Front matter (continued 2)

Ezekkel a jól kikerekített körmondatokkal, melyek híven fejezték ki a harag kívánta czerimóniás udvariasságot, igen meg voltam elégedve, s mikor elhallgattam, úgy éreztem, hogy némi – sovány – elégtételt szereztem magamnak. Nem akartam lemondani erről a jóleső érzésről, annál kevésbbé, mert, mialatt beszéltem, úgy tett, mintha felelni akarna valamit. De nem szólt közbe, s mire befejeztem, mást gondolt. Elfordította tőlem a tekintetét, és nem szólt semmit. Talán, mert nagyon sokat találtam mondani.

Önérzetem még sohase szenvedett ilyen súlyos vereséget. Akkor se, a mikor a legvastagabb gorombaságokat irták a képeimről.

Nem tudom, mit adtam volna érte, ha nyomban ott hagyhatom, a hol van; de, sajnos, erről szó se lehetett. Leszállani a kocsiról kész nevetség lett volna. Azt mondjam neki: »Köszönöm a barátságot, de ha így bánik velem, akkor inkább megyek gyalog, torony iránt?« S meginduljak a sötétben, tudom is én merre, csak valahová az orrom után? Világos, hogy a szemembe kaczag, s a kaland komikumát sohase heverem ki.

De mellette maradni is meglehetősen nevetséges volt. Meghúzódni valakinek az oldalán, a ki szolga számba vesz bennünket, tovább is a szivességére szorulni egy hölgynek, a ki ily alaposan letárgyalta az embert – megalázó helyzet, még abban az esetben is, ha a krédóba került férfi minden hiúság nélkül való, a mit én nem mondhattam el magamról.

És mégis bele kellett törődnöm. Mit tehettem volna? Átkoztam a sorsot, mely oda kötött kiállhatatlan útitársamhoz, de meg kellett maradnom az átkozódásnál.

– Szép kilátások! – elégedetlenkedtem magamban, mialatt, némaságra kárhoztatva, gyűlölködő tekintettel nézegettem a sötétedő tájékot. Vagy két óra hosszat ülni igy, a pellengéren, bizony keserves mulatság lesz! És meglehet, nem az utolsó efféle mulatság. Mert ha ilyen a tisztelt családnak a fiatalja, milyen lehet még az öregje! Ha ennyi gőg szorult a jövevénybe, a kit az ősök arczképei lenéznek, mit várhatok a vén oligarchától? De úgy kell nekem! Mért ugrom bele minden őrültségbe!

Rossz sejtelmek kínoztak, s tisztán emlékszem, hogy e kellemetlen perczek alatt még bosszuságomat is elfojtotta egy határozott, erős előreérzés. Az az érzés, hogy az ismeretlen helyen, a hová készülök, valami nagy, nagy megaláztatás vár rám.

Ennek a hatása alatt azon kezdtem tépelődni: nem volna-e mód kikerülni a kastélyt, eljutni valahogyan a fürdőbe, s onnan mindjárt visszautazni a nagyvárosba, mely nekem: az otthon, a magánosság és a nyugalom.

Egyszerre az úton valami világosságot vettem észre.

A világosság közelebb jött, s ez a fölfedezés olyan örömmel töltött el, mint a hajótörötteket a: »Föld! Föld!« Igen, az kocsilámpa! És az a kocsi már csakugyan értem jön!

Ez egyszer nem csalódtam. Mikor a szemközt jövő hintó a közelünkbe ért, a báróné rákiáltott az idegen kocsisra. Amaz megállította a kocsiját; a miénk is megállott.

– A vasuthoz méssz, Gyurka? – kérdezte a báróné.

– Igenis, kezét csókolom.

– A pesti úrért?

– Igenis, azért.

– Aztán mért jössz ilyen későn?

– Kezét csókolom, csak most kaptam a parancsot.

– No hát fordulj meg, mert a pesti úr már itt van.

(Lám, lám, nem is lök ki a kocsijából! Hanem én megyek.)

– De most jut eszembe – szólt aztán, felém fordulva – hogy a podgyászát az állomáson hagyta. És meglehet, hogy még ma szüksége van rá.

– Hosszu utról jövök – feleltem – és azért szeretném, ha minél előbb hozzá juthatnék.

– Akkor hát jó éjt.

– Engedje meg a méltóságos asszony, hogy még egyszer megköszönjem a jóságát, és még egyszer bocsánatot kérjek.

– Nincs mért.

És a kezét nyujtotta.

Ez valamelyest kibékített vele. De keztyüjének megérintése sokkal légiesebb élvezetet nyujtott, semhogy ez az érintés az emlékemben rekedt sok bosszuságot eloszlathatta volna. Az út egy kicsit sokáig tartott… s a kicsinylés, melyben oly bőven részesített, egy kicsit tulságos volt… nem, nem tudtam neki megbocsátani.

– Megállj, szép asszony – fenyegetőztem magamban, mialatt Gyurka az állomás felé hajtott – megállj, még találkozunk! És biztosíthatlak, hogy addig nem hagyod itt ezt az utálatos vidéket, míg elégtételt nem adsz nekem, teljes elégtételt, olyan elégtételt, a milyet csak szerelmes nő adhat!…

Azt hiszem, a vasuti jelenet emléke hevítette fel ennyire a képzeletemet. Annyi bizonyos, hogy okosabban cselekszem, ha más valamin töröm a fejem. De nem tudtam elűzni magamtól a bosszu tetszetős gondolatát, s emlékezetem vissza-visszaszállt a bárónéhoz.

Úgy tetszett, mintha Gyurka kerülő úton vinne az állomásra. A báróné társaságában mégis csak gyorsabban mult az idő, bár vele kevesebbet értekeztem, mint a barátságos Gyurkával.

A hosszu értekezésnek egyébként kevés volt a magja. A báróné szokásairól Gyurka nem tudott sokkal többet, mint én; azt például, hogy mennyi időt szokott tölteni a fürdőn, nem sikerült kiszámítania. Két nézet között ingadozott. Az egyik véleménye az volt, hogy a báróné három hétnél tovább soha se marad a fürdőben, de ha másképpen tettem fel a kérdést, ahhoz a föltevéshez húzott, hogy bajosan megy el hamarább, mint három hónap mulva.

A vasutnál egy kis kellemetlenség ért. Az őrt nem találtam az állomáson; utána kellett menni a faluba. Ott ugyan könnyü volt ráakadnom, mert psychologiám egyenesen a kocsmába vezetett, de mégis időbe telt, míg a podgyászomat megkaptam.

Igy történt, hogy késő este lett, mire a kastélyba értem.

Mikor a hatalmas, sok tornyu épületnek az esti homályból kibontakozó sötét kőtömegét megpillantottam, az órám már majdnem tizet mutatott.

– Itt ugyan már senkit se találok ébren, a szolgákon kívül, de annál jobb – szóltam magamban.

Nagyon fáradt voltam, nem vágyódtam társaságra, s örültem, hogy nem kell átöltözködnöm csak azért, hogy egy csésze teát kapjak.

De a ki vendégül megy valahová: ne szőjjön terveket. Ha kiléptél az otthonod négy fala közül, nem vagy többé a magad ura; nem azt teszed, a mit akarsz, hanem: a mit lehet.

És az az uj világ, a mely felé két szép fekete vitt, nem engedte meg, hogy pár percznyi mosakodás után nyugalomra hajthassam a fejem.

Még nem szállottam le a kocsiról, a mikor már gyanítottam, hogy baj van. Azon a tájon, a hová Gyurka igyekezett, nagyon sok világosságot láttam, s nemsokára meggyőződhettem róla, hogy a kastélyban és környékén szép számmal vannak, a kik nem feküsznek le a tyúkokkal.

A közelben néhány nagy ház sötétlett: nyilván a gazdasági épületek. De ezek körül is feltünően sok árnyék mozgott. S aztán lakóházak következtek: ezeknek már mindenikében égett a lámpa vagy pislogott a mécs.

– Teringettét, hisz ez Brüsszel! – dörmögtem olyan hangosan, hogy Gyurka hátrafordult.

– Mi az? – kérdeztem. – Itt este nem szoktak lefeküdni az emberek?

Gyurka elértette, hogy hova vág a kérdésem.

– Hja, kérem, ennek így kell lennie, mert a kegyelmes úr nem tud aludni. Mindenki sokáig marad szolgálatban; a méltóságos asszony nem érti a tréfát.

– Melyik méltóságos asszony?

– A főispánné méltósága.

(Értem. A kormányzóról van szó. A kis szürkéről, a ki mindenütt jelen van.)

– Aztán terhes a szolgálat?

– Bizony, kérem, itt nem úgy van, mint Késmárkon. Itt dolgozni kell az embernek.

Pedig elég sok lélek állhatott a kegyelmes úr és tolószéke szolgálatára. Mióta a jablonkai állomásról eljöttünk, három falut hagytunk magunk mögött, de ezekben mindössze se láttam annyi embert, a mennyit itt, a kastély közelében.

Valóságos telepen mentünk keresztül. Gyárszerü, kéményes épületek meredeztek körülöttem; három, négy, öt kéményt is számláltam. Szeszfőzők, vagy mi a tatár. A kegyelmes úr, úgy látszik, akármilyen feudális érzésü, ha pénzről van szó, halad a korral.

Közben a kastélyt szem elől vesztettük. Most ismét felbukkant előttem, de láttam, hogy távolabb van, mint előbb képzeltem.

Még hozzá, jókora vargabetüt kellett csinálnunk, míg tornyait megközelithettük. Kőfallal kerített, óriási park zárta el az alsóbbrendüek világától, s ezt a parkot jó részben meg kellett kerülnünk. Végre egy nyitott, nagy, vasrácsos kapu elé értünk, s Gyurka behajtott a százados fák közé.

Ezektől a hatalmas fáktól nem láthattam a kőtömeget egész kiterjedésében, de abból, hogy jó nagy távolságban mindenfelé világosságot láttam, kitalálhattam, hogy a kastélynak, azon az oldalon, a mely felé közeledtünk, két nagy épületszárnya van, s hogy a kocsi az egyik épületszárny felé tart.

Szemlélődésemből, mely egyelőre igen kevés eredménynyel járt, váratlan hang zavart fel: egy czifrán káromkodó férfinak a hangja.

– Hogy a mennydörgős mennykő üssön belétek! Hát nem megmondtam, hogy jön!

Határozottan tiszteletet parancsoló hang volt, mely diadalmasan versenyzett volna bármely harsonával.

A káromkodásra senkise felelt, s hasztalan néztem körül, hogy honnan ered a szives fogadj Isten. A harsona a sötétben, valahol a fák között szólalt meg.

De nem értem rá tanakodni, hogy vajjon kinek köszönhetem a furcsa vendéglátást, mert hirtelen nagy világosság csapott az arczomba, s a kocsi megállott. A világosság egy nyitott ajtóból áradt ki, a melyhez öt-hat fokból álló kőlépcső és széles perron vezetett. Ahogy oda tekintettem, a perronon két libériás inas jelent meg, a kik minden sietség nélkül, az előkelő helyen alkalmazott szolgák mértékletes szolgálatkészségével jöttek a podgyászomért.

Kiszálltam, s mialatt borravalót kerestem elő Gyurka számára, a park sötétje felől egy harmadik alak került elő, a ki már sokkal nagyobb ügybuzgósággal sietett üdvözlésemre, mint az inasok. Ez az ügybuzgó harmadik egy deresedő szakállu, jóképü, feketesipkás úriember volt. Hamarjában nem tudtam eldönteni, kit tiszteljek benne: családtagot-e, vagy valamely magasabb rangu gazdatisztet, de az nyomban kiderült, hogy az imént hallott harsonának ő a tulajdonosa.

– No brávó, a kutyafáját, csakhogy itt vagy! – harsogott. – Ezek a marhák… Szervusz, kedves öcsém, isten hozott, én Sárossy vagyok!

(No lám, a főispán úr ő méltósága!)

Bemutattam magamat s megszorítottam a felém nyujtott kezet.

– Ezek a marhák megvárakoztattak, ugy-e? – folytatta a főispán, mialatt barátságosan megveregetvén a vállamat, feltuszkolt a lépcsőn. – A lusta kutyák!… Nem mozdulnak ezek, ha az ember nem hajtja őket, mint az állatot; mindig elkésnek, mindenünnen!… Hanem várj, mindjárt intézkedem, hogy legalább most már kényelembe tehessed magad!

De egyelőre nem igen tudott intézkedni, mert előbb meg kellett kérdeznie az egyik inast:

– Vilmos, hova kell vezetni a nagyságos urat?

Vilmos megmondta.

– Hát csak gyere utánam – biztatott – s azonnal intézkedem.

Mondtam, hogy a szolga is elvezet, s kár volna fáradnia. De a világért se akart elereszteni.

– Ha magam nem ügyelek fel, ezek az állatok a legszükségesebbről se gondoskodnak! Mindennek utána kell néznem; ezekre nem bízhatok semmit, éppen semmit, hogy a mennykő csapjon beléjük!

Végig mentünk egy hosszú folyosón, aztán fel az emeletre, mindenütt Vilmos nyomában.

A főispán ekközben elmagyarázta, hogy mért késett el a kocsi.

– Tudod, egy kis hiba történt. A feleségem eltévesztette a napot. Mindig azt mondta, hogy tizenhatodikán jössz és hogy tizenhatodikán kell érted küldeni a kocsit. Mondtam neki, hogy jól van, majd intézkedem. Persze, tizenötödikét kellett volna mondania, de rosszul emlékezett a leveledre.

– Bátyám téved; ma csakugyan tizenhatodika van, nem tizenötödike.

– Tizenhatodika? No igen; tehát ha a feleségem nekem azt mondja, hogy te tizenhetedikén jössz, akkor én tizenhatodikán nem intézkedhetem, ugy-e?! Elég az hozzá, mikor látja, hogy Gyurka még itthon van, akkor jut eszébe, hogy neked ma kell érkezned. Persze, azonnal intézkedtem, de míg azt a lajhárt előkeritettem és ki tudtam kergetni a vasuthoz, no képzelheted! Szóval, öcsém, az asszonyok szórakozottak, hanem azért bocsáss meg a feleségemnek…

– De kérem, bátyám…

– Tudod, öcsém, mit mond az orosz közmondás? Azt mondja, hogy az asszony feje üres, mint egy tatárnak a pénzes tarsolya. Ezt nem a feleségemre mondom, mert ő, szegény, nagyon szelid, jó asszony, de hát ő is csak asszony, és azt, hogy egy előre kijelölt napot megjegyezzen magának, ne várd tőle, mert hát neki is hosszú haja van… Ejnye, hol van az az állat?

Vilmos eltünt előlünk, s az első emeleti folyosó egy elágazásához jutva, vezetőm nem tudta elhatározni, hogy jobbra vagy balra forduljunk-e?

– Nézd ezt a bivalyt! – mérgelődött a főispán – épp akkor nincs itt, a mikor szükség volna rá! Elfelejtettem, hogy melyik szobát mondták, és ez a vadállat nem tartja itt az orrát! Pedig az imént, a mikor nem kellett, itt lábatlankodott előttünk, hogy az ember majd a sarkára lépett. De ne félj, majd rendet csinálok én ezek között!

Olyan éktelenül káromkodott, hogy azt hittem, az egész ház össze fog szaladni. De a kastélyban már megszokhatták ezt a hangot, mert egy szolga, a ki szembe jött velünk, nyugodtan sétált el mellettünk és füle botját se mozdította.

– Nem láttad Vilmost? – rivallt rá a főispán.

– Vilmost? Nem – felelt a szolga, és tovább ment.

– Agyonverem a gazembert – szólt hozzám a főispán.

Bár régi dolog, hogy az ugató kutya nem harap, s az igéretet különben se lehetett szó szerint venni, éppen mentegetni akartam Vilmost, mikor a keresett egyszerre csak megszólalt mögöttem:

– Erre méltóztassék.

A főispán egy rövid és minden kegyelet nélkül való megemlékezést hevenyészett Vilmos öregatyjáról, de Vilmos, mintha nem is hallotta volna ezeket a tartalmas megjegyzéseket, tovább is csak hozzám intézte a szót:

– A méltóságos asszony üdvözletét küldi és kérdezteti, hogy a nagyságos úr a szobájában parancsol-e vacsorát vagy át méltóztatik fáradni az ebédlőbe? Tizenegyig az uraságok fenn vannak.

Kértem a főispánt, hogy mentsen ki, mert mire illedelmes alakban jelentkezhetném a méltóságos asszony előtt, már oly kései lesz az óra, hogy a világért se merném zavarni, és így tovább.

Vilmos meghajolt, mintha neki szóltam volna.

Aztán bevezetett a szobámba, vagy jobban mondva: a termeimbe, melyek pontról pontra igazolták a mestert és igéreteit.

– Ha nem leszek terhedre – szólt a főispán – nálad maradok, míg a szivaromat elszívom. A feleségem irtózik a füsttől, és én ugyan nem vagyok barátja az asszonyi szeszélyeknek, mert azt tartom, a mit az orosz közmondás… Tudod, mit mond az orosz közmondás? Azt mondja, hogy: »Szeresd a feleségedet, mint a lelkedet, és rázd meg, mint a gyümölcsfát.« Nekem már ez az elvem, öcsém, s mondhatom, ha az én feleségem olyan volna, mint az asszonyok nagy része, én, barátom, összetörném a csontját. Mert nagyon igaza van az orosz közmondásnak… tudod-e, mit mond az orosz közmondás? Azt mondja: »Minél többször vered meg a feleségedet, annál jobb lesz az ebéded.« Ez szent igaz, s neked megvallhatom, öcsém, hogy én zord ember vagyok, a kitől rettegnek, mert kiméletlen erély lakik bennem, s kereken ki szoktam mondani a véleményemet… és bizony, barátom, beszéljenek nekem akármit lovagiasságról, gyöngédségről, és más efféle ostobaságot, engem nem bántana a lelkiismeret, ha félholtra vernék egy rossz asszonyt, mert: verd a bundát, és meleg lesz, verd az asszonyt, és hű lesz hozzád… De az én feleségem szelid, csöndes asszony; meglátod, egészen az ellentétem. Bennem sok a zsarnoki vonás, az akaratom vas, a karom kemény, a szavamjárása durva… ő, szegény, maga a gyöngeség. Azért kimélem az egészségét, s ha vacsora után el akarok színi egy vagy két szivart, inkább kimegyek a parkba. Ott maradjak az ebédlőben, szivar nélkül, egy sereg lány és asszony között?!… Örülök, ha nem látom őket.

A zsarnoknak szemmelláthatóan jól esett, hogy szelid, csöndes feleségétől távol, szabadon szivarozhat.

Őszintén megvallva, igen szerettem volna megszabadulni tőle, mert nagyon fáradt voltam. De ezt csak itt vallom meg; neki egy kukkot se szóltam érzelmeimről. Sőt ellenkezőleg. A mikor hirtelen eszébe jutott, hogy: »De kedves öcsém, mondd meg őszintén, nem vagyok terhedre?« – megesküdtem, minden szentekre, hogy a világért se tudnék aludni, s nélküle el kellene sorvadnom unalmamban. Volt bennem annyi »élni tudás«, hogy nem ugrottam be mindenkinek, a ki az őszinteségemre hivatkozott. Ismerem ezt a szólásformát, s tudom, mit jelent. Ha félreérted, és csakugyan őszinte vagy: ugyanaz az ember, a ki előbb könyörgött a nyiltságodért, azt fogja mondani rólad, a hátad mögött, hogy kiállhatatlan fráter vagy, a kiben nincs egy garas ára illendőség-érzet. Már pedig én nem akartam megharagítani a vendégemet. Gyanítottam ugyan, hogy akármennyire szeret intézkedni s akármilyen hévvel játszsza a házigazdát – előkelő hivatala és lármás beszéde ellenére – igen keveset számít a családi tanácsban: de arra gondoltam, hogy senkit se jó kicsinyleni, s nem lehetetlen, hogy ebben az ismeretlen világban, nem tudom micsoda veszedelmek közepett, még szükségem lehet rá.

Azért letagadtam a csillagokat az égről, s marasztaltam, a míg csak maradt. Egy jó darabig nem is mozdult mellőlem, de a mikor észrevette, hogy a második csésze tea után már nagyon laposakat pislantok, végre-valahára komolyan búcsúzni kezdett.

– De ideje, hogy menjek – szólt – mert a szegény asszony nem tudja, hová lettem.

(Az ember azt hitte volna, hogy a méltóságos asszony azóta izgatottan járkál a szobájában, aggódva pillant ki a sötétbe, s kétségbeesetten tördeli a kezét.)

– Akkor hát a viszontlátásra, kedves bátyám!

Megrázta a kezemet, és biztosított:

– Ne félj semmit, itt nem fogsz unatkozni. Majd intézkedem, hogy jól érezd magad.

Ezzel aztán magamra hagyott.

Majdnem egy óráig volt nálam, és ez alatt az idő alatt megtöltötte a szobámat szivarfüsttel, a fejemet pedig orosz közmondással. A szobát is, a fejemet is szellőztetni akartam egy kissé, s noha már erősen kívánkoztam a hálószobába, a honnan egy hatalmas sárgaréz-ágy hívogatóan kandikált ki, előbb kinyitottam az egyik ablakot.

Mialatt felhúztam a függönyt, s az ablakpárnát félre téve az egyik sarokba, kikapcsoltam a külső ablaktáblákat, még egyre az imént hallottak jártak a fejemben:

– Ha az orosz nép lelkivilágát csak azokból a közmondásokból lehetne megítélnem, a melyeket a rusznyákok főispánjától hallottam, azt kellene gondolnom, hogy a szlávoknál aggasztóan elharapózott a nőgyűlölet… »Ha reggel megvered a feleségedet, ne feledd el délben ujra kezdeni a dolgot.« Ez lehet czélszerü, de semmiesetre se lovagias… »A hová az ördög nem tud eljutni, a fiatal feleségét küldi el.« Ez inkább csak gúnyos czélzás, mint arany szabály, de a csúfolódó szándék itt se valami gyöngéd… És hogyan egyeztessem össze ezt a közmondásokba fojtott nagy keserűséget azzal a sok széppel és jóval, a mit a főispánné ő méltósága csöndes szelidségéről hallottam?!… Attól tartok, hogy ez a káromkodó zsarnok, a kinek minden második szava: »százezer mennydörgős mennykő«, az a bizonyos »Beszélhetsz, jó vitéz, senki se hallgat rád!« – s az előbb hallott élet-bölcseségben egy elnyomott lélek szubjektivitása rejtőzködik, megtörve s meglapulva…

De a nyitott ablakon betóduló májusi levegő másfelé terelte gondolataimat. A langyos szellő felélénkitett, s mintha elfujta volna kábultságomat. Már nem éreztem semmi törődöttséget. Az éles, friss levegő ott tartott az ablaknál. Visszatettem a párnát a helyére, rá könyököltem, s kiváncsian tekintgettem ki a sötétbe: merre vagyok? mi van a közelemben? láthatok-e valamit az éjszakában is? A ki valaha késő éjjel érkezett meg egy uj, érdekes és egészen ismeretlen világba, bizonynyal ismeri ezt a kiváncsiságot.

Szemközt, alattam és fölöttem, jobbra, balra és mindenfelé, nagy, sötét ablakokat pillantottam meg. Szobáimat a rengeteg épület egy másik részétől szűk udvar választotta el.

Kik szunnyadhatnak ezek mögött a nagy, sötét ablakok mögött? Azok, a kik ilyenkor még nem tudnak aludni, a kastély más részében lehetnek.

Itt mély csöndesség ült mindenen. A földszint se volt világos. Némi tanakodás után annál a föltevésnél maradtam, hogy az épület egy lakatlan részét nézegetem. Alighanem itt szokták elszállásolni, vendégjárás idején, a vadász urakat. Vagy az unokatestvérek és más kisasszony-rokonok egy csapatját, mikor a szokottnál is többen jönnek össze.

De egyszerre zongorahang ütötte meg a fülemet, s ez a hang abból az irányból jött, a hová nézegettem. Tehát mégis laknak odaát. Valamelyik belsőbb szobában szólhatott a zongora, mert hangja kissé tompultan hatott el hozzám, s az ablakok sötétek maradtak.

Figyelni kezdtem a zongoraszóra. Nini, hisz ez a »Fekete dominó«!… Igen, igen… ez Angela belépője, az első felvonásbeli románcz, mely így kezdődik:

– Tündér vagyok!…

És mialatt, az ária ismétlődésében, másodszor hallgattam végig Angela kedves, kissé melankolikusan vidám bemutatkozását, eszembe jutottak a mester szavai: »Nem hiszed, hogy vannak tündérek? Sajnállak…« Tessék, egy már jelentkezik! Ha ugyan hihetek annak, a mit a zongora mond.

A zongora egyébként mindjárt elhallgatott, sajnálatomra. Már egy cseppet se voltam álmos; fáradtságom eltünt, s a kiváncsiság egyre erősebben dolgozott bennem. Még az a csekély életjel is érdekelt, a melyet az imént a zongora közvetített. Végre is, a zenénél semmi se mond többet. Mondd el sorra, melyek a zeneszámaid, s megmondom, ki vagy. Határozottan megbántam, hogy nem mentem át az ebédlőbe. Mindenesetre láttam volna egy pár leány-arczot, s kellemesen töltöttem volna az időt. És most nem izgatna az érdeklődés.

A mint így méláztam és bámészkodtam, hirtelen úgy tetszett, mintha egy leányfejet látnék a velem szemközt levő sötét ablakban. Eleinte azt hittem, hogy csak képzelődöm. »Bolond vagyok! – szóltam magamban – leányokról álmodoztam, és ime, már mindenütt leányokat látok, mint a fáradt vándor, a ki a Hortobágyon mindenfelé falu-tornyokat lát.«

De nem értem rá sokáig kérdezgetni magamtól, hogy csakugyan képzelődöm-e, mert a sötét ablak kivilágosodott és megnyilt, a leány-arcz pedig megjelent a jól látható, a kétségtelen valóságban, és rám szólt:

– Jó estét.

Hogy, hogy nem, ebben a perczben elment az eszem. Talán mert egyszerüen rám szólt, ismeretlenül, a késő éjszakában… igen, főképpen ez lehetett az oka, hogy az első pillanatban gyönyörü kis szobacziczának néztem. De talán azért ment el az eszem, mert egy nagyon, nagyon bájos arcz mosolygott rám, s akármilyen késő éjszaka volt, előttem egyszerre földerült a világ.

Elég az hozzá, így feleltem:

– Jó estét, mennyország!

– Miért nevez mennyországnak? – kérdezte.

– Mert kék ruhája van – feleltem – és kék ruháján apró sárga csillagok vannak, mint az égen.

Nevetett, és nevetésének zengése engem arra a csilingelésre emlékeztetett, a mely régen, nagyon régen, tudtomra adta, hogy megnézhetem az első karácsonyfámat.

– A hasonlat nagyon megtisztelő – szólt, s komolykodva, de pajkosan bicczentve meg a fejét, mind a két karjával rátámaszkodott az ablakpárkányra – és köszönöm a bókot. De attól félek, hogy téved, és hogy valami nagyon mélyen bele ne essék ebbe a tévedésbe, azt hiszem, jó lesz, ha bemutatkozom. Maga engem szobalánynak néz, ugy-e?

– Én?! – kiáltottam fel, megbotránkozást tettetve, mert most már nem lehetett kétségem, hogy nagyot tévedtem. – Én?!

De nagyon hirtelen mehettem át egyik hangból a másikba, vagy buzgóságomban a kellőnél magasabb hangot ütöttem meg – soha se szinészkedjék az, a kinek ez nem mestersége – szóval kiérzett a hangomból, hogy hazudom, s képmutatásomnak egy csepp sikere se volt.

– Ön! Ön! – bizonykodott kétszer is, a hogy én előbb kétszer tagadtam meg magam. – Ne is tagadja! Nem szeretem, ha valaki hazudik, még ha tréfából teszi is. Maga engem szobalánynak nézett, mert nagyon egyszerü ruhában lát, és mert nem vártam meg, míg annak rendje és módja szerint bemutatják. No hát ez nem baj, de hogy hamarjában sokat ne találjon mondani, figyelmeztetnem kell, hogy nem vagyok szobalány, hanem höher, höher… mert én a Burgfräulein vagyok, urnője mindannak, a mit itt lát, vagy nem lát, s holnaptól fogva a maga kritikusa, szigorú kritikusa…

És ennek a különös bemutatkozásnak is nevetés volt a vége.

Ó, ez az édes, csengő, ifju nevetés! Most, a mikor egyetlen örömöm az, hogy papirra teszem az emlékeimet, most, a mikor… de ne beszéljünk a jelenről… ó, milyen boldog volnék, ha csak még egyszer, egyetlen egyszer hallhatnám ezt a nevetést!

Akkor, emlékszem tisztán, hirtelen nem tudtam, mit mondjak neki. Először is megint hazudni akartam. Hogy már azért se nézhettem szobalánynak, mert hallottam, hogy zongorázott. De attól tartottam, hogy megint ostobaságot találok mondani. Mert hátha nem ő zongorázott?!

Elnyeltem tehát az első ötletemet, s ő nem várta meg, míg ujat eszelek ki.

– Furcsának találja, ugy-e – folytatta – hogy a megismerkedésnek ezt a szokatlan módját választottam? Tudja, a hogy a zongoraszobából egy pillanatra benyitottam ide, észrevettem, hogy maga még fenn van, kinéz az ablakon, és mereng, a hogy én szoktam. Hopp, szóltam magamban, ez a megismerkedésre a legalkalmasabb pillanat! Miért várnám meg, míg holnap reggel a nagypapa bemutatja: »No itt van, és most már hagyjatok békében!« Megjegyzendő, hogy én nagyon elkényeztetett leány vagyok, és azt teszem, a mit akarok.

Nem tudnám megmondani, mért tetszett nekem ez a »megjegyzendő«, a nevelőnői stilusnak ez a szerény kerti virága. Csak azt bizonyithatom, hogy én már ekkor el voltam ragadtatva.

Az előbb, mikor szobacziczának vagy nem tudom minő házikisasszonynak néztem, felvillanyozott a látása: »Ohé, itt nem fogok unatkozni!« – ujjongtam magamban. Most egészen mást, valami csodálatos jólétet éreztem, a minek nem tudtam volna okát adni. Folyton egy német verssor kóválygott a fejemben, Mirza Schaffy egy sora: »O, wenn es doch immer so bliebe!«

És mert egyszerüen el voltam ragadtatva, érthetetlenül és bután – világos, hogy legelsőbben a csúfolódás szólalt meg az ajkamon. (Pedig, mily idegen volt tőlem, ebben a pillanatban!)

– No, azt látom.

– Rosszalja? – kérdezte megütközés és szemrehányás nélkül. – Akkor hát el kell mondanom, hogy nagyon kiváncsi voltam magára. Tudja maga, hogy én voltam az, a ki kezdettől a mellett kardoskodott, hogy magát kell meghívni?

– Nem, ezt nem tudtam.

– Pedig úgy van. A nagypapa haragudott, mikor az öreg mester azt irta, hogy így meg úgy, ő már csak a köszvényénél marad, és egy másik öreghez akart fordulni. Megjegyzendő, a nagypapa egy kicsit elfogult az uj emberekkel szemben, és semmi jót se vár a fiatalságtól. De én bizonygattam, hogy a mesternek van egy nagyon tehetséges tanitványa, s a mester váratlanul segítségemre jött. És ha már erről van szó, egy bizalmas vallomást kell tennem.

– Kérem.

– Tehát ne vegye rossz néven, de én csak a sokszorosításból ismerem a maga műveit, és mondhatom, hogy nekem nem mind tetszik, ó, éppen nem mind! A tájképei hagyján, de a női arczképei… no tudja, nem értem, hogy ezeken a hölgyeken mi a lefesteni való. A mythologiai képeiről nem is beszélek; van köztük egy… nem haragszik meg az őszinte kritikáért?… az egyszerüen fuj!

– És mégis méltónak tart a pártfogására?

– Igen, mióta megláttam az arczképét a »Magyar Művészet«-ben. Lássa, ez igen jó arczkép. A hogy megláttam, azt mondtam magamban, a kinek ilyen jó arcza van, annak derék embernek és tehetséges művésznek kell lennie, bár néha méltatlan tárgyra pazarolja az ecsetet és a vásznat. Képzelheti, milyen kiváncsi voltam, nem csalt-e meg az arczkép?

– Nos, nem csalta meg?

– Nem. Ön tetszik nekem.

Olyan egyszerüen mondta ezt, hogy nem tulajdoníthattam a szavainak más értelmet, mint hogy: »Igen, ön tetszik nekem; persze ennek semmi jelentősége.«

De a hangjában annyi becsületesség csengett, hogy arra kellett gondolnom:

– Épp ilyen egyszerüen mondaná azt is, hogy: »Szeretlek.«

És, különös, mialatt elbeszélte, mit olvasott rólam a »Magyar Művészet«-ben, folyton egy kérdés járt az eszemben, egy olyan kérdés, mely azelőtt soha se foglalkoztatott, mert nem is tartottam kérdésnek, s eddig egy rövid »nem«-mel intéztem volna el az egészet.

Azt kérdeztem magamtól:

– Lehetséges-e, hogy egy férfi és egy leány megszeressék egymást mindjárt az első látásra?! A hogy Rómeó és Júlia megszeretik egymást, s a hogy a régi regényekben ez minduntalan megtörténik?! Vagy lehetséges-e, hogy akár csak az egyik is örökre rajta felejtse a szemét a másikon?! Előfordul-e az életben is az a bizonyos »villámcsapás«, melyről a költők és a regényirók annyit tudnak mesélni?!

Nem, most sem hittem ebben a hagyományban. De a velem beszélő kis leány hangjának a zenéje valami sajátságos vonzódást ébresztett fel bennem. Ez a hang uj volt előttem, és mégis ismerősnek tetszett. Hallatára megremegtek összes, régóta szunnyadó emlékeim, s csudálatosan édes érzés fogott el. Mint a hogy a csipős hidegből a kandallóhoz eljutó utast átjárja a kellemes meleg, át meg átjárt a jólét valamely szokatlanul erős és tudatos érzése. A szeretőim közelében soha se tapasztaltam effélét. De ez a gyermekiesen üde, kedves hang, nem tudom minő titokzatos úton, azonnal beférkőzött a lelkem legmélyébe. Esküt tettem volna rá, hogy minden helyes és jó, a mit csak gondol; szerettem volna segítségére lenni, ha valamire törekszik, szerettem volna gondját viselni, oltalmazni, örömet okozni neki; hálából a jólétért, melyet öntudatlanul szerzett nekem, hirtelen keletkezett barátságot éreztem iránta; és máris aggodalommal gondoltam rá, hogy lesz idő, a mikor ezt a kedves hangot nem fogom hallani többé.

Ez volna a »villámcsapás«? A szerelem – első látásra? Nem hittem.

De mit is beszélek: »első látásra«?!… Hisz nem is láthattam jól! Mögöttem is, az ő szobájában is, két-két villamos-körte égett, de mind a ketten árnyékban voltunk, mert a szűk udvarból, mely elválasztott bennünket, sehonnan se sugárzott felénk világosság. Alattunk és felettünk köröskörül mindenütt vak homály ült.

Hogy szeme csupa ragyogás, hogy mosolya elbájoló, s hogy arczocskája formás: azt így is láthattam. De jól esett arra gondolnom, hogy a nappali világosság, az apró árnyalatokat is feltáró, teljes nyiltságával nem fogja lehűteni lelkesedésemet.

S mialatt csacsogott, már nem is tudom miről, szinte kinéztem a szememet, hogy jobban lássam. Az ablak félhomálya nem engedte, hogy kedvemre kigyönyörködhessem magamat, de lassankint, a mint egy kissé megmozdult az ablakpárkányon, el-elfogtam arczának legfinomabb vonalait is, csak szinei kerülték ki vizsgálódó tekintetemet, és alakját nem láthattam eléggé. Annyit azonban észrevehettem, hogy tizenhat esztendejéhez képest gyönyörüen fejlett kis teremtés, a ki holnap délelőtt nem fog kiábrándítani.

És a mint egyre jobban láttam, egyre erősebbé vált bennem egy uj s érthetetlen érzés, a melynek mását eddig sohase tapasztaltam. Úgy tetszett, mintha ezt az édes arczot, ezt az egész kedves valóságot már rég ismertem volna. Régesrég, a mikor ő talán még nem is volt a világon. Hol láttam? Álmomban? A születésem előtt?

Most a mi szegény, púpos Jánosunkról beszélt, és azt mondta el, hogy látta Jánosnak egy képét, fájdalom, csak a »Magyar Művészet«-ben, a Madonnát a kis Jézussal, és hogy ő ennél szebb képet sohase látott; milyen kár, hogy a ki ezt festette, az a nagyszivü, nagytehetségü ember, nyomorék, szegény! Aztán hirtelen azt kérdezte tőlem:

– Mondja, magas ember ön?

– Félek, hogy hórihorgasnak fog találni. Miért kérdi?

– Kiváncsiságból. Mindig csak a mellképét láttam, és ebből nem tudtam kitalálni, hogy magas-e, vagy alacsony.

Nem tudnám elmondani, hogy ezek a gyerekes szavak mért hatottak meg mélyen. A kislányosan naiv kérdésnek nem lehetett semmi komoly jelentősége. Ezt a kérdést bizonynyal az eszmetársitás szülte, s ily nyiltan nem mondathatta el más, csak az az ártatlan kiváncsiság, mely nem is sejti, hogy az efféle kérdések mögött mellékes gondolatok is lappanghatnak. Asszony nem kérdezne ilyet; ha leány kérdi, ez azt jelenti, hogy nem tudja, mit lehet az ilyen kérdésbe belemagyarázni; hogy gyermek, a ki ártatlanságában nem fél az én gondolataimtól, s nem gyanítja, hogy ez után a kérdés után mit képzelhetek arról, hol kalandoznak az ő gondolatai.

És mégis – most már nem tartok attól, hogy nevetséges elbizakodottsággal fognak vádolni, a mi sohase volt a betegségem – megvallom, keresztülvillant a fejemen, hogy hátha ezt a gyermeket, félig tudtán kívül, ugyanolyan gondolatok foglalkoztatják, a minők engemet?! És erre a nem valószinü, de nem is lehetetlen föltevésre, mély megilletődés fogott el. Valami ünnepies komolyság, a melybe bele borzongott a hátam.

Az ember néha érzi maga körül a végzet szárnycsapásait. Ritkán bár, olykor keresztül fut rajtunk egy hideg sejtelem, hogy az örök ellenség kiterjesztette fölénk óriási, sötét denevérszárnyát. Pedig verőfényen járunk. Az apa gyermeke bölcsőjénél, a menyasszony a templom hajójában, a hajós a tökéletes szélcsendben egyszerre minden érthető ok nélkül összerázkodik. Mert egy árnyék vonult el a szeme előtt.

Ilyen árnyék vonult el az én szemem előtt is; s az a hideg sejtelem futott rajtam végig.

És – mit tudom én, mért? – az ártatlan kiváncsiság gyerekes szavaira szivemben a kötelességérzet dobbant meg. Mintha ez a kedves csacsogás valami nagy feladat elé állított volna. A hős hazafi, a ki ünneplőbe öltözve megindul a templom felé, hogy átvegye a püspök kezéből a dicső elődök kardját, – mikor megkondulnak a székesegyház harangjai, s komor, mély zengésük elmondja, hogy neki ott kell maradnia a harczmezőn, a dicső elődök kardjával – nem érezhetett ünnepiesebb megilletődést.

Észrevehetett rajtam valamit, mert megkérdezte:

– Mért lett egyszerre olyan komoly? Csak nem azért, mert folyton a mások képeit dicsérem? Én azt hiszem, hogy maga nem hiú.

– Egy cseppet se vagyok az.

– Örülök, hogy nem tévedtem. Én se vagyok az. Pedig ha egy leány hiú, az még megbocsátható, ugy-e? De a férfiban a hiúság már kiállhatatlan. Nincs igazam?

– De mennyire igaza van!

– Azt hiszem, mi nagyon sokban egyetértünk. E szerint bátran kritizálhatom a képeit, ugy-e?

– Hogyne! Sőt, ha megengedi, segédkezni fogok, és olyan buzgalmat fejtek ki ezen a téren, hogy meg lesz elégedve velem. Meg fogom mutatni azokat a hibákat is, a melyek talán elkerülték a figyelmét.

– Megbántottam?

– Dehogy bántott meg! Én komolyan beszélek. Igazán nincs bennem művészi hiúság. Nagyon jól tudom, milyen gyönge dolgokat festettem. De nagyon szeretnék valami szépet csinálni. És ez a vágy ér bennem a legtöbbet.

– Hát a »Tavaszi reggel«?

– Az egyik tizenkilencz, a másik egy hiján husz.

– No, azt látom, hogy nincs elbizakodva. De most jóéjszakát mondok.

– Engedje meg, hogy előbb megkérdezzek valamit. Ki zongorázta az imént azt, hogy: »Tündér vagyok…«

– Én zongoráztam. A »Fekete dominó« volt az.

– Igen, Angela bemutatkozó dala, mely így kezdődik: »Tündér vagyok…«

– Úgy? Azt nem tudtam. De jó éjt.

– Jó éjt.

– Azaz, hogy a viszontlátásra, holnap délelőtt!

– A viszontlátásra!

Visszahúzódott, s betette az ablakot. Néhány másodpercz multán a két villamos körte elsötétedett, s egy darabig nem láttam semmit. Majd ismét fényesség csapta meg a szemem; egy ajtó nyilt meg odaát, s a mint a sötét szobából átment a kivilágított belső terembe, egy pillanatra jól láthattam fiatalos, de szépen kifejlett alakját.

Én is betettem az ablakomat, s bár a látomás minden álmosságot kivert a fejemből, elhatároztam, hogy le fogok pihenni. Bizony már jó késő volt.

Átmentem a hálószobába s lefeküdtem. De sokáig nem tudtam elaludni.

Izgatott, rosszkedvü és elégedetlen voltam.

Reggel óta nagyon sok történt velem, s elmondhattam Titus császárral, hogy a napomat nem vesztettem el. De mindaz, a mi történt, csak arra való volt, hogy nyugtalanná tegyen.

– Szép kilátások! – zsörtölődtem magamban, mialatt egyik oldalamról a másikra fordultam, hogy talán amott találom az álmot. – Ha úgy folytatódik, a hogy kezdődött, csinos élmények várnak rám és szegény önérzetemre! Először is az az asszony! Határozottan úgy bánt velem, mintha egy konfidens cseléddel lett volna dolga. Festő, vagy mázoló-legény, úgy látszik, mindegy neki. No megállj! Úgy fogsz vonaglani előttem, mint Derblayné ő nagysága az utolsó felvonásban!… De hát a többiek… mit várhatok a többiektől?! A meztelen igazság az, hogy nem azért hívtak ide, mintha valami nagy véleménynyel volnának a képességeim felől, hanem mert a képes ujságban mutatósabb alak voltam, mint a púpos János!…

Igaz, hogy az a bájos teremtés, a ki csak nemrég tünt el a szemem elől, mindennel kibékített… de éppen ez volt a legnagyobb aggodalmam!

Már világosodott, a mire elaludtam.

IV.

»Te fiú!

Mégis csak haszontalan fráter vagy te! Szentül megigérted, hogy irni fogsz, és apróra elmondod, mi történik veled a dunajeczi kastélyban – és semmi! Tiz napja, hogy elmentél, és még csak egy képes kártyát se kapok tőled, annyi értesítést se, hogy: »Köszönöm kérdését, szerencsésen megérkeztem, a mivel ezennel bezárom levelemet, tisztelő öcscse…« és pont.

Pedig elképzelheted, hogy érdekelnek a viselt dolgaid, és nem is csak egy okból. Hogyan találtad bátyámat, nénémet, és a tenger sok húgomasszonyt? Ez egy. Leharapták-e az orrodat az öregek, vagy: agyontánczoltattak-e a fiatalok? Ez kettő. Aztán a munka. Halad-e előre? Ez három. Rossz próféta és rossz orvos vagyok-e? Mert te is érdekelsz, bár nem vagy rá méltó, hogy törődjem veled, hálátlan fiú!

Ellenben kapok egy hosszú levelet a Nusitól. Szavamra mondom, mikor az aláirást megláttam, hamarjában nem tudtam, hogy fiú-e ez a Nusi, vagy leány?

De a hogy olvasni kezdtem a levelet, mindjárt megtudtam, hogy a Nusinak leánynak kell lennie, mert vagy tizenöt toalettet ir le, minden komolyabb szükség nélkül. Hosszas tanakodás után rájöttem arra is, hogy ez a Nusi alighanem a miniszter leánya.

És látod, barátom, ez a Nusi ir nekem, vagy két árkust tele, akkora betükkel, mint egy-egy régi négykrajczáros.

Az igaz, hogy a Nusi leveléből nem lettem sokkal okosabb.

De annyit megtudtam belőle, hogy szerencsésen megérkeztél, és hogy, istennek hála, elég jól vagy, legalább a kezed-lábad nem fáj.

Mert a Nusi levelében igen sűrűn szerepel egy bizonyos Asztalos Gyula. Majdnem annyi Asztalos Gyula van benne, mint a hány tavaszi ruha.

Ez az Asztalos Gyula tenniszezik, lovagol, kirándulást rendez, bosztont tánczol, csolnakázik, szóval mindent csinál, majd hogy képet is nem fest.

Ilyen körülmények között meg tudom érteni, hogy ez a sokat emlegetett Asztalos Gyula okosabbat is tud csinálni, mint hogy beüljön a szobájába, s hosszú levelekkel mulattassa köszvényes, öreg mesterét.

Az igazat megvallva, én is úgy tennék az ő helyében, a hogyan ő cselekszik. Élném a világomat, és nem törődném az öregekkel. Sőt akármilyen vén vagyok, nem titkolom el, hogy roppant szivesen utánoznám ezt az Asztalos Gyulát. Tudod-e, fiú, mihez volna legnagyobb kedvem?! Egész nap »Blindekuh«-t játszani, Nusival meg a többiekkel, lehetőleg sötétben, vagy »Haragszom rád«-ot, zálogkiváltással. Nincs szebb játék, fiam, mint a szembekötősdi. Az embert csipkedik, az ember megcsipi, a mit a keze ügyében talál… ó, ez csak álom, talán soha se volt igaz!

S a valóság az, hogy megint fekszem – mert nem igen tudom megmozdítani a lábamat – hallgatom a Slezákné zsörtölődését, a változatosság kedvéért hol aszpirint eszem, hol Szalvátor-vizet iszom rá, s ha mulatni akarok, orditozom.

Szóval hiába akarnám utánozni Asztalos Gyulát. Addig, addig készültem élni, míg végképpen elkéstem vele. És teljes elpenészedésemben már az is nagy szerencse rám nézve, ha találkozik egy-két irgalmas lélek, a ki hirt ad róla, hogyan élnek és vigadnak a többiek. Ez idő szerint nem lehet egyéb szórakozásom. Az öregség, fiam, abból áll, hogy az ember kibiczel és nézi mások játékát. De ne kivánd hallani, hogyan gondolkozom az öregségről, a melyet a régi római irók számos fejezetben dicsértek és melegen ajánlottak mindenkinek; jó nevelésü ember vagyok, és nem szeretek káromkodni.

Egy szó mint száz, vedd elő a jobbik eszedet, és ne sajnáld azt a kis fáradságot. Felelj meg a kérdéseimre; ne engedd, hogy a podagrával egyetemben a kiváncsiság is gyötörjön. Aztán ne rázz le a nyakadról telegrammstilusban; egészítsd ki Nusi tudósítását azokkal a részletekkel, a melyek engem jobban érdekelnek a Nusi tavaszi ruháinál. A hálátlanság az ifjuságnak legszentebb joga, alap-természete, lényege, »Ding an sich«-e (vagy nem tudom, hogyan mondanák a bölcsek), de kivételképpen függeszd fel a legszentebb jogaidnak gyakorlását, s gondolj egy kicsit arra is, hogy, ha térdig jársz a rózsában, ebben nem csekély része van a te szegény, vén – jaj, jaj, jaj!

(Ordítanom kellett, mert rám jött a roham.)

Ezek után remélem, hogy most már be fogod váltani az igéretedet, és postafordultával földeritesz élményeidnek részletes – minél részletesebb – elbeszélésével.

Öreg barátod

Antal.«

Mikor ezt a levelet megkaptam, nagyon elszégyeltem magam. Napközben nem jutottam hozzá, hogy mindjárt megirhassam a feleletet, mert az a nap véletlenül az események napja volt, de éjjel egy órakor leültem az iróasztalomhoz, s a következő beszámolót szerkesztettem meg:

»Kedves Mester,

tartalékos hadnagyi szavamra mondom – azt hiszem, erre még ad valamit – hogy fogalmam sincs róla, ki az a Nusi, a ki olyan kimerítő tudósitást irt rólam a mesternek. Illetőleg fogalmam sincs róla, hogy melyik a Nusi a sok közül, mert annyian vannak, hogy még most se tudom mindnek a nevét.

De bármelyikük a Nusi, annyi bizonyos, hogy ez a Nusi kiváló zsurnalisztikai erő, a kinek helyet lehetne szorítani valamelyik szerkesztőségben. Nemcsak gyorsan értesitette a mestert, hanem pontosan is; megirt mindent, a mi nevezetes. Hatvan forint fizetésért ez a kisasszony csudákat mívelne. Persze, ha a miniszter leánya, nem vállal hivatalt; különben akkor se, ha véletlenül nem az, mert ebben a boldog családban nincsenek szegény rokonok.

Kár, mert hirlaptudósítónak meglepő tehetség.

Általában ezek a kisasszonykák tele vannak tehetséggel. Van köztük egy-kettő, a ki műkedvelő fényképész. Ezek, miután a környéken már mindent és mindenkit számtalanszor lefényképeztek, most folytonosan engem fotografálnak. A dunajeczi kastélyban az ön szegény Asztalos Gyulája immár vagy harminczhatezer példányban forog közkézen, és az itt lakó művelt családnak nincs olyan asztala, a melyen Asztalos Gyula helyet ne foglalna.

Mások remekül rajzolnak, s szenvedélylyel csinálnak karrikaturákat. Talán nem kell mondanom, hogy a legujabb torzképek főalakja én vagyok; Bismarck, ha élne, megirigyelhetné a népszerüségemet. Némelyik kép, például: »Asztalos Gyula hölgyválaszkor«, »Asztalos megmenti Snob életét« – Snob egy szemtelen, rosszul nevelt, elkényeztetett kis kutya – »Asztalos Gyula a Dunajeczen« – egyedül eveztem, s a csolnak majdnem felborult a sok kisasszonynyal – »Asztalos és Nelly tandemen« – Nelly egy kövér angol lány, a kivel különben soha se biczikliztem – s különösen az a kép, melynek czime: »Néhai Asztalos, vagy: a danse macabre«, határozottan igen sikerült. Ezek a torzképek, fölötte szeretetreméltóan, mind azon csúfolódnak, hogy sehol a messze távolban nem mutatkozván más fegyverfogható férfi, milyen nagy keresletnek örvendek, s engem mily fontossággal tölt el ennek a helyzetnek a tudata.

És hogy tánczolnak! A mester talán még emlékszik, hogy ebben az amazonokkal népes kastélyban, mint a falu végén, folyton szól a muzsika. Néha három helyen egyszerre.

Természetesen mind fényesen zongoráznak, s van köztük, a ki oly elragadóan énekel, mintha rá volna szorulva, hogy pénzt keressen. Mindent tudnak.

Csak egy kicsit egyformák. Majdnem annyira egyformák, mint azok a liliomnagyságu, hosszú, szegletes betük, a melyekkel napi élményeiket estéről-estére megörökítik. Unalmában tudniillik mind naplót ir; egyik naplóból már volt szerencsém hallani néhány mulattató szemelvényt. Azt hiszem, a naplóikba mind ugyanazt irják.

De ha egyformák is, azért nagyon kedvesek. Mint azok a piczi kis hüllők, a melyekről még nem látni, mi lesz belőlük: szelid kurta kigyó, vagy mérges vipera.

Tehát: igen, mester, én élem világomat. Tánczolok, lovagolok, tenniszezek, csolnakázom, kirándulásokat teszek, csak éppen szembekötősdit és »haragszom rád«-ot nem játszom. Nyakig benne vagyok a jó életben, s már úgy hozzászoktam az előkelő társasághoz, hogy ha véletlenül megpillantom magamat a tükörben, oda köszönök:

– Szervusz, te kis mágnás!

Élem a világomat. De éppen ez az, a mi nem tetszik nekem.

És ezzel elérkeztem oda, a hol kezdenem kellett volna. A mentségemhez, hogy mért nem irtam eddig.

Azért nem irtam, mester, mert én még most se tudom bizonyosan, hogy itt maradok-e. Nevezetesen addig, a míg az a bizonyos kép elkészülne. És miért irni, ha valószinü, hogy hamarább érkezem meg, mint a levelem?! Ha arra számit az ember, hogy a mikorra a levélhordó benyit a képes kártyámmal, engem már ott talál, a mint éppen jelentem:

– Megszöktem, mester. Nem tudtam elviselni a jó életet.

Már pedig ilyenformán áll a dolog. Még most is.

Imádom ezeket a leányokat, mester. Külön-külön és együttvéve. De fő-mulatságrendezőnek lenni, órák hosszú során át folyton-folyvást szórakoztatni egy egész táncziskolára való hölgykoszorút, cselekvőleg, vagyis: bicziklin, lovon, csolnakon, automobilon stb., és szenvedőleg, vagyis: jó képet vágni ahhoz, hogy mulassanak rajtam, hogy lerajzoljanak, hogy naplójegyzeteket és verseket irjanak rólam, és így tovább, ehhez nekem se tehetségem, se kedvem.

És ezt itt bajos elkerülni.

Ó, nem követel itt tőlem senki semmit. Jöhetek, mehetek, azt tehetem, a mit akarok; jól mondta, mester: ha úgy tetszik, egy hétig nem lépek ki a szobámból; nem fognak utánam küldeni, a világért meg nem zavarnának.

De ezeknek az embereknek valami különös adományuk van ahhoz, hogy észrevétlenül is ránk kényszeríthessék az akaratukat. Azt képzeljük, hogy a magunk fejével gondolkozunk, és voltaképpen úgy tánczolunk, a hogy ők fütyölnek.

Szeretetreméltósággal halmoznak el, és olyan kedvesen, olyan félénken, annyi bocsánatkéréssel czélozgatnak apró szivességekre, a melyeket véletlenül éppen mi tehetnénk meg, hogy lehetetlen önként nem ajánlkoznunk. És ha megtettük a magunkét, olyan hálásak, olyan lekötelezettek! Másodszor már nekünk kell kikönyörögnünk, hogy fogadják el, a mit csak ők akarnak.

Pedig tulajdonképpen épp úgy engedelmeskedtünk, mínt a cselédek.

Például, ha a főispánné rám emeli jóságos tekintetét, s megszólít félénken, zavartan, kissé selypesen:

– Édesz Asztalosz!…

Akkor két dologgal már tisztában vagyok. Az egyik az, hogy az egész napom le van foglalva. S a másik, hogy ma és holnap pontról-pontra az fog történni, a mit a félénk tekintet mögött főztek ki. Arra, a mit Guszti néni sok bocsánattal, talánnal, ha ugyannal, és a mennyibennel fejez ki, mint a kősziklára, anyaszentegyházat lehet épiteni.

Aztán Guszti néni még hagyján. Van más, a ki fölöslegesnek találja a mandulát megczukrozni.

Ez a más az ön híres szépsége, Albert urfinak az elvált felesége.

Mondhatom, a milyen szép, olyan kiállhatatlan személy. Talán nem is olyan szép, mint kiállhatatlan.

A véletlen úgy akarta, hogy együtt utazzunk, s hogy a jablonkai állomáson megtudja, hova igyekszem. Későn küldtek értem kocsit; felajánlott egy ülést maga mellett. Igen meggondolatlanul elfogadtam a szivességét, s már akkor kedvem lett volna visszafordulni és meg se állni Pestig. A jótékonyságával ugyanis kimerítette kegyeinek kincstárát. Ennyire lóhátról még nem beszéltek velem. Csak egy pár szót szólt, azt is lassan mondta, s utóbb kereken beszüntette a társalgást. Szerencsére jött a kocsim, s én is elválhattam tőle – örökre, mint Albert urfi, a kit élénken méltánylok.

Azóta egyszer átjött a kastélyba. Bemutattak neki; úgy tett, mintha soha se látott volna. És többé egy tekintettel se foglalkozott velem. A mit egyébként szivből viszonoztam.

A mester erre azt fogja mondani, hogy mit törődöm vele?! A szép Valéria nem tartozik a kastély lakói közé, s a kastélyban bizonyára vannak másféle kedélyek is.

Igen, például a főispán. Ez jó fiu, a kutyafáját. De az ő barátsága nem oszt és nem sokszoroz. Ha lármázik, ha csöndes, nem jár a szava, mint nem jár a régi kétgarasos.

Ha tehát a kastélyban nem harapták le az orromat: jóformán ebből áll minden sikerem.

Mert hogy az öreg kegyelmes nagy reverencziával fogadott, azzal nincs mit dicsekednem.

– Nagyon sok szépet és jót hallottunk Nagyságod nevezetes talentumáról – szólt, mikor bemutattak neki. – Igyekezni fogunk – folytatta – hogy Nagyságod jól találja magát a mi kis körünkben…

De úgy látszik, így beszél az ispánjával is, a mikor elcsapja kis köréből.

A bemutatás czerimóniája a parkban folyt le. Azt hiszem, érdekelni fogja a mestert, ha egy pár szóval kiterjeszkedem erre a találkozásra.

Az öreg kegyelmes a déli verőfényen sütkérezett. Megparancsolta a napnak, hogy süssön rá, és a nap engedelmeskedett.

Nem tudom, mester, emlékszik-e még a parkra? Két halastó van benne; egy nagyobb, meg egy kisebb. A nagyobbikban gyönyörü pisztrángok kergetőznek; a másik csak afféle kerti diszlet, szökőkúttal és aranyhalakkal. Élelmes vendéglősök, a giardinetto diszéül, nagyobb halastavat szoktak feltálalni nyolczvan krajczárért.

Ennek a kisebbik – tréfásan halastónak nevezett – medenczének a partján várt bennünket. Természetesen tolószékében kuczorgott; a tolószék nélkül már nem ember. Egyedül volt és az aranyhalakat nézte.

Azt gondolhatta magában:

– No, ti ugyan ostoba módon jöttetek a világra! Ilyen silány és ilyen rövid exisztencziáért bizony nem érdemes életre kelni. De ne féljetek. Akármilyen nyomorult békahalak vagytok, azért nem bántalak benneteket, sőt kalács-morzsát engedélyezek nektek, mert én vagyok az öreg kegyelmes úr.

Hosszu gesztenyefasor vezet oda. Mi ezen a nyílegyenes úton közeledtünk, s már messziről láttam az öreget.

Már messziről láttam, s már messziről utáltam.

Körülöttem minden a tavasz és az ifjuság dicsőségét magasztalta. A faleveleknek az a tulságosan élénk, egyszinü zöldje, mely a festőt kikelet idején olyan sokszor kétségbeejti, a májusi napfénynek a menyecskék csókjára emlékeztető tüze, a kisasszonykáknak a távolból hozzánk hallatszó boldog hihihizése – folyton cseng ez a sok kis csengettyü, mintha valami láthatatlan lélek nem hagyna békét nekik és minduntalan csiklandozná őket – és az égbolt isteni derüje, mert mikor levettem a szememet a tolószékben gubbaszkodó kis fekete pontról, és máshová forditottam a tekintetemet, bármerre néztem, nem tudom hogyan, mindenütt az égboltot láttam.

A sétautak keresztező pontjain kőbe vésett Dianák, Vénuszok és Minervák szomorkodtak, s mint megannyi szolgáló, türelmesen várták a kis fekete pont kegyes tekintetét. A szökőkút közepén egy elzüllött Neptun panaszkodott némán:

– Hová jutottam! Isten voltam, és kertészlegény lettem!

Ennyi mythologia közepett a tolószékben látható, mozdulatlan kis feketeség azt a hatást tette rám, mintha így makacskodott volna:

– Itt vagyok és itt maradok, a vasakaratommal. Ráültem erre a vidékre, a melyet szem nem lát be, és meg fogok kövesedni ezen a helyen.

Mikor a közelébe értünk, és ujra rápillantottam, majdnem elkaczagtam magam.

Egy zöld vadászkalap volt rajta, fajdkakastollas és kissé viseltes, zöld vadászkalap, mely oly legényesen ült a fején, mintha kaczérkodni készült volna a falubeli leányzókkal. Becsületszavamra mondom, mester, hogy kaczkiásan félre volt csapva, mint a hogyan vig hajtók viselik. Ha azóta nem láttam volna, hogy az öreg rendesen így hordja, azt hinném, hogy a szemem káprázott.

Ez a hetyke, fiatalos viselet annyira nem illett a vastag köpönyeghez, melynek oltalma alatt apró, vértelen tagjai fázékonyan kuczorogtak, hogy hirtelen egészen neki vidámodtam. De a mint jobban megnéztem az arczát, nyomban eltünt minden vidámságom. Rövid ősz szakálla, mely lakat formára fonta körül előre álló, s hatalmas csont-szerkezetről tanuskodó, erős, széles állát, mintha azt jelezte volna, hogy e mögött a fehér zár mögött egy első osztályu ragadozónak még ép, hegyes fogai rejtőznek. Egyenes homloka, finom metszésü, az öregségtől el nem húsosodott, vékony orra, s tekintetének biztos járása arczának olyan különös, nyugtalanító kifejezést adott, mely az első pillanatban, a puszta benyomások, az ösztönszerü érzések pillanatában, szinte megdöbbentett. Az arcz öreg, ránczos volt, de arczának kifejezése kemény, s tekintete éles, megbecsülést parancsoló. A nevetségesen kicsiny alak, apró tagjaival, engem is egy lovászfiura emlékeztetett; de az alakot nem igen látta meg az ember, mert olyan fej ült rajta, mely azonnal leszereli a nevető kedvet: egy minden vihar látott, vén arkanzászi lókötő feje.

Mikor bemutattak neki, rám emelte a tekintetét. Azt mondhatnám, hogy: rám tette, és nem vette le rólam. Valósággal rám nehezedett a szeme, mintha ki akarná próbálni, hogy mennyit birok ki, milyen erejü vagyok.

Csak arisztokraták tudnak így nézni. Ennyire minden tartózkodás nélkül; ilyen leplezetlen kiváncsisággal; ilyen sértően, elbizakodottan, nem titkolt, világos kifejezésével annak, hogy: »Hadd látom, mit érsz?!« – abban a semmivel sem igazolható, bosszantó, nevetséges föltevésben, hogy nekik szabad bejárásuk van a lelkünk fenekéig. Mintha ez is a kiváltságaik közé tartoznék.

De nekem véletlenül nem imponált az öreg.

Tudniillik én az embereket két osztályba sorozom. Az első osztályba tartoznak Lionardo, Velasquez, Millet, Corot, Bastien Lepage, a mester és Dagnan-Bouveret is, bár az utóbbira nézve a mester nem ért egyet velem. Szóval Lionardo és társai, Dagnan-Bouveret-ig, nem tudom könyv nélkül hányan.

A második osztályba tartoznak a többiek.

Bizonyára, ha valaha megláthattam volna az élő Millet-t, ha ő kegyesen bebocsátott volna magához, rám vetette volna a tekintetét: akkor, akkor kétségen kívül erőt vett volna rajtam a megilletődés, az áhitat és a félelem érzése. Millet küszöbén állván, remegett volna a lábam, a hátgerinczemen borzongás futott volna végig, nem tudtam volna egy okos szót kidadogni, és mit tudom én, még mi.

Aztán, ha történetesen rám nehezedik a szeme, tekintetének a súlya alatt bizonyosan elvesztettem volna az eszemet, s talán elkezdtem volna a mellemet verni az öklömmel, a hogy tudom, ijedten hebegve:

– Domine, non sum dignus! Uram, nem vagyok méltó!

Ha valaki az első osztályba tartozik, az más. De a többi ember nekem mindegy. Bánom is én a rangját. Nem találok rajta semmi irigylésreméltót. És hogy nagy az uradalma, vagy tenger a pénze! Mit törődöm vele? Hisz a pénzét úgy se adná nekem. És ha hirtelen megőrülvén, nekem adná, én pedig hirtelen lakájjá lennék és elfogadnám, mit érnék vele?

Azért engem az a lehetőség, hogy az öreg kegyelmes ősei netalán már a keresztes háborúkban szíjjat hasitottak néhány hitetlen hátából, tökéletesen hidegen hagyott. Hátha mindjárt ő maga is a keresztes háborukban született volna, mit nekem az ő földje és gazdagsága! Ha hétszáz év óta élne, s ő volna a rusznyák császár, nekem nem parancsol.

Szóval az illetlenül felsőbbséges, kiméletlenül kutató, s nyiltan mérlegelő tekintet nem ejtett zavarba. S mert nekem is van szemem: visszabámészkodtam.

Mintha egy mély kútba néztem volna. Igazán, úgy rémlett, hogy századokat és századokat látok szemének mélyvizü tükrében.

Századok bűneinek s tragikusan sötét eseményeinek emlékét; századok rettentő babonáit; századok megátkozott örökségét.

Azt képzelem, tetszett neki, hogy nem riadtam meg tekintetének támadásától, s olyanformán álltam meg a helyemet, mint az utczagyerek, a ki szemtelenül nevet bele az ágyucső feketeségébe.

Legalább ennek tulajdonítom, hogy a második természetévé vált szertartásos udvariasságon kívül még némi tisztelettel is fogadott. Ó, tisztában vagyok vele, hogy ez nem a tehetség jóhirnevének vagy a művészet magasztosságának szólt, mert neki, lelke mélyén, az egyik is, a másik is Hekuba, de esküszöm, hogy a hangjából bizonyos elismerés érzett ki, melylyel különben meglehet, csak az európai megjelenésnek óhajtott adózni.

– Nagyon örülök – kezdte – hogy Nagyságodat itt tisztelhetjük a mi kis körünkben. Remélem, hogy szerencsénk lesz minden tekintetben kedvére lenni, s fölötte óhajtanám, vajha kiérdemelhetnők megelégedését. Mi jó hirt hozott a tiszteletreméltó Antal tanárról, az én szeretve tisztelt, kedves barátomról?

Csakhogy ez a sok nyájasság engem a királydrámák alakjaira emlékeztetett, a kik ilyenformán üdvözlik egymást:

– Üdv, nemes Hastings! Baráti szivvel köszöntlek, s kérlek, tekintsd e házat a magadénak. Térj pihenőre, s álmaid legyenek szépek, mint egy gyermeké, ki anyja keblén aludt el.

A mi nem zárja ki azt, hogy mikor Hastings aludni tér, a házigazda egy intésére két marczona és borzas ember sompolyog utána, a kiknek közbenjöttével Hastings nem ébred föl többé.

Nem teszek fel az öreg kegyelmesről semmi szörnyüséget, de mindjárt az első szavaira az jutott eszembe, hogy akármennyi szépet és jót hallott nevezetes talentumomról, s akármilyen udvariasan szólna hozzám minden viszontagság közepett, alkalom adtán igen kegyetlenül tudna elbánni velem.

Miért villant fel bennem ez a gondolat, nem tudnám megmondani. De a benyomások és a sejtelmek embere vagyok. A sejtelmeim, legalább eddigelé, sokkal ritkábban csaltak meg, mint az asszonyok.

A mester azt fogja mondani, hogy rosszul itéltem meg az öreg kegyelmest, minden alap, s minden igaz ok nélkül. No majd meglátjuk.

A mennyiben pedig alap kell ahhoz, hogy valakiről rosszat mondhassak: beszéljünk a miniszternéről.

Ez alapjában igen jó lélek, és ártatlan kedélyü, kedves teremtés. A ki egész napokat tud eltölteni azzal, hogy a haját hol arany-, hol lilaszinűre festi, annak nem lehet rossz szive.

De nem akarja elismerni, hogy végre is kollégák vagyunk, s ugyancsak rosszul bánik velem.

Az igaz, hogy jóindulatból bánik velem rosszul; csakhogy éppen ez bosszant a legjobban.

Jóindulattal van irántam, bizalommal tüntet ki, sőt elhalmoz a bizalmával. Ezt azonban nem tekinthetem kitüntetésnek, mert mást itt, errefelé, lehetetlen volna a barátságára méltatnia.

Azt a temérdek rosszat ugyanis, a mit a barátnőiről tud, csak férfinak mondhatja el. Mert ezek a dolgok többnyire kényes természetüek.

Képzelheti a helyzetét. Hónapokig itt kell lennie, egy bokréta szebbnél-szebb pletyka tudatában, és csupa fiatal leány van körüle, a kik között nem oszthatja szét virágait. Néha a szép Valériánál el-elhelyez egyet, de más közönsége nincsen. A papáról, az öreg kegyelmesről nem lehet szó; Guszti néni nem ér rá meghallgatni; a főispán nem számit.

De végre jöttem én, s világos, hogy soha ennyi bizalommal nem találkoztam.

Az e fajta bizalmasságok engem soha se gyönyörködtettek tulságosan. Nem szeretem, ha elveszik a kedvemet az asszonyoktól. De a bizalom, nyilvánuljon bármilyen formában, mindig megtisztelő. S az ember mindenbe beletanul. Mióta a kastélyban vagyok, rájöttem, hogy szükség esetén a komorna feladatainak is meg tudok felelni.

Csakhogy ő méltósága vidám és rémes történeteit olyan jóakaratu magyarázattal szokta kisérni, a melyet talán egy igazi komorna is fölöslegesnek vélne. Elmagyarázza, mi a szokás s mi nem szokás, mi fair s mi nem fair, és rendesen így végzi:

– Persze, ezt maga nem érti… Tudja, Asztalos, nálunk ez így szokás… Ez angolul van és azt teszi, hogy… Mert azt tudnia kell, hogy a jobb körökben…

Nagyon kicsinyes gondolkozásu vagyok? Meglátszik rajtam, hogy nem származom előkelő családból?… Meglátszik rajtam a nép fia, már azon is, hogy így idegeskedem, mikor mosolyognom kellene? Meglehet. Elég az hozzá, megvan bennem a mezítlábas, önérzet s nem szeretem, boszant, ha lenéznek.

Képzelődöm? Meglehet. És mégis… Hogy is mondjam el? Nem rágalmazom tovább a miniszternét, a ki türhetetlenül oktat; beszéljünk a Nusikról.

Mikor körülrajzanak, ez a sok kis lány, a kiknek a gondolkozása még gyermekes, de a kiknek az érzése ezer esztendővel ezelőtt eredett, mint a ma megelevenült kis halnak a kopoltyuja, mikor körültánczolnak és vigan kiáltozzák: »Asztalos! Asztalos!« – mindegyiknek az ajka annyiszor hangoztatja a nevemet, mint a gyermekeké a Lengyel Lászlóét – akkor nekem nem az jut eszembe: »Ejnye, be ünnepelt férfiu vagy te, Asztalos! Hogy felvitte az Isten a dolgodat, te liliputi lányok közé tévedt Gulliver! Milyen nagyra szökött az értéked, édes Robinson, te jámbor kereskedősegéd, mióta egyedül páváskodol a Száz Szüz szigetén!« Hanem az jut eszembe: »Te nem vagy unokatestvér, derék Asztalos; te csak játszótárs vagy; felnőtt játszótárs, jobban öltözött s műveltebb czimbora, de voltaképpen ugyanolyan rendü utilité, a minők néhány évvel ezelőtt azok a parasztfiuk voltak, a kik ma már be se mernek nézni a rácsos kapun. A míg madarat fogsz és fészket szedsz nekik, minden rendben van; de ha véletlenül azt vennéd a fejedbe, hogy egyéb akarsz lenni valamelyiknek, nem csupán játszótárs, mindjárt meglátnád, hogy milyen nagyot néznének… azaz, hogy nem látnál semmit, mert mire körülnéznél, azon vennéd észre magad, hogy már kipenderítettek a rácsos kapun. Azért ne bízd el magad, Asztalos; hanem légy alázatos és tetszetős; kellesd magadat szépen, mert a helyzeted így követeli.«

Igazán nem akarom őket megszólni. Jó kis lányok ezek, mind egy szálig. Csak egy hibájok van. Azt hiszik, s ha nem is mondják, a lelkök mélyén meg vannak győződve, hogy csak értök van a világ, az egész világ csak ő érettök: a nap, a hold, a csillagok, a folyók és a tengerek, az emberek és az állatok, és én is, Asztalos Gyula, a ki nem a harapós emberek, hanem a szeretetreméltó és fogatlan háziállatok rendjébe tartozom… Vajon csakugyan úgy volna?

Engem bosszant ez a gondolatuk.

Aztán, ha csak urak volnának a világon! De az uraknak cselédjeik is vannak.

Az urak, azok még csak eltitkolják valahogy, legalább is illedelmesen leplezgetik a lenézésöket, hanem a cselédek!

Ó, épp oly készséggel, épp oly kifogástalanul szolgálnak ki, akár az öreg kegyelmest; épp oly reverencziával, épp oly illedelmes tartózkodással szólnak hozzám vagy felelnek a kérdéseimre, mint a hogy a Ne nyúlj hozzám kisasszonyokhoz, sőt még több reverencziával, hogy meg ne sértődjem! Kitünően nevelt cselédek vannak itt, a kik mintha a »Cortegiano«-ból tanulták volna a tökéletes viselkedés művészetét; mindannyian mintaszerüen udvariasak, hallgatagok, sőt, istenemre, gyöngédek! De – noha igazságtalanság volna a tolakodás, a bizalmaskodás vagy a legcsekélyebb konfidenczia vádjával illetnem őket – a nézésökben, a mosolygásukban, a mozgásuk nem tudom mi-jében, egész magukviseletében van valami, a mi némán, de világosan azt mondja:

– Olyan tisztelettel és olyan előzékenységgel kell kiszolgálnunk téged, mintha legalább is a pápa követe volnál; mert ez a parancs. Tudjuk, mi a kötelességünk, és megteszszük, pontosan, vonakodás nélkül; bár nem a te szolgálatodra születtünk. De ne feledd, hogy mindez csak látszat; ámbátor mi másképpen mutatjuk, valójában te is cseléd vagy, mint mi. Urforma, jobban fizetett cseléd, a ki több pénzért kevesebb, kényelmesebb munkát végez; de csak cseléd, a ki dolgozik, és a kit megfizetnek.

Mert az lehetséges, mester, hogy él valahol a világon egy őrült gróf vagy herczeg, a ki a művelt, tehetséges és derék embert éppen olyan embernek, és éppen olyan rangu társadalmi erőnek tartja, mint magamagát, – ez lehetséges, noha én még nem láttam ilyen csodabogarat, – de olyan cseléd, a ki ezt a művelt, tehetséges és derék embert úrnak, az őrült gróffal egyforma valakinek, a cselédsor fölé emelkedett, tiszteletreméltó személynek tartsa, ilyen cseléd nincs, nem jött a világra, vagy elrejtőzött valahová a mesevilágba, a hol a romantikusok kék virága nő.

A lakáj arisztokratább az arisztokratánál. Mert a mágnás talán megbocsátja, hogy egyszerüen nem születtünk, hanem a cseléd könyörtelen.

Nem lehetetlen, hogy a nagyurak egyszer, a messze jövőben, ki fogják mondani az ész és jellem jogán alapuló teljes egyenlőséget. El tudom képzelni, hogy majdan lesznek herczegi sarjadékok, a kik »szabadság, egyenlőség és testvériség«-et fognak kiabálni, mint máris voltak jóhiszemü előkelőségek, a kik komolyan vették a demokráczia elveit és könyveket irtak erről a fantazmagoriáról. Meglehet, hogy a világ valamikor ki fog fordulni a sarkából, de az bizonyos, hogy a lakájok még akkor is fenn fogják tartani elveiket.

Van köztük egy nagy kamasz, egy mammuth-csontozatu óriás, valami William. Ez a William nem követett el velem szemben semmiféle tiszteletlenséget, de ha rám mosolyog, s ha, jóllehet másfelé nézek, érzem, hogy két kis fekete szemebogara meg akar telepedni rajtam, felforr a vérem, s a tenyerem bizseregni kezd. Az emberi méltóság érzése ilyenkor valósággal lázong bennem; azt követelné, hogy ne gondolkozzam egy pillanatig se, hanem próbáljam ki, erősebb-e az öklöm, mint ennek a simára borotvált oráng-utángnak a széles pofacsontja?! És el kell hallgattatnom az emberi méltóság érzését!

A mester elfogult, s mindezt nem fogja méltányolni, de mondhatom, nem értem magamat, hogy már régen meg nem szöktem. És hamarjában nem is tudnám megmagyarázni, hogy mi tartott itt eddig?

Talán leginkább az ál-szemérem és a jóravaló restség. Az, hogy szó nélkül megugrani kissé nevetséges volna; és még bajosabb megértetni, hogy hosszas habozás és több mint egy heti eszem-iszom után, miért nem akarom teljesiteni, a mit meggondolatlanul, könnyelmüen, botorul, de végre is magamra vállaltam.

És igen, még egy. Az a bizonyos munka. Ebben igaza volt, mester. A feladat csakugyan csábító.

Nehéz, de azért, vagy éppen azért csábító.

Ha ezt a képet meg tudnám csinálni úgy, a hogy már a lelkemben él! Még most is hiszi, hogy meg tudom csinálni? Én nem hiszem.

Mert a milyen szép a feladat, olyan gyönge a legény. Azt már tudom, hogy egy szétfoszlott álmot kellene lefestenem; látom ezt az álmot, s azóta valami nem hágy békén. De mily ügyetlen a kezem!

Nem irok többet, mester; hajnalodik, s egy kissé fáradt vagyok. És mért szaporítsam a szót, mikor azt se tudom megirni, mit fogok tenni holnap?

Lehet, hogy egyet gondolok, s nyomon követem ezeket a sorokat, a melyeknek késedelméért bocsánatát kéri

hálás tanítványa: a hires Asztalos.«

Erre a levélre nem vártam feleletet. A mester azonban nem fojthatta magába a rövid megjegyzését. S három nap mulva megint üzenetet hozott a posta. Az üzenet így szólt:

»Te, barátom!

Én tudok a sorok közt olvasni. Te mindenről irsz, csak arról nem, a miről nem akarsz. Mindenről irsz, de a kis Katáról egy szót se.

Keresztüllátok a leveleden, és megjósolom, hogy hiába készülődöl, mert maradni fogsz!

Antal.

U. i. Köszönöm kérdésedet, már jobban vagyok. Vagy nem is kérdezted?«

Restelkedve jegyzem fel, de meg kell vallanom, hogy másodszor már nem irtam a mesternek. Mert mire az üzenete megérkezett, már akkor bizonyosan tudtam, hogy: igaza van, csakugyan maradok.

És nem akartam, hogy kinevessen.

V.

A kis Katáról csakugyan nem irtam egy szót se. Azt hittem, hogy ez a szándékos feledékenység észrevétlen marad.

Róla nem irhattam azon a hangon, a melyen a többiekről. Hogy megmagyarázzam, miért teszek vele kivételt, hazudnom kellett volna. Vagy megirni a teljes igazságot.

Hazudhattam-e a mesternek? S a teljes igazságot megirni nem volt kedvem.

Nem is illett volna.

Lehetetlen volt elárulnom a titkomat. Nem is csak az én titkomat, hanem: a titkunkat, kettőnk titkát.

Ó, nem volt valami nagy titok! De a legédesebb titka egész életemnek…

Akkor már nagy barátságban voltunk. Hogyne! A mi barátságunk rohamosan fejlődött.

Még nem is láttam az öreg kegyelmest, a ki a halastó mellett várakozott ránk, még meg se nézhettem jól a mellettem haladó »eleven fénykép-« et, – a mint végig mentünk a gesztenyefasoron, Kata így szólt hozzám:

– Furcsa! Most látom magát először, és az az érzésem, mintha már régen ismerném, mintha nem is lett volna olyan idő, a mikor nem ismertük egymást. Mintha már százszor hallottam volna a hangját; mintha kis gyermek koromban sokszor találkoztunk volna. Én azt hiszem, ez azt jelenti, hogy mi nagyon jó barátok leszünk.

– Igen, ez azt jelenti – feleltem én, és hamarjában nem tudtam egyebet mondani. Mert abból, hogy egy megmagyarázatlan érzéki csalódásból, félálomból és emléknek tetsző sejtésből szőtt képzelődésben találkoztunk, én már megértettem, hogy az isten az én számomra is rendelt boldogságot, ha azt, a mi számomra rendeltetett, nem is érhetem el soha – és majdnem elárultam a meghatottságomat.

Aztán egész nap arra gondoltam:

– Vajon kinyitja-e az ablakát ma este is? Vajon eszébe jut-e neki a tegnap?

Úgy izgatott ez a kérdés, mint az őrültet a rögeszme.

Kinyitotta.

És attól fogva kinyitotta minden este. Nem kértem erre, nem beszéltünk össze, de mintha összebeszéltünk volna, sohase mulasztottuk el ezt a kései találkozót. Mikor a többiek már elálmosodtak, mi akkor kikönyököltünk az ablakba tereferélni. Napközben is sokat voltunk együtt; máskor is megtörtént, hogy magunkban beszélgethettünk; de ezek a rövid nocturne-ök kedvesebbek voltak nekem, mint a nappali találkozások.

Pedig ilyenkor mindig csak tiz perczig beszélgettünk, és akkor se mondtunk semmit.

De a hallgatag megegyezés, mely ezeket az ártatlan tereferéket légyottá édesítette, boldoggá tett. Titkom volt vele, olyan titkom, mely másokat ugyan egy cseppet sem érdekelt, de mintha közelebb hozott volna bennünket egymáshoz, a késő est mély csendjében.

Egy este, vagy két nappal azelőtt, hogy a mester jelentés-tételre szólított fel, Kata ezekkel a szavakkal lepett meg:

– Egész nap mondani akartam magának valamit. De sohase maradtunk egyedül.

– Parancsoljon.

– Egészen őszinte lesz hozzám, ha nagyon szépen megkérem?

– Mindig őszinte vagyok és leszek.

– Akkor hát mondja meg: haragszik maga Valériára?

– Már hogyan haragudnám?! Hisz alig ismerem! Miért kérdi, miből következtette ezt?

– Ne kérdéssel feleljen. Először én kérdezek.

– Kérem, szolgálatjára állok.

– Nem történt maguk között semmi? Se azóta, hogy itt van, se azelőtt, soha?

– Nem történt, soha, semmi. Először is, olyan rövid idő óta ismerem… másodszor alig váltottunk pár szót…

– Éppen ez az. Mikor én magát bemutattam neki, alig néztek egymásra. Azóta feltünően kerülik egymást. Mi ez?

– Véletlen. Vagy ha nem az, akkor a báróné antipathiája, a melybe bele kell nyugodnom. Úgy látszik, nem tetszettem neki, s minthogy én nem vagyok törlészkedő természetü…

– Becsületszavára mondja, hogy nem ismerte előbb? Akkor látták egymást először, a mikor én bemutattam magát?

– Nem, pár nappal előbb láttuk egymást először. Aznap, a mikor megérkeztem.

– Ah, ez érdekes!

– Egy cseppet se érdekes. Ugyanazon a vonaton jöttünk, s rövid ideig ugyanabban a szakaszban. De aztán külön szakaszt váltott magának, s csak a jabblonkai állomáson ismerkedtünk meg, a mikor megmondták neki, hogy a kastélyba igyekszem s nem jött értem kocsi.

– Hohó, ne olyan sebesen! A részleteket is szeretném hallani.

– Semmit se hallgattam el, a mi szóra érdemes.

– Feleljen a kérdéseimre. A vasuton, ismeretlenül, nem beszéltek egymással? Mért váltott Valéria külön szakaszt? A legtakarékosabb asszony a világon!

Elmondtam, hogy mi történt, természetesen egy kissé rövidesen, »ad usum Delphini.« Ilyenformán:

– A vasuton nem beszéltünk egymással; azt hiszem, rám se nézett. Hogy mért váltott külön szakaszt, nem tudom bizonyosan; de alighanem azért, mert az az úriember, a ki mellettem ült, úgy pöfékelt, mint egy gőzös.

– Az elbeszélés meglehetősen hiányos, mert sehogy se tudom megérteni, mért nem kérte meg azt az urat, hogy tegye le a szivarját. Ez alkalmasint magának is feltűnt. De halljuk tovább. Tehát Jablonkáig nem történt semmi. Nos, mi történt Jablonkán?

– Majdnem semmi. Mikor figyelmeztették, hogy fütől-fától kérdezősködöm, nem küldtek-e a kastélyból kocsit, s látta, hogy úgy nézegetek mindenfelé, mint egy megszeppent matróz az árbocz-kosárban, odaküldte hozzám a vasúti őrt, a ki azt kérdezte: én vagyok-e az a mázoló, a kit a kastélyban várnak? Az igenlő feleletre a báróné felajánlotta, hogy elszállít a kastély kapujáig. Természetesen siettem elfogadni az ajánlatot; de megjártam. Azt képzeltem ugyanis, hogy illendő lesz néhány hálálkodó szót ejtenem, hanem a báróné felvilágosított. Kijelentette, hogy nem azért vett fel a kocsijára, mintha társalogni kivánna. Erre persze nagyot koppantam és elhallgattam. Nemsokára aztán jött az igazi kocsi, és én örültem, hogy volt szerencsém. Ez a mi románczunk; a többit tudja.

– Hm, hm. Egy kicsit hézagosnak találom az előadását.

– Ha akarja, megesküszöm, hogy minden nevezeteset elmondtam. »Rien que la vérité, la vraie vérité, toute la vérité.« Különben kérdezze meg tőle.

– Az is furcsa, hogy Valéria ezt nem mondta el nekem.

– Nem helyezett rá nagy súlyt. Egyáltalán nem sokat foglalkozik velem.

– Pedig lett volna rá alkalma. Mert beszéltünk magáról.

– Ugyan?

– Igen; az igaz, hogy nem sokáig.

– Lássa, ez már érdekesebb. El nem tudom képzelni, hogy miképpen kerülhettem szóba.

– Ezt ugyan könnyü elképzelni. Én hoztam szóba a dolgot, mint most magával.

– Mikor?

– Tegnap este.

– Az imént azt mondta: »Először én kérdezek.« Ez azt jelenti, hogy másodszor majd rám kerül a sor. Szabad arra kérnem, hogy most már cseréljünk szerepet, s én is megkérdezhessek magától egyetmást?

– Tessék.

– Tehát mért nem szólt erről tegnap este nekem? Mért beszélt először a bárónéval?

– Megmondom. Nekem már régebben feltünt a maguk viselkedése. Akkor, mikor Valéria először jött át. Valéria ugyan nem mindenkivel barátságos; vannak, a kik azt fogták rá, hogy embergyűlölő. Ez nem igaz; ellenkezőleg, csupa szív – a parasztok megmondhatnák – s maga még nem látott embert, a ki a legnyomorultabb állatokat úgy szánná, s olyan erélyesen védelmezné. De szerencsétlen. És mert szerencsétlen: ideges, szeszélyes, csekélységek miatt fellobbanó, néha éles szavu, haragtartó, és a haragosaival szemben kiméletlen. Ezért gőgösnek is mondják. Pedig nem az; hanem az olyanokkal, a kiket nem szeret, szivesen, majdnem örömmel érezteti a felsőbbségét, vagy a neheztelését; azt hiszem, ez is a szerencsétlenségéből következik. Szóval az a hire, hogy felfuvalkodott, rideg és goromba; és az igaz, hogy van egy pár férfi, a kivel úgy bánt, mintha csakugyan ilyen volna. Mert egy cseppet se kaczér; a férfi-társaságot nem szereti; azt a sok léha alakot, a ki odaát a hölgyek körül legyeskedik, nem tűri meg a maga közelében; no és jaj annak, a ki udvarolni akarna neki! De maga nem olyan ember, mint a kiket ő üldöz, gyűlöl vagy lenéz. Azért nem értettem, hogy magát sehogy se akarja meglátni, s eleinte azt képzeltem, hogy talán tévedek. Úgy okoskodtam, hogy talán akkor valami nagyon elfoglalta a lelkét – mert ő kiszámíthatatlan, néha lázasan ideges, s ilyenkor kifürkészhetetlen – és mert akkor beteg lehetett, igazán nem vette észre magát. Hanem mikor másodszor átjött, akkor már láttam, hogy dehogy is tévedek! Úgy tett, mintha nem is emlékeznék a bemutatásra; feltünően kerülte a maga társaságát; ha mégis összejöttek, állhatatosan másfelé nézett; s a hányszor magáról volt szó, mindig másról kezdett beszélni. Maga pedig mintha értette volna ezt a viseletet, igyekezett az illetlenséget meg nem látni és lehetőleg távol tündökölni. De a legkülönösebb az volt, hogy Valéria nekem se szólt magáról egy szót se. Pedig Valéria nekem mindent elmond. Még egy olyan titkát is elmondta nekem, a mit senki se tud kivülünk a világon; senki, csak ő meg én. Az igaz, hogy nem pazarolta érdemetlenre a bizalmát, mert én el nem árulom soha még a férjemnek se.

– Ha magának elmondta, nem lehet valami borzasztó titok.

– Ne gondolja. Ismerek valakit, a ki a fél életét oda adná érte, ha megtudhatná, a mit én tudok. De hagyjuk ezt. Elég az hozzá, mikor láttam, hogy itt valami nincs rendben, azt mondtam magamban: »Ha Valéria szándékosan nem veszi észre a mi vendégünket, ennek csak egy magyarázata lehet…« De nem veszi majd rossz néven, ha elmondom?… tudja, nem hizelgő, a mire gondoltam.

– Nem mondhat olyat, a mit rossz néven vennék.

– Nos hát így okoskodtam: a magyarázat nem lehet egyéb, mint hogy Valéria, első pillantásra, rosszul itélte meg a mi vendégünket. Jelentéktelen, üres embernek tartja; afféle ellenállhatatlannak, a ki azt képzeli, hogy minden nőnek bele kell bolondulnia. És aztán, legyünk őszinték… igazán mulatságos, hogy szemébe kell mondanom ezt a gorombaságot…

– Csak rajta. Ne féljen; én nem félek.

– Tudja, magának az arczából nem néz ki valami rettentő komolyság. Magának olyan arcza van, hogy az első pillanatban az ember azt gondolja: »No ez aligha lángész, mert iszonyatosan csinos fiú.« Csak később látja az ember, hogy nem is olyan nagyon csinos, hanem kiragyog a szeméből, hogy nem rossz ember.

– Ez volt az a nagy gorombaság? Tudom én jól, hogy nekem afféle cotillon-rendező ábrázatom van, a melyből nem sok bölcseség néz ki.

– Bocsánat, a maga arcza, ha jobban megnézi az ember, csupa okosság, és nem is olyan szép, mint képzeli. A maga arcza csak kedves. De Valéria ki nem állhatja a csinos fiúkat. Azért, a míg nem beszéltem vele, azt hittem, hogy egy kicsit lenézi magát. A mi vendégünknek – szóltam magamban – az a szerencsétlensége, hogy a nők képzelődő, elbizakodott urfinak tartják; s őt méltán bosszantja ez a föltevés. Azonkivül nem ismeri Valériát; és mert másképpen nem torolhatja meg a sértő viseletet, igyekszik másra gondolni, s rá se nézni arra, a ki őt ennyire félreismeri. Itt egy félreértés van, a mit el kell oszlatni. Ó, azzal tisztában voltam, hogy maga nem szorult rá az én védelmemre! De én szeretem Valériát, s azért bántott a dolog.

(»Így éltem akkor Odesszában…« Ő mondott bókokat nekem, az édes, gyönyörü teremtés! Én, én nem mertem volna elárulni, nem hogy szóval, még csak egy tekintettel se, hogy milyen elragadtatással hallgatom!)

– Értem. A kínos helyzeten változtatni csak neki állott módjában. Tehát hozzá fordult, s nekem nem szólt, tudva, hogy én úgy se mondhatnék semmit.

– Magának nem szólhattam. Nem az volt a szándékom, hogy a bosszuságát növeljem, s attól féltem, bántani fogja, ha megtudja, hogy Valériának a viseletét más is észrevette. De azt se akartam, hogy tovább tartson ez az állapot.

– Arra nem gondolt, hogy a báróné talán más okból néz le? Nem jutott eszébe, például, hogy a báróné – ki tudja? – valahol rosszat hallott rólam?

– Rosszat? Magáról? Ez sohase jutott volna eszembe.

– Köszönöm.

– Erről különben szó se lehet. Valéria az első perczben megmondta volna nekem, s akkor nincs félreértés, mert én természetesen azonnal felvilágosítom, hogy roppantul téved. De mért kérdezi ezt? Magának ellenségei is vannak? Nem tudom elképzelni.

– Tudtommal nincsenek, s nem gondolnám, hogy a báróné viseletének ez volna a magyarázata. De érdekelt, hogy maga nem gondolt-e erre?

– Engedelmet, annál már jobban ismerem a vendégünket.

– Ezért az elégtételért mindent megbocsátok a bárónénak. De szabad élnem az engedelmével? Nekem is volna még egy pár kérdésem.

– Meg fogok felelni mindegyikre.

– Mért kérdezte, hogy akkor láttam-e a bárónét először, a mikor bemutatott neki? Hogyan jutott arra a gondolatra, hogy talán már előbb is ismertem?

– Nem gondolhattam egyebet, mint hogy Valéria valamit elhallgat előttem. Igen kurtán felelgetett és mentül kevesebbet. Alig akarta tudni, hogy kiről beszélek. »Úgy? A kit bemutattál? Én bizony észre se vettem!…« Majd később: »És aztán, mondd, kérlek, kicsoda, micsoda ez az Asztalos?« Elmondtam neki. Azt felelte, hogy: »No, ha ilyen kiváló férfiu, akkor ezután majd jobban megnézem.« Bizonyos voltam benne, hogy elhallgat valamit. És csakugyan. Mért nem szólt az első találkozásukról?

– Nem tartotta olyan fontosnak. Vagy talán már el is felejtette. Annyi kétségtelen, hogy szóról-szóra az igazat mondta. Nagyon jelentéktelennek talált és egyszerűen nem vett észre. Ennyi az egész. De őszinteséget kérek az őszinteségért. A míg azt hitte, hogy már előbb is ismertem a bárónét, mit képzelt, mi történhetett köztünk?

– Azt képzeltem, hogy egyszer talán udvarolt neki, vagy megkisérlette az udvarlást, és ez nem tetszett Valériának, mert őt ingerli az, a mi mást talán mulattatna. De nem is tudom elmondani, hogy mit képzeltem. Sok mindenfélét képzeltem. Azt is, hogy maga talán szerelmes Valériába.

– És… mondja… – zavarban voltam, meg merjem-e koczkáztatni ezt a kérdést – mért érdekelte magát, hogy vajon szerelmes vagyok-e a bárónéba?

Rám nézett.

Ó, soha se fogom elfelejteni ezt a tekintetet! Hogy is felejteném el! Hisz a míg ezt a tekintetet láttam… igen, mindössze ennyiből állott életem nászéjszakája!

Észre kellett vennie, hogy a lelkem csüng a kérdésemen, mert elfordította tőlem szemének a fényességét, s lenézett a sötét udvarba, a hol nem láthatott semmit.

Aztán megszólalt:

– Kiváncsi voltam. És csak most jut eszembe, hogy már nagy lány vagyok, a kinek nem szabad kiváncsinak lennie.

Megilletődésemben – esküszöm, hogy ebben a pillanatban átéreztem életem egész reménytelenségét – nem tudtam mit felelni. Ismét ő szólt:

– Nem is kérdezősködöm többet erről. Csak még egyet mondjon meg. Azt hiszem, hibát követtem el.

– Hogyhogy?

– Később szóba került, hogy holnap kirándulunk a tengerszemhez. Megkérdeztem Valériát, nem tart-e velünk? Azt mondta: igen.

– De hiszen úgy volt, hogy a báróné holnap reggel visszamegy a fürdőbe?

– Úgy volt, és engem is meglepett, hogy igent mondott. Az igazat megvallva, csak kiváncsiságból szóltam neki. Akkor még azt hittem… csak most látom, hogy tévedtem. Kellemetlen lesz magának, ha csakugyan eljön ő is?

– Édes istenem, nekem teljesen mindegy. Ha eljön, ott lesz; nem okvetetlenül szükséges, hogy egy pillanatig is foglalkozzék velem, és nekem se lesz nehéz kitérni az útjából, a nélkül, hogy ez feltünővé válnék. A hol annyian vannak, könnyü dolog elkerülni valakit, a kit nem kedvelünk. Maradunk a régiben és nem látjuk meg egymást.

– Ne legyen nagyon zord, ha véletlenül mégis egymás közelébe kerülnek. Magának van rá oka, hogy úgy viselkedjék, a hogyan eddig, de azt kezdem gyanítani, hogy Valéria jóvá akarja tenni a hibáját. Talán csak ezért jön el. Azért kérem, ne éreztesse vele a neheztelését. Megteszi a kedvemért?

– Mindent. De azt hiszem, az első lépést a bárónénak kellene megtennie…

– Most már bizonyos vagyok benne, hogy meg fogja tenni. Csak maga ne legyen rideg, vagy éppen visszautasító. Valériának se akarnék kellemetlenséget okozni.

Megígértem, hogy kívánsága szerint fogok cselekedni, s hogy nem lesz kifogása a viseletem ellen.

– Máris hálás vagyok a bárónénak – szóltam, hogy nagyobb súlyt adjak a fogadalomnak.

– Miért?

– Azért, hogy alkalmat adott erre a beszélgetésre.

– Jó, hogy emlékeztet. Ma nagyon is sokáig beszélgettünk. Már mindenki alszik: ideje, hogy elbúcsúzzunk. Tehát: ne felejtse el, a mit igért, és jó éjszakát!

– Jó éjszakát!

Valóban az volt, jó éjszakám. Ámbátor még sokáig hallgattam az éj hangjait. Mert ebben az órában tudtam meg, mily beszédes tud lenni a csöndes éj, az álmok éjszakája.

Másnap kirándultunk a tengerszemhez. A tengerszem nem annyira a tengerre, mint inkább egy jó nagy kútra emlékeztetett; vizének sötétzöldje nélkül legfeljebb halastónak néztem volna. A legszerényebb tengerszemek közé tartozott, azok közé, a melyeket mintha csak azért alkotott volna a természet, hogy kirándulások czélpontjaiul szolgáljanak, olyanok számára, a kik szeretnek egy kicsit kocsikázni, aztán gyalogolni vagy háromnegyed órát, hegynek fel, majd igen jó étvágygyal uzsonázni, s végül danolva térni haza. Ennek a czélnak tökéletesen megfelelt.

Maga a kirándulás is csak abban különbözött a többiektől, a melyek közül már a harmadikat is sokalltam, hogy kivételképpen csakugyan velünk tartott szép ellenségem is. Eleinte azonban nem volt hozzá szerencsém, s egy darabig azt hittem, hogy Kata tévedett.

A társaság egy része bicziklin, a másik része pedig kocsin indult útnak. Én, hogy véletlenül magamra ne maradjak, s ez alatt a rövid idő alatt ki ne essem a szerepemből, természetesen az egyik kocsiba kerültem, a hol kedvemre gyakorolhattam magamat a mulattatás mesterségében, mert nem kevesebb, mint három Nusit bíztak rám, továbbá Miss Nellyt, a kövér angol hölgyet. Ez idő szerint Miss Nelly, Snob és én voltunk a kastély legnépszerübb alakjai. Miss Nelly, mert sok évet számlált és nagy térfogatnak örvendett, Snob, mert kutya és szemtelen volt, végül én, mert szegény és vidám voltam.

A könnyebb elhelyezkedés okáért, a bakra ültem, a kocsis mellé – meg kell vallanom, hogy ezért a helyért sok ellenkezést kellett legyőznöm – s a bakról visszafordulgatva teljesítettem feladatomat. Sikerrel végeztem munkámat, annál nagyobb sikerrel, mert Snob ez alkalommal nem versenyzett velem.

Mikor leszálltunk a kocsiról, és gyalog folytattuk az utat, Miss Nelly más társaság után nézett, s helyette ujabb Nusik jelentkeztek, a kik közül egy páran, talán hogy kipróbálják a tornázásban való ügyességemet, azt követelték, hogy virágot szedjek nekik. Volt köztük egy – Géraldine-nak nevezték, és ha jól emlékszem, a másodunokatestvérek sorába tartozott – a ki ugyancsak megdolgoztatott. Szép, karcsu, jó alaku, fekete leány volt; ragyogó, nagy szemének eleven járása és határozott, túlságosan élénk mozdulatai veszedelmes feleséget jósoltak. Ez a Géraldine valósággal úgy ugrándoztatott jobbra-balra, a hogy a poney-ját szokta; csakhogy az én fejemet nem ölelgette meg.

Katát az egész úton nem láttam. Olyankor, ha csapatosan mentünk valahová, nem igen volt mellettem. Lehet, hogy ez véletlenül történt; lehet, hogy nem akarta lefoglalni a kastély egyetlen gavallérját. De engem boldoggá tett az a gondolat, hogy férj és feleség vannak így; azok a fiatal házasok, a kik nagyon szeretik egymást: társaságban, a hol sokan látják őket, nem nézegetnek egymás szemébe, az asszony szinte kikerüli a férjét, hogy senki le ne olvashassa róluk az érzéseiket, de alig várják, hogy megszökhessenek a társaságból, és este megkeresik egymást, hogy elfelejtsék a többieket mind, és végre arról beszélhessenek, a mi igazán érdekli őket.

És máskor szinte örültem, ha a társaságban csak egy-egy pillantást váltottunk, hogy aztán este, az ablakban elmondjuk, a mit napközben gondoltunk. De ez egyszer sóvárogva kereste a szemem az én egyetlen barátomat. A mint a cousine-ok között buzgón végeztem tisztemet, a púpos János képe jutott eszembe: sok kis gyerek ül egy nagy talyigán, a talyigát egy nagyfejü, nevető szemü szamár húzza, a szamár körül is gyerekek, egyik a fülénél fogva vonszolja, a másik a hátába kapaszkodik és tolja, a harmadik egy pálczikával püföli a lábát, a negyedik szóval noszogatja – de a szamarat Nusi, Géraldine és társai most egy kissé kifárasztották.

Mikor aztán már nem volt mit leszedni a hegyről, s a kis leányok nem tudták többé semmiféle uj módját se kieszelni annak, hogy a nagyfejűt miképpen lehetne még ránczba szedni: végre elértünk a híres tengerszemhez.

A társaság másik része már ott volt, de nem egy csoportban. Kata, a báróné és a miss egy padon ültek, a tengerszem közelében; a többiek állva, vagy járkálva várták, míg a két inas megterít. A terítés természetesen abból állott, hogy nagy plaideket terítettek a fűre; az ifjuságnak ott kellett lakmároznia. De néhány kényelmesebb ülőhely is találkozott: a padon kivül egy-két simára levágott fatörzs, melyek nem minden haszon nélkül helyettesítették a székeket. Az egyiket mintha csak Miss Nellynek készítették volna.

A báróné Katával a padon maradt, s az uzsonázás, a kirándulás legérdekesebb eseménye, megtörtént a nélkül, hogy Kata jóslata teljesedett volna.

Pedig kezdtem óhajtani az ígért változatosságot, már csak azért is, hogy megszabadulhassak Géraldine zsarnoksága alól. Géraldine az uzsona alatt egy kicsit becsípett, s ez a körülmény semmi jóval nem biztatott.

Éppen arra gondoltam, hogy Kata ismerheti a báróné titkait, vagy legalább a báróné titkai közül a szelidebbeket, de aligha ismeri a szép asszony gondolkozását, – és Géraldine éppen ujra be akart fogni igájába: a mikor a szép asszony csakugyan eljött értem, s megváltott Géraldinetól ezekkel a szavakkal:

– Induljunk hazafelé, s ezt az urat bocsásd el egy pár perczre.

A kezdet nem igért sokat. A folytatás azonban meghaladta a várakozásomat.

– Nem sokáig terhelem – szólt, meglassítva a lépteit, hogy utolsóknak maradjunk. – De egy kis beszédem van önnel.

A hangja meglepett, s nem állhattam meg, hogy a szemébe ne nézzek.

– Kata figyelmeztetett – kezdte – hogy hibát követtem el önnel szemben.

– De, méltóságos asszony!… (Eszembe jutott, hogy nem szereti, ha bárónénak szólítják.)

– Kérem, hallgasson meg. Bocsánatot akarok kérni öntől, s ha végig hallgat, bizonyos vagyok benne, hogy nem fog neheztelni rám.

– Engedelmet kérek, de én nem panaszkodtam a bárókisasszonynak. Többek között azért sem, mert nem szeretek panaszkodni; s mindenekelőtt: mert nem volt okom panaszra.

– Ne legyen olyan büszke, és ne tagadja le, hogy megbántottam. A büszkeségben úgyis hiába versengene velem, s jobb lesz, ha megértjük egymást. Aztán meg ugyan miért tagadná azt, a mit én éppen olyan jól tudok, mint ön?! Hogy én önt megbántottam, arra nem Kata figyelmeztetett; ezt én tudtam jól. Csakhogy tegnapig nem törődtem vele, hogy ön megsértődött-e vagy egyszerüen zsebre vágta a bántalmat, mert hozzászokott a bántalmakhoz. És ha önt véletlenül beteggé teszi a harag, a felháborodás, vagy nem tudom mi: azzal se törődtem volna.

– Ezt már meg tudom érteni.

– No lássa! E szerint mégis csak egyet gondolunk a történtekről. Elég az hozzá, Kata tegnap felvilágosított. Megmagyarázta, hogy igazságtalanságot követtem el önnel szemben, mert ön nem az az ember, a ki ilyen bánásmódot érdemelne.

– Ah! A bárókisasszony csupa jóság, de… legyen szabad megjegyeznem… neki még oly kevés az élettapasztalata!… Hátha ő téved, s én nem érdemlek ennyi figyelmet?

– Ne gúnyolódjék. Azok után, a miket már elmondtam, nincs többé joga erre. A kérdésre különben szivesen megfelelek. Igenis, teljesen megbízom a Kata itéletében. Ez nem olyan tizenhat éves leány, mint a többi; talán már észrevette. Vakon elfogadhatja a Kata nézeteit; nem teszi ki magát vele semmiféle nagyobb csalódásnak. De nekem most nincs szükségem arra a föltétlen bizalomra, a melyet az ő szavai megérdemelnek. Tegnapig egyszerüen nem volt véleményem önről; ma már van. Azelőtt nem érdekelt, hogy ön kicsoda, honnan jött, milyen ember, érzékeny-e, s gondol-e valamit; nem igen foglalkoztam önnel, őszintén szólva: alig vettem észre. Hanem a Kata szavai, a melyeket becsben tartok, fölkeltették a figyelmemet, s ma már belátom, hogy ön nem szolgált rá a bántalomra.

– Ilyen hamar megalkotta a véleményét?

– Ilyen hamar. Sajnos, több az emberismeretem, mint szeretném. Annyi leczkét vettem ebből a kellemetlen, de mindenkire nézve köteles tantárgyból, hogy hamarosan kiismerem magamat, ha egy-egy uj feladattal állok szemben. Nos, elismerem, hogy igazságtalan voltam ön iránt; de ha megkövetem önt és bocsánatot kérek a bántalomért, el kell mondanom a mentségemet is.

A szavak értelme bizonynyal hizeleghetett a hiúságomnak, de a szép Valéria kissé hidegen mondta ezeket a kegyes szavakat.

Azért én is minden nagyobb meghatottság nélkül és olyan hangon hálálkodtam, mely nem igen egyezett a szólam jelentésével.

– A báróné nagylelküsége… bocsánatot kérek, méltóságos asszonyom, ha a tilalma ellenére is bárónénak szólítom, de igazán nem tudom…

– Szólítson, a hogy kedve tartja. Az a megjegyzés csak az ismeretlennek szólt.

– Azt akartam mondani, hogy a báróné nagylelküsége érdemetlenül dús kárpótlást nyujt valamiért, a mit tulzás nélkül lehetetlen bántalomnak nevezni. Az első alkalommal nem lehettem olyan szerencsés, mint most, mert a báróné talán rosszkedvü volt: ennyi az egész. Nem szeretném kiaknázni a nagylelküségnek ezt a perczét, s kérem, ne térjünk vissza az én multkori balesetemre, a melynek a czímén igazán nem érdemlem meg, hogy a báróné ennyi kegyet pazaroljon rám.

– Ön még folyton gúnyolódik, s úgy látszik, nem tud egykönnyen felejteni. Nekem nincs kifogásom ez ellen a tulajdonság ellen, mely káros vagy értékes, a szerint, hogy mit óhajt inkább: kényelmes, nyugodt életet-e, vagy azt, hogy mindig meg legyen elégedve magával? Az ön dolga. De ha ön most is makacsul ragaszkodik az első benyomásához: ez előttem csak azt bizonyítja, hogy jobb, ha minél előbb túlesünk a kimagyarázkodás szükséges jelenetén. Annyival inkább, mert ön egyelőre téved. Ha úgy fejeztem ki magamat, hogy el akarom mondani a mentségeimet, ez nem jelenti azt, hogy csupa kellemes dolgot fogok mondani önnek.

Egy kissé meglepetve néztem az orvos leányára. Abban, a mit mondott, de még inkább: szavainak és mondatainak egymáshoz fűződésében, olyan határozott elmélkedő hajlandóság nyilvánult meg, látnivalóan önkéntelenül, mely asszonyoknál, kivált szép asszonyoknál, legalább is szokatlan, s rendesen csak olyanoknál tapasztalható, a kik csak az olvasmányaiknak és csak az olvasmányaikban élnek. Ezt a hajlandóságot hamarjában sehogy se tudtam összeegyeztetni a vasúton látott jelenettel, a szőke úrral és egyéb emlékeimmel. De ha már az okoskodó szavak is megleptek, az utolsó mondat, mely nem csupa kellemes dolgot igért, valósággal kiváncsivá tett.

– Kérem, báróné, hallgatom.

– Tehát meg kell önnek mondanom – és azt hiszem, méltányolni fogja ezt a mentséget – hogy én akkor olyan feldúlt lelkiállapotban voltam, a milyenben talán még soha; pedig már volt részem rossz napokban. Hogy mi zaklatott fel ennyire, az maradjon az én titkom; különben nem tartozik a dologra. A nélkül is elhiheti nekem, hogy nagyon izgatott valami; ha jobban ismerne, csodálná, hogy ennyit is elmondok, mert éppen nem vagyok közlékeny természetü. Ön, meglehet, azt fogja mondani, hogy abban az órában, a mikor a jablonkai állomásra értünk, s a véletlen úgy akarta, hogy ön rám szoruljon, már nyoma se volt rajtam az izgatottságnak; legalább is lecsillapultnak látszottam. Ebben van valami igazság; csakugyan akkor már kezdtem csendesedni. De még később is nagyon ideges voltam, s mialatt ön mellettem ült, nem igen tudtam egyébre gondolni, csak arra, a mi aznap jóidőre megfosztott a békémtől s a nyugalmamtól. Nagyon valószinü, hogy a milyen nehezen tudtam uralkodni magamon, mással is úgy bántam volna, mint önnel; nem ön az első, a kit megsértettem, mert nem szoktam színeskedni, udvariaskodni, s igazuk van azoknak, a kik azt mondják, hogy gyöngédség nélkül való, rideg és kiméletlen vagyok. De nem lehetetlen, hogy megfékeztem volna az indulataimat, ha véletlenül másvalaki ül ott az ön helyén: egy ártatlan, a ki soha se vétett ellenem, s a kinek az arcza leszereli a kötekedő kedvemet. Csakhogy önnel szemben nem tudtam ilyen szelid lenni.

– Éppen velem szemben nem? Miért?

– Mert mindjárt az első perczben megboszantott – még a vasúton, alig hogy helyet foglaltam a kupéban – s mert az, hogy ujra találkoztunk, kellemetlen hatással volt rám.

– Sejtelmem sincs róla, mivel boszantottam meg.

– Megmondom, bár ezt az őszinteséget furcsának fogja találni. Alig helyezkedtem el önnel, a teljesen ismeretlennel szemben, a ki rám nézve nem volt senki és semmi, ön jónak látta a tekintetével tudtomra adni, – és milyen kifejezetten adta tudtomra! – hogy a megjelenésemet kedvére valónak, s a személyemet… hogy is mondjam?… izlésére méltónak találja. Eh, mért ne beszélnék egészen nyiltan, s olyan durván, a milyen durva az ön néma vallomása volt?! Az ön tekintete ezt mondta… nem, ezt kiáltotta: »Tetszel nekem; pompás teremtés vagy!« Nos, kedves művész úr, ez utálatos volt!

Mintha villamos ütés ért volna. Tessék elképzelni Szent Antalt, a kit két hét óta tánczolnak körül csábosabbnál csábosabb teremtések; Szent Antalt, a ki egy keskeny hegyi ösvényen halad, oldalán a világ egyik legszebb asszonyával; köröskörül tavaszi illattal terhes levegő; fenn derüs, halványkék, örökkévalóságot igérő égbolt; alant a mélységben, csörgedező patak, mely folyton azt beszéli, hogy az idő eljár; a távolból villik nevetése hallatszik… és a szép asszony, a ki eddig a kazuisztika témáihoz hasonló komoly dolgokról beszélt, hirtelen áttereli a szót, a kazuisztika leplezetlenségével, a durva szerelemre.

És tekintetem, ez a fölötte nyilt s merészségéért éppen most megrótt tekintet, önkéntelenül, valamely mágnesség erejénél fogva, oda csapódott a hirtelen megvillant fényességhez, s beleveszett az indulatosságtól ragyogó szempár mély tüzébe.

Szép ellenségemet soha se láttam még ilyen gyönyörünek. Csodálatos arczszinére élénkebb rózsapirosságot varázsolt a levegő – vagy az indulat? Világos tavaszi ruhája mintha magából a szépségéből fakadt volna ki, mintha pompás alakjának teljes kivirágzása lett volna… És nagyon közel voltam hozzá; mikor arczomba vágta az »utálatos« szót, szinte éreztem a lehelletét.

Nem vagyok olyan bolond, hogy kétszer kövessem el ugyanazt az ostobaságot, tehát igy szóltam:

– Esküszöm, báróné, hogy inkább ki se nyitottam volna a szememet, mint hogy megbántsam… bár ezt büntetésnek is sokallanám… És őszinte megbánással kérek bocsánatot. De engedjen meg egy kérdést.

– Tudom, mit akar kérdezni. Hogy, ugy-e, nem ön volt az első férfi, a ki billet doux-t küldött számomra a tekintetével? Nem, nem ön volt az első. De ez nem menti önt. Akármilyen megszokott valami ez a nem kérdezett, sértően tolakodó némabeszéd: az én érzésem szuverén, s nekem jogom van mindannyiszor felháborodni, a hányszor valaki helyénvalónak találja, hogy engem ilyen formán megtiszteljen. És ha valamennyi férfi azt gondolja, hogy neki joga van bármely ismeretlen hölgynek értésére adni a kegyes tetszését, a lovagias szolgálatokra való hajlandóságát, vagy nem tudom mit, ezt én azért mégis utálatosnak találom, annál utálatosabbnak, minél több ilyen férfit látok, s minél inkább meggyőződöm róla, hogy a hódolatnak ez a formája mindennapos.

– Mentségül legyen szabad megemlítenem, hogy sok hölgy van, a ki nem így fogja fel a dolgot. Van a ki megbocsátja az illetlen érdeklődést, s nem lát benne egyebet, csak azt, hogy fölkeltette a szépségét megillető elragadtatást, a minek még semmi következése.

– Megengedem, hogy vannak, a kiknek jól is esik ez az úgynevezett hódolat, s elpirulnak az örömtől, ha az első jöttment elfogadhatóknak találja őket; de ezekhez nincs közöm, mert ezek csak csinos állatok.

– A báróné igen szigoru. Ebben a pontban az emberiség egy nagy része elnézésre szorul. És ha a hiba, a melyet a báróné annyira elitél, meglehetősen gyakori, ennek a magyarázata talán az, hogy az érzés, a melyből keletkezik, nagyon természetes.

– Én nem itélek el senkit, a ki nekem alkalmatlanságot nem okoz. Tőlem az emberiség nagy része azt gondolhatja, azt érezheti, azt teheti, a mit akar. Nekem nincs kifogásom semmiféle érzés ellen. De mire jó az a lelki finomultság, mely oly élesen megkülönbözteti a művelt embert a műveletlentől, ha nem arra, hogy a legtermészetesebb érzéseinkkel se okozzunk kellemetlenséget senkinek?!

– Akkor már csak a kegyelmi szakaszra hivatkozhatom. Tekintsen arra az enyhitő körülményre, hogy ez a hiba végre is csak a lovagiasság egy csunya kinövése.

– Nekem nem kell senkinek a lovagiassága; nem várok, nem követelek senkitől semmit, azon a czímen, hogy asszony vagyok. De az már a személyes szabadságomnak a megsértése, ha egy ismeretlen, egy akárki, csak azért, mert férfi, jogot formál arra, hogy – bármilyen formában – tudtomra adja a tetszését vagy nem tetszését, s kedve szerint megboszanthasson a tolakodásával, csak azért, mert asszony vagyok. Ha szép vagyok, semmi köze hozzá; mert én – én vagyok, a kihez, se szóval, se tekintettel nem közelíthet más, csak a kinek megengedem.

Lehetetlen volt a szőkére nem gondolnom. No lám, no lám, minő császárnői kevélység lakozik egyik-másik hölgyben, a ki alattomban szivesen perdül tánczra, ha a gavallér módot talál rá, hogy ezt feltűnés nélkül tehesse. De annyit már megtanultam, hogy a »semmin se csodálkozni« elvét főképpen az asszonyokkal szemben kell alkalmazni, s bármily furcsának tűnt fel az ellentét a között, a mit a vasúton láttam, és a között, a mit most hallottam, nem árultam el a meglepetésemet. Csak ennyit feleltem:

– Mindezt meg tudom érteni. De kevesen gondolkodnak így, és én nem ismertem a bárónét.

– A mint hogy én se ismertem önt. Ha elmondanám, hogy mit képzeltem önről, a fellépése és túlságosan gondos ruházata után itélve, egyszerűen letaszítana a mélységbe. Szóval meg akartam önt büntetni; izgatottságomban, elkeseredésemben, szinte örültem, hogy véletlenül a körmeim közé került valaki, a kivel jogosan éreztethetem a bennem meggyűlt sok keserüséget, haragot és ember-gyűlöletet, vagy inkább megvetést, mert ez az igazi szó. Azóta meggyőződtem róla, hogy ön más ember, mint a minőt a külseje mutat. Igaz, akar egy jó tanácsot? Ne öltözködjék úgy, mintha mindig lóversenyre készülne, vagy mintha az élet nem állna egyébből, mint hogy az ember reggeltől estig angolok társaságában ebédel! A festőnek joga van hozzá, hogy ne legyen boszantóan korrekt; megengedhet magának egy kis szabadságot, egy kis egyéni ízlést.

– Sajnos, báróné, nem vagyok olyan nagy művész, hogy egy magam alkotta jelmezben élhetném végig az életet.

– Tudja, ne is legyen nagyon elbizakodott. Láttam a képeit, s őszintén szólva, nem ragadtak el. Lehet, hogy valamennyi lelkiismeretes munka. Annyi bizonyos, hogy az egyik unalmasabb, mint a másik. De azt hiszem, ön többet ér, mint a munkái.

– A báróné kissé kegyetlenül dicsér. Felvilágosított róla, hogy az arczom legalább is közönséges, az öltözködésem szerencsétlen, és – a mi sokkal fájdalmasabb – a munkáim se találtak a bárónénál részvétre. Ezek után igazán hálás volnék, ha megmondaná, hogy sok hibám ellenére mivel érdemeltem ki a bocsánatát?

Rám nézett, és mintha komolyan szólt volna:

– Ön nem rossz ember; türelmes; és tud uralkodni magán. Ezek előttem értékesebb tulajdonságok, mint azok, a melyekre ön talán sokat tart. Adjon kezet és béküljünk ki.

Mialatt, egy pillanatig, kezemben tartottam szép, formás, puha kezét, melynek ápoltsága éppen nem vallott embergyűlöletre, hirtelen arra gondoltam, hogy mindez, a mit beszélünk: csak komédia.

Azért valami olyat szerettem volna mondani, a mi kifejezze, hogy a különösen hangzó elismerés, noha hálával tölt el, nem tesz túlságosan büszkévé, de megelőzött.

– Mondja – szólt, rövid elgondolkozás után – sokára lesz kész a munkájával?

– Ez nem csupán tőlem függ – feleltem kitérően, mert az jutott eszembe, hogy ugyan miért sietnék vele?

– Tudom, de azt gyanítom, hogy ön úgy dolgozik, mint Penelope.

Ez talált. Akárhogy elégedetlenkedtem, akárhogy készülődtem megszökni, most, hogy valaki felnyitotta a szemem, meg kellett vallanom magamnak, hogy igenis, örültem a kötelességnek, mely nem engedte, hogy megszökjem. És ebben a perczben gondoltam rá először, de nem szivesen gondoltam rá, hogy lesz egy nap, a mikor semmi se köt többé ehhez a szép, ehhez a máris felejthetetlen tájékhoz.

Mosolyogni próbáltam.

– Nem vagyok annyira lusta, mint a báróné képzeli, mert…

Aligha érdekelte a feleletem, mert közbe vágott:

– Adok még egy jó tanácsot, s ez komolyabb, mint az első volt. Meg akarják kérni, hogy készítse el a Kata arczképét is. Ne vállalkozzék erre. Hanem mihelyt elvégezte, a mihez már hozzáfogott, csomagoljon össze, utazzék el, és valahogy vissza ne nézzen!… a mesevilágra nem jó visszatekinteni.

– A mesevilág nem oly rejtelmes, mint a báróné szavai.

Sehogy se akartam megérteni. Bántott, hogy beleavatkozik abba, a mi nem tartozik rá.

– Akkor hát világosabban beszélek, bár tudom, hogy ez fölösleges, mert ön csak játszsza az ártatlant; jól teszi: ez kötelessége. Hanem azért meghallgathatja, a mit mondok; azon a czímen beszélek, hogy Katához ma még én állok a legközelebb. Nos, nekem nem tetszik, hogy Kata olyan melegen védelmezi önt. Csak rövid ideje, hogy megérkezett, s már valóságos barátság van Kata és ön között. Mi jut eszébe, hogy kis lányokkal kezd barátkozni?

– Az ember azokkal barátkozik, a kiket kedveseknek talál.

– Az ember azokkal barátkozik, a kik hozzávalók.

Ridegebben és durvábban nem szólhatott volna, de el kellett ismernem, hogy igaza van.

– Csak most látom – szóltam – hogy a báróné olyan jelentőséget tulajdonit a »barátság« szónak, a melyre én nem gondolhattam. Ezt nem magyarázhatom meg másképpen, minthogy a bárónét tévedésbe ejtette a túlságosan aggodalmas szeretet…

Nem fejezhettem be a mondatomat, mert a szép asszony a szavamba vágott:

– Majd máskor beszéljünk erről, most már nem lehet. Nézze, Géraldine visszaköveteli önt.

Géraldine csakugyan aggasztóan közeledett felénk. Elvált a nem messze zajongó társaságtól, s jött visszafelé, nyilván abban a meggyőződésben, hogy már eleget pihentem.

– Látogasson meg egyszer odaát – szólt a szép Valéria, valamivel halkabban, hogy Géraldine ne értse. Nagyon jó czigányunk van, s ha udvarolni akar valakinek, udvaroljon nekem. Ennek sincs semmi czélja, de ez legalább nem sodorja veszedelembe.

Nem felelhettem, mert Géraldine már elállta az utat.

– Kérlek, add kölcsön ezt az urat egy perczre!…

Mintha egy gombostűt kért volna, a melyet nem érdemes visszaadni.

VI.

Átmentem a fürdőbe, nem egyszer, hanem többször.

Mikor először mentem át, hosszas készülődés után és kelletlenül indultam el, mint a ki nehezen szánta rá magát valami régóta köteles robot teljesítésére, s az utolsó pillanatig habozik, hogy ne forduljon-e vissza, mikor már közel ért a czélhoz.

– Meg kell lennie – biztattam magamat. – Halljuk, hogy mit akar még tudtomra adni?

Kiderült, hogy semmi különöset. Nem mondott olyat, a mit régebben nem sejtettem.

Másodszor már nem esett nehezemre ez a kirándulás.

– Katáról fog beszélni – suttogott bennem a remény – és arról a titokról, melyet csak ő tud.

Aztán lestem: hátha elejt egy-egy szót, a melyből megtudom, mit olvasott a kis lány szivében?

Katával csak közönbös dolgokról beszélhettem. Még azt se mondhattam el neki, hogy Valéria vissza akar küldeni a pokolba, a honnan jöttem, mert sokallja a barátságunkat. Valéria volt az egyetlen, a ki erről a barátságról tudott, s talán többet tudott, mint mi.