ÖTÖDIK RÉSZ. A HARMADIK ÖRDÖG.

A CZOBOR MÁRIA RÓZSÁJA, A FÖLDHASADÉK ÉS A VÉN KÖRTEFA.

Madame Kriszbay a vidéket nézte, váltig kérdezősködve. Minden érdekelte, amit látott: a kidőlt-bedőlt akol a Liskovina szélén, bent az erdő sűrűjében szép fehérkérgű nyírfák közül kikandikáló kápolna. Veronka megmagyarázta: ott ütöttek agyon egyszer egy gazdag korcsmárost a zsiványok – szomorú özvegye kápolnát építtetett arra a helyre.

– Meglehet, örömében – tette hozzá Gyuri.

– Maga gonosz ember! – feddte meg Veronka.

A Liskovina széles, hosszú erdőség, közbe szép völgyekkel, hegyoldalakkal, smaragdzöld tisztásokkal, szinte olyan, mint egy angol park, csak a fákban kevés a változatosság, a szlávok kedvencz fája, a nyír van óriási többségben, épen olyan melankólikus szőke a fák között, mint azok a lenhajú Ancsurkák és Bohuskák a leányok között. A Liskovina buja növényzete ellenben változatos, a hatalmas páfrányok szinte a fák derekáig nőnek, a borjúpázsit már elvirágzott s elszáradottan beillatozza az egész erdőt. A növények társadalmában is van hát olyan gézengúz perszóna, hogy csak holta után élvezhető. Ah, mennyi változatosság ez élettelen élők között! A kardalakú gladiolusnak viszont a föld alatt van a becses része, a hagymája; aki megeszi, éjszakára megálmodja tőle a jövendőbelijét. Sokkal közlékenyebb az egyszerű marmancs, mert az teketória nélkül is megmondja az embernek, szereti-e, akire gondol: nagyon-e, egy kicsit-e, vagy sehogy sem – csak a hófehér virágfogait kell kitépdelni sorra és vall a megmaradt utolsó.

Nem a kert utálatos neveltjei ezek, az anyaföldre ráerőszakolt idegen kölykök (némelyiket be sem fogadja, külön cserépben kell tartani), hanem a lelkéből lelkedzett saját magzatai, jószántából termi, megneveli, ahogy a téli pihenésében előre kigondolta, a többi idevaló teremtmények igényei szerint.

A vadszegfű kelyhe csapodár darázsok vendégfogadója, a turbánliliom madarak ivópohara, a nagy bugáju hámfű pillangók hintája. Mert nyájas erdő a Liskovina, bogárnak ágyat ad a karantyu harangjában, madárfészket kereső gyerekeket kinál szamóczával; szolgál kinek-kinek, amint megérdemli, éneklő madárnak bogyót termeszt, fiatal vászonnépeknek bokrétát, öregasszonyoknak gyógyfüveket, a gonosz farkasnak sisakvirágot, ami gyilkos növény, híjják is népnyelven «farkasölő sisaknak».

Hogy ölt-e már farkast, az nagy kérdés. Mert a farkasnak is van ám magához való esze és bizonyosan tudja a botanikát is, közölvén nemzedékről-nemzedékre a farkasfiakkal: «Hozzá ne nyuljatok gyerekek az Aconitum Lycoctonumhoz, egyetek inkább húst!»

A Liskovinán keresztül legalább kellemes út esett az árnyékban. Madame Kriszbay ugyan örökké remegett, ha szaladó mókus megzörrenté a bozótot, váltig a zsiványokat várta, kik a gazdag korcsmárost megölték.

– De hisz az nyolczvan év előtt volt, madame, azok elhaltak.

– Hát a fiaik?

Nyugodt csak akkor lett, midőn elhagyták a Liskovinát s a nyitott oporczi határ jött sovány zab- és pohánkaföldjeivel. Szomorú hely az ilyen, ahol karóra ülnek a petrenczék.6)

Egyébiránt nem soká lehetett nyugodt, mert az oporczi határból megint egy erdő kezdődött, a híres «Zelena Hruska», mely körtealakban húzódik Makova felé. Hátha itt bukkannak fel a nagy cserfák között a zsiványok!

S amitől oly nagyon félt a madame, éppen olyan nagyon óhajtotta Gyuri. Amint szemben ült a leánynyal, mindinkább megérlelődött benne az elhatározás, hogy feleségül veszi – az esernyő végett. A leány igen csinos, de ha nem volna is, az esernyő megéri az áldozatot. Szent Péter tanácsolta, tehát megteszi, okvetetlenül megkéri. Az ostoba babona, melyet ezelőtt annyira szeretett gúnyolni, őt is behálózta és helyet szorított magának az egészséges gondolatok között. Érezte, hogy egy láthatatlan erő ösztökéli erre a lépésre.

Mi az az erő? Hát bizonyosan Szent Péter, aki álmában ráparancsolt.

De hát hogy kell a dologhoz kezdeni? Ezen töprengett egész úton. Milyen jó volna egy kis romantika (mint a regényekben van), ha teszem azt, zsiványok támadnák meg őket az erdőn s ő lelövöldözné a revolverével valamennyit, úgy venné vissza tőlük a Veronkát, aki aztán így szólna elérzékenyülve: «Megmentetted az életemet, tied vagyok koporsóm bezártáig.»

De így minden előzmény nélkül nem mert közeledni hozzá, torkán akadtak a szavak, melyeket elméjében olyan szépen kifőzött. Kételyek fogták el: hátha nem rokonszenvezik vele? Hátha már van otthon valakije? Lehetetlen, hogy ne legyen. Hiszen csak látta már valaki s ha látta… akkor bizonyosan bele is szeretett. Valami külső eseménynek kellene történnie, ami elősegítené a dolgát.

De a zsiványok nem jöttek, talán nincsenek is. Szegény vidék ez nagyon, nincs itt kitől lopni, rabolni, nem terem itt zsivány sem.

Túl a Zelena Hruskán kibukkant karcsú tornyával Szlatina, ódon kastélyával a hegytetőn, mely egy Czobornak volt egykor tulajdona, most a Koburg herczegeké. A korcsma előtt etetni kellett; Veronka azt ajánlotta, hogy nézzék meg addig a kastélyt, melyet egy vén kapus őriz és mutogat az utasoknak. A korcsmáros azt állította, hogy néhány szoba még egészen úgy áll, ahogy a Czoborok hagyták, az udvaron egy pár szakállas ágyú is tátong, a szobákban nagyszerű fegyvereket, különösen érdekes családi képeket láthatni, köztük egy kis leánykáét, Czobor Katalinét, aki hétéves korában eltünt otthonról.

Veronka a leányka iránt érdeklődött.

– És mi lett vele? – kérdé a korcsmárostól.

– Biz’ a szegény kisasszonyka még mai napig se került elő – sóhajtott a korcsmáros.

– Hát mikor történt az eltünése?

– Úgy vagy háromszáz év előtt – felelte alattomos mosolygással, s aztán felkisérte vendégeit a domboldal meredek ösvényén, orgonabokrok között, az elhagyott ősi fészekbe.

Az elmulás borongós hangulatával jöttek ki onnan. Madame Kriszbay az orrát fintorgatta: «milyen dohszag!» Veronka pedig lelkesült az emlékeken s egy gyönyörű kinyilt rózsát pillantott meg a félig rommá vált bástyafal alatt.

– Jaj de felséges virág!

A vén kapus arról is mondott legendát.

E rózsa helyén lehelte ki lelkét a szép Czobor Mária, aki leugrott a bástyáról, mert egy pásztorlegényt szeretett s az apja egy császári brigadéroshoz akarta kényszeríteni feleségül. A pásztorlegény egy rózsafát ültetett el azon a helyen s most az minden évben egyetlen bimbót fakaszt.

Gyuri visszamaradt s félreintette a kapust.

– Szakítsa le nekem a rózsát.

– Ah uram, mit gondol? Fölháborodnék a holt leány szelleme.

Kivette tárczáját és két ezüst forintost csúsztatott a markába, mire az szó nélkül kihúzta kését s óvatosan levágta a rózsát.

– Hát már most nem háborodik fel a szellem? – kérdé nevetve.

– Nem, mert az összeg feléért misét mondatok a plébánossal.

Mint valami kincscsel futott Gyuri a rózsával a hölgyek után, valóságos diadalérzettel nyujtotta át Veronkának.

– Itt a Czobor Mária rózsája! Cserébe a szegfűért, kisasszony.

Veronka hátratette a kezeit és hüvösen mondta:

– Volt lelke leszakítani?

– Volt a maga kedvéért. Hát nem cserél?

– Nem. A világért se tüzném fel, azt hinném, hogy a holt leánytól loptam.

– Igazán nem fogadja el tőlem?

– Nem.

Elkeseredett erre Gyuri és elhajította a rózsát nagy mérgesen, az lefelé gurult a meredek domboldalon, füvek, bozótok, vadvirág testvérei között csúszott alá az út porába.

Veronka szánakozva nézett a virág után, amíg csak láthatta.

– Hát illik ez, amit tett? – korholta azután. – Vétett magának az a szegény rózsa valamit?

– Vétett – felelte a ügyvéd indulatosan.

– Ugyan mit? Megszúrta?

– Agyonszúrt. Valami olyat adott tudtomra, ami kellemetlen.

– Ugyan mit?

– Megsúgta a mai álmom folytatását.

– Oh a kis fecsegő!

Kedves pajkosság csengett a hangjában s nagy szemei nevetve tapadtak Gyurira.

– Kosarat kaptam volna.

Veronka hátravetette a fejét, a szemeit az ég felé fordította, mely azurkék színben tündökölt, mialatt egész arczát meg tudta valahogy hosszabbítani sopánkodóra.

– Oh szegény Wibra úr, milyen szerencsétlen! (s hamiskásan mosolygott hozzá). Kosarat kapott volna álmában.

– Jó, jó, csak gúnyoljon is! – szólt az ügyvéd kiérezhető keserűséggel.

– És biztos ön abban, hogy csakugyan kosarat kapott volna?

– Igen, most már biztos vagyok – felelte szomoruan, – hiszen gyaníthatja, kit kértem meg.

– Én? – szólt elhalványodva és a nevetése egyszerre elhalt. – Hogy én? – rebegte, de nem szólt többet, hanem csak ment, ment csendesen lefelé, hallgatagon, lesütött fejjel a keskeny gyalogúton a madame után.

Szoknyáit fölemelte kissé, giz-gaz, tövis, bozót hogy meg ne tépje, szabadon látszottak formás lábacskái, egyikkel lép, másikkal lép, szépen, rithmikusan csikorognak a piczi topánok: füvek, mezei virágok meghajlanak, meggyürődnek alattuk, de össze nem törnek; kiegyenesedvén még tán frissebbek is, kevélyebbek is lettek a lába nyomában.

Egy gyík jött keresztbe, szép ruháju, ezüstös pánczélba volt öltözve. A kecskerágó bokorból jött és a fekete bogyós borzagok liliputi erdejébe akart átsuhanni. De mi sors érte a kis pánczélos lovagot? Éppen arra ment egy haragos óriás (a beszterczebányai híres ügyvéd) dulva-fulva, «hadd pusztuljon minden állat», a czipősarka élével egyet dobbantott és elszelte a kis gyík derekát a fejétől.

Veronka hátrafordult, meglátta és szinte kedve lett volna megsiratni a szegény gyíkot, de semmit sem mert mondani, immár ő is félni kezdett a rettenetes Góliáthtól és csak magában morogta, az igaz, hogy félig hallhatóan: «Hóhér!»

Mikor azonban leért a dombról és elvitte őt útja a kis rózsa mellett, mely ott hevert, megtépve a kövektől, piszkosan a portól, amelyben meghömpölygött, míg lezuhant, isten tudja, mit gondolt magában, hirtelen lehajolt és fölemelte, rálehelt, megfujta azzal a szép piczi szájával, aztán odatűzte a mellfodra közé. Olyan volt rajta, mintha ott nőtt volna.

Egy szót se szólt, rá se nézett a rettenetes Góliáthra, hanem elfordította tőle a fejét, hogy ne lásson arczába, és a Góliáth most azzal is megelégedett, hogy csak a rózsát lássa, melegséget érzett a szíve környékén és valami olyan jóságot, hogy nem adta volna száz forintért, ha a gyíkvitéz testét vissza tudja ragasztani újra a fejéhez, de azt többé nem lehetett.

Lent a korcsma előtt már azóta megetetett János, a kocsi készen várta az utasokat, akik be is helyezkedtek, de valami sajátszerű zavar, nyomasztó hangulat nyüge alatt. Hallgatagon ültek szemben, ha egyik a vidék balrészét nézte, a másik szeme a jobboldali hegyek aczélszürke ormán volt elmenekülve, ha véletlenül mégis találkozott a tekintetük, hirtelen elkapták egymásról. Amennyiben szóltak, mind a ketten Kriszbaynéhoz intézték a mondandókat, aki lassankint szimatolni kezdte, hogy történt köztük valami. De mi? Ejh, hát mi is történt? Hát semmi, csekélység, egy pár gyerekes szó, amit az ő fiatalos eszük kitágított, megszélesített, mint egyszer az ördög Debreczenben a Hatvani profresszor uram szűk czelláját – hogy végre belefért az egész város. Hát ebbe az egy pár szóba is belefért minden, minden…

És még több is történt azután, sokkal több. Miért, miért nem, gondolom valami gombostűje esett le, egyszer csak lehajolt Veronka a fejecskéjével, mintha meg akarná keresni a kasban s ime csak kipottyant hajából a megkívánt szegfű és odaesett magától a Gyuri ölébe.

Gyuri fölemelte, hogy visszaadja – Veronka a kezével intett, hogy csak hagyja.

– Legyen a magáé, ha már oda esett, ha már nem akart a hajamban megmaradni.

Igazán nem akart-e? Ezen töprengett Gyuri, amint szagolgatta. Milyen csodálatos, édes illata van! Mitől lehet? A hajtól. S milyen illata lehet magának a hajnak a szegfű nélkül!

A bricska pedig csak gurult, egyre gurult ezalatt, hol le, hol fel a Brána hegy alatt. Hej a Brána, a híres Brána, elzárja a világot, mint a kapu az udvart, azért is hijják Bránának (kapunak). A Brána már nem akárki. Ő már mágnásféle a hegyek között – szép időben is kalapot visel, – felhő ül a feje búbján. De meg izzadós is az öreg: csergedező vízerek és sziklák üregéből kibugyogó források folynak le barázdás sárga hátán a Kvetyina rétre, melyen tüzesen törtet keresztül füzeskerítésű kavicsos fundusán egy nagy szöszke patak.

– Ez már a Bjela Voda – magyarázza Veronka Kriszbaynénak. – A glogovai víz. Nem vagyunk már messze!

Csak még egy erdőn kell keresztül menni, aztán mingyárt ott lesz kis fehér házikóival Glogova, a völgy mélyében. Hanem aztán ez a legkutyább út, görbe, mint az ördög lelke, tele hasadékkal, sziklával és néhol olyan keskeny, hogy alig fér a kocsi, a fergetyű a sziklát horzsolja.

Hátrafordult János nagy fejvakarással:

– Lőcs a király ebben a tartományban!

A lőcs. De a csézán nincs lőcs – tehát a csézával veszedelemben forognak. Mindezt ilyen kerülő úton jelenti a gazdájának.

– Vigyázz, János, hogy fel ne dőljünk!

Minduntalan leszáll kereket kötni vagy oldani, a lovak csak lépést mennek, néhol olyan mélyen bevágott úton, hogy csak az ég látszik.

– Madárnak való pátria ez – mormogja János.

– Nem tetszik a vidék?

– Nagyon himlőhelyes a pofája, – véli János – nem házasodni való hely!

Gyuri összerezzent. Ez már észrevett volna valamit?

– Miért, János?

– Mert az előbbeni gazdám, a báró (János egy sárosmegyei bárónál szolgált előbb) azt szokta mondogatni fiainak, pedig okos úr volt: «Ne menjetek soha házasodni olyan helyre, ahol szúnyog nincs, jó levegő van és savanyú víz terem.»

De már erre Veronka is nevetni kezdett, nemcsak Gyuri.

– Igazi sárosi észjárás. De látod, megharagítottad a kisasszonyt.

– Eszerint én örökös pártában maradjak? – panaszkodott Veronka tréfásan.

Kézzel-lábbal ellenkezett János.

– Jaj, szentem, dehogy marad, dehogy, hiszen ha…

Valami nagyon szépet akart mondani, csak az illendő szót kereste, de az isten úgy akarta, hogy egy nagy káromkodásban törjön ki, mert abban a perczben belevágódtak a zökkenőnél valami kiálló sziklacsúcsba s nagyot roppanva, reccsenve, lehasalt a kocsi előrésze.

– Tyűh, az ebugattát! Eltört a tengelyünk, tekintetes uram.

A nők megijedtek, Gyuri leugrott, megvizsgálta a tengelyt. Hát biz az eltört alaposan, éppen a rúd balsó szárnya irányában.

– Mit csináljunk már most? – sopánkodott János. – Mondtam, hogy madárnak való ország, aki nem jár se gyalog, se szekéren.

– Semmi az – felelte Gyuri, akit most semmi se hozhatott volna ki a jó hangulatából, se egy tengely, se száz tengely. – Add ide a fejszét! Te csak tartsd addig a lovakat, majd mingyárt vágok én egy nyujtót a tengely alá.

Kurtanyelű balta volt a kocsiülés alatt, átvette, megnyugtatván a hölgyeket, hogy segít ő mingyárt – csigavér az ilyen bajnak – átugrott a garádon, vigiggázolt a sűrű iszalaggal összegubánczozott bozótokon a fákig. Fák is csak úgy voltak, mint agg ember koponyáján a hajszálak. Egy satnya nyír, nagy darabon mogyoró- és vad csipkebokrok, aztán semmi, aztán elvétve egy-egy vén fa, mintha valami elszaladt erdő itt felejtette volna. Nem is a föld teste már ez a vörös-barna agyag, kiégett abból a termő erő. (Csak gombát hoz és árvalányhajat.) A föld testén avar, ez a glogovai hegy.

Nehéz volt kikeresni alkalmas támasztófát. Ez túlságosan vastag, amaz túlságosan vékony – ment hát beljebb, beljebb. Itt egy hasadékot kellett megkerülnie, majd egy, a víz által kimosott árkot. Olyan messzire ért, hogy a kocsi eltűnt előle, csak a Veronka ernyője piroslott távolról, mint egy királygomba.

Végre egy nyirfára vetett szemet, mely egy szakadék szélén nőtt magányosan. Husángnak már nagy, fának még kicsi. Valóságos bakfis volt a fák között, szép növésű, sokat igérő. Mindegy, halál fia vagy, kis bakfis! Belevágta a baltáját.

De alig csattant egyet-kettőt a balta, midőn felhangzott ez a szó: Reta! Reta! (Segítség! Segítség!)

Gyuri összerezzent, megfordult. Ki kiáltott? A hang közelről látszott jönni, de se közel, se távol nem volt senki, pedig nagy darabot lehetett belátni. Újra hallatszott a segélykiáltás rekedten, tompán, mintha a föld alól jönne. Most már világos volt, hogy a mély hasadékból kiált valaki.

Gyuri szaladni kezdett a hasadék mentén.

– Itt vagyok! – kiáltozá. – Ki vagy? Mi baj van?

– Itt vagyok, – szólott fel a mély hasadékból az előbbi hang – segíts rajtam, ha keresztény lélek vagy.

Gyuri lenézett a hasadékba s egy kabátos alakot látott az alján guggolni, de csak keveset láthatott az emberből, mert a laza talajnak egész a szélére lépni veszélyes lett volna.

– Ez nevezetes! Hogy jutott oda?

– Beestem tegnap este – nyöszörgött a kabátos ember.

– Hogyan, már tegnap este? És nem tud kijönni?

– Lehetetlen, mert nincs mibe fogózni, ha megkapaszkodom valamely cserjében, kiszakad a földből tövestül s minduntalan visszaesem.

– Terringette! Ön kutya állapotban van! És senki sem ment azóta erre?

– Nem jár erre senki. Már el voltam készülve a legborzasztóbbra, midőn felhangzottak a fejszecsapások a közelben. Oh, hála neked én Istenem! Segítsen rajtam jó ember, aki ott fent van, akárki legyen is, meg fogom jutalmazni.

– Nagyon szívesen. Oh, hogyne. Csak a módokon gondolkozom. Ha talán leeresztenék egy hosszú fát, fel tudna-e rajta mászni?

– Nagyon el vagyok gyengülve az álmatlanság és éhség miatt – felelte a mélyből a sok kiabálástól érczevesztett elgyötört hangon.

– Ah, szegény ember! Várjon csak!

Eszébe jutottak az almák, amiket reggel Mravucsánné rakott a zsebébe.

– Halló! Vigyázzon! Egy pár almát dobok le addig is, míg valamit kifőzök.

Sorba kiszedegette az almákat és behajigálta a hasadékba. Egyszerre megijedt. Jaj, közte van a Veronkáé is. Hátha megharagszik.

– Megtalálta?

– Meg. Köszönöm.

– Ne egye meg, kérem, azt a pirosat, mert nem az enyém.

– Nem fogom megenni.

– Ön, úgy látszik, a műveltebb osztályból való.

– A glogovai plébános vagyok.

Gyuri meglepetve tántorodott hátra. Szent Isten: a glogovai plébános! Nem hallhatott volna semmi csodálatosabbat a világon.

– Majd mingyárt segítek, tisztelendő úr, csak egy kicsit várjon.

Nosza, szaladt vissza a kocsihoz, mely veszteg állt lent a völgyben, a jobbról-balról emelkedő terméketlen, árkos hegyoldalak között. Úgy nézett ki onnan a vidék, mint egy kettéhasított mákfejnek a belső része. Egész a kocsihoz nem kellett mennie, amint meghallhatták a hangját, rákiáltott Jánosra:

– Szedd le gyorsan a hámot a lovakról és hozd utánam, a lovakat pedig kösd valami fához!

János szót fogadott, de nagy dörmögéssel, fejcsóválással. Sehogyse tudta eltalálni, mi történhetett, mire kell a hám? Hallott ugyan valamikor olyanforma mesét a fonóban, hogy a Fatépő Gábor két medvét fogott egyszer a szekere elé az erdőn. Csak tán nem ilyesmire kell a hám?

Mindegy. Kell, amire kell. Vitte vállán az úr után a hasadékhoz. Ott aztán a két hámot összekötötték egybe, a kisafa-szíjaknál fogva s leeresztették a mélységbe.

– Fogózkodjék bele, plébános úr! Mi meg ketten, János, húzzuk fölfelé!

Úgy tett a pap, ahogy Gyuri mondta: megfogózkodván végső ereje megfeszítésével az így meghosszabbított hámba és bár most is omlott lába alatt a hasadék meredek fala, mégis szerencsésen kikapaszkodott a föld felületére.

De hogy nézett ki! Csupa por, csupa piszok, arczán a keservesen átélt éj dúlása, amihez hozzájárult a kimerültség és éhség. Nem volt azon szegényen emberi ábrázat. Mi (t. i. én és olvasóim), kik fiatalon láttuk utoljára, hiába keresnők szép, hamvas puha arczát, borostás képű férfi volt már, gesztenyeszín haja fehér szálakkal fölverve; – hosszabb keresgélés kellett, míg egy-egy ismerős vonást ragadott ki a szem. Csak egy volt a régi, a jóság és szelídség, mely e sovány, komoly, igazi papi arczot mintegy beragyogta.

Meg volt lepetve, mikor egy finoman öltözött fiatal urat látott maga előtt. Valóságos csoda itt a glogovai erdő szélén!

– Ah, hogyan háláljam meg jóságát? – kiáltá ama bizonyos páthoszszal, melyen rajta van a prédikáló-szék szaga.

Egy pár lépést tett a vízér felé, hogy abban megmosakodjék, de lába megcsuklott s éles fájdalmat érzett derekában.

– Úgy tetszik, megütöttem magam esés közben, nem igen tudok menni.

– Támaszkodjék rám, kedves tisztelendő úr! – biztatta Gyuri. – Szerencsére a kocsim nem messze van. Te pedig, János, vágd ki addig nyujtónak ezt a kis fát, míg mi lassan megyünk.

Már az igaz, hogy lassan mentek; a pap a ballábát nem bírta jól emelni, minduntalan megbotlott a földből kimosott fagyökerekben, melyek keresztül-kasul fonódtak mindenfelé, mint a szultán névaláírása; – úgy látszik, alul a föld alatt még érintetlen az erdő. – Itt fent azonban az egykori nagy fák helyén törpék uralkodnak: a hályogmogyoró meg a kányafa, két nyomorult cserje, két kis útonálló. Az egyiknek legalább szép fehérvereses virágja van, lóbázza is kevélyen a lecsüngő fürtöket, de a másik egészen csak arra való, hogy az embernek alkalmatlan legyen járás közben.

A kocsi messze állt, ráértek odáig beszélgetni, néha meg is kellett pihennie a papnak, volt elég szék, elég fatönk az úton.

– Csak egyet mondjon meg tisztelendő úr, hogyan került ide éjjel, egyedül?

Elbeszélte, hogy a húgát várta tegnap, ki a nevelőnőért ment a távolfekvő vasúti állomáshoz. Miután nem jöttek meg időre, nyugtalanság, türelmetlenség fogta el estefelé s mint akárhányszor tette, kisétált az erdei ösvényen eleibök. Ment, ment, mindig tovább, fokozottabb aggodalommal kémlelve a dombokról az utat s figyelve, amint beesteledett, nem hall-e távoli kocsizörejt? Egyszerre eszébe jutott, hogy hátha a Pribalszky-malomnál letértek a hosszabbik, de szebbik útra, mely Uhlyavnán keresztül visz Glogovára? Veronka (úgy hívják, kérem, a húgomat) rajong az árnyas erdei utakért. Igen, így lesz, bizonyosan így lesz. Azóta már régen otthon vannak, míg ő itt aggodalmaskodik. Legjobb tehát menten visszatérni s szerencsétlenségére, hogy minél hamarább otthon lehessen, egy kurtább gyalogútra tért. A sietség ördöge bajba vitte, a sötétben valahogy félrelépett és belezuhant a hasadékba.

– Szegény kis húgocskám – sóhajtott fel – mennyit szenvedhet most miattam.

Gyuri mindenáron kedélyesre szerette volna fordítani a pap bús hangulatát.

– Ej, majd megvígasztalódik a kisasszony, jót állok érte s a tisztelendő úr is kiheveri, ha egyet alszik rá. Két-három nap mulva úgy fog föltűnni, higyje meg, mint egy mulatságos kaland.

– Mely azonban könnyen végződhetett volna a legborzasztóbb halállal, ha önt nem küldi a gondviselés.

– Bizonyára köze volt hozzá a gondviselésnek. Eltört a tengelyem az úton, anélkül nem jöttem volna e helyre.

A pap elérzékenyülve emelte tekintetét az égre.

– Ha száz évig élek, sem felejtem el gyöngéd szívességét, nevét imáimba foglalva. De, óh én háládatlan, hiszen még nem is kérdeztem a nevét.

– Wibra György.

– A beszterczei híres ügyvéd? Istenem, ilyen fiatal! Örülök, uram, mert egy derék emberrel szoríthatok kezet, kit egész Besztercze magasztal, de százszor jobban örülnék most, ha egy szegény vándor diák állna előttem az előkelő úr helyett, mint megmentőm, akit megjutalmazhatnék illő módon. De hogy rójjam le hálámat önnel szemben? Tudom, el nem fogadna tőlem semmit…

Gyuri ajkai körül ravasz mosoly hasadozott.

– Kérdés! Tudja-e, hogy az ügyvédek nagyon kapzsik?

– Ah, szóljon, szóljon! (Bizonytalanul, gyanakodva nézett a szeme közé.) Igazán? Nem tréfál velem?

Az ügyvéd nem felelt mingyárt. Némán tettek egy pár lépést föl a dombra egy villámhasított vad körtefa felé, melynek irányában állott a kocsi.

– Hát igen, – mondá aztán elfogódott, majdnem remegő hangon, – valamit szivesen elfogadnék.

– Csak, kérem, beszéljen tartózkodás nélkül!

– Eszembe jutott, hogy valamije van a kocsimon.

– Az ön kocsiján?

– Amiről ön nem tud és amivel engem boldoggá tenne.

A pap mohón odanyujtotta mind a két kezét.

– Bármi legyen is a világon, ím, az öné.

Egy fél percz se kellett, ott voltak fent a körtefánál.

– Amott áll ni, a kocsim!

A pap odanézett, egy piros napernyő szúrta meg a szemét legelőbb, alatta egy kis fekete szalmakalap, fehér margaréta-virágokkal és még lejebb egy tündöklő arcz. Minden olyan ismerős volt előtte, az ernyő, a kalap, a margaréta-virágok és az arcz.

Összerázkódott, mintha álmot látna, azután felkiáltott, az ügyvéd karját megragadva:

– Istenem, az én Veronkám!

Az ügyvéd szelíden mosolygott, meghajtotta fejét a lelkész előtt s kezeit esengve tette össze.

– Illetőleg az ön Veronikája, – javította ki magát a pap jóságos hangon, – ha ő is úgy akarja.

Ekkorra már Veronka is felösmerte bátyját, leugrott a kocsiról s gyorsan fölfutott hozzá, vidám kiáltással:

– Itt vagyok. Nincsen semmi bajom. Jaj, mennyit aggódhattál. De a kocsink az eltört. Jaj, ha láttad volna a lovainkat. De még mi minden nem történt. Madame Kriszbayt is elhoztam.

A pap megölelte. Örült, hogy az ő bajáról nem tud semmit. (Milyen derék ember ez a Wibra, hogy nem ijesztette meg a gyermeket.)

– Jó, jó, kis szivecském, majd mindent elbeszélsz egymásután.

De Veronka egyszerre akart mindent elmondani, a kocsi összezúzódását Bábaszéken, a Mravucsánék vacsoráját (igaz, a Mravucsán bácsi tiszteltet), a mai út részleteit, a smaragd-függő elvesztését és megtalálását…

A plébános, ki lassan-lassan érteni kezdte az összefüggést, enyelegve szakítá félbe.

– Hát a becsületes megtalálónak adtál-e valamit?

Megütődött a váratlan kérdés fölött; elhallgatott, mintha egy pergő rokka kerekébe bele tesz valaki egy dorongot.

– Nem, nem. Hogy gondolod ezt? – felelte gyanutlanul, zavartan. – Hiszen nem illik, de ő nem is akart semmit.

– Csodálom, mert tőlem már bekövetelte.

– Lehetetlen – hüledezett Veronka, félszemmel Gyurit fürkészve. (Valami különös, megnevezhetetlen gyanú kezdett a szívében támadni.) – És mit kér? – tette hozzá elfátyolozott hangon.

– Biz az sokat kér.

– Sokat? – dadogta elhalványodva.

– Kéri vissza a fülbevalót, amit talált, de gazdájával együtt, – mondá ünnepélyesen. – És én már oda is adtam neki!

Veronka lehajtotta fejét, mintha a nyakánál letört volna, arcza kigyulladt, mint a fáklya, keble lázasan emelkedett, orrczimpái mozogtak… Jaj, mingyárt eltörik a mécses!

– Hát semmit se felelsz? Jól tettem-e, hogy odaadtalak? Mi? Felelj hát, Veronka!

Gyuri is hozzálépett, csendes, bátortalan hangon kérte:

– Veronka kisasszony, esedezem, csak egy szót!

Félénken hátrált a korhadó körtefa alá, melynek egyik vihartört gallya lecsüngött szinte a földig és némileg eltakarta.

– Jaj, úgy szégyenlem magamat, – rebegte elhalón, – de úgy szégyenlem…

Nem szólt egy szót se többet, egyetlen szót se, – csak zokogásra fakadt hirtelen. Egy szélroham jött most a Brána felől, megrázta derekasan a vén fát, mely aztán engedelmesen ráhintette fejére, ruhájára a halványpiros virágait, talán a legutolsókat, amiket vén napjaira még hozhatott.

HÁROM ÜSZÖG.

Ön ott ül, madame, a kocsin, nem tud semmiről semmit, csak azt érzi, hogy éhes. A gondjaira bizandó bakfis leugrik a kocsiról, elszalad, nyakába ugrik egy hosszú kabátos egyéniségnek és beszélnek ott valamit a fa alatt élénk gesztusokkal, villogó szemekkel. A kis bakfis jön aztán vissza, vígan szökelve, mint egy bárány, nekipirulva, mint egy rózsa, karonfogva a fiatalemberrel, aki tegnap a fülönfüggőjét megtalálta. Mindez oly váratlan és csodálatos. Míg a kocsi eltört tengelyét alátámasztják, felszerszámozzák és ujra befogják a lovakat, addig a hosszúkabátos férfi, aki a bakfis testvére, megsúgja bizalmasan: «Az ön növendéke menyasszony lett.» Szent isten, mikor, hol? Hát most a fa alatt.

Ah, madame Kriszbay, érzem én jól, hogy önnek most el kellene ájulnia, részint mint finom hölgynek pusztán az esemény hallatára, részint azért, mert ilyen tökéletlen népek közé jutott; de az otkolonos üvege nagyon mélyen bent van a bőröndjében s így mégis jobb el nem ájulni, hanem elég a lelki megbotránkozás.

Mert a fa igen szép dolog flirtre, szerelmi ömlengésekre holdvilágos estén, de a leánykéréshez, eljegyzéshez (kivált a regényekben) szépen bútorozott szalon kívánatos. A leány kiszalad az ajtón, ha szégyenlős, vagy letérdepel áldásért a szüle, esetleg gyám előtt, ha nem nagyon szégyenlős – de hova térdepeljen a fa alatt?

Borzasztó! A fa alatt! A vadházasokról mondják: «Fa alatt esküdtek.» – Micsoda szégyen! Mit fognak erre mondani? Hisz’ ha nem esküdtek is, de eljegyzésük a fa alatt volt! Ezt lehetetlen lesz eltagadni.

Mindez csupán Madame Kriszbayt foglalkoztatta, Veronkát nem. Ellenkezőleg, arra gondolt, hogy ha szép idők lesznek, valamelyik nap kijön ide a vázlatkönyvével és megörökíti az öreg fát.

Ezalatt a kocsi csendesen gurult. A kocsis nem fért volna fel, azt leszállította Gyuri, menjen gyalog a kocsi után. Ő maga vette át a gyeplőt s Veronkának melléje kellett ülni a bakra, mint a jukkerkisasszonyok szokták. Istenem, Istenem, mit fognak mondani a faluban, ha így látják!

Kivaczkolódván a ketté hasított mákfejből, hol sűrűn váltakoznak szorosok, medenczék, porhanyós üregek, lent a völgyben megint kibukkan kőről-kőre szökelve a Bjela Voda s mindenütt a kocsi mellett szalad azután, mint egy czigánygyerek. Itt a jó úton sebesebben megy már a bricska, kedélyesen morognak a kerekek s Gyuri lazára eresztvén a gyeplőt, elandalog lelkével a történteken… Nem csak álom-e mindez? Nem, nem, hiszen mellette ül Veronka és hátul tisztelendő Bélyi János úr beszélget madame Kriszbayval, törve a gallusok nyelvét. Igen, tiszta valóság ez. Amit tud, azt látja is. Hihetetlenebb, mint egy regény, de mégis valóság. Hitte volna-e még tegnap, hogy még mielőtt a nap kétszer lenyugszik, föltalálja örökségét s még tetejébe feleséghez jut. Összesen huszonnégy óra története. Tegnap ilyenkor még nem tudta, van-e Bélyi Veronka a világon. Furcsa! S utána kezdett gondolni, milyennek is nézett ki a világ Veronka nélkül? Megfoghatatlan, hogy tegnap ilyen tájban semmi hiányt sem észlelt. Hogyan lehet az? De a bolond kerekek olyan veszettül zörögtek, hogy nem bírta a tegnapi énjét összeállítani… Csodák ezek! Egy legenda (az esernyőé) összetört, de másik támadt helyette. Ég és föld jelentkeztek ügyvédjeül, hogy örökségéhez segítsék. Az ég álmot küldött, a földhasadék egy protektort.

Úgy dagadt a szíve, forrt, édelgett, dőzsölt a nagy szerencsében: Hej, ha tudnád, kis leány, milyen gazdag úrnak adod a kezedet!

Ringatta, emelgette, csiklandozta ez a gondolat s mosolygott titkon, mint egy álruhába öltözött királyfi: Ha majd megtudja a kicsike!

A kopanyiczai hegynyelven túl, mely mint valami spanyolfal nyúlik be a völgybe, hip-hop, egyszerre csak kiugrik bogárhátú házacskáival Glogova.

– Itthon vagyunk – mondja Veronka.

– Merre van a parókia?

– A falu tulsó végén.

– Majd mondja meg aztán, hol kell jobbra vagy balra térni.

– Jó, jó, kocsis úr; csak hajtson most egyenesen.

Levendulaillat csap ki az útra. Rendre előtünedeznek az ismerős kis kertek liczeumkerítéseikkel, hórihorgas napraforgóikkal, köcsögök a karókon, kiteregetett fehérruhák a lészán. A vesszőből font kapuk előtt pendelyes gyerekek játszanak a fazekak letört füleivel lovasdit, bent az udvaron csöngetyüs csikó ficzánkol.

Úgyszólván néptelen a falu: aki kezét bírja, kint a mezőkön dolgozik, a vászonnép pedig megfőzvén az ételt, kivitte a gazdának. Csak az iskola előtti gyepen van élet, zsibongás, de már nem olyan egyöntetűek külső dolgában a gyerekek, mint valaha, Majzik tanító úr fiatalabb korában; szőkék, barnák, nyurgák, tömzsik vegyesen s magyarul kiáltják a dicsértesséket a cséza felé.

A férfiakból csak a «mágnások» lebzselnek otthon. Csinos, cserepes ház tornáczáról Gongoly uram lengeti a kalapját, czudarul meghízott: olyan potrohja van, mintha tíz évig ült volna vasban.7) A kovácsműhely előtt Klincsok üldögél, csöndes pipaszóval, míg a kovács a ráfot húzza a kerekére.

– Hová, hová? – kiáltja kedélyesen, kézzel-lábbal integetve a tisztelendőnek. – Már mi más papot választottunk! (Látszik, hogy a pap elmaradása élénk feltűnést kelthetett a községben.)

Teringettét, mennyit haladt ez a Glogova! Fent a dombon a Krizsánék háza mögött ott fehérlik a kálvária tizenkét stáczióval. Aztán a templomra is milyen szép sugár tornyot húztak pléhfedéllel! Nincs hozzáfogható egész Losonczig. Csakhogy a losonczin kakas van!

A falu közepén vendéglő emelkedik, «A Szent Esernyőhöz» czímezve, túl rajta vadszőlővel befuttatott, oszlopos, feltünő szép házacska áll (a Sztrelnyik Mihályék régi fundusán), fehér, mintha czukorból lenne kifaragva; hátul sorompós kert, elől sudar fiatal topolyfák állnak kevélyen sort, mint valami gránátosok.

– Kinek a háza ez? – kérdé Gyuri hátrafordulva.

– Ott a bakon ül a gazdája.

– Ah, úgy! A magáé Veronka?

Némán, szégyenlősen bólintott a fejével.

– Egy kis rossz földbirtok is van hozzá – tette hozzá a pap nemes dicsekvéssel.

Gyuri fitymáló arczot vágott.

– Bizony mi pedig nem viszszük el innen. Legyen csak a bácsié. Ugy-e, Veronka?

Majd ujra hátrafordult és azt mondta a papnak:

– Van a Veronkának olyan nagy hozománya, hogy egy grófnőnek is elég lenne, de azt se a tisztelendő úr nem tudja, se ő maga.

Ezen a rejtélyes mondaton úgy elgondolkozott a pap is, Veronka is, hogy észre sem vették volna a hazaérkezésüket. Gyuri tovább is hajtott volna, ha a Visztula kutya rájuk nem ugrik örvendező vinnyogással s ha a kapuban sirdogáló Adameczné föl nem sikolt:

– Szentséges szűz Mária, meghallgattad alázatos kérését szolgáló leányodnak!

– Hopp, álljunk meg! Itthon vagyunk. Nyissa ki a kaput Adameczné.

Adameczné letörülte a könyeit, keblére eresztette az olvasóját s ment nyitni a kaput.

– Van-e ebéd, Adameczné? – kérdezte mohón a tisztelendő úr.

– Jaj, dehogy van, dehogy! Kinek főztem volna? Azt hittük mindnyájan, hogy elveszett a tisztelendő úr. Bizony isten tüzet se gyujtottam ma. Mert minek? Úgy is eloltottam volna a patakzó könyeimmel.

– Jól van, jól Adameczné, tudom, hogy búsult miattam, ösmerem a jó szívét, de most aztán lásson ám valami ebédhez, de gyorsan kedves öregem, mert mind éhen halunk.

Veronka gyanút fogott az Adameczné szavaitól és vallatóra fogta a bátyját, hogy mi baja volt, végre pedig sírva fakadt, nagy duzzogással kikelve Gyuri ellen is, hogy valamit titkolnak előtte. Végre el kellett neki mindent beszélni, amitől majd megszakadt kis szíve, elgondolva, milyen veszélyben forgott testvére.

Nagy sürgés-forgás közt főtt ezalatt künn a konyhában az ebéd, volt dolga a két szolgálónak, meg a mindenesnek.

– Hamar verd a habot Hanka! Hozz egy kis sót, Borbála. Hát a liba meg van-e már kopasztva? Ejnye, ti Mátyás lustái! Lódulj, fordulj, egy, kettő, három. András, szakíts hamar a kertből egy kis petrezselymet. Oh, Istenkém, de sovány nevelőnőt hozott a kisasszony! Láttátok? No Adameczné (szólt önmagához), lesz megint munkád ezt a meszelőrudat kihizlalni! Add ide hé, azt a tepsit. Nem azt, a másikat! Te pedig reszelj, Borbála, egy kis zsemlyét. Hanem az a fiatal úr csinos ám, aki velök jött, hogy hol szedték fel, mire szedték fel, nem bírom eltalálni. Mondtál valamit? Hogy te se? Szamár! Ha én nem tudom, mit tudnál te, csirke. Annyi azonban bizonyos, de magunk közt maradjon, hogy van valami furcsa a kisasszony szemeiben. Van ott valami történet. Görbüljek meg, ha nincs. Csak nem tudom elolvasni.

Sokat locsogott Adameczné, jót is, rosszat is, de főzni csak jót főzött; olyan ebédet tálaltatott fel nemsokára, hogy még a szerelmesek is jó étvágygyal ettek belőle.

Ebéd után Gyuri lovasembert fogadott, aki levelet vitt Sztolarik törvényszéki elnöknek Beszterczére.

«Kedves gyámatyám! (így szólt a levél.) Nagy dolgokról értesítem, de csak röviden, részleteket majd élőszóval. Atyám örökségét, illetve az esernyőt megtaláltam, némileg Münczné által, némileg a vakesetnél fogva. Jelenleg itt vagyok Glogován a papnál, kinek a hugát, Veronkát, feleségül kértem. Igen csinos leány s azonfelül csak úgy juthatok örökségemhez, ha elveszem. Különös körülmények vannak. Küldjön, kérem, e lovas ember által két arany karikagyűrűt Huszák Sámuel aranyműves boltjából és a keresztlevelemet, mely az ön gyámi iratai közt megvan. Azt szeretném, hogyha már holnapután megtörténhetnék az első kihirdetés. Maradtam stb.»

Bíztatta a lovasembert, hogy siessen.

– Sietnék én, de a ló nem akar.

– Hát nógasd!

– Hja, az isten nem teremtett sarkantyút a bocskorra!

Rossz lova volt a tót legénynek, hanem az időnek volt nagyon gyors lova. Úgy elfutott egy nap, mint egy percz. Csak megzördül másnap odakünn egy hintó s ki jön be a tornáczon? Hát a törvényszéki elnök, Sztolarik úr.

Hanem biz’ ő neki, akármilyen nagy úr és kedves ember volt is, csak a pap örült meg. Veronka inkább megijedt tőle. Mintha hideg, fagyasztó légáram jött volna be vele. Miért jött ez most ide?

Az elnök pedig elég szives, elég nyájas volt hozzá.

– Ez az a kis Veronka?

– Ez bizony – mondá Gyuri diadalmasan.

A «bizony» jelezte a diadalmasságot. (Óh istenem, de édes ez a mi nyelvünk!)

Az elnök nagy pacsit csattantott a kis tenyerébe s ahogy ez már jól áll az ilyen öreg uraknak, megcsipte pajkosan az elhalványodott arczát – de nem birt az azért piros lenni. Rossz sejtelem nehezedett szívére: Miért jött ez most ide?

Maga Gyuri is meg volt lepetve. A nehezen mozdítható elnök eljövetele legalább is különösnek látszott.

– Elhozta? – kérdé tapogatózásképen.

– El.

Veronka megkönnyebbült lélekzetet vett. (Gyuri már napközben beavatta, hogy a gyűrűket várja Beszterczéről.)

– Adja ide!

– Majd azután – szólt vontatottan az elnök. – Előbb beszélnem kell veled.

Előbb kell beszélnie! Tehát olyant akar mondani, amit nem lehetne utóbb (értsd: a gyűrű odaadása után). Veronka a világot érezte sülyedni maga alatt.

Gyuri kedvetlenül emelkedett fel helyéről, Veronka mellől, akinek kezei izgatottan kezdtek ide-oda mozogni a horgoló tűkkel.

– Jőjjön át a szobámba, gyámatyám!

Gyuri szobája az L-re épített parókia végén volt. A hajdani világban, mikor még nem épült volt fel az iskola, ez volt a tanterem (az öreg Adameczné például még itt tanulta az abc-ét). Már az előbbi pap kettéválasztotta a pajtányi szobát egy csinos deszkafallal, vendégszobát csinált az innenső, nagyobb feléből s éléskamrát a másikból.

Veronka csak azt érezte most, hogy végtelenül boldogtalan s hogy mindenét odaadná e perczben, ha hallhatná, hogy mit beszélnek… Hiszen minden, de minden ettől függ. Valami démon, aki nyilván nem járt soha nevelőintézetbe az apáczákhoz s nem tanulta meg, hogy hallgatózni illetlen, sarkalni, bíztatni kezdte: Szaladj hamar Veronka az éléskamrába, ott majd meghallod, hogy mit beszélnek, ha szép csendesen, meglapulva odateszed fülecskédet a vékony falhoz.

Veronka pedig nem kérette magát, ment, rohant. (Hihetetlen, mennyi méz van a gonosz sugallatú démonok nyelvén.) Ez a jó, nevelt, finom gyermek képes volt odakuporodni az uborkás hordóra, a zsírbödönök és eleséges zsákok közé s idegeit megfeszítve, figyelni minden hangra.

A mélységes csöndet csak szívének dobogása zavarta, meg a gerendáról lecsüngő oldalszalonnák csöpögése. A nagy melegségtől ezek is elkezdtek sárgulni, avasodni és olvadni, poty, poty, poty. Pottyant, csöppent a szép rezedaszínű ruhájára is, – de ki törődnék most azzal?…

– Denique hozzájutottál az esernyőhöz, amint mondod – hallatszott tisztán az elnök hangja – de láttad-e már?

– Minek? – felelte Gyuri. – Az értékhez úgy is csak az esküvő után juthatok.

– Miért nem előbb?

– Mert nem akarom előtálalni az esernyő történetét igen sok okból.

– Például?

– Először azért, mert köznevetség tárgya lenne a pap.

– Mit törődsz te a pappal?

– Másodszor, mert gyöngédtelenség lenne Veronka iránt; azt hinné, hogy csak az esernyő miatt akarom elvenni.

– De hisz’ úgy is megtudja később.

– Sohasem mondom meg neki.

– Van-e még valami okod?

– Van. Az, hogy talán ide se adnák a bankutalványt, hiszen nem névre szóló, mivel bizonyítsam, hogy az enyim. Inkább az övék, akiknek a kezében van. S még esetleg a leányt se kapnám meg; ha annyi a vagyon, mint mi hiszszük, minden ujjára talál mágnásokat.

Veronka szédült. Elképzelte, hogy így verték a Jézus Krisztus testébe a szögeket… így verték. Nem értett ő sokat ebből a zagyva beszédből, esernyő, bankutalvány, nagy vagyon. Milyen vagyon? De egyet érteni kezdett, hogy ő csak eszköz valami eltalálhatatlan, rejtélyes czél elérésére.

– Jó, jó – kezdé az elnök némi szünet után, – a dolog mindenesetre bonyodalmas ez ideig, de a legnagyobb bonyodalmak talán még ezután jönnek.

– Ejh, mi jöhetne? – kérdé bizonytalan hangon Gyuri.

– Ne vágj most közbe, várd be az öt órai vonatot. Mindenekelőtt azzal legyünk tisztában, szereted-e a leányt?

Szegény Veronka úgy reszketett a búvóhelyén, mint egy didergő madár. Behúnyta a szemét, mint az elitélt a tőkén, kit egy balga ösztön vezet, hogy a lecsapódó pallos nem olyan szörnyű így. Jaj, mit fog felelni?

– Azt hiszem, szeretem – felelte Gyuri bizonytalan hangon. – Olyan csinos! Magának nem tetszik?

– Hogyne, hiszen én sem vagyok kenyérbélből. Hanem az a kérdés, megkérted volna-e, ha nincs az az esernyőhistória? Felelj őszintén!

– Eszembe sem jutott volna.

Egy sikoly hallatszott most a szomszédos helyiségből s valami zörgés utána, mint mikor valami bútort feldöntenek.

Az elnök figyelmessé lett s a falra mutatva, kérdé:

– Nem tudod, mi van odaát?

– Gondolom éléskamra.

– Mintha sikoltott volna ott valaki.

– Meglehet, egeret látott valamelyik fehércseléd.

Hát igen. Így néz ki egy tragédia a szomszéd szobából, ha vékony fala van; – ha nincs vékony fala, még úgy se. Egy egeret látott meg valami vászonszemély, vagy egy szív zúzódott össze. Ki tudhatná; a kétségbeesésnek és a kedélyes ijedtségnek egy hangja van. Veronka a szívébe tört tövissel futott ki a szabad levegőre, többet már nem akart tudni, csak ki innen, mert megfúl, el, el, ki tudja, hova, akárhova… S ez mind úgy látszik a szomszédszobából, hogy Adameczné vagy a Hanka egy egérre talált rálépni.

Mindegy, akárhogy látszik, hiszen csak egy fél perczig látszik, azután elfelejtik, beboronálja a fontos beszélni valójuk.

– Azt mondod, eszedbe sem jutott volna megkérni… Éppen ez az. Nem szabad elhamarkodnod a dolgot a gyűrűvel, még kevésbbé az esküvővel. Lássuk előbb a medvét, az esernyőt, illetve a tartalmát, azután lehet beszélni.

Gyuri egykedvűen sodort egy czigarettát s gondolta magában: Öregszik Sztolarik, hogy annyi hóbortosságot fecseg össze. Igyekezett mégis gyöngéd lenni hozzá.

– Meggondoltam én ezt, kedves gyámatyám, nem lehet itt mást csinálni, csak elvenni a leányt.

Sztolarik felkelt a székéről, odaállt a fiatal ember elé s ravasz pislogású szemeit mereven szegezte rá: mintha valami nagy argumentumot akarna elsütni.

– De hátha Veronka nélkül is hozzá juthatsz az örökségedhez?

El nem nyomhatott egy fitymáló mosolyt.

– Hiszen éppen most fejtettem ki – szólt türelmetlenül, – hogy nem lehet, de ha lehetne se zárnám ki az örökségből, mely félig-meddig lelet, mert a gondviselés mintegy szándékosan feléje hömpölygette.

Sztolarik megfordította most a kérdést.

– De hátha Veronka által se juthatsz az örökségedhez?

– Az szinte kizártnak látszik.

– Úgy? Akkor hát ide figyelj, Gyurka öcsém, mert most mingyárt bedübörög az az öt órai vonat, amit előbb említettem.

– Igen is, figyelek.

De az esze másutt járt, szórakozottan, türelmetlenül dobolt ujjaival az asztalon.

– Hát amint ma reggel bemegyek leveled folytán a Huszák aranyműveshez, hogy megvegyem a karikagyűrűket és elküldjem a lovas emberedtől, (nem is álmodtam még akkor, hogy magam jövök el), Huszák uram nem volt a boltban, csak a segédje, a Klaniczay József, a nyúlszájú.

Gyuri bólintott a fejével, hogy ösmeri.

– Mondom neki, adjon két aranykarikát. Kérdezi: Kinek lesz? – Messze lesz – felelem. Hová? Glogovára. Csak nem a papkisasszonynak? – De bizony éppen annak. Gyönyörű jószág – mondja. Hát ösmeri? Nagyon jól.

Gyuri abbahagyta a dobolást, megkapta a rémület, felugrott izgatottan.

– A Veronkáról szólt valamit?

– Majd mingyárt megtudod. Szóból szó lett, míg a gyűrűket csomagolta Klaniczay. Honnan ösmeri a papkisasszonyt? Ott voltam tavaly Glogován. Mi az ördögöt keresett maga Glogován? Hát egy ezüst nyelet csináltatott náluk a község egy ócska esernyőre, melyet ők a templomban őriznek. – Bolondok, nem merték – mondá – idehozni, féltették, hogy ellopjuk, pedig nem ér két garast; nekem kellett odautaznom, hogy a nyelet felcsináljam rá.

– Hisz ez borzasztó lenne! – kiáltott fel Gyuri elsápadva.

A törvényszéki elnök fölénynyel mosolygott.

– Ezért mondtam hékás, hogy mindenekelőtt jőjjünk tisztába az esernyővel.

– Menjünk azonnal! Keressük fel a plébánost!

Égett a föld a talpa alatt. Oly közel volt már örökségéhez s most megint elillanóban van előle, mint a lidérczfény, mely maga után csalja a vándort.

Könnyű volt a plébánost megtalálni, a galambjait etette a dúcznál.

– Szent atyám – szólítá meg Gyuri, ki a tegnapi vacsora alatt per tu lett leendő sógorával. – Az elnök, ha már itt van, szeretné a híres esernyőtöket meglátni. Lehet?

– Oh hogyne! – S nyomban rákiáltott Adamecznéra, aki csirkét kopasztott a tornáczon: – Hozza ki csak kedves öregem a templomkulcsot!

Térült-fordult a vén Adameczné a nagy templomkulcscsal s a pap elől menve végigvezette vendégeit a templomon, a hűs boltívek alatt, az időbarnította padok közt.

Oh milyen szépek ezek a szegényes falusi templomok! S mindaz, ami hozzájuk tartozik. A pázsit a templom körül, a piros, zöld és mindenféle templomi zászlók odabent, a padok szélein szíjtartójukban, szép, szelid asszonyok képeivel, Sancta Barbara, Sancta Rosalia ora pro nobis. Mennyi szent legenda egy rakáson! A mennyeiek lehozva ide a fele útra (mert az ég fele útja a templom), ahol a földiekkel együtt lehetnek. Szemben a főoltár, a gyerekeknek diót osztogató szent Miklóssal, Glogova eddigi védőszentjével. (Azért eddigi, mert egy idő óta szent Péter kezd belenyúlkálni a kenyerébe.) Balról a szenteltvíz-tartónál a Krisztus képe, csinált rózsakoszorúval a töviskorona fölött. Itt imádkozott azon a napon a fiatal pap, mikor Veronkát, mint anyátlan gyermeket, elhozta Billeghi Máté. Minden oly csendes és fönséges, békét, malasztot lehelnek a komor falak s a tömjén szaga még, mintha el nem illant volna vasárnap óta, egyesülve a kenderhajú glogovai leányok rezedabokrétáinak illatával, itt száll, itt terjeng a felső ablakon belopódzó napfény szikrázó kévéjén himbálózva.

Mindennek van itt története; a vastag, czifra viaszgyertyákat Domanyik Miklósné vette az istennek – mikor az isten az urát magához vette; kéz kezet mos, gondolná az ember, de nem úgy van, mert a szép oltárterítőt Gongolyné himezte, aki később mégis a vízbe fult (nem lehet ám az istent megvesztegetni).

– Erre, erre, nagyságos uram, a sekrestyébe!

Amint beléptek, rögtön szemükbe tünt, ott volt a kazulák, pluviálék és stólák között a néhai Gregorics Pál vén esernyője, kimosolygott színtelen vörös kelméje ismerősen, csak az ezüst nyele, jaj az ezüst nyele ragyogott idegenül.

Gyuri mereven megdermedve nézte, egy szót se bírt kiejteni. Érezte, hogy a végzet küzd ellene. Egy ördög jár utána, aki nógatja: «Csak eredj, eredj az örökséged után», egy másik ördög jár előtte, aki incselkedik vele: «Csak gyere, gyere, erre van.» De van egy harmadik ördög is, a legelevenebb, aki a középső ördögöt is megelőzve ott kujtorog a czélnál és mikor odaérne, gonosz vigyorgással mondja: «Itt a semmi.»

Sztolarik megtartotta hidegvérét, nagy figyelemmel vizsgálta meg az ernyő nyelét, mintha gyönyörködnék a művészi kivitelben.

– Mindig ez a nyele volt? – kérdé.

– Oh dehogy! Ez tömör ezüstből van s valóban csinos munka. Nagy mester a beszterczei Huszák, az csinálta. Tessék csak jól megnézni azt az izlést, azt a stylt. Ugy-e, remek egy dolog? Tavaly leptek meg vele a hiveim, míg a szklenói fürdőn voltam. A régiről letört volt a csontfogantyú, már alig lehetett használni. Bizonyos Klincsok Istvánnak az érdeme; az kezdte a gyüjtést. Oh, vannak még hivő keresztény lelkek.

Azután Gyuri felé fordult.

– Majd megösmertetlek ezzel a Klincsokkal. Igazán tiszteletreméltó ember.

Gyuri a pokolba szerette volna küldeni a tiszteletreméltó Klincsokot – és lett is volna kivel, mert megint ott volt a háta mögött az első ördög, aki arra bujtogatja: «Eredj az örökséged után.»

– De bizonyosan megtartották a régi nyelet is? – kérdé éledő reménységgel.

– Nem igen, – felelte a pap – közönséges fapálczika volt; gondolom, Adameczné kérte el akkoriban a Veronkától.

(Alighanem a középső ördög beszélt a papból. «Adamecznénál van az ernyő nyele.»)

Kiváncsi lett most az elnök is:

– Ki az az Adameczné?

– Az öreg szakácsném, aki imént a kulcsokat hozta.

Sztolarik úr hangosan kezdett kaczagni – a könye is kicsordult, úgy kaczagott. A templom falai, kőkoczkái visszhangozták, az egész templom hahotázni látszott.

Mikor aztán kiértek a templomból s a pap bevitte a kulcsot, Sztolarik úr kihúzta a selyempapirba göngyölgetett gyűrűket, a markába nyomta Gyurinak, csendes humorral mondván:

– Az előbbi logikád szerint most már az Adamecznét kell nőül venned. Eredj hát, itt a gyűrűk, jegyezd el hamar!

Gyuri nem is felelt a maró tréfára, a bizonytalanság ideges mohóságával rontott be a konyhába, hol Adameczné éppen palacsintát sütött a tűzhely lyukán fölcsapódó lángon.

– Hallja-e Adameczné, hova tette maga a templomi esernyő régi nyelét?

Adameczné előbb megsütötte a palacsintát, kiborította óvatosan egy fatálra, ahol már nagy garmada volt, csak aztán nézte meg, ki szólott hozzá.

– Hogy a régi nyelet tetszik kérdezni, galambom, tekintetes uram? Hát az úgy volt, beteg lett a Matykó, a kis unokám… éppen tavaly káposztaéréskor, de bizony még előtte volt…

– Mit bánom én, mikor volt!

Adameczné nyugodtan öntött új tésztát a palacsintasütőre.

– Hát igen… hol is hagytam el? A Matykónál. Szemtől jött neki.8) Mert gyönyörű gyerek ám a Matykó…

Gyuri türelmetlenül toppantott a lábával.

– Hát nem mondja meg, hol van?

– Ahol eszik ni a kuczkóban.

– Az esernyő-nyél?

– Dehogy; a Matykó.

Csakugyan ott kuporgott az öblögető dézsa mellett, fölfordított szakajtón ülve, egy kékszemű, maszatos képű tót fiúcska, tarka babszemeket csórikálva a kezében, míg a pofácskái meg voltak dagadva az egyszerre begyömöszölt palacsintáktól.

– Mennydörgettét anyó! Siket maga vagy mi? – pattant fel az ügyvéd. – Én a régi esernyőnyélről kérdezősködöm.

Adameczné méltatlankodva csóválta a fejét.

– Hiszen arról beszélek… szemmel verték meg, mondom, a Matykót, oda volt a szentem, kis porontyom, arra pedig az egyedüli orvosság, lelkem tekintetes uram, hogy három égő üszköt kell a gyerek ivóvizébe tenni és arról itatni három napig. De uramfia, csak nem használ, csak egyre nem használ, senyved, fogy a kis cseléd napról-napra, majd a szivem hasadt meg, ha rá néztem, mert nagyon gyenge szivem van, azt a tisztelendő úr is elösmeri…

– Inkább én is elösmerem, de térjen már a dologra, az isten szerelméért!

– Ott tartok már, kérem alásan, mert akkoriban csinálták az ezüst nyelet a szent esernyőre, s a kisasszony, a jó lélek, nekem ajándékozta az ócska nyelet. No, mondok, ez éppen jó lesz a Matykónak, ebből a szent fából három üszög, ha ez se használ, akkor besorozzák, akkor az istenke katonája lesz a Matykó.

Elpityeredett a gondolatra, hogy a kis Matykóból isten katonája lehetett volna, elkezdtek folydogálni a könyei – ezer szerencse, ha a palacsintatésztába nem esett belőlük.

– Adameczné! – kiáltott fel Gyuri az indulattól reszkető hangon. – Csak nem égette talán el az esernyő-nyelet?

Elcsudálkozva nézett rá az öregasszony.

– Ej, hát honnan vettem volna egyébként a három üszköt, ha el nem égettem volna?

Gyuri a falnak tántorodott, forogni kezdett vele a konyha, őrülten futottak körbe a tányérok, tepsik és fazekak, a takaréktűzhely lyukából óriás lángnyelvet öltögetett rá az a bizonyos harmadik ördög, aki mindig rávigyorog a czélnál: «Itt a semmi!»

De egyszerre felrázta egy kéz, mely a vállára nehezült: a Sztolarik keze.

Volt, nincs, azért ugyan ne szontyolodj el fráter. Így akarta a végzet, punktum. Ezentúl legalább nem kergetsz hiú álmokat, vissza vagy adva a magad erejének. Hidd meg, ez is ért valamit.

VISZIK A KIS VERONKÁT.

Hanem ’iszen hiába vigasztalta Sztolarik. Könnyű prédikálni, hogy a földi javak elvonják az embert a lelkiektől, azért csak jók azok a földi javak.

Mikor az embernek meghal a kedvencz gyermeke, mindig akad a családban egy nagy bölcs, aki a fájdalomtól vonagló szívet be akarja gyógyítani, hogy ki tudja, mi lett volna a gyermekből, hátha akasztófán halt volna meg, még tán jobb, hogy most és így múlt ki, hanem azért még soha egy könnyet se szárított fel a bölcsesség. Bizony gyenge portéka ez a fájdalommal szemben.

Sztolarik is összehordott hetet-havat, de Gyuri szívét elszorította a gondolat, hogy soha se lesz többé dominiuma, angol parkja és a többi, ami azzal jár; az egész világ ujnak és szomorúnak látszott előtte.

Pedig csak a régi volt. Minden úgy folyt tovább, mintha Adameczné el sem égette volna a régi esernyőnyelet. A muzsikáló óra a parókia nappalijában eljutott a római kettesre, mire egy nótát játszott, a szolgálók megterítettek az ebédhez, Adameczné behozta a levest, a tisztelendő úr felkereste a vendégeket, bevezette az ebédlőbe, leültette őket jobbról és balról madame Kriszbay mellé, mikor egyszerre csak észrevette, hogy hát a Veronka hol van.

– Éppen azt akartam én is kérdezni – mondá a madame. – Hát nem az urakkal volt?

– Én azt hittem, – szólt a pap – hogy önnel volt.

– Van két órája, hogy nem láttam.

– Mi se.

– Én se.

– Talán a konyhában van?

Madame Kriszbay bosszús arczczal kelt fel elnöki helyéről, hogy behozza a Veronkát, de csakhamar visszajött vállvonogatva.

– A konyhában se látták.

– No, ez szép mulatság – fortyant fel a pap és maga szaladt ki, szétriasztván a cselédeket, hogy hamar keressék meg a kisasszonyt a kert valamelyik lugasában, ahol nyilván regényt olvas elbujva.

Ott künn Adameczné panaszkodott, hogy kipang az étel, minden elromlik.

– Hát tálaljon, – parancsolta a plébános – aki nincs itt, nem ebédel. Olyan nagy urat, mint az elnök, végre is nem lehet várakoztatni, kivált, mert haza akar indulni.

Egymásután hordták be tehát az ételeket, a leves után a ludas-kását, a töltött káposztát, orrjával, fülével, kövérjével, a király se eszik különbet, a malaczot, a palacsintát, de Veronkának se híre, se hamva. Közbül a Hanka jött bejelenteni, hogy sehol se találják.

Gyuri úgy ült ott érzéketlenül, mint egy makktúz, csak az arcza volt sápadt, mint egy halotté.

– Ejh, talán a méhesben aludt el – jegyzé meg a pap – vagy talán (habozott egy perczig, hogy folytassa-e) vagy talán köztetek történt valami?

Gyurira nézett fürkésző tekintettel.

– Köztünk? Nem, semmi – szólt Gyuri fázékonyan.

– Akkor hát szaladj át, Hanka, az új házba, nézd meg a méhesben. Mi pedig igyunk, uraim, ne zavartassuk magunkat. Hiszen gyerek még, kit ide-oda sodor a szeszélye. Talán egy lepke után futott. Ebből a vörösből méltóztassék, elnök úr.

Nem annyira a vendégeit biztatta, mint inkább önmagát, tűkön ült, szívét az aggodalom szorongatta, szórakozottan beszélgetett. Az elnök kérdezgette, volt-e valami befolyása az idei korai melegnek az itteni termésre és mennyi?

– Nem tudom.

– Van-e a tisztelendő úrnak több testvére is?

– Volt vagy kettő – felelte a pap.

A visszás feleletek mutatták kedélye nyomottságát s hogy csak erőszakolt illedelemből ül köztük. Végre megszánta az elnök és így szólt a fekete kávénál:

– Jobb volna, ha tisztelendő úr maga nézne utána a kisasszonynak. Aztán szíveskedjék megparancsolni az én kocsisomnak is, hogy fogjon be, mert sok veréblépés ide Besztercze.

A pap kapva-kapott az alkalmon, madame Kriszbay hasonlóan engedelmet kért eltávozhatni, mert oly különös, ami történik, hogy ő is nyugtalankodni kezdett.

A két férfi magára maradt. Kínos csend következett. A fali-óra kisértetiesen ketyegett közbe.

Gyuri karikára nyílt szemekkel, mereven, mozdulatlanul nézte a kalitkában gubbaszkodó kanári madarat. Az is olyan szomorú volt most.

– Fogass be te is – törte meg végre a csendet az elnök. – Menjünk együtt.

Valami nyöszörgésfélét hallatott erre a Gyuri, nem igen lehetett azt érteni, de mert a fejét is rázta hozzá, hát világos volt, hogy nem szándékozik fogatni.

– Pedig okvetetlenül el kell jönnöd. A mi szerepünk lejárt itt.

– Mondom, hogy lehetetlen.

– Miért?

– Hát nem látja, hogy Veronka elveszett.

– Mit törődöl vele? Hiszen elveszett az esernyőnyél is.

Gyuri bosszúsan ütött szét a könyökével a poharak között.

– Mit bánom én az esernyőnyelet!

– Úgy? Hát neked a lány kell? Hiszen nem ezt mondtad te nekem ebéd előtt.

Gyuri vállat vont.

– Az akkor volt! Akkor még nem tudtam.

– Hát most már tudod?

– Most már tudom – felelte kurtán.

– Oh, óh, – szólt az elnök úr csípősen, – mikor gyujthatta meg Ámor ezt a csodálatos tüzet, mert a leány részéről nem valami nagy érdeklődésre mutat irántad az eltűnése.

– Éppen emiatt érzem e perczben a pokol minden keserűségét. Oh, gyámatyám, higyje meg, hogy most szinte kicsiségnek tetszik előttem az örökség elpusztulása.

Az elnököt mélyen meghatotta az ifjú fájdalma, mely oly őszinte hangon tört ki.

– Ez már más. Forgós teremtette, hát így beszélj! Akkor hát én is itt maradok. Gyere, keressük a kicsikét mi is és nézzünk szembe vele, mit akar.

Amint kimentek, nagy zene-bona volt már az udvaron, de a legjobban jajveszékelt Adameczné, a kezeit tördelve.

– Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége. A mesebeli tündért sem szabad újjal érinteni, mert szétfoszlik, akárcsak a köd. Oh, édes kis kisasszonyunk! A Jézus menyasszonya volt ő és halandó ember menyasszonyává tették, hát Jézus magához parancsolta.

Sztolarik hozzá ugrott, megragadta a kezét.

– Mit mond kend? Hallott valamit?

– Most beszéli, kérem alásan a Gundros tehénpásztor felesége, hogy látta a kisasszonyunkat délelőtt, amint egyenesen a Bjela Voda felé lépegetett a réteken, kisírt szemekkel… Oh, istenem, hiszen világos.

Egy csomó asszony és gyerek lebzselt a konyhaajtó előtt, kiket az eset híre összecsődített. Köztük az egyik szintén látta Veronkát a kertek alatt, de még Gundrosné előtt.

– Szomorú volt-e? – kérdé Gyuri.

– Sírt.

– Jaj nekem! – sziszegte kétségbeesve.

– Megkeressük – biztatta az elnök.

– Hol?

– A határban, mert most már bizonyos, hogy ott van, mingyárt megtudjuk, hol.

– Hej, ha az olyan könnyű lenne – sóhajtott fel Gyuri. – Csak a mesékben van hozzá tükör.

– Mingyárt idehozom én az egész határt!

Hitetlenül rázta a fejét, talán megbolondult Sztolarik úr, hogy ide akarja hozni az egész girbegurba határt völgyeivel, erdeivel, pagonyaival megnézni a Veronkát, merre van. Sztolarik úr pedig csakugyan ilyesmin törte a fejét. A Veronkát elő kell teremteni akárhonnan, a többit aztán megtudjuk ő tőle.

– Hol van a tisztelendő úr? – kérdezte a bámészkodóktól.

– A kenderáztatókhoz ment megnézni, hogy nem esett-e be a kisasszony.

– Hát a harangozó hol van?

– Itt vagyok.

– Eredj fel íziben a toronyba és verd félre a nagy harangot.

– De hiszen nincs tűz!

– Mindegy, ha én parancsolom. Ösmersz-e?

Hogyne ösmerte volna? Mielőtt közjegyző lett, ebben a járásban szolgabiróskodott Sztolarik úr s már akkor is igen sok mogyorópálcza termett Glogován, futott hát Kvapka Pál eszeveszetten s kisvártatva megszólalt a harang, veszélyhez hívogató tompa kongással, bim, bam, bam…

Szél nem volt. Szállt, szállt a riasztó hang tisztán, öblösen mindenfelé s a rétek, völgyek, hegyek, mélyedések, erdők és sások önteni kezdték északról, délről, nyugatról és keletről az embereket, akik mind a falu felé futottak. Szinte csodálatos volt, honnan támad egyszerre az a sok ember. Aki megéli végitéletkor a Gábor arkangyal trombitálását, csak az lát majd ehhez foghatót.

Sztolarik megelégedéssel nézte a templomi dombról a lihegve érkező sokaságot.

– No látod, most már csak a falu közepére kellene állanunk s a határ minden zugából érkezők hírt adnának Veronkáról. De az is fölösleges. Mert maga Veronka is mindjárt előjön. Hej, harangozó, nézz csak szét az ablakon, nem látod-e valahol a kisasszonyt?

– Igen is látom, ott fut a Srankóék kukoriczásföldje mellett.

– Él! – kiáltott fel Gyuri felvillanyozva, de csakhamar lesujtotta a levont következtetés. Él, semmi baja sincs, tehát előlem bujdosott el.

Mérlegelni kezdte, nem volna-e jobb, ha nem élne. Akkor azt hihetné, hogy szerette, sirathatná, mert szerette.

Az elnök rárivalt a harangozóra, aki még mindig rángatta a harang kötelét.

– Hagyd abba már, te szamár. Mutasd meg a kezeddel, melyik irányban van a Srankóék kukoriczása.

A harangozó a rétek felé mutatott.

– Eredj most már elibe, Gyuri és vedd ki tőle szép szerével, mi a baj.

De már akkor ment is a Gyuri, végig a pap kertjén, letért a Magát Józsefék luczernására, megdobbant a szíve, onnan már meg lehetett látni a Veronkát, zöldes szinű fodros ruhájában, kalap sem volt a fején, hanem egy kis piros kendő pongyolán odavetve; most aztán sietve csörtetett végig a Szlávik György füzesei közt s egyszerre csak eleibe toppant a Gongoly rétjén.

A leányka felsikoltott, amint megpillantotta, egész testében reszketni kezdett.

– Hol van a tűz? – kérdé tompán.

– Ne ijedjen meg, Veronka. Sehol sincs tűz. Gyámatyám verette félre a harangot, hogy magát haza csalja. Miért ment el?

A lányka arczát elborította a sápadtság, szép piros ajkát harapdálta.

– Azt én tudom – szólt elhalón, csendesen – hagyjon el kérem… hagyjon el.

Megfordult, mintha újra az erdőbe akarna visszamenni.

– Veronka, az isten szerelméért… ne kinozzon. Mi baja? Mit vétettem?

A lányka ránézett szúrósan, hidegen. Két jégcsap volt a két szeme.

– Hagyjon el – ismételte. – Mit akar tőlem?

Az ifjú hirtelen hozzá ugrott, megragadta a kezét. Veronka minden áron ki akarta rántani, ott huzakodtak szégyenszemre, de csak még se eresztette el addig, míg erőnek erejével rá nem húzta ujjára az egyik karikagyűrűt.

– Ezt akarom – mondá esdő tekintettel.

– Ezt akarja? – kaczagott fel a leány keserüen. – Én meg ezt akarom, ni!

S ezzel lerántotta a gyűrűt és messze dobta be a rétbe, ezernyi ringó, remegő fűszál közé.

Szegény Gyuri a halántékához kapott a két kezével.

– Oh, mit tett velem? Mit tett?

– Ugyan ne játszék előttem komédiát, Wibra úr. Gyűrűzze fel ne az én szegény ujjamat, hanem az esernyőt… mert az esernyőt akarja ön elvenni és nem engem. Érti-e már?

Gyuri előtt hirtelen világos lett a közbejött bonyodalom háttere.

– Szent isten, maga kihallgatott bennünket.

– Igen, mindent tudok – szólt könnyedén elpirulva. – Hiába tagadna.

– Oh istenem, semmit sem akarok eltagadni. Hallgasson meg, kérem, hallgasson meg.

Szép csendesen jöttek a réten, Gyuri beszélt, a lányka hallgatott, mialatt a milliárdnyi bogarak, szöcskék élénken zizegtek, suhogtak a fűrengetegben, végezve keresztül-kasul a maguk csodálatos útját. A Gyuri beszélt, elmondta egész életét, apjának történetét, a hagyaték valószinűségét, hogyan jöttek rá, hova rejthette Gregorics, miképen indult el szálról-szálra Bábaszékig, szóval elmondott mindent. A lányka hallgatta, először mint vádló, néma, keserű szemrehányással a szemeiben, később csak mint bíró, hogy kihámozza az igazságot, majd a történet fejlődése kezdte érdekelni, belemelegedett: nem volt már se vádló, se bíró, csak egy csodálkozó hallgató, ki gyakran szakítja félbe a meglepetés felkiáltásával a fonalat.

Ah, hogy közeledett feléje ez a történet, lassan, de biztosan, már meglátszottak a vonalak, melyek belefonódnak az ő életsorsába. Csak tovább, tovább!…

Már jön, jön dübörögve,… már ott tart a Müncz-fiúnál. Müncz süti ki, hogy az esernyő Glogován van. Aztán megszólal a Mravucsánék vacsoráján az erdészné… jaj, az erdészné fecsegte el, hogy mit hozott Szent Péter az árva leányka feje fölé.

Még csak néhány szó és Veronka mindent tudott, mindent kitalált, mire könybe lábbadtak a szemei.

– Oh istenem, hiszen a nyelet elégette Adameczné!

– Az isten áldja meg érte, hogy azt tette, – mondá vidáman Gyuri, látván a lányka megolvadását, – mert most legalább bebizonyíthatom, hogy az esernyő nélkül is szeretem.

Veronka leoldotta a piros kendőjét s amint a kezében suhogtatná, hirtelen megcsapta vele a Gyuri vállát és a könyein át rámosolygott.

– Hát csakugyan el akar venni még most is?

– Természetesen. Mit mond hozzá?

– Azt hogy… (Megakadt, különös elfogódás szorította össze a torkát.)

– Hogy?

– Hogy maga nagyon könnyelmű ember és…

– És?

– És, hogy… szaladjunk vissza megkeresni a gyűrűmet.

Ezzel megfordult s neki szelesedve, mint egy kis csikó, pajkosan futott vissza a Gongoly rétjére, Gyuri alig győzött utána loholni.

Sokáig keresték a gyűrűt, de hiába. Csakhamar odajött a tisztelendő úr is. (Hallja maga Gyuri, ne szóljon ám a bátyámnak az esernyő felől. Nem, szivem, sohasem szólok.) A tisztelendő úr jól összeszidta Veronkát. No, te rossz jószág, hát illik az? Hol jártál? Hogy meg voltunk ijedve. Ugy-e valami lepke után futottál?

– Inkább előle futottam, de megfogott.

– A lepke?

– Ez a csunya, nagy lepke.

A tisztelendő úr megértvén, amennyit érteni engedtek, maga is a gyűrű kereséséhez látott, de kereshetnék azt akár itéletnapig, ha hírét nem veszi Gongoly uram s oda nem czammog a nagy potrohjával, melyet kevélyen verdesett a dohányzacskó báránykörmös sallangja.

Veronka már akkor kétségbe volt esve a gyűrűért.

– No, no – szólt a glogovai nábob, megcsóválván fejét, melyen a hosszú ősz haj fésűvel volt hátul fölfogva. – Ne tessék búsulni kisasszonyka, majd megtalálja Gongoly bátya. Az bizony megtalálja. Mert módja van annak. A misézés is más, ez is más. Egy óra mulva leborotváltatom a füvet a kaszásokkal.

* * *

Bár a fű nem volt még két ujjnyi se (hiszen csak két hét előtt hordták be a szénapetrenczéket), mégis beállította Gongoly uram a kaszásokat s az egyik kasza alatt csakugyan megpendült, előcsillant a kis aranykarika, mely másnap már ott fénylett a Veronka ujján. A gavallér Gongoly rétjéről fenmaradt azóta a csodálatos esemény emléke, hogy egy esztendőben háromszor kaszálták, amivel minden glogovai ember eldicsekszik, ha a határ minéműségét becsmérlik az idegenek.

Mit kellene még elmondanom? Bizonyára még nagyon sok az, ami tollam elé torlódik. Van olyan is, ami örök titok; például a Gregorics Pál vagyonáról máig sincs semmi nyom. Benne volt-e az elgondolt bankutalvány az öreg esernyőnyélben, vagy nem, azt senki sem tudja, még a kis Matykó se, aki pedig ivott belőle a három üszög révén. Olyan drága italt császárok se isznak, mint Matykó, – ha igaz volt a dolog.

A legenda a glogovai szent Péter-féle esernyőről mai napig is él azon a környéken. Sztolarik révén ugyan, aki szerette elbeszélni mindenfelé, hogyan ajándékozta meg az öreg Müncz zsidó a kereszténységet egy szent ereklyével, kiszivárgott a meztelen igazság is, de a hit az igazságnál is erősebb s apránkint leteperte azt egész alulra. Én bizony nem ásom többé kijebb. Az eddigiért is bocsánatot kérek. Mert tagadhatatlanul van valami misztikus a dologban. A szent esernyő mérhetetlen áldást és szerencsét hozott mindenkire, még Gyurira is, ki a világ legbájosabb asszonykájához jutott általa, az elbeszélt eseményeket követő harmadik vasárnapon.

Soha se látott még olyan esküvőt Glogova. Veronkának az a szeszélye támadt, hogy a Mravucsánék vacsoráján volt összes vendégeket meg kell hivni; akik ott voltak az első megösmerkedésnél, hadd legyenek ott a lakodalomban is. Beszterczéről is sokan voltak, köztük a vőlegény édesanyja fekete ternoruhában, a törvényszéki elnök, az alispán és tudja Isten, kik még. Kopanyiczáról eljöttek Urszinyiék, Lehotáról a tisztartó-kisasszonyok (harmonikába szedett rózsaszín szoknyákban), Bábaszékről Münczné (olyan arany fülbevalókkal, mint az öklöm). Annyi bricska, hintó volt akkor egyszerre Glogován, hogy egy hétig lehetett volna gyönyörködni csak a különböző lószerszámokban.

Vecsernye után hamar kituszkolta az egyházfi a parasztokat, de a tisztelendő úr még bent maradt. Persze, mert a násznépet várta.

Jézus Mária mennyi úri nép – mennyi posztó azokon! Kettesével lépkedtek, egy asszony, egy férfi, egy kisasszony, egy legény. Elől a menyasszony jött fehér koszorúval, fehér ruhában. (Oh de gyönyörű volt – kár, hogy valamikor ő is megöregszik.)

De a vőlegény se alávalóbb, érdemes volt megnézni, szakasztott olyan ruhában volt, aminőben a királyt festik. Bársony-tokos aranyos kardja csak úgy csörömpölt a templom kövein… Az embernek a lelke emelkedett, a meddig nézte.

Aztán megálltak félkaréjban az oltár körül, az a sok asszony, mindenkinek egy virágbokréta a kezében, s azonfelül drága vizekkel meglocsolva a hajuk. Olyan szagos volt tőlük a templom, mint egy patika. Egy kicsit hűs is volt. A tisztartó-kisasszonyok, a nyavalyások, össze-összeborzongtak a tüllben, de egyébként minden szépen ment… csodálatos szépen.

A vőlegény bátran mondta el az igent, hogy szinte zúgott a nagy boltívek alatt, de a menyasszony bizony halkan, csöndesen, mint mikor egy legyecske döng. Szegény úgy elérzékenyedett a végén, hogy sírni kezdett. Azután a keszkenőjét kereste abban a felséges fehér ruhában. De van is abban zseb! Csak egyre nem találta a drága lelkem, utoljára odanyujtotta neki a magáét egy asszonyság, aki háta mögött állott s minduntalan hátra szólt az urához:

– Gombold be a kabátodat, Wladin!