VALLOMÁSOK
Reading edition
TT A HALÁLRÓL, AZ IFJUSÁGRÓL, A SZENVEDÉLYRŐL, S AZ ÍRÁS MESTERSÉGÉRŐL VAN SZÓ

NYOMDAFESTÉK.
i van veled? Éjfélkor hirtelen elszakadtál egy társaságtól, mely szeretett és marasztalt. Aztán rohantál egyedül, a mellékutcákba és sikátorokba, abba a szennyes őserdőbe, ahol vékony férfiak csusznak, mint a kigyók és nők állanak, vörös selyemruhában, kövér és ronda kajdácsok. Sokáig csavarogtál a névtelen utcák labirintján, mig végre megállapodtál a nyomdaépület előtt. Nem is tudtad, hogy ide akarsz érkezni. A lábad tudta, de az agyad nem. Az nem merte bevallani, hogy még egyszer – utoljára – meg akarom nézni a versemet, melyet most szednek és holnap reggel kell megjelennie. Csak álljunk meg, egész őszintén, lábam és szívem. Mondjuk ki, hogy nekünk mégis ez a legfontosabb.

A nyomda csak valamikor hajnal felé készül el. Addig talán járkáljunk itt, csöndesen és egyszerüen. Három rövid órácska. Elmenni már nincs erőm. Ide vagyok szögezve, a versem mellé. Ez az éjszaka pedig a tizenkilenc éves éjszakáimhoz hasonlit. Akkor mindég hideglelős szájjal strázsáltam a kézirataimat és most mikor megtapintom az ütőerem, a halántékomon, a hidegen izzó kezem, azt veszem észre, hogy lázam van, a régi gyermekbetegségbe estem, recidiváztam. Ki értené ezt meg? Magam is megijedek tőle. Ha a legjobb barátommal találkoznék, aki minden titkom ismeri, elforditanám az arcom, vagy szemérmesen-zavartan, a tetten-értség rémületével hazudnám, hogy csak várok valakit, csak sétálok, csak azon tétovázom, hogy melyik kávéházba menjek. Meggyónni – önmagamnak is – nehéz, hogy a nyomdafesték részegséget okoz, nekem, aki régóta írok. De a vallomás megtisztit. Becsületesnek érzem magam, hogy ily szókimondó vagyok és nem játszom az olcsó játékot, mint akik penészes diplomáciával azt állitják, hogy az írásnál fontosabb egy szivar, de rögtön epesárba esnek és hasgörcsöt kapnak, mihelyt valaki véletlenül tovább lapozza írásaikat. Ők csak takarnak egy sebhető pontot. Mindenesetre gyávaság és kényelem. Mert kényelmes felelőtlenül élni – ezt mondani: csak műkedvelő vagyok, bankár, sportsman, nőhóditó – nem állani teljes lélekkel a felelősséget azért, amit mívelünk. Aki bátor, az feltakarja a mellét. Ide lőjjetek, barátaim.
Vajjon természetes-e, hogy megszokjuk a nyomdafestéket, lehet-e, szabad-e ezt megszokni? Igaz, nekem is vannak közönyös pillanataim. A légtornász is ásithat a hintán. Gyakran fásultan vacsorázom barátaimmal, bár tudom, hogy mindnyájunktól – tőlem is – szednek egy-egy kéziratot, másnapra, a város különböző nyomdáiban. Természetesnek találjuk az üzemet. Ma azonban – a világosanlátás éjszakáján – érzem, hogy nem ez a természetes. Van-e az írásnál természetellenesebb és van-e nagyobb kockázat? Van-e keményebb viadal? Van-e igazabb ördöngösség? Ami pedig minket, írókat illet, az a természetes, hogy az utolsó pillanatig itt kukoricázzunk a nyomda előtt és várjuk a sorsunkat. Különben olyanok vagyunk, mint az apa, aki mig az asszonya vajudik, valahol távol pezsgőzik egy orfeumi ringyóval és nem gondol a gyermekére.
Járok le s fel a nyomda előtt és mondogatom a versemet. Minden versemet kivülről tudom. Hangosan beszélek, az égre meresztve a szemem, vagy az aszfaltra tekintve, mereven. Egy éjszakai járókelő megfordul utánam, csóválja a fejét, valami szánalmas részegnek gondol. Józan vagyok? Alig hiszem. Morzsolom és őrlöm fogaim közt a szókat, keményen, mintha vasat harapnék. Hosszu-hosszu napok alatt születtek ezek a sorok (olyan napokon, melyek nem hasonlitottak a többiekhez), ismerem minden pont, gondolatjel és vessző helyét, de most hirtelenül ugy látszik, hogy közel, nagyon közel van a holnapi reggel, mikor majd megmutatják arcukat a világnak. Minél többet mondogatom, annál inkább elfog a rémület, hogy az egésznek semmi, de semmi értelme sincs. Horror vacui! Félelmek félelme: az ürtől, a semmitől. Nem hogy ezt és azt nem értik majd, itt és ott, de hogy a szók makrancosan megbokrosodtak, megváltoznak, mint fasorok nagy földrengések alkalmával és a többi embereknek, akik most oly idegeneknek rémlenek, egyáltalán nem jelentik azt, amit nekem jelentettek. Lehet, hogy azt olvassák bánat és azt értik cwppwxwy. Én pedig erre az ingó talajra épitettem mindenemet.
Végre annak, amit írtam, semmi kapcsolata sincs a hétköznapi élettel. Nem levél, miben közlök valamit, nem sürgöny, amely határozott és hasznos dologra teszi figyelmessé embertársaimat, nem értekezés, mely mindnyájunk közös ügyéért száll síkra s megmagyarázza, mi a földi zarándoklás értelme. Önmagáért van. Ha nem értik meg – minden sorát és célzását, – akkor még a jó szándék is fenét ér, akkor el vagyok veszve. Biz’isten halálos torna ez. Hiszen az én versem nem az életem egy rongy hangulatát viszi magán, de az egész életemet, ez az életem veleje és jaj nekem, ha elvágódom. Alapjában pedig az ürbe beszélek, a semmibe, amiből teremteni akarok valamit, a fekete tölcsérbe. Ebben a percben ájulatos merészségnek érzem a vállalkozásom és félni kezdek attól is, aki mindezt meg merte kockáztatni. Ugy rémlik, hogy az éjszaka sötét hangversenytermében egy nagyon magas dobogóra álltam, ezer és ezer fényszóró szegződik az arcomra, a szájamra, a szememre, testem tűhegyes villanysugarak szurkálják. Menekülni szeretnék innen. Ne nézzetek rám. Segitsetek, segitsetek.
Legjobb volna most, ugy ahogy vagyok, berontani a nyomdába és a botommal vadul hadonászva szétverni a szedés között, hogy álljon meg minden és a versem sohase jelenjen meg. Parázs kis botrány lenne. Reggel aztán elbujdosnék. Kevéssel beérem. Valahogy csak megélnék, kenyéren és vízen. Sokszor gondolkozom azon, hogy teljesen tönkremegyek. Egy kis hivatalocskában szigoru, magas, tekintélyes hivatalfő jármában ülök majd reggelenként, keskeny és kényelmetlen íróasztalnál, a vakablak előtt. Karomon buggyos, fekete karvédővel köhintek, mosolygok s szívom sorvadó dijnok-tüdőmbe a gubacstinta meg a porzó savanyu illatát. Künn egy verkli szól. Délben kifőzésben eszem, melyet étkezdének hívok. Néha eljárok az esküvőkre és a temetésekre. Nyirkos, sötét szobámba pedig két egérfogót teszek, a sarokba, az egerek ellen. Esetleg azonban ez se sikerül. Mi történik akkor? Tudom, hogy van még nehány jóakaróm. Azok legroszabb esetben szereznének nekem szemétsöprőállást. Szürke ruhát, szürke sapkát viselnék, pléhszámmal és söpörném a körutat, kezemben a seprüvel, meg azzal a lapos, négyszögletü szemétlapáttal, mely mindig titokzatos, ingerlő, vonzó volt a szememben. Hohó, barátom, ne áltasd magadat. Nincs ám semmi protekció. Ilyen állást nem mindenki szerezhet. Főkép köruti szemétsöprő nem lehet akárki. Talán a kültelkeken – hiszen megteszünk mindent, ami tőlünk telik –, de ez se bizonyos. Akkor koldulni mennék. Ez leginkább megfelel egyéniségemnek. Megijednék a nyomoruságomtól, másokat is ijesztgetnék vele, mint a régi koldusok, akik tetves hajukra, fekélyes arcukra mélyen ráhuzták a csuklyát. Lám, ettől kissé megnyugodtam. Ugy látszik, mégis legjobb rémitgetni magam. Ilyenkor idegességem hamar eléri a maximális fokot, megsemmisiti önmagát s lassan visszafelé rokkan. Az ember nem eshet mélyebben a földnél. Nagyszerü, hogy az ember is van olyan értékes, mint a rothadt körte. Köszönöm ezt neked, istenem. Csak a földre esik, nem tovább, nem iszonyubb örvénybe, csak meghal, más baj nem érheti. Legfölebb meghalok. És aztán? Ez a gondolat végtelen-végtelen megnyugtat.
Az az aggodalom azonban, amit előbb éreztem, kétségbeejtőbb volt a halálnál és a megsemmisülésnél, az a felelősség és kötelesség gondolata volt. Mindegy, fütyülök a sötétben, mint a szepegő suszterinas. Még semmi sincs veszve. Egyszerre forróság önt el. Ízről-ízre látom a nyomdát. A szedő patakzó homlokkal, ing nélkül, zongorázik a gépen. Szőrös melle a vörhenyes bolyhokkal élénken ragyog a villanyfényben. Micsoda forróbb: a híg ólom, vagy az izzadsága? Drága testvérem add át az ólomsorokat a kedves, pirosarcu tördelőnek, aki majd nyájasan fogadja, mert tudja, hogy az enyéim, kikeféli, összeilleszti, megint szétvagdalja és különös ólomlepényt, groteszk mákoskalácsot formál belőlük. Kemény kalács kell reggel a világ gyomrába. Ön szeret engem, tördelő ur, áldja meg az isten, látja, nekünk jobban össze kellene tartani. Csak vigyázzon rá. Kösse körül még egyszer, feszesen, a cukorspárgával, hogy szét ne essen, amit megrögzitettem akkor, mikor még nehezebb volt, mikor még pára és sejtelem volt, pólyázza be a kisdedet – tördelő ur, gondolat bábája! – az én ólomgyermekem, nehogy baja történjen. Fogja a kezébe, gyengéden. Mert a fiam az ólomból is felsír.
Most már tudom, mitől riadoztam ugy előbb. Ha más tenne ilyen számvetést, az sem érezné magát kitünően. Kihez is van tulajdonképen közöm? Én senkinek érdekeit nem védem, akik – érte cserében – szerethetnének és magukénak vallhatnának. Nem írok a bognárok érdekében, a kefekötők érdekében, a színházi hangászok érdekében, az ügyvédbojtárok érdekében, a falusiak érdekében, a városiak érdekében, a kisbirtokosok érdekében, a nagybirtokosok érdekében, a zsidók érdekében, vagy a keresztények érdekében. Mi tűrés-tagadás, ezen az éjszakán fáj, hogy egészen egyedül állok a pesti aszfalton. Ne köntörfalazzunk: egyedül állok a földgolyón. Az őseim még tudtak valakihez tartozni. Néha találkozom a rokonaimmal, akiket mind magázok s hosszan bámulom őket. Ha ülnek előttem sárga nyersselyem ruhában, csontos kezükön cérnakeztyüvel és beszélnek az édes, egyedülvaló magyar nyelven, sokszor az az érzésem, hogy nem értem a szavuk és fel kell nyulnom a könyvtáramba a Magyar Nyelv Nagyszótáráért, hogy leforditsam a magam nyelvére, amit mondottak. Nekik ez a nyelv nem az, ami nekem. Ők csak használták: kértek rajta bort, kenyeret, áldást. De én nem használom: hanem engem használ. Írni is csak kettő írt közülük, nagyon régen. Az egyik Kosztolányi György latinul írt, Georgius Polycarpus néven, elegáns verseket és jó prózát, Mátyás király diplomatája volt, de nem ezen a földön élt, a vatikáni könyvtárban dolgozott és Rómában halt meg, 1489-ben, a másik pedig prédikátor 1820 körül, aki öt kötet szent beszédet adott ki, ékes magyar nyelven, valami vérszegény és gyomorbajos szenvedő, Kosztolányi László, „keményebb rend tartásu szerzetbéli, Idvezitőnk Provintziájából való szegény szerzetes.“ Különben a többi katona, ez a hétéves háboruban, az „erős Komárom“ védője, 1849-ben az utolsó magyar rebellis, vagy amerikai emigráns, földönfutó, mint a nagyapám volt, báró Kemény Farkas szárnysegéde a magyar szabadságharcban, aki angolul tanitott engem, kisgyerekkoromban. Az ő alázatossá halkult vérük él bennem.
Kié azonban a vérem most és kié a tintám? Nekem ugy rémlik, hogy a szegényeké. Nem azé a nyájé, melyet igy neveznek és becsületes jószándéku politikusok óhajtanak kezelni, sok buzgalommal, kevés eredménynyel, de minden szegényé, külön-külön. Legtöbb közösségem van talán a vicinénkkel, aki estente felenged a liften, csecsemője a karján, kisfia a kezén s az arca olyan sárga, mint az éretlen birsalma. Naponta figyelem, hogy a társadalompolitikánk és a természettudomány törvényei szerint mily rendületlenül halad előre kétoldali tüdőcsúcshurutja s tudom azt, amit ő szegény még nem tud. Rokonom az uri szegénység, mely nem panaszkodik. Az egyetemi hallgató, aki órákat ad, a diákvendéglők közönsége („szabad kenyérrel“), a mozizongorás, az utcai kutyaárus, a vidéki gőzfürdők tyukszemvágója, a köruti cipőpucoló, a kölcsönkönyvtárak szolgája, aki naponta annyi emeletet mászik meg, hogy azon a fáradságon már a menyországba juthatott volna, a kalauzné, aki zavartan-boldogan csipdeli a jegyeket, az öregedő lány, minden csunya lány, aztán a szemüveges, kövér póttartalékos, az idegen, aki nevettető hibával beszél egy nyelvet s elpirul, hogy a lelke tartalma milyen gyatra formát ölt, a föld ostobasága folytán és rokonom az a kezdő író is, aki kéziratot hoz egy szerkesztőségbe, jobbra-balra hajlong, anélkül, hogy észrevennék s nem mer megszólitani senkit.
Azon gondolkozom, mi nekik a szeretetem – milyen haszontalan és ócska dolog – s hányan lehetnek, akik igazán szeretnek engem. Nem a vérem, vagy értékjelzésem szerint, vagy aszerint, hogy jót, vagy roszat cselekedtem velük, de a belső arcomért. Az egyik kezem ujjain olvashatom össze őket? Vagy mind a két kezem ujjain? Ettől a boldogságtól őrjöngve járok az utcán. Hadd olvassam össze őket, ezen a két kezemen, az imádkozó két kezemen, mellyel most fohászkodom hozzájuk, az ismeretlenekhez, az olvasókhoz, akik szeretnek és imádkozom értük, meg magamért. Ne itéljetek el. Nem a hiuság epilepsziája ez, nem terjeszkedési vágy és szereplési viszketeg. Csak fájdalom és alázat, olyan mint az, hogy még mindig itt vagyok a nyomda előtt, alamizsnaváró koldus a templom küszöbén.
Mert a költő, a művész csak alázatos lehet. Mit is lehet harcolni a művészetért? Egy állásért lehet harcolni, nagyobb tiszteletdíjért, elismertetésért, de a művészetért soha. Olyan meddő és nevetséges ez a harc, mint a férfi beszéde, akit ellök magától a nő, azzal, hogy kopasz és nincs foga és erre a férfi szóval-érvvel be akarja bizonyitani, hogy nem kopasz és van foga. Nem lehet harcolni – egy nyikkal, egy pisszel sem – a saját művészetünkért. Vagy tetszünk, vagy nem tetszünk. Legfeljebb alázatosak lehetünk, hogy dolgozhassunk. Én is szeretnék még alázatosabb és jobb lenni, mint vagyok, hogy szeressenek, megnyerni minden ember szeretetét jósággal, tűréssel, segitéssel s azonfelül alattomos módon is, hizelgéssel, hazugsággal és ajándékkal a butákat és a gonoszokat. Milyen kalandos, őrült haditerv.
Már a hajnal is megérkezett. Szép jó reggelt kivánok önnek, nagysád. Zöldszoknyás hajnal, koránkelő, a nyugalom beteg leánya, alvajáró, aki égő gyertyával járkálsz az éj palotájában, kócos, arany hajnal, aki uj nyugtalanságot hozol a világ tébolydájába, köszöntelek. Feldobom neked a szivem. Kapd el és dobd vissza. Nyugtass meg, hajnal és helyeseld, amit az éjszakának dadogtam. Te rólad tudok egy verset, amit még az öreganyám mondogatott. Igy szól: Csontkürttel kürtölnek, Arany deszkák hasadnak, Földi férgek mozognak. Tudjátok mi ez? A csontkürt az a kakas csőre, az arany deszkákat fönn az égi asztalos fürészeli, a földi férgek pedig mi vagyunk. Nincs ennél szebb vers, testvéreim. Ez a székely pantheizmus, a nép pantheizmusa, recept minden koru és körü költőnek, aki az igazat keresi. Innen már nem is a költő beszél, de maga a világ. Mért is papolnak folyton „mély gondolat“-ról. A gondolat csak világos és hasznos lehet, még akkor is, ha lángész termeli, a gondolat arra szolgál, hogy a városöntözés, az iskolák, a vegyészet ügyét előre vigye. Csak érzés lehet mély, olyan, mint ez a vers, ahol már semmi élet sincs, semmi benyomás, csak eredmény. Vajjon sikerült-e ilyen sorokat írnom, egész életemben, ötöt… hármat… egyet…? Ne firtassuk, de tanuljuk meg a vers tanulságát, hogy szépnek kell lenni és hogy ehhez erő és bátorság is kell. Legyünk pillék mély tengerek felett. Hadd írják aztán rólunk: könnyü… és szép… Hadd írják fanyalogva, kétségbeesett ajkbiggyesztéssel a csunyák és angolkórosak: könnyü… és szép…
Mindennek pedig az az oka és az értelme, hogy hajnalig kellett várakoznom a versem elkészültére. Most már bemehetek. Zúg a nyomda. A rotációs gépek kattognak, majd szétdöntik a falat, a háznak migraine-je van. Előbb azonban hozd rendbe kissé magad. Megkötni a nyakkendőt, kioltani szemedben a rendkivüli és illetlen fényt, letörölni szájadról a zavaros igéket. Ne tétovázz már, te nyavalyás. Fel a fejet, bátran. Pálinkás jóreggelt kivánok. Tettesd, hogy nem tulságosan érdekel az egész. Ugy sompolyogj be, kissé fáradtan, mintha éjjeli kalandról jönnél, szervezetlen agy-munkás, vagy szív-munkás, lump ujságíró.
Csikorgasd az állkapcáidat és próbálj ásitani.

ORVOS ÉS HALÁL.
zivarok ölték meg Ehrlich professzort, a frankfurti vegyészt, a salvarsan felfedezőjét. Ez a világhíres tudós és angyali orvos majdnem bohémhalállal mult ki. Laboratóriumában példás rendben sorakoztak egymás mellett a készitmények, meg a vegyszerek. De a lakásában, az íróasztal fiókjában, a rengeteg tárcájában szivarokat rejtegetett, mindenféle szivarokat, zsirosfényü fekete szivarokat és üvegtokos szivarokat és pántlikás szivarokat és kellemes, szőke szivarokat és barna, komoly szivarokat, melyeket a szenvedélyes dohányosok reggel éhomra – vagy üres tea után – szoktak elszívni. Élete utolsó esztendejében mosolyogva panaszkodott, hogy el fog pusztulni, mert a 606 után nem fedeztek fel olyan szérumot, mely rákényszeritené, hogy ha napi husz szivarja helyett csak kettőt szívjon el. Zabolát rakott a rakoncátlan baktériumokra. A természet törvényét lebirta. Nem tudta azonban lebirni a vére, az egyénisége törvényét. Az hatalmasabb volt nála. Kellett ez a szenvedély, a dohányzás az ő számára a polgári élet dinamitja volt. Meddő küzdelmek után aztán vitette magát a végzete felé. Minden szivar egy hónapot jelentett. Azzal foglalkozott, hogy meghosszabbitotta – sok ezer évvel – az emberiség életét és megröviditette – sok évvel – a tulajdon életét. Még talán a laboratóriumi szolgájától is tanácsot kért olykor, csüggeteg óráiban, gyógyitsa meg őt. Ujja sárga volt a dohánylétől, körme barna, szeme pedig vörös a füsttől, szegény beteg orvos. Mert az egészségnek ez a vallója és osztója alapjában az egészség hitetlenje volt.

Meghatottan nézek a világmentő tudós alakjára, aki előbb kikurálta az emberiséget egyik nyavalyájából, aztán uri közönynyel elsöprette magát egy másik szenvedéllyel, melyről – ha igazán érdemesnek véli – könnyüszerrel leszokhatott volna. Egyáltalán szabad-e az orvosnak betegnek lennie? Azt gondolom először, hogy nem. A bennünk lakozó ősi vágy követeli, hogy az orvos legyen a kicsattanó egészség mintája, az élet próbabábuja. Minél kövérebb és pirosabb, annál jobb. Azok a gyakorló orvosok, akik iparszerüen űzik a mesterségüket, tudják is ezt és gyakran hízlalókurákat tartanak, hogy a hasuk szép gömbölyded legyen és a vastag óralánc – a gazdagság, egészség és minden jó jelképe – tündöklően feszüljön mellényükön. Sokan öltözködnek is, gonddal, mint a színészek. Ezt kivánják tőlük azok, akik hinni akarnak bennük. Helyesen teszik például, hogyha szép nyakkendőt viselnek és a nyakkendőjükbe valami mélypiros, majdnem fekete tüzü rubinkövet döfnek. A rubin – középkori misztikusok szerint – csillapitja a főfájást, de ma is nyugtatóan hat idegeinkre és főkép imponál nekünk. A beteg orvos azonban fájó ellenmondás. Olyan ő, mint a pap, aki vétkezik maga ellen, s az orvos, aki meghal, hasonlatos a paphoz, aki elkárhozik. A doktor gyászjelentése pedig már csak a humoristák prédája. Ha a páciens meglátná az orvosát, hogy pont ugyanazt a borogatást nyomkodja a torkára, mellére, mint ő, sohase hivatná magához. Gyermekkoromban ismertem egy öreg erdélyi orvost, aki morfinista volt. Szegény, valamikor, orvosnövendék korában, tréfából beleszurta a hasába a morfiumos oltótűt s azóta nem tudott megválni az édes bódulattól. Mindenki reszketett tőle. Fekete, vénasszonyos ráncok gyűrűzték körül az arcát, olyan volt, mint egy felöltöztetett csontváz. Azt hittem, hogy akihez belép a halál e titkos cimborája, annak vége van. Haja rövid volt és jégszürke, a szeme vízszínü, de jóságos, mint egy eleven hullám. Most ugy emlékszem vissza rá, akár egy szentre, és elfog a csodálkozás, mi tarthatta benne a lelket, ebben a szenvedő, törékeny, jóságos emberben, hogy éljen, teljesitse a kötelességét, ipekakuanát írjon torokfájós gyermekeknek s mérje a cselédek lázát.
Az egészség szabályát és feltétlen értékét az életükkel nem is a nagy orvosok vallják, inkább csak a kicsinyek, akiknek a mesterségéhez tartozik ez, inkább az orvostudomány hivatalnokai, mint a hivatásosai. Ezek már a gondolkozás oly hideg magaslataiba érkeztek, hogy a bölcsek módjára állandóan értékelnek, s az anyagot, mely naponta ujjaik közt forog, az életet nem becsülik többre az értékénél. Nem mesteremberek, de próféták. A próféták pedig gyakran nem hisznek önmagukban. Majdnem minden nagy orvosnak volt egy egészségrontó szenvedélye, az egyiknek a nő, a másiknak a szivar, a feketekávé, a hegedü, vagy a vers, egy-egy mérgező művészet. Nagyon is egész emberek ahhoz, hogy hűek maradjanak papiroselveikhez és ne legyenek közösek abban a vágyban, melyben édesmindnyájan ludasok vagyunk. A frankfurti orvos pedig napról-napra szeme előtt látta a szenvedélyt, az embereket, akik már a szenvedély kihült kráterei voltak. Hosszu-hosszu körmenetben, középkori zarándoklásban mentek hozzá a világ minden részéből a csók kárvallottjai és bélpoklosai, akiknek valami kegyetlen isten fényes, rózsaszínü koszorut tett a homlokukra, hogy egészséget kapjanak, a keze által. Talán nagyon-nagyon is szerette őket. Lehet hogy meg is irigyelte az egyedül való életüket. Keresett magának egy más szenvedélyt, részvétből, vagy irigységből, különös versenyvágyból. Milyen távol lehetett mindenkitől, az élettől is és önmagától is, mikor egy munkás, apostoli nap után este a karosszékébe süppedt és tudva, hogy merre megy, rágyujtott reszkető, sárga kézzel az utolsó havannájára. Valahogy el kell vetnünk mindent, ki kell égnünk, meg kell üszkösödnünk, el kell temetkeznünk, hogy alkotni tudjunk. Az író is előbb elveszti a gyengéd kék virágokat, a báli lányokat, az életet, hogy később igazán megláthassa. Gyötrelmes gonddal ül a nő a tükre előtt, hogy szép legyen másoknak, mások előtt. Aki nagy és szép, annak szenvednie kell, titokban, nyugodtan. Ezekhez a küzdőkhöz hasonlatos a frankfurti ember-megváltó, aki szeszélyből odadobta az egészségét, hogy még attól is függetlenül dolgozhasson, mások egészségéért. Mert az élet egyszeregye nem olyan egyszerü. A mindennapi kenyér után imádkoznunk kell mindennapi lázunkért is. Az állam, mindnyájunk atyja, aki óv bennünket minden ballépéstől s aki megbüntet, hogyha éjfél után kiabálunk az utcán és nyilvános parkok gyöpágyaira lépünk, aggályosan vigyáz az egészségünkre, de mint szerető atya hozzánk csempészi bölcsen és jóságosan kötegelt adagokban a kártyát, az alkoholt, a szivart, a törvénytelen, tilos csókot, az összes mérgeket, ezeket a gyógyszereket az egészség ellen, ezt a kis hitelesitett, csöndes anarkiát a tulságos rend és unalom ellen. Achillesnek valaha az istenek feladták a kérdést, mit akar: hosszu és nyugodt életet, vagy rövidet és dicsőségest s a hős az utóbbit választotta. Ez pedig sokkal emberibb riposzt, semhogy csak holmi antik szellemeskedésnek tartsuk. Öntudatunk alatt, akaratunk ellenére, mindnyájan igy válaszolunk, nem szóval, de az életünkkel.
Az emberek nem nagyon akarnak élni, csak boldogok akarnak lenni, mint a frankfurti orvos, a vegyész, aki nikotinmérgezésben halt meg.

A MINDENHATÓ BACILLUS ELŐTT.
arátom bevezetett egy szobába. Elővett a kis fadobozból egy vékony üveglapot és a górcső alá tette. A következő pillanatban már előttem volt a pestisbacillus. Kicsit elkápráztam. Alig huszonöt centiméterre vagyok tőle s a szemem a cső villogó nyilásán egészen jól látja a két üveglap közé szoritott tenyészetet, a törvényt, a halált, a semmit, mely testet öltött és biztosan figyelhetem, összehasonlithatom a vérsejtekkel, melyek óriási tányéroknak rémlenek mellette. Ünnepi érzés borzong át idegeimen. Most a férgek királyát látom. Majdnem kéjes elgondolni ezt. Egy régi bölcs mondja, hogy nincs édesebb, mint biztonságban félni és nézni, mint vicsorog ránk a rabló a vasrácsok mögül. Arról gondolkozom, hogy ha ez a telep megelevenülne, minden budapesti embernek jutna egy adag becsületes halál. Csak hegycsucsokon, örvények mellett éreztem ilyen édesen borzongást, vagy másutt, ahol a veszélyek lehetősége szinte feszülve, de hiába tiltakozott az életem ellen, fegyvertárak udvarán, a gulába rakott néma ágyugolyók előtt, a trieszti óriás-gyógyszertár méregkamrájában, melyben annyi a gyilkos nedű, mint korcsmákban a bor. Sehol se nyilott azonban ilyen panoráma. Ebben a savószínü pépben a szemnek láthatatlanul mindennél alattomosabb veszély alszik összehuzódva, semmivé törpülve, liliputi területen temetők nyulnak el, végzetek intéződnek el, gyászindulók harsannak, ez már a halál bombasztja, maga a negativum, az elmulás shakespearein tömör kifejezése.

Nem hiszem, hogy az uj tehnika dicsekedhetnék ilyen vívmánynyal, mint ez az indus élősdi, mely már az ókorban élt s a középkori háborukban kedvére lakmározott. Mindenütt az erőközpontositás a kérdés. De a mi mehanikusaink ujjonganak, ha ötven kilogramm sulyu benzinmotorban negyven HP-t tudnak felhalmozni és váltig dicsekszenek a rádiummal, mely uj energiákat sugároz a semmiből. Milyen energiák nyugszanak ezen a zselatin-lemezen, milyen el nem vénhedő erők, melyek osztódva és kopva ocsudnak, milyen forradalmak. Félrevert harangokat, jajveszéklő litániákat, riadó világrészeket hallok, hogy bámulom itt, gyönyörködve a félszemben, s erőket, pénzeket, hatalmakat érzek mozdulni, az egész emberiség összes energiáját, valami ellen, amit nem is látok puszta szemmel. Annak idején, mikor egy orvos szelíditeni próbálta ezeket a láthatatlan fenevadakat s kisurrantak a keze alól, megsejtettünk valamit ebből a távlatból. Mi lenne, ha most ez a klinikai készitmény széttörné üvegbörtönét? Minden képzelet halvány az elgondolására. Egy világháboru gyerekes csetepaté ehhez. Ha egy állatsereglet fellázadna s oroszlánok százával viháncolnának a budapesti utcákon, nem okozna olyan riadalmat, mint ez a pár halk vonalka, mely most békésen sütkérezik a napfényben. Mert a többi bacillust még lehet kapacitálni. Némelyiket megszelidíti a fagy. A kolerabacillusra annyi citromlevet sem kell ráfröccsentenem, mely a teámat megízesiti és nyomban meghal. Azok a korcs szálacskák, pálcikák, dugóhuzók és ostornyelecskék, melyekkel olykor a halál szokott megfenyiteni bennünket, mind játékszerek hozzá képest. Nem akadt még oroszlánvadász, aki elevenen elfogta volna. Ő mindnyájuknak a fejedelme. Nemzedékek haltak el általa, sírok domborodtak, emberek némultak el, akikről semmit se tudok, de ő még itt van, holtan is rettenetesen, dinasztikus méltóságban. A társai csak tiltakoznak ellenünk. Ő azonban tagad. Tagadja a napfényt és a vért, mint egy keserü bölcselő és mint igazi pesszimista gyökerünkben tagad bennünket is, halhatatlanul, mint cselekvő erő, egy sötét agy szüredéke, végső, megvalósult következtetése egy embernek, aki lelkéből megutálta ezt a lehető legrosszabb világot. Ő már a föltétlen semmi, a koporsószög, a kriptakulcs, a szemfedő csücske, az örök kártyajátszmában a brutális kilences, magának a halálnak a kezében.
Mégis rokonok vagyunk vele. Mióta szemben ülök kellemetlen vis-à-vis-mmal, egyre jobban érzem. A rózsa, mely a kertben lélegzik, nem olyan rokon velünk. A rubin idegenebb. Hiszen ő is él és életet akar, a maga életét akarja. Bizonyára csak a világnézetünk különbözik. Neki a tárgyak fonákja a szín, a fekete a fehér, a halál az élet, az éj a nap. Mi pestisben halunk meg. Ő egészségben. Gyülöletes és undok lehet előtte az egészség, minden, ami fehér és viruló, s a gömbölyü női nyak is csak tenyészföld az ő számára, melybe csirákat dug s kinöveszti belőle, rosz kertész, a sebek bazsarózsáit, a tályogok csúf napraforgóit. Igaz, sokáig vár és böjtöl borzok, menyétek, patkányok bundáján, mig végre alkalma akad erre a rút rózsaszüretre.
Hiába igyekezném bebizonyitani neki, hogy a rózsa szebb, mint a seb. Tagadná. Hiába kérdezném, hogy miért él. Hasonlót kérdezne tőlem. Erők vagyunk mindketten s mindaketten élünk. Én valaki vagyok, aki azt mondja: igen. Ő valaki, aki azt mondja: nem.
SÁRGA KULTURA.
ár az irodalom és a művészetben is félnek a sárga veszedelemtől. A sárga impresszionizmus nyomul előre. Egymásután dobja ki a könyvpiac a legujabb japán szenzációkat. Egy csomó japán dráma jelent meg németül, franciául, angolul, aztán sok versgyüjtemény, mely kezdve az ódon harci énekektől bemutatja a japán irodalmat, egészen a legfrisebb versekig, melyekben már uj lélek játszik. Azokra az időkre gondolok, mikor az ósdi regényesek ábrándoztak a krizantém és a barackvirág országáról és az első európai impresszionistákra, a párisi piktorokra, akik a japán teás-doboz rajzaiban fedezték fel egy uj megváltó művészet lehetőségét. Ma regényesek vagyunk. A kor-hullám ujra felemelte a japánokat. Sőt vannak vérmes álmodozók, neoromantikusok, akik féltik a fehér kulturát a sárga kulturától s azt hiszik, hogy az apró japánok nemsokára egy döntő csuzimai, vagy portarthuri csatát nyernek a művészetek versenyén is.

Nem hiszem. Ne legyünk elfogultak önmagunkkal szemben. Néhány estén japán írásokat olvastam. Az ember eleinte tág szemeket mereszt. Kyorai elbágyaszt a holdfényével és megbűvöl a fehér virágaival. A humoruk is igen különös, kedves és együgyü. Rövid időn belül megtanulom, hol kell nevetnem és hol kell sírnom. Ha igy csipegetek ezekből a versekből, kitünő emésztőpornak bizonyulnak, gazdag ebédek után. De hogyan élhetnek emberek ilyen madárkoszton? Tudom, hogy a gyomruk beéri naponta egy pár marék rizszsel és egy nyers paradicsommal De nekem másra van szükségem. Ez a hiány-érzet zavar folytonosan olvasás közben. Nem értem őket és fáj, hogy nem értem, nem érthetem őket. Azt mondom tehát, hogy alsóbbrendü emberek, mint én. Néha bámulatba ejtenek a gyöngédségükkel. Ugy fogják meg a kardot, mint egy mimozát. Az egész világ, a tárgyak, a fák, a bútorok érző-idegekkel vannak felhurozva. Hallok olyan hangokat, melyeket csak álomban hallok, olvasok háromsoros verseket, melyekbe annyi érzékenység van süritve, hogy a kiadónak harmincsoros magyarázattal kell kisérnie, mert ez az érzékenység pehelykönnyü, nekem már majdnem semmi, az én mérlegem nyelve alig billen ki reá, az idegeim meg se érzik. Lehet, hogy csak banalitás és csak ők tudják ujnak. Az európai költőt talán meg is botoznák érte. De elfogadom, hogy csodálatos, sírok rajta és tapsolok neki. Mégis hiányzik valami.
Micsoda hiányzik? Mi az, amit folyton keresve keresek, mikor japán művészetet bámulok és már majdnem az ajkamra tolakszik az elragadtatás felkiáltása? Miért ez az éhség? Mit jelent ez a kielégitetlenség? Valahányszor ázsiai embert látok, mindig elfog ez az érzés. Külföldön a kávéházakban néztem – a szomszédos asztal mellől – egy japán kolóniát. Néztem az ő közönyös vakondok-szemüket. Ugy tetszett, mintha üvegből lett volna. Alvó emberek, gondoltam magamban, akik még nem egészen ébredtek fel. Mert akármennyi is ütközött ki az ő hegyes és erőszakos mozdulataikból, láttam, hogy nem edződött beléjük az élet fontossága, minden tettünk metafizikai jelentősége, az ember felelőssége, ég és pokol előtt. Ez hiányzik belőlük és a művészetükből. Az ember náluk többé-kevésbbé még mindig mozgó tárgy. Nem ismerik a zajt és a fűszert. Hallottam hogy a japán pályaudvarokban és kikötőkben halotti csend van. Ebben a csendben egy sóhaj már viharnak tetszik. Ízetlen és fűszertelen ételüket, amikben ők az íz ultraviolett skáláit élvezik végig, undorodva köpi vissza az európai íny. Hinnünk kell, hogy nekünk van igazunk. Mi az embert a föld gyümölcsének látjuk. Elfinomodva és megérve a fönség ormán mutatjuk be, az öntudat széditő hegycsúcsán, örvények és veszélyek között, meg nem békülve semmivel, harcba mindennel, szemben a végtelennel. Miénk a sokszólamuság és a nagyvonaluság. Nekünk van beethoveni zenénk és shakespeari költészetünk, mely pöröl a világmindenséggel. A hősi motivum a miénk. Ezerszeresen átgondoljuk magunkat és megragadjuk a lényünk legbensőbb magvát egy gondolatban. Ők csak részletmunkásai, díszitő aranyművesei a kozmosznak. Nincs kozmikus öntudatuk. Igazi hőseik sincsenek. Hiába recsegtek a japán kürtök a győzelmes csatákban, az igazi hősidal az európai zongorákon és agyvelőkön viharzik át és az, ami nagyszerü és fönséges, az, ami minden embert művésszé és tragikus hőssé tesz, egyelőre még a miénk.
(1910.)

MEHMED SZULTÁN UTJA.
ásd, ez itt, ahol járunk most, Mehmed szultán utja. Már nincsenek itt az utcatáblák sem, melyek azt hirdetik, hogy „Muzeum-körut“, a szemétre dobták, vagy eltették a régiségtárba.

Kissé kiegyenesedünk és hunyorgunk, hogy pontosan szemügyre vehessünk minden házat, ablakot, fát, kavicsot, porszemet és emlékezetünkbe véshessük a képet, melyet annyiszor láttunk. Az néz igy, aki búcsúzik valakitől. Vajjon változik-e azzal egy körut, hogy levetkőzi a nevét? Gyerekség. De te azt mondod, épp ez a gyerekség fűz hozzá és az életünk felét ilyen gyerekség teszi ki. Nagyon meglepődnél, ha az édesanyádat, akit harminc évig igy hívtál: „anyám“, egy napon igy kellene nevezni: „nagyságos asszony“, vagy igy: „néni“.
Igaz, rendkivül szereted a város e tájékát. Talán egy részének sincs ennyi különös és nagyvárosi patinája. Még félig-meddig a diáknegyedbe esik, az agg és sötét, alig világitott antikváriumokkal, melyekben bölcsészek alkusznak a „nagybeöthy“-re, a többi litografált jegyzetekre és dióhéjakra, s másrészt az irodalomtörténetbe és a történelembe tartozik már, a lendületes és sulyosan-komoly muzeumépülettel, mely nyugodtan néz farkasszemet a pesti gipszrózsákkal és aranyozott villámháritókkal. Milyen üdülés a te sok csunya látványtól beteg pesti szemednek megfürdeni a nemes vonalak arányában. Hazamenet sohase mulasztod el, hogy rá ne tekints, akár napfény van, akár a csillagos éjszaka teriti rá átlátszó csalánszövetét. A sötét gyöpön egy sovány, fekete szobor, gróf Széchenyi Ferenc, aki az ódon, drága, küzdelmes magyar munka kezdetét idézi, aztán egy öreg honvéd, ki a magyar szabadelvüséget hozza eszedbe, a nemes és bátor tizenkilencedik századot, az egyéniség és a szabadság korát, aztán az a lépcsőfal, melyről Petőfi Sándor beszélt és az a lépcső, melyen Jókai Mór utoljára látta Petőfi Sándort. Esernyők alatt itt hallgatta a régi pesti nép a forradalom első dobaját. Jókai temetésekor ezen a falon égtek – kék lobogással – a gyászlámpák. Arany János pedig – öreg, házőrző magyar paraszt – csöndesen ül a művelődés háza előtt, hogy védje kincseit. Ez a tizenkilencedik század körutja. Minden kövét az pecsételte meg. Ami magyar mult van, az itt van. Valld be, itt van a te multad is, az életed szebbik fele. Valamelyik orgonabokor alján talán még megtalálhatod a karikahajtót, amit husz évvel ezelőtt elvesztettél. Ezeken az árnyas, szelíd padokon tanultál a vizsgákra és itt volt az első ártatlan kalandod. Mindez a sok emlék és tűz – virágos zivatar – egy pillanat alatt viharzik át rajtad, valahányszor a villamoskocsi megzökken és a kalauz – vagy a kalauznő – álmosan majszolja: „Muzeum-körut“.
A budapestiek az egész körutat felajánlják a török császárnak, akit az uj nemzedék keleti rokonának tisztel. Sajnáljuk, hogy a magas, keleti fenségnek nem illőbb ajándékot adnak. Pesten nincs török emlék, de Budán van elég. Néhányan inditványozták is, – igen okosan – hogy azt az utat nevezzük el róla, mely zeg-zugosan kigyózik fel a Rózsadombra, ahhoz a török mecsethez, melyet Mahomed budai pasa épittetett Gül-Baba, a rózsapróféta hamvai felett. A mozlimek évente tömegesen zarándokolnak hozzá. Szegényes, kis mecset ez, kopaszfalu és rozoga, mindössze egy imaszőnyeg, egy pár imapapucs, egy vendégkönyv van benne, meg az a föld, melyet a próféta szétfoszló teteme szentelt meg, – a többi ereklyét rég ellopták gyaur kutyák – de a hozzá vezető ut igy is minden pompánál kedvesebb ajándék lenne a török szultánnak, aki nemcsak hatalmas ur, de igazhitü mozlim is. A budapestiek egyáltalán nem szerencsések az utcák elkeresztelésével és átkeresztelésével. Laudonnak, Mária Terézia tábornagyának mi köze a „Laudon-utcá“-hoz? Petőfi Sándorról olyan zugutcát neveztek el, melyben sohasem járt, ma pedig ószeresek tanyáznak benne, a kirakatok előtt uraságoktól levetett bundák, a hideg boltokban öreg szűcsök s a járdán festett leányok. Kazincy Ferencnek, a szavak választékos és finom köszörüsének, ki valahol a feljegyzéseiben andalogva emliti meg, hogy menyasszonya, Sophie oly elegánsan ejtette a magyar szót, mintha franciául beszélne, odaajándékozták – bővebben jellemezni szükségtelen – a Kazincy-utcát, melyet a pesti köznép már csak Kazincky-utcának nevez. Revicky Gyula annak idején kapott egy teret. Stilusos tér volt a méla fáival, kedves házaival, oldalt a két diákvendéglővel. Az egyetemi fiatalság, mely idejárt ebédelni, minden áldott nap szívszorongva gondolt a fájdalom és a korai halál szalónkabátos költőjére. Egy napon aztán hirtelen átkeresztelték a teret. A halott költőnek már nem volt módjában tiltakozni. Igy történik, hogy majd minden utcanevünk stilustalan. Más lenne, ha a városrész közben – a fejlődő élet sodrán – változtatná meg jellegét. Az a hagyományt jelentené. De éppen azon panaszkodunk, hogy egyik felén sem tiszteljük a hagyományt.
Te most duzzogva, fancsali arccal állasz a régi köruton és – mint mondod – legjobban szeretnéd végigvezettetni magad egy ciceronéval, akárcsak külföldön, hogy elmagyaráztasd a körut minden történelmi nevezetességét. Értem a bánatod, de engedd meg, nincs minden önzés nélkül. Tudom például, hogy van egy elbeszélésed, mely a „Muzeum-körut“-on játszódik le. Egy „modern és uj“ magyar diákot rajzolsz itt abból a mordályégető, rendkivüli egyetemi nemzedékből, melyből Babits Mihály, Juhász Gyula származik s szegény-szegény, kiváló Zalai Béla, aki azóta orosz fogságban halt meg, kiütéses hagymázban. Ma már ez az 1905-ös diák és ez az elbeszélés eleven anakronizmus. A „Muzeum-körut“ mellé tiz év mulva majd csillagot kell biggyeszteni: *) „a mai Mehmed szultán utja“. Mert az emberek hamar felejtenek utcaneveket és más neveket, egyformán. Minden csak kicsit öregedő ember is érezte ezt a fájdalmat és ezt a konzervativizmust. Hányan néztek a tükörbe, mikor az „Uri-utcá“-ból „Koronaherceg-utca“ lett, vagy mikor a „Borju-tér“ „Rákóci-tér“-ré lett, a „Hatvani-utca“ „Kossuth Lajos-utcá“-vá vedlett, mely valaha, a tizenhatodik században „Szent Pál utja“ volt. A „Rákóci-ut“, melynek neve csak pár évvel ezelőtt is oly ingerlő ujságul hatott, ma már csak „Rákóci-ut“, semmi egyéb és a mai négyéves gyermekek közül csak azok hajlandók tudomásul venni, hogy egykor a „Kerepesi-ut“ névre hallgatott, kikből majdan politikusok lesznek. Vigasztalásodra pedig azt is elárulhatom, hogy a kedves körutadat csak 1870. táján keresztelték el, azelőtt a „Károly-körut“-tal együtt az „Ország-ut“-at alkotta.
Tanulnod kell, mint a többieknek, akik lassan megöregedtek és kikoptak a korukból. Igaz, ők is sikertelenül tanultak. A huszfillérest ma is hatosnak mondják és a c-t cz-vel írják. Évek multán majd te is alázatosan fordulsz a kalauzhoz: „kérek egy szakaszátszállót a Mehmed szultán utjára“. De magadban ezt gondolod: „Muzeum-körut, Petőfi Sándor, 1848.“ Még tán arra is gondolsz, hogy ezen a tájon láttál gyermekkorodban egy zöld léggömböt a régi áprilisi égbolton. A te fiad azonban csak igy beszél: „Adjon egy jegyet a Mehmed szultán utjára.“ És nem gondol többé semmire. Erre sem: „Muzeum-körut, Petőfi Sándor, 1848.“
De a gondodat rejtsd el mélyen, a kabátod alá. Ne dicsérd a multat. Ez tilos, barátom. Az egyetlen életelixir az, hogy elfelejtsük a fiatalságunkat. Másképp már holnapra kinő a fehér szakállunk és ujjal mutogatnak reánk, a hamvábaholt aggastyánra, aki makacsul semmit se akar tudomásul venni. Emlékszel a nagyszüleinkre, akik otthon gyermekkorukban egyre csak a régi időket tömjénezték és csip-csup dolgokat – azt, hogy olcsóbb volt a szilva és két krajcáron lehetett venni egy meszely bort – állitottak szembe a táviróval és a vasuttal? Valaha mindenki a „régi jó idők“-ben élt. Mi is azokban éltünk. Mert a „régi jó idők“ mindig azt jelentik, hogy az elbeszélő akkor egészen fiatal volt.
Előttem pedig ne alakoskodj. A régi köruti táblát sajnálod? Patvarba is, magad sajnálod, az életed, azt, hogy már vénülsz, testvér.
KUTYÁBÓL SZALONNA.
indnyájan hallottunk már a mannheimi csodakutyáról. Rolf számol. Rolf elkészitette az ügyészné fiának számtani dolgozatát és a kisfiu „kitünőt“ kapott rá. Rolf olvas. Rolf ír. Rolf emlékezik. Rolf kutyakoponyájában sok adatot őriz, élményeket, melyek kutyaéletében megtörténtek, és a betükül szolgáló számokat, melyekkel a külvilággal érintkezik. Rolf annyi titkos jelet tud, mint egy kezdő távirótiszt, annyi röviditést, mint egy rosz országgyülési gyorsíró. Rolf erkölcsi érzéssel ékes. Rolf nemcsak a velőscsontot, de az emberi könnyeket is észreveszi. Rolf figyelmeztette az ügyésznét, ne sírjon, az neki fáj. Rolf emlékiratokat is ír. Rolf elmesélte egy kirándulása történetét, megemlékezvén a tél hidegségéről, arról, milyen kellemetlen az, ha egy husángot dobnak rá, és ha a szegény kutya – jégzajlás után – belepottyan a folyóba. Rolf bölcs és jó. Rolf analitikus és szintétikus elme, tudós és költő. Rolf az a kutyák között, ami az emberek közt Arisztotelesz és Shakespeare. Rolf polihisztor. Rolf a fajtája büszkesége, kire reménykedve néznek az emberi értelem sáncai mögött álló testvérei, a világ felszabadulásra váró összes kutyái. Rolf lángelme.

Ha csakugyan igaz, akkor a föld üzeme megállhatna egy pillanatra a mannheimi kutya előtt. Nem érdemes továbbhaladni, mig biztosat nem tudunk. Minden, ami spiritizmus, ami okkultizmus, ami a negyedik dimenzióból való üzenet, semmi ahhoz képest, hogy velünk évezrek óta házi közösségben él egy állat, – notre frére inferieur – aki, bár tehette volna, sohasem szólt arról, amit tapasztalt. Izgatna hogyha valamely bolygóról leesne a földre egy ismeretlen, az emberi gondolkozást, a logika szabályait talán mindörökre megbolygató lény. Végtelen lenne a csodálkozásunk a szellem, a semmi anyaggá-válására. De mennyivel nagyobb rejtély ez az állat, mely a mi bolygónkon él és nem ismerjük.
Ösztönösen éreztük, hogy az állatok mégis beszéltek. Már az emberi gondolkozás kezdetekor megadták nekik a polgárjogot, az ember-jogot a költők, akik állatmeséket írtak, jambusokat adtak a szájukba, szellemesebbé tették őket, mint az embereket és csattanós rímekkel, gördülő ütemmel hirdették általuk a szépség, a jóság, az igazság törvényeit. Sokáig tanitómestereink voltak. A méhtől tanultunk szorgalmat, a sastól és hiuztól éleslátást, a rókától politikai ravaszságot, a kigyótól kecses és alattomos csúszás-mászást, a tigristől gyilkosságot, a madaraktól aviatikát. Minden nép ismeri a beszélő állatot. Csak a néma állat titokzatos neki. Azt hiszem azonban, – és voltaképp ez izgat most – döbbenetes fordulót jelentene mindnyájunk, az egész emberiség életében, amikor kiderülne, hogy értelmünk és az állati értelem közt csak mennyiségi és nem minőségi a különbség, és valóra válna az, amit több ezer éve, magunkat mulattatva és borzasztva a falra festettünk, hogy az állatoknak megoldódna a nyelvük és beszélni kezdenének.
Akkor nagyszerü emberi komédia játszódna le a földön, egy uj állat-mese. Az embert eddig egyetlenegy állat tartotta istennek: a kutya. De az ember hiu isten. Ha elvesztené isteni trónját, akkor bosszut állna a kutyán, hivő alattvalóján, aki évezredekig hallgatott és bámulta őt komoly, barna szemével, nem hűségesen, inkább alattomosan. A kutyában – ne tagadjuk – a butaságát szerettük. Kedves butaságát tartottuk okosságnak. Ez a mérsékelt, vetélkedést nem álló kutyaokosság kellemes volt nekünk, hízelgő összehasonlitásra csábitott, erősitette az önmagunkban való hitet. Ugy meggyűlölnénk őt az emancipálásakor, mint a kamaszodó fiut, akit gyermekkorában becéztünk és egy napon villogó szemmel, fölényes mosollyal néz a szemünkbe. Egyszerre vége lenne a hűségéről szóló érzelgős mesének. Talán azt is számon kérné, hogy miért tegeződünk. Az a rongyos pár ezer év, amit együtt töltöttünk, elég volt nekünk arra, hogy felfüggesszünk minden etikettet és megfeledkezzünk a jómodor elemi követelményeiről? Meghívott-e valaha vendégül a kutyaólba, a vackába, ettünk-e vele csak egyszer is a táljából, csontokat, csemegés moslékot? Nem, a barátság csak egyoldalu volt. Mi hívtuk meg őt vendégül. A vizitet nem „adtuk vissza“, több ezer éve. Akkor kérem, ne is tegeződjünk.
Az igazán okos kutyát nem szeretjük. Emlékezem, egyszer a cirkusz öltözőjében az ölembe ugrott egy artista-kutya, aki (nem: amely) pár perccel azelőtt a porondon mutogatta ezermesterségét. Én lámpalázat kaptam. Nem tudtam megsimogatni. Egyetlen szó se szakadt ki belőlem. Az ember, ez a kutya-isten, babonás félelmet érez az ilyen okos állat iránt, a szerepek megcserélődnek és a kutya kap valami baljós, boszorkányos, ördögi jelleget. Ismerek egy tizenhárom éves kisleányt, aki macskáival alszik, de a kutyát szemérmesen kiküldi a szobából, mikor vetköződik. Az már valaki. Nem bántja az öreg parasztcseléd, de feszélyezi az éber, kedves orosz agár. Az se véletlen, hogy a nagyemberek közül igen sok nem szerette, egyenesen gyűlölte a kutyát. Goethe, aki mindent tudott, amit a korában tudtak és mindent megsejtett, amit mi tudunk és tudni fogunk, az ördögi színjáték első szereplői közt lépteti fel az ártalmatlannak látszó, settengő és karikázó uszkárt, aki később felpuffad, tüzet szór és ördöggé vedlik. Otto Weininger emliti ezt, aki a kutyát a leggonoszabb állatnak tartotta, nőiesnek, ravasznak, gerinctelennek. Talán a rejtett szellemi életét érezte, mely emberi szemnek nem látottan munkál, a bebörtönzött képességét, mely most – ha igaz a mannheimi hír – egyszerre napfényre robbant.
Nekünk mindenesetre megváltozik a magatartásunk addig, amig az eset tudományos birálatát meg nem kapjuk. Amikor hazamegyünk, meggyujtjuk a villanyunkat és fáradtan ejtjük ki szájunkból a szivart, nem nyujtózkodunk már olyan nyugodtan, mint azelőtt, minthogy a diványon, az ágy előtt megpillantjuk a fox-terriert, vagy a vadászkutyát.
Ember, vigyázz: – nem vagy egyedül.

ÖNGYILKOSOK.
llok a sötét, sáros kórházudvarban s várom a csengőt, hogy felmehessek egy betegszobába. Felettem madarak szálldogálnak. Nincs annyi erőm, hogy felemeljem a fejemet és megnézzem, micsoda madarak. Ha varjak, akkor alázatosan köszöntöm őket és kiengedem a gond fekete madarait, hadd ujjongjanak és károgjanak velük együtt, a téli égbolton.

Rongyember lennék, ha most másról is tudnék gondolkozni, mint erről az ódon, patikaszagu kórházról, mely a kolostorhoz és a kálváriához hasonlatos. Kőlépcsőit már millió és millió láb rótta. Ki is vannak vájva, mint a zarándokhelyek oltárkövei. Mikor felmegyek, sóhajtoznak alattam. Néha aztán eltévedek a folyosókon. Egy ajtót nyitok ki, mely nem tudom hová vezet. A folyosó mélyén, valamelyik sarokban, alszik az idő. Maga a középkor szunnyad itt és hogy pár lépést teszek, a cipőm zajára felébred, öblösen-furcsán kong, a pincék mélye is morajlik. Akkor sietek vissza.
Még egy ilyen folyosón kell végigmennem, hogy abba a szobába érjek, ahol az öngyilkosok fekszenek, sorjában, egymás mellett. Két pad áll a szoba ajtaja mellett. Az egyiken egy nadrágtartót látok. Ugy teszek – magam előtt is – mintha nem venném észre. Sietve van odadobva – félreérthetetlen sietséggel – és a bőrleffentyüje kissé lecsüng a földre. Anélkül, hogy pontosan megnézném, megállapitom, hogy az anyaga jó, a gummija rugékony s a két szalag valaha kellemes feszüléssel simulhatott a vállperecekre meg a lapockákra. A színe galambszürke. Csak éppen felül van egy nagyon vékony vörös csík s kissé lejjebb egy babszemnagyságu foltocska, szintén vörös és nedves. A bőrben préselt aranybetük: férfidivat. Csodálatos, hogy a férfidivat mennyire haladt és az emberek mégse óhajtanak élni, még ezekkel az elsőrangu galambszürke, kényelmes nadrágtartókkal sem, melyeket itt, a kisérteties ruhatárban vetnek le, mielőtt bevinnék őket a szobába. Ugy látszik, a nadrágtartók mégis jobban vannak összeszerkesztve, mint mi, emberek.
Mert a szobának állandó a létszáma. Ha elmegy egy, akkor jön helyette kettő. Szegények, akár a törött kancsók, melyekből vörös bor szivárog. A homlokon, a halántékon vagy a mellen egy-egy piros lyuk. Ezek a csöndes emberek határtalanul tudtak gyűlölni. Sohase éreztem, hogy a gyűlölet ennyire örökkévaló. Egy napon rájöttek, hogy igazi ellenségünket a tükörben kell keresni. Birokra is keltek vele – ezzel a tükörképpel – és ölték a visitó és orditó testet, kegyetlenül, mint böllér az áldozatát, késsel, pisztollyal, kötéllel, vagy vízzel és végre a földre teritették. Most előttük hever az ágyon, a préda. Ők pedig nézik alélt szemükkel a hosszu testet, a hosszu lábakat, a hosszu karokat, érthetetlen mosolylyal, mintha ismerkednének velük. Mert egy pillanatban egészen el akarták felejteni. Az ismerkedés azonban nem megy simán. Zavartan állnak szemközt önmagukkal. Külön-külön kell gondolniok a szemöldökükre, a mellbimbójukra, a térdükre, mely már eltünt előlük, végképp, annak a percnek a ködében és most fáradságos agymunkával visza kell idézni ama dolgok közé, melyeket látnak, a székek és lámpák közé. Meg kell szokni az életet is. Van például egy fehér, enyhe folyadék, melyet ugy hívnak mindnyájan, hogy tej. Ezt is meg kell tanulni, minden dolog nevét, az egész abc-t, ujra. És fáradtan mosolyognak.
De a szájukon még mindig van egy kis fényes tajték, láthatatlanul, a vadászszenvedély lihegése. Én láttam már az életvágyat, meztelenül, de az nem ily lüktető, mint ez a másik vágy, mely az élet ellen való és a száj, mely az életért könyörög, nem tud oly keményen könyörögni, mint amily keményre feszül a száj, mely visszaköpi és kiokádja az életet. Békétlen küzdők, akik oly csatatéren jártak, ahol csak ők maguk harcoltak és maguk voltak a „jóbarát“ és az „ellenség“. Vért látok ezen a csatatéren is. A visszájára forditott életvágy a kétségbeesés erejével rázza őket. Nyugtalanul hevernek ágyukon, forognak és nyögnek, mint akik egy végtelen, álmatlan éjszaka végét várják. Álomport vettek be és mégse tudnak aludni.
Akik pedig idejönnek, ezekhez az ágyakhoz, önkéntelenül valami szemrehányásnak akarják elejét venni, tompítják a taglejtésüket, szerények és szemérmesek, apró gombolyaggá szeretnének összezsugorodni, sün módjára. Érzik, hogy tolakodók. Azzal, hogy jönnek és azzal, hogy élnek. Beszélni nem igen tudnak. Csak nézik a drága, kedves embert, aki meg akart előlük szökni – egy mellékajtón – és az is néz rájuk kissé dacosan és kissé a rajtakapott gyermek pironkodásával, aki valami tilosat és értékeset tört össze, ami nekünk kedves. Bámulják a kalapunkat, mely ittmaradt volna nélkülük és nem tudnak elfojtani valami halvány, alig látható mosolyt, mikor elmenet nyakunk köré csavarjuk vastag gyapjukendőnket, nehogy megfázzunk a nyirkos levegőn. Ha ismertük őket, akkor – akár bevalljuk, akár nem – felelősséget érezünk, a tettükért. Talán mi is okai voltunk, mindnyájan, akik élünk. Hiszen mi alkottuk az életüket, melyről lemondtak. Az ő életük a mi életünkből rakódott össze. Egykor talán egy taglejtést tettünk, mely csüggesztette és elszomoritotta őket, vagy csak felsóhajtottunk, csunyán és magunkból kikelve. A tele pohárban oly sok egy utolsó csöpp, annyi, mint egy óceán. Ezért vezeklünk mindnyájan. Nem vagyunk jók, vagy irgalmasak, szükségünk van, hogy itt legyünk. Dadogva meghívjuk őket az élet vendégségére, melyről távozni készültek, maradjanak még közöttünk, legalább virradtig, aztán menjenek el, velünk együtt. Hiszen mi is elmegyünk. Nem sokat igérhetünk. Csak szerény asztalunk van, nekünk is, édes és keserü szerepel életsorunkon, de tudjuk, hogy jó a lépesméz és kedves a hegedüszó meg az áprilisi eső. Lesütött fejjel állunk s várjuk, elfogadják-e szerény ajánlatunkat, bűnbánó meghívásunkat?
Nem tudom, megértenek-e bennünket, mert mi az agyunk és szívünk megpattanó erőfeszitésével – minden lélektani tudásával és minden szeretetével – sem tudjuk megérteni őket. Csak azt az embert érteném meg, aki elkészül erre a tettre. Ez szabadságot jelent. Ha a zsebében állandóan egy forgópisztolyt, vagy egy gramm morfiumot tart, akkor megszerezte magának a jóérzést, hogy bármely pillanatban elhagyhatja tömlöcét, melybe be van zárva, a kivezető ut az övé, a börtönkulcs nála van.
Vissza-visszafutok ehhez a gondolathoz és megállapodom egy versnél. Sophokles-nek, a sötét költőnek két sorát mondogatom magamban, amit még diákkoromban tanultam. A kórházi folyosón ődöngve – gyötrődő szívvel – megpróbálom magyar szóra tenni a görög igéket:
Meg se születni, az lenne a legjobb, Még ifjukorunkban is jó a halál.
Hiába, azóta nem találtak ki nagyobb bölcseséget. Csak a vasutat, a villanyt, a telefont találtuk ki, mamlaszok, meg néhány szamár bölcseleti rendszert. De az optimista bölcsek is aláírnák – szegények – ezt a két sort. Valami cudar antik isten használja az embereket, akik ugy égnek a szájában, mint a szivarok, s idő után elveti őket, akárcsak az elhamvadt szivarcsutkákat. Koporsónk ennek a kegyetlen istennek a hamutárcája, – ne áltassuk magunkat – semmivel se több, csak a hamutárcája.
Mi pedig semmit se tudunk rendbehozni, kiegyenliteni és elsimítani. Annyi vágy, ösztön, forrongó salak van bennünk, hogy nem birunk vele. Robbanó palackok, röpülő lángok vagyunk mindnyájan. Csak egyetlen tiszta vágyunk marad, hogy meglássuk ezt az igazságot és megutáljuk, hogy sárnak születtünk.
Ugy fáj ez, hogy itt az udvaron egy fához kell dőlnöm és hirtelen elsápadok, mint aki hányni akar.
TEMETŐK.
ult délután a villamos egy hosszu, alacsony fal mellett szaladt el, mely mögül – alattomosan – ciprusok és márványtömbök kandikáltak. Hevesen verni kezdett a szívem. A halottak az élők vis-á-visjai? Itt vannak közöttünk, szemben ezzel a kerttel? Beépitkeznek a város szívébe? Kétségbeejtően világitott a gondolat. Alapjában pedig nem is volt jogom csodálkozásra.

*
A csecsemő, mielőtt elszenderül, sír, mert fél az álmosság okozta agyvérszegénységtől. Mi tapasztalt felnőttek mosolygunk ezen. Azt hiszem, hogy a halottak is igy szánakoznak rajtunk, hogy jajgatunk, mielőtt elaludnánk örökre. Számukra nevetséges ez az idioszinkrázia. Ők tudják, hogy jó aludni, s mikor éjjel látják kigyulladt szemeinket, sopánkodva mondják: „Még mindig ébren vannak, virrasztanak szegények. Látom, világos az ablakuk.“
*
Szeretem a temetőket. Egyszerüen és közönségesen szeretem a színeit, az őszi okkersárgáját, a haragoszöld árnyalatait, a csendjét, mely ugy veszi körül, mint néma zivatar. A festők szeretik igy a tengert. Csak a ragyogását látják, a hullámzó vonalait, melyek mögött mélységek lappanganak. Ezt a táncoló és csillogó felszínt szeretem, csüggedten és regényesen, a sírjait, lámpáit a ködben, a viaszgyertyák olcsó füstjét, a címereket, melyek családi kripták homlokán komorkodnak. Cifraság mindenütt. A kövér talaj, mely hullákon hízott meg és a virágok és az arany délutánok csak a szívek szerelméről beszélnek. A termékeny ellentétet bámulom itten. Ábrándosan szeretem a temetőket, mint kiscseléd a konyha piros papirjait, mint sápkóros leány az esküvőket és a színházat.
*
Mikor megkezdődik az élők végtelen körmenete a halottakhoz, bámulok azon, hogy ők, akik legtöbben vannak, akik a legnagyobb népet és hadsereget alkotják, a világ igazi nagyhatalma, a mi háromszázhatvanöt napunkból évente csak egyetlen egyet követelnek maguknak. A kínai halottak jóval szigorubbak. „Kinában – olvasom egy utirajzban – a halál annyi helyet foglal el, mint az élet. Mihelyt elhunyt valaki, fontos és gyanus személyiséggé válik, – bizonyos ártalmas pártfogóvá, – aki haragos és durcás, valaki, aki jelen van, s akit ki kell engesztelni. Élők és halottak közt a kötelékek korántsem oldódnak el, a szertartások folytatódnak és állandósulnak. Szüntelen el-elzarándokolnak a családi sírhoz, tömjént égetnek, tarackot durrogatnak, rizst és malacot visznek a halottaknak, leadják náluk a névjegyüket egy papirlap alakjában, melyet kaviccsal nyomtatnak le.“ Mi sokkal feledékenyebbek vagyunk. Elfelejtjük, hogy még mindég hagytak nálunk annyi eleven-erőt, mely a föld összes dinamógépeit elindithatná. Itt terjeng közöttünk a hatásuk, beszívjuk a tüdőnkbe, táplálja a vérünket. A toll, mivel írunk, a papir, mire írunk, a lámpa, minél írunk, mind-mind az övék, az ő találmányuk és tulajdonuk, csak kölcsön kaptuk tőlük rövid használatra.
*
A temető érzékeny. Mélyebben, elevenebben él, mint bármi. Ha letépem egy virágát, összeborzong és feljajdul. A suttogás, ami a mezőn meg se hallik, kiáltássá dagad. Ezer és ezer hajszálgyökér bogozódik minden tárgy köré, életek legombolyódott fonalai, vágyak és letört akaratok, melyek még kinyulnak a sírból és követelik jogaikat. Kikötő van itt. Minden sír egy kis öböl és minden koporsó ladik, amely a tomboló oceánon átcsapzott szemfedővel vergődött idáig, és miután leszedte vitorláját, révbe ért. Ez a nyugodalom csalogatja ide azokat a nagyon magányos sétálókat, akiknek még halottjuk sincsen, és mégis idejönnek, a sírás roppant és mély szükségéért. Itt minden sír. Mig itt vagyunk, csak mi sírunk. De mikor este kiballagunk a kapun, és kattognak a zárak, sírni kezdenek a fák, a füvek, a keresztek és a márványangyalok, a büszke, feszes márványangyalok is kezükre engedik szelíd fejüket és ők is sírnak.
Ez az a bezárt könyv, amit még nem ismerek. Az életből az egyetlen dolog, amit még nem ismerek. Sokszor halhatatlan vágyat érzek erre és valami unszol itt a temetőkapunál, a küszöbön, hogy lebocsássam a mérőónt és megmérjem a mélységét.
*
Szeretem a temetőket. Nem, mert valami befejeződik itt. De mert valami, valami elkezdődik…
VILÁG VÉGE.
egint megjósolták a világ végét s én ezeket írom a naplómba:

*
Egy üstökös – bozontos vörös zseni – közeledik felénk, aki nincs tisztában a világmindenség etikettjével.
*
Annyira haragszanak rá néhányan, hogy már égi varangynak nevezik.
*
Csak nehány repülőgép szállana föl, mint ahogy hajókról elindulnak a mentőcsónakok a szerencsétlenség pillanatában, és elsülyednének a levegőben.
*
Minél tovább gondolkozom rajta, annál kevésbbé találom félelmesnek. Ha most kiütéses hagymázt kapnék, az borzasztóbb lenne. Mert az egész nem jelentene többet egy-egy ember számára, mint a saját halálát. Hiszen halálos ágyunkon mindnyájan azt érezzük, hogy vége a világnak. Aztán nézetem szerint a halál sohase jöhetne szelídebb formában. Az a félelem, amit máskor egy ember visel el, most ezerötszáz millió részre oszlana, ahány ember él a föld hátán. Talán nem is jutna mindenkinek elegendő adag ebből a keserü méregből.
*
De az emberiség is megsemmisülne. És azután? Csak emberek vannak, Péterek, Jánosok, az emberiség csak papirosfogalom. Péterért, Jánosért kár. Az emberiségért nem kár.
*
A föld pedig tovább rohanna a maga utján. Még csak le se csavarnák világitó lámpását, a napot. Szikrázó fényben égne tovább az üres színpad és vége lenne az előadásnak.
*
A pesti ember pedig megkérdi: előadás után melyik kávéházban találkozunk?

KIS TÖRTÉNELEM
ITT EGY MA ÉLŐ EMBER, KI NEM ÉRT A MAGAS POLITIKÁHOZ ÉS EGYÉB HASZNOS TUDOMÁNYHOZ, ELMONDJA, MIT LÁTOTT MAGA KÖRÜL ABBAN A KORBAN, MELYET A HOZZÁÉRTŐK NAGYNAK TARTOTTAK. –
Az a nap 6
A diák 10
Tébolyult nyár 14
Fecskék 18
Gyűlölet 22
Angyalok és tigrisek 24
Enni és aludni 27
Kis kortársaink 31
Az élet divatja 35
Csontok 40
A halál pilulái 44
Le „Kaiser“ 48
Kalendárium 51
Aranyvonat 54
Kalauznék 56
Soklevelü boglárka 59
És a költő? 63
Legenda egy háborus husvétra 66
Regényes emberek
Székely fi az arany sárkányok közt 72
Rózsaszínhaju trafikos kisasszony 73
Menyasszony a kávéházban 74
Alföldi baka a juniusi füvön 75
A bányász 76
Liliomos katona 78
Kiskáté 80
Emlék 1912 május 23-ról 86
UTAK, NÉPEK, VÁROSOK
ITT A KÖNYV ÍRÓJA UTAZÁSAIRÓL SZÁMOL BE, S MEGRAJZOLJA A RÉGI VELENCÉT, RÓMÁT, PÁRIST, BELGRÁDOT S A RÉGI BUDAPESTET ÉS BÉCSET IS, MELY MA MÁR OLY MESSZE VAN TŐLE, HOGY EGYKOR IDŐSZERŰ FELJEGYZÉSEIT JOGGAL EMLÉKIRATNAK IS TEKINTHETI. –
„Ricordo di Venezia“ 92
Séta a velencei temetőben 96
Tengerre magyar 98
Az örmény paradicsom 102
Sárga, fojtó délután 107
Római jegyzetek 108
Páris
I. A naiv város 111
II. Morgue 113
III. Baudelaire sírja 116
IV. Autrichien 119
V. Kis párisi gondolatok 121
Elsuhanó régi belga táj 123
Belgrádi képek 125
Lapp atyafiak 131
„Fürdői emlék“ 134
Budapest, a kávéváros 138
Bécs, a verkliváros 142
RÓZSAVÍZ
ITT A RÓZSAVÍZRŐL, A HÓRÓL, A KARÁCSONYRÓL, A VIRÁGOKRÓL, A FÖLDI ÉLET ÜNNEPNAPJAIRÓL ÉS CSENDES SZENVEDÉSEIRŐL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK VANNAK EGYBEGYŰJTVE. –
Naplójegyzet egy havas reggelen 146
Firkák a jégen 148
Pilvax 151
Csengetyű 154
Pesti tavasz 156
Rózsavíz 157
Bútorok az utcán 160
Madár a ház fölött 162
Pesti mulató napfénynél 163
Álom és ólom 166
Toroklob 169
VALLOMÁSOK
ITT A HALÁLRÓL, AZ IFJÚSÁGRÓL, A SZENVEDÉLYRŐL S AZ ÍRÁS MESTERSÉGÉRŐL VAN SZÓ. –
Nyomdafesték 174
Orvos és halál 184
A mindenható bacillus előtt 189
Sárga kultura 192
Mehmed szultán utja 195
Kutyából szalonna 200
Öngyilkosok 204
Temetők 209
Világ vége 212
