KIS TÖRTÉNELEM (continued 2)

A Dunapartra megyek és cigarettára gyujtok. Nyugodtan feszülnek a házak, csakhogy éppen több villany ég, mint egyébkor, a korzó pedig elhagyott, katonák állnak készenlétben, egy tiszt dől a vaskorlátra, derekán a szolgálati sárgafekete bojt s bámulja a vizet, a hegyeket, az aszfaltot. Olyan a katonaság, mint a közönyös oroszlán. Egy proletár anya leül a villamos-sínekre, a gránit-kockákra, a korzó máskor legforgalmasabb pontjára, határtalan dölyffel és biztonsággal. Kiveszi nyiszlett mellét és a csecsemője szájába dugja. Tudja, hogy nem jöhet villamos. A kis proletár dőzsöl a tejen. Fölötte holdas végtelen, mögötte egy izgalomtól beteg város. Az anya piros kontya messze világit a sötétben. Budapest, hagyja, hadd üljön ott a legárvább leánya, hadd boruljon gránit mellére és higyje, – legalább huszonnégy óráig – hogy föld és az ég mindenkié.

Ebben a pillanatban övé a város.