Front matter

Megjegyzés:

A tartalomjegyzék a 288. oldalon található.

Ambrus Zoltán Munkái

v. kötet

SOLUS ERIS

Ambrus Zoltán Munkái

V.

SOLUS ERIS

BUDAPEST MDCCCCVII VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

SOLUS ERIS

BUDAPEST MDCCCCVII VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.

I.

– Tudnék neked egy munkát – szólt a mester, a hogy beállítottam hozzá. – Csak az a kérdés, milyen kedvben vagy?

– Alacsony, pimasz, czudar rosszkedvben. Talán még soha se voltam ennyire – feleltem.

– Mi bajod?

– Semmi különös. Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, soha sincsen jó idő. Rosszkedvü, fáradt, elcsüggedt vagyok. Egyéb bajom nincs, de nekem ez is elég.

– Ez azt jelenti, úgy-e, hogy télen sok a kritikus, nyáron meg kevés a vevő? És lassankint elveszíted a tehetségedben való bizalmadat?

– Olyanformán. Kezdem átlátni, hogy multamban nincs öröm, s jövőmben nincs remény. A mester nem is képzeli, hogy micsoda baj ez.

– De képzelem. A régi szép időkben nekem is voltak efféle bolond óráim. A mikor még nem volt semmi komoly bajom, mint most neked.

– A mesternek könnyü. Kidugja csibukját a Pantheon ablakán, lenéz az alant bukdácsolókra és azt kiáltja nekik: »Csak törjétek magatokat! Én is vesződtem, a míg ide jutottam!«

– Te beszélsz így, semmirekellő?! Huszonnyolcz éves vagy; az egészséged, mint a vas; egy kis tehetség is szorult beléd. Mi kellene még?

– Egy garas ára siker. Egy kis hit. Valami kevés öröm.

– Szóval: a mi megjön magától; a mit csak ki kell várni. De ilyen bolond az ember! A mig fiatal, mindent akar, a mi nincs; észre se veszi a gazdagságát s kesereg, hogy ez meg az hiányzik. Mikor aztán megöregszik, már nem akarna semmit, de mindenét odaadná az eltűnt évekért. Nem tudja élvezni, a mit, cserében ifjuságáért, megszerzett; csak kesereg, hogy nem tud visszafiatalodni.

– Vannak szerencsés kivételek. Itt van például a mester. A mester ma is fiatalabb, mint én…

– Igen, lélekre. Köszönöm.

– … és huszonnyolcz esztendős korában már ott volt, a hová én, úgy látszik, soha se fogok eljutni.

– Hja, barátom, én szorgalmasabb voltam, mint te. Nem szerelmeskedtem annyit, hanem tanultam. Nekem is voltak modelljeim; de ha lefestettem őket, azután békét hagytam nekik. Te… te nem érsz rá lefesteni őket! Különben jól teszed; neked van igazad. Valamivel korábban értem el, mint ti fogjátok, hogy nem kell robotban dolgoznom; de mit ér ez? Most már volna időm szerelmeskedni, a kedvem se hiányoznék hozzá, de vége! Ha te kiállsz a kapuba, és egyet-kettőt kurjantasz, mindjárt tudják, hogy te vagy; én kurjanthatok akárhányat, még se tudják, hogy én vagyok az, a ki kiabál!… Annyi a szép lány, és mind másnak nő fel!… Ezzel egyébként nem azt akartam mondani, hogy: csak lustálkodjál! Hanem azt, hogy ne csüggedj. Ma még inkább az életé vagy, mint a művészeté. Ha majd egészen ennek adod a lelkedet: a siker eljön magától, nem kell hínod. Biztosítalak, hogy nem pazaroltad el az idődet. A mit másoknak éltél, az mind a művészetednek fog kamatozni. De ha ennyire bolygat az alkotás láza: próbálj már egyszer valami nagyot.

– Kicsit se tudok én már, mester.

– Téged bánt valami, fiam. Beszéld el, mi történt veled?

– Higyje el, semmi se történt.

– Akkor hát beteg vagy.

– Olyan egészséges vagyok én, mint a makk. És talán éppen az az én bajom, hogy ilyen rettenetesen egészséges vagyok. Kilencz órát alszom naponkint, de ha a lelkiismeretem engedné, többét is tudnék. Úgy eszem, mint a mesebeli szörnyek, a fejem soha se fáj, a tüdőm olyan, mint egy bikáé.

– Ettől még nagyon rosszak lehetnek az idegeid.

– Az idegeim? Talán nincsenek is idegeim. Én legalább nem tapasztalom, hogy vannak. Tehát jók. Nincs nekem semmi testi bajom, mester. Ép, egészséges vagyok, és a míg csak úszni, vívni, evezni kell: erős is. Kérdezze meg azokat a tanítványait, a kik tagjai a »Hungaria« csónakázó-klubnak. De mihelyt dolgozni akarok, elhagy az erőm. Kinyitom a szememet, de már nem látok meg semmit; a kezem ügyetlen, néha valósággal béna. A képzeletem szárnyaszegett, nem jut eszembe semmi, nem tudok kitalálni semmit, annyit se látok és érzek, mint egy fűszeres. A materiális élet, a melybe belemerültem, mint Harold Harfagar király a tenger fenekére, nem ereszt vissza; a lomhaság tündérei lenn tartanak, nem tudok fölemelkedni. Majdnem minden időmet a szabadban töltöm, s néha megkapnak: a fák, a víz, a sziklák, a hegyek fenséges mozdulatlansága, a napfény játéka egy hullámfodorral, a növényvilág szivárványos bűbája, egy-egy tájék szomorú, szép lelke, a tó-tükör és az égbolt varázslatai. A napsugár néha át meg átjár, s szivem bele sajog ebbe a fájdalmasan édes érzésbe. Mély szomoruságomba bele csillámlik a remény: hátha még tudok valamit?! De alig hogy leültem dolgozni, már bele fáradok, s kétségbeesve látom, hogy kezem nem azt csinálta, a mit a lelkem akart. Pedig olthatatlan vágy él bennem: valami szépet csinálni. Valamit, a mi bizonyos. A mihez nem ér fel a kicsinyesség, s a minek nem árthat az idő. Valami olyat, mint a Dagnan-Bouveret »Bretagnei búcsú«-ja. Vagy ha már a rendkivüli tehetséget megtagadták tőlem az istenek, legalább valami olyat, a mi másoknak is tessék, s a mivel egy kissé én magam is meg legyek elégedve.

– Mondom, hogy ideges vagy.

– Nem, ez nem idegesség, csak szomorúság, vagy jobban mondva elkeseredés. A kétség egy kissé későn látogatott meg. Huszonnyolcz éves vagyok, már nem kezdhetem ujra az életet. Nem kezdhetek egy más pályát, elülről; arra már késő, hogy másutt vihessem valamire. És azt kell hinnem, hogy olyan pályát választottam, a melyhez nincs elég tehetségem.

– Ezt én jobban tudom, mint te. Belőled nem a tehetség hiányzik, hanem az akaraterő. Nem a képességeiden fog múlni, ha nem éred el, a mire vágyakozol; a jellemedtől függ, hogy mivé fogod magadat kinőni.

– Csak vigasztaljon, mert rám fér. Van-e, a mi jobban kétségbe ejtheti az embert, mintha életének a derekán el kell ismernie, hogy azt az egyet, a mit tud, rosszul tudja? Van-e érzés, mely jobban lesujtana, mint ha tudatára ébredünk annak, hogy csak egy mesterséghez konyitunk s ebben az egyben is kontárok vagyunk? Itt van ez a nagy, haszontalan test a maga mindennapos követeléseivel; csupa apró, de parancsoló és türelmet nem ismerő követeléssel… és a szellem, a dicső szellem, melynek játszva kellene előteremtenie, a mi ezeknek a kicsinyes követeléseknek a kielégítésére szükséges, a szellem, ez a mi egyetlen erőnk, egész énünk, kínlódva se bir valami értékeset alkotni, sőt azt se képes kiküzködni, a mivel elhallgattathatná ezt az éhes kutyát.

– Azt mondhatnám, hogy a kontárt soha se bántják efféle kételkedések, és hogy mindez csak ideges képzelődés. De nem vitatkozom veled. E helyett egy orvosságot ajánlok. Fogadd el a munkát, a melyről szóltam.

– Különös orvos a mester. Annak, a ki nem tud enni, egyszerüen azt rendeli, hogy: egyék, ettől majd meggyógyul.

– Ha elmondod az orvosnak, hogy elveszítetted az étvágyadat, az orvos nem fog koplaltatni, s nem tanácsolja azt, hogy: ne egyél, a míg az étvágyad meg nem jön magától. Ellenkezőleg: tejkúrára fog, s azon lesz, hogy éppen a táplálkozással szerezd vissza az étvágyadat, azzal az új erővel, melyet a legkönnyebb és legjobb eledel ad. Én is ilyenforma kúrát ajánlok. Most már, hogy kibeszélted magad, tisztában vagyok a bajoddal, s elmagyarázhatom, hogy mi történt veled. Egy-két esztendeig elhanyagoltad a művészetet; az apró örömöknek éltél, nem a legnagyobbnak. Egy szép napon aztán feltámadt benned a lelkiismeret, s iszonyu hévvel fogtál hozzá, hogy majd kipótolod a mulasztottat. De meglepetve vetted észre, hogy a tétlenségben elprédáltad a régi ügyességedet, s meghökkentél, a mikor láttad, hogy az elhanyagolt szerető duzzogva fordít hátat. Hja, barátom, a múzsa is asszony! Ekkor rádupláztál a hibádra. Erőszakolni akartad a régi jó viszonyt; persze, éppen csak ez kellett a boszúálló kedvesnek! Most aztán lecsüggeszted a karod, és rémülten kérded magadtól, hogy: tulajdonképpen mi történt veled? Hát, barátom, a mit eltékozoltál, azt nem lehet csak úgy visszafütyölni; időbe kerül, a míg ujra megszerzed, de ne félj, semmi baj. Szép lassan visszahizelged magad úrnőd kegyébe; nem vívod az eget, de addig sántikálsz és udvarolsz a haragos szépségnek – hiszen csak nő!… – míg egy napon észreveszed, hogy a munkádnak megint láttatja van. Nézd, barátom, az a dolog, a mit én ajánlok neked, nem fog megerőtetni. Inkább szórakoztatni fog, s könnyen meglehet, hogy azonnal eloszlatja a rosszkedvedet. Könnyü munka; nem fogja ingerelni a művészi becsvágyadat, de haldokolva is megcsinálhatod. Éppen betegnek való feladat, ha mondom.

– Értem. Egy öreg péknét kell lefesteni, az összes smukkjaival együtt.

– Nem. Egy nagyon szép asszonyt, a ki már nem él.

– Fényképek után?

– Igen.

– Csakugyan betegnek való munka.

– Várj csak, még nem mondtam el mindent. A halottnak egy eleven arczképe is maradt: a leánykája, a ki nagyon hasonlít rá. Ez a leányka most tizenhat esztendős. Az asszony már régen meghalt; nem tudom, mondjuk: tiz esztendeje. Arról van szó tehát, hogy a fényképek és a tizenhat éves hasonmás látásából el kell képzelni… nem… látni kell: milyen volt az asszony huszonöt-huszonhat éves korában.

– Szép feladat! Nehéz is, hálátlan is, és főképpen ügyes szemfényvesztőnek való, a ki bolonddá tudja tenni a világot!

– Nagyon szigorú vagy. Csodát nem várnak tőled, csak egy jó képet, a melyet modell nélkül kell elkészíteni. Fényképet annyit kapsz, a mennyit akarsz; s a fényképek jók, mondhatom, mert ismertem az asszonyt. A kis leányt folyton látni fogod, a mi ér annyit, mint a fényképek. Szóval a feladat nem nehéz; persze, művész szeme kell hozzá.

– Művész szeme? Nem. Hanem bűvész ügyeskedése… az már igen! Esküszöm, hogy a mester soha se vállalkozott ilyes munkára!

– Látod, mennyire tévedsz! Igenis, vállalkoztam, még pedig ugyanerre a munkára! De épp akkor ért utól ez az átkozott köszvény, mely mindenkorra nyomot hagyott a kezemen; el kellett halasztanunk a dolgot. Most is rám gondoltak először, és sürgették, hogy váltsam be az igéretemet. De nemet kellett mondanom.

– Világos! Kinőtt már a mester az efféléből.

– Most is csak azért nem vállalkoztam, mert ki kellene mozdulnom a fészkemből, hogy a kis leányt láthassam. Már pedig nincs az a csábítás, a mivel engem el lehetne csalni hazulról. Egy köszvényes embernek a megszokott kényelme, a nyugalma, a helyben maradhatása az első dolog a világon.

– És a kis leány nem jöhetne ide?

– Nem, mert vidéken laknak, télen-nyáron, és jó messze innen.

– E szerint még utazgatni is kellene?

– Érdemes lesz oda utaznod, mert kitünően fogod tölteni a nyarat.

– Az egész nyarat ott tölteni!… Mért?

– Mert másutt sehol se tölthetnéd jobban. Biztosítalak, hogy nem fogsz haza kivánkozni; tőlük meg ott maradhatsz, a meddig akarsz. Megjegyzem, bár ezt már nem volna szabad elárulnom, hogy szó van a kis lány arczképéről is.

– Ahá! Ez attól függ, hogy a pályázó miképpen tudja megoldani az első feladatot?…

– Természetesen, de e felől nyugodt vagyok.

– Köszönöm. A kérdéses nyárspolgárok azonban, úgy látszik, bizalmatlanabbak. És tán kényesebbek is.

– A kérdéses nyárspolgárok egy cseppet se nyárspolgárok. Olyannyira nem, hogy az az úr, a ki kért, küldeném el, ha már magam nem mehetek, a legtehetségesebb tanítványomat, ez az úr Magyarország utolsó oligarchája: Szepessy Kristóf báró.

– Tyű, teringette! Ezt a nevet ismerem az ujságokból.

– Ha szorgalmasabban lapozgatnád a könyveket, ismernéd a történelemből is. Annak idején nagy szerepet játszott Magyarország politikai életében.

– Ez már régen lehetett.

– Régen, a kiegyezés előtt. Azok közé az aulikusok közé tartozott, a kik itthon is bizonyos megbecsülésnek örvendtek. Hatvanhét óta azonban visszavonult.

– Akkor hát ő az oka, hogy olyan keveset tudok róla.

– Azért jó lesz, hogy ha tájékozódol egy kissé. Akármilyen rég letűnt nagyság, szereti, ha tudják, hogy ki volt.

– A fődolog az, hogy most már semmi. Magánzó.

– Exczellencziás úr és aranykulcsos vitéz. Olyan aranykulcsos vitéz, a kit egy tolószéken hurczolnak jobbra-balra, de a ki azért megköveteli, hogy az egész világ folyton süvegelje.

– Nagyon öreg úr lehet, a ki már nem sok vizet zavar.

– Ne gondold azt. Úgy hiszem, közelebb van a nyolczvanhoz, mint a hetvenhez, és akármilyen öreg, nem tudott nagyobbra nőni, mint egy lovászgyerek. De ez a kis öreg a tolószékében is kemény legény. Majd meglátod, hogy arra felé, három vármegye határán belül, csak az történik, a mit ő akar.

– Az arczkép is az ő kivánsága?

– Az is az övé. Te, figyelmeztetlek valamire. Ha festésről lesz szó, Angelit és Canont a világért se dicsérd az öreg előtt. Először ezekkel tett kisérletet. De az egyik, már nem tudom mért, nem vállalkozott, a másik meg olyan képet festett, a mely a bárót éktelen haragra lobbantotta. Megsemmisítette a képet, s azóta hallani se akar a bécsi mázolókról.

– S a mester azt hiszi, hogy én szerencsésebb lennék, mint híres elődöm?

– Híres elődöd nem láthatta az eleven hasonmást, a ki akkor még nagyon kicsi volt. Aztán meg híres elődödnek az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy egy bájos Dubarryt festett, a báró pedig – és ezt meg fogod érteni, mihelyt meglátod a fényképeket – szentképet akar. Igen, szentképet, és nem valami »à la Watteau« kecses alakot vagy holmi Fragonard-féle bájosságot. Az öreg úr ugyanis, a mint látni fogod, nemcsak kegyelettel, hanem valóságos rajongással viseltetik a menye emléke iránt.

– A menyét becsüli meg ennyire? Ez uj. A nagyon öreg emberek halott-kultusza nem szokatlan dolog. Azt hiszem, ez a kultusz nem annyira sírontúli szeretet, s örökös emlékezése a már csak emlékeiben élőnek, mint inkább tüntetés a hálátlan élők ellen. »Látjátok, így tudom én imádni, a haló porában is, azt, a ki szeretett és megbecsült engem, a hogy megérdemlem, és a hogy ti nem tudtok szeretni és megbecsülni!…« Ezt akarja mondani. De hogy valaki a halottai közül éppen a menyét tegye öreges érzéseinek bálványképévé, ez, meg vagyok győződve, eddigelé igen ritkán fordult elő a világtörténelemben.

– Mondasz valamit. Sőt meglehet, egészen igazad van, mert ezt a rajongást, a mely még a halotthoz is hűséges maradt, ugyan senki se jósolta volna meg, tizenöt vagy tizenhat évvel ezelőtt. Az öreg báró tudniillik sehogy se akart beleegyezni fiának a házasságába. Hiába kérlelte az egész család, nem engedett és utóljára is megtagadta a jóváhagyását. De a fiatal báró is Szepessy volt, azaz makacs, hajlíthatatlan és minden pokollal szembeszálló. Mikor látta, hogy nem tudja megtörni apjának az ellenállását, túltette magát rajta. Elveszített egy hitbizományt, de feleségül vette a kis nevelőnőt.

– És a vén oligarcha most egy ex-nevelőnőt gyászol?

– Te ezt vigjátéknak találod, és mulatsz rajta. Hja, barátom, minden élet: tragédia, de ez a sok tragédia néha ilyen vigjátékokból alakul ki, a mi azt bizonyítja, hogy a tragédiák és a vigjátékok anyaga ugyanegy, vagyis: nincsenek vigjátékok, csak olykor vigjátékoknak tűnnek fel, a közönbös néző előtt, a tragédiák egyes részletei. Lásd, ez a nyakas öreg, a kiben minden nyakassága mellett is oly kevés a következetesség, a maga rendíthetetlen elveivel – mert az elvei most is rendíthetetlenek – messziről kitünő vigjátéki alaknak tetszik, és mily szomorú sorsot mért rá előbb a komikus konokság, utóbb a komikus következetlenség! Nem fogom elbeszélni az egész regényt…

– Miért ne beszélné el? Ráérek.

– Mert magam sem ismerem. Csak a száraz tényeket tudom, de ezek is érdekesek.

– A tényeket kitalálom. Megjelent az első baba; a fiatal anya felpakolta a kis kitagadottat, és beállított vele a bősz nagypapához. A bősz nagypapa ellágyult és beleszeretett a fiatal mamába.

– Megjelent az első baba és a fiatal anya nem adott életjelt. Hanem a férj, a ki elég bolond volt lemondani egy hitbizományról, hogy elvehessen egy szegény nevelőnőt, megint gondolt valami bolondot. Azt gondolta, hogy elmegy az északi sarkra, és nem lehetett otthon tartani. Bolondabbat már nem gondolhatott volna, az igaz, és hogy miért tette ezt, igazán nem tudom megmondani. Máris megunta volna a feleségét, a kiért olyan nagy áldozatot hozott, vagy nem szerette volna eléggé a kis porontyát? – nem hiszem, mert ismertem az asszonyt. Daczból tette volna, hogy keserüséget okozzon az apjának, vagy hogy aggodalmakat keltve kierőszakolja a bocsánatát? – nem hiszem, mert ismertem őt is. Inkább azt képzelem, hogy nem tudta tűrni a szegénységet, vagy jobban mondva: nem tudta elviselni, hogy szegénynek lássák otthon. És mindenesetre valami sikert várt ettől a vállalkozástól; az expediczió, a melylyel elment, nagy port vert fel akkor. Bizonyára nem azért ment el, hogy soha se térjen vissza. De nem tért vissza. Háromnegyed év se telt el, mikor meghozták a hírt, hogy odaveszett, az egész expediczióval.

– Ezt megtehette volna egy pár évvel előbb is.

– Az özvegye nem így fogta fel a dolgot. Legalább nem siránkozott a tulajdon baján; csak azt gyászolta, a kit elveszített. Hogy mi lesz vele s a gyermekével? – csak mások kérdezgették; ő maga soha. Azt hitték, hogy házalni fog a nyomorúságával, s majd sorra járja férje rokonait. Nem ezt cselekedte, hanem azt, hogy elment egy kis tót faluba, a hol kivüle mindenki bocskort viselt, s beállott tanítónőnek. Az öreg báró mindennap kinézett a küszöbre, nem lát-e ott egy kis lányt, meg egy czédulát, a mire ez van irva: »Tőletek való; tartsátok el.« Bizony nem látott ott semmit. Várt; azt hitte, hogy az idő megtöri ezt a kis tanítónőt, a ki arról álmodozik, hogy a büszkeség fényüzését is megengedheti magának. De hiába várt. Mikor aztán elúnta, hogy egyre csak lesse az unokáját: okosabbat gondolt. Követet küldött a menyéhez és megüzente neki, hogy fia özvegyének és árvájának ott van a helye a többi családtag között, az ősi fészekben. A tanítónő a szép szóra is nehezen hajlott, de a gyermek jobblétéért végre engedett.

– A többit ki lehet találni.

– Nem lehet kitalálni. Az öreg, a mint látni fogod, teljességgel nem érzelgős természetü. Még ma is kordában tartja a családját, s azt gyanítom, nem valami nagyon lelkesedik a többi sarjadékáért. Többet mondok. Egyetlen fiának, a halottnak, soha se tudta megbocsátani, hogy búcsutlanul ment el az óperencziákra, a nélkül, hogy egy szót üzenjen haragos atyjának. A halálhír után is csak úgy emlegette, hogy: »az az úr«, vagy: »a sarkutazó.« Később letett erről, hogy ne okozzon fájdalmat, előbb az özvegynek, utóbb az árvának. Azóta nem beszél róla; mintha soha nem is gondolna rá. S az élők irányában még keményebb tud lenni. Otthon is oligarcha; zsarnokoskodó, rideg családfő s olykor kegyetlen pater familias. A leányai, s ezek családja, kivételképpen se látták gyöngédnek; egyik unokája, a kire egyszer ráijesztett, fél tőle, mint egy öreg krampusztól. Más véleményét soha se hallgatta meg; nyájas szavakat, kedvességeket nem hallott tőle senki; alárendeltjeivel szemben – s ő a családját is ebbe az osztályba sorozta – csak a szigorúságát éreztette. Egyetlenegy lény volt a világon, a ki ki tudta forgatni magából: a menye.

– Mondom, hogy: bele szeretett.

– Azt se csodáltam volna. Mert ez az asszony bizony édes-kedves teremtés volt, és én például, én csakugyan bele szerettem.

– A mester mindig őszinte tisztelője volt az asszonyi nemnek, mint mindazok, a kik az ifjuságukat józanságban töltötték el, és – igen bölcsen – távol maradtak attól a veszedelemtől, hogy nagyokat csalódhassanak.

– Hiába csúfolsz. Én elhiszem a te tapasztalásodnak, hogy az asszonyok nagy többsége rossz, képmutató, hazug; de annyit láttam, hogy vannak jó asszonyok is. És ha kinevetsz is, mondok még valamit. Látod, én hiszem és vallom, hogy a jó asszonyok között, a kik talán kevesen vannak, vannak még kevesebben, a kik magasabb rendü lények, mint a többi ember.

– A szépek, a kik csodálatosképpen jók maradtak.

– Nem, hanem azok, a kiknek a kedvességében van valami kifejezhetetlen, a mi a virágillatra emlékeztet. Azok, a kiknek egyénisége a tisztalelküségnek, a jóságnak és a szeretetnek olyan melegét sugározza, a mely a tavaszi napfényt juttatja eszünkbe…

– Szóval a mester hisz a tündérekben?

– Ha nem volnának tündérek, azt mondanám, hogy nem érdemes élni.

– Pedig tündért látni, úgy látszik, csak keveseknek adatott.

– Minden ritka, a mi méltó rá, hogy vágyódjunk utána.

– És ennek a hitnek ott kell lennie a képen?

– Ott lesz, akármilyen kételkedő vagy; a kis lány meg fog téríteni. Csak aztán túlságosan bele ne bolondulj, mert ez nagy baj volna rád nézve.

– Ó, mester, sokkal romlottabb vagyok én, mint képzeli! Az angyalok engem már nem tesznek szerelmessé, csak az ördög fajzatja; ez se annyira, hogy bajba sodorhatna.

– Az előbb azt mondtam, hogy: ne csüggedj, most meg azt mondom, hogy: ne bízd el magadat! Én elhiszem, hogy otthon vagy ebben a szakmában, és hogy nem tartozol azok közé, a kik hamar megperzselődnek; de láttam én már ennél nagyobb csudákat is. Az öreg ridegebb legény, mint te…

– Mégis megperzselődött.

– Azt nem hinném, mert régen túl van az már minden bolondságon. De ha a szíve nem is fogott tüzet – talán soha se is volt neki – lélekben ugyancsak ellágyult a menye rövid uralkodása alatt. És ezt meg tudom érteni. A családi élete, meglehet, hogy főképpen az ő hibájából, mindig szomoru volt; igaz, hogy ő se kényeztetett senkit, de őt se kényeztették. Egyszerre beköltözött a kastélyába…

– A napfény, a virágillat, a mosoly.

– Jól mondod, és sajnállak, ha mindezt soha se találtad együtt egy leány vagy asszony alakjában. Úgy járhatsz, mint az öreg, a kinek akkor nyílt meg a szeme, a mikor már jobb lett volna vakon maradnia. Azt hiszem, már közel járhatott a hetvenhez, a mikor megértette, hogy mi az, a miért érdemes élni, és hogy miképpen kellett volna élnie. A tolószékben ocsúdott föl: »Lám, milyen jól ülök itt! Lám, milyen jó, ha kedves arczok vannak az ember körül!« S a bünhödése az volt, hogy alig ismerte meg, már el is veszítette ezt az uj, szebb világot.

– E szerint a veszedelem még nagyobb, mint gondoltam. Most már igazán nem tudom, hogy menjek-e vagy ne menjek. A mester küld; de minél inkább tájékoztat, annál nehezebbnek látom a feladatot.

– Persze hogy küldelek. És azok után, a miket mondtam, tisztában lehetsz vele, hogy nem küldenélek, ha nem volnék bizonyos benne, hogy meg fogsz felelni a várakozásomnak. Mindezt nem hallgathattam el; de látom, ideje, hogy a feladat nehézségeiről rátérjek az ügy kellemesebbik oldalára.

– Halljuk.

– Először is úri dolgod lesz; soha még úgy gondodat nem viselték. A kastélynak Magyarországon nem igen van párja; csak Angliában látni ilyen várszerü, hét tornyos palotákat. Herczegi lakást kapsz benne; válogathatsz vagy húsz szoba közül, a melyek mindegyike csupa kényelem. Annyi cseléd áll a rendelkezésedre, a mennyit kivánsz; a kastélynak olyan nagy a szolga-személyzete, hogy egy másodrangu német nagyherczeg hadseregét könnyü szerrel legyőzné. Aztán úgy élsz, a hogy kedved tartja; senki se kérdi: hová méssz, mikor jössz haza. Ha tetszik, elbarangolsz az erdőbe; vadászgatsz, kirándulsz, tutajra ülsz, s egy sebes kis folyón, vad szikla-óriások közepett, elkalandozol Lengyelország felé. Ha nem akarsz, napokig nem jössz ki a szobádból. A kastélyt gyönyörü park környezi; ha az embergyűlöletnek akarsz élni, s megkivánod a remeteséget, egész nap kedvedre ábrándozhatol.

– Ez már beszéd.

– Viszont, ha társaságra szomjazol, bő részed lehet benne. A kastélynak mindig sok a lakója. A család maga is… várj csak… kilencz vagy tiz tagból áll; azonkivül soha sincsenek vendég nélkül. Néha annyi ott a kisasszony, hogy három nap is bele telik, míg megismered őket. Ezekkel aztán annyit játszhatsz lawn-tennis-t meg mi az ördögöt, hogy nemsokára álmodban is angolul beszélsz. Asszonyok dolgában már szegényebb a vásár, de ha éppen flirtelni óhajtasz valakivel, mindig akad egy-két pasasér.

– Mester, én azt kezdem gyanítani, hogy engem erre a küldetésre nem a tehetségem, hanem a kabátom jelölt ki.

– Nem, de ez egyszer nem árt, hogy tudsz egy kicsit forgolódni a fehérnép körül, s nem jössz zavarba, ha valaki azt mondja, hogy »merci.« A mi szegény Jánosunkat szomoru púpjával nem küldhettem volna el, se Bereczkyt, a ki a fagylaltot elvből késsel eszi.

– Értem. Egy kis élnitudás föltétlenül megkivántatik, mert a festés csak ürügy, s alapjában véve a művész úr olyanféle szerepet fog játszani, mint a társalkodónő. Egy jó magaviseletü fiatalember, a ki minden játékhoz ért s parancsolatra jókedvü… a ki valamivel jobban szórakoztatja az embert, mint a mamzell, mert mégis csak férfi, az istenadta… egy kellemetes egyén, a ki minden partiban jó kisegítő s olyan magunkfélének látszik, noha mindenki tudja, hogy szegénynek nincsen pénze…

– Eh, hagyj békében és ne fogd rám, hogy vénségemre cselédszerzőnek álltam be!… Mondom, hogy, ha nincs kedved hozzá, akár soha feléjük se nézel. Még az ebédnél se kell ott lenned; felhozatod magadnak. Mikor oda méssz, bemutatkozol a családnak, és pont. Igaz… ők nem fognak neked bemutatkozni, azért nem lesz fölösleges, ha én mutatom be őket, nehogy valamelyik kisasszonyt a másik mamájának képzeld. Tehát először is a kis Kata, Viktor bárónak a leánya. Ezt ugyan nem lesz okod kerülni. Megjegyzem, hogy a kis lány igazi neve: Victorine, de az anyja nevét kell viselnie. Aztán: az öreg úr jobbkeze, Guszti néni, a várparancsnok. Ez Katának egyik nagynénje. Fordított rendben kezdtem felsorolni őket, mert a családfa utolsó hajtását említettem a legelőbb, de már mindegy. Elég az hozzá, Viktor báró volt a legutóljára született gyermek s az egyetlen fiú. Három nénje közül a nevezett Guszti a legifjabb. Most már nem olyan ifju; túl lehet a negyvenötön. Egy kicsit selypes beszédü s feltünően kis termetü asszonyság, a kinek az arczában azonnal ráismersz az öreg báróra. Sárossy főispán a férje; gyermekük nincs. A főispán sokat lármázik, de nem kell törődnöd vele. A felesége keveset és halkan beszél, ellenben soha se pihen. Örökkön mozog; szapora léptekkel, nesztelenül járó szürke alakját mindenütt ott látod, s a kastélyban semmi se történik az ő tudta nélkül. A legnyugodtabb lelkű személy, a kit valaha láttam; az indiánusok Aczélszívnek neveznék. Guszti nénivel élj barátságban.

– Nála van a pénztárkulcs, ugy-e?

– Az összes kulcsok. A többiek mind csak népség és katonaság. Ezek közül a soron Adél grófné következik, három grófkisasszony lányával, a papa, a miniszter nélkül. Ejnye, hogy is hívják a minisztert?!… Már minden nevet elfelejtek!

– Mindegy. Majd megtudom.

– Adél grófné két évvel idősebb, mint a főispánné, de hála a tudománynak, tíz esztendővel fiatalabbnak látszik. A grófkisasszonyok közül csak a legkisebb lehet innen a húszon. Mind igen kivánatos hölgyecskék; kár, hogy sokat beszélnek. A miniszterék, a papa nélkül, évente csak hat hónapot töltenek a kastélyban, de neked ez is elég lesz.

– Mit tudni azt előre?

– Csak ne henczegj, mert még megjárhatod; abban a parkban, a sok unokatestvér meg a többi vendégkisasszony között mindennap egy leánynevelő-intézetnek a majálisán képzeled magadat, s az a folytonos ruhasuhogás könnyen elkábítja az embert. De hadd végezzem el a család bemutatását. Még ketten volnának hátra, de az egyikkel vagy a másikkal egyhamar nem fogsz megismerkedni, mert ezek ketten soha sincsenek egyszerre a kastélyban. Ha az egyik jön, a másik menekül.

– Ez a kettő alighanem férj és feleség.

– Közel jársz az igazsághoz. Most már nem férj és feleség, de férj és feleség voltak. Vagy négy esztendeje nem élnek együtt. A törvényes elválás temérdek nehézséggel járt, de sok herczehurcza után törvényesen is elválasztották őket, már nem emlékszem, mikor.

– És a kastély lakói mind a két féllel jó lábon maradtak? A törvényes elválás után is?

– A kastély lakói nem vettek részt a háboruságban, mert ma se tudják, hogy mi történt a házasfelek között. Vaktában az asszonynak fogták pártját, pedig az asszony a jövevény, s a férj az igazi családtag. A férj tudniillik Hanna bárónőnek, az öreg úr legidősebb lányának a fia. Hanna bárónő annak idején egy szegény katonatiszthez ment feleségül, a kinek a »Freiherr« czímen kivül nem volt egyebe, csak a bajusza. Már nem él se a Freiherr, se Hanna bárónő. Házasságukból csak ez az egy fiu származott, a ki idejekorán nyakára hágott anyai örökének, és már zsönge kora óta nem a legjobb hírnévnek örvendett. Hanem feleséget még az ördög is kap, s így kapott Albert urfi is. Elvált házastársa egy orvosnak a leánya.

– Olyan átok ül ezen a családon, mint az Atridákon. Meg van irva, hogy valamennyinek rangján alól kell házasságot kötnie, hét nemzedéken át, a míg a bárói rang végképpen ki nem kopik a családból.

– Van valami a dologban… Egyébként Albert urfinak ez a házasság csak becsületére vált, mert sokba került neki. Menyasszonyának nem volt semmije…

– Ezt a refraint már ismerem.

– … s az öreg úr szokása szerint megtagadta a beleegyezését. Ez egyszer nem indult fel, mert Albert urfitól régóta nem várt semmi jót; egyszerüen kijelentette, hogy unokája cselekedjék úgy, a hogy akar, de ha elveszi az orvos leányát, a nagyapjára többé ne számítson. A míg él, nem segiti semmivel, s ha meghal, unokájának még csak a neve se lesz benne a végrendeletben. Albert urfi, bár ez a várandóság volt az egész vagyona, nyugodtan lemondott mindenről. Könnyelmüsége nem lepett meg senkit, mert nem volt sem az első, sem az utolsó.

– De ismét elkövetkezett Pál fordulása. A kitagadott megjelent a kastélyban, bemutatta a feleségét, s az öreg úr beleszeretett unokája életepárjába.

– Nem. Az uj asszonyt csak a kis Kata kedvelte meg nagyon, de ez a barátság az orvos leányának örökre helyet biztosított a kastélyban. Az elvált asszony különben nem él vissza a neki felajánlott vendégszeretettel; ritkán hajlik a kis lány kérésére, s egy idő óta éppen csak hogy jön-megy. De Kata azelőtt sokat betegeskedett, s ez idő tájt az orvos leánya hónapokat töltött a kastélyban. A mi Albert urfit illeti, ez nem nagy kedvelője a családi életnek; azt hiszem, legjobban szeret biliárdon aludni. Házaséletének három esztendeje alatt nem is lábatlankodott sokat az öregnél; nem igyekezett megpuhítani. Csak azóta látogat el sűrűbben a kastélyba, mióta nem él együtt a feleségével. Abból, hogy mindig olyankor jelent meg a nagyapjánál, a mikor az elvált felesége is ott volt, azt következtetem, hogy ki akart békülni az asszonynyal. Ha ezt akarta, rosszul számított. A mikor ő beteszi a lábát a kastélyba, az elvált asszony odább áll. Most már, azt hiszem, Albert urfi nem is igen erőteti a dolgot, s egyre ritkábban rontja ott a levegőt.

– Ezzel az érdekes párral tehát aligha fogok találkozni.

– Az asszonynyal mindenesetre találkozni fogsz. Mert ilyenkor, nyáron, ha nincs a kastélyban, ott van a közelben. Még nem mondtam, ugy-e, hogy a kastélytól nem messze, gyalog egy jó órányira, egy csinos fürdőhelyre jutsz? Ej, hogy is hivják? Vigye el az ördög! Nem világhírü, nem is nagyan látogatott, mert rosszak a közlekedési viszonyai, de a vize csodás hatásu. Legsűrűbben a lengyelek keresik fel, Magyarországból csak kevesen. Nálunk nem is igen ismerik. Pedig nagyon kedves hely; völgykatlanban rejtőzik… köröskörül fenyvesek… a berendezés európai. El ne mulaszd ezt a kirándulást, s ha szereted a czigányzenét, menj át többször is, mert a híres… hogy is híjják?!… mindegy… kár, hogy csak a lengyel asszonyok hallják ezt a czigányt. A fürdő különben csöndes, meglátszik rajta, hogy ideges asszonyok lakják, a kiknek minduntalan van valami panaszuk. Elég az hozzá, barátom, Albert urfinak az elvált felesége mindig itt tölti a nyarat. Erről a vidékről való, itt van a rokonsága, s a fürdőt is rendszeresen használja. Természetesen, azalatt, míg itt tartózkodik, gyakran átrándul a kis Katához; eltölt a kastélyban egy-egy hetet, s aztán visszatér a fürdőbe. Emberi számítás szerint tehát találkoznod kell vele; de ha azóta véletlenül összezördült volna a kastély összes lakóival, akkor, fiam, ne habozzál, hanem minél előbb ugorj át a fürdőbe, mert olyan szép asszonyt, mint ez az elvált hölgy, keveset láttál, a mióta eleven vagy.

– És ezt csak most mondja a mester?! Ezen kellett volna kezdeni!

– Azt akartam, hogy tisztában légy vele, hová és mily viszonyok közé küldelek. S mert tudtam előre, hogy nem szivesen állsz kötélnek, a csábító körülményeket utóljára tartogattam, fegyverül a kifogásaid ellen.

– Csak nem hiszi komolyan, hogy elég egy szép asszonynak a hírét hallanom, s már izgatottan rohanok a vasuthoz?

– Még megérhetjük, hogy izgatottan fogsz rohanni a vasuthoz, ha a hírét hallod! A milyen szép és okos asszony, könnyen elforgathatja a fejed!

– Nagyon lobbanékonynak tart a mester. Előbb a kis lánynyal fenyegetett meg, most meg azzal ijesztget, hogy a szép asszony foszt meg az eszemtől. Vagy elepedek a sivatagban szomjan, vagy elragad a cziklon. Pedig egyelőre igen messze vagyok mind a két veszedelemtől, ellenben igen valószinü, hogy soha se fogom látni se az egyik, se a másik hölgyet.

– Hohó! Az előbb már azt mondtad, hogy elméssz!

– A mester félreértett. Úgy beszéltem, az igaz, mint a ki menni készül. De csak a rövidség kedvéért nem mondtam mindig így: »föltéve, hogy megyek«.

– Hallod-e, bolondítsd az öregapádat! Azért mesélem én el a Szepessyek történetét a honfoglalástól mind e mai napig, hogy végül tudtomra add: »Beszélhetsz, jó vitéz, senki se hallgat rád!«…? Ohó, barátom, így nem fogsz lerázni a nyakadról!

– Azt se mondtam, hogy nem megyek. De még gondolkoznom kell egy kicsit a dolgon.

– Ne gondolkozzál sokáig, mert nekem hamar kell válaszolnom. Különben nem mondanád meg, hogy miért habozol?

– Mert az udvari festők helyzetét soha se találtam irigyelni valónak. Mert nem akarom, hogy a kirándulás után azt mondják rólam: »Így jár, a ki a nagyurakkal egy tálból eszi a cseresznyét!«

– Úgy látszik, hogy, ámbátor virágnyelven, de mégis csak gorombáskodol velem. Azt képzeled, hogy én olyan udvari bolond-féle voltam közöttük?

– A mester helyzete egészen más volt, mint a milyen az enyim volna. Régen ismeri őket, szinte a családhoz tartozik; s aztán a mester harmincz éves korában már dicsőségben gazdagon állított be hozzájok. De én, az ismeretlen tanítvány!… Pedig akármilyen szegény ficzkó vagyok, nem szeretném, ha az ingyen nyaralásért, nem tudom hány forintért, továbbá a kosztkvártély- és egy pár fejelés csizmáért, akárki is lóhátról beszélne velem.

– Ha csak ez a baj, e felől megnyugtathatlak. Az öreg úr gőgösebb ember a régi várgrófoknál, de a gőgjét, mint a családi klenódiumait, mélyen elzárva tartja s csak alkalom adtán hozza napvilágra. Ilyenkor aztán ragyog. De erről az oldaláról nem lesz módod megismerni. Veled, ellenkezőleg, rendkivül udvarias lesz; olyan túlzottan, alázatosan udvarias, mint a minők a vele egyívásu nagyurak voltak, a kik a terjeszkedő harmadik renddel szemben ebbe a megtámadhatatlan formába rejtették el a kevélységöket. Mindig nagyságos úrnak fog szólítani; a hányszor csak beszélsz vele, mindannyiszor körülményesen elsorolja összes czímeidet; s oly czerimóniásan udvarias, oly túlságosan illedelmes lesz, hogy eleinte gúnyt és nem titkolt lenézést vélsz a szavaiban. De aztán látni fogod, hogy a kis Katát kivéve mindenkivel így beszél, mert mindenki közönbös előtte. A többiek pedig valamennyien szives emberek, a kik minél kevésbbé értik, annál nagyobb becsben tartják a művészetet és a művészeket. Ismerlek jól, de ismerem őket is, és bíztosíthatlak, hogy nem lesz boszúságod. Különben, ha súlyt helyezel rá, hogy az öreg úr maga hivjon meg: irathatok vele egy rémesen udvarias levelet.

– Szeretném. De előbb kérek egy kis időt a gondolkozásra. Mondjuk: huszonnégy órát. Hadd aludjam rá egyet.

– Nem bánom, ha megigéred, hogy holnap igent mondasz.

II.

A mester tudta, hogy tőlem hiába várni elhatározást. Látva, hogy hajlandó is vagyok, meg nem is, nem sokat tünődött, hanem azonnal intézkedett. Így történt, hogy bár azon a bizonyos másnapon óvakodtam a szeme elé kerülni, néhány nap mulva mégis levelet kaptam a bárótól.

Ez a levél igen megnyugtatóan hangzott. Sok »méltóztassék« és »kegyeskedjék« volt benne, sőt egy »könyörgöm« is. Benne volt továbbá, mily megtisztelő rá nézve, hogy látogatásommal szerencséltetem. Az irás idegen kézből eredt, de a tolószékből nem is várhattam sajátkezü levelet. Alant ott voltak az ő betüi is. Kétszáz éves okiratokon látni efféle aláirást. Azt hittem volna, hogy török betükből van összeróva, ha a boríték violaszin pecsétjén föl nem ismerem a Szepessy-czímert.

Most már nyilatkozni kellett, már akármelyik értelemben. Azon kezdtem, hogy szemrehányást tettem a mesternek.

– Sajnálom – felelte – de előbb kellett volna szólnod. Már nem másíthatjuk meg a dolgot. Az öreg bárót nem lehet az orránál fogva vezetni.

Még ő kerekedett feljebb.

Engem az ilyen rosszhiszemü erőszakosság mindig bámulatba ejt, meglep és lenyűgöz. Most is azonnal lefegyverzett. Kénytelen voltam beleegyezni, hogy helyettem majd sürgönyöz a bárónak. Meg kellett elégednem azzal, hogy addig halasztottam a dolgot, a meddig hamarjában lehetett: a hét utolsó napjáig.

– Nem bánom – szólt kegyelmesen. – Legyen szombat. De figyelmeztetlek, hogy el ne aludd a szombat reggeli gyorsvonatot, mert úgy intézkedem, hogy a kocsit szombaton este hatkor küldjék érted.

– Ha elkésném, majd csak kapok kocsit az állomáson.

– Jablonkán? Ott ugyan nem, barátom. Jablonka csak megállóhely; egy közönséges őrház, a melytől a falu is jó félórányira esik. S föltéve, hogy a faluban kapnál valami parasztszekeret, ilyen alkalmatossággal késő éjszaka érnél a dunajeczi kastélyba.

– Ha már benne vagyok – feleltem – jól van, fel fogok kelni.

S a mester azzal búcsúzott el tőlem:

– A mikor majd visszajössz, el fogod ismerni, hogy én vagyok a legjobb orvos a világon. De addig is irj néha.

Bevásároltam három gyönyörü angol bőrládát, két sárgát, meg egy feketét, hogy legalább a podgyászomról le ne ríjjon a művész, kivasaltattam összes ruháimat, s az asztalomra készítettem azokat a könyveket, a melyeket minden útra magammal viszek, de soha se fogok elolvasni. Aztán átadtam magamat annak a reménynek, hogy szombatig majd csak történik valami, a mi meghiusítja az elutazást.

Csalódtam; s elkövetkezvén az idők teljessége, nem maradt más választásom, mint: nekivágni a világnak, menni az adott szó után.

Kihajtattam a pályaudvarba s útközben megcsináltam az úti programmomat. Ennek a főpontja az volt, hogy mihelyt elindul a vonat, azonnal betelepszem az étkező kocsiba, s bátorságot szívok magamba a legerősebb borból. Határozottan aggódtam. Valami rossz előérzet kerített hatalmába, és szép sárga bőrládáim nem nyujtottak kellő vigasztalást.

Megnéztem az órámat. Ha a lovak megbokrosodnának, s a kocsi felfordulna, akkor talán még lemaradnék a vonatról. De a lovak példás józansággal teljesítették szolgálatukat, s a kocsisnak, a ki a lovaitól nem tanult józanságot, minden igyekezete kárba veszett: a villamos kocsikkal se sikerült összeütköznünk.

A váróteremben nem sokáig kellett méláznom. Mire körülnéztem, hogy kifürkészszem, vajjon e sokaságból kikkel akadok majd össze a legjobb helyért való versenyfutásban, már jelezték a vonatomat s a kapus elharsogta az engem érdeklő állomások nevét:… »Füzes-Abony, Miskolcz, Kassa, Abos« stb. Úgy hangzott most ez nekem, mint a párbajozónak az: »Egy, kettő, három…« Milyen gyorsan számol a párbajvezető segéd! Ugyan miért siet úgy?

Szinte megkönnyebbültem, mikor a podgyászomat hordó szolga után fölléptem a vagon lépcsőjére. Innen már nincsen visszatérés. Ennyi holmival a nyakamon nem hátrálhatok meg a legutolsó pillanatban. Már benne vagyok az árban.

Alig helyezkedtem el a még üres kocsiszakaszban, máris le kellett mondanom arról az ábrándról, hogy talán egyedül fogok utazni, s legalább füstölhetek, a meddig meg nem únom. Egy ládával, kalapskatulyával, táskával agyonrakodott vasuti szolga állott meg a fülke ajtaja előtt, s kérdő tekintetet vetett még láthatatlan megbízójára. Aztán egy lefátyolozott arczu hölgy magas alakja vált láthatóvá. Bepillantott a folyosóról a fülkébe s rögtön utasította a szolgát:

– Tegye csak ide! (A hangja fiatalosan csengett.)

Mikor a vasuton ülök, én is olyan vagyok, mint más, s az első pillanatban minden uj útitársban csak a betolakodót és az ellenséget látom. A harmadik állomásnál az ember megbarátkozik a helyzettel; a kiszállás előtt sajnáljuk, hogy meg kell válnunk a kedves utitárstól. Ez százszor történik meg velünk, de azért az utazás kezdetén mégis ugyanazok maradunk. Mert legelőször az ösztön szólal meg bennünk, az ős-ember, a barlanglakó önzése, a melynek szűk ez a világ, s a mely a másik emberben csak a zsákmányára leső ragadozót látja. Homo homini lupus.

Szép asszonyokkal szemben ez az ösztönszerü érzés igen megenyhül, néha teljesen felolvad s megsemmisül egy másik, szintén ősi önzésben. De megjelenésének a pillanatában még a szép asszony se tudja eloszlatni a barlanglakó féltésének némi maradványát; a másik önzés rendesen oly keveset igér, a legjobb esetben oly távolba néz, s oly kétes eredményről suttog!… Ellenben az egészen bizonyos, hogy kényelmünket a szép asszony, vele született érzékenységénél és a lovagiasság törvényénél fogva, több veszedelemmel fenyegeti a legczudarabb angolnál s a legkellemetlenebb utazó ügynöknél.

Ezek után talán megvallhatom, hogy, jóllehet nem vagyok barbár, s mi több, életem akkor az asszonyoké volt, a fátyolos hölgy megjelenése inkább megzavart, mint megörvendeztetett. Bizonyára mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy ezt a hölgyet valaha szerelemmel fogom szeretni.

– Itt ugyan bajos lesz czigarettázni! – sajnálkoztam magamban, s az a kilátás, hogy a folyosóra kényszerülök, nem a legkellemesebben érintett.

Aztán meg az a »tegye csak ide!«, a mivel beállított, határozottan boszantóan hangzott. A legjobb esetben azt jelentette:

– Ezzel az úrral nem törődöm.

Sőt talán még többet. Például, a mi már igen bántott volna:

– Ennek az úrnak bizalomgerjesztő arcza van; itt jó helyen leszek.

De az első benyomás hamar elpárolgott. Nem kellett hozzá szakértő szem, hogy észrevegye az ember a belépő alak feltünő szépségét. Ezt a termetet semmiféle útiruha nem rejthette el. Vannak hatalmas lányok, a kiken látni, hogy sohase lesznek Júnókká, hanem asszony korukban, és még harminczas éveikben is megmaradnak hatalmas lányoknak; mert formáik tökéletességében van valami kifogyhatatlan üdeség, az érettségnek, a szépség teljességének és az ifjuság erejének, a fiatal lányosságnak valami örök s velökszületett harmoniája. Azt hiszem, a mythologia ezt akarta kifejezni az Afrodite alakjában. A fátyolos hölgy nem titkolhatta el, hogy ő is ebből a családból való, de talán nem is akarta eltitkolni.

A hangjából ugyanez az örök lányosság csengett. Mialatt utasításokat adott a vasuti szolgának, hogy a podgyászát miképpen helyezze el, a szavából kiáradó ifjuság végképpen kibékített vele.

Az meg éppen megvette a szivemet, hogy az egész podgyásztartót megtöltötte a skatulyáival. Nem maradt ott hely egy esernyő számára sem. Gyorsvonaton a helykeresők ostromával szemben nincs jobb védelmi eszköz, mint ha az egész podgyásztartót le tudjuk foglalni. Ide ugyan nem jön be, a ki valamit hoz magával, ha csak az ölében nem tartja a táskáját Budapesttől Kassáig.

Az ablaknál foglalt helyet, szemben velem, a miből ismét kitűnt, hogy tőle ott lehetek, a hol vagyok, ez őt egy cseppet sem zavarja és egy cseppet sem érdekli. Nyugodtan megnézett és aztán nem vett többé észre. Ez jogot adott rá, hogy mialatt ő az ablakon át a perronon szaladgálókat nézegette, még most is fátyola mögül: viszont én is szemügyre vegyem őt, hosszasan és szemtelenül, a kalapjától a lábujja hegyéig.

A szemle igen kedvezően ütött ki. Hogy szép asszony: az átlátszó, könnyü, fehér fátyol nem igen kivánta elrejteni. Hogy gondtalan életnek örvend: a czipője, kalapjának a formája és útiruhájának a szerény átlagtól elütő, nem közönséges szabása menten elárulta. Ez a ruha egyéni ízlésre, merészlelkü szabóra, tiszteletet parancsoló czégre és tarka-barka számlára vallott. Nem titkolom el azt a gyöngémet, hogy a jól öltözött szép asszony nagyobb hatással van rám, mint a szegényes ruháju, ha még oly bájos is. Esztetikai érzékemet bántja és elkedvetleníti, ha isten legtökéletesebb alkotásának, az asszonyi szépségnek, valamely gonosz véletlenből nincs meg a kellő drapériája; mert én a finom és ízléses ruhát az asszonyi szépség szükséges kiegészítőjének, a szép asszonyok természetes örökének, soha el nem játszható tulajdonának, jogos és köteles pompájának tekintem. A szegénység látványa akkor sért a legjobban, mikor közém és a szépség közé tolakodik, s a sajnálkozás érzésével zavarja meg a gyönyörüségemet. És a rongyokba burkolt szép még hagyján, de a kin együtt látom a természetes tetszeni vágyást, a szegényes erőködést és a sors mostohaságát!… Igen, nem tagadom, a szegényesen vagy ízléstelenül ruházkodó szépség lehangol, mélává és szomorúvá tesz, érdeklődésemtől idegen gondolatokat kelt bennem, szárnyát szegi képzeletemnek és lelohasztja élnivágyásomat.

A fátyolos hölgy nem adott alkalmat ily elkedvetlenedésre; ó, ellenkezőleg!

Természetesen tanakodni kezdtem – ilyen helyzetben mindenkinek ez az első, leküzdhetetlen gondolata – hogy vajon ki lehet? vajon mi járatban s hová megy? A felől, hogy már nem leány, hanem asszony, egy pillanatig se lehetett kétségem – mert alakjának lányos vonása a rá leselkedő vén rókát nem ejthette tévedésbe. Furcsa volna, ha egy festő szeme se tudná megkülönböztetni, hogy egy szép női alakban mi az, a mi a kort, a nevelést, az életmódot, a környezetet, a véralkatot, az asszonyiságot, s az egész már lefolyt életet tükrözi, s mi az, a mi egyéni, veleszületett és örök!… ha egy festő se látná meg, hogy az előtte levő szép alakon mi a mult jele, az »esetleges vonás«, a »történelmi eredmény«, és mi a »Ding an sich!«… De annak kifürkészéséhez, hogy a fátyolos hölgy a menyecskék osztályába tartozik, nem kellett valami mélyreható tekintet; a gyerek is asszonynak nézte volna. Igaz, hogy a mai világban már semmit se jelent, ha egy hölgy egyedül utazik; mért ne utazhatnék egy leány egyedül? Végre is, Amerikában vagyunk. De az ilyen leány, a kit az egyik állomáson feladnak, a másikon levesznek, mialatt magára van, másképpen viselkedik, másképpen néz és másképpen köhög. A fellépésnek az a biztonsága, melyet a fátyolos hölgy tanusított, az amerikai szemlélőt is meggyőzte volna; de az öltözködése is asszonyra vallott.

Fogasabb kérdés volt az, hogy: a társadalomnak melyik rangosztályába tartozik? A legrosszabb föltevés kizártnak tűnt fel. Azonkivül, hogy erre teljességgel nem adott okot (a mi abban a bizonyos esetben csodaszámba menne), a viselkedéséből sokkal több önérzet sugárzott, semhogy ez a föltevés megállhatott volna. Igaz, hogy ez a kor a bámulatos utánzásoknak, s az értéktelen anyag művészi értékesítésének és ügyes forgalombavitelének a kora. Az is igaz, hogy a társadalmon kivül álló hölgyek, ha az értelem és vagyon csodatévő erejénél fogva eljutottak arra a magasabb műveltségi szinvonalra, mely egykor a legjobb körök kiváltsága volt, majdnem mindenben sikerrel tudnak versenyezni az igazi úri asszonyokkal, sőt némely téren le is főzik az előkelő hölgyeket. De a társadalmon kivül álló nőknek ezek a legtanultabbjai (nálunk is találkoznak ilyenek) egy pontban mindig kezdők maradnak. Kitünően utánoznak mindent, csak az önérzetet utánozzák ügyetlenül. Van a viselkedésnek egy »nem tudom mi«-je, a mit minden éleslátásukkal, minden szinészi tehetségükkel s az asszonyi tanulékonyságnak minden hősies erőfeszitésével se tanulnak meg soha.

– Nem – szóltam magamban – ehhez az önérzethez nem ért az, a ki maga kovácsolta meg a szerencséjét, s a szépségével és az emberekhez, meg a körülményekhez való alkalmazkodással vívta ki, hogy másnak mutathassa magát, mint a mi valójában. Ezt az önérzetet csak az tudja alkalmazni, a kinek otthon egyszerüen rendelkezésére bocsátották a pénzt, mert hozományul kapta a papától, vagy mert a férje keres. Csak az a kérdés, hogy a papa meg a férj még most is vesződnek-e, mert még nem jutottak el a harmadik osztályból a másodikba, s a másodikból az elsőbe – avagy már ott ülnek az égi békében, a legelső osztályban?

De miért nem kisérte ki senki a vonathoz, noha a podgyászán látni, hogy messzi útra megy?

Ezt a magánosságot nem értettem. Szinésznő volna? Akkor másképpen öltözködnék. Nem tudna lemondani arról az örömről, hogy a jó ízlésével legalább egy kis feltűnést keltsen.

Az évei számát se tudtam eltalálni. Azt láttam, hogy túl van a húszon és innen a huszonötön. De hogy pontosabban itélhessek, meg kellett várnom, míg fátyol nélkül láthatom az arczát.

Úgy számítottam, hogy ennek akkor érkezik el az ideje, ha majd a vonat, végre-valahára, elindul. A kisebb csomagjai között egy könyvet vettem észre; az úton nyilván olvasni akar. Mikor olvasni kezd, majd csak fellebbenti a fátyolát, s ha megtudom, hogy mit olvas, megkapom a feleletet összes kérdéseimre. Mondd meg, hogy mi az olvasmányod, s megmondom, ki vagy.

Ebben a pillanatban egy kis meglepetés ért: a fátyolos hölgy hirtelen olyan mozdulatot tett, a mely e helyütt annyira váratlan volt, akár egy sikoltás. Az előbb még kissé előre hajolva, mozdulatlanul, közönbös tekintettel nézte a vonat körül lévők sürgését-forgását, az elkésettek sietését, az elutazók kisérőinek hosszas ácsorgását, s a kalauzok nyugalmas készülődését; egyszerre – jól láttam, mert nem vettem le róla a szemem – összerezzent, hátra kapta a fejét s ijedten huzódott vissza a kocsi belsejébe. Oly kevéssé tudta leplezni az izgatottságát, hogy hirtelen felindulása szinte felmentett a köteles illendőség alól, s mint a ki önkéntelenül pillant fel, hogy lássa, mi baj érte a szomszédját, kiváncsian néztem ki az ablakon, hogy megtudjam: mi vagy ki ijesztette meg a velem szemben ülő, hirtelen elváltozott hölgyet?

Nem kellett tanakodnom, hogy mely irányból jöhetett a baj; azonnal megtaláltam a feleletet. A perron már tisztulni kezdett; a ki el akart utazni, már beszállott, s a kisérők, csoportokba verődve, egy-egy oszlophoz húzódtak, vagy megállottak valamelyik kocsi ajtaja előtt, hogy még néhány pillantást vagy még egy pár szót válthassanak az elutazókkal. A jövés-menés megszűnt; a vasuti személyzet is előre vonult, a szolgálati kocsi tájékára. Arra, a hol mi ültünk, egészen néptelenné vált a perron, s a mi kocsink tájékán csak egy alak volt látható: egy szőke úriember, a ki a kezét zsebre dugva, nyugodtan sétált a vonat közelében, koronkint megállva, s egy-egy pillantást vetve az ablakokból kikandikáló asszonyi fejekre.

Látásból már ismertem ezt a szőke urat. Többször találkoztam vele, sok ember közt, nem tudom hol, alighanem a legnagyobb nyilvánosság helyein: a színházakban, s szóval a hol mulatnak. Annyira sohase érdeklődtem iránta, hogy megtudakoljam a nevét és nemzetségét, de most, hogy ujra megpillantottam, határozottan emlékeztem, hogy már korábban is eszembe jutott: milyen jó volna pofonvágni! Van sok arcz, a mely az első pillantásra fölkelti bennem ezt a platonikus vágyakozást; az olyan arcz, a melyről lesugárzik gazdájának az a szent hite, hogy az egész világ csak ő érte van, s hogy a többi ember mind azért lélekzik, hogy neki legyen min mosolyognia. Istenem, hány ilyen arczczal találkoztam rövid néhány év alatt!… És a sok, sok vágynak kielégítetlenül kellett elhervadnia!… Milyen szomorú is az élet!

A szőkét egyébként az asszonyok csinos embernek mondták volna. Nekem, a ki a férfi-szépséget fából-vaskarikának tartom, ebben a tárgyban nincs véleményem. Öltözete ízléses és kifogástalan volt, a mi nálunk ritkaság; föllépésének biztonsága és öntudatossága, járása, tekintete, tíz lépésnyire is láthatóvá tették, hogy a kiváltságosak közé tartozik.

Bár csak sétált a perronon, mint akárhány utas, a ki elhelyezvén a holmiját, kimegy a fülkéjéből, s a vonat elindulásáig frissebb levegőt szí és kényelmesen járkál a kocsija közelében: mégis úgy tetszett nekem, mintha keresne valakit, s mintha nemcsak esztetikai érdeklődésből nézegetné a kocsiablakokból kikukucskáló női fejeket. De ha keresett valakit: a viselkedése ezt nem árulta el. Gonddal ápolt alakját tökéletes nyugalom pánczélozta; még azt se lehetett leolvasni róla, vajon csakugyan el akar-e utazni, akár a mi vonatunkkal, akár a következővel, vagy csak vár valakit, hogy elbúcsúzzék tőle.

Visszapillantottam a fátyolos hölgyre. Ez, ellenkezőleg, éppenséggel nem titkolta el, hogy mi foglalkoztatja. Úgy behuzódott az ülés mélyére, a hogy csak lehetett, s mialatt tekintete önkéntelenül követte a kint eltávolodó alakot, arczát nem hagyta el az ijedtség és szorongás kifejezése. Úgy látszott, nem törődik vele, hogy mozdulatait egy idegen férfinak a tekintete illetlen figyelemmel kiséri; egy pillantásra se foglalkozott velem, mintha ott se lettem volna. Annyira lenéz? Vagy oly zavarban van, hogy az idegen eszébe se jutott? Hamarjában nem tudtam, mit gondoljak.

Akármennyire boszantott, be kellett látnom, hogy az a föltevés a helyes, a mely egy cseppet se hizelgett a hiúságomnak. Mikor a szőke úriember odakint megfordult és megint közeledett az ablakunk felé, a hol most már okvetetlenül meglátta volna a fátyolos hölgyet, mert szembe jött vele s csak egy lépésnyire volt a kocsinktól: érdekes útitársam felugrott a helyéről, kimenekült a folyosóra s meglapult az első oldalfalnál. Világos volt, hogy nem nagyon érdekli, mit gondolok róla és viselkedéséről.

Ebben a perczben végre megindult a vonat.

Elképzeltem, hogy künn, a folyosón, milyen nagyot lélekzik valaki. De magam is örültem, hogy megszabadultunk a kellemetlen szőkétől. Mert hogy megszabadultunk tőle, a felől nem volt semmi kétségem. Egy szempillantással előbb még a perronon láttam; ha el akar utazni, bizonynyal nem várja meg az utolsó másodperczet, mert az induló vonatra felugrani tilos, s a ki már elszánta magát az utazásra, nem koczkáztatja meg, hogy egy kis kényelmeskedésért lemaradjon az orra elől meginduló vonatról.

Utitársam is úgy gondolkozhatott, mint én, mert a hogy kiértünk az állomás nyílt részére, láthatóan megnyugodva tért vissza a helyére. A mint előbb nem igyekezett elrejteni az ijedelmét, most se palástolgatta, hogy mi jár a fejében. Azt képzeltem, hogy könyvet vagy ujságot vesz elő; ha a csomagjaival foglalkozik, vagy elolvassa a Cook-vállalatnak a fülke falán olvasható hirdetését: ezzel már elismeri, hogy nincsen egyedül, s jelzi, hogy az ügyei nem tartoznak rám. De ennyi figyelemmel se tisztelt meg. Elgondolkozva nézett ki az ablakon, s mintha mosolygott volna fátyola alatt. A mellettünk elsuhanó tárgyak egyike se tudta megkapni érdeklődését, s tekintetéből, mely valahol a távolban veszett el, kiolvashattam, hogy gondolata most is a szőke úr körül jár.

Ha egy hölgy ennyire elárulja érdeklődését valaki iránt, a ki férfi, egy idegennek, a ki szintén férfi, a szemeláttára: ez már magában véve is sértő az idegen úrra nézve. Mert az idegen úr született vetélytárs, hogy ne mondjam: vetélytárs hivatalból; a másiknak az ő orra előtt való kitüntetése tehát a mellőzésnek legfelső foka, az elutasításnak leghatározottabb alakja. Ha még hozzá a hölgy észre se akarja venni az idegen urat, s nemcsak hogy a férfit nem látja meg benne, de, a mi már lenézésnél egyebet nem jelenthet, még csak mint közönséget se veszi számba: a sértés kettős.

Akkoriban pedig kényes legény voltam, s éppen az ily dolgokban a legérzékenyebb. Eszem ágában se volt, hogy egyszerüen zsebrerakjam a lekicsinylést, s minél rosszabbul kezdődött az ügy, annál erősebben buzgott bennem a szándék, hogy csak azért is észrevétetem magam.

Megvallom, még az is megvillant a fejemben, hogy durván torolom meg a sértést, a »szemet szemért, fogat fogért« elve szerint: kicsinylést kicsinyléssel. Igen nagy kedvem lett volna egyszerüen megszólítani s vidáman czélozni a lefolyt némajelenetre. Vagy, még durvábban, egy mondattal intézni el a köztünk fenforgó lovagias ügyet. Például ilyenformán:

– Nagyon örülök, nagysám, hogy sikerült megszöknie a szőke úr elől.

Ennek a gondolatnak a mentségéül nemcsak arra hivatkozom, hogy a velem szemben tanusított mélységes lenézés szinte jogot adott a bosszuállásra. A milyen a jónap, olyan a fogadj isten. Végre is, én nem kerestem az ő társaságát; véletlenül, sőt az ő hibájából kerültünk egy kocsirekeszbe, s azért, mert én kénytelen vagyok valahová utazni, neki nincs joga éreztetni velem, hogy nem tart a maga világából valónak, és hogy, magyarán szólva, kutyába se vesz. Ha megcselekedtem volna, a mi egy pillanatig kisértett, bizonyára egyebet is felhozhatok a védelmemre. A fátyolos hölgy fesztelen viselete akárkit felbátoríthatott kisebb-nagyobb szemtelenségre. Ez a fesztelenség eredhetett gőgből, de eredhetett máshonnan is, például rossz nevelésből, közönséges lélekből, hogy a legrosszabb esetet ne is említsem. S ha gyanítottam is, hogy egy elkényeztetett és igen gőgös valakivel ülök szemben: senkise köteles a látszatot hosszasan elemezni; a félreértés következményeiért mindig azt terheli a felelősség, a ki a félreértésre alkalmat ad. Végül a fátyolos hölgy viseletének nyilván megszokott, teljes és tökéletes szabadsága gyanut kelthetett a legálmosabb észjárásu gavallérban is, s az imént látott furcsa jelenet felszabadíthatta a képzeletet, hogy olyan következtetést vonjon le a látottakból, a milyen neki tetszik.

Hanem azért nyomban elutasítottam magamtól a rossz ötletet. Finomabb bosszúra áhitoztam, s minél inkább szabadjára bocsátottam felingerelt képzeletemet, annál jobban elment a kedvem minden illetlenségtől. Nem fogom elrontani a dolgot azzal, hogy ajtóstól rohanok a házba, valami tapintatlansággal, vagy éppen durvasággal. Nem lehetetlen éppen, hogy vakmerőséggel hamarább czélt érnék, de a másik út biztosabb. A vakmerőség néha fényes jutalomban részesül, de a legtöbbször mindent elront; s mit ér, ha az ember azon kezdi, hogy mindjárt az első perczben betörte a fejét? Aztán a vakmerőséggel csak a kis és könnyü győzelmeket nyerik; a nagy és nehéz győzelmekhez stratégia kell. Ha tévedtem volna, és a győzelem könnyü, akkor tévedtem abban is, hogy valamit meg kell torolnom. Akkor nem nézett le, hanem csak komédiázott előttem. De minden érzésem tagadta ezt, s minden arra vallott, hogy erős ellenféllel van dolgom, a kivel szemben jó körültekintőnek lenni.

Szóval, jobban meggondolván a dolgot, egyelőre békén maradtam. De ez a béke csak fegyveres béke volt.

Mert végre a tartózkodásnak is megvan a maga határa. Semmi illetlenséget nem vethet a szememre, ha az arczom nyiltan tükrözi a viselkedése után nagyon is érthető, kifejezetten férfiui érdeklődést. Azért a szememet nem igen vettem le róla; erre feljogosított a némajelenetével. S a tekintetemben volt valami alig észrevehető, barátságos mosolygás, mely felelet akart lenni az ő fenséges közönyére. Utóljára is észre kellett vennie nem tolakodó, de szavak nélkül is beszédes hódolatomat. És annyit, nagynehezen, elértem, hogy kezdtem terhére válni.

Fölkelt, s odább tolva egy kalapskatulyát, elővette a könyvet, melyre már tiz percz óta lestem. Az első pillantásra észrevettem, a halványsárga borítékról, s a füzet alakjáról, hogy a könyv a Tauchnitz-féle gyüjtemény egyik ujabban megjelent kötete. Tehát angolul olvas; ez már tájékoztató.

Aztán visszaült a helyére, megkereste a könyvben azt a fejezetet, melyet egy begyürt lappal jelölt meg, s olvasni kezdett. Ej, hát a fátyolát még most se emeli fel?

Úgy látszott, azzal akar felelni nem titkolt s túlontúl állhatatos érdeklődésemre, hogy arczát nem teszi ki tekintetem kiváncsiságának. De a fátyol sokkal inkább akadályozta az olvasásban, mint képzelte, s pár percznyi kisérletezés után, egy hirtelen mozdulattal, mely világosan ezt fejezte ki: »Eh, mit törődöm vele?! Hadd bámészkodjék!« – felhajlította a selyemből készült pókhálót a keresetten egyszerü, de szemmelláthatóan párisi kalapra.

Szerencse, hogy ültem; mert ha véletlenül állok, meglepetésemben talán igen gyorsan találtam volna leülni. Ariosto hires mondása jutott eszembe. Mennydörgettét! Ha szép, a mit látni enged: a mit eltakar, felülmul minden képzeletet.

Persze, a fátyol alól a legjobb szem se veheti ki a teint csodás finomságát, egészségét és üdeségét. (»Arczbőr«-ről beszélni ilyenkor istenkáromlás volna; a teremtés remekének rendőri leirása.) Nem sejthettem, a míg csak a fátyolon át láttam az eltitkolhatatlanul finom vonalakat, az arcz egyéni varázsát sem. Ez a varázs abban állott, hogy nála a klasszikusan szép formákat érzékies báj sugározta be. Nem volt ezen az arczon semmi szabálytalanság, de nem volt meg a szabályosság hidegsége sem. Eszem ágában sincs, hogy megpróbáljam leirni; egyszer, később, megpróbáltam lefesteni, az se sikerült.

Azt hiszem, egy jó negyedóráig nem jutott eszembe, hogy megnézzem, mit olvas; annyira belefelejtkeztem a most fölfedezett arcz apró szépségeibe. Mikor test és lélek versenyeznek az érdeklődésért, rendesen a lélek húzza a rövidebbet.

Arra emlékszem, hogy jóval túl jártunk Rákoson, mikor a könyv visszahódította a figyelmemet. Nehéz volt kibetüznöm a Rudyard Kipling nevét, mert a könyvet majdnem az ölében tartotta; de utóbb rájöttem arra is, hogy a Dsungelról szóló munkát olvassa.

Közben néha kitekintett az ablakon, s szórakozottan nézte a meglehetősen egyhangu tájékot. E szellemi kirándulások előtt és után, bár soha se nézett rám, látnia kellett, hogy két figyelmes szem tapad rá; s úgy gondolom, rajtakapott, mikor egy cseppet meghajoltam, hogy a könyv czímét elolvashassam. De ha szemem nem tágított mellőle: ő se lankadt, és nem vett észre, akárhogy mozgolódtam. Hódolatom nem hatotta meg; kiváncsiságom nem csalt mosolyt ajkára.

Igen boszankodtam volna, ha nem látom, hogy Rudyard Kiplingnek se sikerült lekötni a figyelmét. Lassan és odaadás nélkül olvasott; látszott rajta, hogy egy kissé únja a tanulságban gazdag állat-mesét, s csak azért olvas, mert valamivel el akarja ölni az időt.

Minthogy én is ebben fáradtam, szárnyra bocsátottam a képzeletemet, s az olvasmányból következtetve, ezeket állapítottam meg magamban szép útitársamról:

– Jobban szereti a komoly olvasmányt, mint a léhaságot, s jobban szereti az állatokat, mint az embereket. Valami nagy csalódás érhette, s ez tulságosan józanná, kételkedővé és bizalmatlanná tette. Különben ábrándozásra hajló természet; egy regényes jellemü erdész vagy egy szabad vadász, a ki hű a feleségéhez, mint Rip Van Winkle, még visszaadhatná a hitét. Nagyon büszke és nagyon jellemes; büszkébb és jellemesebb, mint okos, bár a jó nevelés és műveltség lelki fogékonyságát igen kifejlesztette. A »szép szellem«-ek gyöngéiből semmi sincs benne; nem szenvedélyes olvasó, mert nem hisz az iróknak. Általában nem rajong semmiért és senkiért; a művészetek iránt közönbös, igazán csak a természetben tud gyönyörködni. Hidegnek tartják; pedig azok közül való, a kik képesek a legnagyobb fellángolásra, ha akad, a ki bánni tudjon velök. De ennek Prométheüsznek kell lennie, a ki az égből lopja a gyujtót. Őszinte, bátor és makacs; szenvedélyes életre született, de körülményei nyugalmas és kicsinyes életre kényszerítették. Azért azt hiszi magáról, hogy már összes gyöngéit eltemette; pedig csak legény kell a gátra… ha ugyan mindebből egy szó is igaz.

Idáig fűztem lenge következtetéseimet, a mikor egyszerre valami árnyékot pillantottam meg a fülke ajtajánál. Oda néztem, s ha a mennykő csap le mellettem, nem ért volna nagyobb meglepetés. Megismertem a szőkét.

Tehát nem maradt a poklok fenekén! Velünk jött és azóta sorra járja az első- és másodosztályu kocsikat, hogy megtalálja, a kit keres. A vasuti személyzetnek nem volt annyi esze, hogy visszarántsa, mikor felugrott az induló vonatra; vagy csak nem vettem észre, hogy az utolsó pillanatban fölszállt, s nyugodtan elhelyezkedett, talán egy lépésnyire tőlünk.

Néhány másodperczig mozdulatlanul állott a fülke betett ajtaja előtt, s olyan arczot vágott, mintha azt akarná mondani: »Nini, ez éppen nekem való hely!« Majd, miután egy kis darabig élesen nézte a szép asszonyt, félretolta az ajtót, belépett, s illedelmesen köszönt:

– Jó napot!

Aztán, nem várva feleletet, helyet foglalt az ajtó közelében, azon az oldalon, a melyiken én ültem. A podgyásza egy szivarból állott.

A szép asszony csak most vette észre, hogy üldözője ismét megjelent, mintha a felhőkből cseppent volna, vagy mintha a sülyesztőből bujt volna fel, a hogy Luczifer, a zöld ördög, a balettben. Talán ő is látta, vagy érezte, hogy előbb valami árnyék állotta el a fülke ajtaját, de nem ügyelt oda; egy-egy kiváncsi azelőtt is bepislantott az ajtón.

Azt hittem, fel fog sikoltani. Bámulatomra azonban, most sokkal jobban uralkodott magán, mint annakelőtte. Megrezzent, és arczát láng borította el, de ez volt az egész. A következő másodperczben már úgy tett, mint a ki lerázott a nyakáról valami alkalmatlan embert, s aztán tovább olvassa könyvét.

Egyébként a szőke úr fogadtatása teljességgel nem volt szivesnek mondható. A szép asszony egyáltalán nem felelt az üdvözlésre, s az én »jó napot«-om igen ridegen hangzott. Aztán mély csend. Ilyen csend állhat be egy pillanatra akkor, ha »kinn a bárány, benn a farkas«-t játszó gyerekek közepett egyszerre csak megjelenik az igazi farkas.

A szőke csendesen mosolygott a bajusza alatt. Alighanem elképzelte és méltányolta érzelmeimet.

Az első dolga az volt, hogy a szivarját letette a hamutartóba. Ez a figyelem nem hatotta meg szépünket. Bármennyire igyekezett uralkodni magán, láttam, hogy szinte reszket a haragtól, s egy szót se ért abból, a mit ujra meg ujra olvas.

Fölvetettem magamban a kérdést, vajon mi történhetett e két ember, az üldöző és üldözött között? De alig koczkáztattam meg a legelső föltevést, megzavart a kalauz, a ki jött és a jegyeinket kérte.

A szőke úr nem mozdult, mintha őt nem illette volna a felszólitás. Csak akkor adott életjelt, mikor a kalauz visszaadta előbb az én jegyemet, aztán a szép asszonyét, s végül feléje fordult.

– Nekem nincs jegyem – szólt. – Kérem, váltsa meg a legközelebbi állomáson.

– Meddig tetszik utazni? – kérdezte a kalauz.

– A meddig ez a vonat megy – felelt a szőke, és pénzt vett ki tárczájából.

– Orlóig? – tudakozódott egy kissé meglepetve a kalauz, a kinek feltűnt, hogy emberünk jegy nélkül ugrott fel a vonatra, s nem akarja megmondani, hogy hol fog leszállni.

De gyanuját, mely az első pillanatban talán szökevényt és a büntető törvénykönyvvel való összeütközést szimatolt, nyomban eloszlatta a tökéletesen nyugodt arcz és az előkelő megjelenés.

– Mondjuk Orlóig – hagyta rá a szőke, de egyszersmind befejezte a felvilágosítást, mert a hangjában volt valami, a mi eleve útját vágta minden további kérdezősködésnek. Ez a nehezen elemezhető »nem tudom mi« főképpen sok fenséget és legalább ötszáz éves eredetü, kemény ősöktől örökölt, vérbeli türelmetlenséget fejezett ki. Talán megvolt benne a fenyegetésnek egy halovány árnyéka is. Mintha messziről, igen messziről, azt villogtatta volna, hogy: jaj az alkalmatlankodónak, mert a levegő villamossággal terhes és a jövendő méhében pofonok is rejtőzhetnek. De meglehet, ezt már csak a képzelet magyarázta bele. Annyi bizonyos, hogy a szőke hangjának gyanus recsegésében parancsoló erő volt, mely megtehette hatását a fenyegetés legcsekélyebb árnyalata nélkül is. A biborban születettek utánozhatatlan hanghordozása nem szorul rá erre a nyomatékra. Gazdag skálájával, melyben mintha a koronázási harangszó ünnepiességétől a szemtelenség éles diszkántjáig a hangok egész világa benfoglaltatnék, mindig megigézi azokat, a kik csak rózsabokorban jöttek a világra.

A kalauz nem okvetetlenkedett tovább, s én nem tudtam meg, hogy a szőke meddig óhajt terhemre lenni.

A készülődése mindenesetre rosszat jelentett. Úgy látszott, maga se tudja, hová megy, csak megy a szép asszony után, akár a lengyel határig. De honnan sejti, hogy a szép asszony nem Poprád, hanem Orló felé utazik? Tisztában volna vele, hogy az üldözött hová készül? Vagy csak találomra vált jegyet egyenes irányban, s ha a szép asszony már Füzes-Abonyban kiszáll, hogy egy szárnyvonalon folytassa útját, kiszáll ő is, és nem törődik vele, hogy kidobta a pénzét?

Abból, hogy a jegyét nem váltotta meg előre, ki lehetett találni, hogy csak az utolsó pillanatban határozta el magát erre a kirándulásra. Alighanem akkor történt ez, mikor mind a ketten azt hittük, hogy már megszabadultunk tőle; néhány másodperczczel az indulás előtt észrevehette az ismerős alakot, és habozás nélkül, úgy a hogy volt, felugrott a vonatra. Kétségtelennek tűnt fel előttem, hogy, mint a görög bölcs, minden podgyászát magával hordja; ha a holmija itt volna, valamelyik szomszéd fülkében: bizonyosan előre gondoskodik jegyről. De ez nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy ismeri a szép asszony útitervét. Talán csak azt nem tudta, egy félórával ezelőtt, hogy az üldözött ma indul-e, vagy holnap. A felől se lehetett kétségem, hogy az üldöző és üldözött jól ismerik egymást. De ha így van, mi az oka, hogy az üldöző, mikor utólérte a menekülőt, minden szó nélkül ült le vele szemben? Mire vár? Mit akar? Hogy én legalább is annyira alkalmatlan lehetek neki, mint ő nekem, ez szintén a bizonyosságok közé tartozott. De mi a szándéka velem szemben? Ki akar böjtölni? Vagy arra számit, hogy majd kiugrat?

Ezek a kérdések sokkal rövidebb ideig foglalkoztattak, mint a mennyi idő alatt elmondom, s mikorra a kalauz elszállásolta az átvett pénzt, már elhatároztam, hogy kiábrándítom a szőkét. Ne tápláljon hiábavaló reményeket, s tudja meg, hogy kitartó útitársra akadt. Azért föltettem magamban, hogy nyomban megkérdezem a kalauzt:

– Mondja csak, mikor érünk Jablonkára?

A feleletre ugyan nem voltam kiváncsi, de ebből a kissé tüntető kérdésből megértheti a szőke – ha akarja – hogy én innen egyhamar nem tágitok.

Hanem a szép asszony megelőzött.

– Kérem – szólította meg a kalauzt – én külön fülkét akarok bérelni. Nyisson ki egyet és szállitsa át a podgyászomat.

A kalauz, a kinek a szeme előtt hirtelen kövér borravalók kezdtek tánczolni, az őszinte kétségbeesés egy önkéntelen mozdulatával kapargatta a fejét.

– Csakhogy, engedelmet kérek, rögtön nem szolgálhatok. Még a szolgálati szakasz se üres. Hatvanban már lesz hely elég, de addig…

Ekkor egy mentő gondolata támadt.

– Ha ugyan az Uraságok nem lesznek olyan kegyesek átülni más fülkébe…

Az ajánlatra felelni kellett.

– Ó, kérem, igen szivesen – hazudtam az udvariasság parancsához képest. De a készségemmel egyedül maradtam, mert a szőke konokul hallgatott.

– Köszönöm – felelt a szép asszony ridegen – de senkit se akarok háborgatni.

A hangjából bajos volt kitalálni, hogy a jelenlevők közül kire haragszik a legjobban.

Lehet, hogy mindnyájan vétkesek voltunk, de bűnbánatot csak a kalauz mutatott.

– Bocsánatot kérek – mentegetőzött – de ezen a vonaton tavasztól őszig igen nagy a forgalom és a felügyelőség… de utána fogok nézni…

Az arczáról leolvasható volt az a remény, hogy majd csak talál valahol néhány, kevésbbé előkelő utast, a kiket ki lehet tuszkolni a helyükből.

A szép asszony menten lekaszálta ezt a frissen sarjadzott, zsönge reménységet.

– Mondom, hogy senkit se akarok háborgatni. Gondoskodjék róla, hogy Hatvanban megkapjam a külön szakaszt; addig várhatok.

– Igenis.

A kalauz kiment, és szép haragosunk ismét bele mélyedt a Dsungelbe.

A szőkét hidegen hagyta ez a kis viszontagság. Talán valamelyes eredményt is várt a nekem oly kellemetlen fordulattól. A mint mosolygósan pödörgette gondosan ápolt bajuszát, s gúnyos tekintete czélba vette azt, a kit előbb csak az én pillantásom ostromolt, felforrt bennem az indulat, s egyszerre úgy tetszett, hogy mindazt, a mi előttem gyűlöletes, rendre feltalálom ebben a szőke ábrázatban.

Dühömben egy perczig arra gondoltam, hogy bele fogok kötni. Talán illenék is megismételnem a kalauz ajánlatát, s ha tagadó feleletet ad, megmondhatom neki, hogy mit gondolok róla. De még jókor eszembe jutott, hogy abban a valószinü esetben, ha ezt a két embert a mult szorosabban fűzte egymáshoz, mint szeretném: fogadatlan lovagiasságommal afféle Pry Pál-szerü alaknak tűnhetek fel a szép asszony előtt. Ez a meggondolás kijózanított és leszerelte harczi készségemet.

De akármennyire lehűltem, odáig már nem terjedt a jóakaratom, hogy híven ajánlkozásomhoz, a mely nagy szolgálat-készséget szinlelt, ott hagyjam őket, a hol vannak. A következetesség ezt hozta volna magával; mert ha czélom őszintén az, hogy ő nagysága vagy ő méltósága minél előbb hozzá jusson a kifejezetten óhajtott kényelemhez: valakinek csak meg kell kezdenie a visszavonulást. A természetes és szigoruan illedelmes viselet az lett volna: ha nem törődöm a következendőkkel, hanem elpárolgok, már csak azért is, hogy követendő példát adjak a másiknak. Ez azonban eszem ágában se volt. Ha a szőke nem, hát én se.

Nem azért, mintha tovább is reménykedtem volna, hogy a kecsegtető kezdetü kalandnak még folytatása lehet. Hogy a mulatság végképpen el van rontva, s hogy itt már nem lesz körben-tánczolás, e felől, sajnos, nem lehetett semmi kétségem. A minden udvariatlanságra kész szőke nem fogja egykönnyen elereszteni zsákmányát; a legjobb esetben, másfél, vagy két óra mulva, a szép asszony elzárkozik mind a kettőnk elől. A szőke, szivarjával és podgyásztalanságában, mehet utána Orlóig, Galicziába, vagy a világ végére; nyomon követheti heteken át és ostromolhatja tovább, egy szál tavaszi kabát nélkül. Én ellenben Jablonkán leszállok, s nagyon valószinü, hogy a szép asszonyt soha se látom többé.

De ha fel kellett hagynom minden reménynyel: e helyett nem csupán egy, hanem három okom is volt rá, hogy – fogadkozásom ellenére – a helyemen maradjak. A legjobb okom nem volt éppen nemes, de csak az vessen rám követ, a ki hasonló körülmények között másképpen cselekednék. A bosszu dolgozott bennem, s a bosszu még a reménynél is édesebb. Ha a szőke tönkre tette a reményeimet, viszont örvendetesen bizonyos, hogy átkozottul terhére vagyok neki. A míg én itt vagyok, addig ő nem is mukkanhat. Nos hát én nem fogom megtenni neki azt a vastag szivességet, hogy szabadon hagyjam a teret, átlátszóan nem tisztes szándékai számára. Nem tenném ezt még akkor se, ha véletlenül áldozatomba kerülne a hosszas őrtállás. Tulajdonképpen kötelességem a helyemen maradni, mert férfi férfinak nem csinál alkalmat; még jóravaló restségből, hanyagságból, figyelmetlenségből sem. A szőke ugyan csak arra gondol, hogy a férfinak a férfira való örök agyarkodása tart a helyemen; ám legyen igaza. Annál jobb, hadd egye a méreg. Nincs körben-tánczolás, jól van; de ő is mondjon le arról, hogy majd csak szabad lesz a vásár. Itt vagyok és itt maradok, s ha kitartásom nagyon nem tetszik neki, ez oly lelki békét szerez nekem, a minőt csak az igazságosak, a tiszták és a bölcsek ismernek.

Mit gondolna rólam a szép asszony, ha itt hagynám az üldöző prédájául? Ugyancsak rossz szolgálatot tennék neki úgynevezett udvariasságommal; mert látnivaló, hogy nem a magányosságot keresi, csak ezt a másikat akarja lerázni a nyakáról. Én, a ki tudom, hogy minő hatást tett rá a szőke megjelenése, tartozom neki azzal, hogy megvédelmezzem attól a kellemetlen jelenettől, mely eltünésem után nyomban bekövetkeznék; mert a szőkét nyilván csak az tartja féken, hogy nincsenek egyedül, hogy egy harmadik, egy idegen szeme figyeli meg minden mozdulatukat. Ha a szép asszony nyiltan beszélhetne, bizonynyal felszólítana, hogy ne hagyjam magára.

És végre még egyéb is volt, a mi oda kötött a helyemhez. A hogy letettem vérmes várakozásaimról, egy más fajta érdeklődés kerített a hatalmába: a titokzatossal szemben való gyerekes tudnivágyás. Mi lehet e között a két ember között? És főképpen: mi lesz velök? Az üldöző hatalmába ejtheti-e az üldözöttet, vagy eredménytelenül fog leszállni a vonatról? Rábirja-e szépünket a megszólalásra? Elárulják-e előttem titkaikat? Drámai jelenet lesz-e a némajáték folytatása, vagy bohózatos felsülés? Ezek a kérdések egyre élénkebben foglalkoztatták tétlenséghez szokott képzeletemet.

Szóval, ha nem lettek volna olyan kitünő okaim, ott maradtam volna kiváncsiságból is.

Arczom nem nagyon leplezhette el gondolataimat, mert a szőkén észrevettem, hogy figyelmességem kezdi bosszantani. Szemügyre vett, azzal a tekintettel, mely azt akarja mondani: »Hadd lássam, érdemes vagy-e rá, hogy esetleg megkardlapoljalak?« Én persze visszaadtam a kölcsönt, annak rendje és módja szerint; s nyugodt, hosszas pillantásomban benne volt a köteles, és könnyen olvasható válasz: »Tetszik valami? Ha igen, rendelkezésére állok.« De a szőke is úgy okoskodhatott, mint én az imént; mást gondolt, és aztán békén hagytuk egymást.

Hármunk közül a szép asszony uralkodott magán a legkevésbbé. Látnivaló volt, hogy izgatottsága nem szűnik; néha, mikor asszonyi finom idegei megérezték, hogy a szőke ember szeme rá nehezedett, szinte összeborzongott. Akárhogyan erőködött, nem tudta átadni magát olvasmányának. Végre is letette a könyvet, kiment a folyosóra, s megállott a szomszéd, népes fülke előtt.

A szőke a forma kedvéért egy kicsit várt, aztán utána ment, s elhelyezkedett a mi ajtónk mellett.

Kényelmességet tettetve, én is közelebb huzódtam az ajtóhoz, de ezzel nem sokat értem el, mert a menekültet a szőke jól táplált alakja eltakarta előlem. Az utóbbi nem igen titkolta, hogy a tájék csak kevéssé érdekli. Rágyujtott egy czigarettára, s minduntalan arra a helyre nézegetett, a hol a szép asszonyt sejtettem. Úgy látszott, még most se teheti rá kezét az üldözött karjára; ez alighanem olyan ponton állapodott meg, a hol az idegenek érdeklődő tekintete megvédte minden merészebb támadástól.

Egyszerre a szőke eltűnt előlem. Kinéztem a folyosóra: nem láttam egyiket sem.

Könnyü volt kitalálnom, hogy hova lettek: csak az étkező-kocsiba mehettek át. Az asszony bizonyosan elunta az ácsorgást, s úgy okoskodott, hogy a védelemre ott számíthat a legbizonyosabban, a hol a legtöbben vannak. Az étkező-kocsiban nyugodt lehet a felől, hogy nem marad magára üldözőjével: a szolgaszemélyzet sürgése-forgása meg fogja óvni a tolakodásnak még a kisérletétől is. A szőke azonban nem csüggedt, hanem nyomon követte.

Az első gondolatom az volt, hogy oda bizony már nem megyek utánuk. Ez az általános költözködés egy kissé furcsa volna, s az én további szereplésem határozottan nevetséges. A míg a szép szökevényt csak egy árnyék kiséri, a dolog, rá nézve, egyszerüen bosszantó; de két árnyékkal már mulatságosnak találhatja a helyzetet. Nos, én nem fogom megszerezni neki se a biztonságot, se azt az örömet, hogy mialatt a másikkal kergetőzik, mellesleg mulasson rajtam. Nem tisztelt meg olyan nagy figyelemmel, a mely mentségemül szolgálna, ha azt gondolja, hogy túlságos érdeklődést tanusítok iránta.

De aztán más jutott eszembe. Mi közöm nekem ehhez a két emberhez? Mit törődöm vele, hogy akármelyikük mit gondol rólam? S mit tartozik rám, hogy hol vannak, mit akarnak? Rájok nézve csak közönség vagyok, s mint közönségnek úri jogom, hogy azt teszem, a mit a legkényelmesebbnek találok, s azzal foglalkozom, a mi nekem tetszik, akármit következtessen is ebből valaki, a kinek kedvtelésem esetleg alkalmatlan. Ha már jóelőre elhatároztam, hogy az idő egy részét az étkező-kocsiban fogom agyonütni, a bor segítségével: miért ne mennék át én is? Itt már úgy se tart vissza semmi.

Vagy egy negyedórai – az illendőségnek szentelt – várakozás után, csakugyan átmentem, és azonnal meggyőződtem róla, hogy kár volt egy perczig is aggódni. Megjelenésem feltünést nem kelthetett, mert az étkező-kocsiban, noha az óra csak fél kilenczet mutatott, máris igen sokan voltak. Az ajtó minduntalan nyilt, s az utánam érkezőknek a pinczérek csak nagynehezen tudtak helyet szorítani.

Én is rossz helyet kaptam. Háttal kellett ülnöm jóformán az egész társaságnak. Velem szemben, mindjárt az ajtó mellett, egy kövér úriember foglalt helyet, a ki nagyon rajta volt, hogy beszélgetésre birjon. Jobboldalt egy derék családapa nagy gyönyörüséggel nézte gyermekeinek hajmeresztő neveletlenségeit. A többieket csak úgy láthattam, ha oldalt fordulva szemügyre vettem őket.

Hátra tekintgetni pedig nem volt kedvem, s azért végképpen lemondtam arról a tervemről, hogy a szép asszonynyal szemben az őrangyal szerepét fogom játszani. Úgy látszott különben, hogy erre nincs is szükség. Az érdekes ismeretlen már olyan nyugodtan itta teáját, mintha semmi se történt volna. Az első pillantásra észrevettem, hogy a szőke úr ügye nem haladt előre. Jó helyet biztosított magának, a honnan nem veszthette szem elől az üldözöttet, de közelebb nem jutott hozzá, s a tisztes távolságból, a hová a józanság utalta, megérkezésem másodperczéig egy lépésnyi területet se sikerült lealkudnia.

Régi dolog, hogy: »távol a szemtől, távol a szivtől.« A kövér úr végre is kényszerített rá, hogy meghallgassam, s mialatt megtámadómmal szemben némi figyelmet szinleltem, elvégeztem magamban, hogy azokra, a kik jobban érdekeltek volna, nincs mért ügyelnem. A kaland reményét már korábban elveszítettem, s lassankint érdeklődésem is kifáradt. Kezdtem unni a néma ostrom egyformaságát, s elhatároztam, hogy ezentúl nem törődöm velök.

Hanem azért félszemmel észrevettem, hogy előbb az egyik, aztán a másik sokáig beszélget a kalauzzal. Tisztában lehettem vele, hogy miről van szó, előbb és utóbb. A kalauz az egyiknek a jegyét adta át, a másiknak pedig bizonyára azt jelentette, hogy a külön szakaszt mikor foglalhatja el. De feltünt, hogy mind a ketten ugyancsak meggyóntatják a kalauzt, s halkan tárgyalnak vele.

– Bánom is én – szóltam magamban, de ha véletlenül megkérdeznek, hogy miről beszél oly hévvel az előttem szónokló kövér úriember, bizony megzavarodtam volna egy kicsit.

Úgy emlékszem, Vámosgyörk táján jártunk, mikor a szép asszony, nagy meglepetésemre, elhaladt mellettem, s kiment azon az ajtón, a melyen bejöttünk. Egy szempillantásra láttam az arczát: nyoma se volt rajta az izgatottságnak vagy az aggodalomnak.

Ez a váratlan nagy nyugalom nem tetszett nekem. Valami homályos gyanu kezdett ébredezni bennem, hogy a szőke nem olyan gyűlöletes előtte, mint az imént látott némajátékból képzeltem. S azt kérdeztem magamtól:

– Ugyan mi történhetett itt? Ostromló és ostromlott békét kötöttek volna a hátam mögött? Húsz tanu előtt? Némajelekkel?

Eh, mit törődöm velök?! – erősítettem magamat jó szándékomban. De kiváncsiságom ujra feltámadt.

A gavallér nem sokáig váratott magára. Néhány percz mulva ő is elhagyta az étkező-kocsit.

Engem még sok szál fűzött a helyemhez. Egy fizetetlen húsétel, egy üveg bor, a melyet épp akkor akartam megkóstolni, végül a kövér úriember és a köteles udvariasság. De hamarosan leszámoltam összes kötelezettségeimmel, s én is visszamentem abba a kocsiba, a hol előbb árván hagytuk Rudyard Kiplinget.

Alig találtam rá a szakaszunkra, s csak nagynehezen ismertem fel ujdonatuj sárga bőrládáimat. Rajtok kivül semmi se volt a fülkében; semmi és senki. A szép asszony, Rudyard Kipling, a sok podgyász, az előkelő eredetü kalap-skatulyák eltüntek.

Tehát útitársamat már átköltöztették a külön szakaszba. Jól van; belenyugszom. De hát a szőke? Hol van a szőke? A szőke nem volt sehol.

Pedig a külön szakasz rendeltetése az volt, hogy a szőke hoppon maradjon. De azt, úgy látszik, nem lehet egykönnyen lefőzni. Ha ugyan le akarták főzni.

Olyanforma ábrázatot vághattam, mint Basilio. »Kit az ördögöt csalnak meg itten?!« – kérdezgettem magamtól. Hátha véletlenül, én vagyok az, a ki itt fölösleges volt?!

Ezt meg kellett tudnom. S menten elhatároztam, hogy fölkeresem a szőkét, akárhová lett. Ha nem bujt el valahol a lokomotivon, meg fogom találni.

Végig mentem a vagonunkon; a szőkét nem láttam sehol. Átvizsgáltam a szomszédunkban lévő első osztályu kocsit; hiába. Úgy emlékeztem, hogy a vonatunkon nincs több első osztályu szakasz, de hogy eredmény nélkül vonuljak vissza, erről szó se lehetett. Keresztül törtettem a második osztályu kocsik egész során, s mindenüvé benéztem, mert nem tartottam lehetetlennek, hogy a szép asszony csak a második osztályban kaphatott külön fülkét. De se a lefoglalt szakaszt, se a szőkét nem tudtam megtalálni. A következő kocsi harmadik osztályu volt. Már kezdtem lemondani, a mikor egyszerre eszembe jutott, hogy Hatvanban a lokomotiv egy-két üres kocsit szedhetett fel; ha csakugyan igy történt, ezeknek elül kell lenniök. Azért csak tovább!

Jól sejtettem. Miután végig botorkáltam két vagy három harmadik osztályu kocsin, ismét egy első osztályu vagonba nyitottam be, a melynek néptelen folyosójáról mindjárt láttam, hogy jó helyen kereskedem. Ez a kocsi csak Hatvanból jöhetett velünk; különben tele volna, mint tele van a többi.

Benéztem az első fülkébe; senki. A második is üres volt. Bepillantottam végre a harmadikba, és majd kővé meredtem.

Megtaláltam a szőkét is, a külön szakaszt is, de minő együttesben!

A szép asszony a fülke közepén állott, s a szőke szorosan mellette. Olyan szorosan mellette, hogy átölelve tartotta az üldözöttet, a ki már nem tudott szabadulni. Az ostromló ugyanis egy hosszu csókkal tartotta fogva; erőszakos s nyilván tüzes csókkal, mely elzárta a kegyelemért esdő szájat. Éppen a kapituláczióhoz érkeztem. Csak szerencsétlen sorsu férjek ismerhetik azt a szégyenérzettel vegyes dühöt, a mely engem erre a váratlan látványra elfogott. Igazán nem tudnám megmondani, hogy a haragom volt-e nagyobb, vagy a szégyenkezésem. E két érzés közül az első, szerencsére, nem jutott szóhoz, mert értelmem a második érzésnek fogta pártját, s ez azt sugallta, hogy sürgősen mondjak le minden további kiváncsiskodásról.

Elillantam, s azzal biztattam magamat, hogy nem vettek észre.

Mint a kit leforráztak, úgy vonultam vissza, a bámészkodókkal teli, sok, sok folyosón keresztül. Hasonló megaláztatást soha se éreztem, mert még a hiúságom se talált ki semmit a védelmemre.

Tehát vak voltam? Igen, vak. De úgy kell nekem! A ki nem ajándékozza el érdeklődését az első csinos arcz láttára, azt nem érheti ekkora kudarcz.

Abban kerestem némi mentséget, hogy az emberismeretem, mely máskor is szivesen itélt külsőségek után, még soha se esett ilyen nagy tévedésbe. No lám, a büszke tekintet és az önérzetes viselkedés! Ki hitte volna, hogy a legközönségesebb szerelmi kalandról van szó, egy vasuti kalandról!

Tartoztam magamnak azzal az elégtétellel, hogy az ismeretlen hölgyet kitörlöm emlékemből, s erősen elhatároztam, hogy egy pillanatig se gondolok többé az egész esetre.

De meg volt irva, hogy a csókos asszony, ha akarom, ha nem, tovább is foglalkoztatni fog.

Alig helyezkedtem el a fülkémben, bámulatomra ismét előkerült a szőke. Visszaült a helyére, szivarra gyujtott, s úgy nézegette a tájékot, mint a ki beleunt az ujságolvasásba, s nem tudja, mit csináljon.

Abban nem kételkedhettem, hogy a szőke most csak a zászló becsületéért unatkozik előttem. Az asszony rábirta, hogy külön utazzanak, mintha nem tartoznának együvé. Szeretné megóvni a látszatot; nem akarja, hogy rosszat gondoljak róla. Aligha sejti, hogy már ismerem a titkukat, s a szőkét, a ki okosabban óhajtaná eltölteni az időt, kiküldte hozzám, hogy a felsült szerelmest adva, megtéveszsze itéletemet.

Vagy, sajnálatomra, mégis észrevettek volna, s a szőke most azt kivánná elhitetni velem, hogy a szemem káprázott? Meglehet. De nem valószinü, hogy láttak: abban a pillanatban mással voltak elfoglalva, s mire kitekinthettek az ajtón, én már eltüntem a látóhatárról.

Képzelhető volt végre egy harmadik eset is. Az, hogy neszt hallottak, és erre szétrebbentek. Az asszony megriadt, magához tért, s nem engedte meg, hogy imádója mellette maradjon. Nem tudják, hogy én voltam az, a ki megzavarta őket, de a nesz, a melyet hallottak, óvatosságra figyelmeztette és szétválasztotta őket.

Nekem ez az utolsó föltevés tetszett a legjobban. Abban a gondolatban, hogy talán én rontottam meg a szőke örömét, némi sovány elégtételt találtam.

De így vagy úgy, a szőke megjelenése mégis csak más szinben tüntette fel az előbb látott jelenetet. Hogy az asszonynak aggodalmai vannak, ez már valami; s hogy a szőke tiszteletben tartja ezeket az aggodalmakat, olyannyira, hogy kész komédiázni akkor, a mikor más férfi gondolkozni se hajlandó, ez meg éppen nem egyezett össze azzal, a minek tanuja voltam.

Szóval kezdtem nem érteni a dolgot.

De a legnagyobb meglepetésem még csak ezután következett.

Miskolczon a szőke leszállt a vonatról, le s fel sétált a pályaudvarban, s mikor az utasokat beszállásra figyelmeztették, nem tért vissza hozzám. Kassa felé már nélküle indultunk utnak. Láttam, a tulajdon szememmel láttam, hogy a szőke Miskolczon maradt.

Előbb nem akartam hinni a szememnek, aztán megkisérlettem, hogy majd csak kiokoskodom a magyarázatot, végül be kellett látnom, hogy talánynyal, még pedig megfejthetetlennek látszó talánynyal állok szemben.

Egy bizonyosnak tetszett. Az, hogy a szőke nem szándékozott Miskolcz városát meglátogatni. Mert, ha oda készül, nem vált jegyet egészen a határ-állomásig. Nyilván semmi keresete Miskolczon, s az első vonattal vissza fog utazni Budapestre. A mikor a kalauzzal beszélt, nem is gondolt rá, hogy hol fog leszállani; kész volt rá, hogy velünk tart akár az óperencziákig. Tehát vagy megmásította az elhatározását, vagy pedig elérte a czélját. Az utóbbi nem volt valószinü. Bármily sokat mondott az a némajelenet, a melyet a külön szakaszban láttam: e tekintetben nem adhatott kielégitő magyarázatot, mert a szereplők csak nagyon rövid ideig voltak magukra. Alig hagyták el az étkező-kocsit, már követtem őket; s alig tértem vissza a helyemre, a szőke is nyomban mutatkozott. Mindössze egy csókért üldözte volna hölgyét? Ezt sehogy se tudtam elképzelni. Nem maradt tehát egyéb föltevés, csak az, hogy a szőke elejtette a tervét. De mily okból hagyott fel szándékával? Mi birta rá, hogy megmásítsa elhatározását, s épp akkor, mikor minden arra biztatta, hogy kitartson? Mi történt e között a két ember között, ama rövid percz alatt, a melynek elmultával a szőke ismét megjelent fülkémben, nyugodtan, mintha a hivatalból jönne?

A képzeletem, természetesen, talált két vagy három, többé-kevésbbé elfogadható feleletet, de sejtettem, vagy inkább éreztem, hogy hamis nyomon járok.

– Milyen ostoba vagyok! – villant át egyszerre a fejemen. – Bizonyára a szép asszony is leszállt a vonatról, s én, vak és süket, nem vettem észre!

De ez a föltevés se bizonyult helyesnek. Miután még egyszer keresztül küzdtem magamat azon a tömegen, mely a szomszédos kocsik folyosóin szorongott, s alkalmatlankodásomat már sokallni kezdte, meggyőződtem róla, hogy ok nélkül gyanakodtam. A szép asszony még most is ott volt a külön szakaszban és semmi jelét se mutatta annak, mintha a következő állomáson ki akarna szállni, hogy valahol a közelben találkozzék imádójával, a ki talán csak a látszat kedvéért maradt le a vonatról s kocsin fog megérkezni.

Az ablaknál ült, s a tekintete valahol kivül járt. Meglehet véletlenül történt, de nekem feltűnt, hogy abba az irányba néz, a merről jöttünk. A semmit nézte? Még most is csak a szőkét látta maga előtt? Annyi bizonyos volt, hogy nagyon elfoglalta, a mit látott vagy gondolt, mert – bár hallania kellett lépéseim zaját – egy pillanatra se fordult a folyosó felé.

Különben nemcsak az arcza árulta el, hogy a közelben lévő dolgok egy cseppet se érdeklik. Tanuságot tett erről Rudyard Kipling is. A jobb sorsra érdemes könyv ott pihent mellette, de oly elárvultnak, oly elhagyatottnak látszott, mintha a Dsungelben felejtették volna.

Uj keletü tapasztalataim tökéletesen elvették a kedvemet attól, hogy az ismeretlen hölgyhöz közeledni igyekezzem. De ha mégúgy lobogott volna is bennem a vállalkozó kedv: immár fel kellett hagyni azzal a reménynyel, hogy a változott és szerencsésebb viszonyok között majd csak észrevétetem magam. A szép asszony szemmellátható zárkozottsága, s azok az éppen nem biztató jelenségek, a melyeket mindenkinek észre kellett vennie, a friss erőt is leszerelték volna. Aztán a külön szakasz valósággal elzárta előlem. Ha nem is én vagyok az oka, hogy megváltotta a magánossághoz való jogot, ezt a készpénzzel megfizetett követelést tiszteletben kellett tartanom. Mit érek vele, ha csak ily tisztes távolságból leshetem? S várhatok-e még többet, mint hogy a legjobb esetben kielégítem a kiváncsiságomat?

Visszavonultam tehát, a kérdéseimmel, melyekre nem kaptam feleletet. Bosszus voltam, s az járt a fejemben, hogy jobban szeretném, ha a szőkéjével ő is eltünt volna. Aztán megesküdtem, utóljára és most már minden szentekre, hogy nem gondolok rá többet.

De az unatkozót minden talány ingerli. S a sellő áldozata soha se veszi észre, hogy hol végződik a kiváncsiság, s hol kezdődik az örvény.

III.

Az oderbergi vasut vonatainak ma már közvetetlen összeköttetése van a kassai gyorsvonattal: annak is, a mely Poprád, s annak is, a mely Eperjes felé visz. Ha ma felülök a reggeli egy negyed nyolczkor Kassa felé induló vonatra, délután háromkor Jablonkán vagyok. Akkor nem így volt. Csak három óra tájban indultunk el Kassáról, s hat óra felé járt az idő, a mikor Jablonkára értem.

A jablonkai állomás közelében igen lassan halad a vonat, hegynek fel, egyre feljebb. Következésképpen már messziről láthattam a vasuti őrházat, s az őrház mögött egy urasági hintót. Az a hintó engem vár.

Egyebet aztán nem is láthattam, akármelyik oldalra néztem. Egy nagy darab kopár terület, a melyen az őrházon túl fedél nem látszik… valahol messze egy kecske legel, az isten tudja mit… a távolban hegyek… a közelben kanyargó, hosszu sinpár… és ennek a kopasz térnek még nevet adnak!

Mikor a vonat megállt, kinéztem a vagon ajtaján, hogy valakit hívjak, a ki a kocsihoz vigye a podgyászomat. Nem láttam senkit, csak az őrt, a ki nem hallgatott a kiáltásaimra, hanem előre rohant, a lokomotiv irányába. Beláttam, hogy itt ugyan nem kapok segítséget, s ha nem akarom itt hagyni a holmimat: »magad uram, ha szolgád nincsen.« Sebaj. Kiczipeltem bőrládáimat, leraktam a podgyászt a vonat mellé a földre, s körülnéztem, hogy vajjon jön-e már az őr?

Nem jött biz az, mert épp abban fáradt, hogy más valakinek a podgyászát emelgette ki az egyik legelső kocsiból. Hogyan? Más is jön ide, a hol a madár se jár? Ki az ördög lehet az? S a földre rakott kalap-skatulyák olyan ismerősöknek tetszettek!… És csakugyan, a szép asszony szállt ki az őr után.

No lám! Pedig azt hittem, hogy azóta Bártfa felé kocsizik, ha ugyan nem indult Kassáról a másik irányba.

Az első érzésem nem a bosszuság volt, hogy: akár akarom, akár nem, ujra meg ujra találkoznom kell vele, hanem: a részvét.

Szegény asszony! Mit fog ez itt csinálni kocsi nélkül?

Egy kicsit örültem, hogy felajánlhatom neki a szolgálataimat; egy kicsit csodálkoztam, hogy ő is Jablonkán száll le; megállapítottam magamban, hogy alighanem abba a fürdőbe készül, a melyről a mester olyan nagy lelkesedéssel beszélt; a fürdőről eszembe jutott az ugyanakkor emlegetett elvált asszony, a ki csodaszép volna, mint ez… s ekközben a kocsi felé tartottam.

Az én vagonom éppen az őrház előtt állt meg. Áthaladtam a »kijárat«-on, s megszólítottam a kocsist, a ki végre jónak látta leugrani a bakról:

– Jöjjön, hozza ki a podgyászomat.

Keserves csalódás várt rám.

– A bárónéval tetszett jönni? – kérdezte a kocsis.

– Miféle bárónéval? Nem a bárónéval – feleltem. – De magát a kastélyból küldték, ugy-e?

– Nem, kérem, én a fürdőből jövök, a bárónéért.

– Hát a kastélyból nem küldtek kocsit?

– Ha küldtek volna, itt volna.

A felelet oly logikus volt, hogy el kellett hallgatnom. Szépen vagyunk. Úgy látszik, elfelejtettek kocsit küldeni értem. Lehet ugyan, hogy a kocsi csak késik, de hátha félreértés történt, s nem tudják, hogy ma érkezem? Mit fogok csinálni itt, távol minden emberlakta helytől, egy vasuti őr meg egy kecske társaságában? Nemsokára rám sötétedik, s hogy az őrházban kell töltenem az éjt, az még hagyján, de a vacsora!

– Nézze, barátom…

Azt akartam megkérdezni tőle, nem szólhatna-e be a kastélyba, ha a bárónét arra viszi, vagy nem kaphatnék-e kocsit a fürdőből? Ha legalább késő éjszakára eljuthatnék a fürdőbe, minden meg volna mentve.

De a kocsis nem hallgatott rám. Az őr kiabálni kezdett rá, hogy jöjjön már segíteni, s a kocsis ott hagyott a faképnél.

Hirtelen az jutott eszembe, hogy a legokosabb volna visszaülni a vasúti kocsiba, s tovább utazni az első kisvárosig. De lesz-e időm a podgyászomat is visszadobálni? Ezt az érdekes kisérletet nem tehettem meg, mert a vonat időközben megindult.

Nem maradt egyéb, mint kikérdezni az őrt; talán tud valamit. Már jött; hozta az ismerős kalapskatulyákat. De tudni nem tudott semmiről. Azt tanácsolta, hogy várjak. Ha a levél nem veszett el a postán, és a levélben határozottan benne volt a kocsi, akkor a kocsinak előbb vagy utóbb meg kell érkeznie.

Ezt is logikusnak találtam, és elhatároztam, hogy megfogadom a jó tanácsot. Egyebet úgy se tehetek. Sétálni kezdtem a csomagjaim mellett és várakoztam.

Egyszerre észrevettem, hogy a báróné, a ki már kocsijához ért, meg a másik két ember sűrűn tekintgetnek felém. Látnivaló volt, hogy rólam értekeznek.

Kitalálhattam, hogy miről van szó, s megvallom, nem volt ellenemre, hogy a báróné kimentsen keserves helyzetemből. Az ördög szivességét is elfogadtam volna, s ha a szivesség azzal jár, hogy ismét együtt lehetek a szép asszonynyal, annál jobb. Aztán, végre is, ez a szivesség meglehetősen természetes. Én is felajánlottam volna neki.

Azért nem lepett meg, csak megelégedéssel töltött el, mikor az őr jelentette, hogy a báróné beszélni kiván velem. A fogadtatás azonban egy kissé lehűtött.

Nem azzal kezdte, hogy: »Önnek nincs kocsija; az én kocsimban van elég hely; megférünk benne ketten« – hanem előbb megkérdezte, hogy ki vagyok.

– Ön az a festőművész, a kit a kastélyban várnak?

(E szerint tud róla, hogy a kastélyban kiket várnak? Ismerős ott, de nem oda, hanem a fürdőbe készül? Mintha már hallottam volna erről a hölgyről.)

Bemutattam magam.

– Valami tévedésnek kellett történnie – folytatta aztán – hogy nem küldtek önért kocsit. Szerencsére itt az enyém, s nagyon örülök, hogy szivességet tehetek nekik. A podgyászát ugyan nem vihetem el, mert magamnak is sok van, de az őr majd vigyáz rá, a míg érte küldhet.

(Ejha! E szerint nekem nem tenné meg a szivességet; csak »nekik« teszi meg! No de sebaj. A fő az, hogy megteszi. Egy kissé zord hozzám, de, úgy látszik, máskor se édeskés szavu.)

Egyszerüen megköszöntem a kegyességét.

– No hát üljön fel.

(Semmi esetre se sorol azok közé a nagy művészek közé, a kik a Faubourg-Saint-Germain-ben is otthon érezhetik magukat. Alkalmasint sohase hallotta a nevemet. De meglehet az is, hogy a művészekről egyáltalán nincs nagy véleménynyel. Nem baj. Azért, hogy elfogult, sőt talán előitéletes a művészekkel szemben, s azért, hogy a rendetlen életü emberek iránt leküzdhetetlen idegenkedést érez, még igen jó lélek lehet.)

Szót fogadtam, s vártam, míg ujra rám kerül a sor. Mert egyelőre nem ért rá velem foglalkozni. Utasításokat adott az őrnek, aztán utasításokkal látta el a kocsist. Végre elindultunk.

Azt hittem, jó néven veszi, ha egy pár köszönő szóval kezdem.

– Engedje meg a báróné…

De mindjárt félbeszakított.

– Ne nevezzen bárónénak – szólt. – Ez a czimzés nekem kellemetlen. Először is, mert most már nem vagyok az.

(Tehát csakugyan az elvált hölgygyel utaztam! Vajjon mit fog mondani a mester, ha elmesélem úti kalandjaimat?)

Bocsánatot kértem, s elmondtam, a mibe belekezdtem. Mintha nem is hallgatott volna rám.

Mégis azt képzeltem, hogy felelni fog egy pár szót. Mért ne mondhatna ennyit:

– Szivesen teszem. Az ember elbeszélget útközben. Úgyis hosszu az út.

De ennyit se felelt; azt se mondta, hogy: »bikkmakk.« S látni lehetett az arczán, hogy másutt jár az esze.

No, azért ne csüggedjünk. Hangtalanul csak nem ülök mellette másfél vagy két órán át! Az emberi ügyesség ma már beszédre bírja a siketnémákat is; és én ne tudnék egy szép asszonyt megszólaltatni?!

– Attól tartok – erőltettem a társalgást – hogy terhére vagyok a méltóságos asszonynak. Ez annyival inkább bántana, mert, akaratom ellenére, már a vasuton…

Hirtelen a szavamba vágott.

– Nem, nincs terhemre – szólt. – Ha terhemre volna, nem vinném magammal, hanem sorsára hagynám.

Olyan szárazon mondta ezt, hogy szavainak igazi értelmét így kellett megállapítanom:

– Nekem mindegy, hogy ön itt van-e, vagy nincs itt. Ne nyugtalankodjék; ön oly kevéssé foglalkoztat engem, mintha itt se volna.

De bár inkább bántóan, mint megnyugtatóan hangzott, a mit biztatásul mondott, azért még nem akartam megadni magamat. Jól van, hagyjuk ezt; és ne emlegessük, hogy a vasuton már láttuk egymást, ha ez nem kellemes neki. Beszélhetünk másról is. Csak nem néz cselédnek, a kivel egyáltalán nincs miért beszélgetnie?

– Ha sorsomra hagy – szóltam – azt hiszem, nagyon rosszul jártam volna. Az állomásról, akármerre néztem, még csak egy viskót se láttam. Úgy látszik, még a falu is messze van az őrháztól.

– Nem, csak nem vette észre, mert a falut eltakarják a halmok. Különben a falu mindössze tiz-húsz kunyhóból áll; szállást nem kapott volna benne.

– A méltóságos asszony ismeri ezt a vidéket?

– Igen.

Azt reméltem, elmondja, mi köti ide s mióta. De nem tisztelt meg a részletekkel.

Egy kis szünet után ismét fölvettem a beszélgetés fonalát, a melyet nyilván készakarva ejtett el.

– Nem tesz kerülőt a kocsi, ha a kastélynak tart?

– Nem.

Ez a »nem« oly kemény és határozott volt, hogy valósággal fölingerelt.

– Zavarom a méltóságos asszonyt a kérdéseimmel?

– Szivesen felvilágosítom, ha valamit tudni óhajt.

Csakhogy oly ridegen fejezte ki szives készségét, hogy el kellett nyelnem, a mit kérdezni akartam.

Mindössze egy kis mentegetőzésre szorítkoztam, abban a reményben, hogy ez az utolsó kisérlet talán sikerülni fog.

– Nem fogom megbocsátani magamnak, ha be kell látnom, hogy untatom a méltóságos asszonyt. A világért se akarnék alkalmatlan lenni, s ha bátor voltam kérdésekkel zaklatni, a mentségem az, hogy teljesen idegen vagyok ezen a vidéken, s mert hosszabb időt fogok itt tölteni, minden érdekel, a mit magam körül látok.

Rám nézett.

– Kérem – szólt, más hangon, mint előbb, s olyan tekintettel, mely elárulta, hogy egyszerre valami nem várt fölfedezésre jutott – én úgy veszem észre, hogy ön, viszonzásul, a miért elviszem a kastélyba, minden áron mulattatni akar engem. Sohase erőltesse magát; nem vagyok beszédes természetü.

Éktelen düh fogott el.

Mi a mennykő?! Hát ez a fél-mágnásasszony, a biliárdon háló Albert urfi elvált felesége, menye annak a Freiherrnek, a ki nem tudom minő »von und zu« névvel, meg egy örök békében pompázó kardbojttal vívta ki a megélhetéséhez szükséges hozományt, – ez a polgári házban született báróné, a kinek a mésalliance segítségével elkövetett kapaszkodását csak azért bocsátották meg, mert egykori férjeurát senkise tekinti komoly embernek – ez a szép kis néni, a ki tulajdonképpen kalandornő, mert az eszét és a szépségét felhasználva, olyan körökbe kívánkozott, a hová nem való, – ez a gőgös fellépésü, de alapjában vidám teremtés, a ki, ha látják, a márkizt játszsza, s ha nem látják, önfeledten csókolózik a vasuti kupéban, – ez a hölgyecske nem tartja a méltóságával összeegyeztethetőnek szóba állani velem, – velem, a ki nem kerestem az ő ismeretségét, s a ki csak véletlenül, az ő felszólítására kerültem melléje, – velem, a ki akármilyen kis helyet töltök be a világban, nem akarok más lenni, mint a minek születtem, mert akármilyen kis pont, de a magam ura vagyok! Ejha! Olyan nagy volna köztünk a társadalmi különbség, hogy akkor se szólhatna hozzám egy pár jelentéktelenül udvarias szót, a mikor minden illendőség ezt kivánja, még a legkezdetlegesebb illendőség is, a társaságon kivül találkozó művelteknek egymás irányában való, a hasonlóság és a viszonosság czimén joggal megvárható figyelme, az a köteles jóindulat, melylyel az ember embertársának tartozik?! Vagy olyan alsóbbrendü alaknak talál, a kit megillet ugyan a jóindulat, de nem a figyelmesség?! Úgy visz magával, a hogy a dadát vagy a zongorahangolót vinné?! Nem vagyok túlságosan érzékeny, és szép asszonyoknak sokat meg tudok bocsátani, de ez egy kicsit sok volt a jóból.

– Nagyon sajnálom, méltóságos asszony – tört ki belőlem a jogos felháborodás – hogy visszaéltem a szivességével; mélyen sajnálom ezt, és bocsánatot kérek az ügyetlenségemért. Bizonyára ostobaság volt, alkalmatlankodással hálálnom meg a kegyességét; s félek, hogy igen helytelenül cselekedtem, a mikor elfogadtam a jóságát, noha méltóságod biztosított róla, hogy ez a lekötelező szivesség nem az én csekély személyemnek szól, hanem azoknak, a kik vendégül fognak látni. Most már nem tehetem jóvá a hibámat, de talán még kiérdemelhetem bocsánatát azzal, ha bebizonyítom, hogy, bár a látszat ellenem vall, a tolakodás szándéka nem volt meg bennem.