← Table of contents
Tinta

UTAK, NÉPEK, VÁROSOK

Reading edition

TT A KÖNYV ÍRÓJA UTAZÁSAIRÓL SZÁMOL BE, S MEGRAJZOLJA A RÉGI VELENCÉT, RÓMÁT, PÁRIST, BELGRÁDOT S A RÉGI BUDAPESTET ÉS BÉCSET IS, MELY MA MÁR OLY MESSZE VAN TŐLE, HOGY EGYKOR IDŐSZERÜ FELJEGYZÉSEIT JOGGAL EMLÉKIRATNAK IS TEKINTHETI

I
I

„RICORDO DI VENEZIA.“

elébredek és eszembe jut ez a név: Herman. Mögötte egy német emberke áll, felleges homlokkal és öreg cipőben, a velencei szállodatulajdonos, aki német kispolgároknak ad olcsó szobát és olcsó, hazai kosztot. Nem feltünő helyen van a fogadó. Sok kis hídra kell le-felugrálni, mig odaér az ember. A „rabszolgák partjá“-nak a legvégén, a fegyvertárhoz közel áll az egyemeletes ház, ahol a sekély tengeren hajók olaja uszik, s a koldusok rothadt narancsot, articsókaleveleket, hal-csontvázat vetnek a vízbe.

F
F

Kis német lobogó lengedez a fogadó vászonernyőjén, egészen kicsi, amilyet a bazárokban árulnak. Már régen kiszívta színét a szilaj olasz nap. De a németek nagyon messziről meglátják. Különben is sok csábitó dolog hívogatja a hazátlan utast. A rozoga ablaküvegek a „Berliner Tageblatt“ vezércikkeivel, a „Frankfurter Zeitung“ tárcájával, a „Woche“ képeivel és a „Gartenlaube“ verseivel vannak kiponyvázva, s a lábtörlőn ez áll: „Guten Morgen“. Egyszer, mikor ájultan szomorú voltam, betértem ide, azzal a szelíd megadással, mivel néha elhallgatjuk a villamos zongora és a gramofon panaszát. A garázda latin napfény, dal, lárma, kapzsiság, virág, téboly, boldogság tengerében afféle kis szigetke a német otthon, a józanság és becsület szegény, kopott szigetkéje. Itt nem csalnak. Mindennek szabott az ára. A vendég előre megkérdezheti, mibe kerül ez és az az étel, s talán alkudhat is rá. Adja olcsóbban a paradicsom-mártást. Önnek kivételesen tiz pfenniggel olcsóbban számitom, de ne tessék megmondani senkinek. Ha valaki cukortalanul issza a kávét, a cukor árát kérés nélkül levonják. Seregestől jönnek ide naponta a németek, férfiak és nők, lódenruhában, gyapjuharisnyában, trikóingben, nászutasok is, akik turistacipőt és hátizsákot viselnek, s összehajtható kést, villát, dugóhuzót, bádogivópoharat, különböző mértékeket és sulyokat tesznek az asztalra. Nagyon családias ez a vendéglő. Már messziről, az utcáról érezni, hogy mit főznek. Akik pedig ideszállnak, azok nem vendégek, de egy familia tagjai, az első öt percben szíves ismeretséget, sokszor örök barátságot kötnek egymással. Kicsomagolják a böröndjükből a gyorsforralójukat és kölcsönadják egymásnak. Némelyik hoz magával hazai kenyeret, baracklekvárt, kuglófot. Rokonok ezek az emberek, a hatalmas, világon uralkodó németek, szegény, jó rokonok, akik mások előtt bizonyára eltitkolják meghitt titkaikat, de egymással szemben segítők, bizalmasok, testvériesek. Van a fogadónak egy macskája is, de nem olasz macska, a személyzet évekkel ezelőtt hazulról hozta magával. Mindig a vendégekkel eszik a gazda, a közös asztalnál. Látatlanul is ismeri őket, érdeklődik a berlini, hamburgi, drezdai ujságok iránt. Minden este előadást tart a város nevezetességeiről, kiméli a vendégei erszényét, figyelmezteti őket, hogy óvakodjanak a szélhámosoktól, akik minden utcasarkon hiuz-szemmel leselkednek az idegenekre. Vacsora után aztán mindenki kinyitja a bugyellárisát, hogy szemlét tartson a pénzeken, melyeket kávéházakban, muzeumokban, boltokban kaptak vissza, a márványlaphoz verik az ezüstöt, a nikkelt, a rezet, a világosság felé forditják a papirpénzt, hogy a víznyomást szakértő szemmel megvizsgálják. Nem egyszer bukkannak hamis pénzre. Erre a gazda feltárja a hamisitott pénz ismérveit. Némelyik mindjárt jegyzőkönyvébe írja ezeket a becses adatokat. Másnap már senkit sem csapnak be. A szemek kék lámpái, a drága, fényes, hű, okos német szemek világitanak. Olyan andalitó e szemek tüze. Nyugalmat sugároznak körém. A cigány-tréfák a zabolátlan merészségek városában otthoni fénynyel enyhitik a szobát, melyben régi német butorok állnak, horgolt teritőkkel, s üvegajtók fénylenek. Én is biztonságosan megyek aludni. Társaim, akik az idegen helyen való hányódástól, a lépcsőmászástól, a toronyjárástól elfáradtak, hamar elszenderednek. Amikor ágyba bujok, nem gondolok többé kalandokra, gyilkosságokra, ólomkamrákra, lidércfényekre. Ugy érzem, fölöttem virrasztanak a szemek, a homályban lengenek, mint kék éji mécsesek.

Goethe, a nagy olasz-német vándor, aki először vett itt lelki napfürdőt, megujhodván fényben, színben, régi szépségben, olasz utirajzát egy kalanddal kezdi, melyet veszélyesnek nevez, de később mulatságosnak talál. Leült egy elhagyott kastély kertjében, egy ó toronnyal szemben. Ábrándosan rajzolgatott. Erre gyülevész, bámész csoport gyűrűzte körül. Az egyik suhanc széttépte a rajzát. Valamit mondtak neki, de ő nem értette mit, mivelhogy a nép mocskos velencei tájszólással beszélt. Azóta ez a kaland, ami a nagy némettel történt meg, sok kis némettel megesett. Nem csoda, hogy az útikönyveik tele vannak óvással, s az utas bizonyos félelemmel járkál a kutyaszoritó utcákon. Azok a helyek, ahol németül beszélnek, csillagokkal, felkiáltójelekkel, dült betükkel vannak jelezve, hadd menjenek oda az idegenben tévedező báránykák. „Német fogorvos, nagyon ajánlható“ olvasom egy lapon. Német varga, német patika, német konyha, német könyvek, német lapok, német borok, mind „nagyon ajánlhatók“. Annak a németnek, aki a társas érintkezésre gondol, tanácsot tartogat az útikönyv, hogy megkimélje a csalódástól és kiábrándulástól: „Az olasz családok idegenek számára nem könnyen nyilnak meg“. Aztán általános, inkább bölcseleti utasitást olvasunk, mely minden utast lemondásra, béketürésre és hősi önfeláldozásra int: „A kellemetlenségeket nyugalommal kell türnünk. Udvariassággal leginkább jutunk célhoz“. Olyan őszinte ez az intés, oly bölcs, tiszta és szomoru, hogy könnyek szaladnak a szemembe.

(1914)

Illustration from Tinta

SÉTA A VELENCEI TEMETŐBEN

ekem mindig érthetetlennek tetszett, hogy ebben a farsangoló, bálteremszerű városban az élet megy a maga utján, hogy a villákban, melyek alját a laguna hervadt vize nyaldossa, szabóműhelyek, sajtkereskedések, kórházak vannak, hogy az emberek nemcsak mutatványos, festői, kirakat-féle életet élnek, de üzleteket kötnek, a babaszobában szűk diványokon hevernek, a remekbe készült reneszánszkastélyokban dolgoznak is. Ugy érzem, itt mindenki csak átutazóban van s az élet itt csak színjáték. A kilincseket megbámulom, de sohase gondoltam arra, hogy velük kapukat nyitogatnak. Sugallatosan nyilatkozott meg előttem e város lelke, mikor először végiggondoláztam a canalén és egy aranyos házon – csodálkozó gyermekszemmel – megláttam egy fogtehnikus címtábláját. Bizony elkényszerült mosolyra rándult a szájam. Nem hittem, hogy a velenceieknek fáj a foguk. Azóta tizszer-tizenötször jártam itt, félig honos is lettem, de az első benyomásomat nem tudtam kiverni a fejemből és még mindig nem tudok hinni e szép-szép, ezerszer szép város gyakorlati voltában, mint ahogy nem hiszek egy költemény praktikumában. Ugy vagyok vele, mint az olasz nyelvvel, mely csemege az ínyemnek és fülemnek, datolya és terzina, de nem birom elképzelni, hogy holtomig ezt az ünnepi nyelvet használjam hétköznapi mondanivalók kifejezésére. Amilyen tarka itt az élet, olyan furcsa a halál is. Láttam a temetőjüket. A sírokon a fekete lámpákat vérvörös pipacsok takarják. Ide feküsznek le a szereplők a játék végeztével az ötödik felvonás után.

N
N

Itt a temetőben láttam, hogy a bálteremben mégis meghal sok-sok ember, a színpadon igazán meghal egy tömeg. A commedia dell’arte szereplője, a pantalós legény leveszi fekete maszkját s elárulja, hogy ugyanaz, aki a kórházakban, a pesti sikátorokban, az autószerencsétlenségeknél és a háborukban öl, a közönyös, a cudar, a modern barbár: – a halál.

(1914)

Illustration from Tinta

TENGERRE MAGYAR

hajó zászlója félárbocra van eresztve. Mit jelent ez? Régi hajósnép lévén a pestiek tudják, hogy ezt a kifejezést a baccarat-nál alkalmazzák, mikor a bank már többször ütött egymásután s a szegény pointeur-ök riadtan adják ki a jelszót: „félárbocra a téteket“. Valószínüen a hajósok is tőlünk tanulták. Némelyek aggodalmas arccal járnak a födélzeten. Általában a magyarok ugy ülnek a velencei hajón, mint a színházban. Lenn a kék drapérián látni akarnak valamit, vagy vihart, vagy hajókatasztrófát, vagy cethalat. Nem veszik számba, hogy a tenger annyi idő alatt éppen megszokhatta önmagát, nincs szüksége, hogy cigánykerekeket hányjon mások előtt s meggyőződjön arról, csakugyan tenger-e. Innen van, hogy a pestiek bizonyos enyhe nagyzási hóborttal nézik a fiumei pocsétát. Csak el ne sülyedjünk: ez reszket a szemekben. Tengerészek: igy hivják a kis horvát lurkókat, akik a konyhai burgonyahulladékot döntik a vízbe. Papa, kérlek, nézd meg a szótárban, mit jelent olaszul „segitség“, „megfulladok“, „mentőöv“: ime a pesti anyák utolsó kivánsága.

A
A

A félelem, mely nem talál tápot, minthogy az út sima és szörnyen biztonságos, unalommá senyved, aztán bizsergő sejtelemmé változik, hátha mégis történik valami. Hallom, amint mellettem megállapitják, hogy a kapitány – szegény – hasonlit kicsit az „Empress of Ireland“ kapitányához. Mit kicsit? Szakasztott a mása, talán az édes testvéröccse, azonkivül a homlokán határozottan van valami a „Titanic“ hőséből is. Valójában derék kis talián, – pontos vizi hivatalnok – aki januárban a harmadik fizetési osztályba lép, egyáltalán nincs tragikus arca, sőt nem is nagyon buzgólkodik a kormánykerék körül. Minden mozdulatát azonban lázasan vitatják. Nem láttátok, hogy most levette a sapkáját? Csak nem baj, hogy a lakosztályába szaladt s magára zárta az ajtaját? Talán öngyilkosságot követ el, a katasztrófa előtt? Ezeket a ravasz tengeri farkasokat nem lehet kiismerni. A tengeri farkas csakugyan lement a kajütjébe, elálmosodott a dús reggelitől, a chianti-tól s most alszik, tessék odafigyelni, kihallatszik szép, egyenletes horkolása.

Másként nyugodtan pöfékelünk előre. Egy apa fülön fogja a gimnázista fiát s magyarázza neki a „fönséges kék oceánt.“ Őszintén szólva, keveset látunk belőle, a moziban sokkal inkább látható és ajánlható. Magyarok ölében ülök, magyarok ülnek az én ölemben is, hálaisten sokan vagyunk. Mindenütt csak magyar szó hallható. Azok a nászutasok, akik magukkal hozták az egy óra alatt olaszul címü kitünő és alapos nyelvészeti tanulmányt, kétségbeesetten bedobják a tengerbe, ugy se lesz rá szükség. Az összes kávéházak – még az irodalmiak is – képviselve vannak. Később tudjuk meg, hogy Árpád elvesztette a fekete táskáját. Tiz órán át mindenki ezzel az izgató eseménynyel foglalkozik. Árpád, az ég szerelmére, hova tetted a fekete táskát? Árpád, te mindig ilyen voltál, a feleséged hiába intett, nem néztél a hordár körmére és most a fekete táska a fiumei rakparton, vagy az oceán feneketlen mélyében pihen. Árpád később személyesen is megjelen, bemutatkozik az egész hajó közönségének, tört olaszsággal magyarázza, mi történt vele. A magyarok azt mondják: prego. Nemsokára kiderül, hogy senkise tud olaszul, még maga Árpád se, erre összeölelkeznek az emberek és pesti argot-n folyik a társalgás. Árpád katasztrófája mindenütt mély részvétet kelt. Az oceánnál, az azur színeknél, a sirályoknál jobban érdekel bennünket Árpád és korán elhunyt fekete táskája. Ne emeljünk téged pajzsra, itt, a nyilt tengeren, Árpád?

Ilyen gondokkal foglalkozva, lassanként megérkezünk. Sötét csömör tükröződik az arcokon. A tenger sima volt, mint a korcsolyapálya, még csak meg se moccant, hintázni se igen akarta a szegény magyarokat, akik élményekre ajzottan ültek a vászonszékeiken és édesen féltek. Petrezselymet árulnak a nők is, nem akarta őket megtáncoltatni a tenger, az öreg gavallér. Az az izgalom, mely reggel sápadt az arcokon, most szürke, szomoru csalódás alakjában tünik fel. Csak még bennem van némi reményük, aki fehér ruhában, fehér sapkában állok a hajó orrán s eddig egy szót se szóltam. Ez biztosan valami amerikai. Kérlek, szólj hozzá. Mi az angolul, hogy „kérem szépen.“ Nem tudom, csak menj oda, nézz rá, vagy lökd meg s kérdezd meg tőle, hány óra. Egy lány mellettem sétál el, – az amerikai mellett – de aztán elmegy. Nem látod, milyen közönyös, ezek az „amerikai hajósok“ mind ilyenek, nem érdemes velük kezdeni. Később mégis egyre többen tolonganak a hajó orra felé, nézik az idegent, az utolsót, akiben még mindig hisznek. Nincs lelkem hozzá, hogy leálcázzam magam. Végre is én voltam az utjuk szenzációja, az egyetlen ember, akiről nem tudták biztosan, hogy pesti. Ha már nem volt vihar, ha már nem is hánytak, szegények, meg kell hagynom nekik az illuziójukat, hogy amerikaival utaztak. Csak igy – kiméletesen – értesitem őket, hogy, sajnos, én is az vagyok, bocsássanak meg nekem, de az vagyok: pesti.

(1914.)

Illustration from Tinta

AZ ÖRMÉNY PARADICSOM

evesen látogatják a velencei nyaralók közül ezt a szigetet, melyet a lagunák hullámai mosdatnak. Messziről ciprusokat látni, melyek mint zöld plajbászok sötét foltokat firkálnak az égre. A levegő itt áll. Olyan csend van, hogy hallani, amint a napfény végigsercen a gyepágyakon, a kavicsokon s a hosszuszakállú mekhitaristák köszöntésre emelik jobbjukat. Mindegyik egyforma. Az orruk görbe, a bőrük pergamensárga, a szemük szikrás. Olyanok, mint a zsidó főpapok valamely képes ó-testamentum lapjain. Hogyha az ember régi fajták jellegzetes és erősen kifejlett alakjait látja együtt, nem tud megkülönböztetni kettőt, a szemnek hozzá kell nemesedni a végletekig finomodott vonásokhoz, hogy később valami jellemzőt vegyen észre egy orr-hajlatban, egy halántékban, egy áll esztergályozásában. Évekig forogtam japánok közt s évekig csak egyetlenegy japánt ismertem. Később már kettőt, hármat, négyet is észrevettem. Régebben az összes németeket egy emberbe foglaltam. Hasonlóan lehettem a nagyokkal, még régebbi gyermekkoromban, mikor az apám, a kéményseprő és a király egyformán csak nagy volt. Ilyen együgyü emlékek derengenek bennem, hogy látom ez egyforma-arcú szerzeteseket, akik – festői foltok – hosszu festői reverendában állanak a ciprusok mentén. Mindegyik mellett áll egy-egy. Mintha a természet szerette volna ezt a haragos álmát, az apró karvalyszemet, a kiéhezett és koplaló bőrt, a szikár, deszkaegyenes termetet és el nem unva megcsinálná egymásután sokszor, újra és újra, egymáshoz csalódásig hasonló duplikátumban. A másolatok párhuzamosan vannak elhelyezve, a kavicsos ut mentén ülnek, állnak, lassan sétálnak. Lemondó keresztények ezek az örmények, de szájukon a kalmár mosolya bujdosik. Talán azon mosolyognak, hogy ők – a száműzött menekültek – pár évtized alatt megvették a szigetet, a mellette lévő lidói házakat, a telkeket, a levegőt, a tengert és mindent a zsebükbe gyűrhetnek. Óriási karosszékekben pihennek, a százszorszépek és az oroszlánszájak mellett. Amikor elfáradnak, tovább mennek pár lépéssel, gyalog a sziget temetőjébe, mely époly kényelmes, mint a karosszékük. Nem tudni, kinek mutatkoztunk már be. Ugy tetszik, hogy labirintusban járunk, csupa egyforma ember közt, a faj tükörszobájában.

K
K

A filagória márvány-asztalkáján áll egy pohárka aranysárga aszu. Mellette porcellántányéron a bor anyja, a szőlő, egy kövér és polituros-héju fürt, olyan nagy, mint a kánaáni és a megrepedésig érett. Ne tessék hinni, hogy a sziget gyér látogatói vidám kedvvel járnak ebben a bibliai csendben, a mezopotámiai idill közepette. Egy eltünő fajta haláltusáját, utolsó paplan-tépő mozdulatait látni itt. Valaha a török uralom elől futottak ide az örmény szerzetesek, évszázadokkal ezelőtt, azóta itt maradtak, a régiek helyett ujak jöttek a tenger ez áldott szigetére, szakállas, komor hívők, akik mindig hajnali ötkor keltek és mindig későn feküdtek, hogy álmodozzanak az örmény jövőről. A kolostor egy része örmény muzeum. Vagyont érő ódon papiruszokat halmoztak össze a könyvtárban, melyek tele vannak firkálva a göröghöz hasonlatos örmény ákom-bákommal. A nyelvek szigetében pedig ékesen cseng itt az örmény. Régi örmény nyelven olvassák a bibliát, hogyha a refektóriumban asztalhoz ülnek, a szerzetes-testvérek a folyosón, a kertben, a szobákban örményül suttognak egymáshoz, és itt erjesztik az örmény lázat, a hitet, hogy még élnek. Eddig csak azt tudtam róluk, hogy keletien-édesen esznek, mint a zsidók és levesükbe is mézet csöpögtetnek. Itt egyszerre megcsapott mindenfelől a multjuk. Örmény költők szobrait mutogatták. Végigvezettek a muzeumon, ahol freskókat láttam, a történelmük szcénáit, hősöket, szenteket, királyokat, az utolsó örmény király vézna arcélét, aki egy csatában valami nagy fogpiszkálóval leszúr egy istentelen pogányt. Körülrakják magukat sok-sok emlékkel, mely az idegen agyvelejének teher, bús csiri-csáré. A kétségbeesésük szilaj. Rotációs gépeik ontják a nyomtatványokat és elröpitik a testvéreikhez. Ebben a kolostorban csupa írók és tudósok laknak, uj és régi költők, nyelvészek, természetbuvárok, csillagászok, mathematikusok, bölcselők, legalább hatszázan dolgoznak abba az örmény folyóiratba, melyet itt nyomnak a szigeten és mindössze háromszáz előfizetője van. Ahová nézek, mindenütt ereklye, kövek, emlékeztető-táblák, kendők. A halál szigete ez. Zsong azonban a munkától, mint a köpü. A céltalanság lehangol. Lehorgadt fejjel megyek előre. Lábujjhegyre állok, ugy hallgatózom. A nemzetek siralomháza van előttem, a bánat bazárja, az utolsó, a legutolsó stáció. Akinek kedve telik a természet tréfáiban, jőjjön ide. Nem véletlen, hogy a sánta dalia, a különc angol, Byron is itt ütötte fel a tanyáját, hónapokig élt a kolostor egy szobácskájában és tanulta az örmény abc-t. Szívfacsaró hangulatok vannak itt, az értő számára. A sír, hol nemzet sülyed el, még nem csendes, még szónokolnak, nyomtatnak, nyelvet ujitanak körülötte. Szegény-szegény örmények díszsírhelyet kaptak.

Az irodalom doktora vezetett végig a szigeten. Ne csodálkozzék, padre, hogy nem jól éreztem magamat az örmény paradicsomban és néha – egész illetlenül – a szívemhez kaptam. A boruk keserü, a szőlőjük savanyu. Padre, ön svájci egyetemen tanult és választékos francia nyelven írta meg a doktori disszertációját. Itt a szabad levegőn bevallhatom önnek, hogy soha busabb helyen nem jártam és a fogamat szerettem volna csikorgatni benn a könyvtárban, a sok örmény könyv, a drága, ezeréves kéziratok között és elsápadtam, mikor a folyosón meghallottam két szerzetes-atyát beszélni, egy régen halott nyelven, mely dallamos és okos s önnek mindegyik közt biztosan a legédesebb. Azon gondolkozom, mi az értelme annak, hogy emberek születnek ép szívvel, mely ugy működik, mint a többi emberek szíve, boltozatos koponyával, merész lélekkel, mely egy pillanatban ösztönösen felfogja az egész világ értelmét s talán egy vers lüktetésében megváltottan dadogja el mindnyájunk titkát és ezek az emberek mégis némák maradnak mindörökké, a világ némái, kevesebbek, mint egy német adóhivatalnok vagy egy francia parafadugógyáros. Melyik isten művelte ezt a rosz tréfát. Önök azonban megint gyermekeket nevelnek örmény hitben, örmény betüre fogják és örmény litteraturát vernek fejükbe. Az isten bocsássa meg a jóságukat. Talán jobb lenne egy lélekvesztőbe tenni őket, elvágni a kötelet és kibocsátani a szabad óceánra. Igaza van padre, erről nem szabad beszélni. A fejünk megpattan és a szívünk is megpattan, de mégse szabad róla beszélni. Élni kell a szigeten, melyet a tengerek mosnak. Látja, amig ilyenekről vitáztunk, az ég is elkámpicsorodott. A víz pocsékká mosta az idillt. Eső csapkodja a hervadt vizeket. Felhajtom a gummiköpenyem gallérját, a szememet összehunyoritom és rácsapom ázott szalmakalapomat. Ez a fajtám gesztusa. Ebben a gesztusban pihenek el én is.

Még csak a vendégkönyvbe kell beírnunk a neveinket. Elsőnek írja be egy kékszemü varsói lengyel. Utána egy finn nő és két moszkvai zsidó. Legutolsóul pedig mindnyájunknál szomorubban írom be a nevemet én, a magyar.

(1914. Isola San Lazzaro.)

Illustration from Tinta

SÁRGA, FOJTÓ DÉLUTÁN.

sőtelen augusztusi délután a lombardiai síkságon lankadtan üget vonatommal egy kehes, kis olasz mozdony. Sárga melegség fátyola borul reám. Alélt vágygyal, alvó szemmel nézem a piros mezőket, a tikkadt-kék égboltot és a nyári lángoktól pirosra mart gyepet, ahol lihegve, ujjongó tulsággal virágzik az élet. Pufók, kövér sárgadinnyék alusznak a forró homokban, karvastagságu indák kusznak és a venyigékben lángolva forr az olasz bor cukros tüze. A termékenység álmát alussza most a természet. Virágzik a föld, az ég, a levegő, rügyezik a kő és bimbózik a kopár kóró is, minden, ameddig a szem ellát harsogó színtivornyába olvad. Mi pedig rohanunk a sárga, virágos pokolba, szemünkben a kén lilakék villódzásával, szájunkban az édesség émelyitő ízével, előre a parázna termékenység és rothadás hazájába, ahol a hőség, a töppedt felbomlás, a förtelem és a szépség csókolódzik egymással. Régi hetéra, véres és mézes alázatosan köszöntünk.

E
E

(1901.)

Illustration from Tinta

RÓMAI JEGYZETEK.

bam Via Sacra… A szűk kis ut, mely valaha a világtörténelem lüktető ere volt, szegényesen kigyózik a fórumig. Bigák helyett kordék és gépkocsik. A világitás se klasszikus. Almazöld ég, köröttem tarka fák, magnoliák és glyciniák, piszkos kis korcsmák falai. Mégse bánt ez a díszlet. Sőt talán közelebbnek érzem igy az örökvárost, még inkább el tudom képzelni, hogy kétezer évvel ezelőtt ugyanezen az uton ballagott egy poéta – tömzsi, fekete emberke – ki a mondókáját azokkal a szavakkal kezdte, mint én.

I
I

*

Miért is jőjjek zavarba?

Quintus Horatius Flaccus, kit diákkorunkban csak az inverziói miatt tiszteltünk, alapjában az első ujságíró, a legelső tárcaíró.

Majdnem azért írhatok igy, mert valaha erre sétált ő, aki már régen megtanitott bennünket, hogy mindenről beszélhetünk s akár az inggombunkat, vagy a mai étlapunkat tegyük a bölcseletünk középpontjába, csak érdekesek maradjunk. A „tanult poéta“ kitünő és közvetlen ember. Pletykahordó és borissza s bizonyára csak azért szapulja folyton a fürdőző rómaiakat meg a szoknyavadászokat, hogy beszélhessen róluk. Mindenesetre jól ismeri a fővárosa bűnkrónikáját. Tőle tudom, hogy este a római színházak körül, akár csak ma, vastagon föstött, ledér nőcskék rajzanak az aranyifjuság nagy lelki ártalmára. Ő a lelki és testi inyencség ismerője. Horatius tulajdonképen a fajtája első dekadens embere: egy latin, aki már talián.

*

Mi tűrés-tagadás, ezek pedig itten latinok.

Mindössze csak kétezer év mult el. Azalatt nem sok változás esik. Azt a sörtés hajat, melyet római borbélyom fején látok, a latin szobrokról ismerem.

A régi latinok fejére, akik a hét domb tövében farkastejet szoptak, csak parmezán-reszeléket kell szórnom, hogy lássam a maiakkal való testvériségüket. Vergilius rögtön operett alak, mihelyt mandolint nyomok a kezébe és csónakba ültetem, olasz tengerre, lágy délszaki éjbe, hogy énekelje szelíd és beteg verseit a holdhoz, melyet az éjszaka napjának nevez. O luna…

Neroról is írnék s D’ Annunzio jut eszembe. Heu quale artifex pereo!

*

Kis, lármás téren fésüket árul egy kikiáltó. Eltörhetetlen fésüket. A világ legeltörhetetlenebb fésüit. Nálunk beérik a szóval. Az olasz azonban nem. Ez a kereskedő vékony deszkát tartogat magánál és reggeltől estig villámgyors ütemben paskolja fésüit a deszkához. Tessék megnézni. A szó semmi. A gesztus minden.

Az idegen elámul, mennyi gesztust használ a mindennapi életben az olasz. Mindent megmutat. A pincér még az olaszok számára is az ujjával jelzi, hogy csak egy feketét hoz, nem kettőt. Grasso pedig mindig a szívére szoritja a kezét, mikor a színpadon szerelmet vall.

Érdekes, hogy Shakespeare az olaszok e sajátságát már a XVII. században észrevette. Arra a pompás jelenetre gondolok, mellyel a velencei mór elbúcsúzik a világtól. Nem magáról beszél, hogy halni készül, nem a maga haláláról, hanem egy török rabszolgáról, akit a háboruban megölt.

„Torkon ragadtam a metélt ebet S leszúrtam igy.“

Erre megöli magát. Magán mutatja meg, hogy ölte meg a török katonát. Illusztrálja a halálát. A halála is egy gesztus: olasz halál.

*

Éjfél van, csak néhány hazatérő mozog a szegényes holdfényben. Róma most majdnem vidéki város. A pálmafák alatt tátott szájjal koldusok alszanak, tikkasztó hőségben. A Tiberis még most is olyan sárga, mint az oroszlán. Romok mellett haladok el. Éjjeli madarak repdesnek, hatalmas, fekete macskák pukkaszkodnak. Szemeik ugy villognak, mint a kézi villamoslámpák.

Két különös ember megy előttem lassan. Az egyik egy cicerone, aki angolul beszél valamit. A másik egy angol. Rátekintek és látom, hogy vak. Mit keres itten?

Az olasz föld oly gazdag, hogy még a vakoknak is kincseket tartogat. Lehet itt sütkérezni a napban. A lármás halpiacokon zsibongás, szavak cifra zavara. Még a szaginyenc se marad egészen koldus. A kikötők kátrány- és kötélszaga, az olaj és a hal bizarr arómája s az évezredes hervadás illata valahogyan összeölelkezik itten, a fül, az orr, az íny lassanként visszaállithatja magának azt, amit a szem nem lát. Olykor meg-megáll a vak angol, a ciceronéje karján, kezét ráteszi egy kőre. Az ujjaival nézi Rómát.

(1901.)

PÁRIS.

I. A NAIV VÁROS.

ifjuság… ó, édes ifjuságom, hová tűntél?…“ énekelte egy szomorú énekes, egy kopasz öreg ur a párisi kabaréban, abban a kis skatulyában, mely talán még leginkább megtartotta régi jellegét s anélkül, hogy az idegenek tetszését vadászná, megmarad a haldokló kabarék közt, az ősi Quartier Latinben, párisinak, szegénynek és kabarénak. Az öreg úr rosszul volt öltözködve. Bő, szürke és vasalatlan nadrág lötyögött kövér combján, gyűrött mellényén ezüst óralánc fityegett, kövér és vörös feje kopasz volt és akkora, mint egy tök. Egyáltalán nem költői jelenség. A hangja se igen jó. Vastag homlokán izzadság-gyöngyök serkedtek ki, amiket az énekes vöröskék zsebkendővel törült le, aztán folytatta énekét. Ennek az éneknek a szövege nem szellemes és nem fűszeres. Egyszerü és együgyü dal, amilyet nálunk mindenki írhat. A zenéje naiv hangicsálás. Szövegét és zenéjét egyaránt maga írta az öreg ur, akit „költő“-nek tisztel a diáknegyed s a lakása valahol a hatodik emeleten lehet a rue Saint Jacques egy házában, az ablaka pedig egy udvar háztetőjére néz. Szívszoritó pillanatok voltak, mikor ez az öreg ur énekelt, elvörösödött és elhalványult, a szája reszketett, a szemébe – vaksi, kis öreg szemébe – könnyek tódultak. Az idegen, aki nem ismeri a párisi népet és egy fővárosi ember kényes ízlésével ül a székén, kényelmetlenül feszeng e polgári érzékenykedés, e siralmas erőlködés, e bánatos fűzfapoézis láttára s jobbra-balra tekintget, vajjon mi történik. Csak nem lesz botrány?

Ó
Ó

„Ó, ifjuság… ó, édes ifjuságom, hová tüntél?…“ fujta újra az öreg, most már könyes lángolással fujta a refrént, mely egyre hangosabban reszketett végig a diákok kabaréján. Én néztem a közönséget. Csupa párisi ült ott, alig-alig akadt elvétve pár idegen s mindnyájan figyeltek a szövegre és a zenére, nem is közönyösen, de valami biztató és bátoritó rokonszenvvel, valami furcsa gesztussal, amit talán áhitatnak lehetne nevezni. Belül talán némelyik mosolygott rajta, de végig hallgatták. Amikor pedig befejezte a dalt, ami inkább óvodadal volt, mint kabarédal, hangos tapsviharban hajlongott az öreg. Ebben a kabaréban nem volt vörös apacs-ing, kávédaráló, mozsár, a demonizmus ismert és unott kellékei. Itt a párisi nép szórakozott, vacsora után, csendes szivarszónál. Ekkor éreztem, hogy ez a város naiv. Naivabb, mint Budapest, mint Szeged, mint Nagyvárad, mint Debreczen, mint akármelyik magyar város. Tiszteli az embert, a szavát és a hangját, egy öreg kövér és csúf énekes félszeg költészetét és könnyes szemét. Tapintat van benne. Mikor emberekkel érintkeztem s szolgálatokat kértem tőlük, gyakran meghatott engem ez a naivitás, ez a jóság, a tapintat. Milyen régi, hány százados hagyomány lehet ez. Páris naivitása nagyszerü és nagy.

„Ó, ifjuság… ó, édes ifjuságom…“ Ezt a dalocskát hoztam magammal. Egy hosszú és fárasztó ut vonatzakatolása után csak ez dünnyög a fülemben. Még a böröndjeimet és táskáimat ki sem csomagoltam, az emlékeimet át se néztem, de úgy érzem, hogy ez a legjelentősebb, ami egy budapesti embert leginkább meglep és megráz, hogy aetheres és morfinista, dolgozó és mulató, lázadó és repülő városban, mely a parfümöket szűri, a villamossággal királyian pazarol s az uj irodalom festékeit és bóditó mérgeit késziti, alszik egy ősi, minden cinizmus nélkül való naivitás, mely naivabb, mint a legkisebb magyar városka lelke. Annyi bizonyos, hogy ezek az együgyű kabaréművészek nálunk sehol se léphetnének föl. Még egy vidéki nyári színpadon is kuncogás, fütty fogadná őket. A kritikánk vitriolos. Párisnak azonban nincs szüksége erre. Olyannak tetszik most nekem, mint egy szelíd óriás. Egyáltalán nem „európai“ város. Az „európai“ városok a német, az angol, a román, a cseh, a magyar városok. Ennek csak egy neve, egy jelzője van: Páris.

II. MORGUE.

eggel nyolc órakor repülőgép lebeg a város felett. Kilenckor katonai léggömböt látok a Champs de Mars napfényében. Automobilok serege úszik kék benzin-felhőkben. A föld alatt és a föld felett vonatok loholnak, lármában, villamosságban fürdünk. E város mellett azonban él egy másik, az ódon, a titokzatos, a középkori város, mely nem vesz tudomást az ujról s görbe utcákon, fojtó illatokban éli a maga ősi életét, a parti bouquinistek, a zöldségárusok, a régi handlék közt, akik még egy forradalom előtt való dallal kérdezik meg a lakókat, van-e eladni való ócska ruhájuk? Délután végigmegyek egy ilyen utcán. Irtózatos félvilági hölgyek állanak az aszfalton, vastagon ki vannak festve, – feketével és pirossal – a forró nap majdnem leolvasztja festékeiket. Este a csigalépcsőn egy régi bronzgyertyatartóval botorkálok fel szállóm szobájába. Ilyen gyertyatartókkal, ilyen csöpögő gyertyákkal mentek fel padlásszobájukba a régi párisiak, két-három-négy századdal ezelőtt is.

R
R

A morgue is ehhez a városhoz tartozik. A szigeten van, tőszomszédságában annak a kórháznak, melyet a francia nyelv zsenije az „isten hotel“-jének nevez. Csalódottan áll meg előtte a néző. Annyit olvastunk róla. A halál e bús palotáját mindnyájan megnövesztettük a fantáziánkkal. Most kicsinek és igénytelennek találjuk. Ott sütkérezik a fanyar és hideg nyári napfényben, éretten az elmulásra, málló vakolattal, züllött ajtókkal, roggyant zsalukkal, melyeknek eltépett zsinórjai a szélben harangoznak. Egy halottasház, mely maga is halálra van itélve s nemsokára lebontják. Bennünket az emlékek érdekelnek. A vasredőnyök le vannak huzva. Mögöttük egy tükörüveg van s az ismeretlen halottak, a folyó áldozatai, az öngyilkosok, a legyilkoltak hullái fel vannak polcolva egy deszkára. Valaha mindenki itt ismerte fel eltünt rokonait. Egymás mellett voltak a halottak, mint a kereskedések kirakatában a megkoppasztott hideg csirkék. Ide zarándokoltak a halál smokkjai, a csalódott világfiak és a dekadens költők. Baudelaire, Barbey d’Aurevilly, Verlaine háza ez. Hajnal felé, pogány lumpolások után, gyakran bámészkodtak a kirakat tükörüvegei előtt a korhelyek is, akik magukkal hozták a pezsgősüveget és a kijózanító utolsó poharat felköszöntötték a halálra. Utálatos jelenetek játszódtak le itt. Aztán végképp bezárták a közönség elől.

A parton most egy hulla hever. Egy órával ezelőtt fogták ki a zöld vízből. Valahol a közelben ugorhatott be, mint a legtöbb öngyilkos, – előzékenyen és szellemesen – a morgue mellett. A test a parton hever. Körülötte semmi csoportosulás. Nálunk egy utcai baleset jobban felcsigázza a kiváncsiságot. Két öreg asszony ruhát mos, kisfiuk pécéznek, egy rendőr áll mellette s várja, míg a morgue-ba szállitják. Az emberek megnézik az arcát, aztán tovább mennek közönyösen. Olyan közel van a hulla a vízhez, hogy a folyó egy gőzös közeledtére felárad hozzá, megnyaldossa ázott cipőit, testéhez tapadó nadrágját, mintha visszakövetelné magának. Végre – egy óra multán – átszálliták a morgue-ba. A „prefecture de police“ engedélyével én is bemehetek.

Megdöbbentő, milyen ódon, piszkos, szegényes ennek a rengeteg városnak a halottasháza. Dohos folyosóin szorongó emberek állanak, akik rokonaikat keresik. Az egyik levelet tart a kezében, a másik egy kalapot, melyet az öngyilkos elhajitott, hogy ezzel igazolják a kérésük jogosságát. Lemegyünk a hulla-házba. Szűk és sötét. Annyi halott fekszik a függőleges deszkákon, hogy alig lehet mozogni köztük. Egy hét aratása. Mind csupa ismeretlen ember, egy öreg angol, akit megöltek és még nem tudják a nevét, egy asszony, aki vízbefult, egy fiatal férfi, akinek dús, fekete haja dacosan és fiatalosan mered az égnek, leányok, sovány munkások. Hány ilyen vendége van évente a morguenak? A szolga azt mondja, legalább másfélezer. Megnézem a bonctermet is. Egy kis szoba, melynek bádogpadjain még véresen, mosatlanul feküsznek a kések. A másik szobában állanak a gyalulatlan, szálkás fakoporsók, egymás tetején, valami harminc koporsó, mert a padlón nem férnek el. Ugy érzem, hogy a halál közönyös. Másutt talán megborzadnék. De itt még a régi, középkori közöny lengedez s a hullákban nem is látok embereket, hanem gyári árukat, furcsa bábokat, viasz-figurákat, melyek zsúfolásig megtöltik, majdnem szétrepesztik a házat.

Este azonban jó lesz korán hazamenni.

III. BAUDELAIRE SÍRJA.

sír, melyben nyugszik, egyszerü. A kőlapon hever terméskőből kifaragott, életnagyságu mása, hanyatt fekve, meztelenül, a halál keserü pózában. Alig látható lepel borul rá s ez a fejig megköti és mozdulatlanná teszi a testet, csak halványan hangsulyozza a törzset és a karokat, melyek rabul vesztegelnek alatta és a halálos pólyában néha különös uszonyoknak, néha emelkedő és vergődő szárnyaknak tetszenek. Nagyszerü s egyben gyermeki a szobor. A halál mindenkiből törpe és torz embriót formál. Egy kőoszlopon vigyorog a rosz szelleme. Ez a kissé színpadi síremlék illik hozzá. Fönn egy allegorikus alak, de lenn a hős, a kiáltani akaró, akinek pecek van a szájában, a mozdulni akaró, akit kényszerzubbonyba dugtak, lefektettek és elnémitottak. Nem jöttem meghatottságra ajzottan, baedekerrel és vázlatkönyvvel, csak egy rózsaszin metro-jegy van a kezemben, mely ideröpitett a parnasszusi hegyre, a költők temetőjébe. A szobor azonban meghat. Rengeteg feje a testhez arányitva óriási. Ez a haragos fej még él. Gőgös, mint egy forradalmár-muzsikus feje és értelmes, zseniális, goetheien szép. Ugy tetszik, hogy a költő portréi közt a legjobb. Láttam a fényképeit. Az arca és a teste az évek során rohamosan változott. Kondor haja és szomjas-piros szája volt fiatal korában. Később pedig – Theophile Gauthier irja – az arca papossá vált, meredek és boltozatos homlokára csak egy vékony ördögszarv kuszott s a haja megderesedett, ősz tincsektől tarkult, egy eretnekszerzeteshez hasonlitott, aki nem a bibliázástól vénhedett meg. Szemében a forró feketeség megfagyott, az atléta-termete megroggyant, szája kissé lekonyult és elfanyarodott. A szobrász a két embert sugalmas markolással egybefogta. Amit az idő és a vágy elpusztitott benne, művészetté finomitotta és egy béna daliát rajzolt kőbe, aki a síron fekszik és mozogni akar. Gyönyörű-szellemes orra makacsul tör fölfelé. Cimpái erőszakosak. A száj pittyedt és undorodó, de azért sír. Egy fanyar csésze pereméhez ér ez a száj, A homlok pedig boltozat, királyi korona, kupola, ahonnan fény és harc árad felénk.

A
A

Megdöbbentő ez a szobor, talán nem is mint művészi alkotás, de mint irodalmi birálat. Charmoy sok évvel ezelőtt azt a költőt mintázta meg, akit ma ismerünk, a hátrahagyott írásai, a róla szóló összes irodalmi adatok megjelenése után. Mert alakját a nyárspolgári látás meghamisitotta. Amig élt, a polgárok arra kényszeritették, hogy ízléstelen élcekkel elriogassa őket magától, a szobája ablakára tejüveget vágasson, a szekrényében eleven kigyókat tartson. Ezért aztán mindmáig ugy kezelték, mint bús különcöt, a romlás ripacsát, az ördöngösség nyárspolgárját. Közösséget vállaltak vele nyápic költőcskék, apró és csenevész perverzek, aki ebi hiten éltek, s nem tudták, hogy a mesterük ő ellenük írt és élt, hősi motivumok reszkettek benne, a romlása pedig csak a féltve-féltett tisztaságának a páncéla volt. Versei előszavában ezt írta magáról: „tiszta vagyok, mint a papir.“ Ez a szobor is azt mondja: „tiszta vagyok, mint a papir.“ Gerinces nagyságát csak most látjuk tisztán. Robbanóanyagok szunnyadtak benne s alázatosan és félénken járt velük, borzadott az egyéniségétől, a roszasága és a jósága túlságától. Beteg szeretőjének évekig küldözte a kórházba utolsó sou-it. Nem a különcsége, de a hősiessége és egyedülvalósága végtelen. Az irodalomtörténetben is külön lap beszél róla. Semmi köze a dekadensekhez. Az életében a modern volta miatt szenvedett, de ma nincs rokona, utóda és iskolája s az uj költők káprázva tekintenek emlékére, mint valami elviharzott természeti jelenségre, érzik, hogy a legnagyobb emberek közé tartozott, akik valaha éltek. Nem modern költő, inkább középkori és klasszikus. Az, akiről a sírszobra beszél.

Akik körülötte nyugszanak, a Louis-k, a Henri-k, a Charles-ok, az orvosok, az ügyvédek, a bankárok s még a költők is: a többiek. Ő itt egyedül van, egy kopasz fal mentén, távol a halottak népes utcáitól, sugárutaitól és körutjaitól. Ezt az elégtételt a franciák jó szelleme, a tapintat adta meg neki. Pihenőpad nem vár itt zarándokot. Nem lehet leülni. Bátor hivei, akiket levitriolozott az élet s a sok fájdalom jogán már olvashatják és szerethetik őt, nem ismerik a kegyelet kötelességét, nem jönnek ide babérgalylyal, könnyel, nefelejtskoszoruval. Tisztelik a kivánságait és tovább haladnak szótlanul. Sírjára nem is ültettek rózsát, melyet utált, semmi virágot, pázsit se nő itt, mely helyett atlaszt, acélt, üveget kivánt a természet e haragosa. Csak mozdulatlan és örökkévaló kő borul rá. A többi költő békésen a polgári sírok közt alszik, egy társaságban azokkal, akik valaha az olvasóik voltak és egy csomó ember áll a fejfájuknál, akik még mindig olvassák őket. Heinénél lódenes és rucksackos németek vizitelnek. Musset kövéről áhitatos kezek hajtják félre a szomorúfűzek gallyait. Maupassant sírján vadrózsafa nő. Leconte de Lisle vörös mellszobrát görög babér takarja. Catulle Mendést halovány virágok és aranybetüs szallagok gyászolják. Ez a sír azonban mindig virágtalan, könnytelen és fönséges.

IV. AUTRICHIEN.

z a nevem: autrichien. Hiábavalóság ellene tiltakozni. Ventimigliánál, az olasz-francia határnál megszünt minden. Még azt se mondják, hogy paprika. A németek tájékozottságát most visszasírja az utas és kissé szeretne boszankodni azon, hogy Mayer ur a vasuti fülkében a „puszták“, a „cigányok“ a „lovagias és tüzes“ magyarok iránt érdeklődik. Egy milanói olasz pár nappal ezelőtt ezt a nevet ejtette ki: Kossuth. Azóta ugy lebeg itt az ember – bitangul és szabadon, – mint egy léggömb, melynek elszakadt a zsinegje és jobbra-balra lökik a goromba szelek. Nem kell azonban kétségbeesni. A falakon, a villamosokon, a póznákon, étlapok hátán, mindenütt ránk kiabál egy magyar szó, a törökverő hős: Hunyadi János neve. Patikákba piramisokba állitják az ismerős üvegeket. A droguista dicsekszik, hogy rengeteget adnak el, minden párisi él vele, már-már nem is comme-il-faut ember, aki nem issza. Hogyha bemegyek a gyógyszertárakba, önkénytelenül e gulák mellé állok, ezek legalább védenek, rájuk tehetem a kezemet s azt mondhatom: ez az én követségem. A franciáknak van Vendôme-oszlopa, a németeknek Siegeshalle-ja, a mienk ez a hashajtó-piramis. Ó, magyar hashajtó, egyetlen szószólónk, külügyi képviseletünk, szomoruan köszöntelek.

E
E

Különben „autrichien“ vagyok, most már elszántan, mérgesen, lemondó haraggal. Mikor megérkeztem, a szálló tulajdonosának bemondtam a magyar voltomat, de – ugy látszik – a francia kiejtésem nagyon gyatra, mert a szállodás a „hongrois“-t ugy értette s ugy is írta be hogy „autrichien“. Minden külföldön járó magyar átmegy ezen az iskolán. Eleinte lázong. Vitatkozik a pincérekkel, politizál a villamos kalauzzal, barátságot köt a fürdőszolgával, a rikkanccsal, a borbéllyal, hogy megmagyarázza nekik, nem igy van, hanem egészen amugy. Később aztán elfárad. Az „autrichien“ jelző kényelmesebb. Csakugyan kényelmesebb? Pár évvel ezelőtt ugy tetszett, hogy igen. Ez a szürke gyüjtő-szó tisztességes helyet biztositott a külföldön bolyongó magyarnak is. Az idén azonban nem szeretnek bennünket. Aki „autrichien“-nek vallja magát, majdnem többet szenved, mint a magyar. Szegény „autrichien“, – most akár magyar, cseh, német vagy tót – legszivesebben véka alá rejti a származási lapját s irigyel mindenkit, a négert, aki frakkban és cilinderben feszit az aszfalton, a japánt, akinek az arca, a gyomra, az erkölcse már egészen párisivá vedlett és egy parisienne karján sétál családostól, sárgaarcú, őszhajú szüleivel együtt, még azt az arab árust is irigyli, aki a kávéházakban perzsaszőnyegeket kínál.

A párisiak azonban mégis kiváncsiak. Az orvosom – kedves és értelmes ember – megint belesodort a vitába. Mindenre bólintott, arra is, hogy nálunk van irodalom, művészet, egy hirtelen serdült uj kultura, néhányunk szerelme és büszkesége, de mikor kivette a hőmérőt, ugy mutatta nekem, mint a vadembernek az üvegklárist. Nem szabad ám megenni… Pedig nálunk, doktor ur, a hőmérőket megeszik… Igen, lovas nép vagyunk… ahogy parancsolja… A kardom és a pajzsom ott lóg a szekrényben… Ős szász dialektust beszélünk… Természetesen inkább koptul… „Gute Nacht“, helyesen mondja,… „Gute Nacht“, ez is a nyelvünkön van… Emberhust is… Kongó tájékán… Ausztrália közvetlen szomszédságában… a Duna regényes ormain… a Gellért habjai mellett… Egészen el méltóztatott találni… Csak arra kérem, tessék egy kicsit békén hagyni… Mióta itt vagyok, mást se teszek, mint dijtalan földrajzi órákat adok… Aludni akarok… A folyósón a szállodás inti a pincért, nézzen be az osztrák úrhoz… Hogy mikor keltsenek fel holnap reggel?… Az ég szerelmére… menjenek már…, engedjenek aludni…, a szégyenemmel, az életemmel, a párnákba fulva, mélyen… Egyáltalán sohase keltsenek fel…

V. KIS PÁRISI GONDOLATOK.

zajna. Ez a csecsemő folyó? Ez a smaragd pocséta? Ez a játékvíz? Inkább egy kokott sötétzöld parfümjének gondoltam volna.

S
S

*

Különös, hogy a francia nép milyen kevésre becsüli a kényelmet. Boldogan, de bohémmódra él, mintha minden pillanatban helyet akarna változtatni. Micsoda liliputi mozsdótál, divány, szék van a szobámban. Mi magyarok otthon a kávéházba is beköltözünk. Ők otthonukba is csak szállást vesznek. Ötven, vagy száz évre.

*

Páris megtanit arra, hogy nem vagyok fontos. Meggyógyitják a beteg tüdőmet és májamat, de az egészségesre csöppet sem vigyáznak. Ma azt írtam haza, hogy egészséges vagyok. De ha most meglát egy apacs, azonnal halálos beteg leszek.

*

Találkozom egy magyar íróval, aki a vendéglőben hangosan beszél intim dolgokról, magyarul. Attól tartok hogy a körülöttem ülők mind magyarok. Megkérem őt, beszéljen inkább franciául. Akkor nem értik meg, sem a magyarok, sem a franciák.

(1913.)

Illustration from Tinta

ELSUHANÓ RÉGI BELGA TÁJ

vonat mindig házak közt szalad, melyek pirosak és gyerekesek, mintha Richter-féle kőépitővel lennének kirakva, a gyep simára nyirott, az erdők mélyek, de parkszerüek, a földből lépten-nyomon szökőkut és villamosság bugyog s az ember este összetéveszti az esthajnali csillagot egy virágkereskedés reklám-tüzével. Alig füttyenthet a vonat, alig szalad kicsit a pirostéglás falak mellett, máris célhoz ér. Ezen a boldog földön érdemes tétovázni. Nappal romokat látunk a vonat ablakából, kolostorokat, uri kastélyt, melynek terraszán a ház urnője, a több-milliomos gombgyáros felesége némán és sápadtan himez. Este ijedezünk. Ismeretlen kis gyárvárosba érkezünk. A hámorok dübörögnek, égő ablakok néznek az éjszakába, munkásokkal találkozunk, akik az acetilén-lámpa fényénél megnőnek, a kormos homlokuk, az öklük a mesék óriására emlékeztet. Látunk aztán – alig tiz lépésre tőle – egy zárdát, melyet épp most csuk be egy pap, régi, nehéz vaskulccsal. A szél fúj, denevérek szállnak, megyünk az állomásra. Utközben egy családot bámulunk esti világitásban. Egy nyaraló mellett fütyül el a vonat, ahol lombok közé bujtatott lámpásnál vacsoráznak, a fekete körszakállas apa, az anya és a kis gyerek, tornaingben, egészséges arccal, kövér karokkal. Tudjuk, hogy nem hattyukról és mérgezett hercegnőkről suttognak. A kisfiu gimnáziumba megy, az apa azon töri a fejét, hausse-ra vagy baisse-re dolgozzon-e. Jómódu belgák ezek és bizonyára jóétvágyuak is. Húsos és puha körtéket esznek, aranyhaluskát s almabort és barackpálinkát isznak hozzá. Általában édesszájuak, gazdagok és boldogok. A gyomruk és a szívük rendben van, kedvükre álmodozhatnak. Innen magyarázhatjuk, hogy e nyugodt nép költői finomak és mélyek, esztéták, akik drágakövekről, aranyserlegekről, violaszínű selymekről írnak.

A
A

Brüsszelben egy pékkereskedés kirakatában megpillantok egy kuglófot. Kuglóf – sárgabelü, mazsolaszöllős – könnyező szemmel köszöntelek. Francia zarándokolásom alatt mindig fájdalmasan nélkülöztelek s most a gyermekkoromra, a nagynénéimre, a hazámra emlékeztetsz. A belgák ép ugy élnek veled, mint az absinthe-tel. Ez az apróság pedig nagyon-nagyon jellemzi őket, kiknek vérében kitünő elegyitésben keverődzik a germán és a román műveltség, a titokzatosság és a vérmérséklet, a nyárspolgári szorgalom és a cigányos vidámság – a kuglóf és az absinthe!

(1913.)

Illustration from Tinta

BELGRÁDI KÉPEK.

(Ezeket a sorokat 1909 márciusában írtam a jegyzőkönyvembe, amikor a szerb főváros a monarhia első ultimátumának átnyujtása előtt lázban égett.)

gyorsvonat nyolc perc alatt vágtat a magyar határról Belgrádba. Annyi idő se, amennyi alatt az ember kényelmesen elszívhat egy szivart. Egy lapos táj gurul elénk, egy vashíd, aztán néhány jelzőlámpa s mégis ugy tetszik, hogy egy idegen világba jutottunk. Arcukba nézek az embereknek. Feketék, sápadtak, szomoruak. A magyarországi szerbek mellettük piros, markos, szálfa-emberek.

A
A

Már messze a határ előtt figyelem a változást. A népek ízlését a vonatablakból lehet megfigyelni. Minden zászlók helyett, melyek a hivatalos épületeken lengenek, többet beszélnek a köteleken száradó ruhák és kendők színe. Ezek ízelitőt adnak egy nép ízléséről és kulturájáról. Ha olasz táj felé közeledik a vonat, világos színek ujjonganak, – piros, sárga és teljeslila, – színes kendők, tarka aljak és bluzok. A hegyes vidéken, észak felé, csak fehér és fekete színeket látni. Itt pedig mindenféle színt, akárcsak olasz földön, de zsufoltabb, kiáltóbb együttesben. A lila és a hupikék egymás mellett. Sárga és zöld merész keverésben. Belgrád maga is hasonlit a hegyekre mászó olasz városokhoz s aki végigmegy szűk, furcsa utcáin, melyeken épp ugy élnek, esznek, alusznak az emberek mindenki szeme előtt, mint a sziciliai kisvároskákban, annak okvetlenül eszébe villan ez a déli, olasz hasonlatosság.

Bemegyek a vasuti étterembe. A falon egy kép. Sárga mentében, meggyszínü nadrágban ott szomorkodik a vasuti étterem konyhagőzében és zajában egy pergamen-arcu, sovány férfiu, Szerbia királya. Ugy látszik az aranyrámában roszul érzi magát. Minden pillanatban várom, hogy kilép belőle és leül az asztalhoz, szerényen csönget és egy szóda-fröccsöt rendel. Kényszerü királynak látszik, aki valaha – mint olvastam – a svájci szociálisták ülésein is szorgalmas részt vett s francia kulturán nevelkedett. Kissé csalódottnak látszik, itt a képen is. Legalább ilyenfélét olvasok ki villásan fölfelé kunkorodó, vékony bajuszából és dióbarna szemének csüggedt tekintetéből, melyből már rég elpárolgott a fiatalság, a párisi évek mámora s csak gond van benne, félelem és ideges mélabú.

Farkasszemet nézek a képpel. Nyári légydongáskor, téli ködben és lucsokban egyformán igy bámulhat le a falatozó utasokra és figyeli az érkezőket, a távozókat, akik egy siető tekintetet vetnek rá s aztán élni mennek. Neki őrt kell állnia itten, mint a közkatonáinak. Egy rekedt falióra ketyeg mellette és nincs mód, hogy leszálljon a falról és trónjáról, ami valamikor a XVII. században tragédia-anyag lett volna valamilyen rémlátó angol kezén. Ma azonban Marlow és Shakespeare nem királydrámát, riportot ir, pontos adatokkal és prózában. Az olcsó olajnyomatot minden borbélyüzletben látom, ahol nem futja rá, ott egy ujságból kivágott, elmosódott kép teszi meg a szolgálatot.

*

Hepe-hupás, szűk utcákon kaptatunk fölfelé. Valami végtelen szomoruság van ezeken az utcákon, az orosz puszták és orosz regények szomorusága. A kirakatokban idegen áruk, német és francia és magyar iparcikkek, a boltokban német és francia szó. Nappal politika és este pálinka. Máskülönben csend mindenütt. A szorgalmas macedón és albán, narancssárga sállal a nyakán, fürészel a kapuk alján. Az egyetemen diákok lézengenek kék katonasapkában. Néhányan a nemzeti könyvtárba menekülnek és ott egy hosszu asztalnál – huszan vagy harmincan – olvasnak. A könyvtáros – egy öreg szerb – megmutatja a régi, érdekes szerb könyveket s minthogy magyar vagyok, mosolyogva egy polchoz vezet, ahol a Pallas Lexikon áll, az összes kötetei a pótkötetekkel együtt. Itt egyáltalán minden „nemzeti.“ Az olvasókör „nemzeti“, az uszoda „nemzeti“, még a céllövölde is „nemzeti“.

Kis szerb kávéház. Azt mondják, hogy ezek a roszul világitott belgrádi kávécsárdák boszorkányüstjében fő a leendő háboru. Egyik asztalnál mezitlábos kisbirtokosok dominóznak vezérkari tisztekkel, a másik asztalnál kicsapott diákok cigarettáznak, tüdővészes nyomdászok, kalugyerek, arcukon gyanus sebhelyekkel, pópák, akik imakönyvükben új bombák receptjét tartogatják, az ég báránybőrbe bújt ordasai. Később egy öreg „chansonette“ is megjelenik köztük, a párisi nő, aki jobb idejében – régen, nagyon régen – szobalány volt valamelyik batignolles-i szállóban. Vanilialikőrt isznak, de zsebükben ciankálit rejtegetnek. Dosztojevszkyről, Tolsztojról, Gorkijról vitatkoznak. A fehérlelkü krisztusi írókat fonákul magyarázzák, önkényesen forditották le a maguk balkáni idiómájára. Minden szomoru és csempe itten, kezdve a cipők letaposott sarkától, a zöld körmöktől, a moziképektől, melyek a kávéház falára vetődtek, a lelkesedésükig, a tudományos vitájukig, a műveltségükig. Aki félszemmel benéz ide, az viziószerüen másik képet lát. Oroszország egy tükrös Louis XIV. szalónban mulat, ragyogó hölgyek, attasék, diplomaták társaságában, akik tudván tudják, hogy mi folyik előttük és elégedetten dörzsölik a kezüket. Majd a szegény rokonok cselekszenek. Csak hadd nőjjön a nyomor. Kell nekik ez a szegényház, ez a kéteshírü lebuj, ez az éjjeli menedékhely. Itt főzik szegény diákok és betüszedők az európai haladás számára a patkánymérget.

Kószálok szerte a városban. A dorcsol-ban, a régi török városrészben, ahol még mindig a muzulmánok hagyományai kisértenek, a zöldfüggönyös kávémérések asztalain pompás török kávé gőzölög és hosszuszakállu kávésok karcsu cigarettákat és finom szivarokat kinálnak. Egyszerre valami különös zaj üti meg a fülemet. A márciusi este hüvös félhomályában önkéntes csapat közeledik. Dobszó hallik és két trombitás, a csapat oldalán, dagadó nyakkal fujja az ismeretlen, katonai marsot. Az önkéntesek most kaptak fegyvereket, csak az állomásról jöttek, de oly elcsigázottak, mint egy hadjárat után. Fejükön kék sapka, különben civilruhát viselnek, rosz bocskoruk tapodja a girbe-görbe kövezetet, nagy tömeg zsivióz nekik. A bocskorokból gyakran kikandikál a vörös harisnya. Nincs cifra katonaruhájuk. Nem egy csak a mellényére vetette rá a puskát és a rézóralánc busan veri ki a lépés ütemét.

A szkupstina előtt parasztruhában, vidékiesen, lassu lépésekkel gyülekeznek a képviselők, néha-néha egy kabátos ur tünik fel vagy egy fehérszakállu pópa magas, lila süvegben, akit a szerb paraszt áhitatosan süvegel meg. Olyanforma az országház, mint valami földszintes elemi iskola. A teremben képviselők olvassák az esti lapot. A rozoga erkélyen közönség, pár hölgy, néhány paraszt, egyetemi hallgatók. A szkupstinától nem messze pedig zsömlyeszínü macska miákol keservesen. Egy kis fiu kiváncsi szemmel néz utánam. A magyar faluvégen bámulnak igy az idegenekre.

*

Este hattól nyolcig tart a korzó. Elegáns, karcsú, sápadt szerb nők sétálnak, katonatisztek oldalán. A kalapokon a párisi ízlés tavasza, de a cipők gyakran roszak, kopottak, a sarok félre van taposva és gummisarkot alig-alig látni. Ezek a szegényes cipők jelzik, hogy itt szegénység van. A kolosszus, mely párisi magaslatokba akar emelkedni, agyaglábon áll. A korzó legnépszerübb alakjai a tisztek. Fontosságuk tudatában lépegetnek. Lecsapott oroszos sapkát viselnek és paprikaszínü nadrágot. Századostól fölfelé majdnem mindegyik patriárkális szerb szakállat ereszt. Otthon azt mondják nekik, hogy atyuska vagy bátyuska.

Hazatérőben látom, hogy a külváros utcáin, egy árok mentén kis fiuk katonásdit játszanak. Piros bosnyák sapka van a fejükön, oldalukon cukorspárgán játékkard, a pléh zörög a kövezeten.

– Rat, rat – hallatszik a robbanásszerü szerb szó, mely azt jelenti, hogy „háboru“.

Este kilenc felé elcsendesül a város. A boltokat becsukják, néhány gázláng lobog a főutcákon s a sötétség a külvárosba menekül. Egy talyigás ember ballag néha az uton. Valami jókedvü inas fütyül. Takarodót fujnak a kaszárnyában és lármás csörömpöléssel tér a kitérőbe a villamos. Mamlasz motozás hallatszik, a kisváros lefekvő zaja.

Lassanként kigyulladnak a kocsma-ablakok. Ezek a világos négyszögek tarkázzák a fekete éjszakát. Álmosan dünnyög a dudaszó. Az üvegekben olcsó, színtelen pálinka. Hosszu faasztal körül legények ülnek, ólomszürke szemekkel, busan, lelógó fejjel, sebes nyakkal. A kuszált bajszok alól haragos kifakadások hallatszanak. Messze, nagyon messze két puskalövés hallatszik. Egy fiatal gyerek jön ki a kocsmából. Pár lépést tesz, magasat ugrik, arcravágódik a kövezeten és mozdulatlanul marad, mint a katona, akit a golyó talált. Földre teritette az alkohol.

Hajnali hat órakor a vonatból még egyszer látom Belgrádot. Az ablakon most cikázik át a hajnali napsugár. Közelebb megyek. Egy mondat van rajta. Valamelyik utas levette gyémántgyürüjét és az üvegre nagy, értelmes betükkel, – magyarul – rákarcolta:

– Háború lesz.

(1909.)

Illustration from Tinta

LAPP ATYAFIAK.

ljöttek hozzánk lapp fajtestvéreink – az állatkertben lehet náluk vizitelni, – közvetlen a jeges medvék mellett. Itt mutogatják magukat bizarr sátrak alatt, egy füstös kondérnál, a havon, csónakszerü szánjaikon, melyeket a rénszarvas, a turáni mitológia csodaszarvasa húz szelíden, könnyező szemmel, Az angol-német, a spanyol-francia barátkozás villamfényes termekben, pezsgős bankettekkel kapcsolatban zajlik le, a mi ismerkedésünk csak itt. Első pillanatra csakugyan nagyon idegenszerűek. A szemük keskeny és vakoskodó. Ahol ők élnek, csak fél évig süt a nap. A nyelvük, melyet mi kínos verejtékezéssel tanulhatunk az összehasonlító finn-ugor nyelvészeti órákon, merően különös, csak pár szavuk egyezik nagyjában és csak a fülünk érzi, hogy ez a zene ismerős, régen, nagyon régen hallottuk. Néhány kis fiu már tisztán gagyogja a magyar szavakat. A rokontalan magyar ezt is örömmel hallja. Pöttön lapp kisasszonyok botorkálnak a hóban vastag szőrmebundában és bocskorban, szőkék, kékszemüek, pirosarcuak, igazi skandináv babák és a fa mellett egy gyerek énekel valami lapp dalt, lallázva és szöveg nélkül. Pajkos dal lehet, de rám ugy hat, mint egy temetési ének. Ezek volnának az én rokonaim? Akkor inkább rokonom a bécsi pincér, a német rakodómunkás, vagy a holland paraszt, aki villával piszkálja a fogát.

E
E

A lappok azonban szerződtetve vannak s elgondolom, hogy otthon a földbe vájt vityillóikban bizonyára máskép élhetnek és az ő itteni szereplésük nagyon hasonlit ahhoz, hogyha pár hortobágyi csikóst díszmagyarba öltöztetnénk s azonmód kiraknók őket egy bódé színpadára, idegen tekintetek prédájául. Ez csak egy ál-népszínmű. De szerencsére láttam őket – előadás után – egy pincében enni. Vajat ettek, késsel és villával, finom pesti margarinos vajat, a család az asztal köré telepedett, a lapp menyecske állva, szorgalmasan sürgölődve osztotta szét az ételt és az öreg lapp levette fejéről – lassan és ünnepélyesen – a rénszarvas-kucsmát s megmutatta kérges, olajzöldre cserzett arcát. Éhesek voltak, de nem siettek. Ezek a műveletlen vakondok-emberek szemérmesek és úriak. A férfiak mozdulatlanul nézték, hogy készitik az asszonyok a vacsorát. Amikor minden készen van, a legöregebbik maga elé téteti a kenyeret, egészen közel hozzá, hogy kényelmesen szeghessen belőle és a poharat is egész közel, hogy ne kelljen méltóság-bontó nagy mozdulattal utána nyulni. Mindenük merően különös és északi. Az anyanyelvükön kivül angolul és norvégül selypegnek, mint a mi parasztunk németül, aki azt tudja, hogy „nix-dájcs“. Az öreg lappnak az a mozdulata azonban ismerős volt, testvéri és rokoni s a másik pillanatban már az egész társaság az volt, a pisze és majszoló gyermek-csoport, az almaarcu szelíd menyecskék is, akik a fejükön piros kendőt viselnek keleti virágmotivumokkal, magyar motivumokkal. Elszakadtak tőlünk, a vaksi északi fokra, a féléves sötétségbe, a szavaik elsatnyultak és a felismerhetetlenségig ficamodtak, az étlapjukon csak a kenyér, a halzsir szerepel, a szemük lenkék lett, de a nyugalmuk és a taglejtésük beszél, ezt nem felejtették el s az önfeledtség pillanataiban ugy mozognak, mint a szegedi paraszt, aki áhitatosan és ünnepien megszegi a kenyeret. A néző pedig érzi, hogy leülhet közéjük. Ezzel a társasággal valaha, kétezer évvel ezelőtt, mi is együtt vacsoráztunk.

Ugye öreg lapp bátya, Anders Persen?

Illustration from Tinta

„FÜRDŐI EMLÉK.“

edd, olvasó, tőlem ezt a szerény pár sort, mielőtt elhatározod magad, hogy a nyaralásra szánt pénzed a németnek adod-e, vagy a taliánnak. A balneológusok komolyan és tudományosan meghányták-vetették, micsoda a híja a magyar fürdőknek. Itt minden tudományos igény nélkül óhajtok erről beszélni, átnyujtani neked egy „fürdői emlék“-et, hasonlót ahhoz, mely a családi pohárszékek polcán a tálak és a palackok mellett porosodik. Kevés tárgyban van ennyi lehangoló mélabú. Lesír róla, hogy több száz koronába került. Minden betűje átlag száz korona. El kell dugnod az emléket, nehogy állandóan eszedbe hozza az igazi emlékedet, mely még aludni se hagyna. Emlékszel arra a pár szelet szalámira, amit arannyal fizettél. Emlékszel az ágyadra, a sublótfiókra. Emlékszel, szegény polgár, hogy alakitottad meg néhány társaddal együtt a lenézettek és kisemmizettek csoportját, akik a padon barna pakolópapiroson ebédeltetek, akik nem mentetek hangversenyekre, akik nem tomboláztatok, akik mindig vigyáztatok, akik mindig póruljártatok, akik mindent „olcsóbban“ akartatok venni a faluban és mindent drágábban vettetek, akik a pincért kiszolgáltátok, hogy hálából ő is kiszolgáljon majd titeket, s akik végül bocsánatot kértetek, hogy otthagytátok a pénzeteket. Nálunk még mindig ez van rendjén. Egyelőre a középosztály kénytelen idegen világfürdőkre menekülni. Mert még az olasz se ily kegyetlen hozzá, még a mohó és mindenre elszánt briganti se, aki elrabolja a pénzét, de cserébe legalább azt érezteti a megrabolttal, hogy ur. Itthon ez a vigasztalása se marad. Még csak el se veszik a pénzét, csak kicsurgatják az ujjai közül, s üzleti szellem hiján senkise látja hasznát, se a megrabolt, se a rabló.

V
V

Ennek ellenére azon gondolkozom, hogy mégis itthon nyaralok. Mindnyájan szeretjük a magyar fürdőket, reménytelenül. Él bennük valami rozoga romantika, valami kedves ábránd, valami, ami a miénk. Lehet, hogy a régi-régi emlékeinkkel fognak meg. Van-e ríkatóbb és fájóbb, mint a gyógyszalón mellett délelőtt hallgatni egy leány ábrándozását a lehangolt zongorán? Ismered-e a földet, a sáros magyar föld tésztáját, mely a kánikula kemencéjében a kék és sárga mezei virágokkal, a rovarokkal és dongókkal együtt szikkadt cipóvá sül s a szaga is oly tápláló, mint a kalács illata? Bolyongtál-e parasztszekéren, a pusztán, porban, mely csupa vizió, és hallgattad-e a kerekek lármáját, mely minden hangot hallucinációvá bűvöl? Éltél-e a balatoni jegenyék táján, szóltál-e a halászokkal, akik évezredes mesterségüket egykedvüen űzik, bukkantál-e a csárda udvarán hajókötelekre, bitang csónakokra? Láttad-e a tihanyi púpos parasztot, az eszelős ciceronét, aki kürttel riogatja az ekhót és elfeledett költők hexamétereit kiáltja a visszhangnak? Nézted-e a tátrai levegőt, mely kék mint a tó? Az erdélyi bércek ködsávolyát meg tudod-e különböztetni a szivarfüsttől? Bámultál-e esős délutánt, az alföldi erdőben homályos permeteget s aztán világoszöld derengést, melynek néma statisztái a fűben kuszó csigák száza és ezre? Belehelted-e fürdőink különös aromáját, a nedves női haj páráját, az uszósapkák kaucsukszagát, a kis bódék, az iszapos tócsák, a gyógyforrások, a nyári konyhák egymással feleselő és pörlekedő illathangversenyét? Észrevetted-e a színeket, melyek csak itt teremnek? A villák rippl-rónais idilljét, a tisztáson átballagó lány szinnyei-mersés pipiszkendőjét, a mednyánszkys alkonyokat? Szivaroztál-e a tó partján egyedül, mikor a békák dalárdája tanulta az éjjeli zenét? Jártál-e este a fák között, szemedbe villant-e az üvegburás gyertya lángja, mely a terrasz magányában ugy virraszt, mint egy lélek, hallottad-e felsercenni a göröggyufát, melyet fiatal fiuk és lányok gyujtogatnak s rózsaszín és zöld lángjuk ugy világitja meg az erdőt, hogy nyomban színpadi díszletté alakul?

Erre az ezer kérdésre én szeretnék válaszolni. Nosztalgiát, végtelen nosztalgiát érzek e sok-sok dolog után, honvágyat érzek a saját hazám után. Nem amikor külföldön vagyok, de most, amikor itthon vagyok. Ideláncolva egy szobához, egy íróasztalhoz, egy tollhoz. Akkor fáj, hogy nem látom mindig és minden ízében oly teljesen, mint ahogy a fogalmában és a nevében benne van minden táj és minden ember, minden szín és minden lélek. Szoktatni kellene hozzá a szemem, hogy azonositani tudjam magam vele. Emlékezem négy-öt éves koromban órákig ültem a tükör előtt s nem tudtam betelni a szenzációval, hogy az, akit látok, én vagyok. Nem volt igazuk a nagyoknak, hogy elkergettek a tükörtől. Mert ekkor ismerkedtem önmagammal, akit négy-öt év alatt meg se ismerhettem. Oly önfeledten, izgatottan, hiuság és érdek nélkül történt ez az ismerkedés, hogy a részleteket évekig meg se figyelhettem, az elemzésre nem volt időm és később, mikor valaki megmondta, milyen színü a hajam, milyen metszésü a szemem, váltig csodálkoztam rajta. Csak éreztem magam, de még nem láttam. Körülbelül igy vagyunk az országunkkal. Nyáron lenne ráérő időnk, a pihenés pillanataiban, hogy pár hétig belémeredjünk és vele egynek tudjuk magunkat. Kétségbeejtő, hogy éppen erre az időre vagyunk száműzve tőle. Csak savanyu hétköznapokon, az irodákban, a kávéházban lehet miénk s alapjában mindörökre ismeretlen marad. Mert a tükör, amiben megláthatnánk az arcát piszkos is, csempe is, drága is.

Illustration from Tinta

BUDAPEST, A KÁVÉVÁROS.

gy amerikaival utaztam a tengeren. Hamarosan beszédes viszonyba kerültünk és vacsora után a vászonszéken szivarozva meg akartam gyóntatni arra vonatkozóan, mi a véleménye rólunk, mert nálunk is járt, és elég jól ismert bennünket. A csillagtalan, porszínü éjszakában, melynek egyetlen lámpája a tenger villamos tajtéka volt, kérdéseket intéztem hozzá. Mit tart, mister, a városunkról? Azt, hogy sok és jó kávéháza van. Az amerikai magyar-szemlélete nem volt alaptalan. Kifejtette, hogy a vonatról leszállván a pesti kávéházban fehér abrosznál meleg csirkelevest, ham and eggs-et, csokoládétortát vacsorált, többféle pálinkát ivott rá, a pincér nyolc pohár hideg vizet hozott és mikor észrevette, hogy elrontotta a gyomrát, nem engedte a gyógytárba futni, hanem egy szódabikarbónás szelencét tett eléje. Be kell vallanom, hogy ott a tengeren kissé büszke voltam a pátriámra.

E
E

Eleget sopánkodunk azon, hogy nincs karakterünk. Ennek csak az lehet az oka, hogy szégyeljük a karakterünket. Miért is nem merjük hangsulyozni a kávéházi voltunkat, a kávéházi kulturát, a szegénységünk, az otthontalanságunk, a cifra nyomoruságunk jelképét, mikor csakugyan ez a legjellemzőbb sajátságunk? Bizonyisten, nincs okunk pironkodni. Aki fintorgatja az orrát, hogy a kávéház plebejushely, a jöttmentek kaszinója, annak azt mondom, hogy ma már kevés oly arisztokrata és úri kuria van, mint a kávéház, melynek tisztes, munkás, történelmi multja van. Száz éve, hogy született a mai kávéház öregapja. Tiszteld, pesti ember, a kávéházat, vénebb és tiszteletteljesebb az, mint te magad. Neki volt öregapja. Neked, rongyos, talán öregapád se volt. Mi, akik ki vagyunk tudva a nagy tőke áldásaiból, naponta megszerezhetjük a fény és a gazdagság illuzióját, mikor beülünk egy ízléstelen kávéházba és zsebünkben hetven fillérrel, keleti kényelemmel elterpeszkedünk egy asztal mellett, mely mögött sok százezer koronák állanak, szolgálatkész lakájok sürögnek, ívlámpák égnek és fütőtestek donganak. Átjáróházunk a gazdagság, melynek perzsaszőnyegeit lyukas cipőkkel tapodjuk, de annyit vagyunk ebben az átjáróházban, hogy már szinte a miénk. A középkori király csemcsegő kéjjel ette volna meg azt a rothadt kisimbiszt, amit te orditva küldesz vissza a pincérrel. Aztán a mi kávéházunk családias is. Beszéljek a borszesz kék lángjáról? Az otthon fehér függönyeiről? A mély diványról, a családi arcképesalbumról, az ősi fészekről? Nem, a kávéházról beszélek. Ami történik ezen a földön, itt történik. A kis asztalkáknál diákok készülnek a vizsgára, anatómiát, jogbölcseletet, irodalomtörténetet tanulnak. Ha akarom, szabadegyetem. A nagy asztalnál prelegálnak, esztétikát, filozófiát, arhitekturát, nyelvészetet, lélektant, botanikát, gyógyszertant. Fel kell fedeznem a pesti ember számára, hogy az aszpirin nemcsak a kávéházban, de – elvétve – a gyógytárakban is kapható. Az irodalomról nem is merek szólni. Az első kávéházi törzsvendég Petőfi Sándor volt. Azóta a magyar irodalom a kávésiparral együtt fejlődik, a forradalom a kávéházakban tör ki, csitul el s egy jövendő történész feladata megállapitani, milyen hatással volt a versekre, az elbeszélésekre, a cikkekre a kávé, ki ivott koffeint és ki cikóriát? Ha gyöngül az irodalom, akkor a feketekávé is gyöngül. Nem tudjuk, micsoda hónaposszobákban laktak a lángelméink. Sok írónk ágyrajáró volt. De minden kávéházat emléktáblával kell megjelölni. A törökfürdő után a magyar kávéház a legelső keleti különlegesség. Itt töltjük el az életünket. A nap minden órájában, minden világitásában ismerjük, mint más az otthonát, reggel hétkor épp ugy, mint éjjeli félnégykor és félötkor, amikor a székeket az asztalokra rakják. Van hivatalnok-idő (reggel héttől nyolcig), ügyvéd-idő (reggel nyolctól féltizig), orvos-idő (reggel féltiztől féltizenegyig), nyárspolgár-idő (félegytől délután háromig), családidő (délután négytől este hétig), szieszta-idő (este félnyolctól tizenegyig), lump-idő (este tizenegytől éjjel kettőig), művész-idő (éjjel kettőtől félnégyig) és ügynök-idő (mindig). Egy barátom szürke házikabátot tart a kávéházában, de ott tartja a könyvtárát, az orvosságait és a pincér mindennap szó nélkül hozza a neurolinját, a könyvét, felnyitva azon a lapon, ahol tegnap abbahagyta. Ismerek kávéházat, amelyik fekete lobogót tűz ki, mikor meghal egy-egy vendége. A kávéház a mi átriumunk.

Ajánlom figyelmébe a magyar heraldikusoknak, hogy gyorsan revideálják családjainak címerét s készitsenek uj címereket a jövendő nemzedékek számára. A régi lombos fa helyett pléh-gallyak álljanak a mezőben, a talmi hold helyett egy pikkoló-findsa, a pakfoncsillagokat apró ezüstkanálkák helyettesitsék. Hátul pedig a címer sarkába odabiggyeszthetnek egy szódabikarbónás szelencét, egy média-szivart, vagy egy szipkát. Akár egy aszpirin-por sikerült mását is, mely hónapokig keshedt és sárgult a főpincér szive fölött, a felső mellényzsebében.

Az angol hallatlan gőggel mondja: „Az én házam az én váram.“

De pesti ember sem kevesebb önérzettel vetheti vissza: „Az én kávéházam az én váram.“

Illustration from Tinta

BÉCS, A VERKLIVÁROS.

udapest és Bécs barátságáról beszélnek? Nem ismerek két ellentétesebb várost. Mihelyt felszállunk a bécsi villamosra, megtudjuk, miért.

B
B

Ezek az emberek naivak; a nők ábrándozók; a férfiak pedig szőkék és piszék. Nem menekülhetek ettől a benyomásomtól. Budapest fekete város. Bécs szőke. Itten a villamosban öt perc mulva már barátság fejlődik ki köztem és a kocsi között. A bécsi ember kedves, de ettől a kedvességtől én, a budapesti, fejfájást kapok. Nekem szükséges az a ridegség, mellyel az ujonnan kialakult magyar főváros védi a különállóságomat s megtiltja másnak, hogy beleavatkozzon az ügyeimbe, kivallasson s ismeretlenül is leüljön a vendéglői asztalomhoz és ott, a hus, a tészta között baráti hűséget esküdjön. Nem tudok elképzelni valami távolabbit, mint egy átlag-bécsi és egy átlag-budapesti ember. Az utcáink, a házaink, a szokásaink pedig testvérek, az ételeink majdnem egyformák, még a szegénységünk is közös s nyugatról érkezve, már itt érezzük az emberek roszulöltözöttségét, a vonaton a harmadik osztályok fülledt szagát, az utcán a közigazgatás bajait, a kocsisok szemtelenségét, ami a cifra nyomoruságunkat juttatja eszünkbe. Mégis mások ők és idegenek. Akárcsak ezer mérföld választana el tőlük, csodálkozom rajtuk. Egy lélektani korlát feszül közöttünk. Hiába egyek a gyáraink, a pénzünk, a tarifánk, még a kalácsunk is, amit a kávéba apritunk. Az emberek mások, akik a kalácsot a kávéba apritják.

Bécs lirikus város. Budapest pedig minden, csak lirikus nem. Nálunk a lirizmust az aszfalton csirájában tiporták el s a szeméttel együtt söprik ki. Kicsit amerikaiak vagyunk. Gyorsan nőttünk, hagyomány nélkül s mostohán és egy nagy adag cinizmust kaptunk ajándékba, mely folyton velünk nevelkedik, de ezzel együtt kevés gőgöt is kapunk és sok edző büszkeséget. A vén, meleg és naiv Bécs ezt nem ismeri. Ez a város a zöld kertjeivel és télen a dus fehérségével, meg a meghitten elszórt lámpáival ugy eped fel az égre, mint egy sóhaj. Minden bécsiben van egy kevés nyárspolgár, egy kevés kegyenc és lakáj. A budapestiben talán egy nagyur és egy csirkefogó. Láttam a bécsi népet egy népünnepélyen, ahogy színes transparensek alatt falta az ingyen pástétomot s az ur és „liebes Volk“ együtt itta a cukros varázsitalt, émelyitően szépen, és együtt táncolt a külvárosi szabó az úri dámával, kedélyesen, nagyon kedélyesen. Ugy néztem ezt a cécót, olyan idegenül, mint a zulukafferek örömünnepét. Bármennyire is feszitettem a képzeletem, nem tudtam a mulatságot a Lajtán tulra helyezni. Alig hiszem, hogy a ferencvárosi hivatalnok olyan éhes legyen az ingyen húsra, mint a bécsi. Akkor láttam, hogy minket végzetes mesgyék választanak el. A politikusaink még lehetnek jó barátok, de ez a két város soha. Igaz, ilyen apró jelekből nem lehet következtetést vonni és hamis is lenne a következtetés, ha ezek csak jelek lennének és nem eredői sok összeható oknak, mely két nép multjában és vérében gyökeredzik s rányomja karakterét mind a két városra. A miénk egy kis nagyváros. Az övéké egy nagy kisváros. Ők a jól öltözött demokraták, az elkényesztetett és hízott gyerekek, a jóllét bő lírájával. Mi magyar arisztokraták vagyunk egytől-egyig, líra nélkül. Egy olcsó és nem egészen előkelő líra lebeg fölöttük, aminél szebb és talán úribb is a mi szótlan közönyünk. Ezt a lírát pompásan jelképezi az a sok verkli, mely szüntelenül ott sír és jajgat a bécsi utcákon. Mi a paragrafusainkkal már régen pokolba küldtük. Bécsben ma is közszükséglet. Az ő városuk pedig a zene városa, ahol pompás opera van, millió hangverseny s még a házmester lánya is Strausz-partiturát játszik. De a bécsi nő, aki az operában páholyt bérel, délután a homályos ablakmélyedésben egy gassenhauert hallgat és jóizűen kisírja magát a verklinél, mely – istenem – mégis olyan szelíd és olyan bús.

Illustration from Tinta
Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings