HARMADIK RÉSZ. A NYOMOK.

AZ ESERNYŐ KIBUKKAN.

Sok esztendő elmult, sok tutaj ment át azóta a Garamon, sok megváltozott Beszterczén, de minket az összes változások közül legjobban érdekel az a kis aranybetüs táblácska a Gregorics-ház folyosóján, melyen ez van felírva: «Wibra György köz- és váltóügyvéd.»

Megy a világ, megy, megy… a kis Gyuri fiúból hírneves ügyvéd lett. Bölcs megyei urak kérik véleményét, ha a tanácsban ül, muskátlis ablakoknál szép leányfejecskék mosolyognak, ha az utczán jár. Igazán csinos ember és sok esze van. S mi kell a világon egyéb? Fiatal, egészséges – nyitva előtte az egész jövendő. Lehet abból valaha még talán követ is.

De ily messzire nem járnak előre a kisvárosi fantáziák. Ők csak egy garádicsot lépnek. S mi lenne az az egy garádics, ha nem az: hogy kit fog elvenni Wibra Gyuri?

Hát biz’ ahhoz elmenne Krikovszky Katka is, pedig a legszebb lány a városban; két kézzel kapna utána a Hupka Matild, pedig ugyancsak rátartós, gunyoros jószág. Sőt talán Biky Mariska se adna neki kosarat, habár nemes leány és ötvenezer forintja van. Nagyon olcsók mostan a leányok!

De Wibra Gyuri nem gondolt mindezekre, nagyon komoly volt és elmélyedő. Az ismerősei mintegy érezték, hogy valami más fől a fejében, mint a többi embernek. A rendes szokás az, hogy az ember megszerzi először a diplomát, azután irodát nyit, azután klienseket szerez s a primitiv fészek egyre tágul, míg egyszer a nagy tágasságtól olyan üresnek látszik, hogy okvetetlen kell valakit belehozni. Egy szép női fejecske hiányzik, vagy szőke, vagy barna. Így csinálja ezt a többi fiatal prókátor, akinek az Isten fölviszi a dolgát.

Gyurinak esze ágában se volt. Mikor egyszer Krikovszky-mama valami olyasféle kérdést tett, hogy mikor olvassuk már nevét a Hymenhirek között, valóságos méltatlankodással felelte:

– Bocsánat, de én nem szoktam házasodni.

Valóban, csak egy rossz szokás, de egy olyan szokás, amelyik sehogysem akar a divatból kimenni. Évezredek óta emberöltők után új emberöltők csinálják végig, panaszkodnak is miatta, vakarják a fejüket, hogy bolondot tettek, de okosabbá a világot még se teszik. Amíg szép fiatal leányok nőnek, mindig valakinek nőnek…

Az irodája pompásan indult, a szerencse mindenünnen mosolygott feléje, de ő meglehetősen savanyú képpel fogadta. Dolgozott, hiszen dolgozott, de inkább megszokásból, mint ahogy az ember megmosakszik, megfésülködik mindennap, úgy végezte az ő ügyvédi teendőit. A lelke valahol másutt volt. De hol?

Ejh, hát hová szokott járni ebben a korban a lélek?

Barátjai azt hitték, hogy tudják s váltig unszolták ők is:

– Mért nem házasodol «öreg»?

– Nincs pénzem.

– De hiszen éppen azért; az asszony hozza a pénzt. (Ez a felfogás van a lateiner-világban.)

Gyuri a fejét rázta, szép férfias oválfeje volt, lelkes, borongós fekete szemekkel.

– Nem igaz. A pénz hozza az asszonyt!

Ah, milyen asszonyt akarhat ez! Valami nagyralátó terveket véltek lappangani benne.

– Mennykő nagy stréber. Sokat akar, valami nagyot akar.

Nem kellenek neki ezek a szerény polgári leánykák! Talán egy Mednyánszky vagy egy Radvánszky baronesz kóvályog fejében. Egy szóval nagy stréber, olyan mint a vadszőlő, magasra kúszik először és csak aztán kezd virágozni. Pedig ha most nősülne is emelkedhetnék. Lám a futópaszuly együtt kúszik a virágaival…

Mind bolond beszéd ez. Nem volt Wibra Gyurinak más baja, ami az ő pályafutásának egyenletességét, egyéniségének összhangját zavarta, csak az a szerencsétlen legenda az örökségéről. Nem háborgatta leányarcz, sem nagyravágyás, csak az a legenda.

Mert legenda volt az másoknak, de ő neki majdnem valóság, mely fénylik előtte, mint a lidérczfény: nem bírja sem elhagyni, sem elérni. Fut, fut utána, a köznapi vágányból kiterelve, fut izgatottan, szakadatlanul, eléje botlik mindenünnen, üldözi ébren, álmában, egy hang kiált ki a falakból, az utczakövekből: «Hiszen te milliomos vagy». Mikor a nyomorult öt és tiz forintos kereseteket írja, egyszerre csak rávigyorognak a kacskaringós betük: «Csapd le a tollat, Wibra Gyuri, van te neked elég kincsed Isten tudja, mennyi kincsed. Hagyott az apád, mert a te apád volt, neked gyüjtötte, a te jogos örökséged. Nagy úr vagy te Gyuri és nem egy szegény kezdő prókátor! Dobd a pokolba azokat az aktákat és láss a kincseid után. Hogy hol keresd? Persze, hogy hol? Hiszen éppen ez az, amiben meg lehet bolondulni. Meglehet, rajtok ülsz, mikor fáradtan leheveredel valahova, meglehet, éppen melegszenek a tenyeredtől, mikor a kezedet megtámasztod valamiben és az sincs kizárva, hogy soha sem találod meg. Pedig milyen úr tudnál lenni! Mennyit tehetnél azzal a pénzzel. Négy lovon járhatnál, pezsgőt innál, inasokat tartanál. Más világ, más élet nyílnék meg számodra. Czímeres ajtóknak ezüstkulcsa megcsikordulna a lépteid neszére. És hogy ez így legyen, csak egy kis eltalálás dolga. Az elmének egy szerencsés villanatja kell hozzá… De minthogy ez nincs, csak írd tovább barátom a kereseteket és exekváld nemes nyugalommal a szegény tót alpereseket.»

Valóságos szerencsétlenség volt ő rá nézve az eltünt vagyon tudata. Maga is érezte ezt és sokszor óhajtotta, hogy bárcsak soha se hallott volna felőle. Sokért nem adná, ha egy olyan részlet találna kibukkanni a homályból, mely kétségessé, sőt valószinütlenné tenné az örökség létezését. Bárcsak előállna egyszer egy ember és így szólna:

«Láttam az öreg Gregoricsot Monakóban, roppant összegeket vesztett!»

De nem, csupa oly részletek vágódtak ki, melyek még jobban bizonyítják az elrejtett vagyont s olyan emberek bukkantak ki, akik megbiztatták a fiatal ügyvédet:

– Nagy vagyont, kétségtelenül nagy vagyont hagyott önre a megboldogult Gregorics Pál. Istenemre mondom, sok pénzének kellett lennie. Igazán nem sejt ön felőle semmit?

Nem sejtett semmit – de gondolata mindig rajta járt s megrontotta minden örömét, nyugalmát. A jeles ifjú valóságosan csak félember lett, mert két ember lelkiállapotát kellett viselnie. Egyik nap abban élt, hogy ő egy szolgálónak a fia, az is csak törvénytelen. Érezni kezdte, hogy sokra vitte saját eszével, egyéniségével és boldog, megelégedett volt ilyenkor, a munka nemes vágya hevítette. De egy szó kellett, egy gondolat s a fiatal ügyvéd átfordult más emberré. A dúsgazdag Gregorics Pálnak lett a fia, aki most földönfutó, míg az örökséget meg nem leli. Időről-időre tantalusi szomj fogta el e végzetes vagyon után; gyakran ott hagyta virágzó irodáját hetekre s elutazott Bécsbe, kutatni azoknál, akik egykor apjával üzleti összeköttetésben állottak.

A gazdag kocsigyáros, aki a Gregorics Pál bécsi házát vette meg, csakugyan mondott is egy jelentékeny adatot.

– Az ön atyja így szólt előttem egy ízben, midőn a vételárat kifizettem: «egy utalványra teszem be a pénzt valamely bankba» s kérdezgette tőlem az utalványok és cheque-ek természetét.

Gyuri minden banknál kutatott ezen az alapon, de eredménytelenül. Teljesen kifáradva, elkedvetlenedve, azzal az erős elhatározással tért vissza Beszterczebányára, hogy nem létezőnek veszi ezentúl az egész dolgot. «Nem járom többé a bolondját. Nem engedem, hogy az aranyborjú örökké bőgjön a fülembe s mindenemet fölegye. Egy lépést se teszek többé, úgy veszem, mintha álmodtam volna.»

De lehet-e azt úgy venni? Lehet talán hamut kotorni a parázs fölé, de nem füstölög-e az mégis? Nem fújja-e fel egy széláram untalan.

Egyszer ez fecseg, másszor amaz. A mama, a jó öreg mama, aki már mankón jár, fölemlegeti a régi jó időket, bizalmasan, őszintén, meleg kandalló mellett. Régen volt, mindegy már. Ki-kivallogatja, hogy mikor a jó Gregorics Pál haldokolt, sürgöny útján kivánta volna Gyurit az ágyához.

– Jaj, de nehezen várt, meghalni se tudott, míg te nem jösz. De én voltam a hibás.

– És miért várt olyan nehezen? Nem mondta?

– De bizony mondta. Át akart neked adni valamit.

Hogy világosodik, hogy szürkül a homály. Apró, fehér pontok keletkeznek itt-ott. A bécsi kocsigyáros előadásából megállapítható, hogy bankutalványban kellett lennie a Gregorics Pál vagyonának. Az öreg mama szavából kitetszik, hogy ő neki, fiának akarta átadni az utalványt. Tehát nála volt. De hát hová lett? Melyik bankra szólt? Hát lehet ezt nem kutatni? Lehet ebbe megnyugodni, józanul, higgadtan elfelejteni örökre?

Nem, nem. Nem veszhet el végkép, nyomtalanul. Hiszen egy búzaszem is, ha elesik, árok szélére vagy bárhova, egyszer csak előbuvik váratlanul, még a kabátzsebből is kicsirázik. Hát még egy ilyen dolog! Egy szó fölszakítja, egy szikra megvilágítja…

Nem is kellett sokáig várnia. Egy nap a haldokló polgármesterhez, Krikovszky Tamáshoz hitták Gyurit, végrendeletet csinálni. Jelen volt a városi főjegyző és néhány szenátor, akiket szintén hivatott utolsó órájához.

A város feje (ez a makacs parancsoló fej) bágyadtan, sárgán feküdt a vánkosokon, de még most is volt benne egy ünnepélyes dikczió, amelylyel elbúcsúzott a tisztikartól, szivökre kötvén a nemes város további gondozását, aztán kihúzván feje alól a város hivatalos pecsétjét, egy mély sóhajjal nyujtá a főjegyzőnek:

– Húsz évig nyomtam vele az igazságot.

Majd a végrendeletét diktálta le a Gyuri tolla alá, miközben mintegy áttekintvén egész életén, forradalmi emlékeiről kezdett beszélni.

– Terringette, milyen idők voltak azok! – – szólt, a szavait Gyurihoz intézve. – Az ön apjának volt egy vörös esernyője, amelyiknek a nyele ki volt fúrva. Abban az esernyőlyukban hordta a legtitkosabb értesítéseket tábortól táborhoz…

– Úgy? Az esernyő – dadogta Wibra György és a szemei megvillantak.

Villám gyanánt ütött fejébe a gondolat. Oh jaj! Ebben az esernyőben volt a bankutalvány! Vére sebesen kezdett nyargalni ereiben, halántékairól izzadság csurgott s elméje tomboló diadalmassággal nyomul előre a bizonyosság felé.

Ott volt, ott volt, biztos, hogy ott volt! Egyszerre eléje toppant a tiszai jelenet, mikor az ernyő leesett a csónakról a szép szőke vízbe, hogy elrémült az öreg, hogy igért nagy jutalmat az esernyőért.

Ah, biztos, biztos! Meg is csendültek fülében a Gregorics akkori szavai: «ha egyszer majd hozzád kerül az esernyő, jó lesz a felhők, esők ellen», megcsendültek és kongtak-bongtak, mintha most frissen jönnének a másvilágról.

A szenátorok el nem bírták gondolni, mi lelte a fiatal ügyvédet, mi izgatja fel annyira a Krikovszky uram haldoklásában, hiszen végre is jól teszi, ha elmegy, úgy is csak immel-ámmal húzta már idefent a csúzos lábait, jól teszi, ha fiatal erőknek enged helyet; bizony nem élt hiába, megfestetik arczképét a tanácsterem számára s ezzel szépen bevégzé – ha még új tíz évig tartaná a város gyeplőjét, akkor sem érhetné több, mint hogy az arczképét megfestetik, de a kép már akkor csunyább lenne.

Még jobban meglepte a szenátorokat az a furcsa, sőt valóságosan bamba kérdés, melyet daczára az ünnepélyes pillanatnak, a haldoklóhoz intézett:

– És nagy volt az üreg, kedves polgármester úr?

– Miféle üreg? – kérdé a haldokló, ki már elfelejtette, mit mondott.

– Az esernyőnyélnek a lyuka.

Üveges, meghomályosodott szemeit bágyadtan, csodálkozón emelte rá, miközben kapkodva szítta be a levegőt a fogain keresztül.

– Bizony nem tudom, sohasem kérdeztem az apjától.

Majd behunyta a szemeit s halk hangon hozzátette, azzal a sajátságos hányaveti kedélyességgel, melylyel csak a magyar ember tud meghalni:

– De ha vár egy kicsit, mingyárt megtudakolom tőle.

S amit igért, meg is tehette, mert alig hogy eltávozott az ügyvéd és a tanácsbeliek, egy félóra mulva már nagy fekete zászlót illegetett Privoda hajdu a városház homlokzatára s a katholikus tornyokban rendre megkondultak a halottat sirató harangok.

Wibra Gyuri pedig ezalatt hazaérkezve, lázban, izgalomban szaladgált föl s alá irodájában. Szive majd mámorosan ugrált az örömtől: «Megvan a kincs, megvan», majd összeszorult reménytelenül: «Azaz megvolna, ha az esernyő kéznél lenne. De hol van?»

Se enni, se inni, se aludni nem tudott addig, míg ennek a végére nem jár. Legelsőbben az anyját kérdezte ki. Az öregasszony erőltette is az emlékező tehetségét, de csak annyit bírt mondani:

– Ki tudhatná már azt édes fiam, annyi esztendő után! És minek is volna neked az a rongy esernyő?

Gyuri felsóhajtott:

– Kiásnám én azt most a föld mélyéből is öt körmömmel, ha lehetne.

Az asszony vállat vont és a fejét csóválta.

– Talán a Matykó tud róla.

A Matykót könnyű volt megkeríteni, most is ott pipázgatott a «mladi pan» (fiatal úr) előszobájában, mint annak inasa, de ő is ugyanabból a kottából énekelt, hogy az esernyőnél nagyobb dolgokat is elfelejtett azóta, de arra emlékszik, hogy a megboldogult öreg úr még haldokolva is odakérte magához. A jó Isten tudja, miért vigyázott rá olyan nagyon?

(Tudja már azt más is, nem csak a jó Isten.)

Legtöbbet értek özvegy Bothárné megjegyzései, aki még mindig bérlője a kis szatócsboltnak a Gregorics-házban s jelen volt, sőt segített a megholt Gregorics megmosásánál és felöltöztetésénél. Mennyre-földre esküszik a derék asszonyság, hogy az esernyő ott volt a halottnak az összeszorított merev kezében, úgy kellett az ujjait szétfeszíteni, hogy kivegyék, helyébe tevén, amint illik, a szent feszületet.

Az ügyvéd elfordult, egy-két lepergő könyüt morzsolt szét a szemében e részleteknél.

– Igen, igen, ott volt a kezében az esernyő, – ismétlé özvegy Bothárné, – soha ne mozduljak erről a helyről, ha nem igaz.

– Nem ér semmit, – dörmögte Gyuri úr, – azt kellene tudnunk, hogy hol van most.

– Nyilván elkótyavetyélték, mint a többi holmit!

Ez volt a legvalószinübb. Nosza szaladt Gyuri a levéltárba, ott még meg kell lennie a hagyatéki iratok közt az árverési jegyzőkönyvnek. Meg is találta csakhamar az eladott tárgyak jegyzékét: ki vette meg és mennyiért a szekrényeket, asztalokat, székeket, volt ott elősorolva bunda, puska, vadásztarisznya, botos, hurkatöltő, de esernyő nem fordult elő. Tizszer átolvasta, hasztalan, nincs semmi nyom, ha csak a következő sort nem veszszük annak:

«Hasznavehetetlen tárgyak 2 forint. Megvette a fehér zsidó.»

Ki tudja, ez-e az? De csak ez lehet. E hasznavehetetlen tárgyak közt lehetett az esernyő. Megvette a fehér zsidó. Nos fel kell tehát a fehér zsidót keresni. Ez az első teendő.

De ki voltaképen a fehér zsidó?

Mert a boldog bányavárosokban még az árverés idejében ritka volt a zsidó. Egy-kettő ha akadt, könnyű volt megkülönböztetni. Az egyik sárga volt, a szőke hajánál fogva, a másik fekete, a harmadik esetleg vörös, vagy ha megőszült, fehér; ezzel a négy színnel a város valamennyi izraelitáját meg lehetett különböztetni – de azóta több száz családra növekedtek Beszterczén, a hajszinek szaporításáról ellenben nem gondoskodott az Uristen.

Még sem volt nehéz kisütni, öregebb emberek emlékeztek rá, hogy hajdanában Müncz Jónást hítták fehér zsidónak és annál inkább valószinű, hogy ő volt, mert a város ócska nadrágjai és mellényei az ő búza-utczai kis boltjába gyűltek össze, mielőtt földi szereplésük második korszakát megkezdenék. Még sokan emlékeznek e kicsi boltra, melynek czégéréül vedlett csizmák, krispinek, szűrök és gubák voltak felakasztva a következő (szénnel az ajtóra írt) felirattal: «Csak a mezők liliomai ruházkodnak olcsóbban, mint ezen boltban lehet.»

(Ez bizony igaz is volt, azzal a hozzáadással, hogy a mezők liliomai valamivel szebben is ruházkodtak, mint ezen boltban lehetett.)

Gyurit mind e magyarázatok nem igen elégítették ki, s bár nem volt eltelve vérmes reménységgel az esernyő feltalálására nézve, mégis átment a levéltárból a törvényszéki elnökhöz, nagyságos Sztolarik úrhoz, tudakozni bővebb részletekről, mivelhogy ő hosszú ideig volt a városban közjegyző s ösmert minden embert, minden viszonyt.

Őszintén és részletesen elbeszélte fölfedezését, hogy a Gregorics Pál vagyona, mely minden valószinűség szerint egy külföldi bankban van letéve utalványra, majdnem megkerült. Az utalvány, semmi kétséget nem szenved, a Gregorics Pál esernyőjének a nyelében volt eldugva, az esernyőt meg valószinűleg megvette az árverésen valami Müncz Jónás nevű zsidó.

Mindezt lihegve, gyorsan, egy szuszra hadarta el Gyuri az egykori gyámjának.

– Ennyit sikerült megtudnom. De már most mitévő legyek?

– Ez sok, ez több, mint amennyit hittem volna. Most már csak tovább kell kutatni!

– De hol kutassak? Hiszen már Müncz sincs meg. S ha megvolna is Müncz, ki tudja, melyik szemétdombon rothadt meg azóta az esernyő.

– Még sem szabad a fonalat elejteni.

– Ösmerte gyámatyám Müncz Jónást?

– Hogyne! Igen becsületes zsidó volt, azért nem vitte szegény semmire. Gyakran megfordult nálam, mintha most is látnám kopasz fejével, lengedező fehér hajával a széleken. Istenemre mondom (s itt felugrott Sztolarik, mint egy kecske) a Gregorics Pál veres esernyője volt a kezében, mikor legutoljára láttam. Hallod-e, Gyuri, most már tisztán tudom, meg mernék rá esküdni, még tréfáltam is vele: «Talán bizony a másvilágra is eljár házalni Jónás és ott vette ezt az esernyőt Gregoricstól?» Mire ő nevetett és kedélyesen ellenveté, hogy annyira még nem vitte, ő csak Zólyomban és Hontban jár, a többi megyéket felosztotta a fiai közt, Móriczé Trencsén, Nyitra, Számié Szepes, Liptó, a legkisebbik kölyök, a Kóbi, csak a mult héten kapta Bars vármegyét, de a más világra sem ő nem szándékozik, sem a gyerekeket nem ereszti, ha nem muszáj.

A Wibra Gyuri szemei megcsillantak az örömtől:

– Bravó, kedves gyámatyám! – kiáltott fel (de beillett az rikoltásnak is). – Ilyen memoriája csak az isteneknek volt!

– Szerencsés ficzkó vagy Gyuri. Valami előérzet súgja nekem, hogy most jó nyomon vagy, hogy megtalálod az örökségedet.

– Most már én is hiszem – lelkendezett az ügyvéd, ki épp oly könnyen hajlott az optimizmusra, mint az ellenkezőre, – de hát mi lett a szegény Münczczel?

– Van egy keresztény legenda a zsidókról. Hogy minden hosszú napon elvész a világban nyomtalanul egy zsidó. Így veszett el az öreg Jónás is most vagy tizennégy esztendeje ő rá esett a sor. (Ne félj, a Rothschildok közül egy sem vész el.) A felesége, a gyermekei csak várták, csak várták, de Jónás nem jött. Akkor aztán elindultak a fiai nyomról-nyomra a fölkeresésére s kisült, hogy az öreg Jónás megtébolyodott s mint ilyen kóválygott szanaszét a tót falvakban, egy darabig itt látták, ott látták, a kereső fiúk előtt fel-felbukkant a híre, míg végre egy napon kivetette a holttestét a Garam.

Az ügyvéd szép arczán a kedvetlenség és elcsüggedés borulata futott végig.

– De hisz’ akkor az ernyő is a Garamba veszett.

– Hátha nem. Miért ne hagyhatta volna otthon? S ha otthon hagyta, most is ott heverhet ócska holmija közt – mert azt ugyan nem vehette meg senki. Próba szerencse, fiam Gyuri! Ha neked volnék, most rögtön kocsira vetném magamat s mennék, míg csak…

– Mennék én is, de hová menjek?

– Hát persze, persze. (Sztolarik elgondolkozott.) A Müncz-fiúk szanaszét vannak a világban, – a gyufapaklik, melyekkel kezdték, azóta talán házakká dagadtak valahol, a Müncz-fiúkról semmit sem hallottam, hanem tudod mit, eredj el Bábaszékre, az özvegy anyjuk ott lakik.

– Merre esik Bábaszék?

– Mingyárt Zólyom mellett, a hegyek közt, azzal csúfolják, hogy kánikulában megfagyott Bábaszéken a birka.

– És bizonyosan tudja, hogy Münczné ott lakik?

– Egész bizonyosan. Egy pár év előtt megfogadták és elvitték zsidónak Bábaszékre.

A MI ROZÁLINK.

Igen is, az öreg Müncznét elvitték zsidónak Bábaszékre, negyven váltóforint fizetéssel, mivelhogy Bábaszéken nem volt zsidó és okvetetlenül keríteni kellett egyet.

A dolog voltaképen úgy áll, hogy Bábaszék ama kolibri városkák egyike, melyek csak abban különböznek a szegényes felföldi falvaktól, hogy a bírájukat polgármesternek titulálják s hogy az év egyik napján odahajtanak a «laz»-oknak nevezett tanyákról és a szomszédos falukból egy-két üszőt, tinót és néhány görhes lovacskát s ugyancsak e napon eljön a zólyomi mézeskalácsos, Plokár Sámuel is és kirakodik a sátorában; mézeskalácsból való sziveit, huszárjait és bölcsőit gyorsan szétkapkodják s viszik a környékbeli leányoknak és gyermekeknek. Egyszóval, vásár van Bábaszéken. És erre századok óta rátartó minden bábaszéki bennszülött, kétfelé osztván a naptári esztendőt és a világeseményeket, olyanformán, hogy az egyik részük történik a vásár előtt, ennyi és annyi héttel vagy hónappal, a másik részük ellenben a vásár után következik be, mint ahogy például a Deák Ferencz halála éppen két napra esett a bábaszéki vásár után.

Mindennek pedig okai a régi királyok, kik a zólyomi vagy a véglesi várban vadászgatván, a szomszéd falvakat borravaló helyett városokká emelték.

Hát végre is szép privilégium. A városban minden többet ér, többet mutat, a fundus, a kert, sőt maga az ember is. Mégis csak polgár az ember s ez már valami. Ha beválasztják a tanácsba, hát szenátor, a szalmafedeles ódon ház, ahol a tanács ül, városháza, a bocskoros «kisbíró», dolmány helyett ámbár rézcsattos tüsző van a hasán, hajdúnak neveztetik. A hajdúnak még dobolni is kell tudni, mert a városkának saját dobja van – sőt a gazdagabb városok még vizipuskát is szereznek. Hiába, rang a rang – de fenn is kell azt tartani.

Kivált, mert olyan szelek kezdenek fújni a megyeháza felől, hogy a kis nyolcz-kilenczszáz lakosú városkák nagy részét eltörlik, megindult ennélfogva a versengés közöttük, mindenik mutatni akarván életképességét, mindenik siet nagy lóra ülni, pedig a zabos tarisznyája csak egy csikófejhez való… Nem lesz ennek jó vége; meglátja, aki megéli.

Jó Zólyom városa Tót-Pelsőcz ellen tör.

– Hiszen nem város ez, még patikája sincs.

Megfojtaná Zólyom egy kanál vízbe Pelsőczöt. (Pedig én Istenem, hiszen nem lehet minden zug és szöglet Besztercze vagy London!)

De Pelsőcz is kutya, ő meg a nyomorult Bábaszék ellen ugat és acsarkodik:

– Hiszen nem város az! Még zsidó sincs benne! Ahova pedig zsidó nem telepszik, annak a helynek nincs jövője, az már csakugyan nem városnak való.

Bábaszék ismét a nálánál kisebbeket marja… De nem azért vagyok én most itt, hogy ezt a csúf birkózást kifessem, csak azt akarom röviden megjegyezni, hogy Bábaszék érdemes előljárósága okulván az ellenség irigy piszkolódásából – mint ahogy a méh a mérges növényből is ki tudja szedni a mézet – alkudozásba lépett vala az említett özvegy Müncz Jónásnéval aziránt, hogy átjőjjön lakni Bábaszékre, nyitván ott a piacz kellő közepén boltot, szemben a kovácsműhelylyel, hogy minden átutazónak legott szemet szúrjon, kelendők lévén kiváltképen a következő árúczikkek: szappan, ostor, pirosító, kékítő, lókefe, vakaró, ár, szög, só, kocsikenőcs, sáfrány, gyömbér, czimet, csiriz, kenderolaj, szóval azok a czikkek, melyek Bábaszék határában nem teremnek és Bábaszéken nem is készíttetnek s valóban a felsoroltakon kívül is van még néhány ilyen a világon.

Így került Münczné Bábaszékre, hol is nagy tisztelettel fogadták s mindenben kényeztették, majd hogy a tenyerükön nem hordták (ami egyébiránt nem lett volna tréfa, mert Rozáli asszony nyomott vagy két mázsát).

Eleinte soknak visszatetszett, hogy a magistratus nem zsidót szerzett, hanem csak zsidó asszonyt, mert mégis csak szebb lenne, lélekemelőbb lenne, ha így szólhatnának: «A mi zsidónk ezt mondta, azt mondta. A mi Móriczunk vagy Tóbiásunk azt tette, emezt tette», de csak annyit mondhatni, hogy «a mi zsidóasszonyunk, a mi Rozáliánk», az semmi, ez túlságosan szerényen hangzik. Egy szó mint száz, zsidót kellett volna hozni Bábaszékre, nagy szakállút, görbe orrút, ha lehet, vörös hajjal – az az igazi.

De Konopka uram, a legeszesebb szenátor, aki Müncznével az alkudozásokat folytatta, s maga ment el érte, meg a holmijáért Beszterczére a kirendelt szekerekkel (még fel is bokrétázta a lovakat, melyek az asszonyt hozták), kegyetlenül levágta az elégedetleneket olyan argumentummal, hogy a Dávid parittyájából kirepült kő se sujtott jobban.

– Ne legyenek ostobák kegyelmetek! Ha egyszer egy asszony király lehetett Magyarországon, miért ne lehetne másszor egy másik asszony zsidóboltos Bábaszéken?

Igaz, ami igaz, lecsillapodtak lassanként, sőt még magasztalni is kezdték a magisztrátus választását, midőn az első purimkor s azután is minden sátoros ünnepen összejöttek a világ minden részéből a Münczné fiai, számszerint heten s látták őket ünneplő úri öltözetekben, fűzős czipőkben a lábukon, magas, fazékalakú kalapokkal a fejeiken, végigsétálni a piaczon.

A bábaszéki polgárok kiálltak ilyenkor mályva rózsás kertjeikbe s büszkeségtől dagadozott szivük, amint utánok néztek, azt mondogatván egymásnak a liczeum-keritéseken keresztül:

– No, ha már ez se város, koma, akkor a denevér is csak muslincza!

– Tíz évig se látni ennyi zsidót Pelsőczön – válaszolta a hasát simogatva a másik koma.

Az öreg Münczné a boltajtóból legeltette szemeit a fiain, mert rendesen ott üldögélt, kötögetve a boltajtóban, rezes pápaszemmel az orrán (már maga ez a pápaszem bizonyos előkelő városias külsőt kölcsönzött Bábaszéknek), de különben nyájas, kellemetes arczú öreg asszony volt Münczné s hófehér fodros főkötőjében úgy odaillett a piaczhoz, a fehérre meszelt épületekhez, a városház méltóságteljes homlokzatához, hogy senki se tudott elmenni mellette kalapemelés nélkül, épp úgy nem, mint a nepomuki János szobra mellett. (Hiszen végre is csak ez a két nevezetes látni való volt Bábaszéken.) Mindenki ösztönszerüleg érezte, hogy a kis gömbölyű anyóka beleszövődik Bábaszék felvirágzásának terveibe.

– Jó napot ifiasszony. Hogy van ifiasszony?

– Jól, édes gyermekeim.

– Hogy megy a bolt, ifiasszony?

– Jól, édes gyermekeim.

Úgy örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint a gyík, egészséges, mint a makk s hogy vagyonosodik szemlátomást; el is dicsekedtek vele mindenfelé, amerre csak jártak a furmányos szekerekkel.

– A mi Rozáliánk gyarapszik. Teringette, egyre tollasodik a mi Rozálink. De hát lehet is Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szűz hely… Bábaszéken lehet még élni.

Valóságosan kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe járt, de mégis csak úgy hítták «mlada pani» (ifju asszony). És ebben is van logika. A király magához kaparintotta az összes értéktelen czímeket és csak ő neki szabad azokból adományozni, a nép fogta magát (érezvén, hogy ő is szuverén), a fiatalságot adományozza czímnek. Hát mondom, nagyra becsülték, kényeztették Rozáli ifiasszonyt s mikor néhány évre az ideköltözése után egy kőház építéséhez fogott a piaczon – az összes szekeres gazdák szivességből ajánlkoztak egy-egy forduló útra, kőért, fáért, a zsellérek pedig egy napi ingyenmunkára vállalkozának; alig akadt egy-két lustább, aki húzódék, vagy el nem jött, bezzeg azokat is hogy lehurrogták az okosabbak és előkelőbbek.

– Hitvány ember, – mondták az olyanról – nem becsül az semmit; se istent, se papot, se zsidót.

Sőt annyira ment a városi hatóság respektusa, hogy a határtagosításnál a messzetekintő Mravucsán János polgármester felszólalására külön kihasítottak két darabot a beltelkekből, egyet az esetleges zsidótemplom, egyet pedig zsidótemető számára – holott csak az az egy zsidóasszonyuk volt.

De mindegy. Hiszen a jövő előttük áll s ki tudja, mi fénylik abban? És végre is olyan jól esik beleszőni az idegenekkel való közönséges beszélgetésekbe «a bábaszéki zsidó-temető mellett egy kődobásnyira» vagy ilyesmit: «a bábaszéki zsidótemplom fundusa mellett menve», stb.

Mindezeket pedig nagy irigykedéssel és mérgelődéssel hallgatták a Bábaszéknél is kisebb szomszéd városkák, ekképen nyilatkozván a hátuk mögött:

– Ah, ezek a bábaszékiek! Nagyzási hóbortba estek a nyavalyások.

A SZÁLAK GLOGOVÁRA VEZETNEK.

Verőfényes tavaszi délutánon könnyű kocsi állt meg a Müncz Jónásné boltja előtt s egy fiatal úr ugrott le a kocsiról – aki, mint már tudjuk, nem más, mint a mi Wibra Györgyünk.

Rozáli ifiasszony, aki éppen künn beszélgetett Mravucsán polgármesterrel és Galba szenátorral, kiváncsian kérdezte a ruganyos léptekkel feléje tartó úrtól:

– Parancsol valamit?

– Müncz Jónásné?

– Én vagyok.

– Esernyőt szeretnék venni.

A két szenátor csodálkozva nézett fel a felhőtlen, derült égre.

– Az ördögbe is – mormogta magában a messzetekintő Mravucsán – minek ilyenkor az esernyő? Majd hangosan kérdezte:

– Hová való uraságod?

– Beszterczebányára.

Mravucsán még jobban csodálkozott, szinte kedve lett volna kidülleszteni a mellét. Mégis csak nagy dolog az, hogy Beszterczéről Bábaszékre jönnek esernyőt venni. Szép dolog ilyesmit megélni az embernek, pláne a saját polgármestersége alatt. Gyöngén meglökte Galbát s halkan súgta:

– Hallotta?

– Ez csak szegényes falusi boltocska, uram. Esernyőt s ehhez hasonló czikkeket nem tartok – felelte Rozáli néni.

– Elég baj az – mormogta Mravucsán uram, a nagy, kifent bajuszát harapdálva.

– De úgy hallottam, – szólt ujra az idegen – hogy öreg esernyői volnának.

Öreg esernyők! Pfuj! Mravucsán uram, aki aszthmatikus, egyszerre sebes, kurta lélekzeteket kezdett venni, és éppen valami fitymáló szót akart odadöfni az idegennek, midőn egyszerre megvadult lovak rohanása másfelé fordítá a figyelmét. A vásáros nép, melylyel telve volt a piacz, szétriadva futott el az út közepéről, a szemközti kovácsműhelyben megszünt a kalapácsolás, a kovácslegények nagy riongatással futottak a jobbra felállított Laczikonyha felé, melynek tűzhelyét a pecsenyékkel együtt feldöntötte a vágtató fogat. A ropogósra megpirított sertésszeletek ott henteregtek a porban, fölséges illatuk kellemesen csiklandozván a kovácslegények orrát. A kofák ordítottak, jajveszékeltek, némelyek, a bátrabbak, leoldván kékes kötényeiket, ezeket lebegtetve riasztgatták a lovakat, ráirányítván őket szerencsésen a csizmadiák sátraira. Valóságos ribillió ütött ki, az egész piacz izgett-mozgott, hullámzott. Egy kovácslegény fölkapott egy hatalmas pecsenyedarabot, a kofák utána iramodtak, mire egy másik kovácslegény, hogy segítségére legyen üldözött társának, hirtelen fölragadott a fujtató alól egy izzó tüzes vasat, azzal rohant a kofák felé, paskolván azt eszeveszetten a kalapácsával, hogy a tüzes szikrák két ölnyire frecsegtek köröskörül.

A két pej paripa pedig ezalatt tovább száguldott a kolpachi fazekas portékáin keresztül, magával vonszolva egy finom úri bricska roncsait. «No abból se lesz többé kocsi», mondá nagy flegmával a kovácsmester, aki bőrköténye alá dugott kezekkel nézte a jelenetet. Alkalmasint valamely házfalhoz ütődött a kocsi s teljesen összezúzódék a hátulsó balrésze; a tengely is kettétört, az egyik kerék lemaradt valahol lőcsöstül, saraglyástól, úgy hogy most már kezdett lecsúszni a narancsszínüre festett kas is. A gyeplő a lovak közé esve, a földet seperte s valóban szép volt látni a nekiszilajodott állatokat, lelógó sörényükkel, tajtékos szájjal, lila gőzt lövelő orrlikaikkal, amint a gazdátlanság élvezetének mintegy deliriumában, hátraszegett nyakkal vágtatván bomlottul, első lábaikkal a levegőben látszottak úszni.

– Szép dögök! – mondta Galba szenátor úr.

– A glogovai pap lovai – jegyzé meg Mravucsán. – Félek, valami szerencsétlenség történt. Menjünk Galba!

Azalatt, míg Münczné az előljárókkal beszélgetett a boltajtó előtt, felszaporodván a vevők, akiket ki kell szolgálnia s akik türelemmel vártak az ifiasszonyra, ímmel-ámmal mondta az idegennek:

– Öreg esernyők volnának uram, bizonyára akad egynéhány a padláson, de azok nem ilyen finom úrnak valók.

– Terringette! Hátha mégis láthatnám őket!

Münczné a boltajtóba lépve, megfogta a kilincset, hogy maga előtt ereszsze a vevőket s mindössze a küszöbről tett egy elutasító mozdulatot.

– Biztosítom, hogy ön a kezébe se fogná.

Hősünk azonban nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni, utána ment a boltba s bevárta, míg végzett a vevőivel, akkor újra ismétlé, hogy látni akarja az ócska holmikat.

– Ejh, uram, hagyjon békét! Mondom, hogy nem önnek valók. Ez esernyők abból az időből vannak, mikor még a férjem élt, aki értett a javításukhoz, többnyire összetört bordázatuak, rongyosak – azonfelül úgy elhányódtak a padláson hasznavehetetlen lom és rongyok között, hogy nem érdemes értük felfáradni. De nem is lehetne. A fiam kiment a vásárba, a szolgálónak orbáncz van a lábában, nem mozdulhat, magam pedig így vásár idején el nem mozdulhatok a boltból egy perczre sem.

Az ügyvéd egy ötforintost vett ki a tárczájából.

– Nem kívánom ingyen a szívességét, Münczné asszony, de az esernyőket minden áron látni akarom. Ereszszen hát fel engem magamat a padlásra. Fogja ezt egyelőre.

Münczné utána nem nyúlt a pénznek s apró szemei, melyek mélyen bent ültek kövér arczának üregeiben, szúrón, gyanakodóan tapadtak az előkelő külsejű ifjúra.

– Most már éppen nem mutatom meg az esernyőket.

– Miért?

– Mert a megboldogult férjem arra tanított: «Soha se tégy olyat, Rozáli, amit nem értesz» s az én szegény férjem igen bölcs ember volt.

– Persze, persze. Igaza van, ha nem érti, hogy mért ajánlok öt forintot rongyos esernyők látásáért.

– Úgy van, öt forintért valami különbet is láthatna ön.

– Nos, pedig igen egyszerű eset. Az apámnak volt egy ócska esernyője, melyet ő igen szeretett életében, valóságosan ragaszkodott hozzá, megtudtam véletlenül, hogy az a maga férjéhez került, Münczné asszony, most meg akarnám szerezni, mint ereklyét.

– Ki volt az uraságod apja? Talán tudnék a dologról.

Az idegen elpirult kissé.

– Gregorics Pál – mondá.

– Ah, a Gregorics! Megálljon csak! Igen, igen, emlékszem, az a furcsa emberke, ki halála után…

– Az, az! Aki két-két ezer forintot hagyott a beszterczei asszonyoknak.

– Tudom, tudom, de ő neki nem volt, ha jól emlékszem, fia…

– Igenis, az az… (zavarba jött, megakadt). Én Wibra György ügyvéd vagyok.

Most már az öreg Münczné jött zavarba.

– No persze. Oh, oh! Ez az én ostoba öreg fejem. Oh, oh, tudom már. Hogyne tudnám! Hallottam már a tekintetes úr hírét. Nagyon örülök, hogy látom a tekintetes urat. Ösmertem a szegény tátiját. Istenem, hogy hasonlít hozzá és mégis milyen csinos. Nagyon ösmertem, ámbár – tette hozzá mosolyogva – nekem nem hagyott kétezer forintot. Jaj, én már akkor is öreg voltam, mikor ő fiatal volt. No hát csak tessék azokat az esernyőket megnézni. Majd megmutatom az utat és megmagyarázom, hol vannak a padláson. Tessék utánam jönni. Bár csak megtalálná az öreg tekintetes úr esernyőjét…

– Ötven forint ütné érte a markát, Münczné asszony.

Az ötven forint szóra megcsillogtak az öreg asszony szemei, mint Szent-János bogarak. Oh, a jó fiú! – sóhajtá az égre nézve – csak nincsen semmi tetszetősebb az Isten előtt, mint egy jó fiú, aki tiszteli a szülei emlékét! Olyan fürge, olyan eleven lett az ötven forint szóra, mint az orsó s becsukván a bolt belső üvegajtaját kívülről, gyors tipegéssel vezette Gyurit az udvarra a létrához s most már maga is föl akart menni, hogy segítségre legyen.

– Nem, nem, maradjon lent Münczné asszony. Mit szólna a világ – szólt Gyuri, tréfálkozva – ha meglátná, hogy ketten megyünk fel a padlásra?

Rozáli mama vidám kaczajra fakadva csapta össze a kezeit.

– Oh, édes tekintetes szívecském! Hol vagyok már én attól? Már nekem a tatája se testált semmit. Pedig valamikor… (Lesimogatta a felborzolt ősz haját elől.) No hát csak menjen fel lelkem.

Egy jó félóráig turkált fent a Münczné limlomjai közt Wibra Gyuri – mialatt az asszony kétszer is kiszaladt a boltból utána nézni. Türelmetlenné tette az ötven forint.

– Széna-e, vagy szalma? – kérdé, amint végre meglátta háttal lefelé lépegetni a létra fokain. Pedig hiábavaló kérdés volt: esernyő nélkül jött.

– Mindent átnéztem, – mondta lehangoltan, – egyik esernyő se az igazi.

A zsidóasszony kedvetlen arczot vágott, tokája fájdalmasan rezegni látszott, a szeme pedig szaporán pislákolt. Ájváj, hova tehette az az ostoba Jónás? – dörmögte. – Ötven forint! Borzasztó! Jónásnak soha se voltak ösztönei…

– Valószínűleg a férje hordta ezt az esernyőt. Sztolarik úr, a mostani törvényszéki elnök, azt mondja, hogy a kezében látta, biztosan emlékszik rá.

– Hogy nézett ki?

– Piros volt a szövetje, májszínű folttal fölül, a szövet alján keskeny zöldvirágos csík futott körbe; fekete fanyele szürke csontfogantyúban végződött.

Rozáli ifiasszony felkiáltott:

– Ne menjek soha az égbe, ha nem azt vitte a Jónás az utolsó útjára. Mintha most is előttem állna. Azt vitte, istenemre azt vitte…

– Elég rosszul cselekedte.

Rozáli mama védeni kezdte:

– Mit tudhatta ő, melyiket kell itthon hagyni! Nem voltak ösztönei.

– Tehát vége van! – sóhajtott fel az ügyvéd, aki ott állt a létránál tanácstalanul, szinte megdermedve, mint Marius Carthago romjain; csakhogy az ő Carthagójából a romok se maradtak meg, – eloszlott az egész a légbe, ahonnan építve volt.

Kényszeredetten lépegetett ki a kapuajtón a kocsijához, az anyóka most már lomhán topogott utána, jobbra-balra dülöngve, mint egy hízott lúd. Künn az utczán azonban egyszerre élénken megragadta a Wibra Gyuri gallérját:

– Ej, nini. El is felejtettem volna. Hiszen éppen itthon van a Móricz fiam, aki mészáros Ipolysághon és juhokat jött venni. A Móricz fiam mindent tud és soha se menjek az égbe (Rozáli mama, úgy látszik, jobb szeretett idelent a földön maradni), ha az nem nyujt valami felvilágosítást a veres esernyőről. Menjen csak, tekintetes lelkem, egyenesen a vásártérre, a birkák közé és szólítsa meg ott a legszebb embert és az lesz a Móricz fiam… roppant szép, különösen szép a Móricz. Csak szólítsa meg és igérje neki az ötven forintot. Ne menjek soha az égbe, ha a Móricz nem mesélt nekem valamit erről az esernyőről. Mert mikor a szegény Jónásom elveszett, a Móriczka ment őt felkeresni s megtalálván a fonalat, nyomról-nyomra, faluról-falura követte, kérdezősködvén, kutatván, míg végre minden kiviláglott (Rozália mama könyezve nézett fel az égre). Oh, Jónás, Jónás, mért tetted azt velünk? Ha már elment az eszed, mi szükség volt utána menned neked is? Van a te fiaidnak elegendő.

Megkapaszkodott volna már Wibra Gyuri a szalmaszálban is, szó nélkül sietett tehát a bocskortalp és halina-árukkal rakott sátrak között a templom háta mögé, a vásártérre.

Egy kis kérdezősködéssel ráakadt Müncz Móriczra, egy tömzsi, kövér emberkére, olyan szeplős arczczal, mint egy pulykatojás. Rút volt, mint egy faun. A derekáról egy sásalakú aczél fityegett s jobb karjára ökörfej volt kitetovirozva.

Éppen egy kajlaszarvú tehénre alkudozott. Az eladó, egy lesti szűcsmester, mennyre-földre esküdözött, hogy ehhez fogható tehenet még nem vett élő ember Bábaszéken.

– Mert ez megeszi a szalmát is – mondá – és mégis tizennégy itcze tejet ad naponkint.

– Ostobaság! – felelte fitymálva Müncz Móricz, – nem vagyok én borjú, aki szopni fogja, hogy nekem tejelését dícséri kend, mészáros vagyok, aki levágja és kiméri.

– Hát ez már igaz – hagyta rá a becsületes szűcsmester és a saját inicziativájából engedett a tehén árából öt forintot.

Ez még kevés lehetett Móricznak, mert körültapogatván a jószágot, nagyot csapott a lapoczkájára. «Mennyi csont!» – kiáltott fel kétségbeesve, aztán kipeczkelte száját és fogait nézegette.

– Ah, hiszen nincs már ennek foga se!

– Mit beszél az úr fogakról? – mordult fel a becsületes szűcs. – Csak nem akarná talán kimérni a fogakat is?

– De rúg is a rusnya állatja!

– Ejh, mit, holta után nem fog rúgni; pedig reménylem, csak holta után szándékozik kimérni.

A becsületes szűcs nevetett a saját megjegyzésén s mert az jó hangulatba ejtette, e jó hangulatában megint engedett öt forintot.

Még ez is kevés lehetett Móricznak, mert még mindig nézegette a Bimbót, hogy új és új hibákat fedezzen fel benne, midőn ott termett Wibra Gyuri és megszólítá magyarul:

– Jőjjön csak egy szóra Müncz úr!

Arra, hogy a vevőjét elhíjják, ijedtében még lejebb szállott öt forinttal a szűcs és most már tenyerébe csapott az okos Móricz, aki mindig estefelé vásárolt ama reményvesztett tulajdonosoktól, kik egész idáig nem bírtak túladni a jószágon.

– Mi tetszik, uram?

– Valamit szeretnék öntől venni, ami sem az enyém, sem az öné.

– Nos, ilyen portéka elég sok van a világon – vigyorgott Móricz. – Biztosítom, hogy igen jutányosan adom.

– Menjünk egy kicsit odébb innen!

Gyuri elvezette, ki a sokadalomból, a város közkútjához, ahol egy terebélyes kőrisfa nyujtott árnyékot. Ez a fa, melyet sorompóval vett körül a nemes város s két oldalról padot állíttatott alája, szintén hozzátartozott Bábaszék jövendő nagyságához: a pézsmaszagú, aranyzöldbe játszó bogarak, melyek keskeny, hosszúkás leveleit ellepték s némely orvosságok készítéséhez kellenek, e hólyaghúzó izgonczok (ahogy a tudósok hívják őket) megannyi argumentumok lehetnek a felsőségnél, hogy Bábaszék is megkapja egykor a patikát.

A bábaszéki menyecskék sokszor vittek ilyen bogarakat bögrékben azelőtt Zólyomba, hol a patikárus megvette egy pár garasért, de utóbb statutummal tiltá el ezt a machinácziót a nemes város, mondván: «A fához patika dukál. A bogarakat nem engedjük kivinni»… Tudja ám a leczkéjét a messzetekintő Mravucsán!

Gyuri elbeszélte röviden, mi járatban van, hogy ereklyének szeretné megszerezni az apja kedvencz esernyőjét, melyet az öreg Jónás hordott magával.

– Tud-e valamit felőle?

– Tudok – felelte Móricz kedvetlenül, mert meglehetősen leesett az álla, hogy ilyen csekélységről van szó.

– Ötven forintot ajánlok fel, ha útba igazít és sikere lesz.

Móricz ijedten kapta le sipkáját. Ötven forint egy ócska esernyőért! Haj, ez talán maga a kóburgi herczeg Szent-Antalról! Egyetlen szemvillanattal észrevette most, milyen finom ruhában van.

– Meg lehet találni az esernyőt – mondá feltűnő mohósággal, majd gondolkozva tette utána a mérséklő «úgy hiszem»-et.

– Beszéljen el mindent, amit tud!

Hallgatott egy darabig elmélyedve; apjára vonatkozó emlékei kuszán voltak összehányva a fejében, mint a tövisboglya.

– Igen, igen, az esernyő! Hol is volt csak? Tizennégy, tizenöt éve annak, hogy apám eltűnt, sok részlet elhalványodott emlékezetemből, de azt bizonyosan tudom, hogy a fölkeresésére indulván az öcsémmel, Podhrágyon találtam fel az első szálat, melyen elindulva, követhettük. Podhrágyon még teljes eszénél volt, néhány apróságot eladott a falubelieknek, a korcsmában meghált s egy ócska pecsétnyomót vett bizonyos Raksányi nevű kurta nemestől, két forintért. Nagyon eszénél volt, mert ezt a pecsétnyomót, mikor a Garamból kifogták, megtaláltuk a zsebében s ötven forintért adtuk el egy antikváriusnak, ugyanis kisült róla, hogy Mohorai Vidnek volt pecsétje, az Árpád-korból.

– Szép, szép, de ezek a részletek engem nem érdekelnek, Móricz úr – szólt közbe hősünk türelmetlenkedve.

– Majd meg tetszik látni, hogy érdekesek.

– Az meglehet, de nem vonatkoznak az esernyőre.

– De bizony arra is vonatkoznak. Csak figyelemmel tessék hallgatni. Podhrágyon megtudtam, hogy onnan Abellovára ment. Hát én is Abellovára mentem. Az itt előadottak szerint már is gyanakodni kezdtem, hogy az öregem elméje elborult, úgy is mindig hajlott a búskomorságra. Itt ugyanis elbeszélték nekünk, hogy az angyalos krajczárokat négykrajczárjával váltogatta be a falubeliektől. Később azonban kitűnt, hogy tévedtem a föltevésemmel.

– Hogyan? Még mindig nem volt bolond?

– Nem, mert néhány nappal utána két zsidólegény járt Abellován, akik egy-egy tarisznya angyalos krajczárt hoztak magukkal, amiket viszont az abellovaiak váltogattak be három krajczárjával – tudván, hogy az angyalos krajczárok négyet érnek.

– Eszerint lehetséges…

– Nemcsak lehetséges, de bizonyos, hogy a két fiatal csaló bízta meg az angyalos krajczárok bevásárlásával az én becsületes öregemet, aki így tudtán kívül lett bűnrészessé. Mégis valószínű, hogy az esze nem volt egészen a helyén, mert különben nem engedi magát beugratni. Abellováról átment a Viszoka Hora nyírerdőn át Dolinkára, de itt semmi különöset nem bírtunk felfedezni az ő viselkedéséről, pedig két napig volt itt, ellenben bizonyos, hogy az utána következő faluban, Sztrecsnyón már utána szaladtak a gyerekek és csúfolták, mint egykor Illés prófétát, ő meg szétbontván batyuját (nem Illés próféta, de az én tátim) áruczikkelyeivel dobálta őket. Ötven esztendő mulva se felejtik el ezt a napot Sztrecsnyón, midőn kókusz-szappanok, kalárisok, bicskák és harmonikák hulltak, mint az égi manna, a nép közé. Azóta példabeszéd is lett, amint hallom, hogy: «Egyszer járt Sztrecsnyón bolond zsidó!»

– Ördög vigye Sztrecsnyót! Térjünk már egyszer a dologra!

– Ott vagyunk már. A veres tornyú Kobolnyikon már batyu nélkül látták szegény apámat, az egyik kezében bottal, a másikban esernyőjével hadonászva a ráuszított kutyák ellen. Kobolnyikon tehát még megvolt az esernyője.

A Móricz szeplős arczán könnyek kezdtek folyni, úgy elérzékenyült, úgy elfogódott a szíve ezeknél a részleteknél, a hangja is tompa lett és végtelenül lágy.

– Sokfelé kutattunk aztán a környéken, de csak Lehotán tudtunk meg róla valamit. Egy zivataros nyári éjszakán oda kopogtatott be a falu szélén lakó csőszhöz – de az, mikor meglátta, hogy zsidó, kikergette. Nem volt már akkor se kalapja, se esernyője. Csak a nagy kampós botja, melylyel annyiszor kergetett bennünket gyerekkorunkban.

– Ah igen, kezdem már érteni az ön terjengősségét. Az esernyő a Kobolnyik és Lehota közti területen veszett el – ezt akarja kimutatni.

– Igen.

– Elhiszem, Móricz úr, de ez csak annyi, mint semmi. Apja talán elhajitotta az erdőben, sziklák között. S a legjobb esetben, ha megtalálta valaki, elvitte a búzaföldjére, hogy a madárijesztőt öltöztesse fel félelmetesebbre.

– Nem az történt. Tudom, mi történt.

– Ugyan?

– Véletlenségből tudtam meg, mert nem az esernyőt kerestem, bántam is én az esernyőt, hanem apámat. A «Kvet» hegységben egy fazekassal találkoztunk. A fazekas, aki gyalog ballagott a szekere mellett, nagyon beszédes ember volt. Mint minden utastól, tőle is megkérdeztem, nem látott-e jártában-keltében egy ilyen és ilyen kinézésű zsidót? «De bizony láttam», felelte, «hetekkel ezelőtt Glogován, éppen egy felhőszakadáskor, feltűnt nekem, amint egy ázó kis gyerekre, egy ház eresze alatt ráborította esernyőjét és tovább ment.»

Az ügyvéd élénken ugrott fel:

– Ohó! Csak tovább, tovább!

– Nincs tovább, uram, csak ennyit tudok, de ez bizonyos. A fazekas leírása mindenben atyámra talált s azonfelül Glogova közte esik Lehotának és Kobolnyiknak.

– Ez már értékes adat! – kiáltott fel az ügyvéd s kivett a tárczájából egy ötvenest. – Fogja ezt a szívességeért. Isten áldja meg.

Elrohant, mint a vizsla, mely végre megszagolta az igaz nyomot. Hajrá! Utána! Átugrott egy garádon, hogy hamarább átgázolhasson a borókabokrok között az útra s minél előbb ott lehessen a kocsijánál. Röpülni szeretett volna tudni.

Ment, ment, de amint egy perczre megállott, túl a mézeskalácsos-sátron, egy gyékénynél, hol a túrócz-szent-mártoni maticza nyomtatványait árulta a zólyomi könyvkötő s olvasni kezdé az egyik maghintő versezet kezdő sorait:

egyszerre csak megint előtte állott Müncz Móricz.

– Engedje meg, – szólt – hogy utána futottam, de eszembe jutott, hogy egy jó tanácsot adhatok.

– Kérem.

– Annyi glogovai ember van most itt a vásáron, hogy kidoboltathatná a nagyságos úr – nem tudom, jól czímezem-e?

– Túlságosan jól – felelte az ügyvéd.

– Kidoboltathatná, hogy aki tud az évek előtti esetről az ernyővel, ha jelentkezik, jutalmat kap. Meg vagyok győződve, egy óra mulva már biztos adatai volnának. Egy olyan kis faluban mindent tudnak.

– Fölösleges, – jegyzé meg az ügyvéd – mert magam indulok Glogovára, azonnal. Mind a mellett köszönöm szivességét!

– Ah, uram, én köszönöm. Valóban herczegileg jutalmazott oly csekélységért. Szinte szégyenlem magamat. A patvarba is, ötven forintot. Egy forintért is elmondtam volna.

Az ügyvéd elmosolyodott.

– Én még ezeret is megadtam volna érte, Móricz úr.

Azzal sietve fordult be a kékre festett kapujú Schramek-ház mellett, melynek tövében a kaczkiás zelevnyiki menyecskék árulták hosszú mogyorólánczaikat, nagy garmadákba rakott hagymakoszorúikat stb. és ahol még pénz helyett jobbadán csak termények képezték a csereértéket. Móricz azalatt elálmélkodva nézett utána, míg csak láthatta. «Ezer forintot is adott volna!» – tűnődék s aztán fejcsóválva ballagott a lesti szűcstől megvett tehénkéje felé.

A FÜLBEVALÓ.

A Schramek-házzal átellenben egy kicsit srét a nyitott ablakú korcsmából nagy vásári vígság zengett ki. Azaz, bocsánat, vendéglőből – a bábaszékiek így szerették nevezni és méltán, mert megvetvén a falusi korcsmák egyszerű boróka-kötegét, arisztokratikusabb forgács-bokréta lengedezett homlokáról. Messziről kihallatszott a pelsőczi vályogos czigányok czinczogása. Kandi tót menyecskék, «békába» igazított hajjal, kaczér főkötőikben, melyekből a fül irányában egy-egy ingerkedő csipkekoczka fityeg le, sugár termetű leányzók, piros pántlikával a kender-szöszke hajfonatukban, beleskelődnek az ablakoknál s a csiklandozóbb nótáknál tánczra perdülnek künn az utczán.

De a kiváncsiság még a nótánál is hatalmasabb. Egyszerre beszűnik a dévaj ugrándozás, mivelhogy nagy sokaságtól követve Fiala János, a város hajdúja közeleg, nyakában a nagy dobot czipelve. Megáll és lélekszakadtából kezdi verni.

No ugyan mi nevezetes történhetett? Talán a Mravucsánné zsenge libái vesztek el a legelőről?

Tízen is kérdezik Fialát, mi történt, de Fiala a világért se veszi ki szájából a pompásan égő «zapekacskát»5) s különben is önérzetesebb férfiú, mintsem magánúton közölje, ami hivatalos.

Előbb tehát eldobolta a verset s csak azután kiáltá stentori hangon, a verő pálczákkal gesztikulálva, ami következik:

«Adatik tudtára, akiket illet, hogy egy arany fülbevaló zöld drágakővel elveszett a téglaégetőtül a templomig terjedő úton. A becsületes megtalálónak, aki a városházára behozza, illő jutalom biztosíttatik.»

Gyuri is megállt egy perczre a dobszóra, meghallgatta a hirdetményt s nevette, minő fogakat csinálnak maguknak a menyecskék és leányok.

– No, én ugyan vissza nem adnám, ha megtalálnám – szólt az egyik.

– Arany tűt csináltatnék belőle a hajamba – mondá egy másik.

– Pislants rám, istenkém! – fohászkodott fel, szemeit a magasba vetvén, a harmadik.

– Ne az égre nézz, te golyhó, ha meg akarod találni, de le a földre – figyelmezteté a negyedik.

Hanem biz’ azt a sors úgy rendezé, hogy éppen olyan valaki találja meg, aki nem akarja. S ez Wibra Gyuri volt. Alig lépett néhányat, midőn egyszerre nevetni kezdett rá a porból a lába alól egy parányi zöld szem, akkora, mint egy borsó.

Lehajolt, fölvette, hát épen a hirdetett arany fülbevaló volt a smaragdkővel. Hát ez is csak bosszúság, mikor úgy siet valaki. Nem tudta éppen más megtalálni, abból a sok száz emberből, aki az utczán lődörög! De már mindegy, a zöld szem olyan nyájasan nézett rá, nem dobhatja vissza, hogy egy utána következő bocskor esetleg összetapossa. Ugyan ki visel ilyen finom ékszert? Ejh, akárki, ha már megtalálta, elviszi a városházára, abba nem törik bele a dereka, úgy is tíz-húsz lépés ide.

Befordult a városház ódon kapuja alá, hol bőrvedrek lógtak le a boltozatról imponálón, a szögletbe lökve pedig egy rozoga kaloda borongott (Sic transit gloria mundi), fölment a garádicsokon és benyitott a tanácsterembe, ahol a hosszú zöld asztalnál együtt ült a szenátus, egy felette komoly és sürgős ügyről tanácskozván.

Valóban kellemetlen eset volt szőnyegen. A város tulajdonát képező Liskovina erdő csősze jött lihegve azzal a jelentéssel, hogy ismeretlen, úri ruházatú férfit talált felakasztva egy fán, – imhát mi történjék a holttesttel?

Éppen ebben főtt a szenátus feje most s látszottak az összeránczolt homlokokon a nagy lelki tusák.

Konopka szenátor kifejtette, hogy a dolognak az a rendje, behozni az akasztott embert a temetői bódéba s egyúttal értesíteni a szolgabirót, tekintetes Géry Mihály urat, hogy a járási orvossal, aki fel fogja bonczolni, a helyszínén megjelenhessen.

Galba fejét rázta; Galba mindenha diplomata volt, most is furfangon jártatta eszét. Ő – úgymond – legokosabbnak tartaná nem szólni semmit, nem írni semmit, hanem elvonszolni nagy titokban a halottat kétszáz lépésnyire onnan a «Kvaka» nevű nyirjesbe, amely már a travniki határhoz tartozik. Hadd találják meg a travnikiak!

Mravucsán ingadozott, hümmögött, fészkelődött, fejét vakarta s végre is elkezdett zsörtölődni, hogy roppant fullasztó meleg van s hogy köszvény hasogatja a kezét, hogy a szenátori asztalnak mozog az egyik lába, nosza hamar alája kell dugni valami ócska megyei rendeletet. Várta azalatt, hogy a többség döntsön. A többség a Galba részén volt. Csakhogy a Galba-párt ismét két részre szakadt. A szorosan vett Galbaisták a holttest átcsempészését kivánták a travniki határra. A mérsékeltebbek, Kozsehuba András pótindítványa folytán, eltérőleg a Galba mamelukjaitól, megelégedtek volna azzal is, hogy ott helyben a fa alatt, ahol felakasztotta magát, kaparják be az anyaföldbe a szerencsétlent, – ők csak azt akarták kikerülni, hogy ne vigyék keresztül az egész határon a temetőig, ami okvetetlenül bekövetkeznék, ha a szolgabirót értesítenék az esetről s roppant hátrányokkal járna a bábaszékiekre nézve, miután tudvalevőleg jégveréstől kellene tartaniok.

– Ostoba babonaság! – pattant föl Konopka.

– Hiszen igaz, igaz, Konopka uram, de ki tehet róla, ha már egyszer a nép mégis azt hiszi – erősködék a Kozsehuba-párti Fajka szenátor.

Konopka mérgesen ütött a pecsétgyűrűs kövér kezével az asztalra, mire templomi csönd támadt:

– Szomorú az, hogy egy szenátor beszél így. Biztosítom kegyelmeteket, hogy ama szegény hulla miatt ugyan ide nem dirigálja az Úristen a jeges felhőit. Egy az ördöghöz fordult ember kedvéért nem sujt ezer olyat, aki az ő oldalánál maradt, pláne olyanformán, hogy éppen csak a bűnöst ne érje a büntetés. Micsoda Isten lenne az!

Mravucsán föllélekzett ez ékes szavakra, melyek láthatólag meghökkentették az egész magisztrátust, felösmeré legott a szerencsés perczet s mint egykor az ökörszem a sas szárnya alatt, följebb próbált röpülni magánál a sasnál.

– Ami úgy van, az úgy van – ropogtatá a szavakat, helyre rángatván dókáján a félrecsúszott vitézkötést – s következéskép határozatilag kimondom, hogy a felhozott oknál fogva jégverés nem lészen.

Felugrott erre Fajka uram, mint egy hörcsög.

– Az mindegy! Bár lenne, ha már úgy van. Mert ha egyszer az egész város bebiztosít a triesztinél, nem látom be, mi különbség, ha van, vagy ha nincsen jégverés. Sőt jobb, ha van, mert a bábaszékiek, ahogy én ösmerem őket, ha a hullát keresztülviszik a határon, értéken felül biztosítják a vetéseiket. Itt a szerencsétlenség nem a jégverésben, de a keresztülvitelben van.

De ’iszen, nagy debatter Fajka uram, megint fején találta a szöget: a Galba- és a Kozsehuba-pártiak fel voltak villanyozva.

– Milyen agyvelő! – rikkantott fel Kozsehuba.

Az agyvelőről eszébe jutott Galbának a bonczolás – per associationem idearum – és élénken veté közbe:

– Minek azt az embert felbonczolni? Úgy is tudjuk ki. Kutya legyek, ha nem a biztosító társaságnak valami kapzsi ügynöke, aki azért akasztotta fel magát itt nálunk, hogy belekergesse a lakosságot a biztosításba. Hiszen olyan világos, mint a nap.

– Bolond kend Galba! – zúdult fel Konopka indulatosan.

Amire kitört a háborgás, a féktelen zaj, a szenátorok felugráltak s ahogy a Fiala hajdú szokta mondani, fölforrtak a város bögréi, minden szem a polgármesteren csüngött, a kanálon, aki a fölösleges habot leszedje.

De a polgármester a molnárkék dóka magas gallérjába húzta le a fejét, szinte eltünt, mint a felkorbácsolt hullámok közt a boly, tanácstalanul harapdálta a bajuszát, hogy mit tegyen, mit mondjon most, mikor egyszerre benyitott az ajtón Wibra Gyuri… Hiába, a hatalmasok tekintélye fölött a gondviselés őrködik!

Látván a különös idegent, aki egy-két órával előbb ócska esernyőt akart Müncznénél venni, hirtelen kirúgta maga alól a széket s rohant feléje sebbel-lobbal, hadd higyjék a szenátorok, mintha valami roppant sürgős és fontos dolga lenne az érkezővel.

– Ah, uram, – szólt mohón – ön engem keres?

– Ha ön a polgármester.

– Természetesen, oh természetesen. (Ki is lehetne más a polgármester Bábaszéken, mint Mravucsán?)

– Egy fülbevaló végett doboltak.

– Igen, igen, doboltak.

– Megtaláltam a fülbevalót, itt van.

A polgármester arcza a megelégedéstől sugárzott.

– No, ez már becsület, uram. Ezt már szeretem. Az én polgármesterségem alatt még nem veszett el fülbevaló, csak ez és ez is megkerült. Ezt nevezem én hatósági rendnek.

Aztán a szenátorok felé fordult:

– Egy óra előtt küldtem el Fialát a dobbal és már itt van a fülbevaló. Ilyesmit Budapesten se produkálhatnak. Ilyesmi csak Bábaszéken van.

Eközben észrevette, hogy az idegen úr távozni készül, gyanus mohósággal kezdte marasztalni.

– De mi az? Csak nem akar elmenni? Az ördögbe is, uram, ezért jutalom van igérve.

– Nem tartok rá igényt.

– Oh még mit? (Rosszalóan csóválta a fejét.) Ne tessék kérem ilyet mondani! Nem tudom, melyik apostolnak a levelezésében vagyon, hogy: Nem áll vala pedig minden édesség aranyból és ezüstből. Úrfi, úrfi, ne ilyen könnyen a szerencsével! Látatlanban csak a szegény ember adta el azt az ördögnek, amiről nem tudott és aztán nagyon megsajnálta. Egy mesében van így.

– Igaz, megsajnálta – felelte mosolyogva az ügyvéd, kinek eszébe jutott a népmese – de itt bajosan foroghat fenn ilyen eset.

– Ön nem is álmodja talán, kié a fülbevaló.

– Ugyan kié?

– A glogovai pap hugáé.

Gyuri úr gúnyosan biggyesztette el a száját.

– No, no, ne okoskodjék, csak jőjjön be egy perczre, nem bánja meg.

– Hova menjek be?

– Ide a mellékszobába.

A polgármester erőszakkal ott akarta tartani, hogy időt nyerjen, míg eldől az akasztott ember jövője, belecsimpaszkodott Gyuriba s magával vonszolta.

– De, uram, nekem dolgom van.

– Mindegy, be kell jönnie.

S ezzel kinyitván a mellékszoba ajtaját, valóságosan belökte Gyurit maga előtt.

– Kisasszony, – kiáltá be a fiatal ember háta mögül – itt hozom a fülbevalóját!

Erre a szóra hirtelen fordítá meg a fejét egy fiatal leány, ki térdelő helyzetben hideg borogatásokat rakott a divánon fekvő idősebb nőnek a válllapoczkájára.

Gyuri nem volt elkészülve e jelenetre, szokatlan zavar és gyámoltalanság vett rajta erőt, mint akit egy elkövetett illetlenség ólomsúlya megzsibbaszt. Az idősb nő félig levetkőzve feküdt a divánon, sérült jobb válla (igen sovány és dísztelen váll) éppenséggel meztelen volt s látni lehetett a borogató rongy környékén a test resvedt fehérségét.

Valami bocsánatfélét mormogott, az ajtó felé hőkölve. Mravucsán útját állta: «Ohó, hó! Nem harapják el az orrát!»

A fiatal leány, kinek rokonszenves, kedves arcza csak egy pillanatnyira csillant meg üde szépségében, hirtelen egy ruhadarabot dobott a sebesültre s a másik perczben már felugrott térdelő helyzetéből.

Ah, de milyen gyönyörűséges sugár alak volt. Úgy tünt fel Gyurinak, mintha egy meghajlott liliom egyenesednék ki könnyed, rengő pompájában.

– Ez a fiatal úr megtalálta és elhozta a fülbevalóját, kisasszony.

Keresetlen mosoly hasadt ki ajkszélein (mintha tavaszi napfény sütne be a polgármester zordon, szürke dolgozószobájába), elpirult kissé s aztán egy tiszteletteljes pukkedlit csinált a becsületes megtaláló előtt, egy igazi bakfispukkedlit, ügyetlent és mégis bájosat.

– Köszönöm, hogy olyan jó volt. Kétszeresen örülök most neki, mert már keresztet is vetettem rá.

S kezébe vevén a kis függőt, elkezdte a két ujja közé fogva himbálni, mintha valami láthatatlan picziny harangnak lenne a látható nyelve és a féloldalt hajlított gyönyörű fejét is annak megfelelőleg lóbázta. Igazi nagy gyerek volt még – csak olyan hirtelen nőtt, mint a topoly.

Gyuri érezte, hogy most szólani kell valamit, de ahhoz a csicsergő üde gyermekhanghoz nem talált a fejében feleletet. Ez a gyermek megzavarta. S azonfelül valami sajátságos édes illat terjengett a «kanczelláriában» (ahogy az egyszerű szobát nevezték a szokott bábaszéki nagyzással), mely elbódította.

Ott állt gyámoltalanul, szótlan, mintha várna valamit. Talán azt, hogy az a láthatatlan kis harang megszólaljon? Vagy talán a jutalmat?

Valóságosan kinos volt ez a csönd. Persze a helyzet, a kényes helyzet okozta.

Végre is látta a leány, hogy a becsületes megtaláló nem távozik, s megtörte a csendet.

– Oh istenem, majd elfelejtettem volna az örömtől, hogy én ezért… hogy is mondjam csak…

Villámhirtelen észrevette most Gyuri a közelgő mondatot (veszély idején ruganyossá válik egy pillanat alatt az ellankadt elme), s ösztönszerüleg a nevét lökte közbe, mint védőpajzsot.

– Én dr. Wibra György vagyok, Beszterczéről.

A bakfis örömmel csapta össze kezecskéit.

– Szent isten, milyen szerencse! Hisz éppen doktorra van szükségünk. A szegény madame…

Ez a kis félreértés éppen kellett. Ez, mint az itatós papiros fölszíjja a téntát, egyszerre elnyelte a beállott zavart.

Gyuri elmosolyodott.

– Sajnálom, kisasszony, de én nem olyan doktor vagyok, hanem csak ügyvéd.

A bakfis elszontyorodott erre a baklövésre, sőt el is pirult, de annál élénkebb lett Mravucsán:

– Mit mond? Hogy ön a Wibra, a hires fiatal Wibra? No, ez derék! Ki hitte volna? Az ördögbe is, most már értem. (Mravucsán a homlokára ütött.) A tekintetes úr nyilván valami bűnügyben kutat. Mindjárt eszembe juthatott volna a Müncznénél. Forgós adta, ilyen úr nem vesz ócska holmit ok nélkül. – Ej no, az isten hajította ide, mert éppen olyan bonyadalmas dologról tanácskozunk odabent, hogy kicsi az eszünk hozzá. Oh, oh, Veronka kisasszony, milyen véletlen, hogy éppen a leghíresebb ügyvéd találja meg a fülbevalóját.

Veronka odanézett lopva a leghíresebb ügyvédre, csak most látta, milyen csinos, milyen uras, szíve ijedten kezdett dobogni a gondolatra, hogy majdnem megkinálta már az öt forinttal, amennyit Mravucsán tanácsolt jutalmul adni az esetleges megtalálónak.

Mravucsán ellenben sietett széket tolni az ügyvédnek s bizonyos aggodalommal jártatta végig tekintetét a rendetlen kanczellárián, ahol szembántó összevisszaságban hevertek iratnyalábok, zálogba leszedett ködmönök, halinák, üres poharak és palaczkok, mivelhogy szenátor uraimék minden per után áldomásadásra is itélik a feleket, s ebben a szobában iszszák meg – mert úgy kell annak lenni, hogy a magukból kiadott igazság után uj igazságot kell ismét magukba szedniök, ami pedig tudvalevőleg a borban van. A kanczellária kinézése igazán lehangolta volna e perczben a polgármestert, ha szemébe nem ötlik a falon függő főispán, báró Radvánszky. Ez mégis valami méltóságteljes, ünnepélyes pompát kölcsönzött a szobának. Szívéből óhajtotta, hogy bár csak megelevenülne ő méltósága és láthatná itt ezt a szokatlan díszes társaságot.

De miután ő méltósága nem akart megelevenedni, ő maga adott kevély érzelmeinek kifejezést:

– Szegény ember vagyok, de nem adnám száz forintért, hogy ilyen társaságot tisztelhetek a kanczelláriámban. Forgós adta, ez már valami, a leghíresebb ügyvéd a megyéből és a legszebbik kisasszony…

– Ugyan, Mravucsán bácsi! – kiáltott fel Veronka és kigyulladt az arcza a szégyenkezéstől, mint a fáklya.

– No, no, – kérlelte Mravucsán – ami igaz, igaz. Nem kell szégyenleni, kicsikém, ha az ember szép. Én is szép voltam, de sohase szégyeltem ezért magamat. S végre is a szép arcz nagy segítsége a fehérszemélynek. Igaz-e, ügyvéd úr?

– Nagy szerencse – felelte Gyuri felrezzenve, szinte gépiesen.

Mravucsán a fejét rázta:

– Maradjunk csak amellett, hogy segítség, mert a szerencséből könnyen lehet szerencsétlenség és a szerencsétlenségből szerencse, mint ahogy most is történt, hogy a mai szerencsétlen kimenetelű eset nélkül nem lenne most szerencsém mindnyájukat itt szemtől szembe látni.

– Hogyan? – kérdé Gyuri – valami szerencsétlenség történt?

Veronka akart felelni, de a bőbeszédű Mravucsán megelőzte:

– Történt, történt, de lassan-lassan semmi nyoma se lesz; a fülbevaló immár megvan, a madame válla is megvan, csakhogy egy darabig kék lesz, de az ördögbe is, nem a szín teszi a vállakat… és végül a kocsi is meglesz, mihelyest a kovács megcsinálja.

– Ah, hát az eltört kocsi, melyet a megvadult lovak elragadtak a piaczon…

– A mi kocsink volt, – mondá Veronka – a téglaégetőnél megbokrosodtak a lovak, a kocsis kezéből kiesett a gyeplő és mikor utána próbált hajolni, maga is kifordult a kocsiból. Mi aztán leugrottunk nagy rémületünkben, nekem semmi bajom se lett, de a szegény madame megütötte magát; istenem, talán baja is lesz. Nagyon fáj még, madame Kriszbay?

Madame Kriszbay felnyitotta eddig behunyva tartott apró, szurós, sárga szemeit s mindjárt az első, amit a világból megpillantott, a Veronka rendetlenségbe esett frizurája volt.

– Igazítsa meg a fejét – figyelmezteté francziául, aztán nyögött egyet-kettőt és újra bezárultak a szempillái.

Veronka ijedten kapott a hajához, hát csakugyan lekapcsolódott az egyik fonat.

– Jaj, a hajam! – sikoltott fel kislányosan s mind a két kezét odatapasztá, majd egész halványfehérré válva dadogta: – A hajtűim is kiestek, amikor leugrottam, nemcsak a fülbevaló. Istenem, mit csináljak?

– Ereszsze le a másik fonatot is – javasolta Mravucsán. – Úgy ni! Isten úgy segéljen, szebb így. Hát nem igaz, ügyvéd úr?

– Szebb, szebb – veté oda Gyuri hanyagul, amint most kénytelenül ráveté tekintetét a két sötétkékbe játszó bársonyos varkocsra, mely a madonnaarcz körül kezdődék s egész le, az ezervirágú fodros szoknyácska aljáig lógott le.

Ez hát a glogovai pap huga! Hihetetlen! Talán csak álmodik. Nem így képzelte ő a paphugokat. Elhízott, kacsajárású, piros-pozsgás hugok ezek, akik idők jártával hasonlítani kezdenek a plébánosaikhoz; pomádé-illatuk van és tokájuk. Toka nélkül nincs a parokiákon szépség.

Az ügyvéd igyekezett szóhoz jutni.

– Képzelem, nagyon megijedt.

– Nem nagyon. Nem is tudom, hogy egyáltalán megijedtem-e. De most kezdek már félni. A testvérem kétségbe lesz esve.

– A pap?

– Igen, a pap. Ő nagyon szeret engem, oda lesz, hogy nem jöttünk haza, pedig nem tudom, hogyan és mikor mehetünk.

– No bizony – szólt közbe biztatólag Mravucsán – a lovak megvannak, kocsit pedig majd szerzünk kölcsön.

Veronka háta megborzongott, megrázta a fejét, a két nagy varkocs szemkápráztatón hánykolódott, suhogott a válla körül.

– Én azokon a lovakon? Soha!

– Ej, kedves kisasszonyka, nem kell a lovakat komolyan venni. Nincsen azokban állandó karakter. Mert miből ered a dolog? A téglaégetőnél ott van az a hóbortos szélmalom, mert istenem, egy városban mindennek lennie kell. A világ halad. Bizony halad az, akárhogy nem akarja is Fajka szenátor uram. Hát ott van, mondom, az a szélmalom. Én csináltattam, mert mindig csúfoltak bennünket, hogy vizünk nincs. No jó, befogom hát a szelet, az őröljön. Persze, hogy a lovak ezt nem így veszik; jóvérű felföldi lovak és még sohasem láttak olyan óriás szárnyú állatot forogni a levegőben. No hát megijedtek és megbolondultak. Nem lehet azt tőlük rossz néven venni. De ha most kipárolog fejükből a félsz, szép csendesen hazaviszik a kisasszonykát, mint a parancsolat.

– Nem, nem, én már félek ezektől a lovaktól. Oh, milyen rettenetesek voltak! Ha látta volna! Jaj, egy tapodtat se megyek velök. Hiszen én magam gyalog is útra kelnék, de a szegény madame Kriszbay…

– No csak az volna szép, – szörnyűlködött Mravucsán – hogy gyalog ereszszem el az én legkedvesebb papomnak az ő hugocskáját azzal az ő piskóta lábacskáival. Uj huj! Az lenne csak! Hogy ballagna a mi kis szentünk a hegyes köveken tip-top, tip-top, az ewelasting topánkában. Bizony azt mondaná az én kedves főtisztelendőm: «No, ugyan komisz ember a Mravucsán barátom, akit én annyiszor megvendégeltem, tejbe-vajba fürösztöttem, hogy mégis így világnak ereszti a kedves kincsemet.» No, csak az volna szép, inkább a tulajdon hátamon vinném el a kisasszonyt a glogovai parókiáig.

Veronka hálásan nézett Mravucsánra, Gyurinak pedig az a gondolata támadt, hogy ha csakugyan nem lenne a világon semmi jármű és valójában háton kellene hazavinni a kis leányt, elbírná-e azt Mravucsán s nem úgy fordulna-e a sor, hogy neki kellene vinnie? Hiszen Mravucsán már törődött, idősb ember…

S kiváncsian kezdte méregetni, megbecsülgetni a testi erejét, nézte a vállait, a mellkasát – mintha csakugyan az lenne most a legégetőbb kérdés, hogy ki viszi hátán a Veronkát.

Mravucsánt gyenge, hanyatló embernek találta s mosolyogva vette észre, hogy ez szinte kellemesen érinti.

El sem gondolná az ember, hogy a gondolatok mennyi léha irányban ágaznak ki s milyen messziről levezethető csatornákon buggyan ki az első csöpp a szerelemből.

– Úgy, úgy, édes lelkem, – igyekezett Mravucsán mindenáron megnyugtatni a leányt – csak pihenje ki magát előbb, majd mindent kigondolunk; nem lesz semmi baj. Hiszen persze, hogy jobb volnának más lovak. De mit csináljunk? Itt Bábaszéken nem tartanak az emberek lovat, csak ökröt, magamnak is csak ökreim vannak. A hegy végre is hegy. A hegyekbe nem való a ló, mert itt a ló is csak azt teheti, amit az ökör – lépeget. Itt nem lehet parádézni, galoppozni, ficzánkolni, hányni-vetni a fejét, ez komoly vidék. – Itt húzni kell, s erre az ökör való. A ló itt elkedvetlenedik, látván a czirkumstancziákat, a Herkópáternek se nő meg, mintha mondaná: «Nem vagyok én bolond, maradok örökös csikónak.» Ami itt ló van is, nem sokkal nagyobb a macskánál, úgy hogy förtelem ránézni.

Még sokáig szőtte, fonta volna a szavait, ledehonesztálva a lovak fajtáját a sárga földig, ha közbe nem szól Gyuri:

– De hiszen nekem itt kocsim van, kisasszony és igen szívesen viszem magokat haza.

– Megtenné? – kiáltott fel örvendetesen Mravucsán. – Tudtam, hogy gavallér! De hát mért nem szólt előbb, az isten szerelmeért?

– Mert nem hagyott szóhoz jutni.

– Az igaz, az igaz – nevetett Mravucsán kedélyesen. – Eszerint elviszi?

– Természetesen; még ha nem készülnék is éppen Glogovára.

– Oda megy? – kérdé Veronka meglepetve.

– Igen.

Ránézett a mélázó szemeivel, egy darabig elgondolkozva, aztán egyszerre megfenyegette a két ujjával gyerekesen.

– De ne csaljon meg.

Gyurinak roppant tetszett ez a mozdulat, elmosolyodott tőle.

– Szavamra mondom, Glogovára szándékozom. Hát velem jönnek?

Veronka vídáman bólintott a fejével és már-már szedegette a tenyereit, hogy tapsolni fog örömében, – mikor a madame egyszerre megmozdult fekvőhelyén és nagyot sóhajtott.

– Jaj istenem, a madame! – szeppent meg Veronka. – El is felejtettem, hogy talán nem is lehet önnel menni.

– Miért ne? – mondá az ügyvéd egyszerűen. – A kocsi elég kényelmes, jól felférünk.

– Igen ám, csakhogy szabad-e?

– Hazajönnie? Ki tiltaná meg?

– Hát ön nem tudja?

– Ki? – kérdé Gyuri csodálkozva.

– Az illemszabályok – felelt félénken. (Gyuri felkaczagott. Oh a kis buta!)

– Igen, igen – bizonykodott hevesen, megneheztelve, hogy kinevetik, mert Mravucsán is vigyorgott. – Az illemszabályok azt mondják: «Egy idegen férfi karját nem szabad elfogadni.»

– De a kocsi nem kar, – pattant fel Mravucsán. – Hogy volna a kocsi kar! Akkor mindjárt két kocsim volna magamnak is. Ej, szívecském, hagyjuk azokat a szabályokat a pokolban. Bábaszéken én csinálom a szabályokat, nem a franczia frajlák. Én pedig azt mondom, hogy a kocsi nem kar, punktum.

– Igaz, igaz, de mégis beszélnem kell előbb a madame-mal.

– Hát tessék vele beszélni!

Veronka ujból odaguggolt a divánhoz, a beteg fölé hajolva, suttogtak egy darabig s úgy tetszik az eredményből, meg egyes franczia szavakból, amiket a Gyuri füle elkapkodott, hogy madame Kriszbay osztotta a Mravucsán nézeteit, a kocsi nem kar s aki már be van mutatva, nem idegen, ennélfogva – úgy vélte madame Kriszbay – el kell fogadni a fiatal ember szívességét. Veszedelem idején különben sincsen etikett. A szép Montmorency Blankát egyszer tűzvészkor egy szál ingben vitte ki az ágyból Privardière marquis s nem dőlt össze még csak a Notre-Dame tornya sem emiatt.

Gyuri olyasforma türelmetlenséget érzett, mint a játékos az osztásnál, ha nagy tétje áll egy kártyán, míg végre megfordult Veronka.

– Köszönettel fogadjuk el a kocsit – szólt mosolyogva, gondolván magában, hogy bizonyosan azt tette volna ebben az esetben Montmorency Blanka is.

Kapzsi mohósággal vette Gyuri a kijelentést, lett legott szörnyű mehetnékje.

– Sietek a kocsiért – mondá a kalapját véve. De Mravucsán fürgén útját állta.

– Ohó! hó! Most esett már a kapa a kőbe! Abból semmi se lesz. Pro primo, mert ha a kisasszony mehetne is, bűn volna az asszonyságot ilyen betegen kocsira ültetni, de nem is lehet, míg egy kicsit ki nem piheni az ijedtséget és a horzsolást. Ha a feleségem megkeni éjjelre a daganatot egy kis csodaflastrommal, reggelre valóságos menyecskének ébred fel. Pro secundo azért nem mehetnek, mert én nem engedem, hogy mozduljanak. Pro tertio, mert mindjárt beesteledik, tessék csak az ablakon kinézni, hová mennének az éjszakába?

Valóban, a nap már lecsúszott az aczélkékes zólyomi hegyek mögé. Az ablakelőtti luczfenyők óriásira megnőtt árnyéka végigfeküdt a széles úton s rádőlt egészen a Mravucsán kertkerítésére átellenben, hol egy sovány macska végezte az esti mosakodását a muskátli közt.

Mindamellett riposztirozni kezdett az ügyvéd (hiszen a mesterségéhez tartozik).

– Csendes, enyhe éjszaka lesz, miért ne indulhatnánk? S végre is a madamenak mindegy, akár az ágyban nyögni, akár a kocsin.

– De sötét is lesz – ellenveté Mravucsán – s rossz, hegyszakadékos helyeken visz az út Glogovára. Hiába vagyok polgármester, a holdvilágot oda nem parancsolhatom a mennyboltra.

– Ej, nem is kell; lámpások vannak a kocsimon.

Veronka habozott, hol ide, hol oda hajlott, a két vitatkozó férfi egy-egy nyomatékos argumentuma szerint, – míg végre Mravucsán odazúdított egy hatmázsás érvet.

– Vihar lesz az éjjel, mert egy akasztott ember lóg az út mellett egy fán. Majd meglátják, mikor az erdőn keresztülmennek.

Erre aztán egész testében megborzongott a kis bakfis.

– Jaj, én a világért se megyek keresztül éjjel azon az erdőn.

Ezzel el volt intézve a kérdés. Gyuri engedelmesen meghajtotta a fejét (egy verőfényes mosoly volt a jutalma), Mravucsán pedig felvillanyozva rohant be a tanácsterembe, rábízni az elnöklést Konopkára (nem adta egy vak lóért, hogy megszabadult), neki vendégei vannak, ő rá nem ér, azon melegiben oda is súgott néhány szenátornak (a jobb kabátúaknak), hogy szívesen látja őket vacsorára, majd hazafutott intézkedéseket tenni a nevezetes vendégek ellátására, útközben a lépcsőkön megpillantván Fialát, legott elszalasztá a Wibra ügyvéd úr kocsijáért, mely a Münczné boltja előtt áll, hogy azt az ő udvarába terelje.

Nemsokára maga Mravucsánné jött el a hölgyekért. Alacsony, kedves asszonyka volt, széles, mosolygó arczáról szelídség és jószívűség sugárzott ki. A felvidéki mesterembernék tisztes ruházatját viselte, rókaszem színű sima szoknyát, fekete selyem köténynyel elől; a fején is fodros fekete selyem főkötő volt, az álla alatt átkötött szalaggal.

Nagy zajjal, lármával tört be, ahogy ez egyszerű, nyájas világban szokás.

– Oh istenem, igaz-e, amit hallottam? A Mravucsán mondja, hogy a mi vendégeink lesznek. Milyen szerencse! De tudtam, megéreztem. Egy fehér liliom nőtt ki a mosdótálamból ma éjjel álmomban. Ehol ni, beteljesedett. No csak tessék lelkem összeszedni, ami holmijok van, majd én átviszem, mert én erős vagyok, mint egy medve. De el is felejtettem a legfőbbet, amit legelőbb kellett volna mondanom, hogy én vagyok Mravucsánné. Jaj, szívem, kisasszonykám, el sem képzeltem volna, hogy olyan szép. Oh, szűz anyám, szűz anyám! Most már értem Mária miasszonyunkat, amiért leküldte magára azt az esernyőt, hogy a harmatos arcza meg ne ázzék. Hallom, hogy beteg az asszonyság, hogy megütötte a vállát. No van én nekem olyan fűvem, amit ráteszünk, csak tessék jönni. Ne hagyja el magát, galambom. Katonadolog az egész. Hát mikor én egyszer feldőltem, pedig Mravucsán tartotta a lovak gyeplőjét, egy hegyszakadékba gurultunk, éppen két oldalbordám tört be, mégis itt vagyok, de a vesémet, biz isten, azóta is mindig érzem. Megesik ilyesmi az útonjárón. Fáj-e nagyon?

– Az asszonyság nem tud tótul, – mondá Veronka – se magyarul.

– Szent isten! – csapta össze kezeit Mravucsánné. – Olyan idős és még magyarul se tud? Hát hogy lehet az?

Veronkának el kellett mondania, hogy a madame egyenest Münchenből jő hozzá társalkodónőnek s még eddig soha sem volt Magyarországon, egy franczia katonatisztnek az özvegye (Mravucsánné a világért sem hagyott volna földerítlenül semmi apró körülményt), tegnapelőtt kapták a levelét Glogovára, hogy jön s Veronka maga akart érte menni a vasúti állomáshoz.

– Oh úgy? Hát ez az izé… (meszelőrudat akart Mravucsánné mondani, de gyorsan a szájára ütött), ez az asszonyság se tótul nem tud, se magyarul. Szegény gyámoltalan teremtés! Már most aztán mit csináljak én vele, kit ültessek melléje az asztalnál, hogyan kínáljam? No, ez szép mulatság lesz! Ezer szerencse, a kántor tud németül! És bizonyosan a fiatal úr is.

– Legyen nyugodt, asszonyság, majd mulattatom én az asztalnál és kínálom is – felelte Gyuri.

Nagynehezen felczihelődtek, madame Kriszbay jajgatott, nyögött, mikor a ruhadarabokat újra ráerőszakolták, Gyurit előre kikergették a folyosóra, hogy ne lássa, mert Kriszbayné asszonyság szemérmes volt; a nagykendőket, köpenyeket Mravucsánné szedte fel a karjára.

– A ládáért majd elküldjük a szolgálót.

Azután karonfogta a madame-ot, hogy ő rá támaszkodjék, úgy vezette le valahogy nagy kínnal a lépcsőkön.

A madame francziával vegyített német nyelven nyöszörgött, mormogott valamit, míg Mravucsánné is folyton beszélt, hol az elől menő fiatalokhoz, hol a szegény madame-hoz, aki úgy nézett ki borzas frizurájával, mint egy beteg kakadu.

– Csak erre, erre, kisasszonykám! Az ott a mi házunk. Még csak egy-két lépés, asszonyság. Nem harap ám az a kutya. Csiba te, Garam! Mindjárt otthon vagyunk. Majd meglássa, asszonyság, milyen szép ágyat bontok magának éjszakára. Csupa pöhöly minden vánkosa.

Az egy csöppet se zavarta, hogy Kriszbayné abból egy szót sem ért. Némely asszony csak azért beszél, mert jól esik neki. Mit is csinálna, ha nem beszélne? Még bizony beszőné száját a pók.

– Fáj, ugy-e? De holnap még jobban fog fájni. Ezeknél a tompa zúzódásoknál úgy szokott. Bizony, még két hét mulva is megérzi. Hanem szó, ami szó, – mondá jelentőségteljes pillantással az elől menőkre mutatva – gyönyörű pár lenne belőlük.

Így is csak pár lépés volt a Mravucsán-ház, nyájas ambitusával, mosolygó ablakaival, de még közelebb lett volna, ha a városháza előtt ott nem terpeszkedik vala egy nagy pocsolya, mely miatt a korcsma felé kellett kerülni. De e pocsolyára végre is szükség volt, tiszteletben tartotta azt Bábaszéken mindenki, mert ezen úszkáltak a város lúdjai, itt hemperegtek a széleken az apró malaczok és végül innen merítették a vizet tűzvészek idején a tűzoltók. Azt nem is említem, hogy a városka összes békái is itt tanyáztak, gyönyörű hangversenyeket adva a lakosságnak.

Ez a pocsolya tehát kellett, szívesen tűrték, mint közhasznú intézményt s mikor egyszer a megyei főmérnök, Brunkusz Nep. János erre utaztában figyelmeztette az előljáróságot, hogy a városház előtti mélyedést fel kellene tölteni, mindenki kinevette Brunkusz Nep. Jánost.

A pocsolyát ennélfogva most is ki kellett kerülniök a Mravucsánné vendégeinek, a korcsma felé tartva, melyet a «Megfagyott birkához» czímeztek egymás közt az idegenek, czélzással Bábaszék éghajlati viszonyaira. A «Megfagyott birkánál» még most is szólt a zene, a vendégek már be se fértek, egy pár turóczi «safranyik» künn itta állva a pálinkát, míg egy zólyomi talyigás odaült az egyetlen asztalhoz és hármasával hozatta a boros palaczkokat. Derekasan el volt már ázva s hangos beszélgetésbe eredt önmagával, át-átpislantva szerető szemekkel sovány gebéjére, mely leeresztett fejjel várta a talyiga elé fogva gazdáját, a nádból font állás alatt.

– Még azt mondja a szomszédom – filozofált a talyigás – hogy az én lovam nem ló. Hát hogyne volna ló. Ló volt az már a Kossuth-világban is. Hogy azt mondja, nem bírja a terhet? Nem ám, mert a teher nehéz. Hogy sovány? Hogyne volna sovány, mikor nem adok neki zabot. Hogy miért nem adok? Hát iszen adnék, ha volna. Hogy azt mondja, a multkor se bírta kihúzni a talyigát? Nem ám, mert belement a kerék a kátyuba. Nagy szamár az én szomszédom. Igaz-e, vagy nem?

Felkelt tántorogva és mindenáron követelte a turóczi safranyikoktól, hogy nyilatkozzanak: szamár-e az ő szomszédja, vagy nem?

Azok szépen kitértek előle, mire a talyigás, mint a veszett kutya, aki se lát, se hall, de a szimatja az ember felé viszi, neki rontott a Mravucsánné karján lépkedő madame Kriszbaynak:

– Ló-e hát az én lovam, vagy nem ló?

Kriszbayné megijedt, felsikoltott, a talyigás szájából kigőzölgő borszag közel hozta az ájuláshoz.

– Szent Isten! – nyögte elhaló hangon – milyen országba jutottam!

Hanem Mravucsánné, amilyen szelíd volt, éppen olyan kardos tudott lenni.

– Hogy ló-e a lovad, azt nem tudom, – mondá – de hogy te magad részeg disznó vagy, azt látom!

S olyat lökött rajta, hogy eldőlt az úton, mint a darab fa, hörögve folytatván hanyattfekve a tünődést:

– Azt mondja a szomszédom, hogy vak az egyik szemére. Ostobaság! Hiszen egy szemmel is olyan darabot lát az útból, mint kettővel.

Csakhamar feltápászkodék és a részeg emberek öntudatlan következetességével utánuk iramodott, mire madame Kriszbay elfelejtvén, hogy meg van sérülve, futni kezdett, fölfogván ügyetlenül egész térdéig, amikben megbotlott volna, a hosszú szoknyáit. A «safranyikok», akik utána néztek, nevetgélve emlegették vékony lábszárait: «Hogy a pokolba tud úgy szaladni ilyen lábakon!»

Még jobban csodálkozék az előlmenő Veronka, aki Gyurival beszélgetve, semmit sem vett észre a zólyomi talyigás izetlenkedéseiből s nem tudta mire vélni, látván a beteg hölgyet ilyen fürge futamodásban.

– Madame, madame, mi lelte?

Nem felelt, csak rohant egyenest a Mravucsán-portára, ahonnan azonban legott visszahőkölt egy velőtrázó sikoltással, három hatalmas komondortól megrémülve, kik hangos ugatással fogadták a kapuban.

Már éppen ájultan rogyott volna a földre, ha hirtelen ott nem terem a vendégváró Mravucsán; így aztán az ő karjaiban ájult el.

A becsületes polgármester csak tartotta ott, csak tartotta határozatlan bamba arczczal, soha sem látott még elájult asszonyt, hallott valami olyast, hogy vízzel szokás ilyenkor meglocsolni, de vízért nem mehetett, gondolta, hogy meg kellene egy kicsit csipkedni (attól a holt asszony is fölpislant), csakhogy a megcsipkedéshez némi hús kivántatnék s madame Kriszbay csupa csontokból állott.

Bevárta inkább keresztényies türelemmel, míg a többiek előjönnek, kik csakhamar eszméletre hozták a szegény ideges teremtést.

– Ah, – sóhajtá ujra és ujra – milyen tartományba jutottam!