a fogház parancsnokát dúsan kárpótolta, megengedték neki, hogy egész nap a sétahelyen járkálhasson. Gyakran láttam ott föl- s alá járni; mélyen elgondolkozva az egyik sarokból a másikba ment, majd szomorúan mosolygott valamin, ami nyilván mindig újra az eszébe jutott.

A foglyok eleinte mindenféle kérdést kiáltottak feléje és szerettek volna vele megismerkedni, de ő csak a rácsos ablakokat és a mögéjük zárt embereket nézte teli rémülettel és néma maradt.

– Büszke, – mondták a foglyok és többé nem törődtek vele.

Szokott sétáján egyszer odament hozzája a fogházparancsnok és sokáig elbeszélgetett vele. Az asszony, akinek oly sokáig nem volt alkalma, hogy magához hasonló társadalmi állású emberrel beszélhessen, ennek láthatólag megörült és élénken csevegett. Sőt egyszer szívből és hangosan kacagott. Ez lett a szerencsétlensége. A foglyok az ablakrácson át szikrázó szemmel nézték a látszólag meglehetősen jókedvű párt. Amikor a parancsnok eltávozott, a gyalázkodás és szidalmazás egész özönét zúdították a szerencsétlen asszonyra, aki halálra rémülten otthagyta az udvart és a cellájába futott.

Amikor másnap a kimenő óráiban a férfiak ketrecükben járkáltak, az ismeretlen nő a nők karámjába ment. A férfiosztály kerítéséhez közeledett, ott büszkén kiegyenesedett és szomorú, de dallamos hangon így szólt a foglyokhoz?

– Miért szidtatok engem tegnap? Ugyan miért?

Eleinte zavart hallgatás követte ezt a kérdést, de hirtelenül odarohant a kerítéshez egy Nikoladze nevű georgiai és dühösen ráförmedt az asszonyra:

– Velünk szemben büszke vagy, de azzal a hóhérral, a parancsnokkal szemben nem!

E szavak után követ dobott feléje, amellyel mellén találta. A fiatal asszony megtántorodott és kezével a szívéhez kapott. A politikai foglyok segítségére siettek, míg a közönséges bűntettesek nyomban visszahúzódtak a kerítéstől. Megbosszulták magukat. Úgy látszott, mintha most már senkisem törődött volna az áldozattal. Csak egy figyelemreméltó kivétel volt.

Egy újonnan érkezett fogházlakóról, nagyon veszedelmes fickóról, helyesebben: ragadozó madárról volt szó. Éles szemével, vakmerő profiljával és büszke, öntudatos magatartásával olyan is volt valóban, mint a ragadozó madár. «A sas» nevet adták neki és az Amur-vidéket terrorizáló egyik rablóbandának volt a vezére. Keze, lába vasra volt verve és a halálos ítéletét várta, de a bíróság nem tudott hamarosan dönteni, mert még vizsgálat folyt különböző városokban, amelyekben a rabló véres nyoma mutatkozott.

«A sas» magáncellában ült. Órák hosszáig állott ott, kezével az ablakrácsba kapaszkodott és úgy nézett le a szép asszonyra, aki föl- s alá járt az udvaron. «A sas» még a merénylet napján a második emeleti folyosón összetalálkozott a georgiaival és akkora lendülettel hajította őt le a fogház lépcsőjén, hogy a kaukázusi a legközelebbi lépcsőfordulónál néhány tört bordával terült el. A megbilincselt rab ezt kiáltotta a georgiai után:

– Nesze neked a sastól azért, ahogyan hölgyekkel bánsz!

Azután nyugodtan elment a konyhába a teavízért.

A csinos asszony megtámadása a női foglyokat is fölingerelte, akik szintén megütköztek az ujonnan érkezett női fogoly magatartásán. Ingerelni kezdték őt, mindenképpen gúnyolták és csipkedték. Néhány régebbi fogoly még tettleg is megtámadta és alaposan helybenhagyta. Erre az igazgatóság a második emeleten adott neki külön cellát. Ettől kezdve többé nem volt látható. Nem ment az udvarra sétálni és nem ment vízért a konyhába. «A sas» hiába kutatta a vasrácson át. A fegyencek hiába lesték a büszke nő megjelenését. Hiába várták az alkalmat, hogy «Chiu! Chiu!» kiáltással gyűlöletüket és megvetésüket fejezzék ki iránta, aki a fogházvezetőség különös kegyének örvendett. A szomorú asszony, mintha eltűnt volna, bár mindenki tudta, hogy még mindig a fogház falai közt van.

Azután egy viharos éj szakadt le. Villámok szakadatlan sora tépte szét az eget elfödő felhők kárpítját. A mennydörgés végigbömbölt a komor fogházépületen és még ijesztőbbé tette, mint aminő már amúgyis volt. Mintha az egész természet megriadt volna és a foglyok lelke valami borzalmasat várva, megremegett.

«A sas» a fekete eget bámulta és a rajta keresztülcikázó villámokat figyelte. Végre elment az ablaktól és cellájában föl- s alájárkált. A nélkül, hogy észrevette volna, mint a vadállat a ketrecében, egyre gyorsabban és gyorsabban topogott ide-oda. Egyszerre csak megállott és kinézett sarki cellájának oldalablakán, amely félmagasságig deszkával volt leszögezve. Rendes körülmények közt nem sokat törődött ezzel az ablakkal, mert csak tíz lábnyi széles szűk folyosóra szolgált, amely ezt az épületet elválasztotta a szomszéd épülettől és ennek az ablaka szintén be volt deszkázva. Meglepetésére azt látta, hogy az éppen szemben levő ablak, amelyről hiányzott a szokott faburkolat, most fehér függönnyel volt letakarva és a függönyön keresztül valamelyik cellából fény szűrődött ki.

«A sas» figyelmesen átnézett, mert odaát a függönyön emberi árnyék tünt föl, amelynek keze a fej közelében mozgott. Az illető személy egyszerre csak az ablakhoz közeledett. «A sas» most már látta, hogy nő árnyékáról volt szó. Fölmászott a lócára, hogy arcát az ablaküveghez szoríthassa. Mivel a deszkák útjában voltak, hatalmas kezével letépte a megrozsdásodott kampókról. Mikor megint az ablakhoz ment és áttekintett a kivilágított ablakra, látta, hogy az a nő lassan kivette hajából a tűket, a haja lassanként fölbomlott és mint valami lágy köpeny elomlott a vállán és a mellén. Örömében és meglepetésében önkéntelenül fölkiáltott, mert aki odaát volt, nem lehetett más, mint az a nő, akit a fegyencek annyira bántalmaztak.

Láncának csörgésével mitsem törődve kinyitotta a fogoly az ablakát, az ablakpárkányra ült és bár az árnyék már régen eltűnt, még sokáig átbámult az átellenes fal kivilágított négyszögére. Amikor már azt gondolhatta, hogy a szemben levő nő lefeküdt, énekelni kezdett. Énekelt a hatalmas folyamról és a rablók fürge hajójáról, véres harcról, üldözésről és szerencsés megmenekülésről; azután panaszosabb hangon a fogházi életről és végezetül hangosabban és ércesebben álmokról énekelt, amelyek vágyak maradnak, szerelemről, amely már halott. Eredeti és meghatóan szép volt a rabló éneke. Mintha a lelke énekelt volna és hatalmas hullámként odacsapódott volna a fogház falához.

A végtelen dallam hirtelen megszakadt és a rabló most fütyülni kezdett. Domború mellkasából, amely az erdő és a folyam levegőjéhez volt hozzászokva, mély reszkető, melankólikus hangok törtek elő. Erejük és ércességük egyre növekedett és szenvedélyes tűztől izzó melódiába csaptak át. E fütyülést hallgatva, egyszerre megértettem a pacsirta énekét, amely saját dalától elkábulva se lát, se hall.

Ezt érezte az asszony is ott a cellában. A rabló lenyügöző akaratereje az ablakhoz csábította. Kissé félretolta a függönyt és megpillantotta a rabló arcát, amely csodálatról, szerelemről és vágyódásról beszélt.

A fütyülés elnémult. Megbilincselt kezét az asszony felé nyújtva, «a sas» ezt susogta:

– Nem tudok élni, ha nem látom. Nem tudok!

Az asszony nem szólt. A férfi folytatta:

– Olyan ember, mint én, talán jobban és áhítatosabban tud szeretni, mint a szabadságban élők!

– Szomorú vagyok…

– Mi bántja? Könnyítsen a szívén, én mindent megértek, magam is sok kegyetlenül súlyos dolgot éltem át és… szerelmes vagyok, – felelte «a sas» melegen és lelkesedve.

Az asszony talán először és utoljára elbeszélte élete történetét. Nagyot sóhajtva, így fejezte be:

– Ó, csak egy napra lennék szabad, hogy láthassam a lánykámat, akkor aztán még a halált is elviselném.

«A sas» megfeszülten gondolkozott, azután ezt mondta:

– Miért a halált? Majd én alkalmat teremtek, hogy megszökhessék. Ezért azután néha-néha gondoljon «a sas»-ra és imádkozzék érte.

– Alkalmat a szökésre? Nekem? – kérdezte a nő, aki nem hitt a fülének.

– Igen, – volt a válasz. – Terjessze elő azt a kérését, hogy szombaton vezessék a fölügyeleti hatóság elé. Ehhez joga van, törvényes joga és a teljesítését nem tagadhatják meg. A többit majd elvégzik mások.

– Ha mindezt megteszi értem, soha, soha nem felejtem el és ártatlan gyermekem imádságát bizonyára meghallgatja az Isten.

Az ellenőrző útján közeledő fölügyelő végét szakította a beszédnek.

A következő két napon kora reggeltől késő estig vígan fütyörészett «a sas»; eközben gyakran a szájába tette két újját és hosszú, éles füttyöt hallatott, ami nem volt más, mint útbaigazítás a csínyre, amelyre készülődött. A második délutánon a séta ideje alatt a fogház falán át láthatatlan kéz követ dobott be, amelyen ez a rövid, de fontos üzenet volt: «Minden kész».

A fölügyelő szombat este bement a nő cellájába és közölte vele, hogy kívánsága szerint a fölügyeleti hatósághoz fogja kísérni. Az asszony nem tért többé vissza a fogságba. A nyugtalan kapkodás és az elnyomott izgatottság, amely a következő éjjelen át a fogház irodájában uralkodott, világosan elárulta, hogy valami rendkívüli dolognak kellett történnie. A parancsnoktól néhány nap múlva megtudtam, hogy az asszonyt kísérő fölügyelőt rablók támadták meg és elvették a fegyverét, a fölügyelőt megkötözték, a száját fölpeckelték, azután egy deszkarakás alá szorították, ahol csak másnap akadtak rá. Az asszony eltűnt és mindeddig nem akadtak a nyomára. A vizsgálat kiderítette, hogy időközben otthon volt, magával vitte kis lányát és tovább szökött.

«A sas» két hétig nagyon elgondolkozó, de egyszersmind nagyon boldog és büszke is volt. A nagyhatalmú vezér bandájának megbízható tagjai a fogházon kívül nyilván kéznél voltak és ezekre föltétlenül számíthatott, hogy parancsait végrehajtják. A pöre ezután nemsokára tárgyalásra került. Halálos ítéletre volt elkészülve. De az a szép nagyszemű szomorú asszony leánykájával együtt bizonyára imádkozott érte, mert a bíróság minden várakozás ellenére enyhítő körülményeket látott és csak négy évi súlyos börtönre ítélte el.

Mikor elvezették, hogy másik fogságba költözködjék, mintha esküdni akarna, ünnepiesen mélyen meghajolt valamennyi fogoly és tisztviselő előtt és így szólt:

– Kitöltöm a büntetésemet, azután fölkutatom őt, mert nélküle nem élhetek.

Csak ketten tudtuk a fogházban, kire gondol: Mironov és én. Mironov, a «sas» barátja, tőle magától tudta meg, nekem pedig az egész eseményt sok más részlettel együtt Mironov mondta el. Mi ketten nem árultuk el a titkot: Mironov azért nem, mert fogoly volt és én, mert tanuja voltam e férfi égető szívbéli gyötrelmének és szerelmének, amely szenvedélyességében és ösztönös erejében fönségesen szép volt.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET. Kopogtat a halál.

Megtudtam, hogy Szhilót, azt a fegyencet, aki az áruló tatár Malaikát agyonütötte, ügyének tárgyalására bíróság elé állítják. Mindenki biztosra vette, hogy mint halálraítélt fog visszatérni.

Az egész fogház elcsöndesedett. Mindenki csak fojtott hangon beszélt, mintha attól tartott volna, hogy fölriaszt valami gonosz szellemet, amely az épületben kísért. Akárhányat valóságos aggodalom kerített a hatalmába, amely csak még hatalmasabbá tette azt a kívánságot, vajha mindettől jó messzi lehetnének.

Sétaidő alatt a foglyok kívülről, a főbejárat felől egyszerre csak kocsizörgést hallottak. Feszülten füleltek és amikor a kapu kinyílt, Szhilo meggörnyedt alakját látták belépni, akit bilincseinek súlya most még jobban összetört. Fegyveres kísérettel az udvaron keresztül lassú, szinte habozó léptekkel ment az igazgatósági iroda felé. Amikor a sétakarám mellett haladt el, futó pillantást vetett pajtásaira, de szó nélkül tovább ment. Ám a fegyencek nagyon jól megértették, mit mondott az a pillantás: a rémület és kétségbeesés néma kiáltása, hangtalan, szenvedélyes segítségkiáltás volt. Szhilo elernyedtsége, összetörtsége mintha a többiekre is átragadt volna. Az egyik ezt suttogta:

– Most mindennek vége.

– Halott ember – toldotta meg egy fiatal, vöröshajú fegyenc. – Estig talán még belekapaszkodhatik abba a reménybe, hogy a kormányzó nem erősíti meg az ítéletet… de majd éjjel… ó! Pajtások, irtózatos, nagyon irtózatos, ha valakinek ilyen haláltváró éjszaka gyötrelmeit kell átélnie!

Nemsokára megjelentek az Ivánok és bementek a megbilincselt foglyok számára rendelt külön ketrecbe. Libasorban haladtak, visszataszító, szinte ijesztő menetben – a legutolsó Szhilo volt. Most már ismét uralkodott magán és mint máskor, emelt fővel haladt és mindenkinek a szemébe nézett. Mironov és Boicsov mellett elmenve, ezt mondta:

– Tehát holnap.

– Már hallottuk.

– A bírák ma egyszersmindenkorra végeztek az ügyemmel… Elítéltek…

A vén, tapasztalt fogházi farkasok csaknem önkéntelenül kérdezték:

– Nos és?

– Akasztófa, súgta Szhilo.

Gyorsan elfordult és mint máskor, egykedvűen iparkodott ide-odajárni. De valami visszahúzta a többi ember közelébe, mintha félt volna gondolataival egyedül maradni.

– Az ügyvéd, aki védett, jól végezte a dolgát. Azt mondta, jogosan öltem meg az árulót. És az ítélet kihirdetése után megigérte, hogy kegyelmi kérvényt ír az érdekemben.

Mironov kissé bizonytalanul és anélkül, hogy szemébe mert volna nézni az elítéltnek, így szólt:

– A halálos ítéletet súlyos börtönre fogják átváltoztatni.

– Föl fognak kötni – felelte Szhilo meggyőződéssel. – Ha ma estig nem hallok valamit, végem van. No, elvégre egyszer valahogyan csak meg kell halni.

Hangja érdessé és bizonytalanná vált, de azután ismét összeszedte magát, bátran fölvetette a fejét és rákezdett a rablódalra:

Tovább azonban nem tudott énekelni. Megfordult, a karám közepe felé indult, ahol egyik csoporttól a másikhoz ment és mindig ugyanazt mondta:

– Ma este meghallom a végérvényes döntést. Nagyon jól tudom, lógni fogok.

Míg ezt mondta, kérdően és szenvedélyes feszültséggel nézett rabbarátainak szemébe, akiktől ellentmondást várt vagy a remény és a vigasz valami szavát óhajtotta hallani. Azután megint visszatért Mironovhoz és újra rákezdte:

– Ma éjjel fölkötnek. Úgye, te is azt hiszed?

Mironov a szemébe nézett kissé gondolkodott és ezt súgta:

– Ide hallgass, Péter! Hiszen a telegráf útján egész éjjel beszélgethetünk. Ez majd megkönnyíti a dolgodat. Mit szólsz hozzá?

Szhilón hideg borzongás futott végig. Nem felelt, hanem elfordult és elment. Erőltetett mosoly egy pillanatra elleplezte arcának valódi kifejezését, de ez is azonnal eltűnt. A másik ketrecből odaszólt neki az öreg Jude Ruzia:

– Péter! Péter!

– Mit akarsz? – kérdezte feléje közeledve az elítélt.

Ruzia óvatosan körülnézett és ezt súgta:

– Kenyeret adok neked, amiben van valami.

– Micsoda? – kérdezte Szhilo.

– Revolver. Használd, amikor odavisznek. Talán sikerül a szökés. Mit kockáztat a halálraítélt? No… és ha ebben a harcban elveszted az életedet?… Még mindig jobb, mint az akasztófa!

– Ide vele! – sürgette Szhilo.

Ruzia duzzadt kabátjából óvatosan kihúzta a kenyeret és odanyújtotta Szhilónak. Ez azonban hirtelenül visszahúzta a kezét.

– Nem tudom elfogadni, Ruzia; nem akarom. Az én időm lejárt… Most már nem segít semmi, itt a vég.

Úgy hangzottak ezek a szavak, mint a végérvényes, megváltozhatatlan halálos ítélet. Ekkor éppen Szhilo mellett a földre esett a labda, amellyel az egyik fogoly játszott. Szhilo gyorsan lehajolt, fölemelte és minden erejével a magasba dobta. Amikor a szíjból készült játékszer a legmagasabban volt, Szhilo fölkiáltott:

– Röpülj el, röpülj el örökre!

Mikor a labda visszahullott a karámba, Szhilo láncaival odavánszorgott és megint olyan magasra dobta, amennyire csak tudta. És megint utána kiáltotta:

– Röpülj el!… Megajándékozlak a szabadsággal! Menekülj!

A labda másodszor is a kerítésen belül zuhant a földre, mire Szhilo láncravert lábával nagyot rúgott rajta és elment.

– Elég! Unom már az egész dolgot!

És szótlanul cellájába vonszolta láncait.

Vége volt a sétaórának. A fogságban csönd volt, csak az elítélt láncainak csörgése és nyugtalan, nehézkes lépteinek zaja hatolt végig az egész második emeleten. Szhilo szüntelenül föl- s alájárt. Végre, amikor megbizonyosodott arról, hogy az őrök utolsó fölváltása éjfél előtt megtörtént, lefeküdt. Valahol tizenkettőt ütött az óra. A foglyok megborzongtak és hallgatództak, de Szhilo nem mozdult. Azután hirtelenül gyors kopogó jelek sora járta át a falakat.

– Ez Szhilo – suttogták a cellákban.

Az elítélt szóról-szóra ezt táviratozta:

– Mironov, Mironov, már éjfél van és még nem tudom, hogyan döntött a bíróság! Rettenetesen félek… Mi vár reám?… Meg kell halnom? Lehetséges ez?

Mironov szomszédságában az egyik fegyenc a kezét tördelve följajdult:

– Krisztus, könyörülj meg rajtunk!

Mironov határozott, kemény ütésekkel ezt felelte:

– Ilyen az élet. Ma még itt vagyunk és holnap eltűntünk. Egyszer mindenikünknek meg kell halnia, Péter.

– De már nagyon későre jár és hajnalhasadáskor eljönnek értem és elvisznek. Lehetséges ez? Ó Istenem!

– Ne csüggedj el, Péter! Ne félj! Előbb-utóbb valamennyiünknek ez a sorsa, valamennyiünknek.

– De mégis úgy félek… rettenetesen félek… és mitől?

A kopogtatás megszűnt, de a bizonytalanság irtózatában az egész fogház még sokáig fülelt. Az elítélt cellájából többé semmi sem hallatszott. Csak a városból hallatszott be kutyaugatás és bizonytalan, soha meg nem szűnő éjjeli zaj. Az égen nagy fekete felhőfoszlányok vonultak észak felé és köztük a hold időnként lepillantott a fogház komor, fenyegetődző tömegére.

– Meghalok félelmemben. Segítsetek rajtam valahogy! – üzente Szhilo még egyszer az elítélt jelbeszédével.

Mironov most nem felelt.

– Alszik? Mi van vele? – kérdezte türelmetlenül az egyik fegyenc.

– Pszt! – sziszegte az öreg Boicsov.

És megint füleltek, még feszültebben, mint előbb, mert Szhilo szinte megvadulva küldte egymásután a jeleket; a szavak egymásba folytak, akárhány nem is volt befejezve. Kegyetlen halálfélelem kínjában segítséget könyörgött valakitől. Egyszerre csak félbeszakította őt Mironov, aki valami nagyon kemény tárggyal ütött a falra:

– Péter, hallasz? – kérdezte. – Jól figyelj! Keserves, ha meg kell halni, a nélkül, hogy védekezhetnék az ember. De hát legalább játszd ki őket és – tedd meg magad.

A foglyok mind visszafojtották a lélekzetüket. Szhilo néhány pillanatig hallgatott, majd ezt kérdezte:

– Mondd meg hát, hogyan?

Az egész fogház megint fölfülelt. Mironov az előbbi biztos, erős kopogtatással csak ezt az egy szót felelte:

– Üveg!

Mindenki elhallgatott. A fegyencek egyre feszültebben figyeltek, de egyelőre nem hallottak mást, mint az éjszakába sülyedt háztenger vigasztalan, egyforma hangfoszlányait, amelyek tajtékzó hullámként nyaldosták a szigetüket. Végre azonban csörömpölést hallottak, amit félreismerhetlenül üvegtörés okozott – azután ismét csönd.

Új nyugtalanítás: az őrség fölváltása. Katonák és fölügyelők kiáltása. Fegyverzörgés. Végig a folyosón lábdobogás. Mikor ismét csönd lett, megszólalt Mironov:

– Szhilo!

Semmi válasz. Megismétlődik az előbbi jel, de gyorsabban, izgatottabban:

– Szhilo! Szhilo!

De az elítélt nem jelentkezett.

– Most már mindennek vége! – nyögte Boicsov. – Isten irgalmazzon meg a lelkének!

Az öreg fegyenc szavaiba belevágott Mironov fékevesztett kopogása, aki egyre a barátját szólítgatta.

Rettenetes éjjel volt, amely még ma is irtózatos álomként fekszi meg az emlékezetemet. Aki a maga bőrén még nem érezte a fogság idegromboló hatását vagy nem volt halálra ítélve, talán azt hihetné, hogy egyben-másban túloztam, amikor megkíséreltem ennek az izgató éjjelnek a leírását. De mindezeket a lelki izgalmakat a valóságban még ezerszer erősebben éreztem, mint ahogyan bármelyik olvasóm átérezhetné; Szhilo kétségbeesése ijesztően közelről érintett, hiszen alig néhány hónappal előbb hasonló dolgot éltem át én is. Egész éjjel ébren feküdtem és lázas fejemet a tenyerembe szorítottam. Úgy éreztem, mintha részvét, kétségbeesés és gyűlölet morzsolná szét a szívemet és mindörökre megmérgezné a lelkemet.

Nem tudom, meddig feküdtem ebben az állapotban, csak azt tudom, hogy egyszerre kiugrottam az ágyamból, kipillantottam az ablakon és künn a beköszöntő nappal első megcsillanását láttam. Alighogy visszatértem az ablaktól, a napfölkeltét megelőző órák mély csöndjébe hirtelenül gyors kopogó jelek új vihara zúgott bele.

– Én vagyok, Szhilo! Megkegyelmeztek! Igazán megkegyelmeztek!… Amikor az őrséget fölváltották, elvittek az irodába, hogy közöljék velem a kormányzó táviratát, amely büntetésemet életfogytig tartó börtönre változtatta. Éppen az imént tértem vissza a cellámba. Kegyelem!… Élet!…

Mintha méhkasban lettünk volna, olyan zsongás kezdődött. A foglyoknak a szerencsés fordulatra érzett örömteli izgalma utat tört magának.

Mikor a parancsnok napi szemleútján végigjárta a cellákat, a foglyok arra kérték, rendezzen istentiszteletet a fogház kápolnájában. Bár nem vagyok orosz-orthodox hitű, én is elmentem a misére, mert azt vártam, hogy egész rendkívüli ünnepségben lesz részem. Nem csalódtam.

Szhilót az imádkozó foglyok első sorában pillantottam meg. Szenvedélyes odaadással imádkozott, széles mozdulattal vetett keresztet, letérdelt és az oltár előtt egyre hajlongott. Mikor fölkelt és az oltári szentségre emelte tekintetét, mély hit és meghatott hála sugárzott ki a szeméből. Szinte érezte az ember, hogy ez a gonosztevő, aki még röviddel ezelőtt a halálvárás minden pokoli kínját állotta ki, ebben a pillanatban közel volt Istenhez, a legfőbb bíróhoz. Folyton a keresztre nézve sírt és állandóan ezt a szót ismételgette:

– Élet… élet!…

A fogoly vezeklők izgatottságtól és örömtől sugárzó szemmel figyelték láncravert társukat, aki elragadtatásában nem hallott és nem látott semmit abból, ami körülötte történt. Csak most szabadultak meg ezek az emberek az utóbbi napok terhétől, az életet mintha valamennyien újra megkapták volna. A vigasztalásnak, bátorításnak és reménykeltésnek okosan megválasztott szava ezeket az elveszett, megkínzott lelkeket e pillanatban bizonyára könnyen kiragadhatta volna a bűnözés karmából. De hiszen itt a nyomor kloakájában voltunk, az emberiség ama söpredéke közt, amellyel senkisem törődik és lelki életük iránt senkisem érdeklődik.

HARMINCADIK FEJEZET. Találkozás az anyámmal.

A fogság megrontja az embert, napról-napra, óráról-órára lassan megmérgezi. Romboló ereje olyan, mint a tavasszal megdagadó folyó, amely észrevétlenül tép le és ragad magával jégdarabot jégdarab után. A parton álló szemlélő csak akkor veszi észre a veszedelmet, amikor a fölülről megpuhított és alulról szétrágott jég ropogva hirtelenül megreped és az áramlás megragadja az olvadó jégtömböket, a falánk tengerbe sodorja és az egész folyót jégcserepek és tajték kaoszává változtatja.

A fogságban az emberi tulajdonságok hasonló módon szakadnak el a világgal és az emberekkel való organikus összeköttetéstől, magukra hagyatva ellenállhatatlan áramlásba sodródnak, amely a kétségbeesett embert valami ismeretlen szakadék felé kergeti, talán dühében szörnytettre vagy igazi, gyógyíthatatlan őrületbe, avagy öngyilkosságra kényszeríti.

Lesujtó világossággal emlékszem fogságom egy ilyesfajta időszakára, amikor rabja voltam a kétségbeesésnek és egész lelkemmel az ilyen élet teljes céltalanságát éreztem. Egész környezetem tökéletesen idegen volt nekem és nem törődtem vele; közömbösségem és fáradtságom következtében csak mintha sárga függöny mögött láttam volna. Éppen ilyen idegen volt nekem minden ember, akivel érintkeztem; nem értettek meg engem és olyan életet éltek, amelyet én éppen olyan kevéssé értettem meg. Mintha lépten-nyomon a sarkamban lett volna valami és rossz tanácsokat súgott volna, szavakat, amelyeket gonosz és kegyetlen végzet sugalmazott.

Fogházi életem első éve után egyre gyakoriabbak lettek ezek a időszakok. «Sárga napok» nevet adtam nekik és szinte betegesen féltem tőlük. Közeledtüket rémülve megéreztem, ha cellám minden sarkából és a padló minden hasadékából is az elkedvetlenedés sárga szeme meredt reám és mohó csápjait kinyújtotta felém a kétségbeesés.

E «sárga» időszak egyikében különösen szerencsétlen voltam és úgy éreztem, hogy kitartásom és akaraterőm végére jutottam. Attól féltem, hogy megőrülök vagy gyógyíthatatlanul búskomor leszek. Ekkor kétségbeesésem legrettenetesebb óráiba mintha egyszerre világos fénysugár világított volna bele; érthetetlen, váratlan derült bizakodás lepett meg. Nem tudtam, mi ennek az oka. Csak azt tudtam, hogy valami végérvényesen meggyógyított és megnyugtatott.

Egy hét mulva a fogházi irodába szólítottak. Feketébe öltözött nőt láttam ott, de a rossz világítás miatt nem tudtam fölismerni. A parancsnok halkan így szólt hozzám:

– Látogatóba jött az anyja. Magukra hagyom önöket.

Kiment. Anyám csak most engedte át magát e fogházi viszontlátás örömének és fájdalmának. De erőslelkű volt és hamar visszanyerte önuralmát.

Pétervártól idáig egymagában tette meg a végtelen hosszú utat, hogy elbúcsúzzék tőlem, mielőtt testvéremmel, akinek az orvosok külföldi kúrát ajánlottak, elutazik. Anyám tudta, hogy második gyermeke, a fia, nem kevésbbé volt beteg – lelkibeteg a vágyódástól és a belső harcoktól – és ezért nem tudott arra a nagy útra kelni, mielőtt őt nem látta és el nem búcsúzott tőle. Egy napra érkezett, miután tizenkettőt vonaton töltött el. Még ugyanaz éjjel vissza kellett indulnia az egész ázsiai és európai Oroszországon át.

Egész nap vele maradtam, mert hála a parancsnok jóakaratának, a cellámba jöhetett. Amikor belépett, nem tudott érzelmein uralkodni. Kétségbeesetten sírt, ahogyan csak anyák tudnak sírni. Remegő ajkáról végre a következő szavak röpültek el:

– És miért? Miért?

Ó anyám, akkor nem tudtam neked megmagyarázni, miért vették el életemnek két legjobb évét, mert magam sem tudtam, mindezt nem értettem. Amennyire tőlem telt, megnyugtattam.

Megosztottam vele fogházi ebédünket, amelyet még paradicsommal és kertünk más termékeivel egészítettem ki. Teát adtam neki és részletesen elmondtam a forradalom lefolyását és leírtam, milyen az életünk a fogságban. Eközben meg akartam vele értetni, hogy ez az egész idő rám nézve nem volt haszon nélkül, hiszen buzgón dolgoztam és befejeztem nem egy munkát, amely a kenyérkereset nyomása alatt befejezetlen maradt volna és valószínűleg sohasem készült volna el. Megmutattam neki új irodalmi és tudományos kézirataimat és elmagyaráztam jövendő terveimet.

Anyám figyelmesen meghallgatott, de közben az egész idő alatt tett-vett a cellámban. Amennyire csak lehetett, csinosan berendezte, rendbe hozta könyveimet és kijavította a ruhámat. Amikor a lámpa égett és anyám kedves arcát ott láttam az asztal fölé hajolva, visszaálmodtam gyerekkoromat, amelyben nem volt se fájdalmam, se gondom. Mély szomorúság fogott el. Sírni szerettem volna és kérdezni, ahogyan anyám kérdezte:

– És miért, miért mindez?

Anyám nyilván megérezte szomorú gondolataimat, mert gyorsan fölkapta a fejét és a szemembe nézett. Kezemet megragadva, határozott, csaknem szigorú hangon ezt mondta:

– Mindent ki fogsz állani. Ki fogsz tartani…

Ebben a pillanatban az volt az érzésem, mintha most először érteném meg igazán anyám lelkét, büszke és erős lelkét, amelyet nem tud megalázni semmi sem. Akkor láttam, mit adott a lengyel nőknek hazánknak az oroszok által történt elnyomása és nyomorgatása. Anyám mint fiatal leány átélte az 1863. évi szabadságharc véres idejét; apját akkor agyonlőtték és anyjának, mivel az orosz kozákok üldözőbe vették a szabadságharcosok hozzátartozóit, hosszú heteken át az erdőben kellett rejtőzködnie. Látta ama szerencsétlen fölkelők százainak halálát; látta, hogy a Lengyelország szabadságáért harcolók százait megbilincselve szibériai számkivetésbe kergették; látta, korbácsütésekkel miként kínozták a kozákok a fölkelők anyáit, feleségeit és leányait. Mivel vagyonát a kormány elkobozta, neki, aki jóléthez és kényelemhez volt hozzászokva, éveken át nélkülözés és a legszomorúbb viszonyok közt kellett élnie. De fáradhatatlan szorgalommal és vasakarattal el tudta végezni a közép- és felső iskolákat. Atyámmal néhány évig folytatott házasélete után özvegységre jutva, megint harcolnia kellett a létért és maga teremtett magának kereseti forrást mint egy iskola igazgatója, amelyet ifjúságunk fölnevelésére alapított és önállóan vezetett.

Ez a kemény, gyakran tragikus és mindig harcos élet tette naggyá és erőssé anyám lelkét. Érezte, hogy szembe tud szállni a sors minden forgandóságával. Bizalmát átcsöpögtette belém is és már gyermekkoromban szívembe plántálta a lengyel hazám föltámadásába vetett megingathatatlan hitet.

Anyám körülbelül tíz óra tájban hagyta el a fogházat. Megáldott, önuralommal és bizalommal teli csöndes mosollyal elbúcsúzott, azután nyugodtan és elszántan távozott.

A parancsnok, bár semmiképpen nem kértem, személyesen kísérte ki a vasúti állomásra és gondoskodott, hogy a Pétervárig tizenkét napig tartó utazáson jól legyen ellátva.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET. Furcsa szentek.

Ámbár a fogház népe nagyban és egészben nem emelkedett túl a szürke és egyforma átlagon, olykor-olykor mégis nagyon furcsa alakokat lehetett látni, minőkkel a közönséges életben sohasem találkozhatunk.

A «fekete Dáriáról», akivel mindjárt a fegyházba érkezésemkor találkoztam, már megemlékeztem. Ez a méregkeverőnő nagyon különös teremtés volt. Sötét pillantása mindig a földet kereste, mindig valami füvet tépett le, a fogház udvarán növő gyökeret vagy növényt ásott ki, mindig nagysietve tett-vett és minden szóval fukarkodott.

Mivel nagyon messziről hozták ebbe a fogházba, hozzája sohasem jött látogató, mint a többi fogolyhoz. De azt hallottam, hogy időről-időre honvágy fogja el és ilyenkor a legközelebbi holdtöltekor az ablakhoz ült, kövek közt valamiféle füvet morzsolt szét és eközben titokzatosan sziszegte:

– Jőjj! Jőjj!

Az a hír járta, hogy e szellemidézést követő legközelebbi vasárnapon a látogatás ideje alatt megjelent egy cigányasszony, aki kis ajándékokat és nyalánkságot hozott és az egész időt, míg ott maradt, azzal töltötte el, hogy a tenyérből jósolt és régi piszkos kártyából jövendölt.

Akkor is történt egy ilyen látogatás, amikor én voltam a fogházban. A fekete Dária titokzatos távirójával odaidézte a cigányasszonyt, aki a földre kuporogva minden női fogolynak megjövendölte a sorsát. A fogházigazgatóságnak ez ellen nem volt kifogása, mert a fölügyelők és más hivatalnokok feleségei is szívesen fölhasználták a vén boszorkány mindentudását. A cigányasszony végre valamennyi női fogoly kiváncsiságát kielégítette, kivéve Dáriáét, aki mint mindig, most is komoran és magába zárkózottan várakozott. Miután a többiek elmentek, a prófétanő egy darabig még ülve maradt és valamit mormogott. Azután új kártyacsomagot vett elő és a fekete Dáriának kezdett jósolni. A kártyát többször újra megkeverte és megint kirakta, mintha nem bíznék benne és meg akarná ismételni a próbát. Végül hátrafordult és így szólt Dáriához:

– Egy hét mulva szabad vagy… már egy hét mulva!

Dária meglepetve nézett rá és mintha nem hitt volna a fülének, megismételte:

– Hogy egy hét mulva szabad leszek?

– A kártya mondja, a kártya sohasem csal, – felelte a cigányasszony és még hozzáfűzte: – Mutasd a bal kezedet!

A zsebéből ugyanekkor kis üvegecskét vett elő, a benne levő folyadékkal megmosta Dária tenyerét és a tenyérvonalak hálózatát kezdte vizsgálgatni.

– No látod, – sziszegte, – ez itt a fájdalom, a szenvedés vonala. Egy, két… két vonal keresztezi. Ez azt jelenti, hogy mától számítva még két éjjel fog elmulni. Akkor szabadulsz! Ide nézz! A vonal tisztán és egyhuzamban halad a kisújjadig. Egy hét mulva szabad vagy!

A szolgálatban levő fölügyelő mondta ezt el nekem. Dária, akihez kérdést intéztem, megerősítette a fölügyelő elbeszélését. Bármilyen különösnek tűnjék is föl azok előtt, akik csak természettudományi alapon tudják nézni és megérteni a világot: Kalzanból éppen egy hét múlva irat érkezett, amely jelentette, hogy véletlenül kiderült, hogy egészen más személy követte el azt a gonosztettet, amiért Dária ült a fogházban. A bíróság ezért elrendelte Dária szabadonbocsátását, annál is inkább, mert a fogságban már eltöltött évekkel leülte az egész büntetést, amit más bűneiért mértek ki rája. Másnap a fekete Dária szabad volt.