KIS TÖRTÉNELEM

TT EGY MA ÉLŐ EMBER, KI NEM ÉRT A MAGAS POLITIKÁHOZ ÉS EGYÉB HASZNOS TUDOMÁNYHOZ, ELMONDJA, MIT LÁTOTT MAGA KÖRÜL ABBAN A KORBAN, MELYET A HOZZÁÉRTŐK NAGYNAK TARTOTTAK

AZ A NAP.

z a nap, melyen megtudtuk, hogy háboru lesz, körülbelül olyan a külsőségekben, mint a többi. Töltött paprikát ebédeltek az emberek a nyári vendéglők vadszőlővel befuttatott tornáczán, világos sörrel és nagyon-nagyon fehér kenyérrel. Milyen fehér volt ez a kenyér. Soha még a képzeletünkben sem álmodoztunk ilyen habkönnyüségről és patyolatfehérségről, amilyennek ez a kenyér rémlik, a kukoriczakenyér sárgaságán. Meg kell azonban állapitani, hogy nem igen ettek az emberek. Sokan felugráltak és megvévén a délutáni lapokat szaladva olvasták. Az ég viharra készült. Olyan színű volt, mint egy gummiköpeny. Már lógott is az eső lába. Nem tudni miért, a természet példázta a történelmet. Fuldokoltunk levegőért, kisérleti nyulak egy üvegbura alatt. Néha alattomos szellők ráncigálták a köruti fák lombjait. A kávéházi ablakban egy csorbafogu, sárgaszáju, kövér pesti polgár kavargatta pohárban gőzölgő feketéjét és beleásitott a világba. Ez még a béke volt.

Nem is sok időn át látjuk ezt az ásatag emléket, de a részletek egyre tisztábbak és a történelemmel együtt egyre több és több szín, íz kerül felszínre, melyre közvetlen az esemény után való napon sem emlékeztünk. Azt mondják, ez a memória sajátja. Agg emberek nem arra eszmélnek vissza, hogy szemüveget és köhögősport, de hogy ostort és krumpliczukrot vettek. A képeknek érni kell az idő aranyfürdőjében. Igy csak most érezzük azt a napot, nem akkor, mikor átéltük. Az is bizonyos, hogy aki megéli a vénségét, töviről-hegyire, még frissebben tudja majd leírni e várakozó nap minden porszemét és minden hangárnyalatát, minthogy addig képzeletében a fölösleg leválik róla, csak a szerves anyag tapad hozzá. Ma is világosabban látjuk már. Sok volt a sápadt arc, a piros fül, a kócos haj. Két órakor azonban a város – minden ok és érv nélkül – átadta magát egy általános optimizmusnak, mint holmi kis délutáni szunditásnak. A gyomrok emésztettek, az idegek pihenni akartak. Nem lesz háboru. Háromkor az ég még jobban elborult. Mindenki pesszimista volt. Mire négy óra lett, kávéztak, teáztak, fagylaltoztak, kissé ásitottak is az emberek, és az az örömük, hogy a bonyodalom elsimult, fanyar csömörrel elegyült, hogy nem lehetnek tanui annak, amire izgatottan számitottak. Ötkor az idegek ujra megfeszültek. Hat órakor, a döntés idején, rátekintettünk a fali órára, melynek vonallá egyesült két mutatója feketén szelte át a fehér óralapot. Veszettül, az orkán sebességével száguldtak a különböző hirek. Olyan ideges volt a levegő, hogy a szavad, amit halkan mondtál ki elzárt szobában, sokszorosan visszhangzott, olyan feltétlen jó hangvezető volt ekkor minden matéria, hogy amit egyik pillanatban a város perifériáin suttogtak, a másik pilnatban a központban orditották. Mit, az egész világ egy hotel garni volt, melynek vékonyka, papirmasé falán át meg lehetett hallani, mit beszél a belgrádi, a tokiói, a londoni szomszéd. Félhétkor aztán kezünkbe esett ez a szó: háboru.

Kezünkbe esett, és eleinte nem tudtunk vele mit csinálni. Ismeretlen volt a hangzása is. Mert valljuk be, mindnyájunknak csak színpadi emlékei voltak róla, és legfölebb a könyveikre, a csataképekre, a versekre gondoltak még az okosabbak is, bizonyos tompitó birálattal. Egy pár óra alatt áthömpölyögtettük magunkon az összes idegszenzációkat, az öröm és fájdalom minden érzését, azokat a megpróbáltatásokat, melyeket kiálltunk, azokat a diadalokat, melyeket végigujjongtunk eddig. Mindenki sietett élni. Fejünkben és szívünkben már teljesen felvonultak a hadak. A laterna magica olajlámpájában vannak igy a képek, kicsinyben, melyek később óriási vetületben jelennek meg a vásznon. Egyelőre csak néhány uj szó zamatját élvezték az emberek: „demarche“, „entente“, „cenzura“. Nem akadt olyan hír, melynek hitelt ne adtak volna. Ha valaki azt mondja, hogy a világháboru már eldőlt, egy óriási fantasztikus csatában, mindenki rázza a fejét, de belül, a lelke mélyén mindenki elhiszi. Mindnyájan kisgyermekek voltunk. Európa a béke selyemágyából riadt föl, boldog, elkényeztetett gyermek, aki reggelenként aranyszélü findzsában kapta a csokoládét és a jó bizonyitványa ellenére rendkivül tapasztalatlan volt. Mindenki szeretett volna valakihez fordulni, egy okos, nagyon magas állásu emberhez, aki mindent tud, egy miniszterhez, vagy egy őrmesterhez, vagy egy csillaghoz, vagy egy riporterhez. Van egy mozdulat az emberben, mellyel sötétben az apja kezét keresi. De ki az emberiség apja? Hiszen mindnyájan kivétel nélkül a béke gyermekei voltunk még, olyan együgyüek és tájékozatlanok, hogy most joggal mondhatjuk, ma a trafikos kisasszony többet tud a háboru mivoltát illetően, mint akkor sok tudós. Akadtak jólértesültek, akik rögtön a helyzet magaslatára emelkedtek, gazdasági, társadalomtudományi alapon jósolgattak, olyanok, akik – docendo discimus – tanitva és magyarázva, ajkukon fölényes mosollyal akarták megtudni, hogy tulajdonképen hányadán vagyunk. Az emberek vakon bíznak egymásban. Ha a föld összeütközne valamelyik bolygóval, sokan a miniszteriumba telefonoznának és megkérdeznék, mi történik majd a következő pillanatban. Csak kevesen értették meg, hogy egyedül maradtunk a földgolyón, a sorsunkkal. Legillőbb lett volna talán megfogni egymás kezét, egyszerüen, jóságosan, keményen s egy végtelen-végtelen kört formálni, ameddig a szem ellát.

Később aztán láttuk az első igazi háborus képet: ment az egyfogatún egy anya, a nagy-nagy fiával, szoritotta a kezét, ölelte és majdnem az ölébe vette, végigfektetve a térdein háboruba induló gyermekét, mint régi szentképeken a fájdalmas anya az ő egyszülött fiát.

A DIÁK.

tizenhétéves fiu, aranyszemü és aranyhaju, ment föl a budai hegyekre.

Alighogy világos volt, – a szürkület hályogos homálya borult a világra – a reggel csak később sáfrányozta az eget, szilaj sárgájával. Néhány pásztortáska nyilt az ut mentén és sok pitypang, a pazar, kártyás természet elhajigált aranyai a zöld tableau-n. Találkozott olykor egy-egy gyíkkal is. Később a hegy tetején aztán senkise volt. Sokáig ment igy, egyedül. A villák aludtak az orgonabokrok közt. Minden értelem nélkül való dolgokat művelt. Próbálta kiszámitani, hány fűszál lehet egy tenyérnyi helyen, hány porszem a talpa alatt és hány szó egy görög szótárban, visszafelé mondogatta a szavak betüit és ugy találta, hogy ez a madárnyelv hasonlit a kinaihoz. Az is eszébe jutott, hogy jó lenne kinaiul tudni és perzsául is. Akkor kinaiul beszélne a virágokkal és perzsául a madarakkal. Feltette magában, hogy megtanul kinaiul is, és perzsául is, egyszer, az érettségi után.

Ekkor ugy rémlett, mintha valahol a háta mögött, messze, emberek járnának, és valahol, távolban megrezzent volna a magyal. Azt hitte, hogy csak képzelődik, az álmatlan feje csalja. De ujra hallotta a neszt és ujra látta a bokrok rezzenését. Egy kis kanyargó hegyi ösvényen pedig véletlenül megpillantott két katonát. Soha ilyen katonákat nem látott. Egy sziklához lapultak mereven. Tekintetük éles, hegyes volt, mint a tű. Arczukon láz, figyelem, izgalom tükröződött. Az egyik bajuszos népfölkelő volt, a másik fiatal, sovány paraszt, a szeme sunyi, akár a süné. Guggon ültek egy darabig, aztán lehasaltak, suttogva beszéltek, végül mászni kezdtek a porban, csinján, előre a hegyi ösvény végéig, ahonnan már kilátás nyílt a tisztásra, az alant elterülő völgyre, folyóra, országutakra, a virágos dombokra, az egész városra. Hirtelen felpattant a két katona. Suttyomban valami jelet adtak. Erre a hegyi szakadékokból, a dülőutakról, a sziklákból, a semmiből előbukkantak a többiek, mind katonák, mind szürkék, testvérien szürkék a földdel, a göröngygyel, a felleges éggel, és mentek, eleinte lassan, lekuporodva az alacsony sziklapart fedezéke mellett, görnyedt háttal, de bátor, előreszegett tekintettel, gyanakvó ravaszsággal kutatva a tiszta levegőt, a virággal rakott isteni bokrokat, a tavaszt, jobbkezükben puskákkal, a baljukat pedig egymásnak nyujtva, viharos közelségben, oly forró egyetértésben, oly ártatlan jósággal, mint a gyermekek, akik lánc-lánc-eszterláncot játszanak a mezőn.

A diák sápadtan állott a hegyen. Még látta maga alatt a várost és a gyufaskatulya-nagyságu villamoskocsikat. Egynéhány vaktöltés puffant el. Most tudta meg, hogy az ő tizenhét évével, kezében egy költő könyvével belekerült a háboru tüzes gyürüjébe. Csak hadijáték volt, de milyen komoly ez is. Azok a katonák, akik előbb még láttatlanul mozogtak, határozottan törtek előre, földre vágták magukat, acélból készült automata-bábok módjára, vállukhoz emelték a fegyverüket és az izgalom reszkető deliriumában tüzeltek. Mert a hegy ormán, félelmes elrejtettségében, erősitett állásban feltünt az ellenség. Oldalt sok kis táborozó hadsereg csillogott a napfényben. Az erdő peremén egy dohánysárga ló fickándozott. Lassan bontakozott ki a sorok göngyölege. Némely helyütt már indultak. Másutt eszeveszett sietséggel vonultak vissza a csapatok. A győzelem megérett. Minden oldalról özönlöttek a katonák, felharsantak a jelek, szuronyrohamra fujtak, a kürtök és trombiták aranyszalagjai lobogtak a szélben, az ütközet eldőlt, messze-messze, a hegytetőn egyre több tért vesztett az ellenség, a tüzelés zenéje elhalkult, s az utolsó pillanatban magasan, nagyon magasan felnyult a fehér lobogó. Aki nézte ezt a játékot, még nem értette és csak mozdulatokat látott, mint az az együgyü műkedvelő, aki először hall wagneri operát s nem tudja, mi a pianisszimók és fortisszimók, a puha hangfoszlányok és haragos dübörgések értelme, de a szivében máris érzett felreszketni egy dalt, mely az élet kérdésére felelt. Mindaz, ami becsvágy, kudarc, idill, küzdelem, boldogság, babér, család, csók, verejték, könyv és köny, mindaz, ami élet, az ezen a terepen van központositva, össze van sűritve ebben a játékban, ezen a sakktáblán, ahol a legnagyobb játszma, a legnagyobb opera, a legnagyobb költemény, a legnagyobb szenvedés látható. Már nem ugy nézte az embert, ahogy az iskolában tanitották. Az ember kicsiny és a föld nagy. Valaha egy rózsatő levelén látta, hogy nyüzsögnek a bibortetvek. Ez villant keresztül a fején. Megértette, mi a világ, a város, a kultura, a harc, ugy találta, hogy az emberek is oly parányok, mint a férgek, épp ugy kapaszkodnak a sziklákba, a bozótokba, az erdők üstökébe, mint azok a rózsalevelekbe, és halkan azt mondotta, hogy mindnyájan alázatos rokonai vagyunk a földnek, meg a sírnak.

A diák szédülő szívvel, megpattanó agyvelővel hallgatta ezt a dalt és nézte ezt a képet, nem boldogan, de nem is boldogtalanul, férfiasan. Nem mehetett tovább.

Egy hadászati mozdulat elzárta az utját.

TÉBOLYULT NYÁR.

z embernek sajog a szemhéja a melegségtől. Ugy fekszik rajta, mint az ólompénz. A halott szemére szoktak tenni ilyen nehezéket, de annak már nem fáj. Felnyitjuk szemünket az égre, mely reménytelenül kék, száraz, üres, semmit se igérő, aztán lecsukjuk ujra, csüggedten. Eszünkbe jut, hogy a latinok (a mai olaszok ükapjai) azzal kínozták elfogott ellenségeiket, hogy levágták mind a két szemhéjukat, egy sziklához láncolták őket, arccal a nyári nap felé, hogy belenézvén vakuljanak meg. Mire lement a nap, a katonák arca barna volt az aludtvértől és már nem látták a csillagokat.

*

Őrjöngő, tébolyult nyár. 37° meleg van a napon. Ez az ember rendes hőmérséklete. Ugy látszik, az ember forróbb, mint a természet. Ha a természet hóna alá dugnók a hőmérőt, a higanyoszlop csak a piros vonalig szökkenne fel, de ez már azt jelenti, hogy a föld beteg, hagymáza van és dühöng. Hallgatok egy forró, fullasztó szellőt, mely megkocogtatja a kilincsemet. Mit mond? Nem értem. Már félrebeszél a szél is. A föld zöld haja pedig borzongva élére szökken. Mit látsz álmodban göthös föld, milyen viziót és rémeket? Egy patak mellé futok, belenyujtom a kezem, de a viz meleg lötty, békák fürödnek benne, sárgán és akadozva csergedez a sással fedett, virággal szegett partok között. Szapora és határozatlan a természet érverése. Aszpirint és hideg borogatást rendelek neki.

*

Délben katonák mennek az utcán. Ilyen katonákat még nem láttunk e hosszu hadjárat alatt sem. Az arcuk fekete, mint a bakacsin. Őket már a harctéri nap sütötte le. Efféle arcpatinát a fürdőhelyeken annakelőtte még ezer koronáért se lehetett kapni. Ezek a katonák a mi szerecseneink, a mi négereink, a mi színes embereink. Alig ismerünk rájuk, mintha álarcot viselnének, az arcuk kifejezése idegen, a szemük nézése a fekete alapon idegen, a szájuk is idegen. Ugy világit, mint a néger szája, és a foguk ugy világit, mint a szerecsenfánk habja. Némely fekete arcon piros seb van, egy második száj, mely tulvilági kalandokról beszél.

*

Ebben a hőségben néha trombitalármát lehet hallani. Mindenütt trombitálnak most kerek e világon. De van egy trombitaszó, amit csak finomabb fülek hallanak. Az a nyár trombitálása, mely a homokon, az avar erdőkben, meg a rónán fujja kövér aranytrombitáit. Trata-trata, kiabál a hőség. Mi még nem tudjuk, mi a nyári had. Igaz, nyáron indultak meg seregeink, de mire felkészültek, már a vénasszonyok nyarában gázoltak és az első ütközetek után az őszi tücsök cirpelését hallgatták s a köd bokrétáit látták, a szürke ködöt, mely eltakarta őket. Később a téli háboru képeit néztük. A hajnal vastag páráiban usztak, lebegtek, mozogtak a csapattestek, lassan-lassan, mint tengeri szörnyek, előre, mindig előre. Aztán a tavaszi hadjáratkor gyérlombu nyírerdőn haladtak át a szekerek meg az ágyuk. Már össze volt kötve háborus aggodalmunk ősszel, téllel és tavasszal, az esőcsöppel, a hópihével és az ibolyával, de a háborus nyár még idegen. Ez azt jelenti, hogy a por csikorog a bakancsok alatt, a lóról tajték szakad, a katona bluzát verejték veri át, mintha megázott volna, és – téli ellenségéről – a vízről álmodik. Télen a kályha volt az álom. Most a tenger, a folyó, a pohár jeges víz. A nap éles, hegyes tőre pedig a mellének szegződik, keresztezi a kardját és a katona vív vele.

*

Néha felvonul az égi tűzérség is. Az öreg felhők morogni kezdenek, láthatatlan ágyukat guritanak ott fönn is. Egy darabig kisérleteznek. Előremennek, hátrálnak, lőszert szállitanak, töltenek, kémlő rakétákat engednek fel, hogy megismerjék a térszínt, egy-egy villám fényszórójával világitják meg a seregeket, aztán felderitő szolgálatra küldik az égi aviatikust, a sast és a kányát. Különböző híradással térnek vissza. Előbb belövik a távolságot. Mikor már minden hajszálnyira biztos, az isten tűzérei arany puzdrából kiveszik az istennyilát, megtömik vele az ég elektromos ágyuit. Csak akkor dörögnek és bömbölnek az ég tarackjai, hegyi ütegei és nehéz várvívó ágyui, a negyvenkettesek. Egy-egy „találat“-tól felgyullad a kunyhó, a kazal, a nyárfa. Az ütközetnek azonban rendszerint hamar vége. Egyszerre kifeszül a színes pánt, a szivárvány. Hallani, amint az ágyuk visszavonulnak rajta boldog diadalmenetben. Néhány napsugár gyullad ki. Ott fönn már kivilágitottak, angyalok könyökölnek az ablakokban, lengetik a zsebkendőiket. Lobog a hétszínü lobogó. Vajjon milyen nagyhatalom zászlaja ez?

*

Ne gondold, hogy köze van velünk. Hány ember szeme nézi az üres nyári kékséget, anélkül hogy feleletet kapna. Ez mindig egyforma. Még semmiféle emberi szenvedéstől sem halványult el, csak egy pillanatnyira is. Természetanyánk, hisztérikus mostohánk, még sohase öltöttél gyászt a fiaid jajveszéklésére. Most is kék selyemruhában jársz, állandóan, mint egy ringyó, a hajad pedig gyémánt tűkkel tűzdeled meg, a forró parfümös szájad liheg uj csókokért, virágot, gyümölcsöket növelsz, táncolsz a pipacsos buzaföldeken. Letéptem egy virágot a mezőn s csodálkozva láttam, hogy ez a virág éppen olyan, mint a tavalyi. A szél is épp ugy zúg, a víz is épp ugy beszél, a madár is épp ugy csivog. A felhőtlen égbolt semmiről se vesz tudomást. Gyűlöllek téged, természet, utállak téged, érzéketlen, buta, kék ég.

FECSKÉK.

ár a gyerekkoromban nagyon kiváltságos lényeknek tartottam őket. Nemcsak azért, mert kifogástalanul öltözködtek s olyan frakkot viseltek, milyent csak az első szabóműhelyben lehet kapni, meg kis hegyes lakkcipőt, meg villámló ingmellet. A szemük is tetszett, mely forró-könyes, fáradt-méla, tétova-fájó, mint azoké az ideges embereké, akik sok feketét isznak. Ezenkivül bámultam az életbölcseletüket. Szalmasár fészküket a családi idill házikójához ragasztják, az eszterhaj alá, de azért nem nyárspolgárok. Tudnak mulatni és dolgozni is. Néha felzendül az égbolt kék bálterme. Ilyenkor el-elröppen egy-egy fecskeszárny, mint a keringő gavallér frakkvége. Igaz, hogy a bálteremben a párok gombolyodását nézvén a fecskék szárnyára gondolunk. Ez azonban csak emberi voltunk gyarlóságát bizonyitja, a gondolkozás játékát, hogy az egyik dolgot csak a másik által tudjuk megérteni és a hasonlatokat egész életünkben csereberéljük. Dolgozni keményen dolgoznak. Nincs az a napszámos, az a habarcskavaró, az a téglahordó, az a vakoló, aki állná velük a tempót. Arany János – milyen gyöngéden – az „ég kőmüvesei“-nek nevezte őket. Nekem mindig a karikázásuk, az ájulatos, lélekzetállitó gyorsaságuk tünt fel. Hírnökök az istenfecskék. Ugy rémlik, hogy némelyiküknek valami megbizatása van, egy határozott, gyors, órára-percre-másodpercre szóló küldetése az istentől az emberekhez. Sietnek is, mint a kerékpáros sürgönyhordók. Ezek a fecskék a jó isten messengerboy-ai.

Kimegyek a hegyek aljára, hogy megkeressem őket. A városban még nem látni az őszt. Eléje kell sétálni egy pár percet, pár lépést és egy erdőtisztáson már megmutatkozik a sárga festékével, a keserü avarparfümével, még titokban, mint a színész a színfalak között, aki nemsokára majd fellép, a városban is. Leülök a földre. Nem tudom megérteni, hogy az emberek mért nem tartanak őszi kurát is, mért mindig csak nyári meg téli sportról beszélnek. Talán távoli keleti országokban ez is divat. Mert rendkivül sok sebszáritó vigasztalás, iskolázó bölcseség van ilyen sétában. A füvön, mely olyan, mint egy sírhant, az őszi kikirics kék halotti lámpája lobog. Még egy lámpát látok, a gyermekláncfű bolyhos tejüveggömbjét, – a hálószobalámpát – csak rá kell fúnom és az erdőben sötétebb lesz, aludni térnek. Előttem a távíródrótokon a fecskék tartanak búcsúkongresszust. Mindig ezekre a huzalokra ülnek. Ez is az idegességükre vall. Eléje szaladnak a vészhírnek a neuraszténiások nyugtalanságával. Azt hiszik szegények, ezzel majd megakadályozhatják. Ők a jól értesültek, akik minden hírt röptében akarnak elfogni a közvetlen hírforrásból, a sürgönyök és telefonbeszélgetések kihallgatói, a kis kémek, kik az ember iránt való rokonszenvből először informáltatják magukat a földi dolgok folyásáról. Szoritják görcsös, nyápic lábukkal a távíródrótot, hogy – olvasás nélkül – mindjárt a testükkel vegyék fel a jelentéseket, melyek most cikáznak át rajta. Talán éppen a ma esti „höfer“ mozgatja. Az idén sok ilyen jelentést vettek. Ezeknek a híreknek izgalma kissé megviselte idegrendszerüket. Mennyi suly, villanyosság, végzet egy szóban. Nem birta el aprócska fecskeszívük. Csőrük – sápadtan – hang nélkül nyiladozik, nem is csicseregnek, csak csipognak, néha-néha. Vajjon mire várnak még?

Különben azt hallom, hogy a fecskék – váratlanul, programm ellenére – már el is mentek tőlünk. Máskor csak Kisasszonynapján gyülekeznek. Most lármás fellegekben szálltak ide a gács mezőkről, a felpörkölt, üszkös romokból, meg a régi kárpáti falvakból, melyek csak most épülnek, s közölték a többiekkel, hogy valami ismeretlen vörös számum suhant át ezen a tájon, egyelőre itt nincs is mit keresniök. A zsindely meg a mestergerenda a földön hever. Szegény ember fészke összedőlt. Ezek a fecskék az utolsók. Ugy látszik, hogy csak családi ügyből kifolyóan maradtak még itt. Tanakodnak ezen-azon a kérdésen, leszállnak a drótról, aztán megint visszaszállnak. Nem tudják megfejteni, mit jelent ez a sajátos természeti jelenség, mit az éj pipacs-tüze, az embervándorlás, meg az ágyuk borzalmas csicsergése. Ők egyelőre elutaznak innen. Ugy van berendezve az életük, mint a milliomos gyengélkedőé, aki télen mindig afrikai fürdőhelyen üdül, ahol virágot szedhet decemberben is és napkurát tarthat már márciusban. Mást nem tehetek, kedves fecskék, mint hogy jó utat kivánjak nektek. Minekünk itt kell maradnunk, hogy sárból-szalmából ujragyúrjuk kunyhónkat, az ereszt, mely alá majd nyáron fészket épithettek. Ha azonban átrepültök az oceánon, vigyázzatok. Ne bizakodjatok a hajókban sem. Azok már nem a régi hajók. Minden ízük tűz és vas. Azelőtt, mikor ellankadt a szárnyatok, szívesen lerepültetek az árboc ormára, meg a tatra, s a matróz nevetve vitt benneteket, jegy nélkül, ingyenutasokat, még kenyérbelet, zsemlyemorzsát is dobott. Most csak ólommorzsája van. Azt pedig nem igen lehet megenni.

Ne szálljatok le az emberhez. Inkább hulljatok le, sötét fecskék, a sötét oceánba.

GYŰLÖLET.

z ember, aki egykor régen, nagyon régen ledőlt szunyókálni délután a diványára, a béke puha díványára, álmokat látott. Néha maga is csodálkozott rajtuk, ártatlanul. Ételgőzök és borpárák csalánfátyolán megjelent például előtte a legjobb barátja. Eleinte mosolygott rá a barátja, aztán bandzsitott, végül a bűvészpálcával megkopogtatta a szemgödreit, a gonosz, zsivány, zöld macskaszemét és megmutatta, hogy nincs is alapjában szeme, eddig csalt, színes üveggolyó van a helyén. Gyakran álmodott egyik öreg rokonáról, akitől sohase tudott kölcsönt szerezni. Az öreg urnak az a különös szokása volt ezekben az álmokban, hogy hol a karját, hol a lábát hagyogatta el és szegény, ágy helyett mindig koporsóba feküdt. Hivatalfőnöke is szerepelt itt. Ébren igen szívesen szembeköpte és felpofozta volna őt. Ennek az urnak fölfelé hegyesedő teljesen kopasz feje volt, pont olyan, mint egy tojás. Egyszer csak tojástartóba került a főnök feje, az álmodó pedig asztalkendőt kötött maga elé, meglékelte a fejet, ezt a lágyra főzött tojást, megsózta, megpaprikázta, majd piritott zsemlyeszeleteket mártogatott beléje. Mindenkiről álmodott, akit az életben „tisztelt, szeretett és becsült.“ Ugyszólván erőszakosan ráncigálta őket álmaiba. Szelíden letépte a tagjaikat, mint ahogy az iskolásgyerekek a feketetáblára rajzolt krétafigurák egyes részeit letörlik nedves szivacscsal, kicsikét játszott velük, aztán elégedetten és mosolyogva ébredt.

Ez az ember végképp fölébredt. Azt látja, hogy fölösleges aludnia. Arról az életről álmodott, melyet most élhet, szabadon. A gyűlölet, a sovány és hosszukörmü istennő, aki kigyóhaját csigákba fésüli, közénk telepedett. Talán jó is, hogy itt van. Mert nélküle teljesen egyedül lennénk. Mindenki választ valamit magának, amit gyűlölhet, a tömeg egy népet, az írástudó egy irányt, egy zászlót, egy jelszót, egy embert, egy taglejtést, egy politikát, egy orrot, ki tudná felsorolni, mit. De abban a pillanatban megszínesedik pergamen-arca, véredénye jótékonyan kitágul, szeme szikrát hány. Zsibbadt és fásult fájdalmunkat csak ez hűsiti. Nézem az embereket, hogy csikorgatják a fogukat erre és arra a cudarra, aki fölidézte a föld tragédiáját. Határozottan megenyhülnek a haragtól. Már azon a ponton vannak, hogy ébren álmodnak. Sötét szobasarkokba ülnek, ugy színezik az álmaikat, vérrel és korommal, szerelmesek módjára, akik gyötrelmes örömmel rajzolják ki a találka pillanatát, két nedves ajak találkozását. De az ő álmuk már csak halál és bosszu. Könnyük mind elapadt. Különben mártiromság volna elviselni a szenvedést, amit el kell viselni. Gyűlölet, életelixir, nélküled ma nem lehetne élni.

ANGYALOK ÉS TIGRISEK.

lőször is az angyalok sírtak ott fenn és itt lenn. Meg se várták, hogy az első vércsepp kibuggyanjon. Már a szomorúság megrebbenésére sírtak, mikor a földi pillákon végigsiklott a lélek vére, – fehér és fényes vér – a könny, jelezvén, mi következik még. Ami azután jött, azt az angyalok mind természetesnek találták. Mert az angyalok előrelátók és értelmesek. Ők tudták, hogy a diplomaták közvetlen szövetségben vannak a sírásókkal és a gyászruhakereskedőkkel, nem csodálkoztak a fejleményeken, egyes döbbenetes esetekkel kapcsolatban. Az első pillanat tragikumában mindent egybefogóan átéreztek. Nem volt ujság számukra, hogy a kés öl, a tűz gyujt, a harag rombol. Eleinte sokan nem értették a szomorúságukat. De aztán jöttek hetek, hónapok, hírek, tapasztalatok, rövid levelek és hosszu éjszakák, s akik tétováztak, lassan felocsudtak tompa álmukból. Mindenkihez elért a háboru. Ki egy átlőtt katonasipkát, ki egy üres széket, ki egy mankót látott, valamelyik végzetes órán. Az angyalok azonban mindezt sokkal előbb látták, réges-régen.

A háboru a lelkekhez különböző sebességgel közeledett. Némely embernek villámrobbanásszerüen nyilatkozott meg. A jókhoz a fény sebességével repült, másokhoz csak a hang sebességével. Nyomban az angyalok után az anyák fogadták ájult szívükbe, egy mély-mély sóhajjal. Aki nem a szívével élt, az később értesült róla, az agyveleje folytán, minthogy a változott körülmények gondolkozni kényszeritették, vagy a gyomra folytán, minthogy ennie is kellett és a háboru szerényebb asztalt tett eléje. Még a háziállataink is éreztek valami változást. Kutyánk hiába várta a csontokat a hus nélkül való asztalunk mellett. A macska pedig reggelente nem kapta meg a tejbeáztatott zsemlyét. Az ég madarai se lehettek közönyösek, elmenekültek a füstös, vörös levegőből, az erdei vadak idegesen nyomták buksi fejüket az odvaikba. Most utolsóul kikezdi a háboru a fenevadakat is. Azt olvassuk, hogy az állatkertek erősen megkurtitották a ketreclakók étlapjait. A medve répát, kukoricát kap kenyér helyett, az antilop, a zsiráf, az orrszarvu krumplin bőjtöl, a vízimadarak, köztük a flamingó – ez a nyápic rózsaszín dandy – buza hijján csontliszttel kénytelen beérni. Velük együtt koplal az állatok demokratikus királya, az oroszlán. Sőt a tigris se kap oly finom lóhust, mint annakelőtte. Ez a véres anarkista, minden vegetáriánizmus ősi ellensége, már-már öreg konflislovakat ebédel, szerszámmal, istránggal, ostornyéllel egyetemben. A fenevadak is felfigyelnek. Mi történik a földön?

Egy délután a tigris ezeken töprengve sétált a papiros-sziklákon, s zöld tűzben parázsló szemmel nézegette a körülötte cikázó döglegyeket. Valami ájulási görcs fogta marokra a szívét. Éhséget érzett. Ugy, hogy elbődült és levágódott a földre. Ette a port, hogy az ürességtől fájdalmas gyomrát valahogy csillapitsa. Fenevadi dühében viziókat látott. Fölötte a nyár aranyrakétákat eregetett, lángoló röppentyüket és gyilkos csillagokat, az ég kék volt, a levegő forró, a természet izgalmas és nyugtalan. Hiába várakozott az ételére. A rendes lóhusebéd helyett keshedt, szomoru huscafatokat tolt hozzá az ápoló. Ekkor sejtette meg, hogy körülötte valami szörnyüséges dolog folyik, páratlan és véres, amihez a tigrisek párviadala se fogható. Mindeddig az ember nem is imponált neki, kukacnak és galambnak képzelte. Hisz ő valaha számumot lélegzett és víz helyett itta a vért. Most bámulta az embert. Különösen azokat, akik tigrisi szenvedélylyel koholták ki a háborut és ezerszámra mészároltatják le az ártatlanokat, gyujtják fel a béke kis szentegyházait. Életében először kétkedni is kezdett, önmagában. Vajjon csakugyan oly kegyetlen-e, oly vérengző-e a szíve, oly éles-e körme? Ugy találta, hogy tulbecsülik ezeket a tulajdonságait s vetélytársai némely tekintetben határozottan tulszárnyalják őt. A koplalástól meghorpadt pofáján egy hiu, öreg, vidéki színész csömöre tükröződött, kit először ránt le a helyi sajtó. Bajuszát próbálta amugy legényesen és fenevadosan kipödörni, de nem sikerült neki. Már vannak mások, ujak, frissek, akik jobban folytatják a mesterségét, a tigriskedést. Áhitatosan gondolt az emberre. Kissé meg is szelídült. Szemébe valami beteges és tündöklő nyirok futott, a részvét váladéka. Meleg, különös tigris-könnyek voltak ezek. A tigris sírt. Aztán alázatosan a ketrece rácsai felé vánszorgott, az éhségtől aléltan és elcsigázottan két lábra állott, a rácsokat átölelve és mellső lábait szelíden összetéve, mint a hogy az egyházatyák primitiv írásaiban olvashatni, fiúi alázattal fohászkodott az éheztetőjéhez, a leverőjéhez, a vetélytársához, az urához, a tigrisnél tigrisebb uj istenéhez.

A tigris imádni kezdte az embert.

ENNI ÉS ALUDNI.

zon panaszkodnak az emberek, hogy nőttön-nő az étvágyuk. Eleinte senki sem vallotta be, sem magának, sem másnak. Aztán találkoztak egymással a kenyérpusztitók. Kiderült, hogy mindenkivel egyformán incselkedik a fakó pofáju, ádámcsutkás ördög, az éhség, száz és száz alakban, a nap majd minden órájában, eleinte csak tréfaképen, de egyre parancsolóbban. Még a cinegecsontu, a madárétü is nekilát az evésnek. A bőjtölő remete viaskodott ilyen látomásokkal valaha, a sárga sivatagban. Közvetlen ebéd után eszébe jut a jóllakott gyomornak, milyen jó is lenne még egy karéj fehér kenyér, s a rábeszélés oly eleven, hogy a megkisértett halandó nem állja sokáig, az utcáról már fut is szaporán, haza, a lakásába, enni. Éjjel fölkel az ágyából. Egyingben botorkál a kamrába. Reszkető kézzel, tolvajként kotorja ki a kenyeret, nem a szerecsen-kenyeret, a feketét, a durvát, de a civilizált, a szelíd, a fehér kenyeret, s aztán mélyen beleereszti a konyhakést, eszik dühösen, magáért az evésért, mint az evés alkoholistája. Pusztán az a tudat, hogy most minden gyűszűnyi lisztecske és minden morzsányi kenyérke kincs, éhséget gerjeszt. Nem komoly éhség ez, inkább fantasztikus, huncut és ugrató, mint a viszketés és a tüsszentés. Különös egy portéka az ember. Ha a gyémántból vágnának ablakokat, akkor a nők a fülükben biztosan ablaküvegeket hordanának. Különben ne ijesszen bennünket a hirtelen támadt, érthetetlen mohóságunk. Fel van ez jegyezve minden háborus krónikában, még Sarcey is megemliti, mikor a párisi ostromról ír, különös nyomatékkal: „Párisnak hirtelenül őrült étvágya keletkezett. Sohasem érzett ez a nagyváros hasonló falánkságot. Azelőtt ettünk, hogy éljünk s nem is sokat hederitettünk az ételre. Mihelyest az ostrom kezdődött, hirtelenül megéheztünk mindannyian“.

Tegyük hozzá, amit nem emlit, hogy bizonyára el is álmosodtak. Mert lépten-nyomon beszélik, hogy ma az emberek sokat alszanak is. Majd mindenki megtoldja rendes alvási idejét pár órával. Holott nem igen lenne rá módja senkinek. A párna, mindenki párnája nem sokkal puhább most, nem kevésbé tüskés és szurós, mint a tűpárna. Csoda, hogy a fej mégis lágy gödröt tud vájni magának ezen a tűpárnán. Végre még éjszaka is halljuk fütyülni fölöttünk a gondok ólomgolyóit s a halálfélelem srapneljét. Az első idegcsigázó nyugtalanság után azonban az ember megtanult aludni, nem ugy, ahogy régen aludt, de álmok nélkül, mélyen-mélyen, szinte nem is létezően, kilopózva a valóságból, eltünve az életből, átsurranva azon a neszfogó, párnázott ajtón, mely az ébrenlétet elválasztja a semmitől. Ezen az ajtón minden éjjel egy álomkórházba jut. Itt megmosdatják és bebalzsamozzák, hogy reggelre kelve tovább tudja cipelni a teste terhét. Azt mondhatnánk, hogy morfium-oltást kap. A természet olyan kegyes, hogy minden szervezetnek mér elegendő feledést, ingyen, a szenvedésünkre és az aggodalmunkra édes, áldott, természetes zsongitót, álmot. Ne is mondjuk, hogy alszunk, csak mondjuk azt, hogy egy időre morfinistái lettünk az ágynak. Ha felébredünk, a szájunk duzzadt, a szemhéjunk püffedt és vörhenyes, az arcunk csunya és a halántékunk viaszos, mint a morfinistáké. Holnap este majd ujra bemegyünk ezen az ajtón, a semmibe, a jó kórházba és kérünk egy uj oltást, egy uj, hosszu bódulatot.

Nem szabad rosz néven venni ezeket a gyöngeségeket másoktól és magunktól. Álljunk meg inkább csodálkozva ennyi élet előtt s kiáltsunk föl. Boszorkányos szerkezet a testünk meg a lelkünk. Annyira rugalmas és finom, hogy minden helyzetben megleli vigasztalását, és akárhová kerül, kiegyensulyozza magát. Nem ismer lehetetlent és ember fölött való körülményeket. Dobj valakit egy kutba s a szegény vergődő rögtön szerződést köt a tényekkel. Dehogy is gondol arra, hogy nem mindig volt kutban. A másik pillanatban már észreveszi a helyzet előnyeit, egy kiálló téglát, melybe kapaszkodni is lehet, egy fénysugarat, egy mélyedést, melybe esetleg majd megvetheti a lábát. Ime, már is helyrebillent a lélek egyensulya, önvédelemből. A lélek rögtön kárpótlást kér. Mit adhatunk most, mi szegények, koldusai ennek a földnek minden szenvedésünkért. Odaadjuk a testünket, melyet szorgalmasan etetünk és altatunk, nehogy ránk támadjon, mint egy vadállat. Egyél, szegény test és aludj, szegényt test. Már nem tiéd a boldog idők edzett és acélos szikársága, a virrasztás, a munka, a lélek mámora, az édes önsanyargatás, mely az erősek fölöslege és kiváltsága, az egészséges soványság, az érzékek fényüzése, a pezsgő gyöngye, a cigarett füstbokrétája, a sarju parfüme, az ízek, a szagok, a színek végtelen skálája, mindez már nem a tiéd, szegény, s a fűszer helyett csak az evést tudjuk neked adni, az álom helyett az alvást. Ezzel a két leginkább megmarkolható földi jóval próbálunk kárpótolni téged, özvegy lélek, jobb időkig. Addig az emberek csak bizakodnak és reszketnek, csak esznek és alusznak, szilajon nyulnak a kenyér után, minthogy a nábob föld többi értékes gazdagsága megszünt a számunkra, és lehanyatlanak az emberek pillái, de talán nem is alusznak, csak nem tudnak ébren lenni, csak valami mást választottak, csak folytatni akarják magukat. Felocsudván pedig talán nincsenek is ébren, talán nem is élnek, csak várnak. Hidat ívelnek gyarló emberi eszközeikkel egy kor felé, melyben majd ébren is lehetnek, aludhatnak is, élhetnek is, kedvükre jól is lakhatnak és koplalhatnak is, és egy napon eléje vihetik szigorú időkben híven megőrzött életüket a jövendőnek.

KIS KORTÁRSAINK.

ár összeírták majd a kisfiukat és kisleányokat is. Korhatár: két év. Minden csecsemő belekerül a lajstromba, akárcsak a felnőttek és mindegyik kap egy kis cédulát. Mindenható isten, ez az ő első hivatalos ténykedésük. Aztán hoznak nekik tejet, megbizható, vegyileg vizsgált tejet, de nem tejecskét, mint nekünk. Mi csak a mamáról, meg a dadáról, meg a cicáról tudtunk. Ők azonban első gyügyögésükkel, selypitéssel az államot meg a fővárost emlegetik. Hiszen mind a kettő ottan állott a bölcsőjüknél. Mind a kettő bizonyos tekintetben a dadájuk. Igy kerül be az állam és a főváros a tündérmesékbe.

Vajjon van-e a föld hátán olyan ember, aki mit se tud erről a világindulásról s ugy éldegél mint annakelőtte, elefántcsonttoronyban, a csillagokat vizsgálván, vagy kecsegét-potykát hozván hajlós vesszőn a piacról és kalarábét zöldleveles kosárban? Kötve hiszem. Valaki azt mondta, hogy csak a csecsemők és az őrültek fölött suhan el nyomtalanul a háboru. Még ezt se merem állitani. Annyira áthatotta a földet, annyira megrecsegtette minden rétegét és eresztékét, hogy egy természeti jelenség, egy földrengés erejével ráz össze minden teremtett lényt s valami formában – előbb, vagy utóbb – mindenkihez elér. Hallom, hogy a klinikai betegek is váltig politizálnak. Az a seregszemle pedig, melyet megtartottak a csecsemőkön, azt bizonyitja, hogy a háborus admisztrációnak már a gyermekszobák ajtaján is kopogtatnia kell és ezeknek a csöpp kis fogyasztóknak igényét is fel kell venni abba a nagykönyvbe, melybe mindnyájan be vagyunk írva. Valaha idilli ereklyéket őriztek meg a csecsemőtől, egy hajtincset, vagy az első topánkát. Ma történelmi emlékként kisfiunk tej-jegyét tesszük el, az iktatószámával egyetemben.

Egy idő óta módomban van érintkezni a csecsemőtársadalom legkiválóbb és legelőkelőbb tagjaival s már bizonyos fogékonyságra tettem szert annak a megítélésében, mi van ínyükre és mi nem. Tévedés azt hinni, hogy ők a változott idők sanyaruságát nem érezték meg. A csecsemők is nélkülöztek és hazafiak, akárcsak mi. Szenvedtek szegények a pólyában, a bölcsőben, a kis hálós-ágyban, már csak azért is, mert nem ők voltak a fontosak, csak háborus gyermekek, hadi csecsemők voltak, akiknek sietve adtak enni, akiket sietve fektettek le, akikre sietve nyomtak csókot, akikre nem tapadt édesen, érlelően, a bámuló nyári nap hosszu izzásával az apai-anyai pillantás. Róluk nem tudnak majd kedves, együgyü, bensőséges történeteket mesélni. Ki ért rá ilyen böngészésre? Kissé a lelkük is elkallódott. Ezenkivül minden testi nélkülözésben is volt részük. Hányszor késett a doktor bácsi, aki katonaruhában jött az ágyukhoz, a sebesültek és betegek mellől. Tejükre várni kellett, akkor se volt az a gyöngyös-habos, áldott tej, melyről a gyermekmesében hallunk. Mi, önző nagyok, eddig mindenféle hiányról beszéltünk, tejhiányról, húshiányról, liszthiányról, szappanhiányról, rézhiányról, még egyptomi-cigarettahiányról is. Nem vettük azonban számba, hogy „cuclihiány“ is van. Másfél év alatt a szövetséges hatalmak gyermekei – ez a mohó és drága kis hadsereg – elrágta a világ összes gummi-cucliját, mely a patikákban és drogériákban lelhető. A gummi a köpenyekre, a betegeknek való légpárnákra, az autókerekekre kell, a csecsemők fényüzési cikkét egyszerüen megszüntették. Mosolygunk ezen a kis szükségen, de a csecsemőnek – a táplálkozáson kivül – a cucli az egyetlen szellemi élvezete, az egyetlen szórakozása, olyan mint a nagyoknak a kaszinó, a szivar, vagy a baccarat. Kis szájuk most csak a híg levegőt rágja. Később bizonyára pesszimisták lesznek.

De másrészt irigykedve is nézek ezekre a csöpp állampolgárokra, ezekre a pelenkás kortársakra, akiknek már messze, régi mult lesz az, amit mi most átélünk, s emlékezetes minden, amihez érünk. Az a sok rózsaszín tábori levelezőlap, amely ezrével röpköd az országban, egyre gyérebbé válik majd, mire nadrágot kapnak, és belekerül a levelesládába, vagy egy üveglap alá. „Küldj nekem még egy meleg téli keztyüt“, olvassák egykor, s a prózai, gyakorlati közlés akkor már a történelem tündér-varázsával beszél. Sok fiu ugy nő fel, hogy nem ismeri az apját. Ez a háborus gyerek egyszeriben lát majd egy hazatérő katonát, akire azt mondják, hogy az apja, egy arcot, melyet sohase feled el, egy jelenetet, mely lármás, kacagó, érthetetlen tulságával döngeti a házat és egy sárga sapkarózsát, mely képzeletében minden szín és élmény fölött világitani fog.

Azok, akik már felcseperedtek, még érdekesebbek. Multkor láttam egy pesti gyereket, aki „rekvirálás“-t játszott. Kihallgattam két nyolc éves kisfiut, aki a buza- meg a kukoricakenyérről, a tojás áráról, a hagymáról és a zsirról beszélt. Elhültem a tájékozottságukon. Szegénykék, gondoltam, milyen okosak, milyen öregek. Hiszen mi tizennyolc éves korunkban sem tudtunk ennyi közgazdaságot.

Velük szemben – akár fiatalok vagyunk, akár vének – éreznünk kell, hogy mi már a mult emberei vagyunk.

AZ ÉLET DIVATJA.

oha annyit nem írtak-beszéltek a halálról, mint ebben a husz-harminc évben, mely a háborut megelőzte. Voltak korok melyekben mélyebben foglalkoztak a halállal, in specie aeternitatis. Az indus köldökszemlélők, vagy az ó-görög pesszimisták a lángoló kék ég díszletében látták őt és később a középkor gyötörte magát vele, a ködben bolygó kisértettel, a zörgő csontvázzal, a katholikus vallás elvén. Mi azonban a felvilágosult és természettudományos jelenben mind a két koron tultettünk és a halál divatját teremtettük meg. Végzetesen és ellenállhatatlanul érdeklődtünk a halál iránt. Igaz, hogy ez az érdeklődésünk felszínes és kacér volt, – mint minden divat, – de a levegőben volt és a vérünkké vált. Komolyan nem számoltunk vele, nem készültünk el rá, azzal intéztük el a halált, hogy állandóan emlegettük. Művészeink oltárt emeltek neki. Halál-versek, halál-drámák, halál-képek, halál-szobrok, amerre néztünk. Csiklandozott bennünket ez a divat, minthogy távolnak gondoltuk a halált, kellemesen izgatott, minthogy igazán nem hittünk benne s a villamos érzékek uj mámorra, a jóllakott gyomor emésztőporra áhitoztak. A művészekről a divat átsiklott a polgári életbe is. Minden betegséget bizonyos varázskör vett körül. Tizévenként uj és uj „irodalmi“ betegségek jöttek forgalomba. Eleinte tüdővész uralkodott, a bársonykabátos bohémek, divatárusleányok, kávéházi inségesek regényes betegsége, amit hamarosan felváltott a migrén és az idegbaj. Nem élt valamire való ember, – nem művész, de polgár – akinek meg ne lett volna – tényleg, vagy csak képzeletben – a maga kis kényszerképzete. Minden kölcsönkönyvtárban árulták jutányos áron. Ez már bizonyos becsvágyról és elhivottságról tanuskodott. Senkisem vetett számot azzal, hogy ezek a betegségek a valóságban egyáltalán nem költőiek, de fájdalmas csapások és hiányok, melyek a tehetséget inkább huzzák, mint röpitik. Olyan fényt teremtettek köréjük, hogy a megtévedt képzelet előtt a lángelme kisérő jelenségeinek tünt föl, s a művészet és tudomány ujdonsültjei valami tragikómikus öncsalás folytán hibás következtetéssel ezeket a fontos járulékokat akarták megszerezni, mielőtt a porondra léptek, csak aztán mertek alkotni. Egészségi bizonyítvány? Nem, ők előbb „betegségi bizonyitvány“-t állittattak ki. Csak a sápadt nő volt érdekes. Az emberek sápasztó-kurákat végeztek és versenyeztek egymással a soványságban és a szűkmellűségben. Enni nem igen illett, a jó étvágy pedig a tulajdonosára határozott szégyent hozott. Valaha – talán már most is – hihetetlennek tetszik majd ez, de igazság, hogy a közelmultban mindennek több varázsa volt, mint az egészségnek, melyet az élet állati buta működésének tartottak és látatlanban elitélték azt, akinek a szervei nem rakoncátlankodtak. Az egészség nem az alkotó élet volt, csak a „buta egészség“. Mindennek abban lehet a magyarázata, hogy ez a kor duzzadt és puffadt az egészségtől, az élet áldott fölöslegétől, távol járt azoktól a mezőktől, ahol a végzet és tragikum lakozik. Mi, az élet egykori nábobjai, kriptákban tivornyáztunk. Annyi életkincsünk volt, hogy nem tudtunk vele mit csinálni. Anélkül, hogy ezt a minden életet lezáró finálét, a természetnek ezt a rengeteg igazságtalanságát, az emberi tragikumot megértettük, megfejtettük, vagy csak közelebb hoztuk volna, belemerültünk egy szenvelgő kultuszba, mely a foglalkoztatás állandósága folytán kissé elzsongitotta fáradt, ki nem elégitett idegeinket, ismerni vágyó agyunkat és a betegséget kacérsággá, a halált pedig léha divattá tette.

Emlékezünk azokra a jellegzetes estélyekre, melyeket az élet nevében ültünk, de alapjában a halálnak voltak szentelve. A szalónban, ahol összejöttünk, fojtott és titkos izgalmak kóvályogtak, s a társaság, mely csip-csup dolgokról csevegett, úgy festett, mint egy spiritiszta gyülekezet. A falon Beethoven halotti maszkja lógott. Nem annyira a zenei lángelmének szóló hódolatul, inkább a saját izgatásunkra. Bámultuk a hideg vonásokon a halál elpihent tusáját, a kín megfagyott görcsét. Távol a kispolcon egy koponya. Valaki – nagyon kacérul – egy huszársipkát tett rá, legényes és tréfás hangsúllyal, a fogai közé pedig egyptomi cigarettát bigyesztett. A falakon baljós képek ingerelték képzeletünket. Lassanként rejtélyes és megmagyarázhatatlan lelki élményekről kezdtünk beszélni. Az idegorvos vitte a szót. De mindenkinek volt valami mondanivalója. Éjfélkor aztán bejött a ház urnője, csillagos, fekete pongyolában, nesztelenül és sokat jelentően a zongorához ült és vajszínü, vékony kezeit, ideges, hosszu ujjait elpihentette a billentyükön. Mit játsszon? Grieg „Aase halálát“-t követelte a társaság egyértelmüen. Az egyik széplélek – a sok közül – odarohant a villamos kallantyuhoz és a többiek hallgató helyeslése mellett elkattintotta, a szobára borzongó félhomály borult, csak a gázkályha parázsos vörössége világitotta meg az alakokat, az ingmelleket és a szmokingokat, a lekonyuló fejeket és a hideglelős szájakat, szoborszerüen. Már beszélt a zongora. Hallani lehetett az első acélos ütemeket, melyek a vér futását utánozzák keményen és határozottan, aztán a haldokló vér sápadni és lohadni kezdett, az üterek kihagytak, tétován kalimpáltak, mig végre a halál – pianisszimó – megállitotta az ütereket és a zenét s a szépség a vér ellobbanó ájulatában megnyugodott és kicsendült. A szalón fakirjai meredten néztek a semmibe. Mélyen tüdejükre szívták az ópiumos füstöt. Kezük ernyedten lógott – igen dekorativan – a székek karfáján. Igy mulattak az emberek 1890-től 1914-ig.

Mennyire a mult képe ez. Ugy érezzük, hogy egy történeti könyvben látjuk, – régi metszet 1914-ből – már meg se tudjuk érteni. Most nem igy mulatunk és a jövőben is bizonyára más lesz a mulatság. Ma közöttünk jár a halál. Az arca nyilt. Sisakrostélyát felvetette és farkasszemet néz velünk. Szinte kézzelfoghatóvá vált az emberi élet misztikuma. Soha olyan keveset nem beszéltünk róla, mint ezekben az időkben. Elvesztette a varázsát. Ezrek és ezrek haláláról olvasunk naponta, a tényt pedig nyugalommal, higgadt szomorusággal vesszük tudomásul. De hallgatunk, mint a szanatóriumokban, ahol sok halál esik. A sulyos betegek – önvédelemből – kiküszöbölik a halál gondolatát. Azt be kell vallanunk, hogy maga a halálról való fogalmunk is megváltozott, immár nem sejtelmek, nem messziről eljövendő ismeretlen betegségek és idegválságok alakjában jelentkezik, de mindennapian. Semmi stilizáltság. Valaha az ősember láthatta igy. A biztonságérzet hiánya gyógyitott meg bennünket a halál divatjából. Akik visszatérnek az arcvonalról, azok csak az életről álmodoznak. Egyetlenegy történetük sincs a halálról. Az irodalom pedig, mely békeidőben feketét tetézett feketére, majd az élet piros színeit kotorja elő. Gyűlöljük ujra a halált és megvetjük a betegséget. Az életet akarjuk s a napot, újra a napot. Mert a katonák sohasem felejtik majd el, hogy mit jelent a findzsába ömlő sárga tea és az eper és a tejszínhab és a kályha és a nyugalmas ujságolvasás és a gyermek és az otthon és nyári fürdőzés és a zuzmarás téli este, amikor a korcsolyák csörömpölnek és a zongoraszó és az egész sokszínü, drága egyetlen élet. Ők, a visszatérők, az élet ismerői, a pokolból kiemelkedők szabják majd meg tapasztalás által elmélyült itéletükkel, mit tartsunk értékesnek és mit vessünk el. Semmi kétség, hogy az egészség, a hús, a piros arcszín újra becsülethez jut s az írók és a művészek az élet szolgálatába szegődnek. Nem keressük többé a lángelmék homlokán a lombrosoi dudorokat. Egészséges lángelmékben hiszünk. Szalonjainkban felcsavarjuk a villanyt. Divat lesz vidámnak, egészségesnek, egyszerünek, becsületesnek, nagynak lenni, divat lesz újra élni. A halál pedig, az élet megoldatlan kérdése, újra belekerül a laboratóriumba, elszigetelten, mint egy pestisbaktérium. Kevesebbet írunk, beszélünk talán róla, de többet dolgozunk ellene, írók, tudósok, politikusok és bölcselők, akik eddig csak fűszerként kevertük italunkba keserű ízét. A halál divatját az élet divatja váltja fel.

CSONTOK

ajjon mi lesz az emberből? A keresztény hit szerint lélek, a zsidó szerint hamu, a pogány szerint pedig liliom, vagy kalarábé, szitakötő, vagy kukac, fecske, vagy görény. Ezzel szemben az amerikai Western Nitroglycerin Manufacturers Association, mely a yankee-k vallásfelekezetét képviseli, azt vallja, hogy az emberből halóporában dinamit lesz. Az amerikai lőszerbetyárok a koporsók fedelére többé nem azt írják: Béke hamvaira! Csak ezt: Vigyázat, robban!

Végre olyan hír érkezett hozzánk, melyet maga a szatiraíró sem feszithet tovább, a money-making olyan tréfás borzadalma, mely páratlanul áll a háború bűnlajstromában, és külön figyelmet érdemel. Egy chicagói gyár felásatja az európai harctéren elesett katonákat, hogy a csontok enyves leveséből nitroglicerint főzzön. A glicerin, mellyel szeles téli időben kezünket finomitjuk, a szelíd, édes pipere-glicerin, melyből könnyűszerrel, nagyon egyszerű úton teremtik elő vad és irtózatos testvérét, a nitroglicerint, eddig állatok csontjaiból készült. Minthogy pedig náluk fogytán a csontkészlet, az ember csontjára került a sor. Egyelőre csak a halottak csontjaira. Az elevenek csontjára csak később. Annyi azonban máris bizonyos, hogy nemcsak a dohányzószobában van vége az idillnek, de a temetőben is. Régi együgyű költők valaha milyen bizakodóan daloltak az enyészetről, mely ízekre bontja a hust, az inakat s csöndesen megőrli, semmivé – áldott, porhanyó lisztté – darálja a nagyon is kemény csontokat, melyek ennek a mulandó életnek pillérjei és vastraverzei. Mindez már hiú álom, költői ábránd, a régi, boldog, patriárkális mult kiváltsága az újvilág gyermekének. Nincsen többé pihenés a csigás homokban. Szegény halottak is csak félszemmel aludhatnak, nyúl-álmot, mint azok, akik hajnaltájt a keltőóra berregését várják, vagy mint akik a gőzfürdő pihenőjében szunditanak álmatlan éjszaka után s uj vendégek jöttén akármikor felrázhatja őket a fürdőszolga. Hiába hivatkoznak arra, – az árvák – hogy már levetkőztek, a garderobe-ban hagyták életüket, egy szögre akasztva. Mert jönnek az amerikai csiszárok és sorozzák őket is, a halottakat. Lehet, hogy vége az életnek, de még mindig nincs vége annak, amit többre taksálnak az életnél. Végre az ember nem rázhatja le kötelességét azzal a kényelmes kibujóval, hogy meghal.

Alapjában csodálatos, hogy csak erre jöttek rá, a csontjainkban rejlő dinamitra s nem vették észre, már régebben is, hogy mennyi becses anyag szunnyad még testünkben, melyet hasonlóan fel lehet használni s egy kis vegyészeti boszorkánysággal rögtön arannyá is lehet változtatni. Nem beszélünk a szervezetünkben rejlő káliumról és nátriumról, de tudjuk, hogy sok szén van benne, valóságos szénbánya, mivel fűteni lehetne, nem megvetendő mennyiségü foszfor, ami kiválóan alkalmas a büdösgyufák készitésére, elég sok mész, amivel, ha elegendő emberből vonják ki, házakat meszeltethetünk, sok klor, amivel diplomaták gallérját és ingmellét fehérithetjük, esetleg egy modern gőzmosódát, vagy tisztitó-intézetet alapithatunk vele, sok vas, amit csak szilárditani kellene, – keressék meg a képletet – s kitünő, olcsó bilincseket verhetünk belőle, ezenkivül cukor és zsir is, melyből pompás szappant, ugynevezett emberszappant olvaszthatunk. Nem szabad elfelednünk ezenkivül az emberből készült csinos iparművészeti tárgyakat, a hamutálcának használt koponyát, a fogakkal és csontokkal díszitett gyümölcsöstálat és a nyakcsigolyákból összefüzött ízléses nyakláncot. Azok a vállalkozók, akik a halottak csontjait felásatják, ugylátszik, már tultették magukat minden nevetséges erkölcsi aggályon és sokkal fölényesebbek, mint az emberevők, vagy az indiánok, akik koponyákkal rakják körül sátraikat, vagy azok a sírrablók, akik a halottak gyűrűit és aranyfogait csenik el. Ellopják a halottak halálát, fellármázzák az alvókat, csendháborítók a temetőben. Ismerjük a shakespearei gondolatsort, hogy a halott fejedelem pora mint válik egy hordóakna tapaszává, egy söröshordó dugójává. Az amerikai milliomosok ötletes jóvoltából még különösebb körutazáson megyünk át. Ellenségeink katonája a halála után ujra hadiszolgálatot teljesit a csontjaiból kivont dinamit alakjában. Mily borzasztó volt egykor elgondolni a mélabus dán királyfinak, hogy a térdkalácsunkkal tekéznek. A mai angolok halott csontokkal akarnak ágyuzni. Azóta az idegrendszerük határozottan rendbejött.

Ezzel uj korszak kezdődik az ember történetében, mely az energia megmaradásának elméletéhez, az eleven erő csodálatos körforgásához szolgáltat uj és értékes bizonyitékokat. Te pedig, ember, ne higyj többé a nyugalomban. Sem a földi, sem a síri nyugalomban. Szomjuhozod a halált, de mindhiába. Neked élned kell, örökké való életre vagy elkárhozva. Örökké való vagy, mint a pokol, sohasem elpusztuló, mint az orkán és a tenger haragja. Halálod után egyszerre átváltozol, nem az indus hitrege, csak az amerikai pénzérdek nyomán robbanó gyapottá, tüzes puskagolyóvá, soha meg nem szünő kárhozattá, halál egy uj halállá, futsz, sivalkodsz, repülsz, megveszekedett démon, öntudatosan-öntudatlan a kopár, végtelen levegőben. Nem tudjuk, mennyi a nitroglicerin öntudata, és mit gondol az emberből készült dinamit, de valószínünek tartjuk, hogy az ő gondolkozása is nagyon emberi. A semmi vagy ember, s nem semmisülhetsz meg, mert a semmi lerombolhatatlan, a gyűlölet vagy, a halál vagy, s nem halhatsz meg, mert a halál nem halhat meg soha.

A HALÁL PILULÁI.

omoly emberek, orvosok egyre többet beszélnek a hadi tehnika uj felfedezéséről, arról a golyóról, mely nemcsak ölni, de gyógyitani is akar. Ez a golyó mindjárt kis patikát visz a testbe. Egy csöpp gyolcsot, mely letörli az első vért, fertőtlenitőszert, egy csipetnyit, mely rögtön meggátolja a fertőzetet. Azonkivül a sebessége egy részét rögtön felhasználja arra, hogy a sebet megpuhitsa és bekötözze. Szóval van benne egy ici-pici ápolónő is, meg egy orvos is, akit nem lehet látni. Ezek a lőcsatornát rögtön felsurolják, oly tisztára, mint a patyolat. Még talán bocsánatot is kérnek az udvariatlan kopogtatás miatt. Azt mondják, hogy pardon. Körülnéznek az átlyuggatott májban és vesében, aztán szerencsés jónapot kivánnak, mint közönségesen. A pofon után jön a csók, a júdási irgalom. Kétségtelen, ez a jótékony és csudatékony golyóbis még nagy fejlődés előtt áll. El vagyunk arra is készülve, hogy ötletes és bájos hölgyek, akik eddig is annyi komoly megértést tanusitottak az emberiség szüksége és szenvedése iránt, még tökéletesitik a remek kis találmányt s a golyóhoz egyéb hasznos cikkeket is mellékelnek, például az ellenséges katona gyémántkiadásu zászlócskáját, egy irónt, egy kis jegyzőkönyvet, egy cin-fésüt, egy gyufaskatulyát és végül egy bajuszkefét is. Lesznek olyanok, akik felirásokat ajánlanak: „Feltámadunk“, „Tévedés“, „Ne bántsuk egymást“ stb. Az emberi elme és az emberi szív kifogyhatatlan az ötletből és a jóságból. Idővel talán egyenesen a gyógytárakban árulják ezeket a golyókat, a puska keserü labdacsait, a halál acélpiluláit.

Ne másszunk tovább a képzelet kalandos lajtorjáján és ne gunyoljuk tovább ezt a fából-vaskarika-találmányt, az ujkor szomoru engesztelését. Be kell ugyan vallanunk, hogy a csufondáros mosoly kissé jogosult, mert az ötletben oly sarkalatos ellenmondás leledzik, mely csiklandozza a szatirát és kihivja a birálatot. Akinek az agyában megfogamzott, nincs tisztában azzal, hogy mit akar, afféle hontalan lélek lehet, aki a mult és a jelen között tétovázik, és oly hazugságokból van összeszőve, mint a golyó, mely ölni is akar, meg nem is, és egyszerre hatása alatt áll a krisztusi erkölcsnek, mely a lemondást vallja, meg az uj erkölcsnek, mely az erőt hirdeti. Egyik mellett sem tud dönteni. Igy aztán megegyezést próbál kötni a kettő közt, a szeretet és a harag, a csók és ütés, a gyávaság és bátorság közt, s összeházasitja a galambot a párduccal. Természetes, hogy a magzat, mely ebből a frigyből született, tökéletlen. Mert a jóltevő, szamaritánus golyó legalább is nem őszinte. Álszent, szemforgató nyavalyás, még akkor is keneteskedni próbál, mikor öldököl. Báránybőrbe van bujtatva, de belül csak olyan farkas, mint a többi. Mentsen meg az ég, hogy valaha elfogadja az emberiség, görbe, bujkáló ösvényen keresvén a világbékét, s ne orvosoktól próbáljon meggyógyulni, gyökeresen, de kuruzslóktól, ideig-óráig. Az, aki fölfelé licitál és egyre tökéletesebb gyilkolószerszámokat, óriás mozsarakat, behemót ágyukat gyárt, hogy lehetetlenne tegye az öldöklést, jobb szolgája a békének, mint az a lefelé licitáló se-hal-se-hus bölcs, aki azt mondja, hogy „üsd agyon, de ne nagyon“, és a halált az uj élet, az antiszepszis, a modern tudás minden kényelmével és vívmányával fűszerezi. Ez csak meghosszabbitaná a szenvedések idejét. Határ csak ott fönt van, a halál gazdagságában, nem pedig itt lenn, a mesterkedő irgalom szegénységében.

Egykor talán feljegyzik a történelemben ezt a találmányt és a feltaláló nevét is, hogy jellemezzék a korunkat, a mai emberiség tragikómikus erőfeszitését, mely görcsös viaskodással keresett-kutatott valamit és nem találta meg. Soha ily szánandónak nem láttuk az embert. Az agyvelő minden villamosságát és a vér minden szikráját egyesiti, s hosszu tusák, ideges éjszakák után csak ennyit tud kisütni, egy acélgalacsint, mely kissé kiméletesebben öl, mint a többi, egy ártó és gyógyitó, rontó és balzsamos golyót, a halál egy uj piluláját. Csak valaha a középkorban láttunk ily egyetemes és meddő munkát az alkimistáknál, kik a bölcsek kövét hajszolták éjjel és nappal, sötét szobákban vörösen lobogó gyertyáknál, ércben, aranyban, porban, bűzös kotyvalékokban, tégelyek és görebek közepette. Nem találták meg a bölcsek kövét, de felfedezték a foszfort meg a puskaport. Az alkimia helyett a kémiát. Talán ez lesz a sorsa a világbéke szegény alkimistáinak is, akik most a tudomány minden eszközével felfegyverzetten, könyvekkel és logaritmus-táblákkal a halált akarják megkorrigálni, de egy napon majd mosolyogva és boldogan rábukkannak az életre. Egyelőre csak puskát akarnak szerkeszteni, mely jóságos, golyót, mely alig üt sebet, csak éppen sivít, olyan fegyvert, mely nem ellensége, barátja az embernek. Csak dolgozzanak tovább a laboratóriumban. Mindig vargabetüt kellett tennie az embernek, hogy elérkezzen az igazsághoz és a hiábavaló fáradalma árán lássa be, hogy tévedett. Hiszen amit most az arcuk verejtékével kutatnak, a jótékony és csudatékony puska, a szelíd golyó már rég fel van fedezve. Az a bodzabélpuska az, testvéreim, szelíd alkimisták, mellyel mindannyian egyformán játszottunk, valaha régen, gyermekkorunkban.

LE „KAISER“.

z a legujabb francia szó. Még talán nincsen a szótárakban, de a köztudatban, a lelkekben már régen benne van. Három német szót tud most a műveltebb francia: le „kaiser“, le „kronprinz“ és le „lied“. Aki azonban uralkodik ezeken, arra már ugy tekintenek, mint a német enciklopédia ismerőjére, a német titkok, a német tudomány és művészet magántanárjára. A három közül a legnépszerübb: le „kaiser“. Olyan sulyos és félelmetes, mint egy sötét vassisak, tüzes rostélylyal. Mindenütt mondják és írják. Babonás varázsa van. Vajjon mit tett megint? A franciák ijesztgetik egymást. Vereségeiket eltagadják. De szívesen találnak ki valóságnál sötétebb rémmeséket, hogy azoktól féljenek. Ezeknek a meséknek, melyek már majdnem francia népmesékké váltak, a központja a császár. Észre se veszik, hogy nő sisakja körül a gloire. Kétségtelen, a gyűlölet hangján krónikáznak, de a hang nem szívből jövő, kissé magas, kissé tulzott: hamis. Néha udvarolnak is a császárnak, aki a távolban – sötétben – áll. Tudja meg, ha mi vendégül látjuk, fehér kenyeret kap, nem feketét, rozsosat, burgonyásat, mint a maga katonái. Mert a párisiak gavallérosak és urak. A német azonban nem ismeri se a „pain de fantaisie“-t, se a fantáziát.

A császár hasonlóan van a franciákkal. Állandóan francia földön tartózkodik. Békében nem csinált titkot abból, hogy barátja a két nép, a két nemes és értékes kultura közeledésének, és sohase mulasztotta el az alkalmat, hogy hangsulyozza is, amit érzett. Nem szerepelhetett birodalmában olyan francia színtársulat, hogy a császár meg ne jelenjen páholyában. Előadás után a szereplő mademoiselle-t és monsieur-t magához kérette, legmagasabb elismerésének adott kifejezést, nem egyszer termeibe is meghivatta őket, bizalmasabb estélyeire, egy kis indulatos szavalásra. Gyönyörüen beszél franciául. Szónoki heve a német mondatok csúcsíves épitményében épp ugy érvényesül, mint a francia nyelv nyugodtabb román vonalaiban, és szavaiból nemcsak az ősi germán harc, a nibelungi kardcsörgés hallatszik ki, de a szellem is, a szikrázó, rakétázó szellem, mely a franciák készsége. A császár mindig kész szónokolni és bonmot-kat mondani. Ebben a háboruban is hány ily talpraesett, elegáns nyilatkozatot tett, mely huszonnégy óra alatt befutotta a világsajtót. Határozottan franciás a gesztusa. A népet, mely ellen hadat visel, ismeri és becsüli. Talán innen van, hogy nem akar tágitani mellőle. Az angol számára csak a megvetése marad. De ezé a népé a haragja, a férfias bánata, hogy csalódott benne. Végzetes és személyes ügye a francia háboru. Ugy érzem, nem is a történészek, de az uj igazságokon edzett lélekbuvárok deritik majd fel, hogy a történelmi szükségességen kivül milyen atavizmusban gyökeredző lélektani okok működtek közre, hogy háboruba került velük a császár, akinek a neve franciaverő nagyapja neve, és aki kisértetiesen azonos körülmények közt inditotta meg háboruját a franciák ellen, hasonló nevü hadvezérrel. Mindegyik fia a franciák ellen harcol. Ő maga pedig leszáll a lövészárokba, a föld alá. Amikor kilép, egy elfogott francia század áll előtte. Tábornokai kedveskedtek neki. Megmutatják a császárnak, milyen a francia katona, s a francia katonának, milyen a császár.

Ez a jelenet rostandi és rímes versekben van írva, de vannak a háborunak shakespeari jelenetei is. Azokról majd számot ad a történelem, kaulbachi, hogarthi, bruegheli színekkel. Mi csak azt vesszük észre, hogy két nagyszerü nép ölelkezik, mely mindig keresve-kereste egymást, két végzetes, féltékeny, marakodó szerelmes a csatatér nászágyán, halálos együttlétben, két nép, melynek szüksége van egymásra, mely izgatja és fűti egymást, mely a másik nélkül csonka, a francia és a német, a kiegészítő-színek, a szellem és a tudás, a művészet és a tudomány, a chanson és a lied, a mámoros és a higgadt, a daloló és a gondolkozó, a könnyed és a sulyos, a lélek és a test, a fekete és a szőke, a kis vörösbugyogós és a nagy dragonyos, két nép, mely végre a kard által érti meg, hogy egymásra vannak utalva. A rekedt és véres lármából pedig egyetlen szó rikolt ki. Az első német szó, amit a francia megtanult, a barátságos francia-német nyelvtan első szava: – le „kaiser“.

KALENDÁRIUM.

aptam egy uj naptárt. Kis nyomdászfiu hozta, még nyirkos volt a papirja, még párolgott rajta a piros és fekete festék. Ideállitottam az íróasztalomra. Ma – késő éjszaka – lapozgatni kezdtem az uj kalendáriumot. Mondhatom, kellemetlen olvasmány. Már a címe is követelődző: 1915. A lélek tar sziklatetőkön, sivatag homokon, ismeretlen tájakon bolyong, szeretne visszafutni a pontig, ahonnan indult s aztán árkon-bokron száguldani előre, megpihenni valami távoli ponton. Szövege nincsen. A lapok üresek. Nagyon is sok helyet hagytak az „előjegyzések számára“. Ezeket a spáciumokat nekünk kell majd ellátni „előjegyzés“-ekkel és élettel. Nagyon nehéz feladat. Mindenki mázsát érezhet a nyakában. Nekem az az érzésem, mintha egy szigoru szerkesztő öt rizsma kéziratpapirost küldetett volna, az utolsó percben, azzal a meghagyással, hogy fejvesztés terhe mellett írjam tele csupa ragyogó és választékos mondattal, hajnalig fejezzek be egy folytatásos regényt, melyet holnap kezdenek közölni. Legjobb lenne egy betüt se írni és nyomban lefeküdni.

Mindig borzongatóan hatott rám egy üres naptár. Ez az irdatlan fehérség az a semmi, amitől félünk, a tartalmatlanság, melyet tartalommal kell megtöltenünk, a kétségbeesés fehér hómezője. Talán innen van, hogy gyermekkoromban is tréfáltam a naptárral, szepegő rémülettel, mint a suszterinas, aki sötétben fütyül. Az üres lapokat eleve telefirkáltam mindenféle tolakodó kérdésekkel, melyeket a leendő időhöz és leendő magamhoz intéztem. Egy-egy messze dátum mellé ilyesmiket írtam: „Mi lesz ekkor?“, vagy „Csak nem vagy beteg?“ vagy: „Ugy-e, jól aludtál az éjjel?“ vagy: „Szervusz, élsz még?“ Nagyon érdekes volt megvárni ezeket a dátumokat és visszamosolyogni arra a tudatlan emberre, aki a kérdéseket feltette, megnőve az időben, erőt kapva a valóság biztonságától. Semmi bölcseség sem pótolja azt, hogy huszonnégy órával idősebbek vagyunk. Arra gondolok, hogy tavaly szintén kaptam ilyen naptárt. Akkor is az a lapvállalat küldte, melynél dolgozom, akkor is pont erre a helyre tettem, az íróasztalom sarkába, akkor is volt egy éjszakám, mikor lapoztam, böngészgettem a leendő lapok gazdaságában és játszottam a jövendővel. Megdöbbentő, hogy milyen keveset tudtam akkor. Amit a tavalyi naptáram szélére jegyeztem, naivabb ákombákomnak tetszik most, mint első irkám betüi. Az idén már nem merek találgatni. Nem is ostromlom durva kérdésekkel a papirt. Tisztelettel haladok el minden dátum mellett, mely külsőre talán jelentéktelen és semmitmondó, de imponálóvá nő és mindent meghozhat, az lehet, amely az egész évszázadnál többet jelent, melyet évezredek mulva is emlegetnek diákok és tanárok az érettségi vizsgán. Nincs is piros betüvel nyomtatva. Olyan, hogy senkise gondol rá és igénytelenül huzódik meg többi egyforma társai között. Talán éppen ez lesz az a nap.

Hol a tavalyi naptár? Voltaképpen ugy látom, hogy az idei naptár még a tavalyi naptárnál is haszontalanabb portéka. Sutba kerül, mielőtt használtuk volna. Mert az idén meglehetősen kalendárium nélkül élünk. Soha ily kevés értelme nem volt a polgári társadalom szokásának, hogy felparcellázza az időt, megrendszabályozza és mederbe szoritsa, mely partok nélkül hömpölyög, végtelen folyással, egyetlen tüzes és vajúdó gomolyagban. Tábori levelezőlapot kapván állandóan csodálkozom azon, hogy a levél írója dátumot ír és megnevezi a hét napját, hogy a szerdának, vagy a pénteknek náluk is van értelme és jelentősége. A napok csak az egymásmellettiségük által kaptak jelleget, az egyik a másikától, a hétfő szürke füstje a vasárnapi lángtól, a babonás péntek az előtte lévő napok robotjától és fáradtságától, az idegességtől, hogy még mindig késik a pihenés, türelmetlenségünktől, melynek folytán megbotlunk a küszöbön és kiesik kezünkből a kenyér, a tányér, az égő gyertya. Eleven anakronizmus most a kalendárium. Nyomtalan suhannak fölöttünk ünnepek, melyek hangulatköre máskor arany párákban fürdette az embert, évfordulók, határjelzők, mérföldkövek maradoznak el, melyeket észre sem veszünk, annyira igazán az időben élünk, hogy elfeledkezünk a jelzőtáblájáról és egyáltalán nem törődünk a napok nevével és a számával. Akik itthon vannak, ebben a tekintetben feltünően feledékenyek. A katona pedig bizonyára épp oly kevéssé nézi az idő tükrét, a naptárt, mint szakállas, törődött arcát a kézitükrében. Csak érzi önmagát. A naptár, a tükör ugyis hiábavalóságokról beszél.

Az ember széjjeltépte a kalendáriumát.

ARANYVONAT.

KALAUZNÉK.

kalauzok általában korán nősülnek. Egyik kocsivezető barátom évekkel ezelőtt a perronon kifejtette az idevágó bölcseletét. „Asszony nélkül hajitófát sem ér az élet“ mondta és nekifeszitette a kocsit a sivalkodó, havas éjszakának. „De – folytatta – a lányok is törik magukat a villamosok után. Nem is kell nekik más, csak a szép, piros villamosok“. A szél pirosra-rózsásra csipte az emberismerő és életművész villamos arcát. Elégedett volt, látszott rajta, boldog, hogy ő is „a szép, piros villamosok“ közül való.

A piros villamosokat felváltják a sápadt kalauznék. Egyre többen tünedeznek föl a kocsi ingó talaján. Átveszik az uruk mesterségét, akit elhí a kötelesség, az ellenőrzést, a szigort, vagy a helyeslő mosolyt, a jegytekercset, a csiptetővasat, a bőrtáskát és a hivatalos tekintélyt lehellő villamossapkát, mely oly komolyan ül a fejükön, a kevés és szegényes hajacskájukon. Többnyire fiatalkák még és igénytelenkék. Némelyik bízvást elutazhatna gyermekjegygyel is. Olyan alacsonyak, hogy látatlanul megbujhatnának egy sarokban. Eddig se vettük őket észre. Ezuttal bizonyára csak az egyenruha pompásabb kerete emeli ki az arcukat, a mozdulatukat. Szelíden tesznek-vesznek. Reszket a kezük az izgalomtól, a szájukkal némán és plasztikusan megformálják a gondolatot, kimondják halkan, többször egymás után, hogy szakaszjegy-e, vagy szakaszátszálló? Minden porcikájukon látszik a szellemi munka szokatlan erőlködése. Nem kis dolog az. Mindmáig csak kovász, só, cukor, lug, nagytakaritás, vagy szoptatás, de most munka, merre és meddig, emberismereten alapuló törvénykezés, ki a csaló és ki nem, felelős itélethozatal, szakaszjegy-e, vagy szakaszátszálló? Ugy csiptetik le a jegy papirját hogy elfintorul belé az arcuk. Azt hinné az ember, hogy eleven húsba vágnak és fáj nekik. Nem csoda, hogy némelyiknek kigyullad mind a két füle. Ez a két kis rubinlámpa aztán megvilágitja a halvány arcot. Micsoda életek vannak leírva itten. Az ember perbe száll önmagával, hogy olyan figyelmetlen és nem jegyez föl emlékezete jegyzőkönyvében minden vonást. Mert akkor ismernie kellene ezeket az ismeretleneket is, akik itt éltek közöttünk, e város gazdag mélyein, elsuhantak a járókelők között, egy csecsemőt, vagy egy piaci szatyort, az élet terheit cipelve mentek tovább a köruton. Szemük apró, mozgékony madárszem. Majdnem mindegyiké egyforma. Arcuk közt sincs nagyon sok különbség. Gyermekektől kiszítt mellükre jól simul az egyenruha. Rövid pályafutásukon jó hivatalnokoknak bizonyultak. Még nem láttam nőkalauzt, aki el ne kérte volna valakitől az igazolványát. Ez a nő lélektana. Mig nem tudja valakiről, hogy nem gazember, addig nem hiszi el róla, hogy nem gazember.

Lassan-lassan bizonyos kis öröm nyílik nekik. Olyan kicsiny és halavány, mint egy poros mezei virág. Társadalmi életet kezdenek élni az egyenruhás kalauznék. Kéz a kézben sétálnak, pajtási meghittségben, mint a fiatal rekruták. Tartsunk össze, kalauznék. Szolgálat után haboskávét iszunk, vagy elmegyünk akárhová és majd nagyon nagy borravalót adunk mi is, mint a többiek. Mert nincs nagyobb öröm szegény ember számára, mint nagyon nagy borravalót adni. Mellettük ballag egy tizéves fiucska, a pályavigyázó, zászlócskával, lámpával. Az is pirossal szegett fekete kalauzegyenruhát visel. Hasonmása az apjának. Most már tudom, hogy ezek a nők szülik a leendő kalauzokat. Vannak kalauz-dinasztiák. A kisfiuk kis kalauzegyenruhát kapnak, mely mint a bibliai szőttes köntöske velük együtt nő és mire felserdülnek, nagy kalauzok lesznek, mire megzuzmarásodik a hajuk, a fejlődés és a faji kiválasztódás törvénye szerint, komoly és illedelmes ellenőrök lesznek, akik kedvesen tisztelegnek az utazó közönségnek. Anyjuk már most is illedelemre, jómodorra, szerénységre oktatja őket. Mondd meg, kis fiam, szakaszjegy vagy szakaszátszálló? Hazamenet pedig halkan beszélnek a kalauznék. Nem arról, miről molett babaasszonyok, akik a villamosban meg nem értetten maguk elé merednek, hogy lovagjuk másnap a kishirdetések közt „ezen a már nem szokatlan uton“ ismeretségüket, természetesen „tisztességes“ ismeretségüket keresse, az uj sajtótörvény szerint. Problémákat adnak fel egymásnak a kalauznék, furfangos, agyafurt, fogós szakkérdéseket, mint a sakkozók és a kártyások. Mondd meg, kedves kartársnő, mit tennél ekkor és akkor? Ha például a szakaszjegy helyett meg nem bocsátható hebehurgyasággal szakaszátszállót adnál. Olyan szürkék és szentek, mint a por. Nincs bennük semmi nőiesség. Az, amit mi nőiességnek nevezünk, csak egy kis osztály önzése és fényüzése. Ezek a nők dolgoznak. Mosolyogni nem érnek rá. Nem is különös, hogy fejükön ellenzős sapka van. Az arcuk majdnem férfiarc. Azon sem csodálkozom, hogy mikor találkoznak egymással, keményen és férfiasan szalutálnak.

SOKLEVELÜ BOGLÁRKA.

heidelbergi füvész messze-messze földről eljött ide hozzánk, a gyönyörü földre, egy magyar virágért. Mindenkor megható lenne az utja. Még békeidőn is. Most azonban háboru van, nálunk is, náluk is. A német professzor – aki bizonyára jó hazafi – mégis felül a gyorsvonatra, igazolja magát a német, az osztrák és a magyar határon, három országot fut át, hogy ideérjen, egyenesen a virág karjaiba. Nem engedi zavarni a maga boldog cirkulusait. Katonáink nem is zavarták. Csak a parasztok fogtak gyanut, hogy az idegen úr tilosban jár, kémnek nézték, rendőrök kezébe adták s majdnem agyonütötték. Kis híja, hogy ép bőrrel menekült meg. Mindez pedig egy ringy-rongy virág miatt, a soklevelü boglárka miatt.

Soklevelü boglárka: nem ugy hangzik, mint egy leánynév, melyet a báli tudósitásokban olvasunk, a megjelentek névsorában? Gyöngyike, Icike és Katóka között foglal helyet soklevelü boglárka-kisasszony, akinek predikátuma bizonyos nemesi származásra enged következtetni. Kacér és negédes, termete nyulánk, homlokán diadémot visel. Ritka kis virág a soklevelü boglárka, aki hosszu-hosszu kocsányon hordja fejét, gallérkáját pedig maga-kelletően huzza össze a nyakán. Lehellete kámfor-illatu. Minden porcikája méreg. Olyan, mint egy roszlány, a szája seb és bűn, omlatag és előkelő betegség, de annál csábitóbb és távolban élő jámbor szerelmesét annál szilajabbul vonja magához. A német füvész sokat is gondol rá. Esténkint otthon kigyullad a homloka. Tesz-vesz a herbáriumában, nézegeti a preparátumait, járkál a dísznövények s a parasztvirágok közt, de állandóan arra gondol, hogy valahol távolban, a gyöngyösi lankán, a magyar földön vár rá egy virág, a kiválasztott, az egyetlen, a különös, melynek nincs sehol se mása. Az ő élete a soklevelü boglárka nélkül fabatkát sem ér. Mit néki a többi virág, ez a leánysokadalom, melyet személyesen ismer, az ibolya készenvett kék kartonruhájában, vidéki színpadok naivája, a búzavirág, ez a parasztmenyecske, a szegfű, ez a buta és szép házilány, a nefelejts, ez az aggszűz, a napraforgó, ez a kövér bálanya, a bársonyka, ez a zárdanövendék, a liliom, ez az apáca, aztán a borsóvirág, a proletárlány, aki fehér ingecskében teng-leng, vagy a pompás nőszirom, s a pipacs, az olcsó pirosruhás utcai lány, a primadonna-rózsa, aki festi magát, a jácint, aki egy csinos kasszahölgyhöz hasonlit, a hóbortos szarkaláb, aki rongyos szoknyában kószál, s a többi mind, a katáng, a hajnalka, az aranyvirág, a szerénykék, az érzelmesek, a könnyezők és a többiek, a gőgösek, a dahlia, ez a szívtelen dáma, az orkidea, ez a főuri kokott, végül az eszelősek, a gonosztevők, az őrültek, a csalmatok, a falu bolondja, vagy a nadragulya, a keritőnő, a balkörmü parasztasszony, aki méregkeverés miatt már börtönben is ült és most szégyenében gazos árokparton, keritések mellett elátkozottan bujdosik. Ez a cifra társaság csak untatja őt. Végzetes szerelme számára csak a soklevelü boglárka létezik. „Tavasszal nyilok, magyar földön, a gyöngyösi lankán“ sürgönyzi neki a kis virág. „Megyek, édes“ sürgönyzi vissza a professzor. Akkor aztán a mondott időben, pontosan, mint egy szerelmes és mint egy német tudós, meg is jelenik a találkán.

Csak az igazi szerelmeseknek van ilyen kalandjuk, akik vidékre ruccannak, hogy valamelyik rejtett utcácskán találkozzanak a kedvesükkel és aztán hajnalra kelve tovább utazzanak az első gyorssal. Ki érti meg őket? Minden ablakban gyanakodó tekintetek. A parasztok pedig rájuk uszitják a kuvaszaikat s vasvillával üzik ki a hetedik határba. Aki nem békés polgár, az már gyanus. Akár szerelmes és csókot keres, akár tudós és virágot keres. A mi tudósunk bizonyára izgatott volt, mint az, aki leányt szöktet, talán félre is csapta kissé a kalapját, talán reszketett is a keze, drága mámorában. Ezzel árulta el magát, és innen magyarázhatjuk, hogy idillje a rendőrségen ért véget. Ha csak ugy szerette volna a virágokat, mint azok, akik a köruton találomra vesznek egy csokrot, s aztán hazaviszik és ibrikbe dugják, akkor senkivel se jött volna meg a baja. Ez a virágszerelem polgári, józan és törvényes. A társadalom megérti és védi. De ő szenvedélyesen szerette a virágját, rendkivüli és törvénytelen szerelemmel. Ez természetellenes és a társadalom kárhoztatja is, mint mindent, ami mértéktelen. Még a szépség mértéktelenségét sem türi. Csak feleségül kérheted a virágot, ágyashiten nem élhetsz vele. Mindegy, a német professzor megszenvedett már érte, és volt egy kalandja is, talán az első kalandja életében. Most már tul ungon-berken és minden veszélyen, viszi haza a magyar virágot, egy nászutas boldogságával. Otthon majd könyvet ír róla, szigoru, tudományos könyvet, sok műszóval, ábrával és idézettel. Igy vall szerelmet egy német tudós. Virágja mellé pedig odabiggyeszthet egy uj, nem tudományos tanulságot, amit itt kapott. Azt, hogy a szeretetünknek a szenvedés adja meg az értékét és a mértékét. Eddig is szerette a soklevelü boglárkát, de csak ábrándosan, áldozat nélkül, a szobája csöndjében. Most szenvedett érte, majd az életével fizetett, jogot szerzett hozzá. A lovagjává vált.

Képzeljék, hogy szereti majd ezután a soklevelü boglárkát.

ÉS A KÖLTŐ?

indenki azon tépelődik, mi lesz a költővel, hol a helye, mi a jövendője? Értsük meg, nem is annyira a költőről, mint csak az európai költőről van szó. Mert e világrengés hatása alatt máris ki kezdjük érezni, hogy amit azelőtt költészetnek neveztünk, az csak ennek a vén, rücskös, finom, szenvedő világrésznek a terméke, mely huzamos ideig békében élt. Amerikára azelőtt ugy gondoltunk, mint az acélhengerek, a gyárak, a villamos-sebesség országára, ahol a muzsák – az üzleti lármában – félve sütötték le hosszu szempillájukat. Kétségtelen, hogy ma az európai művelődést egy más világrészbeli, például egy amerikai vagy egy indiai bölcs szemében nem az összeírt könyveink és remekműveink masszája jelenti, nem is az a csöndes, mélypiros izzás, mely az önkivületben levő lélek mélyén mutatkozik, de a szervezettségünk, a negyvenkettesünk, az iparunk haladása, az ágyúnk, a katonaságunk.

Nem régiben találkoztam egy keleti emberrel, aki főhibánkul azt rótta fel, hogy el vagyunk európaisodva. El vagyunk európaisodva? Ő ugy értette, hogy le vagyunk európaisodva. Mert az európai kultura – valljuk be mi is – nem jelent világelvet, ez a szempont és lélek nélkül való élet, az europizmus nem könyv és könny, ez a gyár, a légfűtés, az automatagyufa, a b. u. é. k. névjegy, az irodalmi főpróba, a five o’clock tea. Az europizmus nem shakespearei és goethei mondatokban testesül meg, de ilyen felírásokban: „Szinház után X. kávéházban találkozunk…“, „Tilos a fűre lépni…“, „Zálogcédulákat veszek…“, „Éjfél után friss, meleg étkek kaphatók…“, „Ebekkel nem szabad a vendéglőbe lépni…“, „A növényeket a n. é. közönség figyelmébe ajánljuk…“, „Két évi jótállással…“ Csupa máz, tartalom nélkül, afféle kényelmes világhazugság, melyet kéretlenül mindenkire rá akarunk erőszakolni. Nem centrifugális, csak centripetális kultura. Meztelen láb lakkcipőben.

A európai irodalom félig már gyári iparcikké, félig a színházak mocskos üzleti számitásává vált. Hogy ez az irodalom elpusztul, hálaistennek, az bizonyos. Hogy a másik nem pusztul, nem pusztulhat el, az is bizonyos. Talán nem lesz annyira divatos, talán kevesebb lármát vernek körülötte, talán megkisebbedik majd a smokkok száma, a költészet azonban tovább él. Még nagyobb egyedüliségben dolgozik a költő, olyan magányban, mint a keleti fakir. Semmi esetre sem lesz jó üzlet költőnek lenni. Szőrcsuhát kell öltenie, önkényes számkivetésbe kell mennie, még többről le kell mondania annak, aki eddig majdnem mindenről lemondott már. A történelem bebizonyitotta, hogy azokban a korokban, amikor egyetlen általánositó elv uralkodott a világon, a szigoru doktrinák és paragrafusok alatt mindig lélegzett az eleven lélek, s csodálatos kulturák nyíltak a sziklán és a homokon is. Soha annyi szív és lélek nem volt például, mint a középkorban, mikor a biblia volt az egyetlen könyv, a homo unius libri mesékre, versekre, rendkivüli álmokra szomjazott. A militárizmus, mely minden jel szerint olyan uralomra jutott ma, mint a középkorban az egyház, nem semmisiti meg a költészetet, csak a költészet divatját.

Megismétlődik majd a régi mese. Hiszen ma ujra felosztják a földet. „Die Theilung der Erde.“ A hadvezérek karddal szabdalják darabokra a térképet. Mindenki jelentkezik, mint régen, a földműves, a kalmár, a kis- és nagyiparos, a merkantilista és a kommerciálista s mindenki megkapja az őt megillető részt. A költő utoljára jön. Megint nem marad semmi, egy talapalattnyi föld sem. Mit tegyenek? Ujra odaadják neki az eget. Az nem kerül semmibe. Abból az égből, amelyen a hadipilóták cikáznak, jut számára egy foltocska, melyen szabadon élhet, a kedve szerint.

Csak kissé magasabbra kell repülnie.

LEGENDA EGY HÁBORUS HUSVÉTRA.

Si qu’y r’viendrait, si qu’y r’viendrait.

JEHAN RICTUS.

teinlen rajzolta meg Őt, sokszor egymásután, ugy, ahogy mi elképzeljük. Ezeken a mindig ismétlődő képeken sovány és fakó, de minden pátosz nélkül való, nincs apostoli ruhája, keresztje sincs, látható, csak egy szegény proletár, kinek a koplalástól hegyes az orra, mint a halottaké. Mellette, vagy vele szemben, vagy mögötte egy cilinderes koldus kullog. Annak is horpadt az arca és bozontos a szakálla. Nagyon hasonlit egymáshoz ez a két nyomortestvér. A díszlet, melyben helyet foglalnak, nem keleti. Egy nyugati világváros erkélyes, aszfaltos körutait látjuk s kirakatokat, melyekben cifra holmik vannak, vagy egy utcapadot, melyre fáradtan ülnek le ketten, Ő és a cilinderes koldus. Jehan Rictus álmodta igy, aki modern époszt írt a feltámadóról, a bolyongóról, a sohasemnyugvóról, a visszatérőről, a kisértőről, a koldusok, az éjjeli árusok, az utcai lányok, a kintornások, a rikkancsok, a korhelyek, a lakástalanok, a szegények és szenvedők szennyes nyelvén. Mi az álmot tovább álmodjuk és folytatni próbáljuk a költeményt 1915 tavaszán.

„… Budapestre is megérkezett. Nem adtak neki szalonkocsit és a fülkére, ahol utazott, nem ragasztotta föl a vasutas a sárga papirszalagot, melyen az áll, hogy: „bérelt szakasz“. Megváltotta a harmadosztályu jegyét és állt, vagy üldögélt a fapados fülkében, mely olyan szagos, mint az állatsereglet. Sokan tolonganak itt, öreg népfölkelők batyukkal, ujoncok barna katonaládákkal, kehes parasztok, akik szortyogtatják rövid pipájukat, gyujtogatják a kénes masinát, köpködnek és hortyognak s asszonyok, ölükben rongyba burkolt csecsemővel, heptikás gépirókisasszonyok, éjjeli pincérek és borfiuk, akik hajnali piacra mennek a vásárcsarnokba. Nagyon szelíden és nagyon szerényen huzódott meg, ugy, hogy senki sem vette észre. Egy skarlátos fiucska mellé telepedett, akinek a teste tele volt pörsenéssel s a torka be volt kötve. A pesti doktorhoz hozta fel az anyja. Amikor a vonat befutott az állomásra, nem oda, ahova a gazdagok vonata, csak egy hosszu, zsindelyes pavillon mellé, ahonnan még gyalogolni is kell, hogy az ember kiérjen, leszállt a büdös vonatról és ballagott kifelé.

Nem volt csomagja. Mégis nehezen ment. A válla meggörnyedt és ugy érezte, újra elesik, az ívlámpák alatt, az állomás fényes órája alatt, mint mikor a gyalulatlan keresztet cepelte. Az, amit vitt a szivében, nehezebb a keresztnél. Arca sohase volt ilyen szomoru. Még akkor sem, azon a rendkivüli, érthetetlen éjjelen, mikor porba nyomta a homlokát s jött a tömeg, lámpákkal és fustélyokkal, fáklyákkal és botokkal s tudta, ez az utolsó éjszakája. Mit is keres itten? Lassan kiért a térre és onnan a Rákóczi-utra. Még lélegzettek a lámpák. A mulatóhelyek, dongó kaptárok, ontották magukból az emberrajt. Némelyik embernek bordó volt az arca és a pezsgőtől dadogott a nyelve. Látott nőket is jönni, sáfrányhajakkal és a fülük cimpájában hamis gyémántokkal. Egy hájas polgár nyitott egyfogatuban hajtatott haza, és levette keménykalapját, hogy szellőztesse fejét. Valami huncut kuplét fütyörészett, ami nagyon tetszett neki. Ő megállt a járda peremén és csodálkozott. Azt hitte, hogy itt döbbenet fagy az arcokra, és mindenki azokkal van, akik most a kárpáti hóban meghalnak. Akkor azonban arra gondolt, hogy az ő halála napján is vigadtak az emberek, táncosnőkkel és zeneszerszámokkal, arra gondolt, hogy sokan a bor ízét élvezték a szájukban, mig ő a halál ízével telt el s az ecetes meg az izsópos spongyiát rágta, arra gondolt alázattal és véghetetlen türelemmel, hogy a szenvedésünk csak nekünk fáj annyira, másoknak nem és megbocsátott nekik.

Régi emlékek kóvályogtak az elméjében, melyekkel az embert boldoggá akarta tenni s egy szó ostromolta, különösen, a drága, szelíd, jó szó: szeretet. Kimondta, többször egymásután, hangosan, magát hipnotizálva, leejtette az aszfaltra a szót s az ugy pöngött, mint a lyukas krajcár. Mit gunyolod magad? Régi pénz ez, aminek már nincs értéke. A vámosok, a publikánusok, a posztó- és bakkancsbetyárok, a lisztuzsorások és huscsalók rég kivonták a forgalomból. Nem is értik meg. Meg se ismerik, valamint őt sem ismeri meg itt senki. Nem kell félnie, hogy valamelyik szemfüles riporter a reggeli lapokban leálcázza inkognitóját. Csak a sarki rendőr méregeti végig, gyanakodva. Különösen, hogy meg-megáll az ujságkirakatok előtt, ahol villanytűzben vörös-fekete-zöld betükkel pompáztak a hírek. Sápadtan olvasta a halottak számát. Olykor látott egy-egy embert, aki kivette az erszényét s a gyüjtőszekrénynyé alakult ágyu szájába bedobott pár fillért, hogy igy gyakorolja az irgalom kötelességét. Félénken mosolygott reá. Beszélni már nem tudott és nem akart. Azok a szavak, melyek valaha keleti bőséggel, lángolón és mézesen, szilaj patakzatossággal ömlöttek a szájából, elfagytak és összeszáradtak, a fájdalomtól megdermedtek, a hidegtől meggémberedtek.

Nem is időzött sokáig itten. Alig derengett, a szegénynegyed különböző részein tünedezett fel. Végigsétált a Kápolna-utcán, látták a Dob-utcán s később a külső Váci-uton. Itt már köszöntek neki az emberek, akik félelemből mindenkinek köszönnek. Némelyik majdnem olyan alázatosan köszönt, mint egy országgyülési képviselőnek, de akkor hátrafordult és látta, hogy tévedett, kár volt köszönni, az ismeretlen ur nem országgyülési képviselő. Nagyon elfáradt. Leült egy ládára. Szállást kért egyik-másik felebarátjától, de azok valami segítőbizottsághoz utasitották. Pénze is fogyatékán volt. Mindössze harminchárom krajcár. Egy kapu aljában olvasta meg, és eszébe jutott, hogy ez még villamosra sem elég. El kell pedig intéznie több dolgot, a kápolna-utcai asszony államsegélyét, meg a dob-utcai cipőfüzős ember lakásbérét, meg a „külső váci-uti 7 Gyermekes tüdő Vészes özved“ ügyét, aki hiába teszi be mindennap a lapokba jajveszéklését, melynek egyszerü cime az, hogy „kérelem“. Felszállt egy pótkocsiba, meredek emeleteket mászott meg, melyek oly magasak, mint az olajfákról elnevezett hegy, s a szemét, a cselédpomádé, a mosogatólé ősrégi páráit árasztják. Délben megebédelt egy népkonyhában. A hadikenyeret szelíden vette a kezébe. Kettétörte, régi, hagyományos mozdulatával. Amikor beléharapott kicsordult a könnye. Attól aztán sós is lett a sárga, édes kenyér.

Délután egy kávéházba ment. Nem volt előkelő hely, de ő – az előkelőség – sohasem keresett ilyesmit. Mindig tudta, hogy embernél nincs nagyobb és előkelőbb, és azok, akikkel időzött valaha, pont olyan tanyázó, facér, levegőbe bámuló szerencsétlenek voltak, akár a kávéházi emberek. Nézte az utcán a fekete fátyolokat, melyek fellegekkel takarják az anyák arcait. Kapott alamizsnát is, s az aki alamizsnálkodott, ugy ment el, mintha őt jutalmazták volna meg. Sok katonát látott. Tűzért és huszárt, bakát és szekerészt, virágos és pántlikás menetszázadot, s a sebesültek lassú processzióját, akik a félhomályon át a kórházba tartottak. Hosszan és mélyen nézett meg minden embert, minden arcot, hogy soha, de sohase feledje el. Emlékezett római katonákra, akik egykor a szenvedése teljét látták, a sisakos centuriókra, akiknek az arca olyan volt, mint a farkasoké és hiuzoké. Ezek a katonák nem voltak olyanok. Olyanok voltak, mint a báránykák. Szelíden mentek egymás mellett és a szemük a galambok szeméhez hasonlitott. Báránykái, galambjai voltak ezek a földnek, testvérkéi az élet s a kötelesség bús keresztjén, akik a nyári fűben futkározó mezei poloskát és katalinkát is kikerülik, nehogy a lábuk eltiporja s kinyitották a kalit ajtaját a rab madárnak s az ebüknek enni-inni adtak, kuckót a kemence mellett. Most lassan lépegetnek, botra-mire támaszkodva, porszürkén, a porszürke alkonyatban. Egy pillanatra közel, nagyon közel lépett hozzájuk s a régi, hasonlatos modorában azt mondogatta, hogy bár szürkék, mint a por, tündökletesebbek a napnál és a karbunkulusnál. A katonák nem vették észre. Csak egyetlen katona. Nagyon kis katona volt ez. Még a közlegénynél is kisebb. Mert az egyik lába fából volt. Szürke kis paraszt, földturó féreg, a ruhája csupa ránc, a hajtókája vásott és szurtos, a szuronya törött, a gombja lógós, az orra görcsös, a körme csempe, nem templomos, nem bibliabujó, bárdolatlan, lepcsesszáju, még írni-olvasni-sem-tudó katona. Ment a többivel a kórházba a mankóján, mely már megtanult vele járni. Amikor azonban meglátta a járdán az idegen embert, allelujázni kezdett, hirtelen eldobta a mankóját, a falábát a bakancsához verte, kihuzta magát és feszesen szalutált, mint a táborszernagynak szokás, olyan hosszan, olyan hihetetlenül hosszan, mint az ólomkatonák, akik örökké szalutálnak.

Egyedül ez a falábu árva ismerte meg őt…“

REGÉNYES EMBEREK.

SZÉKELY FI AZ ARANY SÁRKÁNYOK KÖZT.

székely vitéz ment egy temérdek országuton. Nagyon bus volt kedve, mivelhogy nemrég még a muszka cár savanyu, keserü prófuntját ette, mely olyan kemény volt, mint a szikla és olyan színü, mint a göröngy. Egyszer nagyon elbúsulja magát savanyu rabságában, sötét temlecében, nekifohászkodott és szépszerével kereket old. Hét napig csak ment-mendegélt. Aztán találkozik egy anyókával. Aggyon isten, kinai anyóka. Fogadj isten, magyar fiu. Köszönd, hogy kinai anyókának neveztél, különben leharapom a fejed és nem mutatom meg, világ árvája, a pekingi országutat. Csak elkiáltja magát a vitéz. Lát egy rengeteg tornyot, színporcellánból, emeletes, szemrevaló csodatornyot, melynek milliom csengetyűje bolondul csengetyűz a szélben. Valaki jön eléje, színes napernyővel. Nem tudja, hogy ember-e, vagy némber, de később látja, hogy csak bolond az istenadta. Kontyos-copfos szerzet volt, cifra, mint a papagály, az arca sárga, mint a kólika, vidám is, szomorú is, a mosolygása cukor és epe. Erre nagyon elneveti magát a vitéz, mert észreveszi, hogy itt az emberek az orrukat összedörzsölik, ugy csókolóznak. Ételt is tesznek eléje, fűszerszám nélkül való rizskását, cukrozott tököt, nyersen, datolyával és mandulával körülteremtettézett édes malacot, paradicsomba hengergetett patkánycombot, sült cinegevelőt, tűzön pattogatott rigófüttyöt, aszalt fülemiletrillát és más egyéb keserves istennyilát. Sírni kezd a székely fi, abban a hitben, hogy csak bolonddá tartják a vendéglátói, s az anyjuk kínjába kivánja őket. Tréfás házikók, bolondos paloták közt ődöng sok éjszakán, csunya lármában. Aranysárkányok vicsorognak rá, mint otthon a kuvaszok, s kilenc áspis ágaskodik feléje s kilenc ördög tekergőzik a karjára. Mind levágja a földre. Akkor hirtelen észbekap, hogy minderről már hallott egyszer, gyermekkorában. Az anyja mesélte neki, valaha székely földön. Megy még két utcát. Ott pedig tul az óperenciás tengeren már nincs semmi. Csak egy fekete lyuk van. Bizony a világ végére ért. Le is ül a földre s körülnéz s csodálkozik s lábát csendesen lelógatja, a semmibe.

RÓZSASZÍNHAJU TRAFIKOS KISASSZONY.

idéken, egy alföldi városkában pedig él egy trafikos kisasszony. Nem igen lehet kisasszonykámnak-lelkemnek nevezni. Amikor a dohánynyal kezdett foglalkozni, tizenhatéveske volt. Most legalább negyvenöt éveske. Vánnyadt, szegény kisasszony ez, az arca már töpörödött, a szeme vaksi. Haja rózsaszínü. Valaha barna volt. Később, egy tavaszi napon, megfestette – aranyvízzel – sáfránysárgára, aztán lenszőkévé fakult, majd a haladó évekkel, lila, piros, végül rózsaszínt öltött. A trafik asztala mögött, mig a trabukókat osztályozta és a bélyegeket szaggatta, várta a vőlegényét. Nem hozta meg semmi, sem a husz, sem a harminc, sem a negyven éve, sem a sárga, sem a lila, sem a piros haja. Közben az ajka is felpöndörödött. Hogy a katonák a frontra mentek és beszaladtak hozzá egy cigarettáért, egy csomag dohányért, mindegyiktől elbúcsúzott, mindegyiknek adott valami emléket, egy amulettet, egy érmet, hitvány kis ólomláncon. Most már van egy hazugsága és egy vőlegénye. Nem tudni, hogy a sok katona közül melyik az. Egy napon, mikor a veszteséglistát böngészte, halkan felsikoltott. Valakit kiválasztott a veszteséglistákból. Másnap gyászruhába öltözködött. Soha senkit nem gyászoltak ennyi hűséggel, mint ezt az alvó hőst az orosz síkon, akit senkisem, ő sem ismert. A világháboru sokakat megfosztott a vőlegényüktől. Neki adott egyet. Nem vénkisasszony már, csak özvegy, holtáig búsuló ara, érdekes regényhősnő. Szegény kis beteg madár, üldögél a trafikban és beszél róla. Már nyugodt és boldog. Önérzetesen válogatja a trabukkót és tépi a bélyegek recéit. Délutánonkint pirosra sírja a szemét és rózsaszín hajával törölgeti.

MENYASSZONY A KÁVÉHÁZBAN.

ajnal felé – abban az időben, mikor a kávéházi székeket az asztalokra rakják és söpörni kezdenek – bejő a pesti, köruti kávéházba egy fiatal hadnagy, egy leánynyal. A hadnagy hadifelszerelésén, a tiszti zsákján és a látcsövén látszik, hogy az arcvonalra indul. Valószínüen a reggeli vonatot várja. Kisérője, a leány, különösen van öltözve. Sem kalapja, sem fátyola, hajadonfőtt rohant az utcákon, kibontott, szőke hajjal, fehér ruhában, fehér cipővel. Ujjain szikráznak a brilliánsok. Nagyon sok gyűrüje van. De nem tudni, a gyémántok hamisak-e, vagy sem. Lehet, hogy most kelt fel az ágyából, valaki megkopogtatta az ablakát és onnan ugrott ki, egyenesen a lovagja karjába, erre a hajnali búcsúra. Konyakot isznak mind a ketten, gyorsan. Egymásután gyujtanak a cigarettákra. A nő hadarva beszél. Néha hátraveti a fejét, trágár taglejtéssel, mint az utcai leányok. Aztán látjuk, hogy a két szeméből eszelős könnyek gördülnek. Feleség ez, vagy szerető? Leány, vagy asszony? Cseléd, aki felöltözött a kisasszonya ruhájába, vagy bolondos naiva, színésznő, aki egy arisztokrata hölgyet játszik, vagy egy arisztokrata hölgy, aki beül a kávéházba, életében először, a történelem rendbontó parancsára? Nem tudjuk és sohase tudjuk majd meg. A rendezés hősi és nagystílü. Künn utolsót lobban a citromsárga, áprilisi telehold. Nem is kávéházi vendégeknek látszanak, csak színészeknek, akik a tragédia utolsó jelenetét játsszák. Ugy isszák a konyakot, a színes liköröket, mint a színpadon szokás. Szavuk egészen valószínűtlen. Talán csak mímelik a beszédet. Nem is kérik a pincért, az asztalra vetnek egy huszkoronást, a színpadi bankót, és elmennek. Mert szól a történelem csengője. Vége a felvonásnak.

ALFÖLDI BAKA A JUNIUSI FÜVÖN.

lföldi baka hever a juniusi füvön. Ő a magyar, a csodálkozó katona. Atyafi, mit látott? Nem igen tud felelni, de a szájára ráül a megilletődés, mint aki a meséből, a holdból pottyan a földre. Vándor bakancsa térdig gázolt a sárban, a homokban, a nedves gazban. Találkozott ismeretlen népekkel. Cserkesz lovasokat fogott el, akik törpe lovakon ültek. A keleti főurak zömökök voltak, hosszu-hosszu ősz szakált viseltek, mint a törpék, szemükben a mesebeli emberek sunyi nézése, lábukon sárga csizma, ruhájukon sujtások tiszta aranyból, a kardjuk foglalata ezüst, markolatját pedig drága gyöngyök rakták ki. Ezek még a középkorból valók, fringiájukkal, gazdag csiri-csáréjukkal. A németek már találkoztak az orosz földön élő germánokkal, de most a magyar káprázó szemmel látja, hogy arrafelé ilyen népek is laknak, melyek vele – szegről-végről – rokonok. Régóta elszakadtak tőlünk. Arcuk elsenyvedt az évszázados szolgaságban, bőrük olajzölddé cserződött, de a szegény vogulok és osztjákok házai még hasonlitanak a magyar kunyhókhoz. Gémes kutat találni ottan, akárcsak a magyar Alföldön. Ha összejön velük, az orosz zsoldban szolgáló vogullal és osztjákkal, félig-meddig meg is érti őt a mienk, mert a kéz náluk is kéz, a hal náluk is hal és – istenem – a vér náluk is vér. Erről dadog a magyar baka, itt a pesti pázsiton. Mesét mond azokról a népekről, melyeknek egy éjszakán megoldódott a nyelve. Sokáig halljuk majd ezeket a meséket, később is, tiz-husz év mulva, száz év mulva egy magyar falu gyertyafényes éjszakájában.

A BÁNYÁSZ.

gy lengyel bányász sebesülten került ide és csatakos februári éjjel együtt utaztam vele a villamoson. Mellém telepedett és megkérdezett, hol a pályaudvar. Minden megállónál emelgette a zsákját. Mint aki sokáig nem beszélt és szó fesziti a száját, elmondta, hogy a feleségéhez utazik, meg a két gyerekéhez, az egyik nyolc, a másik kilenc éves, az egyik fiú, a másik leány, ő pedig ércet fejt egy kis falu mellett Nem emlékszem beszédre, amely végzetesebben érdekelt volna. Két idegen ember találkozott a földgolyón. Mind a ketten pedig egy képet láttak, oly egyszerüt, mint az ősi époszban, a viszontlátást, az ősi viszontlátást. Valahol a hegyen állt a kunyhója. Három napig viszi oda a vonat. Ha megérkezik, a kunyhó ablakai világosak lesznek. Talán az üvegen át – a vörhenyes gyertyafényben – fel is tűnik az egyik gyermeke, vagy az asszonya feje. A meredek úton néhány acetilénlámpa ég.

Arca kemény volt és fakó, nagyon emlékeztető néhány modern mester fából faragott szobrára. Dülledt pofacsontok közt ágaskodott egy nyerges orr. Szemei pedig kicsik, összezsugorodottak, forrók, barnák, mint a föld alatt áskáló vakond szemei. Szegény vakond pislogva nézte a feje fölött égő fémszálakat, A körmei feleakkorák, mint az uriemberekéi. Csempék és csenevészek, nem is rózsaszínűek, fehérek, vérszegények, szálkások, mintha sziklákon koptak volna el a föld és kő szüntelen csikarásában. Hirtelenszőke bajusza búsan konyult alá. Gyér szakálla már világosabb, látszott, hogy fiatalabb a bajuszánál és nem régóta hordja. A villamoson, ahol máskor ujságot olvasunk, minden idegemmel körülkacsalom az idegen embert. Elkisérem a vasutig. Ő cseppet sem csodálkozik rajta. Megyünk együtt, természetes, mert közös célunk van, a hegyi kunyhó, a vörhenyes gyertyafény, a gyerek és asszony feje, meg az acetilénlámpa. Megszoritja a kezem keményen. Isten vele, jó utat kivánok, sok szerencsét. Akárcsak századokkal ezelőtt.

Emberiség mondom magamban, sokszor egymásután. Em–be–ri–ség. Üres szó voltál mindeddig. Akárcsak ez a szó: végeladás, vagy bútorraktár. A szótár papiros-szava voltál, és máskor, mikor villamoson ültem, nem éreztem, hogy a tisztelt utazó közönség is beléje tartozik. Oly mélyen néztem pedig egy-egy idegen ember szemébe, hogy már fájdalom volt nem megszólitani. Nem volt hozzá bátorságom. Sokszor leszálltam egy-egy ember után, hogy egy darabig kövessem őt, mellékutcákon, sikátorokon át, a kávémérésig, ahol a délutáni kávéját issza, nagykávé 8 kr., kiskávé 6 kr. Közelebb nem merészkedtem. Inkább tovább szőttem az életét, képzelettel, csak papiron. Milyen felszabadulás, hogy legyőztem ideges gyávaságom és beszéltem egy emberrel, magával a szenvedő emberiséggel. Mikor először hallottam ezekről a kenetes fogalmakról, nem sejtettem, hogy ily rücskösek és kézzelfoghatók. Nem tudtam, hogy részük a bányász is, akivel egyszer majd a budapesti villamoson találkozom. Hiszen maga az emberiség is olyan lehet, mint ő. Nem színpadokon látni, görögtűzben, tableaukban, ahol az Emberiséget E-vel írják. Bús és egyszerű az emberiség. Az arca gondolkozó és jó. Róla is a zsák lóg, egy nehéz-nehéz zsák, mint a bányász válláról.

LILIOMOS KATONA.

ultkor láttam a liliomos katonát. Ne gondoljanak valahogy egy arisztokratára. Ennek a katonának semmi köze az Anjou királyi házhoz. Közkatona az istenadta, komiszbaka, szerény csukaszürke a többi csukaszürke közt. Kezében egy szál eleven liliom. A menetszázad az állomás felé tartott. Még csak a puskájukért mentek. Addig virágot vitt mindegyik. Ki szegfűt, ki borágót, ki kamillát. Bizonyára kitünően állhatott kezükben a fegyver is, de a virág sem állott roszul. Utolsónak az ezred végén baktatott a liliomos katona, érzékeny sváb, alig huszonnégy éves. Haja szőke és a szeme kék. Merev szemét az égre szögezte. A liliomját pedig valami különös áhitattal cipelte, egyenesen, mint körmenetekben a szentelt gyertyát szokás. Aki észrevette, zavartan gondolkozott az úti porban. Hol látni liliomot? Tavaszi oltárokon, májusi délutánokon, mesékben, meg aztán a szűzek szobájában, akik krétaporral meg ecettel egyetemben liliompárával mérgezik magukat. A sváb – virágkereskedőfajta – szakértően tartotta selyemvirágját. Csöppet sem volt nevetséges. Azt mondta, ő meg a liliom, ég, föld, ember előtt, hogy ártatlan. Keze nem volt fehér. Cserepes volt, durva, vörös. Az arca se olyan, mint a kisdedek és primitiv szentek képe. Egy felnőtt férfi, egy paraszt, egy senki visz a köruton liliomot. Mindenki utána fordult és ugy érezte, hogy a kép stilusos. Ők tiszták. Kezükbe liliom való.

KISKÁTÉ.

ngol és francia lapok állandó rovatot nyitottak annak a bebizonyitására, hogy a nagy német írók mennyire gyülölik a saját fajtájukat. Schopenhauer, Heine és Nietzsche voltak az ütőkártyák. Én erre a rovatra, másikkal felelhetnék. Feketekávé és szivar közt azonban csak tallózok a három gazdag irodalomban és csak néhány verset közlök le a forditásomban.

Kezdem az angolokkal.

DAL – ANGLIA FÉRFIAIHOZ.

– SHELLEY. –

A franciák se maradnak utolsó helyen.

Voltaire igy énekel a franciák tizenötödik századbeli hadisikereiről:

Baudelaire pedig majd egy könyvet irt a belgák ellen. Ime nehány verse:

A ROKONLELKEK.

– BAUDELAIRE –

A BELGÁK ÉS A HOLD.

– BAUDELAIRE –

EPITÁFIUM.

Rops műterme számára, mely Brüsszelben koporsókat gyárt.

– BAUDELAIRE –

A BELGA CIVILIZÁCIÓ.

– BAUDELAIRE –

Lorenzo Stecchetti, az olasz verista költő az Il canto dell’odio- (A gyülölet éneké)-ben kedvesét szapulja, még pedig igy:

A kiskátét a futuristákkal zárom:

VENEZIA.

– ARMANDO MAZZA –

Ennyi idézet – azt hiszem – egyelőre elég.

EMLÉK 1912 MÁJUS 23-RÓL.

ájus huszonharmadikán, stb. stb. – mondja majd a történelem, az a fenkölt és unalmas márványhölgy, akit régi szoborművekről ismerünk és kezében aggályosan bus közönnyel egy kőtáblát tart. Nekünk azonban nincs kőtáblánk és márvány-plajbászunk. Mi elrongyolódott papirra írunk, ideges kézzel, táncoló tollal és láttuk a véres utcát, a mi dobhártyánk cseng azoktól a revolverlövésektől, melyek a mellékutcákon megreszkettették a levegőt. Eleven anyagai voltunk a forradalomnak. Vajjon ez-e a forradalom?

Csak lassan szokunk bele az izgalmakba. A forradalom, melyet iskolakönyvekből, festményekről és színházi jelenetekből ismerünk, a képzeletünkben görögtűz és életkép és amint a közvetlen közelünkben morajlik, nem tudjuk azonositani azzal, amit hallottunk és olvastunk róla. Helyes, a történelem színpadán vagyunk, de mi vagyunk a történelem színészei. Lámpalázunk van. Néhány kép – izgalmas és villámló moziszcéna – beleragad az események sodrába. Délelőtt tizenegy órakor látok rohanni egy kétfogatut, szokatlan izgalommal. Szőke nő ül a kocsiban, fehér ruhában. Arcát elhagyta a vér. Tétován tekint jobbra-balra, finom fejét kapkodja, mintha golyók süvitenének körötte, ibolyaszemét sötétre festi az izgalom. Mellette egy férfi, gummiköpenyben. Bármennyire mai ez a kép, eszembe jut egy XVIII. századbeli rézkarc. Fehér parókás arisztokraták ülnek egy delizsánszon, rémülten vágtatnak az országut porában, felpuffadt nyakkal zihálnak a lovak. Címe: A menekülők. Ezek tehát a mai nap menekülői. Egy pillanat mulva kocsira akarok szállni. A kocsis röhögve tuszkol le, holott a zászlócska „szabad“-ra van állitva, amikor pedig tiltakozom, olyan szavakkal illet, melyek egyébkor a budapesti kocsisszótárban sincsenek meg. Belekerültem a nap anarkiájába. Már hallani a revolució muzsikáját. A villamosok üvegeit porrá zuzzák, felgyujtott kocsik, huszárok, rendőrautomobilok. Lehuzzák a kávéházak vasredőnyeit is. Sok sebesültről beszélnek. Mindenütt folyik a csata. Egy bolgár kertész már vértanuhalált halt a demokráciáért. Ugylátszik, hatalmas a forradalom. Mert már nemcsak százezer munkás küzd, de velük küzd, az élükön egy halott is.

Egy órakor teljes a tánc. Minden öt percben halljuk a mentőautomobilok füttyét és akkor is halljuk, mikor nem fütyülnek. Mindenkinek a szíve többet ver, mint rendesen. A beszéd üteme gyorsabb. Több oxigén van a levegőben. Maga a fakókék májusi ég, a tavasz párázata egy oxigénes bura, mely elveszi rendes logikánkat és gyorsabb verésre serkenti ütereinket. Lázongóbbak a színek. A fekete szemek feketébbek, a kékek kékebbek, a hangok élesek, minden mozdulat végzetesen ünnepi. Ha egy párisi ülne a kávéház terraszán, megállapitaná, hogy a köruton nagyobb a forgalom, telibb és zajongóbb az élet, mint a boulevard des Italiens-en, vagy a boulevard des Capucins-en. Május, a szerelmesek, a forradalmárok hónapja őrjöng és habzik. Nézzétek az emberek arcát. Rózsaszín, piros és sápadt, mint a színezett moziképen. Csak a szívbajosok járnak ennyire bizonytalanul. Hiába a mi siheder városunk nem született bele a forradalomba. Mindenki ideges. A gyalogság gulába rakja fegyverét, a gyalogság megmozdul, a gyalogság feltüzi a szuronyát, a gyalogság tölt. Megindul egy mellékutca felé. Utána kékdolmányos huszárok. De minden mozdulat, minden hang rémületbe ejt bennünket. Menekülők százai rohannak a kapualjakba. Budapest gyáva.

A város meg van bénitva. Senkise tudja, hová rohanunk. Azok az izomszalagok, melyek végighálózzák az utak testét, a villamos sínek, tétlenül állanak, és érzőidegeink, a lapok, melyek máskor minden órában működnek, felmondták a szolgálatot. Az utcagyerek is „hiteles“ hírforrás. Arról beszélnek, hogy ötszázan haltak meg. Nincs okunk el nem hinni. Délután kissé csillapodik az izgalom. Egy óráig különös csendéletet látunk. A közönség ebédel, szivarozik, tereferél az asztalok mellett. Szuronyos őrizettel pikkolózik a törzsvendég. De azért a pincértől világos, száraz médiát kérünk. Most már kocsira szállhatunk, hogy végignézzük a várost, melyet kissé elkábitott a szenzáció és emészt. Üvegszilánkokon, téglákon, romokon gurul a kocsi. Félénk kiváncsiak leskelődnek. Egy vajkereskedésben félig leeresztett vasredőny mellett tátott szájjal, elalélva alszik egy kövér asszony. A csend azonban ijesztő. Tudjuk, hogy ez a szegény-szegény beteg, melyet a hivatalos politika felcserei és lódoktorai ólompirulákkal és tűz-zuhanynyal kezelnek, estére roszabbul lesz, ujra megjön a láza és delirizál.

Azt mondták, hogy estére nincs világitás. A lámpák azonban meggyulladnak és a forradalom is meggyujtja a kátrányos-hordóit, a petróleumos csöbreit, hogy lássa célját s hozzá egy gyáracskát is felgyujt rakétának, mely a nyugati pályaudvar körül vérvörösre festi az eget. Fáklyák lobognak az utcán. Sötét csibészek keringnek, akik hosszu panaszos fütytyel kisérik a hangversenyt. A nyomor hámorjából kerültek elő, ismeretlen vackokról, a külvárosok viskóiból, de hogyha egy hétig tartana az ostromállapot, előre kellene nekik köszönni. Szegény asszonyok, munkások feleségei vasárnapi ruhában, fájdalmas elegánciával flangéroznak. Éjfél felé jár az idő. Az izgalom visszahatása, a forradalom ájulata ur mindenütt.