MÁSODIK RÉSZ. A GREGORICSOK.

A TAPINTATLAN GREGORICS.

Élt évekkel ezelőtt (tudniillik történetünk kezdete előtt) Beszterczebánya szabad királyi városában egy Gregorics Pál nevű ember, akit közönségesen tapintatlannak neveztek, pedig egész élete arra volt bazirozva, hogy másoknak tessék. Gregorics Pál mindig a Népszerűség után futkosott, aki csinos kaczér leány s mindenütt a Kritikával találkozott aki mérges arczú, vasvillaszemű boszorkány.

Gregorics Pál az apja halála után született, még pedig a temetési naptól számítva kilencz hónapra s már ezzel is bizonyos tapintatlanságot követett el a mamája iránt, aki különben igen tisztességes asszony volt. Ha néhány héttel hamarább születik, sok kellemetlen pletykának ejti kútba a magvát. De erről végre is nem tehetett semmit Gregorics Pál; nagyobb baj volt az a többi élő Gregoricsnak, hogy egyáltalán született, az örökség most már többfelé ment.

A gyerek satnya volt, a többi Gregoricsok (a Gregorics Pál felnőtt fivérei) egyre a halálát lesték, de Gregorics Pál nem halt meg (hiszen azért volt tapintatlan embernek predestinálva), hanem fölnevekedett, nagykorú lett s átvette vagyonát, melynek nagyrésze időközben elhalt anyjától maradt, ebben nem osztakoztak az első feleségtől származó gyerekek, pedig ez volt a sok, bár az apja után maradt örökrész se mondható éppen jelentéktelennek, mert az öreg Gregorics jócskán gyűjtött a borkereskedésből. Akkoriban még könnyű volt e téren meggazdagodni azon a vidéken. Bor még volt, zsidók ellenben még nem voltak. Ma már az akkori borkereskedői kellékből sok hiányzik, hanem a Garam vize, az még megvan.

Gregorics Pálnak szeplős arczot és veres hajat adott a természet, amivel az a megkülönböztetés jár az emberi szájakon, hogy a veres ember egy se jó. No hát majd bebizonyítja Gregorics Pál, hogy ő jó lesz. A közmondások is csak öreg fazekak, amikben már egész nemzedékek főztek. Egyet ezekből a fazekakból Gregorics Pál is összetör. Olyan jó lesz, mint a falat kenyér. Olyan puha lesz, mint a vaj, amely egyformán engedi magát rákenni fehér és fekete kenyérre.

Elhatározta lelkében, hogy nagyon jó lesz, hogy nagyon szeretetreméltó lesz és egész életczélja abban állott, hogy szeressék az emberek.

És ő jó is volt lépten-nyomon, de mit ért, ha valami gonosz dzsin, aki előtte járt, mindig úgy igazította fel az emberek eszét, hogy azok félszegen itéljék meg a cselekedeteit.

Mikor hazajött Pestről (ahol a jogi tudományokat frekventálta), amint először megjelent a piaczon és bement egy trafikba, finom havannaszivarokat vásárolni, mingyárt megindultak a beszterczei nyelvek.

– A ficzkó harminczöt krajczáros szivart szí. Ohó! Hát így vagyunk? Hiszen ez egy kolosszális tékozló! – Majd meglássátok, hogy a szegények házában fog meghalni! Oh, ha szegény apja felkelhetne a sirjából és az látná, hogy harminczöt krajczáros szivart szí. Uram Isten! Az öreg szárított krumplileveleket kevert a dohánya közé, hogy több legyen s kávéaljjal locsolgatta, hogy lassabban égjen.

Gregorics Pálnak a fülébe jutott, hogy a drága szivarjai megbotránkoztató feltünést keltettek a városban, mire rögtön rátért a rövid két krajczáros szivarokra.

Az embereknek ez se tetszett.

– Ez a Gregorics Pali voltaképen egy közönséges knikker. Nagyobb kutya lesz ez még az apjánál is. Pfuj, de utálatos a fösvénység!

Gregorics Pál igen megrestelte, hogy őt knikkernek tartják s a legelső alkalommal, midőn egy jótékonyczélú bálon megjelent, (a tűzoltói egyesület bálján, melynek lady patronesse-e a főispánné volt s melyen a meghívók szerint «felülfizetések elfogadtatnak,») husz forinttal váltotta meg a két forintos belépti jegyet, gondolván magában: «Gregorics Pál be fogja nektek bizonyítani, hogy ő nem knikker.»

Hanem erre azután össze is bujtak legott a rendezők és kimondták:

– Gregorics Pál egy pökhendi tapintatlan ember.

De valóban volt okuk a förmedésre.

Hallatlan szemtelenség az, hogy egy Gregorics rá mer liczitálni a főispánra, egy báró Radvánszkyra.

Radvánszky tiz forintot ad a jegyért, Gregorics oda dob huszat. Hiszen ez valóságos inzultus! Egy borkereskedőnek a fia! Milyen század ez, Istenem uram! Egy bolha nagyobbat mer köhinteni, mint egy oroszlán. Milyen század! Milyen csodálatos egy század!

Akármibe kezdett a világon a szegény Gregorics Pál, az mind ellene fordult. Ha összeveszett valakivel és nem engedte magát, azt mondták rá, «krakéler», ha összeveszett és ő engedett, azt mondták rá, hogy «poltron».

Eleinte, bár elvégezte a jogot, semmi foglalkozáshoz se nyúlt, néha kikocsizott vadászni a birtokára, mely egy mérföldnyire feküdt a várostól, ezt örökölte az anyja után, máskor elrándult pár napra Bécsbe, ahol egy bérháza volt, szintén az anyja után, abból állott az egész foglalkozása, ami valóságos megvetést idézett elő a munkás beszterczei társadalomban.

– Gregorics Pál – mondák – egy földterhe. Egy szalmát nem tesz keresztbe egész heteken át. Minek él a világon az ilyen here?

Gregorics Pálnak ez is a fülébe jutott s belátta, hogy az embereknek igazuk van, az életet nem szabad áthenyélni. Úgy van, úgy, minden ember szolgálja meg azt a kenyeret, amit megeszik.

Gregorics Pál ajánlkozott, hogy ő is szeretné szolgálni a városát vagy a megyéjét az eszével.

No ’iszen, csak az kellett Gregorics Pálnak. Száz nyelv öltődött ki legottan a terve ellen. Mit? Gregorics Pál valami akar lenni? Itt nálunk? Hát nem szégyenli magát? Más szegény ember szájából kivenni a kenyeret, mikor ő neki kalácsa van. A mi kis hivatalok itt vannak, hagyja meg ő azokat olyanoknak, akik rászorulnak.

Gregorics Pál belátta, hogy ez is igaz és lemondott a hivataloskodásról, a közügyekről, mindinkább visszavonult a férfitársaságokból s elhatározta hogy megházasodik és családot alapít. Hiszen elég tiszteletreméltó szép hivatás ez is.

Kezdett járogatni egyes házakhoz, ahol csinos lányok voltak s hol őt mint jó parthiet szivesen is fogadták, de az intrikus féltestvérei, akik mindig remélték, hogy a vézna köhécselő emberke egyszer mégis meghal, minden szövődő viszonyát elrontották hallatlan ravaszsággal és cselekkel (amikről érdemes volna egy külön beszélyt írni) úgy, hogy Gregorics Pál annyi kosarat kapott egymásután, hogy elhíresült róluk az egész országrészben. Később talán akadtak volna leánykák, akiket már nagyon nyomott a párta (mert súlyos dísz ám ez is egy kis idő multán), de ezeket már a szégyen tartotta vissza. Hogy is ne? Hozzá menni ahhoz a legényhez, aki már annyi leánynak nem kellett. Ki akar a kosarak királyának a királynője lenni? No ugyan senki sem!… Szent András estéjén sok ólom megolvadt, sok ólom összekeményedett a Garam-menti udvarházakban, de bizony egyikből se bonyolódott ki a Gregorics Pál alakzata. Egy szó mint száz, ezeknek az ábrándos bakfiseknek nem kell Gregorics Pál. Poézis kell még ő nekik és nem pénz. Lehet, hogy valami vén lány könnyebben nyúlna a gyűrűje után, azok fürgébbek…

De a fiatal leányoktól nem egy ugrás a vén leányok; az két ugrás: közbül a menyecskék vannak. A vén leányok az utolsó stáczió.

A bakfisek és a vén leányok két külön világ. Gregorics Pálról azt mondják a kis Karolinának, a bakfisnek, hogy vért köp s erre a kis Karolin megijed és a Gregorics Pál másodszori látogatásánál már csak a szánalom van abban a kicsi, sebesen kopogó szívben, mely még tegnap a négylovas hintó láttára egészen más érzelmeket igyekezett oda bedisputálni. Ah szegény Gregorics Pál! Vért köp a szegény Gregorics Pál! Milyen szerencsétlenség! Hiába rázza künn a szán elé fogott gyeplős ló a nyugtalan fejét, ma már nem szól olyan hetykén a csengetyűje. Hiszen Gregorics Pál vért köp.

Oh te kis bamba Karolin! Tudom, elhiszem neked, hogy csunya, satnya ember ez a Gregorics Pál, de milyen gazdag és végre is ő a saját vérét köpi – hát mi közöd neked hozzá?

Hidd meg nekem, hogy Rozália, aki mindössze tíz évvel járt előtted a «madamehoz», már nem volna olyan édes kis mamlasz, mint te. Rozália már filozóf és ha azt mondanák neki Gregorics Pálról, hogy vért köp, azt gondolná magában:

– Valóban, ő egy értékes ember.

Felkiáltana hangosan:

– Ápolni fogom.

És mélyen alul az agy fenekén, ahol azok a sugalmak vannak, amik még nem válhatnak szavakká, mert még nem is gondolatok, csak önző érzések lerakódott iszapja, mélyen alul már ott rejlenék a számítás:

Ha már is vért köp Gregorics Pál, legalább hamarább lesz vele készen.

Ah kis bakfisek, ti még nem ösmeritek az életet: a hosszú szoknyát már rátok adta az édes mama, de az eszetek még rövid maradt. Ne haragudjatok rám, hogy ezt a szemetekre vetem, de kénytelen vagyok, hogy az olvasó előtt megindokoljam, miért nem kapott közületek feleséget Gregorics Pál.

A dolog igen egyszerű. A kinyilt rózsa már nem tiszta; méh fürdött a kelyhében, bogár hált már benne, de a feslő bimbó belsejében még egy porszem sincsen a földiekből.

Ezért kapott annyi kosarat Gregorics Pál a bakfisektől; kezdte is belátni apránkint (mert mondom, igen jó ember volt), hogy csakugyan nem neki való a házasság: a bakfiseknek igazuk van, ha kifogásolják, hogy vért köp. A vér végre is valami egyébre való.

Elhatározta, hogy nem házasodik meg, hát oda se nézett többé a lányokra, csak a menyecskékre. Azok körül kezdte csapni a levet, a szép vérbélű Vozárynénak Bécsből hozatta a bokrétákat, a délczeg Muskélyi Mátyásnénak a kertjében egy szép este ötszáz fülemilét eresztett el, amiket nagy fáradsággal fogdostatott össze valahol Erdélyben. Egy nagy-enyedi madárkereskedő liferálta. Bámult a szép asszony, mikor vánkosain hánykolódott azzal a habtestével, hogy miért énekelnek ma éjjel olyan szépen a madarak?

A menyecskéknek udvarolni, az egy reális mérték. A bakfisek se itélik meg helyesen a férfit, a vén leányok se, mindeniknek ferde a nézőpontja, mindenik egy csalfa vesszőparipán nyargal, hanem a menyecskék, akik a tudás fája alól nézik, akik se nem álmodnak már, se nem türelmetlenek többé, egészen higgadtan megmutatják, mennyit ér egy férfi. Az a helyes súly, amennyit a menyecskék előtt nyom valaki.

Gregorics Pál, mit tódjuk-fódjuk a szerencsétlenségét, nem sokra vitte a menyecskéknél sem. Mindenütt az asszony adott ki rajta, nem a férj, pedig az ember egyenesen a férjekre utazik, hogy ők toporzékoljanak a legvégén.

Nagyon, de nagyon únta már magát, nem tudva mihez kezdjen, mikor a szabadságharcz kiütött.

Ott se vették be. Azt mondták, kicsiny is, vézna is, nem állja ki a hadi fáradságot, csak a sereget csúfitaná. De ő minden áron tenni akart valamit.

A toborzó őrnagy, aki jó ismerőse volt, azt a tanácsot adta:

– Hiszen nem bánom, ha már éppenséggel velünk akar működni, válaszszon hát valami veszélytelen foglalkozást. A hadjárat is sok irkafirkával jár. Beosztjuk valami irodába.

Gregorics Pál kevélyen, sértődve egyenesítette ki magát, mintha bagoly mimelné a pávát.

– Én a legveszélyesebb foglalkozást szándékozom kikeresni magamnak. Melyiket tartja annak őrnagy úr?

– Kétségtelenül a kémszolgálatot.

– Hát kém leszek.

És Gregorics kém lett. Felöltözött amolyan peregrinus-félének (aminő elzüllött alakok akkoriban bőven voltak) s egyik tábortól a másikhoz járt, hasznos szolgálatokat téve a magyar hadseregnek. Még ma is sokan emlegetik öreg katonák a «vörös esernyős emberkét», aki vakmerően tudott keresztülhatolni az ellenséges vonalakon, olyan bárgyú arczot vágva, mintha tizig se tudna olvasni. Keskeny madárképe, felgyűrt nadrágja, ócska, borzas, beütött czilindere s a vörös, kampós nyelű esernyője a hóna alatt feltünővé tették. Aki egyszer látta, nem könnyen felejtette el. Egyszer pedig mindenki látta, mert örökké járt-kelt, mint az Orbán lelke. Kevesen sejtették, hogy mi lehet a dolga, de Dembinszky tudhatta, mert így nyilatkozott róla:

– A vörös esernyős emberke maga az ördög, de a jó ördögök családjából.

A lezajlott csaták után, a síri csöndes időkben ujra visszatért Beszterczére s valóságos embergyűlölő lett. Nagy, ócska kőházából ki sem mozdult. Nem gondolt többé se szereplésre, se házasságra. Az történt vele is, ami az agglegényekkel rendesen, beleszeretett a szakácsnéjába. Egyszerűsíteni a dolgokat, egyszerűsíteni és folyton egyszerűsíteni. Ez a haladás, ez a bölcseség. Ez volt az ő teoriája is már.

Egy asszony arra kell, hogy kiszolgálja az embert, egy pedig arra kell, hogy szeresse az ember. Ez tehát összesen két asszony. De miért ne lehetne ez a két asszony egy személyben is?

Wibra Anna nagy, tagbaszakadt fehérszemély volt, valahonnan Detváról, ahol a férfiak egy ölnél kezdődnek, akár csak hatalmas erdőik szálfái; az arcza elég takaros, de azonfelül szépen szokott esténkint dalolni, mikor az edényeket elmosogatta:

Olyan lágy, behízelgő hangja volt, hogy az úr behivatta egyszer a szobájába, leültette a bőrrel bevont puha székbe. Soha életében nem ült még ilyenben.

– Tetszik nekem az éneklésed, Anka. Csinos hangod van. Itt bent dalolj, hogy jobban halljam.

Anka rá is gyujtott egy melankolikus tót dalra, a «besorozott legény levelé»-re, aki elpanaszolja szeretőjének a viszontagságait:

Gregorics Pált elérzékenyítette a dallam, háromszor is felkiáltott:

– Milyen gégéd van, Wibra Anna, milyen csodálatos gégéd van!

Aztán egyre közeledett ahhoz a csodálatos gégéhez és elkezdte a kezével simogatni, mintha csak a gégének különös alkotása érdekelné. Mindezt csendesen tűrte az Anka, hanem amint aztán, véletlenül-e, vagy igazán, lejebb csúszott a Gregorics Pál csontos keze, egyszerre elvörösödött s durczásan eltaszította.

– Ez nincsen benne a bérben, tekintetes uram.

Gregorics Pál is elvörösödött és rekedtes hangon mondá:

– Ne okoskodj, Anka. Ne légy ostoba!

De Anka okoskodott, felugrott és az ajtónak tartott.

– Ne fuss hát ki, te szamár. Hiszen nem eszlek meg.

Anka rá sem hallgatott, kiszaladt a konyhába s becsukakozott, hiába jött ki Gregorics Pál utána s hiába ismételgette az ajtónál:

– Nem eszlek meg. Bizony Isten nem eszlek meg. No megállj Ancsura, majd megbánod.

Ancsura másnap ki akart lépni a szolgálatból, de az úr kiengesztelte egy aranygyűrűvel és egy igérettel, hogy egy ujjal se nyúl hozzá többé. Nem eresztheti el, mondta, mert nem tudna hozzászokni másnak a főztjéhez.

Ancsának tetszett a dicséret meg az aranygyűrű és megmaradt.

– De aztán megtartsa az igéretét a tekintetes úr, mert ha még egyszer legyeskedik, hát megrúgom.

Biz’ az, mi tűrés, tagadás, megint legyeskedett egy idő multán. Ancsura megint el akart menni, de Gregorics Pál megint kiengesztelte egy aranycsattos kalárissal, piros korállokból, aminőt a Radvánszky baronesszek viselnek a templomban, mely olyan szépen fogja magát kivenni izmos, fehér nyaka körül.

Olyan gyönyörű volt a kláris, hogy Ancsura ki se kötötte többé az incselkedések beszüntetését. Elég gazdag az úr, mit takarékoskodjék ő neki?

Sőt még aznap délben, mikor a klárist megkapta, azt a diplomatikus kérdést intézte az öreg szatócsnéhoz, özvegy Botár Károlynéhoz, aki egy kis boltot bérelt a Gregorics-házban:

– Ugyan nemzetes asszonyka, fáj-e nagyon az ember füle, ha kifúrják?

A szatócsné nevetett.

– Oh te bolondos galagonya, csak tán nem akarsz fülbevalót viselni? Ej Ancsa, Ancsa! Te rosszban töröd a fejedet, Ancsa!

Ancsa megnehezelt és nagymérgesen csapta be az ajtót, hogy egy negyedóráig rezgett, csilingelt a csengetyű.

Hát persze, hogy fülbevalót akart. Miért is ne akart volna? Az ő fülét is csak az az úristen teremtette, amelyik a selyemszoknyás fehérnépekét. És napközben azt is megtudta, hogy a fülkifúrás egy bolhacsípésnél aligha fáj jobban.

Igenis, fülbevalót akart és most már ő volt rajta, ő türelmetlenkedett, hogy Gregorics Pál minél előbb okvetetlenkedjék. Hiszen lehet az ilyet siettetni. Minden Éva leánya kitalálja a módját. Csinosan, takarosan öltözködött, lángszínű selyempántlikát font a kenderszöszke varkocsába, felhúzta a patyolat ingvállat, olyan finomat, mint a légyvesztő papiros, eldobta a kapcsos pruszlikot, amely az idomokat összehúzza, eltakarja, hanem úgy pőrén járt-kelt, férfiszemeknek veszélyesen, hogy azok még a mell pihegését is megláthassák.

Gregorics elég furfangos és ravasz lehetett kémnek az egész orosz és osztrák ármádiával szemben, de egy leány, ha csak együgyű detvai leány is, még százszor ravaszabb Gregoricsnál. A jövő vasárnap már arany fülbevalókkal jelent meg a templomban, ahol a legények és leányok, akik «granatéros»-nak nevezték egymás közt, nyomban összesúgtak nevetgélve.

– Hm, a granatéros megbotlott valakibe.

S valóban néhány hét mulva már az egész város pletykázta a szörnyű eseményt, hogy Gregorics Pálnak viszonya van vele. «No lám, a vén kecske házi sót nyal.» Apró, pikáns szczénákat tudtak elbeszélni, amikben sok burleszk-kómikum volt. A Gregorics Pál testvérei kiszínezve kürtölték a városban…

– Egy Gregorics és egy szolgáló! Szörnyűség! Ilyesmi tán nem is történt soha a világon!

Az idegenek vállat vontak (Ej dehogy nem történt!) és csitítgatták a rokonokat.

– Semmi az. Szinte természetes Hiszen soha se volt egy korrekt dolga se Gregorics Pálnak. De néktek így jobb is, legalább nem házasodik meg és a nagy vagyon rátok marad.

Mi volt igaz belőle, mi nem, biztosan megállapítani nem lehet, de az tény, hogy a hírek szép lassacskán elaludtak s csak évek mulva éledtek fel ismét, mikor azok, akik a komor Gregorics-házba behatoltak, egy picziny fiúgyereket láttak játszadozni a gyepes udvaron, egy ott legelésző báránykával.

Kié ez a fiú? Mit keres az itt? Hogy került a Gregorics-udvarba? Néha maga Gregorics is játszott vele. Aki a bezárt kapu kulcslyukán benézett, láthatta, hogy a különcz Gregorics hasán egy vörös öv van s abból két spárga-szár ágazik ki gyeplőnek, amit a kis ficzkó fog, egy ostorkát tartva a másik kezében.

– Gyi, te Ráró!

És a vén szamár poroszkált neki a hámban, aprózta, ficzánkolt, meg futni kezdett, néha-néha el is nyerítette magát.

S azóta még elvonultabb lett, csak ritkán lehetett őt látni, végig csámpáskodni a piaczon (mert mind a két lába balláb volt, amint egy gúnyolódó megjegyezte), kopott, különös ruhájában, melyhez kém korából volt szokva, a vörös esernyővel a hóna alatt, mely télen, nyáron, esőben, száraz időben mindig vele volt s melyet soha se tett le az előszobában, ha látogatást tett valahol, hanem magával vitte és a kezében tartotta folytonosan. Sokszor megtörtént, hogy figyelmeztették: «Tegye le, bácsi, az esernyőjét.»

– Nem, nem, – ellenkezett ő – megszoktam, úgy megszoktam, hogy a kezembe kell lennie; anélkül nem érzem magam jól. Becsületemre mondom.

Sok szó volt arról, miért ragaszkodott úgy az esernyőjéhez? Megfoghatatlan az! Ejh, hátha ereklye? – Valaki mesélte (gondolom a telekkönyvi iktató, Pazár István, aki honvéd volt), hogy ebben az ócska esernyőben hordozgatta volna Gregorics Pál a fontos sürgönyöket és jegyzékeket annak idejében, mert az esernyő nyele üres egy helyen. Hát biz’ az igaz is lehet.

A többi Gregoricsnak, kik az örökséget várták, szemet szúrt a gyanus kis fiú a Gregorics-ház udvarán s addig-addig fürkészték, mig megtalálták a privoreczi katolikus anyakönyvben. (Privoreczen volt a Gregorics Pál falusi birtoka.) «Wibra György törvénytelen»-nek volt bejegyezve, anyja Wibra Anna. Csinos kis fattyú volt, csupa tűz, csupa élet, bele lehetett abba szeretni idegen embernek is.

GYANUS JELENSÉGEK.

A kis Wibra Gyuri szépen növekedett, erőteljes, hatalmas ficzkó lett belőle, olyan mellkassal, mint a dob. Gregorics Pál nem győzte mondogatni:

– Hol vette ezt a mellkast? Az ördögbe, hol vehette?

Neki, a szűkmellűnek, a mellkas imponált legjobban, a Gyuri egyéb tehetségei alig érdekelték. Pedig ugyancsak talentumos fiú volt; az öreg nyugalmazott professzor, Kupeczky Márton, aki naponkint órát adott neki az elemi tanulmányokban, lelkesedéssel beszélte Gregoricsnak:

– Nagy tehetség, higyje meg, Gregorics úr. Nagy ember lesz belőle, Gregorics úr. Mibe fogad velem, Gregorics úr?

Gregorics boldog volt ilyenkor, nagyon szerethette a fiút, bár nem mutatta. Gregorics mosolygott ilyenkor és így szólt:

– Hát egy szivarba fogadok és úgy veszem, mintha már elvesztettem volna.

A legfinomabb szivarjaiból kinálta meg az öreg professzort, aki igen szeretett fogadni és fecsegni.

– Nekem még nem volt ilyen geniális tanítványom, higyje meg Gregorics úr. Csupa középszerű kölykökkel vesződöm egész életemben. Ezekre vesztegetem a tudományomat. Elég szomorú érzés, higyje meg Gregorics úr. (S nagy szomorúságát egy csipetnyi burnóttal enyhítette.) Úgy vagyok velük, Gregorics úr, – mint az állami pénzverő. Hallotta már Gregorics úr? Mit, hogy még nem hallotta? Hát egy nagy darab arany veszett el a minap a pénzverőben. Keresik, nem találják. Nosza nagy vizsgálat kerekedik s kisül, hogy a nagy darab aranyat vigyázatlanságból belevegyítették a rézkrajczárokba. Hát ez az. Hiszen ért engem, Gregorics úr? Az én szellememet néhány generáczión át csupa tökfilkóba töltögetem. Denique, most a vége felé akadok egy igazi talentumra. Hiszen ért engem, Gregorics úr.

Gregorics Pált pedig nem kellett sarkantyúzni; ő már magától is némi túlzott hajlamokat táplált a Wibra-gyerek iránt s közel jártak a valósághoz azok, akik, talán csak a többi Gregoricsok szepegtetése czéljából, egyre jósolgatták: «Az lesz a vége, hogy elveszi Wibra Annát és adoptálja a fiúcskát.» Maga Kupeczky is azt beszélte: «Az lesz a vége. Ki fogad velem, hogy az lesz?»

Az is lett volna; Gregorics Pál maga is erre gondolt, az lett volna – valljuk meg – a korrekt eljárás is, de Gregorics sokkal jobban szerette a kis Gyurit, hogysem korrekt mert volna lenni.

Az események logikus folyása elé két különös körülmény vágódott. Az egyik az, hogy Wibra Anna leesett egyszer a létráról és kitörte a lábát, úgy, hogy egész életére sánta lett s kinek kellene egy sánta szolgáló?

A másik körülmény még jobban facsarította el a különcz szívét. A kis Gyuri megbetegedett egy ízben, elkékült, görcsei voltak, a hideg rázta, azt hitték, meghal. Gregorics félredobott minden álszemérmet oda borult a gyermek ágyacskájára, zokogva csókolta arczát, szemeit, a hidegülő kezét s először szólította a szíve hangján:

– Mi bajod van? Mid fáj, édes fiam?

– Nem tudom, bácsika – nyöszörögte a gyermek.

Valami csudálatos volt e perczben égnek meredt gyér vörös hajával az öreg Gregorics, látta a gyermek kínját, halálos szenvedését és az ő vézna teste is érezte a kínokat, tagjai rángatózni kezdtek; szíve összetört és a titka kiesett belőle.

Megragadta a doktor kezét:

– Az én fiam ő. Hallja-e, az én fiam. Egy szakajtó aranyat adok, ha megmenti.

Az orvos meg is mentette, meg is kapta a szakajtó aranyat, amint azt Gregorics a veszély perczében megigérte. Igaz, hogy a szakajtót nem a doktor választotta, hanem Gregorics fonatta külön a zólyomi tótokkal.

A fiút meggyógyította a doktor, de Gregoricsot beteggé tette. Gregorics lelkében nagy gyanút öntött, mert a fiú betegségénél mérgezési tüneteket állapított meg.

No ’iszen, éppen az kellett Gregoricsnak, hogy örökké töprengjen, tépelődjék. Hogyan történhetett ez? Nem ettél szívecském valami ártalmas gombát?

Gyuri a fejét rázta.

– Nem ettem apabácsika. (Ez volt az új czím. Az «apát» fölvette, de a régi «bácsikát» el nem hagyta.)

Hát akkor mit ehetett? Az anyja is váltig találgatta. Talán ez, talán az? – Meglehet, az eczet volt megromolva az ételben. (Mit is főztünk csak azon a napon?) De az se lehetetlen, hogy a rézedény volt tisztátalan. Gregorics keserűen rázta a fejét.

– Ne beszélj bolondokat, Ancsura!

Gregorics mást gondolt, nem közölte gyanúját, de ott volt a legtitkosabb gondolatai közt, furkálta, emésztette, álmát, étvágyát rontotta. Gregorics testvéreire gondolt. Azoknak a keze ez. Az örökségért kinyujtott kéz ez.

Most már örökre vége volt a terveinek: adoptálni a fiút, megadni neki a nevet és a vagyont.

– Nem, nem. Az életébe kerülhetne, megölnék, ha az útjukba állítanám. Tehát nem állítom az útjukba.

Reszketett a gyerekért, de nem merte szeretni többé.

Megállapított egy új rendszert. A védelem taktikáját. És az kegyetlen és bolond taktika volt. Ráparancsolt a fölébredt fiúra, hogy szólítsa őt ezentúl tekintetes úrnak és ne szeresse többé.

– Az csak afféle tréfa volt, – mondá – hogy apádra játszottam magamat. Megértetted-e?

A fiúcska szemeiből kibugygyantak erre a szóra a könyek.

Az öreg Gregorics reszketett, lehajolt, lecsókolta a könyeit és a hangja véghetetlenül szomorú volt.

– El ne mondd senkinek, hogy megcsókoltalak. Mert nagy veszedelem érne, ha megtudnák.

Valóságos óvatossági hóbortba esett. Kupeczkyt odavette a házhoz és annak éjjel-nappal ügyelnie kellett a fiúra s minden ételt előbb megkóstolni. Ha a fiú kiment a zárt kapujú házból, előbb levetkőztették otthon, a bársonyzekét meg a csinos lakkczipőket lehúzták róla, hadd szaladgáljon odakünn mezitláb, rongyosan (külön ócska, piszkos ruhát szereztek be erre), hadd kérdezgessék a városban:

– Ki ez a kis csirkefogó?

S hadd felelgessék, akik tudják: «A Gregorics szakácsnéjáé.»

Sőt, hogy teljesen elaltassa a rokonokat, a Mari testvére, férjezett Panyókiné egyik fiacskáját felkarolta, hogy ő fogja oskoláztatni. El is vitte Bécsbe a Teréziánumba, tartotta úri fénynyel, herczegek, grófok gyermekei közt, a többi unokaöcscsöknek is egyre küldözgette az ajándékokat, úgy, hogy a Gregoricsok, akik soha se szerették Pál öcscsüket, kezdtek vele apránkint kibékülni.

– Nem rossz ember, – mondogatták – csak nagy szamár.

Magát a kis Gyurit, mikor megjött a latin iskolák sora, elküldték messze eső országrészekbe, Szegedre, Kolozsvárra, ahova a rokonok ármánya el nem érhet. Ilyenkor Kupeczky is eltűnt a városból nagy titokban. Pedig bizony kimehetne akár dobszóval, a kutya se kérdezné, hova megy.

Kétségkívül volt valami túlzás e roppant elővigyázatban. De hisz éppen a túlzások képezték a Gregorics Pál alapjellemét. Örökké a határmesgyén járt. Ha valami bátor dologra adta magát, merészebb volt az ördögnél s ha megszállotta a félelem, ezer rémet látott elősuhogni minden szögletből. A szeretete is túlzott volt a Gyuri iránt, a félelme is túlzott volt a Gyuri miatt, de erről ő nem tehetett.

Míg a fiú szépen fejlődött és kitűnő sikerrel végzett osztályt osztály után, azalatt a vörös esernyős emberke kezdte a fekvőségeit eladogatni. Azt beszélte, hogy egy nagy birtokot vett Csehországban. Ennek a vételárához el kellett adnia a bécsi bérházat, nemsokára azután valami czukorgyárat épített a cseh birtokán, mire vevőt kellett keresni a privoreczi jószágára. Akadt is rá mingyárt egy gazdag kassai kereskedő. Volt mindebben valami rejtélyes, titokzatos, hogy a kis vörös emberke most öreg korában ilyen nagy változásokba ereszkedik. Egy szép napon a beszterczei házát is átiratta Wibra Annára. És a kis emberke olyan víg volt, olyan fürge, megelégedett volt, mint azelőtt soha. Ujra járt a társaságokba, érdeklődött, fecsegett, kellemeztette magát, felváltva ebédelgetett a testvéreinél, czélzásokat ejtve el itt is, ott is: «Hiszen nem viszem el a hátamon a másvilágra, amim van.» Ujra látogatni kezdte az asszonyokat, akiknek hasztalanul udvarolt fiatal korában, azonfelül gyakran utazott el kopott esernyőjével a hóna alatt, melyet soha el nem hagyott, hetekre, hónapokra. A városban már nem igen törődtek ezzel: «Bizonyosan a cseh birtokaira ment az öreg.»

Ezekről a cseh birtokokról keveset beszélt, pedig kivált a testvérek sok érdeklődést mutattak. Egyik-másik ajánlkozott is, hogy szeretné egyszer elkísérni, mert még nem látta Csehországot stb., de Pál úr mindíg ki tudott siklani a kérdések alól s egyáltalában nem látszott sokat foglalkozni elméjében ezzel a birtokával.

Amit annál is inkább megtehetett, mert nem volt ő neki egyéb cseh földje, csak amennyit a körme alatt hozott egyszer Karlsbadból, ahol a veséjét gyógyítgatta. Az egész csehországi birtok csak a rokonok számára volt kigondolva.

Gregorics Pál egyszerűen pénzzé fordította mindenét, hogy egy bankba tehesse és odaadhassa a fiának. Egy bankutalvány lesz az öröksége, egy darabka papiros, amit senki se lát, amit a mellényzsebébe eltehet s mégis gazdag ember lesz belőle. Szépen, okosan volt kigondolva. Nem is a cseh birtokaira utazgatott tehát, hanem azokba a városokba, ahol Gyuri tanulgatott az ő öreg mentorával.

Ezek voltak az ő boldog hetei, az egyedüli verőfény életében, amikor szabadon szerethette a gyereket, akiből csinos, súgár termetű diák lett, első eminens az osztályban s jellemre, magaviseletre is kiváló társai közt.

Az öreg hetekig ott maradt egyhuzamban «Mátyás városában» (ahogy Szegedet nevezik) s kigyönyörködte magát a Wibra Gyuriban. Gyakorta lehetett őket látni sétálgatva a Tiszaparton s amint Kupeczkyvel meg a Gyurival tótul beszélgetének, minden élő lélek megfordult a csodálatos hangok hallatára, hogy miféle szerzet, a babiloni torony melyik megkompolyodott nyelvű építőmunkásának a származékai?

Gregorics ilyenkor csak a fiúnak élt. Az utolsó leczkeóra után ott várta már az iskola kapujában s a fiú szeretettel futott feléje – pedig a gonosz nebulók, kikről azt hinné az ember, hogy az eszük a pige-játékon és a labdán kívül nem vet más világi dolgokra, eleget csúfolódtak vele a vörös emberke miatt. Azt beszélték, hogy az maga a pokolbeli sátán, ő készíti Wibra Gyuri penzumait, ő önti a fejébe egy varázsmondattal a feladott leczkét, könnyű így első eminensnek lenni. Volt olyan gézengúz is, aki mennyre-földre esküdözött, hogy a rejtélyes öregnek lólába van, ha a csizmáját leveti. A rongyos vörös esernyőnek is, melyet mindig magával hordott, valami varázslatos tulajdonságát képzelték, olyanformát, mint az Aladin lámpájáé lehetett. Parocsányi Pista, aki a legjobb verselő volt a klasszisban, egy disztichont is írt a vörös esernyőre, melyet gyakran szavaltak az első eminens bosszantására az irígyei. De meg is kapta érte Parocsányi a honoráriumot Wibra Gyuritól, olyan nyaklevest, hogy orrán, száján vér buggyant ki.

A Gyuri fiút ezentúl bosszantani kezdte a rongyos vörös ernyő, mely nevetségessé tette osztálytársai előtt az «apabácsit» s egy nap maga is előhozta Gregoricsnak:

– Bizony vehetne már apabácsi egy új esernyőt.

Az öreg úr furfangosan mosolygott:

– Micsoda? Talán nem tetszik neked az esernyőm, te mizi-mázi?

– Kinevetik érte az apabácsikát, higyje meg. A diákok már verset is írtak rá.

– Mondd meg, kis cselédem, a diákoknak, hogy nem mind arany, ami fénylik, ezt eddig ők is tudják, de tedd még hozzá, hogy némelykor arany lehet az is, ami nem fénylik. Majd egyszer megérted te ezt. Majd ha nagy leszesz.

Elgondolkozott egy darabig, szórakozottan piszkálta a csillámló fövenyt az esernyő nyelével s aztán hozzátette: «Ha majd tied lesz az ernyő.»

Gyuri egy kedveskedő grimaszt csinált a mozgékony ajkszögleteivel és arczával.

– Köszönöm szépen apabácsika. Már látom, hogy a névnapomra szánta… de csak nem a megigért ponny helyett?

És csintalanul kaczagott. Mire az öreg is nevetni kezdett, megelégedetten simogatva négy-öt szőrszálból álló bajszát. Volt az ő nevetésében valami ravaszkás, jelentőségteljes, mintha befelé, a saját lelkének nevetne.

– Nem, nem, a ponnyt megkapod. De biztosítlak, hogy egyszer majd hozzád kerül az esernyő, és jó lesz a felhők, esők ellen.

Milyen makacsság! gondolta Gyuri. Ezek az öreg urak úgy ragaszkodnak a megszokott tárgyaikhoz és túlbecsülik őket. A Havránek professzor úr is negyvenegy éve faragja a tollakat egy és ugyanazon peneczilussal, csak a nyelet és pengét változtatta azóta néhány izben. Hanem egy epizód a Gyuri fejébe is szeget ütött s végkép abbanhagyta a kisérleteket az esernyő ellen. Egy nap a «Sárgára» csónakáztak. A Sárga egy picziny sziget, mely a Maros és a Tisza összefolyásánál képződött, s ahol a fölséges halpaprikást főzik a szegedi öreg halászok. Az ifjabbja már nem tud deákul. Pedig ez az egyetlen étel, aminek a főzéséhez szükséges a deák nyelv, már természetesen a kecsegén, harcsán, a paprikán és a Tiszavizen kívül. Így vagyon ez feljegyezve Márton híres szakács-könyvében s voltaképen oda czéloz, hogy asszony halpaprikást nem tud főzni, vagy pedig nem lehetetlen, hogy a szegedi halászok régi hármas regulájára vonatkozik, melyet a halpaprikások főzésénél idők kezdete óta szem előtt tartottanak: «habet saporem, colorem et odorem» (Megvan az íze, színe és illata).

Hát mondom, a Sárgára rándultak ki, Kupeczky, Gregorics és Gyuri. Amint már a parthoz ért volna a lélekvesztőjük, valami bolynak nekiment és félre billent. Az éppen felállni akaró Gregorics megtántorodott, elveszté egyensúlyát, elesett a csónakban s ijedtében kiejtette az esernyőjét, úgy, hogy az egyenesen a vízbe pottyant, s az ár szép csendesen vinni kezdte lefelé.

Gregorics felkiáltott: «Jaj az esernyőm!» Arczán síri sápadtság ömlött el. Szemeiből a rémület beszélt. A két evezős mosolygott, az öreg Ördög Márton fitymálva jegyzé meg, áttolva pipáját a másik agyarára:

– Nem nagy kár érte, nemzetes uram. Nem volt az már való, csak a búzaembernek a kezébe. (Búzaember a rongyokból felöltöztetett báb, aki a verebek elijesztésére van hivatva a búzák között.)

– Száz forint annak, aki visszahozza! – hörögte kétségbeesetten.

Az evezősök összenéztek, a fiatalabbik, a Börcsök Jancsi kezdte a csizmáit lehúzni:

– Igazán nem tréfál az úr?

– Itt a száz forint – szólt lelkendezve Gregorics, kihúzva fekete bőrtárczájából a százas bankjegyet.

Börcsök Jancsi, a szegedi «superek» egyik csinos példánya, Kupeczky felé fordult.

– Nem bolond ez az úr? – kérdezte a maga lassú tempójában, mialatt az esernyő csendesen ringott a víz felületén s ment egyre tovább a lusta magyar Nilus bordás hátán.

– Nem, nem, – felelte Kupeczky, kit szintén csodálkozásba ejtett a Gregorics különös ragaszkodása az esernyőhöz. – Nem éri meg, domine spektabilis, becsületemre mondom; nagy bolondság…

– Hamar, hamar – lihegte Gregorics.

Most még csak egy kételye támadt Börcsök Jancsinak:

– Nem hamis az a bankó, nemzetes uram?

– Nem, nem, csak hamar, hamar!

Börcsök Jancsi már ekkorra lehúzta a csizmáit, levetvén a mándlit, egy szempillanat alatt beugrott a vízbe, mint egy fürge béka s elkezdett az esernyő után úszni; Ördög Marczi nem győzte utána kiabálni:

– Nagy szamár vagy Jankó! Mit csinálsz Jankó? Szállj ki Jankó! Ne kínozd magad ok nélkül.

A megijedt Gregorics hozzáugrott, magánkívül megragadta egyik kezével a nyakravalóját és fojtogatni kezdte.

– Ne kiabáljon, mert megölöm… mindjárt megölöm. Tönkre akar tenni?

Ördög Marczi nagy flegmával vette mindezeket.

– No hát mi légyen ez? Csak nem akar az úr megfojtani? Ereszsze el a kendőmet!

– Hagyja hát a legényt az esernyő után úszni.

– De mikor arravaló a tyúk, hogy oktassa a csirkét – mentegetőzött Ördög Marczi. – A víznek nagy itt a sebje, utól nem éri az esernyőt, de minek is, mert eljön magától egy félóra mulva a «Sárga» túlsó partján, minthogy karikára fordul meg a víz a sziget körül. Egy félóra alatt kiterítik a halászok túl a nagy ólmos hálót s az úrnak az esernyője beleszalad egész bizonyosan, még akkor is, ha valami nagy hal lenyeli addig. Legfeljebb kiveszszük a hasából.

Úgyis lett, ahogy a vén halász mondta, az esernyő belekerült a hálóba, s nagy volt öröme Gregoricsnak, mikor ujra kezében tarthatta kedvencz jószágát. Egész jó szívvel fizette ki a száz forintot Börcsök Jánosnak, habár csakugyan utól nem érte az esernyőt, még tetejébe megajándékozta gazdagon a halászokat is – kik telekürtölték másnap a várost a különös történettel, hogy egy bolond vén ember száz forintot adott az esernyő kihúzásáért. Ilyen kövér harcsa se volt már a Tiszában réges-régen. Találgatták szerte az irigy «fisérek», meg a piaczi kofák.

– Talán aranyból volt az esernyő nyele?

– Volt ördögöt. Fa volt a nyele.

– Talán a vászna lehetett nagyon finom?

– Ostobaság! Van is száz forintot érő vászon a világon. Piros kanavász volt, az is rongyos, foltos.

– No hát akkor nem is úgy volt az.

– Pedig biz’ az úgy volt.

Maga Kupeczky is megszólta érte Gregoricsot a Gyuri előtt, nagy bizalmasan:

– Fogadni mernék rá, hogy az öregnek a kobakjában eltört valami sróf.

– Szeszélyes ember, de jó ember – mentegette Gyuri. – Ki tudja, milyen emlékek kötik az esernyőjéhez?

GREGORICS PÁL HALÁLA ÉS HAGYATÉKA.

Az eset egyébiránt csak később, évek mulva nyert jelentőségében, mikor már senki sem emlékezett rá, mikor már Gyuri is elfelejtette, Kupeczkynek pedig éppenséggel nem juthatott többé eszébe, mert az öreg mentort arra a villámként lecsapott hírre, amit a sürgöny hozott egy napon Beszterczebányáról, hogy Gregorics Pál meghalt, egyszerre kilelte a hideg, maga is ágyba feküdt és így szólt zokogó tanítványához:

– Meghalok, Gyuri. Érzem, hogy meghalok. Gregorics tartotta bennem a lelket. Azaz én tartottam a lelkemet az ő kedveért, de mostan kieresztem. Végem van. Nem tudom, mi lesz belőled, szegény fiú! Gondoskodott-e rólad Gregorics? De én rólam nem gondoskodott. Hiába minden, érzem, hogy meghalok. Fogadni mernék.

És megnyerte volna a fogadást, mert az öregre csakugyan olyan leverőleg hatott a Gregorics halála és a későbbi hírek, hogy soha többé fel nem kelt az ágyból. A temetésre hazautazott Gyurit egy hét mulva értesíté a gazdasszonya, hogy a mentor is meghalt, küldjenek temetési költséget.

De mi volt a Kupeczky halála a Gregoricséhoz képest? A vén molyra csakugyan nem volt többé szükség, jól tette, hogy elment, nem igen vette azt most észre senki. Szépen, szerényen vonult el a másvilágra, ahogy illik, míg élt, se zavart sok vizet. Itt volt, elment, punktum. Hanem Gregorics Pál ezt a dolgot is czifrán csinálta.

Éppen zöldcsütörtökön történt, hogy az öreg úgy déltájban gyomorgörcsökről kezdett panaszkodni, nagyon elsápadt és nagy fájdalmakat érzett, lefeküdt, melegített zabzsacskókat kért a gyomrára. Ancsura behozta a zabot és megigazgatta a vánkosait. Gyomorgörcsei csillapodtak egy kissé, de rettenetes bágyadtság fogta el, egész estig aludt.

Este felnyitotta a szemeit és így szólott:

– Add ide Ancsura az esernyőmet, tedd ide a fejem alá. Így ni, most már jobban érzem magamat.

Egy piczinyt elaludt ismét, de csakhamar felriadt eltorzult arczczal.

– Borzasztó álmom volt, Ancsura. Azt álmodtam, hogy ló lettem s elvittek a vásárra. Eljöttek a bátyáim, az unokaöcséim és alkudtak rám. Én pedig szepegtem, hogy melyik vesz meg. A Boldizsár bátyám felnyitotta a szájamat, megnézte a fogaimat és így szólt: «Nem való ez már semmire, csak a bőre ér öt forintot.» Amint így alkudoznak felettem, odajön egy kaszás ember, megveregeti a lapoczkámat. Jaj, még most is fáj tőle az oldalom. Érzem Ancsura, itt veregetett meg. «Enyém a ló – mondá, – én megveszem.» Ránéztem a kaszás emberre, hát a halál volt. De a kötőféket nem adom – ellenkezett a gazdám. «Úgy se baj, – hagyta rá a kaszás ember, – majd hozok én mindjárt egy kötőféket a szomszéd boltból, várjon rám, mindjárt jövök.» Erre ébredtem fel, Ancsura. Borzasztó ez!

A rőt hajszálai égnek álltak s a halántékán halálos verejték gyöngyözött. Ancsura egy kendővel törülgette.

– Ostobaság, higyje meg, hogy ostobaság. Az álom nem az égből jön, hanem a gyomorból.

– Nem, nem – nyögdécselte a beteg, – érzem, hogy végem van, érzem. Csak annyi időm van Ancsura, míg az a kötőféket elhozza. Ne vigasztalj engem, nem szeretem az üres fecsegéseket, hanem adj hamar tintát, papirost, egy sürgönyt teszek fel a fiúnak, Gyurinak, hogy rögtön jőjjön haza. A gyereket bevárom. Igen, bevárom.

Odatoltak neki egy asztalt s gyorsan, erőteljesen leírta egy papirra: «Jőjj gyorsan haza, az apabácsika haldoklik, valamit át akar neked adni. Anyád.»

– Azonnal vigye az inas a sürgönyt!

Nyugtalan volt, míg az inas haza nem jött. Háromszor is kérdezte. Végre hazajött, de rossz hírrel. A táviró-hivatal már be volt csukva, nem lehetett a sürgönyt feladni.

No semmi az, majd feladjuk reggel. Az úr úgyis csak képzelődik, nem lesz semmi baja, hanem annyira ideges, hogy nem szabad felbosszantani. Mondja csak odabent, hogy a sürgöny elment.

Ez a hazugság megnyugtatta, egészen megkönnyebbült. Kiszámította magának, hogy mikorra jöhet meg a fiú. Holnapután délre bizonyosan itt lesz.

Csendesen aludta át az éjet, reggelre fölkelt, nagyon sápadt volt, nagyon gyenge, de feljárt, tett-vett, rakosgatott a fiókjában, régi emlékei közt. Ancsura azt gondolta magában: «Fölösleges a sürgönyt elküldenem, nem lesz semmi baja, már most is jobban van, egy pár nap alatt helyre jön.»

Egész nap csetlett-botlott, délután bezárkózott irószobájába, megivott egy üveg tokaji aszút és folytonosan írt. Ancsura egyetlen-egyszer kérezkedett be hozzá, megtudni, nincs-e valamire szüksége?

– Nincs.

– Nem fáj-e valamije?

– Az oldalom fáj, az a hely fáj, ahol a kaszás ember megveregetett álmomban. Odabenn fáj valami.

– Nagyon fáj?

– Nagyon.

– Ne küldjek orvosért?

– Ne.

Estefelé elhivatta a közjegyzőt, Sztolarik János urat. Nagyon víg volt, mikor a közjegyző jött, még nevetett is. Leültette és még egy üveg tokajit hozatott.

– A februári termésből, Ancsura.

Ez még az apjától maradt rá, a híres borkereskedőtől, abból az időből való bor volt, amikor kétszer szüreteltek Tokajban: egyszer februárban, egyszer októberben. Csak a királyok isznak olyat.

A «februári termés» az előbbi évben korán beállott tél miatt künn volt a tőkén egész tavaszig. Képzelhető, hogy a megtépedt szőlőnek micsoda sajátságos finom és erős leve lett. A megboldogult Gregorics «Lebensretter»-nek nevezte ezt az italt, váltig mondogatván: «Ha az öngyilkos két kupiczányit iszik meg belőle az aktus előtt, ha nőtlen, násznagyot fut keresni, ha nős: prókátort.» (Vagy nősülni, vagy válni akar, de meghalni nem.)

Koczczintottak az erős eszencziával.

Gregorics a nyelvével csettentett.

– Pokoli jó. Ebből ivott keresztapám a születésem napján. Ez volt a kezdet, most én is ezzel szegem be a véget.

Azután ujra koczczintottak. A közjegyzőnek is ízlett a bor. Gregorics úr egy bepecsételt iratnyalábot húzott ki a zsebéből:

– Ebben a végrendeletem van, Sztolarik úr. Azért hivattam, hogy átadjam megőrzés végett.

A kezeit dörzsölte és nevetett:

– Lesz benne czifra dolog is.

– Korán van ez még – jegyzé meg Sztolarik úr, átvéve az iratot. – Minek siet úgy?

Gregorics úr bágyadtan mosolygott.

– Azt már én jobban tudom, mint ön, Sztolarik úr. De igyék még egy kupiczával, igyék még. Hagyjuk a halált. Az most a kötőfékre alkuszik. Érdekesebb az, Sztolarik úr, hogy miképen jutott az én apám ehhez a borhoz. Az igen csinos dolog.

– Kiváncsi vagyok rá, Gregorics úr.

– Hja, az én apám nagy selyma volt. Furfanggal dolgozott, ahol az egyenes út nem használt. Valamit én is örököltem ebből a furfangból. De az nem az igazi. Ami egyébiránt úgy is mindegy. Egy nábob lakott Zemplénben, egy nagyon gazdag gróf, aki amellett nagy szamár volt. Azaz, hogy csak jó szívű ember volt, szívesen okozott másoknak örömet. Hát ’iszen éppen azért volt nagy szamár. Az apám borokat szokott vásárolni tőle s ha jó vásárt csináltak, mindig megkinálta ebből a nektárból egy liliputi pohárkával. Mint szenvedélyes borkereskedő, természetes, hogy egyre molesztálta a grófot, adjon el belőle vagy két akót, de az hallani se akart róla: «Ferencz császárnak sincs annyi pénze, hogy azt megvehesse.» Hát egyszer, amint éppen ily áldomást innának a lebensretterből, csak elkezd az én megboldogultam sopánkodni: «Oh, de felséges nedv, oh, de remek jószág, jaj ha a szegény beteg feleségem ebből ihatna naponként, ha csak egy gyűszűnyivel vagy két hétig, tudom, helyre jönne.» Mire elérzékenyült a nemes gróf és legott hivatta a pinczemesterét, parancsolván: «Töltesse meg a Gregorics úr kulacsát a «lebensretter» hordóból.» Rá néhány napra vendégei jöttek a grófnak, csinos úri dámák, meg akarta őket kinálni a konty alá való tündéritalból, jelenti azonban a pinczemester: «Nincs már abból egy csöpp se.» – Hát hova tette? – riadt fel a gróf csodálkozva. «Mind bele ment a Gregorics kulacsába, még elég se volt.» Az öregem ugyanis egy három akós kulacsot csináltatott itthon a Pivák kádárnál (az öreg Pivák még ma is él és emlékszik rá), azt vitte el külön béresszekéren Zemplénbe, hogy ezen az úton jusson a borhoz. Hanem igaz-e, hogy nagyon jó? No igyék még az útra Sztolarik úr egy kupiczával.

Amint a közjegyző elment, behítta a Matykó inast.

– Eredj el rögtön a kolompárhoz és végy meg nála egy üstöt. Aztán keress nekem akármi pénzért két kőművest. De el ne mondd senkinek a világon, hogy miben jársz.

Hej pedig éppen ez volt a Matykó gyenge oldala. Csak legalább meg ne tiltották volna. Akkor még talán lehetséges volna hallgatni.

– Gyorsan járj, gyorsan végezz! Itt legyen az egyik lábad.

Gyertyagyujtás előtt ott voltak a kőművesek is, az üst is.

Gregorics Pál behítta a két mesterembert a legbelsőbb szobájába és gondosan becsukta az ajtókat.

– Tudnak-e kendtek hallgatni?

A kőművesek összenéztek, gondolkoztak, végre felelte az idősebbik:

– Hát hallgatni csak tud az ember, hiszen mindjárt azon kezdi, mikor a világra kerül.

– És addig nem is nehéz, amíg beszélni meg nem tanul.

– Azután is meg lehet vele próbálkozni, – mondá a fiatalabb kőműves, – ha érdemes.

– Hát érdemes. Ötven-ötven forintot kapnak, ha ma éjjel egy olyan nyílást építenek a közfalba, amiben egy üst elfér és azt úgy elcsinálják, hogy nem lehet ráösmerni.

– Csak ennyi?

– Csakis ennyi. S azontúl minden esztendőben ötven-ötven forint jár ki a ház gazdájától, amíg hallgatnak a dolog felől.

A kőművesek újra összenéztek és felelte az idősebbik:

– Megcsináljuk. Hol kell a munkát végezni?

– Majd elvezetem.

Gregorics egy rozsdás kulcsot akasztott le a szögről, aztán elől eresztvén a munkásokat, kiment velük az udvarra, pedig terhére esett a járás.

– Jőjjenek utánam.

Végig ment a kerten. A kert háta mögött állt a «Libanon», egy kis kő házikó két holdas telekkel, mely tele volt ültetve almafákkal. Fölséges zamatú almák termettek itt. Ezeknek a kedvéért vette meg Gregorics az özvegy papnétól és a kis Gyurinak ajándékozta, mindjárt a nevére is írták. Míg itthon volt Gyuri, ő tanyázott benne Kupeczkyvel, azóta lakatlan, elhagyatott.

A kis házikóba vezette Gregorics a kőműveseket, kijelölvén a helyet a kőfalban, ahová a fülkét vájják, meghagyván nekik, hogy ha készen lesznek, jőjjenek el érte, hogy akkor elvihessék a katlant – annak a befalazásánál jelen akar lenni ő maga egész végig.

Éjfélre készen volt a lyuk. A kőművesek eljöttek és megkopogtatták az ablakot. Gregorics beeresztette őket. Már akkor a szoba közepén állt a katlan. Nem látszott a tetején semmi, csak fürészpor, de azért szörnyű nehéz volt, alig bírta vinni két erős kőműves. Belül volt, ami volt.

Gregorics mindenütt a nyomukban ment. Aztán el nem mozdult addig, míg csak be nem építették, míg csak be nem malterozták.

– Ha holnap bemeszelteti az úr, az ördög se találna rá holnapután.

– Meg vagyok elégedve – mondá Gregorics Pál és kifizette nekik az igért összegeket.

– Most már elmehetnek.

Az öregebb kőműves csodálkozni látszott, hogy ilyen könnyen eleresztik.

– Azelőtt máskép ment az efféle, – mondá némi fitymálással. – Olvastam is, hallottam is ilyen dolgokról. Azelőtt rendesen kiszuratták ilyen alkalmakkor a kőművesek szemeit, hogy ők se találhassanak többé oda, de az is igaz, hogy nem ötven forintot adtak érte, százszor annyit.

– Az még a régi jó világban volt! – sóhajtott fel a másik.

De Gregorics Pál nem állott velök többé szóba, bezárta a házikó erős tölgyfaajtaját és haza ment, lefeküdni.

Reggelre megint fölléptek a gyomorgörcsök, ordított, sokat szenvedett fájdalmában. A borostyáncsöppek és a hasára rakott mustárpapir csak pillanatnyira csillapították. Rettenetes bágyadt lett és a szeme karikáiban valami tompa, kisérteties homály jelent meg. Nyögött, sziszegett és csak egyszer-egyszer mutatott érdeklődést a külső világ iránt.

– Jó ebédet készíts Ancsura, jó ebédet. Mákos csík is legyen, mert a fiú megjön délre.

Egy fél óra mulva újra odaszólt Ancsurának:

– Mézzel legyen a mákos csík Ancsura, mert a fiú úgy szereti.

Maga számára savanyú vizet kért, folyton ivott, egyszerre felhajtott egy egész üveg savanyú vizet, nagyon jól esett neki, rettenetes belső forrósága lehetett.

Déltájban még erősebbek lettek a görcsök s vért kezdett hányni. Ancsura megijedt, sírásra fakadt. Kérdezte, ne küldjön-e orvosért, vagy papért?

Gregorics a fejét rázta.

– Nem, nem. Én már kész vagyok. Mindenem rendben van. Csak még a fiút várom. Hány óra most?

Éppen a déli harang kondult meg a székes templomban.

– Ilyenkor jön meg a postakocsi az utasokkal Eredj, mondd meg Matykónak, álljon ki a kapu elé, várja be Gyurit, hogy behozza a táskáját.

Ancsura a kezeit tördelte kétségbeesésében. Bevallja-e, hogy a sürgönyt nem küldte el a fiúnak? Istenem, milyen nehezen várja.

Nem merte bevallani, inkább csak folytatta az alakoskodást, hogy jól van, kiküldi Matyit.

De a beteg egyre türelmetlenebb lett:

– Vidd ki Matyinak a tülköt Ancsura. (Egy óriási szarv lógott zöld zsinóron felakasztva a falon.) Fújjon bele, mikor a fiú megérkezik, hogy azzal is elébb tudjam.

Hát biz’ a szarvat is le kellett venni és kivinni, de Ancsura mostan még kevésbbé merte megvallani a mulasztását.

A beteg elcsendesedett ezután, nem nyögött, nem szuszogott, hanem figyelt, föl-fölemelve a fejét a párnákról és a fejéhez támasztott kopott esernyő nyelét megsimogatva a kezével, mintha enyhülést szerezne neki.

– Nyisd ki az ablakot, Ancsura, hogy meghalljam a Matykó tülkölését.

A kinyitott ablakon beözönlött a napsugár s a lengedező szél mámorító akáczillatot hajtott maga előtt. Gregorics beszítta és a lelkének egy réges-régen eltompult érzékét még egyszer fölbirizgálta a napsugár és akáczillat.

– Simogasd meg a homlokomat, Ancsura, a tenyereddel, – lihegte alig hallhatóan – hadd érezzek még egyszer asszonyi kezet a testemen.

Behúnyta a szemét, míg Ancsura rajta tartotta kezét a halántékain, úgy látszott, mintha jól esne neki, hogy a feje pántok között van. Egy csepp forróság se mutatkozott a homlokán, még inkább hideg volt és száraz, nem volt meg a bőrnek a rendes nedvessége, szinte porzott, hámlott.

A beteg sóhajtott:

– Nem elég sima a kezed, nem elég… El van durvulva a kezed, Ancsura!

Azután hozzátette:

– Hanem a fiúcskáé, az olyan puha és olyan meleg…

Mosolygott bágyadtan és újra kinyitotta a szemeit:

– Semmit se hallottál?… Pszt! Mintha tülkölne a Matykó…

– Nem gondolom, semmit se hallok.

Gregorics ingerülten mutogatott kezeivel a másik szobába:

– Az a kutya óra zörög ott, az zavar, az bosszant. Állítsd meg Ancsura hamar, hamar…

Egy ősi óra ketyegett a szomszéd szobában a szekrény tetején. Szép óra volt, még a Gregorics apja vette, mikor egy Szentiványit liczitáltak Gömörben. Ébenfa előcsarnokot ábrázolt két alabástrom oszloppal, aranyos lépcsősorompókkal s az előcsarnokban egy nagy karikájú inga lóbálódzott az egyik faltól a másikhoz, tompa, recsegős ketyegéssel.

Ancsura egy székre állott, felágaskodván, megállította az ingát.

Ebben a pillanatban egy hörgő kiáltás hallatszott a beállott csendben, egy idétlen, érthetetlen hang, mintha azt kiáltaná fuldokolva: «Hallom a tülköt, hallom», aztán újra egy hörgés és egy zuhanás.

Ancsura leugrott és a hálószobába rohant. Már akkor minden csöndes volt, az ágy el volt öntve vérrel s Gregorics ott feküdt meghalva, fehéren, nyitott, merev szemekkel. Egyik keze lelógott és az esernyőt tartotta görcsösen.

Így ért véget a szegény Gregorics Pál. A rokonok és szomszédok közt gyorsan hire futott a halálának. A városi orvos gyomorfekélyből származottnak mondotta a halálát. Valami olyat kotyogott latin szavakkal megtarkítva, hogy a gyomorfal átlyukadt, innen a vérömlés s ha előbb hivatták volna, segíthetett volna a dolgon. Boldizsár testvér csakhamar ott termett, valamint Gáspár is az összes gyerekeivel. Ellenben Panyókiné (szül. Gregorics Eszmeralda), a megboldogultnak legidősebb féltestvére, ki nyáron falun lakott és csak estefelé értesült a szomorú esetről, kétségbeesetten ordított fel:

– Milyen csapás, milyen csapás, hogy nyáron kellett meghalnia! Mindig imádkoztam, hogy télen haljon meg és ne nyáron s íme mégis most halt meg. Hát érdemes a mai világban imádkozni? Istenem, milyen csapás! Az a két tolvaj mindent ellop azalatt én előlem.

Rögtön befogatott, nagy lóhalálában ment, csak éjjel ért oda, mikor már Boldizsár és Gáspár átkutattak, összeturkáltak mindent, átvéve teljesen az uralkodást, még Ancsurát is kikergették. Hiába ellenkezett a jámbor lélek, hogy övé a ház, az ő nevére van írva, itt ő az úr.

– Csak a négy fal a magáé – feleselt vele Gáspár úr. – Azt majd megkapja. Minden egyéb a mienk. Nincs itt semmi keresete egy tisztátalan életü személynek! Takarodjék innen!

Gáspár fiskális volt és bőbeszédű ember, dehogy bírt volna vele Ancsura. Csak sírt, sírt, aztán vette a kendőjét, ládáját, batyuit és áthurczolkodott a Matykó anyjához, de előbb még a holmiját is átmotozták az istentelen Gregoricsok, nem visz-e közte kincseket, takarékpénztári könyveket s más effélét.

Harmadnap eltemették Gregorics Pált. Sovány, szegényes temetés volt, senki se sírt, csak a szegény Ancsura, aki közel se mert menni a koporsóhoz a gonosz rokonság miatt, hanem csak úgy hátul ódalgott valahol. A fiú nem jött meg Szegedről. (Jobb is, hogy elkésett, mert talán még az udvarból is kilökdösték volna.) De ha hátul volt is Ancsura, mégis csak őt nézték, szembetűnt mindenkinek; a nagy, urias Gregorics-ház, mely ő rája maradt, még sokkalta jobban s amint véletlenül elejtette a könnyáztatott zsebkendőjét, a gyászgyülekezet valamennyi özvegy embere (köztük egy tanácsbeli is) rohant azt felemelni.

A leesett kendő volt a mértéke annak, hogy ő mennyit emelkedett az emberi véleményekben a mai nappal.

Harmadnap összegyült az egész rokonság Sztolarik közjegyzőnél, ahol a végrendeletet felbontották. Hát biz’ ez egy kicsit furcsa volt.

A magyar tudós akadémiának hagyott az öreg kétezer forintot.

Hagyott továbbá mindazon nőszemélyeknek, akiket jobban ismert, vagy akikhez eljárogatott valamikor, vagy akiknek udvarolt, egyenként két-két ezer forintot. S ilyen asszonyságot névszerint kilenczet sorolt fel, a hagyományozott összeget pedig, húszezer forintot o. é.-ben odacsatolta készpénzben a végrendelethez, Sztolarik közjegyzőt bízva meg annak kiosztásával.

A rokonok lélegzetelfojtva hallgattak idáig s Boldizsár testvér, vagy néha Gáspár testvér, az egyes tételeknél kifejezték megnyugvásukat egy fejbólintással, esetleg valamely ilyenforma közbeszólással:

– Hát ez is helyes.

– Méltányos.

– Isten neki.

– Jól tette.

Csak Panyókiné vigyorgott gúnyosan, mikor a kilencz asszony neve elhangzott.

– Ah no! De különös… de különös!

Boldizsár testvér, aki azt tartotta, hogy nem érdemes a kicsinységeken fennakadni (hiszen teljes életében bolond volt a megboldogult Pali), nagylelkűségét fitogtatva kiáltott fel:

– Tessék tovább olvasni közjegyző úr!

A közjegyző kurtán felelte:

– Nincs tovább.

A csodálkozás felszisszenése hangzott. Egyszerre a végrendelethez rohantak.

– Az lehetetlen.

A közjegyző vállat vont:

– Pedig egy betű sincs több.

– De hát a többi vagyona? A csehországi uradalom?

– Arról nem végrendelkezik. Én csak annyit olvashatok, amennyi írva vagyon. Ezt az egyet beláthatják az urak.

– Megfoghatatlan! – hörögte Gregorics Gáspár.

– Az egészben az a különös, – vélte Boldizsár, – hogy a szakácsnéjáról és annak a porontyáról nem emlékezik meg, pedig az egész világ belát a szita alá.

– Igen, igen, – bizonyítá Gáspár – ebben valami turpisság van.

A közjegyző sietett őket megnyugtatni:

– Az végre is mindegy az uraknak. Ami vagyontöbblet van, az mindenesetre a testvéreké.

– Igen, igen, – jegyzé meg Gáspár – ami az ingatlant illeti. De hol a készpénz? Mert sok, igen sok készpénzének kellett lennie. Félek, hogy ezzel valami suskus történt.

Panyókiné gyanakodva nézett a testvéreire.

A KAPZSI GREGORICSOK.

A végrendelet tartalma csakhamar kiszivárgott az előkelő helyi körökbe és roppant megbotránkozást keltett az egyszerű patriarkális szalónokban, hol az öreg cseresznyefa zongora felett «Zrinyi Miklós kirohanása» van felakasztva, ahol a slingelt fehér kendővel beborított kis asztalkán üres belsejű ezüst gyertyatartók állnak fényességnek, köztük egy Pöstyénből hozott óriás pohár a pöstyéni fürdőépületek képeivel s ebben a pohárban orgonavirág illatozik.

Ah, ezekben a kedves kis szalónokban valóságosan pezsegtek, forrtak a vélemények.

– Mégis csak rettenetes, amit Gregorics csinált. Mindig tapintatlan volt, de hogy a halála után is így kompromittáljon tisztességes úri asszonyokat, akik ősz hajjal immár unokáikat ringatják (a fele legalább ilyen), az mégis hallatlan dolog.

A kilencz asszonyság erkölcsi pellengérre lett állítva. Az egész város róluk beszélt, egyik szájból a másikba ment át a nevük s ha voltak, akik Gregoricsot szidták, olyan is akadt, aki így szólt:

– Végre is ki tudja, mi volt köztük! Gregorics nagy ördög lehetett fiatalabb korában.

Sőt azok is, akik föltétlenül elitélték Gregoricsot, ilyenformán okoskodtak: valami barátságnak mégis csak kellett lenni, hogy megemlékezett róluk, de az eljárás semmi esetre se gentlemanlike, még akkor se, ha a legrosszabbat veszszük; sőt az esetben még nagyobb tapintatlanság.

– Olyan stikli ez, – mondá a városi aljegyző (Vertány Mihály) – melyért ki kellene a kaszinóból golyózni… azaz ki kellett volna. Azaz ki lehetne golyózni, ha még élne. Istenemre mondom, ha oda lesz írva a sírkövére, hogy nemes ember, a saját peniczilusommal vakarom le.

A főlevéltárnok s egyszersmind a tűzoltóparancsnok, aki becsületbeli ügyekben húsz év óta dolgozott mint szakértő, egészen máskép fogta fel az esetet.

– Egyszerű poltronság az egész. Mit az asszonyok? Az asszonyok csak harminczöt éves korukig számítanak. Ezek pedig mind a kilenczen matrónák. Mit árt ezeknek egy kis indiskréczió, vagy egy kis rágalom? A rozsdás aczélpengén nem hagy már a lehellet semmi foltot. A hernyót is csak olyan fáról szedegetik le, ugy-e, amelyiknek levele, virágja van, vagy még gyümölcse lesz, a kiszáradt fákon ott hagyják. Hanem igen is, a férjeket sértette meg Gregorics, gyávaságot követett el, mivelhogy poltronság, ha olyan ember sérteget, aki nem képes elégtételt adni. Már pedig Gregorics, bátran ki merem mondani, nem képes elégtételre. És ebben az egyben van elhibázva.

Magok a Gregorics-testvérek is jobban meggondolkozva, nagy csúfságot csaptak városszerte a megboldogultnak kilencz Flammejáról, mire mindjárt másnap reggel nagy dérrel-durral beállított a közjegyzőhöz Vozáry István, kinek a felesége szintén közte volt az örökösöknek és kijelentette, hogy miután az ő nejének soha se volt semmi viszonya ama szemtelen Gregoricscsal, a kétezer forint hagyatékot el nem fogadja. Amint ennek a hire is szétszárnyalt, rendre érkezének Sztolarikhoz a többi asszonyságok, hogy ők se fogadják el az örökséget, mert ő nekik se volt semmi viszonyuk Gregoricscsal. Sztolarik úr régen élvezett annyit, mint ezen a napon, mert valóban mulatságos volt e ránczosképű anyókákat látni, amint még egyszer kénytelenek fogatlanul, ősz hajtincsekkel, nagy pironkodva az erényeikről beszélni.

De még mulatságosabb volt a Gregorics-testvéreknek, megmaradván nekik ilyenformán a végrendelethez csatolt husz ezres – már tudniillik kettőt kivéve, mert a tudós akadémia elfogadta az összeget, pedig neki sem volt semminemű viszonya Gregoricscsal. De a tudós akadémia (a tizedik vén nénike) nem olyan szemérmes, mint a többi kilencz volt.

Ám a Gregorics-testvérek öröme csakhamar savanyuságra fordult. Sehogy se bírtak ráakadni a csehországi birtokra. Gáspár úr elutazott Prágába és ott nyomozott, de hasztalan. Már itthon is feltünt, hogy sehol semmiféle nyomot nem találtak az iratok közt a cseh uradalomról: adás-vételi okmányt vagy csak valamely gazdasági levelet, amit a gazdatiszt írt volna. Megfoghatatlan volt ez. Boldizsár káromkodott: ilyesmi még elő nem fordult a világon. Sztolarik közjegyző humorizált:

– Az a bolond tenger csinálhatja a konfuziót, amit Shakespeare Csehországba tett; az nyelhette el a Gregorics-birtokokat.

Tájtékoztak a dühtől, toporzékoltak, elzárással fenyegették Matykót és Ancsurát, ha ki nem vallják, hol vannak a cseh birtokok. Végre a hagyatéki tárgyalásnál ki is hallgatták erre a pontra nézve a két cselédet, hiszen a Matykónak tudni kell, együtt járt az urral, mikor a cseh birtokaira utazott.

Matykó aztán vallott is, hogy a megboldogult ura csak idehaza hiresztelte a csehországi utat, de voltaképen Szegedre vagy Kolozsvárra jártak, hol a Gyuri fiú tanult.

Ah, a csalafinta Gregorics Pál! Hogy becsapta a szegény rokonait!

Nem volt most már nehéz kitalálni, miben sántikált a vén gonosztevő (de ki fogja annak a csontjait vetni még a föld is), miért tette alattomban pénzzé az összes fekvőségeit. Világos, hogy annak a fattyúnak akarta juttatni kéz alatt a bécsi ház és a földbirtok árát.

De hát odaadta-e? Azt már csak még se tehette, hogy egy tacskóra százezreket bizzon. Hát akkor hová tette, kinek adta? Ez volt a nagy rejtély, amely után szimatoltak a Gregoricsok. A közjegyző, aki utoljára beszélt a boldogulttal, azt állította, hogy előtte egy betű említést se tett semmi pénzről; Ancsura mennyre-földre esküdözött, hogy egy árva garas pénze nincs s maga is el volt keseredve, a miért üres kézzel hagyta őket. Bizony nem mondhat jót a boldogultról. Szerencsétlenné tette a szegény fiút, bőkezüen költött rá, míg élt s most egyszerre kiapadt a jólét forrása, az úrfiból, akinek mentort tartottak, leczkét adó diák lesz, mert nem bizonyos, hogy a ház jövedelméből képes lesz-e őt az egyetemre küldeni.

– Ejh – vélte Sztolarik – hiszen ha az lett volna a czélja, hogy a fiú kapja meg összes pénzét, nyiltan is neki ajándékozhatta volna, az urak nem tehettek volna ellene semmit. Igaz-e, vagy nem?

Biz’ ez igaz volt, s éppen azért tünt fel megmagyarázhatatlannak, rejtélyesnek az egész dolog. A bécsi házat eladta Gregorics száznyolczvanezerért, a privoreczi birtokot hetvenötezerért, a mi összesen egy negyed millió forint. Uram Isten, hát hova tette volna azt a rengeteg pénzt? Ha aranyra váltja, felolvasztja s kanállal ha eszi azóta, még akkor se bírta volna elpocsékolni, de Gregorics takarékos volt, a pénznek tehát meg kell lennie valahol. De hol? Meg lehetett ennek a találgatásában bolondulni.

Nem látszott ugyan valószinünek, hogy a pénz Ancsuránál legyen, vagy a fiúnál, vagy Sztolariknál, aki Wibra Gyuri gyámja lett, a Gregorics-testvérek még se mondtak le ennek a lehetőségéről s kémeket fogadtak, akik titkon ügyeljenek Ancsurára s elejtett szavait megvigyék, valamint Pesten is találtak egy ügyes ficzkót, aki az időközben jogásznak odakerült Gyurival barátságot kössön és életmódjából és szavaiból leszűrje a dolgok mibenlétét.

Gyuri azonban szegényesen élt, szorgalmasan hallgatta az egyetemi előadásokat, a «Hét bagolyban» lakott s egy kis olcsó vendéglőben étkezett a Képiró-útczában, mely az «Első április» czímet viselte. E kis vendéglő jogászpublikumával egyike volt azoknak a speczialitásoknak, melyeket különös falánksággal nyelt el a modern élet. Étlapján le volt festve egy kövér úriember, aki szóba áll az utczán egy sovány alakkal, s alattuk a következő párbeszéd vala lenyomatva:

Soványi úr: Ugyan hol étkezik bácsi, hogy ilyen pompásan néz ki?

Kövéri úr: Hát itt, az «Első április»-ben.

Soványi úr: Ejnye, akkor én is oda megyek.

Ennek daczára azonban mégis rosszul főztek az Első Áprilisben s talán éppen a felültető párbeszéd által volt indokolt a vendéglő elnevezése «Első április»-nek. Hja, a régi korcsmárosok őszinték voltak; még ha hazudtak is, olyan ártatlanul tették, hogy mindenki értse a csalafintaságot.

A Gyuri napi életéről valóságos bulletinek érkeztek Gáspár úrhoz: egy kávémérésben reggelizik, délelőtt az előadásokon van, délben megebédel az «Első április»-ben, a délutáni órákban egy ügyvédi irodában körmöl, este egy kis szalonnát vagy túrót vacsorázik, amit a szatócstól vesz, azután tanul egész éjfélig. Mindenki szereti, magasztalja, jeles ember lesz belőle.

A ravasz Gregorics Gáspár már szinte azt kezdte óhajtani, hogy bárcsak nála lenne a negyedmillió s bárcsak elvenné idővel az ő lányát, a Minkát, aki most kezdett átformálódni rügyből bimbónak – lehetett vagy tizenegy éves.

Ostoba föltevés volt, – az Ancsuráék kezén nem lehetett a pénz, mert lett volna látszatja egyben-másban legalább a fiúnál. Ancsura bérbe adta az örökölt házat s annak a béréből küldözgetett Sztolarik úr a Gyurinak harmincz forintot havonkint.

A Gregorics-testvérek pedig megosztoztak az asszonyok által visszautasított tizennyolcz ezeren, meg azon a nehány százon, ami a Gregorics Pál butorainak és mindenféle ingó-bingóinak elárverezéséből befolyt, a többi vagyonnak pedig végkép nyoma veszett. Az egész város törte ezen a fejét s különböző ostobaságokat gondoltak ki. Beszélték, hogy az öreg kiküldte a pénzt Klapkának s – egyszer csak meglássátok, visszahozza Klapka szuronyok alakjában. Olyat is locsogtak, hogy Gregorics Pálnak valahol a lopatai erdőségben egy tündérkastélya volt s abban egy szép asszonyt őrzött. S ha ő nem bírta volna evőkanállal se megenni a vagyonát aranyra felolvasztva, bezzeg egy szép asszony kávéskanállal is ki tudja azt szörpölgetni rövid idő alatt.

De a tereferék közül az a valóság ütötte meg a rokonok figyelmét legjobban, ami a kolompárostól jött ki, hogy Gregorics Pál a halála előtti napon egy nagy üstöt vétetett nála és azt ki nem fizette, tehát Gáspár úrnál jelentkezett a számlával.

Gáspár a homlokára ütött.

– Ezer villám, ez az üst nem volt a hagyatékban.

Átnézte az árverési jegyzőkönyvet, hol az eladott tárgyak fel voltak írva, de üst elő nem fordult köztük.

– Nyomon vagyok – vigyorgott Gregorics Gáspár. – Az üstöt nem hiába vétette az én szerelmes öcsémuram. De hát miért vétette? Hogy valamit bele tegyen. S ez a valami az, amit mi keresünk.

Boldizsárral is közölte a gyanuját, Boldizsár ujjongott örömében:

– Az isten ujja, testvér! Most már hiszem, hogy megtaláljuk a kincset. Pali valahová elásta az üstöt, hogy a pénzt elvonja tőlünk és sikerült volna is, ha el nem követi azt a tökfilkóságot, hogy a katlan árával adós marad. De éppen ez a szerencse az ilyen tényeknél, hogy a gonosztevő mindég elhibázza valamiben.

A kolompáros visszaemlékezett, hogy az üstöt Matykó inas választotta ki és vitte el, Gregorics Gáspár tehát meghítta egy nap a Matykót, megvendégelte, etette, itatta, szép szerivel kikérdezgetvén a boldogult utolsó napjait, beleszőtte ravaszul az üstöt, amelynek az árát most kéri a kolompáros.

– Hát mi van ezzel az üsttel, fiam Matykó? Csakugyan az urad rendelte volna azt? Szinte hihetetlen! Mire való lett volna az neki? Félek, Matykó, hogy te magad jártál valami turpisságban urad számlájára!

Éppen csak az kellett a jámbor Matykónak, hogy az ő becsületében gázoljanak, felvágták ezzel a nyelvét, mint a szajkóét, elmondott sorjába mindent, hogy a tisztaságát bizonyítsa: a halála előtti napon azt parancsolta neki az úr: kerits nekem gyorsan egy üstöt és két kőművest. Elő is kerítette azonnal. Úgy estefelé történt a dolog. Az üstöt bevitte a Gregorics úr hálószobájába, a két kőmüvest ugyanakkor beeresztette az úrhoz. A két kőműves is látta az üstöt s tanuskodhatik rá.

– Ej no – mondá Gáspár úr vidáman – szerencsés ember vagy Matykó. Hiszen ha tanuid vannak a dologra, akkor szüret, akkor a te becsületed olyan tiszta, mint a frissen szűrt tej. Én magam is visszavonom a szavamat. Ejnye, de sokért nem adom, fiacskám, hogy ilyen szépen kivágtad magadat a hinárból. No igyál még ebből a bikavérből egy pohárral és ne haragudj a hebehurgya beszédemért, mert látod, indokolt volt a gyanú; az üstöt sehol se találtuk az ingóságok között s a kolompáros mégis az árát kéri, hogy azt mondja, te vitted el. De hát hova is tünhetett voltaképpen?

A Matykó vállat vont:

– Azt az Isten tudja.

– És te nem láttad volna azután többé?

– Nem.

– Hát a kőművesekkel mi lett? Mit csináltak a kőművesek?

– Nem tudom.

Gregorics Gáspár gúnyolódva nevetett a Matykó szeme közé.

– Olyan vagy, mint a «Nem tudom János» a mesében, az is azt mondta mindenre, hogy nem tudom. Természetesen azt a két tanút se tudod, akik az ártatlanságodat bizonyítanák az üst-dologban. Hja barátom, akkor aztán benne maradsz a mártásban.

– Csakhogy ösmerem ám az egyiket!

– Hogy hívják?

– Hiszen ha a nevét tudnám.

– Hát akkor mit ösmersz rajta?

– Három szőrszál van az orrán.

– Ostobaság! Hátha azóta lenyírta a három szőrszálat?

– Akkor is rátalálok az ábrázatáról, olyan, mint egy bagolyé.

– És hol szedted fel a két kőművest?

– A székes-templom falát tatarozták, onnan híttam őket.

Gregorics Gáspár mindent kiszedett a Matykó fejéből, ami értékes volt benne s most már égett a föld a talpa alatt s legott nyakába vette a várost, nagy sebbel-lobbal keresni a kőművest, akinek három szőrszál van az orrán.

Nem volt nehéz ráakadni. Az első kőművesi körben, amint a három szőrszál felől tudakozódék, egyszeribe feleltek hárman is:

– Az bizony a Prepelicza András lesz. Annak a bajusza tette meg azt a nevezetes tréfát, hogy fölszaladt az orra tetejére.

Most aztán gyerekjáték volt megtalálni Prepeliczát, minden kőműves és téglát adogató gyerek tudta, hogy most Pestet építi. Valahol a Kerepesi-úton dolgozik egy nagy házon.

Bizony nem sajnálta Gáspár úr a fáradságot, legott kocsira ülni és a fővárosig meg sem állva, ott a tótok közt megkeresni Prepeliczát.

Éppen egy csigán húzták fölfelé a harmadik emeletre, mikor megtalálta. Gregoricsnak megborzongott a háta ijedtében. Jaj, ha most a csiga elszakadna!

– Hop hó Prepelicza! – kiáltotta utána. – Megálljon! Éppen magát keresem. Beszélni valónk van együtt.

– Jó, jó, – felelte közömbösen a kőműves, a jöttet vizsgálva a magasból – jőjjön hát fel, ha beszélgetni akar.

– Maga jőjjön le, mert sürgős a dolog.

– Kiáltsa fel, ide is meghallom.

– Azt nem lehet, négy szem közt kell beszélnünk minden áron.

– Jó vagy rossz? – firtatta Prepelicza a magasból.

– Nagyon jó.

– Nekem jó?

– Magának jó.

– No, ha nekem jó, este is jó lesz, várjon vele estig, akkor majd lejövök, de most a legfelső ablakot csinálom.

– Ne okoskodjék! Jőjjön le rögtön Prepelicza. Nem bánja meg.

– Ejh, azt se tudom, hogy kicsoda az úr.

– Hát majd mingyárt megüzenem.

S a legközelebbi csigával fölküldött a magasba Prepeliczának egy ropogós tízforintost. Egy forintot kapott az, aki vitte.

Erre a vizitkártyára azon módon lecsapta Prepelicza a kalapácsot meg a malterozó kanalat az állványra s a legközelebbi csigával lejött az anyaföldre, ahol Mózes és Krisztus óta is folyton történnek csudák.

– Parancsoljon velem a tekintetes úr.

– Kövessen!

– Akár a pokolba is, tekintetes uram.

– Olyan messzire nem megyünk – szólt Gregorics Gáspár mosolyogva.

S valóban csak a «Kakas» czímű korcsmába vitte, ahol bort hozatott s barátságos koczczintgatás közben így szólt hozzá nyájasan:

– Tud-e maga beszélni, Prepelicza?

Prepelicza elgondolkozott, hogy ugyan miről lehet szó, hosszan, fürkészőn nézett az ismeretlen ember aczélszürke, apró szemeibe, aztán így felelt óvatosan:

– Beszélni a szajkó is tud, uram.

– Én Beszterczebányáról való vagyok.

– Úgy no. Ott derék emberek laknak. Csakugyan, mintha már láttam volna az uraságát valahol.

– Az nyilván a testvéröcsém volt, akit látott – szólt közbe ravaszul Gregorics – tudja az, akinél az üsttel volt az a titokzatos dolguk.

– Az üsttel! (Prepelicza szája nyitva maradt a meglepetéstől.) Az az öcscse volt? Úgy hát értem. Azaz hogy… (zavartan kezdte vakarni a füle tövét) miféle üstről van szó? Uram Isten, ha én minden katlant és serpenyőt eszembe tartanék, amit életemben láttam.

Gregorics el volt készülve egy kis alakoskodásra. Nem is hederített hát rá s megkínálta szivarral Prepeliczát, aki azt megnyálazta előbb, hogy lassabban égjen, aztán rágyujtott és a nagy, szögletes kőművesi czeruzájával egykedvűen dobolt az asztalon, mint egy olyan ember, aki véletlenül rájött, hogy eladó portékája van s érzi, hogy megjött rá az igazi vevő. Most már csak flegma, minél több flegma és a portéka ára mesésen megnövekszik.

Szíve hangosan dobogott. A fehér kakas, mely egy rámában ott függött a zöldre mázolt boros asztal felett, megelevenedni látszott az ő káprázó szemeiben s mintha közbe-közbe kukorékolna is egyet: «Jó napot, Prepelicza András. Kikirikí! Megtaláltad a szerencsét, Prepelicza András!»

– Hogy azt mondja, nem emlékszik az üstre, Prepelicza? Ej, ej! Hát olyan bolond embernek tart engem? Hát úgy nézek én ki? Egyébiránt jól teszi Prepelicza, jól teszi. Magam is talán azt tenném. De ugy-e nem rossz ez a borocska? Hogy hordó szaga van? Ej, uramfia, hiszen nem lehet neki ágy szaga. Hozz még egy üveggel ficzkó, aztán eredj a pokolba, hagyj magunkra! Hát igen, hol is hagytuk el? Izé, no. Azt mondta az imént, hogy a szajkó is tud beszélni. Helyes szó volt, igazi beszéd volt. Maga okos ember, Prepelicza. Mindebből látom, hogy emberemre akadtam. És én azt szeretem. Hamar megértjük egymást. Hát igen, a szajkó is tud beszélni, úgy értette, de csak ha a nyelvét fölvágják. Hát ugy-e, így értette?

– Ühüm – mondá a kőműves s a három szőrszál mozogni kezdett az orrán, amint nagy lélekzetet vett rajta keresztül.

– Azt is tudom, – folytatta Gregorics Gáspár – hogy a szajkó nyelvét bicskával szokták felvágni. De minthogy maga nem szajkó, Prepelicza…

– Nem, nem – hebegte Prepelicza szemérmetesen.

– Bicska helyett tehát e két bankóval vágom fel a nyelvét.

S ezzel két százast tett ki a bőrtárczájából maga elé.

A kőműves szeme mohón tapadt a csodaingerű két papirdarabra, a két meztelen kölyökre a szélein, búzakévét tart az egyik, könyvet a másik. Majd kidülledt a szeme Prepeliczának, úgy nézte, de azért leküzdötte magát és így szólt rekedtes, tompa hangon:

– Az üst nagyon nehéz volt… Borzasztó nehéz volt az üst.

Egyéb nem jutott eszébe, pedig keresett valami szót még, miközben egyre nézte a bankókat s azokat a kedves gyerekeket a bankókon. Neki is van otthon vagy hat darab, de azok nem olyan kedvesek.

– No, mi az, Prepelicza? – kérdé Gregorics csodálkozva. – Még mindig hallgat?

– Nagy kő lenne a lelkiismeretemen, ha beszélnék, – sóhajtott a kőműves – nagyon nagy kő lenne. Meglehet, el sem bírnám.

– Ostobaság! Ugyan ne beszéljen zöldeket! Kő, kő! Egész életében kövekkel dolgozik és most azon kezd síránkozni, hogy kő lesz a lelkén. Hát czipelje! Csak nem kívánja tán, hogy kétszáz forintot adjak és ne követ, hanem egy meleg czipót tegyek a lelkére. Ne legyen gyerek, Prepelicza!

Prepelicza elmosolyodott erre, de a piszkos vörös kezeit tüntetve hátra rakta, annak jeléül, hogy nem akar a pénzhez nyúlni.

– Talán kevesli?

Egy hangot se felelt, mereven nézett maga elé és a haját borzolta, egy beteg kakaduhoz hasonlított, egy darab idő mulva felhajtotta fenékig a poharat s olyan erőteljesen vágta le az asztalra, hogy a talpa menten letört.

– Czudarság! – fakadt ki keserűen. – A szegény ember becsülete kétszáz forint. Pedig az Isten egyformáknak teremtett bennünket. Nekem is olyan becsületet adott, mint a püspöknek vagy a radványi bárónak. De az úr mégis kétszáz forintra taksálja az enyimet. Szégyen, gyalázat!

Gregorics erre a tromfra a maga tromfját vágta ki.

– Hát jól van Prepelicza. – Nem kell ezért mingyárt megharagudni. Ha olyan drága a becsülete, hát keresek olcsóbbat. (S ezzel visszatette a két százast a nadrágja zsebébe.) A másik kőművest keresem fel, a pajtását.

Kivette a peneczilusát és megcsendítette vele a palaczkot.

– Fizetek!

Prepelicza elnevette magát.

– No, no! Hát már ne is szóljon a szegény ember? Persze, hogy a másikat keresi fel. S az nem olyan becsületes ember, mint én. Persze, persze. (Kedvtelenül vakarta tarkóját, melyet egy mérges kelés éktelenített.) Hát jól van… tegyen hozzá az úr még egy ötvenest és mindent elmondok.

– Isten neki! Megvan az alku.

Prepelicza most már körülményesen elbeszélte amaz utolsó éjszaka történetét, miként vitték el az üstöt az udvaron, kerten át egy picziny házikóba.

– A Libanonba – sziszegte kéjjel Gáspár úr és az üstöke is csapzott az izzadtságtól. – A poronty házikójába.

Elmondott mindent, mikép került oda másik társával egy este, hogyan vitték az üstöt a kis házba, hogyan állott őrt Gregorics Pál mindaddig, míg a közfalba beépítették. Gáspár úr izgatott kérdéseket tett közbe.

– Nehéz volt-e az üst?

– Roppant nehéz volt.

– Nem látta senki, mikor az udvaron keresztül vitték?

– Egy lélek se. Mindenki aludt a házban.

Élvezettel nyelte a kőműves minden szavát, tüdeje tágult, szeme csillogott, gondolatai a jövőbe száguldtak, ahol elképzelte magát gazdag embernek, töméntelen kincsek urának – még tán báróságot is vehet. Báró Gregorics Gáspár! Hm, nem is rossz! A Minka pedig baronesz lesz. Az a szamár Pali nem tudta használni a vagyonát. Sokat gyüjthetett, nagyon sokat. Hiszen olyan takarékos volt.

– Mit adott az öcsém maguknak?

– Ötven forintot egynek-egynek.

– Igen helyes, nagyon helyes.

Szinte kő esett le a szívéről, hogy csak ötven-ötven forintot adott nekik a Pali. Attól kezdett félni, hogy ezreket dobott oda a hallgatásért.

Bántotta volna – hiszen az ő kára lenne az most, mert a Libanon az övé lesz, minden áron az övé lesz, üstöstől, mindenestől. Holnap mingyárt megveszi a gyámtól. S előre kéjelgett a gondolaton, mikép főzi le Boldizsárt és Panyókinét.

Amilyen gyorsan csak lehetett, otthon termett és le se szállott a háza előtt, hanem Sztolarikhoz hajtatott egyenest, azzal az ajánlattal, hogy meg szeretné venni a Libanont.

Így hítták a megboldogult pap kuriáját, amelyet Gregorics Pál Wibra Gyurinak vett meg a pap özvegyétől. A megboldogult tiszteletes egyetlen beszédet se mondott a szószékről, hogy ne említette volna benne a Libanon czedrusait s mikor a kis tagot megszerezte, maga is czedrusokat próbált tenyészteni a kertben az almafák közt; de a jámbor beszterczei föld ellene szegült, megfojtotta őket, nem adott nekik táplálékot, az istentelen beszterczeiek pedig csupa merő csúfságból elnevezték a kedves kis birtokot Libanonnak.

Sztolarik úr nem mutatott semmi meglepetést.

– A Libanont akarja megvenni? Csinos gyümölcsös és szépen hajt. Az idén is egy előkelő bécsi vendéglős vette meg az összes almákat, el sem gondolná, milyen áron. De hogy jut önnek eszébe a Libanont megvenni?

– Házat szeretnék ott építeni, egy nagyobb házat.

– Hm, az efféle eladásokkal mindig baj van, – mondta Sztolarik hidegen, – a tulajdonos kiskorú, sok irka-firkával jár az árvaszékhez. Én örömestebb hagyom a dolgot úgy, ahogy van. Ma-holnap végez a fiú, nagykorú lesz, csináljon aztán az ő kis skvarkájával4), amit tud. Még szemrehányásokat tenne nekem. Nem, nem Gregorics úr, én nem bocsátkozom ebbe. A fiúnak végre is praetium affectionis ez a kis viskó s ez a két hold, ott játszott, ott töltötte a gyermekéveit.

– De ha nagyon megfizetném? – vágott közbe Gregorics úr izgatottan.

Sztolarik úr kiváncsi lett.

– Mit nevez ön nagynak? Mit szándékoznék érte adni?

– Hát adnék érte – s itt egyszerre fuldokló köhögés fogta el, vörös lett mint a skarlátposztó – adnék érte tizenötezer forintot.

– Hm, az csinos összeg. Gregorics Pál ötezer forintért vette meg a papnétól. A földje két hold és meglehetősen kívül esik a piacztól, három forintnál többet nem igen ér öle. A házikó értékét tegyük kétezerre… de ez már a maximum.

– Utcumque – mondta hangosan Sztolarik – az ajánlat nem kedvezőtlen. Sőt, sőt… Hát tudja mit, Gregorics úr – tette hozzá hirtelen elhatározással – én belemegyek a dologba a fiú érdekében, de előbb még irok neki és beszélek az anyjával is.

– De nekem sürgős a dolog.

– Még ma irok hát a fiúnak.

Gregorics úr nem erőltette tovább, nehogy gyanút keltsen, hazament s harmadnap délután egy kis hordócska tokaji bort küldött Sztolariknak (a Gregorics Páltól örökölt borokból, melyeken megosztoztak), kérdeztetvén egyszersmind, nincs-e még válasz Budapestről.

Sztolarik úr azt üzente, hogy minden órán várja a választ és hogy köszöni a becses küldeményt, olyat is mondott még a Gregorics úr pinczemesterének, aki a bort vitte, hogy reméli, simán lefolyik minden. Hogy a bor fog-e lefolyni, vagy valami egyéb, azt nem tudta a pinczemester.

Alig hogy elment a pinczemester, nyomban jött a levél (Gyuri beleegyezett az eladásba), Sztolarik úr éppen a segédjét akarta küldeni a hírrel Gregorics Gáspárhoz, midőn megnyilt az iroda ajtaja és belépett rajta a poczakos Gregorics Boldizsár, szuszogva, mint egy túlságosan megtömött lúd, látszott rajta, hogy sietve jött.

– Tessék helyet foglalni Gregorics úr. Mi jót hozott nekünk?

– Sok, sok pénzecskét hoztam – lihegte, még ki sem fújva magát.

– No, az éppen elkel a háznál.

– Meg akarom venni ennek az árvácskának azt a kis földecskéjét, a Libanont.

(Boldizsár úr híres volt a mézes-mázos beszédjeiről.)

– A Libanont? – kiáltott fel Sztolarik meglepetve s magában dörmögte a többit: Mi az ördög lelte ezeket? Majd fenhangon felelte: Talán a bátyja számára?

– Nem, nem, a magam számára veszem. Nagyon alkalmatos kis jószágocska, csinos, kedves s az a fölséges kilátás, azok a pompás almafácskák.

– Igen különös… valóban különös.

– Miért volna olyan különös? – kérdé ez megütődve.

– Mert éppen van már rá egy vevő.

– Ah csigavér! Nem engedjük neki! A rokon mégis csak rokon. És végre is többet adok érte, mint az a másik…

– Azt bajjal hiszem, – vélekedék a gyám, – az eddigi vevő tizenötezret kinál.

Boldizsárnak még csak a szemöldöke sem rándult meg.

– Nem tesz semmit. Én megadom érte a huszat.

Csak azután jutott eszébe, hogy biz az tizenötöt se ér s nyugtalan kiváncsisággal fordult a gyámhoz.

– Tizenötezret kinál? Ki lehet az a bolond ember?

– Hát az bizony a Gregorics úr testvére, Gáspár.

Mint mikor taglóval homlokon ütik az ökröt, úgy megtántorgott erre a névre Boldizsár úr s holthalaványan rogyott egy székre.

Ajkai mozogtak, de semmi hang sem jött rajtok, Sztolarik azt hitte, hogy szél érte az öreg urat, rohant ki eszeveszetten vízért, segítségért kiáltozva, de mire visszatért a szakácsnéval, aki ijedtében magával hozta a metéltnek való tésztagyurmát is, már akkorra magához tért Boldizsár úr s mentegetőzni kezdett.

– Elszédültem egy kicsit, sokszor vannak ilyen rohamaim, öreg vagyok már, s az emberi gépezet tökéletlen… Egyébiránt térjünk a tárgyra, hát igenis megadok húszezer forintot a Libanonért. Akár ki is fizetem most mingyárt.

Sztolarik elgondolkozott.

– Hja, nem lehet ám azt olyan gyorsan csinálni. Az árvaszék beleegyezése szükséges előbb. Még ma megteszem a gyámi előterjesztést.

Be is adta még aznap (hiszen a gyámfiú valóságos ternót csinál), miközben váltig azon gondolkozott, vajjon miért törik magukat Gregoricsék a Libanon után. Valami okának kell lenni. Hátha aranyér van a Libanon gyomrában? Végre nem lehetetlen. Hiszen az Árpád-házi királyok is itt turkáltak eleinte, nem Selmeczbányán.

El is határozta, hogy mingyárt holnap közli a gyanuját Drotler István nyugalmazott bányamérnökkel, az amilyen nagy tudós, ha beleereszti fúróját a földbe, okvetetlenül kivallja neki, mi lakik benne.

De mielőtt még elmehetett volna a mérnökhöz, másnap jött Gregorics Gáspár tudakozódni, van-e már levél. Sztolarik némi zavarban volt.

– A levél megjött… igen igen, megjött a levél, de valami más is történt. Új vevő akadt, aki húszezer forintot igér a Libanonért.

Valóságos mennykőcsapás volt ez Gáspár úrra.

– Lehetetlen – hebegte. – Csak talán nem a Boldizsár?

– De éppen a Boldizsár.

Gregorics Gáspár dühös lett, káromkodott, mint egy kocsis, ajka reszketett a felindulástól és a hadonászó botjával (minthogy épen az ambituson történt a beszélgetés) leütötte a Sztolarikné ő nagysága egyik virágcserepét, melyben ritka szép hiacintus-példány virágzott.

– Oh a gazember… a gazember! – sziszegte fogai közt.

S aztán bambán nézett maga elé a levegőbe, szinte egy negyedóra hosszáig, mialatt félig hallhatóan tünődött:

– Hogyan tudhatta meg? Megfoghatatlan!

Pedig nagyon egyszerű volt. A jámbor Prepelicza könnyen megtudott annyit a beszterczei illetőségű munkásoktól, hogy Gregorics Pálnak, akinél az üstöt falazták, több testvére is él még. Ha már most az egyiknek megért a titok kétszázötven forintot, bizonyosan megad érte valamit a másik is, minélfogva Prepelicza Mihály vasútra ült és felkereste Beszterczebányán Boldizsár urat. Nincs ebben semmi megfoghatatlan a világon. Hacsak nem megfoghatatlan az, hogy Prepelicza Mihály nem szamár ember.

– Oh a gazember, a gazember! – hajtotta egyre szenvedélyesebben. – Nem lesz az övé, azért se lesz. Én veszem meg a Libanont. Huszonötezer forintot adok a Libanonért.

Sztolarik úr mosolygott, hajlongott, dörzsölgette a kezeit.

– Aki többet ád, azé lesz. Ha az én birtokom volna, állnám a multkori szavamat tizenötezerre. Mert amit egy férfi kimond, az ki van mondva. Egy férfi szava vas. De miután a birtok egy gyereké, egy gyereknek az érdekeit nem szabad agyonnyomni, még az efféle vassal sem… Nem találja Gregorics úr, hogy ez egy igen szép mondás tőlem?

Gregorics Gáspár beösmerte a mondás szépségét és ujra meg ujra szavát vette Sztolariknak, hogy neki adja a birtokot, tehát valóságosan megvasalva távozott.

De mit ért? Sztolarik úr még ugyanaz nap este találkozott a kaszinóban Gregorics Boldizsárral s egy csöppet sem titkolta, hogy Gáspár úr ma megint nála járt és újabb ötezer forinttal igért többet a Libanonért, mint ő.

Boldizsár úr ezúttal egy csöppet sem jött ki a sodrából.

– Legyen hát harminczezer forint.

S ez a bolondos liczitáczió így folyt napokig, hogy már az egész város kezdett figyelmes lenni rá, megőrültek-e a Gregoricsok – vagy pedig valami más fogantyúja van a dolognak?

Jött Gáspár, harminczkét ezeret igért, meghallotta ismét Boldizsár, ráigért háromezer forintot és így tovább, tovább, hogy már a hajuk szála kezdett égnek meredezni az embereknek a rettenetes vetélkedésnél. Az árvaszéki elnök szándékosan késleltette az eladási engedélyt: «Hadd nőjjön a birtok értéke, csak hadd nőjjön!»

És az nőtt is, egész ötvenezer forintig. – Ennyit igért már Gregorics Boldizsár. És még tudja Isten, hol fognak az összeveszett testvérek megállni. Ami pedig annál csodálatosabb, mert Drotler bányamérnök, ki a felmerült körülmények folytán csakugyan tett a Libanonon Sztolarik megbízásából fúrásokat, kereken kijelentette, hogy a beszterczei föld gyomrában egy unczia arany sincs, arra meg mer esküdni, kivévén talán azt, amit az asszonyi fogakon beletemettek.

– De hátha kőszén van a Libanon alatt?

– Az sincs.

– Akkor hát valaki bolonddá tehette a Gregoricsokat.

– Mindegy, akármi viszi őket! Az az egy bizonyos, hogy a Gyuri fiút nagy szerencse érte, amit illendő a gyámnak kihasználni az utolsó cseppig. A szőlőszemeket csak akkor dobják a törköly közé, mikor már semmi nedv sincs bennök, ki hallott olyat, hogy akkor hajítsák el, mikor még magoktól csepegnek?

Sztolarik úr tehát hagyta a versengést. A férfi szava ugyan vas, de az arany előtt a vasnak is be kell adnia a derekát. Itt pedig ugyancsak hullott az arany.

Már éppen azt várta, hogy a Boldizsár ötvenezer forintját hogy üti le ötvenkettővel, mikor egyszerre meglepő fordulat következett be. Gáspárnak támadt egy ötlete. (Gáspár sokkal okosabb és furfangosabb volt.)

Gáspárnak ugyanis feltünt, hogy Panyókiné, a harmadik testvér nem mozog. Honnan van ez, miért van ez? Hát ez csak úgy lehet, hogy Panyókiné nem tud semmiről s Prepelicza Mihály neki nem adta el a titkot. Prepelicza ebben is elárulta, hogy nagyon okos ember. Mert ha Panyókinénak is eladja vala a titkot, akkor az ő szerepe végkép lejár, így azonban a két férfi-testvér aknázván ki az üst belsejét, örökös adófizetője lesz, hogy a harmadiknak ne szóljon.

Mindezt ekkép állítván fel elméjében Gregorics Gáspár, nagy ostobaságnak kezdte tartani, hogy ők ketten Boldizsárral az egész világ hahotájára szórják oda a vagyonukat a törvénytelen porontynak a Libanonért s ezzel a harmadik testvér gyanúját is felköltik. Az bizonyos immár, hogy akármelyikök szerzi is meg a Libanont, a másik bajt csinál neki az üst miatt. Nem volna-e tehát olcsóbb és czélszerűbb, ha közösen vennék meg, közösen bontanák fel a kincset rejtő falat s féken tartván a Prepelicza nyelvét, egész hallgatagon raknák zsebre a megboldogult Pál kincseit? No már bizony, százszor okosabb lenne.

Gáspár tehát egy szép napon megbékült Boldizsárral és Sztolarik úr nagyot csodálkozott, mikor a rá következő napon benyitott hozzá Boldizsár úr és kijelentette, hogy visszaveszi szavát a Libanon megvételére nézve, meggondolta otthon, aludt rá egyet, egy kis számadást is csinált és belátja, hogy ötvenezer forintot nem ér meg.

– Semmi az, – gondolta Sztolarik úr – majd megveszi negyvennyolczért Gregorics Gáspár.

Alig várta, míg találkozik vele, hogy legott felszólítsa a szerződés megkötésére. Gáspár úr azonban vállát vonogatta.

– Ostobaság volt tőlem – mondá hanyagul. – Kipárolgott a fejemből, mint egy rossz álom. Köszönöm, kedves Sztolarik úr, hogy mingyárt akkor nem fogott szavamon, most már bele nem megyek. Az ördögbe is, negyvennyolczezer forintért csaknem egy uradalmat lehet venni.

A gyám kétségbeesett. Azt hitte, hogy a húr feszítésével ő rontotta el a dolgot, érezte, hogy az egész város nevetni fogja ügyetlen sáfárkodását s szemrehányással halmozza majd el Gyuri, ha felnő. Rohant tehát Boldizsár úrhoz s felajánlta a Libanont negyvenötért, Boldizsár azt felelte kurtán, a tokáját vakargatva:

– Hát bolondnak néz engem az úr?

Boldizsártól lóhalálában nyargalt Gáspárhoz:

– Nem bánom no, tartsa meg a Libanont negyvenért.

Gáspár csendesen rázta a fejét:

– Talán csak nem ettem maszlagot.

S most újra megindult a liczitálás, de már lefelé, kinálta harminczötért, harminczért, huszonötért, míg végre sok mindenféle hercze-hurcza után valahogy rájok sózta tizenötezer forintért. Közösen vették meg s közösen iratták a nevükre a telekkönyvben.

Aznap, mikor átvették a gyámtól a kis házikó kulcsát, bezárkóztak abba ketten, csákányokat vivén magukkal a köpönyegjük alatt (amint az a későbbi tanuvallomásokból kiderült), s természetes, hogy mingyárt akkor felbontották az üstöt rejtő falat, de hogy mit találtak az üstben, azt egész bizonyossággal sohasem lehetett megállapítani, bár éppen ez volt a főkérdés a Gregorics-pörben, melylyel egy évtizedig vesződött a beszterczebányai királyi törvényszék.

A pör ugyanis akképen kezdődött, hogy Prepelicza Mihály egy pár hónap mulva megjelent a Gregorics testvéreknél s részt követelt a kifalazott kincsből azzal a fenyegetéssel, hogy különben mindent elbeszél Panyókinénak.

A Gregoricsok dühbe jöttek, amint meglátták.

– Megcsaltál gazember! Te is czinkosa voltál annak a megholt zsiványnak, aki ki akart fosztani a holta után – a fattyú kölyke javára. Azt akarta, hogy drága pénzen vegyük meg a kalyibáját. Azért tettetek ócska vasat és szegeket a katlanba. Jó, hogy ide jöttél. Majd mingyárt kikapod a részedet a kincsből.

Ezzel felkaptak egy-egy furkós botot s piff-paff, úgy elverték a jámbor Prepeliczát, hogy az rögtön futott az orvoshoz, hadd vegyen irásbeli mappát a hátát átszeldelő kék vonalakról, aztán futott Krekics János tyúk-prókátorhoz, írjon egy gyönyörű panaszkodó instancziát magához a királyhoz Bécsbe a Gregoricsok ellen, akik egy Esztei kiszolgált káplárt merészkedtek így csúffá tenni. (Ha a király nem szégyenli, – jegyzé meg Prepelicza a prókátornál – én ugyan nem szégyenlem, mert ketten voltak ellenem.) Harmadik megtorlásul pedig nyomban fogadott egy szekeret (mert nem bírt gyalogolni az összetört csontjaival) s elvitette magát Varecskára, ahol Panyókiné lakott, elbeszélvén előtte egész őszintén mindent, elejétől kezdve egész végig.

Innen kezdődött aztán a roppant Gregorics-pör Panyókiné felperessége alatt, mely az egész felvidéket foglalkoztatta több mint tíz esztendeig. Egy légió tanut kellett kihallgatni s az akták idők multával hetvenhárom fontra nőttek. Panyókiné az üst létezését, befalazását és a két Gregorics rosszhiszeműségét bizonyította, (többre nem bírta vinni), a Gregoricsok és ügyvédjeik ellenben a halott csalárdságát vitatták, aki szeget és ócska vasat rakott az üstbe, hogy őket bolonddá tegye és kifoszsza.

Minthogy a halottnak nem volt se ügyvédje, se protekcziója, végre is ő maradt bent a csávában. De valószínű is, hogy ő csinálta a gonosz tréfát a szegekkel és ócska vasakkal; ő hagyta nekik örökül, furfangosan előre kieszelve a végzetes pört, mely csak akkor ért véget, mikor már mindegy volt, hogy ki veszti, ki nyeri, minthogy egyiknek se maradt semmi vagyona: az a hetvenhárom font papiros és öt-hat ügyvéd megette mindenüket.

A Gregoricsok rendre elhaltak (valamennyien szegénységben). Hirük is egyre halványodék, csak a prókátorok emlegették néha Gregorics Pált:

– Ej, ez egy roppant eszű ember volt!

Hanem a vagyona hová lett, azt senki sem bírta eltalálni.

Pedig volt, sok volt, de nyoma tünt, nem lett senkié.

Azaz, hogy mégis! Örököltek a mesék. Ezek rendelkeztek vele szabadon, fogyasztották, gyarapították, tették ide, tették oda, ahova nekik tetszett.