Front matter (continued 4)

– Egy kiváncsi kis ujjnak a figyelmét. No és még egyebet is tudott mondani ez a kis kiváncsi?

– Még egyebet is tudott mondani. Elbeszélte, hogy a makacskodó szép, mikor látta, hogy kényre-kegyre meg kell adnia magát az ellenségnek, a ki őt kiböjtölte, kifárasztotta, s nem tudom miféle emlékezések erejénél fogva lenyügözte – a daczot, mely benne élt, minden bajainak ártatlan okozója: a házasság ellen fordította, s azt eszelte ki, hogy a házasélet mindennapos kicsinyességei, nyomoruságai közepett nem lehetnek többé boldogok, csak titkos szerelmi viszonyban, a melyet a világ nem sejt, külön-külön élve és csak a szerelmi mámorban találkozva, a mit a szőke ember, a ki szükség esetén a biliárdon is tud aludni, mosolyogva vállalt.

– Hihetetlen történet.

– Hihetetlen, de igaz. Tudtomra adta aztán a hírforrásom még azt is, hogy én, a mint akaratom ellenére, öntudatlanul közbenjárója voltam a szerelmes párnak a vasúton – mert én voltam ártatlan okozója, hogy a szép asszony a lefoglalt szakaszba menekült, a hol meg kellett kötnie a miskolczi békét – később, mikor a miskolczi békekötés összes pontozatai… hogy is mondják ezt a diplomaczia nyelvén?… igen: »érvénybe léptek«… tehát később én csak arra szolgáltam a szép asszonynak, hogy – ha már se a bánatát, se küzdelmeinek a történetét, se szerelmi élete ujjászületésének a titkát nem kiálthatta ki a világnak, a hegyeknek, a virágoknak, a madaraknak és a kislányoknak – legyen valakije, a ki meghallgassa, a mit elmondhatott.

– Lárifári.

– Végül szemtelen hírforrásom most azt hireszteli… nem tudom, ezuttal alapos-e az értesülése?… hogy az elvált házaspár nemsokára végképpen ki fog békülni, s ismét férj és feleség lesz isten és emberek előtt is. Nem tudom, hogy ez egyszer nem csalódik-e?… de alighanem most is jó az értesülése, mert hosszu idő multán most történik először, hogy abban az időben, a mikor Albert báró a kastélyban tartózkodik, a báróné nem siet vissza Budapestre.

– Magának ördöge van, nem kis ujja!… Különben mindebből egy szó se igaz… csak annyi igaz, hogy kibékültem a férjemmel és megint együtt fogunk élni.

– No csakhogy mégis eltaláltam valamit!

– Az már igazán nem fontos, hogy eltalált-e valamit. De mit is beszél folyton rólam?!… a mikor nem rólam van szó!

– Csak annyit akartam mondani, hogy a báróné a házasság intézményének nem olyan engesztelhetetlen ellensége, mint a milyennek mutatja magát.

– Mért? Mert megadtam magamat a sorsomnak? Hja, az én dolgaimat már nem lehet másképpen összedrótozni! De ez nem szól a házasság mellett, sőt! És nem tagadom, ennek a szegény kis lánynak a jól felfogott érdekében nagy kedvem volna lebeszélni magukat minden szép szándékukról, ha azt hinném, hogy ennek a kisérletnek, a legszebb szónak és a legokosabb szónak is, foganatja lehetne. És ha már erről beszélünk, vallja meg őszintén, hogy mindabban, a mit maga körül lát… és, példának okáért, abban a regényben is, a melyet rólam eszelt ki, nem találja-e meg az elrettentő példát?

– Ijesztgetni ne ijesztgessen, báróné. Láthatja, hogy úgyis eléggé meg vagyok riadva. Hiszen, ha nem volnék megriadva, akkor egyszerüen az ölembe kapnám ezt a kis lányt, és elszökném vele.

– S azok közt a viszonyok közt, a melyekkel el kell számolnunk, alighanem ez volna legokosabb. Mert hogy szép szerével csak úgy magának ajándékoznák Katát, abban nagyon, de nagyon kételkedem. És hogy végre arról is beszéljünk: mit lehetne hát tenni?!… mondja – mert ez az első kérdés, a főkérdés… s Kata ezt nem kérdezhette meg magától – mondja: elszánt ember maga? Kész maga mindenre, de mindenre?

– Nem vagyok elszánt ember s nem vagyok kész mindenre. Az én sorsom, báróné, olyan bizonytalan, mint az, hogy mi lesz holnap ezzel a falevéllel. Ha azt mondom, hogy igen-igen szegény ember vagyok, ezzel szemérmetesen keveset mondok. Már pedig én nem akarom, hogy Katát valaha szegénységben kellessen látnom. Nem akarom megérni, hogy olykor-olykor rongyos czipőcskében járjon, hogy néha egy kicsit éhesen feküdjék le a szerelem karjaiba, s hogy olyankor, ha társaságba vágyik, a cselédekhez üljön le beszélgetni. Nem vagyok elszánt; félénk, gyáva vagyok. Tartok tőle, hogy a báróné kalandornak fog nézni, de – mégis így van.

– Nem nézem kalandornak, hanem ellenkezőleg látom, hogy derék ember, a miben különben soha se kételkedtem. Egy kalandor, édesem, nem haboznék. Az úgy gondolkoznék, hogy: első a feloldhatatlan, vagy legalább is igen nehezen feloldható kötés, a többi aztán megjön magától. És magának annyival könnyebb volna nem habozni, mert Kata, úgy látom, nem habozik. Hát az igen szép, édes barátom, hogy maga nem hajlandó koczkára tenni Katának az egész jövőjét, akkor, a mikor Kata maga hajlandó erre… és még szebb, hogy maga ezt félénkségnek nevezi – pedig több bátorság és elszántság kell hozzá, mint ahhoz, hogy valaki megszöktessen egy szerelmes kis lányt – … és azt se tagadom, hogy nekem ez az úgynevezett gyávaság jobban tetszik, mint a mindenre kész szerelem, ha még oly tüzes is… csakhogy… csakhogy a tökéletes becsületesség, kedves barátom, igen hálátlan dolog, és az erőszakos emberekkel szemben csak egy fegyverünk lehet: az erőszak. Azért most már azt kérdem, el van-e készülve arra, hogy, ha a másik utat-módot választjuk, könnyen elveszíthetünk mindent, még a csatateret is, s akkor bizony, egyszerűen le kell mondani?!…

– Igen, el vagyok készülve rá.

Ezzel a Memento Morival kezdtük meg a tanácskozást arról, hogy miképpen fogjunk hozzá a békés ostrom nehéz munkájához.

Én abban a véleményben voltam, hogy mesterkedéssel, taktikával nem sokat segíthetünk magunkon, s hogy mindjárt színt kellene vallani. Vagy-vagy. Vagy mutatkozik irányunkban némi jó hajlandóság, vagy kiderül, hogy soha se leszünk képesek ezeket a vén szíveket meglágyítani. A jobbik esetben – úgyis nagy időbe fog kerülni, a mig Kata kikönyörögheti a beleegyezést; a késlekedésnek tehát semmi értelme. A rosszabbik esetben pedig – jobb, ha mindjárt megtudjuk a sorsunkat, legalább nem reménykedünk hiába.

De Valéria letorkolt:

– Ajtóstól ne rohanjunk a házba; ne rontsunk el mindent előre a vigyázatlansággal.

Úgy okoskodott, hogy minden attól függ: le tudjuk-e szerelni a félelmes Guszti nénit? Ha Guszti nénit a pártunkra tudjuk hódítani, azt az egyetlen lényt, a kinek a szavára az öreg úr sokat ad, mert ez a lánya mindig együtt érzett vele – akkor nyert ügyünk van. Akkor az egész család letérdepel az öreg kegyelmes előtt, s az öreg kegyelmes, látva, hogy még leggőgösebb leánya is a Kata javára használja fel a befolyását, nem lesz meglágyíthatatlan, annál kevésbbé, mert hiszen a kis unokája fog siránkozni előtte, az, a kit a legjobban szeret a világon. Ha azonban Guszti nénit nem tudjuk meghóditani, akkor mindennek vége. Mert ha az öreg kegyelmes azt látja, hogy helyette a leánya lengeti a feudalizmus zászlaját, akkor bizony maga is visszavonul megközelíthetetlen fellegvárába; azt már nem engedheti, hogy valaki nagyobb arisztokrata, hajthatatlanabb és gőgösebb legyen, mint ő, ha ez a valaki a leánya is.

– Csakhogy Guszti nénit még nehezebb lesz levenni a lábáról, mint a vén kegyelmest, mert a nagyapa gyöngéjéhez még csak hozzá lehet férni, a nagynéni ellenben inkább: a családi akarat, mint: a családi érzés. És ez a csöndes, szorgos, mindent látó s mindenütt jelenvaló személyke éppen nem látszik érzelgős teremtésnek.

– De asszony! – felelt a báróné. – Udvaroljon neki!

Bánatomban is elnevettem magam.

– Ó, a mi ezt illeti, igazán mindenre kész vagyok!…

– Udvaroljon neki – folytatta Valéria, ugyanazon a hangon – már csak a szegény főispán kedvéért is!

– Azt hiszi, hogy ez egy kis békességet szerezne neki?!…

– Szeretem, hogy nem ment el a kedve a tréfálkozástól. Katával tegnapelőtt nem voltunk ilyen vigan.

– Azért, hogy ilyen siralomházi vidámságot lát rajtam, ne gondolja, mintha nem volnék érdemes Katára.

– Maga olyan jóravalónak látszik – felelt a báróné – hogy a legrosszabbtól tartok. Fájdalom, a siker soha se azoké, a kik a leginkább érdemlik.

És tovább is ilyen baljóslatokkal fűszerezte a tanácskozásunkat.

– Ha minden áron keseríteni akar, lelke rajta! De szeretném, ha Katának valami biztató ujságot vihetnék.

– Igaza van; ő még ráér kétségbeesni.

Abban állapodtunk meg, hogy Valéria teszi meg az első lépést. Beszélni fog az egérkével, és felfedi előtte, a mit az egérke úgyis gyanít, hogy Kata vonzalommal van irántam. Ez kitünő alkalom lesz elhitetni az ellenséggel, hogy nekem sejtelmem sincs semmiről, és hogy eszembe se jutott udvarolni Katának. Kitünő alkalom lesz továbbá, kitapogatni: milyen, mekkora ellentállást szándékoznék kifejteni a jó Guszti néni, abban az esetben, »ha a Kata vonzalma komolyabbá válnék«, s kitünő alkalom végül: észrevétlenül kegyelmet esdekelni számomra, nagy hírnevem és fényes jövőm nem feltünő, de figyelmet keltő ügyes emlegetésével… ezt rábízhatom.

– Mondja meg neki – szóltam – hogy egy festőből minden lehet. Még nagy festő is; fejedelmek és pápák barátja!

– Azt fogom mondani, hogy máris az; ez hatásosabb lesz. Igaz!… a képhez még ma fogjon hozzá!… El kell hitetnie, hogy csak a munkájának él.

– Annyival inkább sietek hozzáfogni, mert ez a kép lesz az egyetlen erősségem. Egy pár nap mulva, a mikor már javában dolgozom rajta, Guszti néni, ha véletlenül meg is tudja a titkunkat, nem teheti ki egykönnyen a szűrömet.

– Azt hiszi?

– Én semmit se hiszek, de Kata azt hiszi. Úgy okoskodik, és igaza lehet, hogy nénje addig, a míg be nem fejezem a képet, mindenesetre hallgatni fog; mert ahhoz, hogy a kastélyból kilökhessen, mindent el kellene mondania az öreg kegyelmesnek. Már pedig az öreg kegyelmes beteges ember, a kit féltenek minden izgalomtól.

– Kata még gyermek, és nem ismeri ezeket az embereket. Én jobban ismerem őket. Ha Guszti néni mindent fölfedez, és akkorra, mikor a maga teljességében megismeri a veszedelmet, nem tud megbékélni ennek a házasságnak a gondolatával: biztosíthatom, nem fogja a nagypapát kimélni. Akkor az lesz a fődolog, hogy ez a házasság ne történjék meg; inkább üsse meg a nagypapát a guta!

XIII.

Mialatt a Kata arczképét festettem, oly gyorsan multak a napok, mint se azelőtt, se azóta soha, – s ennek az időnek a történetét nem tudnám pontosan elmondani. Az izgalomban átélt óráknak csak egy-egy percze marad meg elevenen emlékezetünkben; egy-egy nagyon is átérzett benyomás örökre bevésődik elménkbe, de benyomásaink nagy részét – minthogy akkor szálltak meg, a mikor tulajdonképpen nem voltunk magunknál – elfelejtjük, a mint elfelejtjük álomképeinket, a melyek akkor foglalkoztatták gondolkozásunk műhelyét, a mikor az öntudatunk szendergett.

És mennyi izgalmat éltem át ezalatt a néhány hét alatt! Mennyi édes izgalmat – ha Katával olykor kettesben lehettünk, vagy olyankor is, ha társaság közepett ült előttem, mialatt én festettem, s gyönyörködve láttam, hogy ez a képem nem lesz olyan rossz, mint a másik! És mennyi más, nagyrészt gyötrő izgalmat! Az aggodalom és a boszúság, a reménykedés és a csalódás, a várakozás és a keserűségek, a felbuzdulás és a megaláztatás minden izgalmát!

Az első napok nem igen tájékoztattak bennünket a felől, hogy remélhetünk-e valami sikert. Az egérke igen hidegen fogadta Valéria közlését. Azt mondta neki:

– Vettem észre, de nem baj!… Kata át fogja látni, hogy ez lehetetlen.

– Tudod – színeskedett Valéria – az efféléről a legjobb és legengedelmesebb kislányokkal se lehet okosan beszélni. Kata úgy gondolkozhatik, hogy végre is: ez már az isten tudja hányadik mésalliance volna a családban!… és, meglehet, nem fogja megérteni, hogy mért találnátok ezt olyan szörnyüségnek?

– Mondom neked, át fogja látni, hogy ez lehetetlen.

És mikor Valéria, azon a czímen, hogy milyen veszedelmessé lehetek, felmagasztalt előtte, csak ennyit felelt:

– Igazán kitünő fiatalember. Csak egy hibája van: az, hogy szó se lehet róla.

Ennél többet Valéria nem tudott kicsikarni belőle.

Vajon átlátott volna a szitán?

Az, hogy a közlés nem izgatta fel, jót is jelenthetett, de rosszat is. Azt is jelenthette, hogy nem botránkozik meg Katának az ábrándozásán, hogy a kis lány gyerekes vonzalma nem teszi aggódóvá, hogy nem háborodnék fel azon, ha Kata hozzám kívánkoznék feleségül, és hogy bele tudna törődni, ha arra kerülne a sor, hogy Kata rangján alul kössön házasságot. De jelenthette azt is, hogy nyugodt, hideg, elszánt ellenségünk lesz.

Csak később tudódott ki, hogy szűkszavúsága a kegyetlenebb gondolatot leplezte.

Akkor tudniillik, mikor Valéria egyre sűrűbben kezdte környékezni, s megvallotta neki, hogy ő bizony a Kata pártjára áll.

– Nem látom át – ügyvédkedett mellettünk a báróné – mért kellene ellenkezni, s mért kellene szerencsétlenné tenni ezt a nagyon érzékeny kis lányt egész életére.

– Erről a házaszszágról nem lehet szó – mondta ki szigorú végzését az egérke.

– És ugyan miért nem? – érdeklődött Valéria.

– Mert megölné az apámat.

– Eh, nem először történik, hogy ilyesmit kell megérnie, és mindig kiállotta.

– Akkor még nem volt ennyire öreg, ennyire megtört. Nem volt beteg.

– Meg vagyok győződve, hogy ha te is a Kata javára szólnál, hamar bele nyugodnék.

– Rám nem számíthattok – fejezte be Guszti néni az értekezést.

A báróné nem adta meg magát, s bár mindinkább fogyó reménységgel, de azért nem kevesebb kitartással fáradozott tovább érdekünkben. Egy idő óta minduntalan ott volt a kastélyban, s a mint utóbb megtudtam, párthiveket toborzott. Albert bárót, a kivel már nyilvánosan is kibékült, egyetlen szóval megnyerte az ügyünknek, a mi annál kellemesebben lepett meg, mert a mésalliance ellen tüzelők táborában rendesen az a legindulatosabb, a kinek magának is mésalliance terheli a lelkiismeretét. De pártunkra hódította Valéria a miniszternét is, a ki különben mindig kegyes szemmel nézett rám.

Ez a szövetség egészségesebb ügyre érdemes hévvel igyekezett meggyőzni Guszti nénit, hogy a Szepessy-családban egy bolond házassággal több vagy kevesebb az már nem számít.

S ekközben én is rajta voltam, hogy megszelidíthessük a konok ellenséget. Szót fogadtam Valériának, és – ah, mily lelkesen udvaroltam a márványszívü hölgynek! Olyan lelkiismeretesen igyekeztem minél kedvesebbnek, a megtestesült szeretetreméltóságnak mutatkozni, hogy ezzel az erőkifejtéssel valami szerencsésebb halandó két asszonyt is meghódíthatott volna, a kik közül az egyiknek az apját s a másiknak a férjét ölte meg. De az egérke változatlanul hideg maradt. Mintha észre se vette volna Jaufre Rudelhez méltó gyöngédségemet, vagy mintha keresztül látott volna rajtam. Meg volt írva, hogy miután nyolcz évig nem panaszkodhattam: a dunajeczi kastély körül barangolva, minden elképzelhető alakjában megismerjem a szerelmi szerencsétlenséget.

Az egérke még ekkor is abban a hitben élt, hogy nekem sejtelmem sincs Kata kislányos érdeklődéséről. Azt az arczátlanságot, hogy egy senki és semmi föl merje vetni a szemét egy Szepessy-leányra, az egyetlen egy leányra, a ki a Szepessy nevet viseli, olyan elképzelhetetlennek tartotta, hogy gőgje megtévesztette az éleslátását.

Hanem egy szerencsétlen napon megtudta az igazat. Kitől és hogyan tudhatta meg? – soha se derült ki; alighanem meglesett valaki a parkban, a mikor azt hittük, hogy egyedül vagyunk.

Magához hívatott.

Azon kezdte, hogy elmondta, miről értesítették. Kérdőre vont, hogy mindez igaz-e. Nem tagadtam le semmit.

Aztán jól ismert, megdermesztő nyájasságával, hosszasan fejtegette, hogy az a házasság, a melyről a huga álmodozik, merő lehetetlenség.

Elkeseredésemben azt feleltem neki, hogy az ilyen lehetetlenségek ujabban gyakran megtörténnek; sőt, úgy tudom, nem egyszer történt meg már ilyen lehetetlenség – magában a Szepessy-családban is.

– Egy okkal több – szólt – hogy vigyázzunk magunkra.

Mintha egy rablóvezérrel tárgyalt volna.

– Nem tagadom – selypelt tovább – hogy Kata nyugalmára nagyon kivánatosnak tartanám, ha már most meg lehetne szüntetni az összeköttetésünket. De ez egyelőre szintén lehetetlen. Sőt, ellenkezőleg, kérnem kell – és számítok a lovagiasságára, hogy tekintettel lesz igazán nehéz helyzetemre – kérnem kell, mondom, hogy maradjon a kastélyban, mintha semmi se történt volna. Igen, tegye meg, ha másért nem, gyöngédségből az iránt az aggastyán iránt, a ki önnek semmit se vétett… tegye meg az ő érdekében, hogy egyelőre ne hagyja el a kastélyt. Míg a Kata képe el nem készül, az ön eltávozása igen feltünő volna. Meg kellene mondanom atyámnak az igazi okot. És atyám már nemcsak igen öreg, hanem egyszersmind igen beteg ember. Közlésem olyan felindulást okozhatna neki, a mely megölhetné.

Meghajoltam; jeléül, hogy engedelmeskedem.

– E helyett csak arra kérhetem – folytatta – arra kell kérnem, hogy ne igyekezzék Katát egyedül találni, és mások jelenlétében se mondjon neki semmi olyat, a mi őt gyerekes reménységeiben megerősitené. Ugy-e, meg fogja igérni nekem, becsületszavára, hogy kerülni fog minden alkalmat, a mikor Katával magára maradhat, hogy soha se fog olyat mondani neki, a mit tanúk előtt, a mit előttem nem mondana, és hogy mások előtt se fog beszélni vele olyan értelemben, a mely az én törekvésemmel ellenkeznék?! Igérje meg, szavára! Hiszen tudom jól, hogy ön gentleman!

Szerettem volna azt felelni neki:

– Dehogy vagyok gentleman! Én csak egy mázoló legény vagyok, a kit, ha nagyon mélyen talál bele nézni a bárókisasszony szép szemébe, pusztán azért nem löknek ki a kastélyból, mert ez feltünő volna.

De csak annyit mondtam:

– Bocsánatot kérek, de a méltóságos asszony többet követel tőlem, mint a mennyit megigérhetek.

– Akkor hát – szólt – úgy védekezem, a hogyan tudok. Különben köszönöm az őszinteségét; az is valami.

Ettől fogva Kata egy lépést se tehetett testőrök kisérete nélkül. Vagy a Nusik csapata volt körülötte, vagy szobalányok követték nyomon. Még Valéria se maradhatott egyedül vele; ha egy-egy perczre összesugtak, az egérke nyomban előkerült, mintha a falból bujt volna ki.

Még hozzá, olyan ügyesen vezényelte seregét s úgy tudta intézni a dolgokat, hogy a testőrök között is egyre ritkábban lelhettem fel Katát. Utóbb már, az űlés félóráját kivéve, egész nap alig találkozhattam vele.

Párthíveim ezalatt két irányban működtek. Egyfelül, nem hagytak békét az egérkének; de azt ugyan hiába kérlelték! Másfelül, elképpedésemre, folyton azon példálóztak előttem, hogy mit tennének mások az én helyemben, s hogy itt meg ott, ezek meg amazok hogyan oldották meg ugyanezt a gordiusi csomót. Szép hegedűszóban, de félreérthetetlenül, azt a gondolatot igyekeztek belém sugallni, hogy: nincs más választásom, mint megszöktetni Katát.

A miniszterné nyiltan megmondta:

– Szöktesse meg!… A mi családunk tagjai mind erőszakos emberek, de az erőszaknak mindig megadják magukat! Ez nálunk már hagyomány; még talán a czímerünkben is benne van ez a jelmondat, hogy: »Csak az erőszaknak engedünk!« De annak aztán mindig engedünk!

Olyan kedves volt, hogy kisértésbe ejtett: ne próbáljam-e ki rajta a tanácsát? Isten bocsássa meg, de azt hiszem, hogy ebből a kísérletből nem következett volna semmi szörnyű vérontás.

Az erőszak! Persze, hogy mindíg az erőszak a legokosabb, a mit csak megtehet az ember!

Igen, de hátha az öreg kegyelmes most az egyszer mégis megköti magát?! Hátha az én erőszakom lesz az első, a melyet nem bocsátanak meg?! Mi vár akkor Katára?

Időközben titkunk nem maradt titok. Guszti néninek a kémei fecsegtek-e? Vagy a Kata őrízetére kirendelt szoknyás kis testőröknek nyilt meg a szemök? Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a titok lassankint kiszivárgott, s a kastélyon belül, a legszélesebb körben is megtudták, hogy kitől és miért kell Katát olyan gondosan őrizni. A leánysereg egy idő óta minduntalan szétszakadozott kisebb csoportokba; hol itt, hol amott bujt össze két-három Nusi: egyszerre igen sok suttogni valójuk akadt. A cselédek is furcsán pislantgattak rám; tisztában lehettem vele, hogy a kastélyban már csak egy ember van, a ki még nem tud semmit: az öreg kegyelmes.

Valériától megtudtam, hogy a kisasszonykák is pártállást foglaltak.

– A maga drámájából a humor sem hiányzik; ezek az angyalkák hajba kaptak magán. Ha érdekli, megnyugtathatom, hogy a mi pártunk az erősebb.

Viszont, látnom kellett, hogy a cselédek az egérkével éreznek. Az ő gondolkozásukat fellázította az, hogy állandó lakosnak akarok betolakodni ebbe az ősi kastélyba, a melyben mindenki talpig arisztokrata, a szolgák csak úgy, vagy még inkább, mint maguk az urak.

A szolgáktól aztán a főispán is megtudta, hogy miben sántikálok. Természetesen rögtön a pártomra állt.

És szerencsétlenségemben az a szerencse ért, hogy minél ritkábban láthattam Katát, annál gyakrabban élvezhettem az ő társaságát.

Esténkint iszonyú kiabálást vitt végbe a szobámban:

– Lánczhordtát! Hát nem tudsz elbánni azzal a kis pöszével?! (A feleségét értette.)

Folyton buzdított, lázított, tüzelt a felesége ellen, s minden este hozott számomra egy pár ujdonatuj orosz közmondást, a melyeknek a tanulsága mindíg az volt, hogy az asszonyt meg kell verni, és ha már nyekkenni se tud, akkor is meg kell verni.

– Hanem azért ne félj! – biztatott. – Majd teszek róla! Csak azért is megkapod a kis lányt! Majd teszek róla!

No, akkor már végünk van!

Nem is igen lehetett többé reménységem. A képem majdnem egészen kész volt – kivételképpen elég jónak, legalább is tűrhetőnek találtam – még csak az utolsó néhány ecsetvonás, a Penelope ősi ürügye, és csak az imádság tartott a kastélyban. És az ellenséges erő ki tudta vinni, hogy az ülés rövid félóráját nem számítva – a mit nem lehetett számítani, mert ez alatt az egérke le nem vette rólam a szemét – már soha se juthattam a Kata közelébe.

Ekkor Kata talált valakit, a ki, jó pénzért, egy levelet csempészett hozzám.

Azt írta Kata ebben a levélben:

»Már nem hiszem, hogy a beleegyezésüket ki tudjuk csikarni. Elszakadok tőlük, ha akarja. Követem akárhová. A magáé vagyok.

Éjjel – a viszontlátásra!

Kata.«

Mikor ezt a levelet elolvastam, a legnagyobb elégtételt éreztem, a melyet az élet valaha adott.

És még ennek az első-utolsó diadalnak a gyönyörüséggel teljes perczét is beárnyékolta valami.

A levelet William hozta el; az a Góliáth-alakú lakáj, a ki azelőtt mindíg vigyorogva nézett rám, s a kinek, ha másfelé néztem, a két kis szemebogara folyton rajtam volt.

Most mély tisztelettel állott előttem, mint egy gránátos a császár előtt. S a végtelen komolyság, melylyel rendelkezésemet várta, ezt mondta némán, de érthetően:

– Ó, most már elismerlek úrnak! Ha az ocsmány kis öreg állat felfordul, te léssz itt az úristen. Ura a földnek, a melyet belátsz; satrapája ennek a sok gyámoltalan asszonynak. És ha eszedbe jut, hogy egyet rugj rajtam, csak jogaidat gyakorlod: megfizetsz érte. Mindezt kiszerelmeskedted magadnak; ügyes ficzkó vagy!

Arczomba szökött a vér erre a gondolatra. Eszembe jutottak a lovászmesterek, házitanítók és czigányok, a kik herczegnőket vettek el; és a festők, a festők is!

Az örömem el volt rontva.

XIV.

A sötét szoba ablaka megnyílt, és a regényes bárókisasszony, a nyári éjszaka nagy csöndességében, átsuttogott szerelmeséhez, a kitől a másik épületszárny, egy keskeny udvar, kétemeletnyi mélység – és még egy másik mélység: a kettőjük külön-külön világa közt tátongó, áthidalhatatlan szakadék – választotta el:

– Gyula!

A szemközt lévő nyitott ablak mögött leskelődő férfi kihajolt a sötétbe:

– Kata! Édes kis Katám!

– Ne gyujtsa ki a villanyt! – suttogott Kata. – A világosság árult el bennünket. Az, hogy az illendőség kedvéért nem oltottuk el, a míg beszélgettünk.

– A kém most is ébren lehet – feleltem – és hátha a közelben hallgatózik?! Attól tartok, a nénje megtudhatja, hogy maga az igéretét nem tartotta meg, s akkor soha se beszélhetünk többé így, a hogy most, mert engem, akármi czímen, átküldenek egy más szobába.

– Igaza van, itt nem beszélhetünk sokáig, és most már arra se számíthatunk, hogy majd napközben… Pedig… Várjon csak; eszembe jutott valami. Igen, ez lesz a legokosabb. Most két óra. Négykor Gyurka Jablonkára megy a postáért, s akkor, úgy tudom, a hátulsó kis kapu már nyitva marad. Negyed ötkor jöjjön le. Ha a kapu csakugyan nyitva van, a parkban, a nagy halastónál találkozunk… majd átvisz a kis szigetre, a kioszkba… csolnak mindig van ott. Ha pedig a kapu zárva marad, odalenn megvárjuk egymást, s majd csak kitalálunk valamit, hogy hova rejtőzzünk. Addig aludhatnék egy kicsit. Igaz… hozzon magával felöltőt vagy köpönyeget! Reggeli négy óra tájban itt a legnagyobb hőség idején is hideg van. Megkapta a levelemet?

Mindössze annyit feleltem:

– Megkaptam!

– Csak annyit mondjon még: mit felel rá?

– Nem tudok egy pár szóval felelni. A feleletem hosszú lesz.

– Várom!

Egy negyed ötkor nyitva találtam a hátulsó kis kaput. Lesiettem a parkba; Kata már a halastónál várt.

Alig ismertem rá. A feje körül volt kötve fekete kendővel; a kapucznis porköpönyeg, a melybe fázékonyan burkolózott, betakarta egész alakját. Ha valaki véletlenül megpillantja, a mint kioson a kastélyból, nem hiszi el, hogy a bárókisasszonyt látja.

Az arczocskája alig látszott ki a kendőből, s olyan cseppségnek tűnt fel! A porköpönyeg alatt csak pongyola lehetett rajta, mert alakját még soha se láttam ilyen kislányosnak; sarkatlan czipőjében egészen gyerek lett, olyan kicsiny, mint egy serdületlen leányka. Csak a nagy szeme volt asszonyi.

Lehajoltam hozzá – most, hogy még kisebb lett, mint rendesen, éppen kétszer akkora voltam, mint ő – átkaroltam és körülfogtam a felleghajtómmal. Aztán beemeltem egy csolnakba és áteveztem vele a kis szigetre.

Katának csak a tekintete beszélt, de ó, milyen érthetően!… És én, mialatt szerelmesemnek a szemébe nézve szótlanul eveztem, arra a gyöngeségre gondoltam, mely ezt a gyermekies testet most az én karjaim közé hajtja… aztán arra a bolondságra, hogy ez a gyermekies test előttem most az üdvösségnek tűnik fel… és eszembe jutott, a mit egyszer régen olvastam, hogy a férfinak a szerelme, ha föléje emelkedik a puszta állatiasságnak, tulajdonképpen: az erősebb pártfogó ösztöne, melylyel emez a gyöngébbet védelmezi, mihelyt az állatban némi öntudatosság, valamelyes lelki élet csillan fel… Nekem ezt a kis gyöngeséget most meg kell védelmeznem, és a ki ellen meg kell védelmeznem, az: én magam vagyok, a védelmező! Különös feladat!

Bevittem a kioszkba, leültettem egy divánra, melléje ültem, körülkaroltam és szerelmes szókat suttogtam a fülébe. Szerelmes szókat, a melyek senkit se érdekelnek azon kívül, a kinek szólnak. Különben ez volt a legokosabb, a mit aznap mondottam. Mert azután így szóltam:

– És maga el tudná hagyni értem a szegény öreg nagyapját, a kinek maga az egyetlen öröme?!

– Ne keserítsen! Mit tehetek róla? Ő akarja így. Az ő hajthatatlansága.

– Igen, ez a hajthatatlanság az egész családjuk átka. Nem maga az első, a kinek ez a hajthatatlanság… az a konokság, a melylyel ez az öreg ember azt követeli, hogy mindenki az ő szemével lássa az életet és az ő érzése szerint érezzen – szenvedést okoz. Megrontotta ezzel mindazok életét, a kiket valaha szeretett; volt, a kit örökre boldogtalanná tett, mindegyiknek temérdek szenvedést okozott. Mintha bizony valami dicső életet szerzett volna az ő életbölcsesége azoknak, a kik a tetszéséhez, a parancsához alkalmazkodtak! Az ő életbölcsesége csak szánandó alakokat teremtett. De én ezt az öreg embert is szánom. Mennyi szenvedést okozott a hajthatatlanságával önmagának is! Egész hosszú élete csupa szenvedés… Ő maga tette, hogy így volt, és mégis sajnálnivaló. Aztán magán kivül most már igazán senkije, semmije. Senkit se szeret, csak magát; maga neki: minden gyönyörüsége, minden öröme, az egész élete. Maga jól tudja ezt; és bár ő boldogtalanná tette a maga édesapját és édesanyját, azért mégis szereti ezt a konok öreg embert… hisz az apját és az anyját nem ismerte, emennek a szeretetét pedig mindennap érzi. És engem büszkeséggel, és kimondhatatlanul édes érzéssel tölt el az a tudat, hogy őt is elhagyná értem, de mégis – le akarom beszélni arról, a mire már elszánta magát! Nem ő érte; ennyire nem vagyok önzéstelen. Hanem magáért! Mert nemcsak neki okozna nagy fájdalmat, sok szenvedést; hosszú, örökös, egy életen át tartó szenvedésre kárhoztatná magamagát is!

Kata sírt.

– Lehet – folytattam – hogy ha a sorsunk rosszra fordul, ha igazán el kell veszítenem magát örökre, lehet, hogy egyszer, később, gyanusítani fog magában és az emlékemet is meggyűlöli, mert nem azt fogja gondolni, hogy gyáva voltam – pedig, igen, gyáva vagyok – hanem azt fogja képzelni, hogy a gazdag bárókisasszonyt, a kit nem akartak hozzám adni, elvettem volna, de olyan önző voltam, hogy azt a leányt, a ki önként követett volna a szegénységbe, a mi neki a mellett: a minden földi jóról való lemondás, majdnem a magánosság s majdnem az elhagyatottság, szóval az önkéntes számüzetés a paradicsomból… ezt a minden áldozatra kész, nagylelkű, szerető szívű leányt, magát a leányt, a javai nélkül, nem vettem el. Nagyon fájdalmas nekem, hogy ez megtörténhetik, hogy maga valaha így gondolkozhatik rólam. De még ennél is fájdalmasabb, hogy: íme, a boldogság itt van előttem, csak a kezemet kell kinyujtanom érte, és nekem mégis önként kell lemondanom a boldogságról, egész életem öröméről, testem-lelkem üdvösségéről!

Kata csak sírt.

– De azért – beszéltem tovább – egy pillanatra se estem kisértésbe, hogy visszaéljek a maga nagylelküségével. Maga nem sejti, hogy mekkora áldozatot akart hozni értem. Később soha se bocsátaná meg nekem, hogy elfogadtam ezt az áldozatot. Nem sejti, hogy a szegénységben, a szegénység kicsinyes bajai közepett, nem tudna megélni. Maga üvegházi virág; a mezőn elhervadna. Szennyes ember volnék, ha magammal rántanám az elhagyatottságba és az örökös küzködésbe. Igaz, eleinte volnának édes, nagyon édes napjaink, a melyek egy darabig magát is sok mindenért kárpótolnák; és nekem, nekem ezek az édes napok olyan boldogságot adnának, a mely nekem, nekem megérné mindazt, a mi következnék: a sok szenvedést, akár a sáros halált is!… De nyomorult, alávaló, hitvány ember volnék, ha azért, hogy elérhessem ezt a rövid, de nekem mindennel fölérő boldogságot, – világosan látva a jövőt, tudatosan és szántszándékkal szerencsétlenné tenném magát!… magát, a kit a legjobban szeretek a világon!

– Csak a szegénység?!… – kérdezte Kata.

– Ó, maga nem tudja, mi az! Nem ismeri az életet, az embereket, magamagát se, mert hiszen még gyermek, sejtelme sincs semmiről! A szegénység a legrettenetesebb hatalom a világon! A szegénység a szerelem halála! Nincs az a szép, nincs az a nagy érzés, a mit meg ne öljön, a mit lassankint meg ne mérgezzen, el ne sorvaszszon, meg ne fojtson! Én ismerem a szegénységet, és láttam másokon, jókon, részvétre méltókon, hogy mit tud tenni ez a pokoli hatalom! A szegénység nekem ma semmi; fiatal, erős, egészséges vagyok, semmire sincs szükségem, és semmire sincs gondom! De a szegénység – magával! Maga nem is gyanítja, mik azok a nélkülözések, azok a megaláztatások, azok az emésztő, minden lelki életet elsorvasztó gyötrelmek, a melyek elkergethetetlen piszkos kuvaszokként folyton ott kullognak a szegénység nyomában! De én láttam, már a gyermekkoromban is láttam, mivé tudja silányítani a legkülönb embereket, milyen szenvedések parazitáit tenyészti, milyen rettenetes tud lenni – a családban! Nincs fogalma, hogy mije van, a mint nem érzi, hogy lélekzik. Nincs fogalma, miről kellene lemondania, mit kellene kiállania, milyen kicsinyessé kellene nyomorodnia, ha átadná magát ennek a szennyes ördögnek! Mit tud maga a szegények életéről, azokéról, a kik a szegénység összes nyomorúságaiért nem a végzetet, hanem egymást okolják?! Mit tudja, hogyan idegeníti el egymástól a szegénység közössége a legjobb szíveket?! A szerelem a szalmakunyhóban, a szerelem a szegénységben! Az mese. A szegénységben csak elhagyatottság van, és veszekedés, örök veszekedés! Ó, csak rágondolni is, mit hozhatna a jövő! Ha elképzelem magát lesoványodva, elbetegedve, kiaszottan, örökös nyüglődés, vészverődés, megaláztatás, szégyenkezés közepett, a mint álmodozva gondol elveszített környezetére, és mialatt a férje robotol: vagy a sivár, örömtelen, kedvetlenséggel, szomorusággal teli magányosságba menekszik, vagy olyanok társaságára szorul, a kik csak arra emlékeztetik, hogy hová züllött, hová nyomorodott! Látni a jövőben két embert, a kik a sok szenvedéstől, elkeseredéstől már csak kiáltozni tudnak, két embert, a kik átkozzák az órát, a mikor egymást szerették, és ez a két ember mi vagyunk!… Nem!

Kata egyre törölgette a könnyeit.

– És ez volt az utolsó reménységem! – sóhajtozott.

Vigasztalni próbáltam:

– Ha valaki, maga meg fogja találni ennek az öreg embernek a szívét!

De nem hittem abban, a mit mondtam…

És miután egy darabig ismét szerelmes szavakat suttogtam a fülébe – ez volt a legokosabb, a mit tehettem – visszavittem, a honnan hoztam.

Mikor kiszálltunk a csolnakból, Katát előre bocsátottam. Ha valamelyik cseléd véletlenül már felkelt, legalább együtt ne találjanak bennünket.

Megcsókoltuk egymást, és Kata tovasietett a gyepágyak között, a melyeken a reggeli pára füstgomolyként gőzölgött.

Addig követtem a tekintetemmel, a míg csak el nem tűnt előlem. Milyen kicsiny, szegényke!

– Igen, lemondtam a boldogságomról! – szóltam magamban – lemondtam örökre! Ez fájdalmas, de nem tehettem másképpen, és a lelkiismeretem azt mondja, hogy jól cselekedtem. Igaz, hogy furcsa alak vagyok, és ha valaki megtudná a történetemet, vagy a leggaládabb önzéssel vádolna, vagy hamarjában nem tudna megérteni… végre is régente nem történtek effélék. De az aranykor gyermekeinek jobb volt; azok nem gondolkoztak, csak szerettek.

XV.

Csak hallottam, hogy ezután mi történt.

Kata leborult a nagyapja lába elé, sírt és elmondott mindent.

Az öreg kegyelmes rettenetesen felindult, de a guta nem ütötte meg.

Ez után a nagy jelenet után, melynek a részleteit soha se tudtam meg, párthíveim körülfogták az öreg embert, és igyekeztek a lelkére beszélni. Az egérkét kivéve, az egész család »letérdepelt előtte«, a hogy Valéria igérte. Megkísérlették azzal ravaszkodni ki a beleegyezését, hogy: »Ki tudja?! Talán Kata nem is mond el mindent?!…«, – példálóztak, hogy Kata is örökre elhagyhatja a kastélyt, a mint elhagyta az apja, – végül minden hangnemben kérték – a kegyelmét és, természetesen nem az én kedvemért, hanem a Kata boldogságáért, valósággal könyörögtek neki. De minden ravaszkodás gyermekes erőlködésnek, a szökéssel való minden fenyegetőzés hatás nélkül elpukkant rakétának, és minden könyörgés falra hányt borsónak bizonyult azzal az erős akarattal szemben, mely az aranysarkantyus vitéz hitvány kis testében lakott. A többieket egyszerüen lefujta; Kata volt az egyetlen, a kivel szóba ereszkedett.

A Kata esdeklése nem maradt minden eredmény nélkül. Elszántsága, nyíltsága és kitartása, úgy látszik, meghatották egy kevéssé. Könnyei pedig talán a szíve mélyéig megillették; hisz Kata volt az egyetlen élő lény, a ki tudott vele beszélni, a kivel szemben még gyöngéi is voltak.

Ennek tulajdoníthatom, hogy egy ultimátummal tisztelt meg. Magához hívatott, és ez alkalommal színről színre megláthattam a családi klenódiumot: a sok százados gőgöt.

Igy szólt hozzám:

– Nagyságod a fiatalságával elfordította tőlem kis unokám szivét. Ez nagyon fájdalmas rám nézve; nemcsak fájdalmas, leverő is. De én sokkal jobban szeretem kis unokámat, mint ő engem, s nem azzal gondolok, hogy mit érzek én, hanem azzal, hogy mi az ő óhajtása. Nem titkolom el Nagyságod előtt, hogy oly szavak, melyekre Nagyságod egész életén át, szép sikereinek teljében is büszke lehet, ez ügyben legyőztek engem; nem oszlatták el aggodalmaimat, de elhallgattatták bennem az eszélyesség tanácsát. Öreg és gyönge vagyok; nem részesíthetem kis unokámat kellő oltalomban; s tehetetlenségemben szeretném megóvni őt mindjárt az első fájdalomtól is, minden fájdalomtól, a meddig lehet. Megadom tehát magamat a nagyobb erőnek, mely kis unokámat elragadta tőlem. De házamban régi szokás, és ezt a régi szokást Nagyságod finom lelkülete bizonynyal méltányolni fogja, hogy a haldokló se adja meg magát kényre-kegyre. Én is föltételt szabok; föltételt, a melyet vele már közöltem. Ha kis unokám engem is szeret még egy kissé, akármilyen kevéssé, rá fogja birni azt, a kit választott, hogy teljesítse ezt a föltételt. És ha Nagyságod szereti őt, ha annyira szereti, a mennyire kis unokám óhajtja, akkor Nagyságod, bármily fájdalmasan esik is, meghozza érte a kívánt áldozatot.

Elhallgatott, mintha feleletet várt volna.

Csak azt feleltem:

– Hallgatom, kegyelmes uram.

– Az én családomban – folytatta az öreg – az a felfogás, és Nagyságod meg fogja érteni, hogy az én családias érzéseim kegyeletben tartanak mindent, a mi a rég elhunytak előtt tiszteletreméltónak tűnt fel, az én családomban, mondom, már régóta az a felfogás, hogy: az ember értékét, mondhatnám: az embernek az élethez való jogát az határozza meg, hogy miképpen jut hozzá ahhoz a pénzhez, a miből él. Azok, a kiknek a képeit Nagyságod itt látja, ezeken a falakon, különböző módon jutottak ahhoz a vagyonhoz, a melyből éltek. A legtöbben örökölték. Némelyek donáczióképpen kapták a királytól, véres harczok dijául. Nagyságod talán azt fogja mondani – mert a mai világból való emberek már ilyeneket szoktak mondogatni – hogy esetleg voltak közöttük, a kik erőszakkal vették el másoktól, véres harczokban; lehetséges. De az bizonyos, hogy egy se volt közöttük, a ki olyan pénzből élt, a melyért valamely játékban ügyeskedett, a melyet megkapott, de a melyet meg is tagadhattak volna tőle, az adományozó kedve és parancsoló szeszélye szerint. Csak egy pillanatnyi türelmet kérek Nagyságodtól; legyen kegyes végig hallgatni, a világért se óhajtanék olyat mondani, a mi Nagyságodat méltán kellemetlenül érinthetné. Én a művészetet nagyrabecsülöm, s a művészeket Isten kiküldöttjeinek tekintem. Csakhogy úgy vélem, és ebben tér el családunk nézete a közfelfogástól, hogy ez a hívatás csupán akkor gyakorolható a hívatás szellemében, ha a kiküldött Isten kegyelméből gondtalanságnak örvend. A művészetről, mint kenyérkeresetről, azt vélem, hogy ez a küldetésnek egyfelől megrövidítése, másfelől megalázása. Nem akarom azt mondani, Isten mentsen, hogy ez a kereset nem tisztességes, de végtelenül kínos volna rám nézve, ha a családom egy tagja akként tartaná fenn magát, hogy Istennek tetsző munkájáért bizonyos pénzösszeget kap, hol kevesebbet, hol többet, a szerint, a mint a vásárló alkuszik, vagy adakozó kedvü, s némi frissitőre valóval is kivánja jutalmazni a művészt. Reménylem, Nagyságod nem értett félre, és nem gyanusítja meg azt a határtalan nagyrabecsülést, melylyel Nagyságod irányában viseltetem. A föltételem tehát a következő. Minthogy, ismerve Nagyságod nemes lelkületét, kizárt dolognak tekinthető, hogy Nagyságod tétlenségben éljen s hitvesétől bármit is elfogadjon, Nagyságod kegyes lesz elvállalni valamelyik minisztériumban, példának okáért a közoktatásügyi minisztériumban egy tanácsosi állást, a melyre nézve a kinevezésről természetesen én gondoskodom, és nehogy szóba kerülhessen annak a lehetősége, hogy valamely művészi alkotása elárusíttassék, Nagyságod becsületszavát adja nekem, hogy a festészet gyakorlásával teljesen fel fog hagyni. Ha Nagyságod igazán jószívvel van kis unokám iránt, meg fogja hozni érte ezt az áldozatot.

Nem feleltem. Azon gondolkoztam, hogy vajon nem rosszhiszemű-e?

– Őrült, de nem rosszhiszemű – szóltam magamban. – Hiszen akkor megfognám, ha igent mondanék!

– Könyörgök Nagyságodnak – fejezte be, látván, hogy nem sietek felelni – gondolja meg a dolgot, s aztán közölje velem válaszát, a mikor akarja.

Tehát választanom kellett. Választanom egyfelől a gondtalanság, a nyugalom, a jövő biztonsága s főképpen a szerelmi boldogság, másfelől pedig a művészet között, a melyet hiába ostromoltam, a mely balsikerről balsikerre vitt, a mely még azt az érzést is megtagadta tőlem, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer meg lettem volna elégedve.

Választanom a szerelmi boldogság és a között, a mit eddig osztályrészemnek tartottam, – a boldog jövő és a között, a minek eddig éltem, a minek mind mostanáig az egész életemet oda adtam.

No, nem sokáig haboztam!

– Kegyelmes uram – morogtam, de nem fenszóval, csak magamban – ön igen nagy úr, de én nem ismerek el magam felett urat, és az ön szeszélyét nem tartom tiszteletben! Áldozatot, azt hoznék a kis unokájáért! Az életemet is odaadnám érte; egyebem úgy se igen van. De az énemet, azt a mi vagyok, az emberi önérzetemet, egyszóval: a lelkemet nem adhatom oda a boldogságért sem! Azt az ön Istenétől kaptam, és csak neki fogom visszaadni! Megmondhatnám ezt a kegyelmes úrnak most azonnal, de nem szeretem a nagy szavakat, nem szeretek szónokolni, nem szeretem a mellemet verni, és jobb, ha nem mondok semmit.

Nos hát, itten már nincs keresetem. Előre, induljon a gálya! Boldogtalanul fogok élni, és egyedül, örökkön egyedül! De a lelkem szava szerint fogok élni; megyek az utamon tovább, s végzem a munkámat, a hogy Isten tudnom adta. Ám jöjjön ujra, mindig a balsiker; legyen örök Szépem halálomig könyörtelen; ha a munkám haszontalan, ha a munkám értéktelen is, ha senkinek se kell, s még nekem magamnak se szerez örömet, de az álmomnak fogok élni! Előre, induljon a gálya!

Kata egészen fehér volt, mikor találkoztam vele.

– Mit felelt neki? – kérdezte, és láttam, hogy remeg.

– Semmit. Igent nem mondhattam, inkább nem feleltem semmit.

– Nem fogadja el a feltételt, ugy-e?! – és felragyogott az arcza.

– Nem fogadom el. Remélem, nem ítél el érte.

– Ha elfogadná, nem volna az az ember, a kinek… – nem fejezte be; zokogásra fakadt.

De rögtön összeszedte magát, fölemelte a fejét és így szólt hozzám:

– Csókoljon meg.

Megcsókoltuk egymást, utóljára.

Azután… azután sokáig a szemembe nézett, megszorítottuk egymás kezét, és elváltunk örökre.

VÉGE.