Front matter (continued 3)

A harmadik alkalommal az a gondolatom támadt, hogy Valéria kaczérkodni kezd velem, Kata iránt való szeretetből. El akar bolondítani, hogy nevetségessé tehessen Kata előtt. Ez a gondolat mulattatott.

És így tovább. Tizedszer – mert utóbb már majdnem mindennap ellátogattam a fürdőbe – tizedszer már tisztában voltam vele, hogy a szép Valéria maga is érdekel.

Ez bolond dolognak tűnhetik fel. De Szent Antal előélete büntelenebb volt, mint az enyém; Szent Antal edzettebb volt a kivánságok legyőzésében; nem kergetőzött naphosszat egészséges, bájos és csintalan kisasszonyokkal; és mégis, ennek a példás életü remetének is voltak perczei, a mikor megingott, megzavarodott.

A szép Valéria pedig annál könnyebben megzavarhatott egy huszonnyolcz éves, egészséges kedélyt, mert a viseletében is, a szavaiban is volt sok, nem érdektelen ellenmondás. Azonkivül a huszonnyolcz éves kedély nem volt ment minden kételkedéstől, s elvből nem hitt a szép asszonyoknak. Végre is, ha egy elvált ifjú báróné kijelenti, hogy az udvarlásnak vele szemben semmi czélja, ezért a kijelentésért csak az ördög áll jót, a ki nem egészen elfogadható kezes.

Hiába, nem tudtam elfelejteni, mennyire hatalmában volt a szőkének, ha csak egy pillanatra is!

És ha a szőke eredményeket érhetett el, hát én miért ne?!…

Ez bizonynyal közönséges lélekre valló gondolkozás, mert ha egy kicsit kényesebb vagyok, – s a barátság, melylyel Kata megtisztelt, bízvást kényessé tehetett, – annak a vasuti emléknek el kellett volna vennie a kedvemet minden léhaságtól. A ki barátságot tud fakasztani egy szűzi lélekben, csak lealacsonyítja magát, ha olyan kegyek után futkos, a melyekben a gyorsvonat első osztályu utasai közül talán akármelyik részesülhet, föltéve, hogy a pasasér szemrevaló legény, ügyes és vakmerő.

De, azt hiszem, bizonyos helyzetekben ez a gondolkozás menthető. Ha valaki huszonnyolcz éve ellenére, sok cseresznyeajku kisértés közepett, az anakoréták életmódjára van kárhoztatva: megtörténik, hogy el-elcsuszamlik, s tévelygésében megkoczkáztat olyan lépést is, a melyre nem a lelke, nem a jobbik énje unszolja.

Aztán nem ez az egyetlen mentségem. Egy másik mentségem, a mely okvetetlenül javamra szól, az: hogy a fürdőn csak megerősödtem a gyanumban és a kételkedésemben, s hogy mindaz, a mit a szép asszonytól hallottam, csak bátorított a kalandra, s nem hogy észretérített volna, ellenkezőleg, szárnyat adott a képzeletemnek.

Történni nem történt semmi. De majdnem kezdettől fogva a legkényesebb témákról beszélgettünk, s ezeknek a beszélgetéseknek a során a szép Valéria olyan különös nézeteknek adott kifejezést, a melyek, azután, hogy eleinte nagyon megleptek, lassankint ugyancsak aláfütöttek a reményeimnek.

Mindjárt a legelső alkalommal mondott egyet-mást, a mire nagyot néztem.

A fedett sétaúton találtam; egy padon ült és olvasgatott, szokása szerint meglehetősen szórakozottan. Mialatt hamarosan letárgyaltuk a kastélyban legutóbb történt apró eseményeket, rápillantottam a könyvére. Egy ujabb franczia regény volt, a melyet véletlenül én is olvastam.

Akkoriban mindenki olvasta ezt a könyvet. A meséje az, hogy egy asszony, férjének a távollétében, átkutat egy nyitva felejtett fiókot, s az ott lelt irományokból megtudja férje titkait, többek között azt, hogy hitvestársa tizenhárom év óta számtalanszor megcsalta. Természetesen felháborodik, de a férj messze jár, s az asszony magánosságában, önkéntelenül vizsgálgatni kezdi a lelkiismeretét, emlékezetébe idézi a multat minden részletével, s lassankint rájön, hogy noha ő nem követett el házasságtörést, mégis sokat vétkezett a férje ellen; rájön, hogy neki is vannak titkai, a melyeket elrejtett a férje elől, a melyeket sohase vallana meg senkinek. Ez végül arra az elhatározásra birja, hogy nem fogja szétbontani a házassági köteléket, s férjének sohase fogja elárulni, hogy titkait megtudta.

Már nem emlékszem, melyikünk volt az, a ki a beszélgetést ráterelte a könyvre és a könyv irójára; talán én. De arra határozottan emlékszem, hogy a szép Valéria, miután tüzetesen megvitattuk a regény alapeszméjét, áttérve a nagy általánosságokra, a következőket jelentette ki előttem, a kit még alig ismert, a kivel akkor mindössze harmadszor beszélgetett:

– Minden intézmény közül a házasság a legerkölcstelenebb. Mert hazugságra kényszeríti azokat, a kiket összefűz, s mert megöli, vagy gyűlöletté változtatja át az egyetlen isteni eredetü valamit: a szerelmet. Az emberek igen sok gonoszat eszeltek ki abból a czélból, hogy megrövidíthessék a többieket, de a házasság az emberi találmányok leggonoszabbjai közül is kimagaslik.

– Talán nem is emberi találmány – vitatkoztam a szép asszonynyal. – Az állatok életében sok olyan jelenséget látni, a mely erősen emlékeztet a házaséletre. A vaddisznó úr az egynejüség híve; a rozmár hölgy, miután fölnevelte kicsinyét, tavaszszal fölkeresi a rozmár urat, azt a bizonyost, a kire hálával és szeretettel emlékszik.

– Nem vitatkozom, és megengedem, hogy az állatok beérhetik a házasság intézményével is. De az emberek, már tudniillik azok számára, a kik méltók az »ember« névre, a gondolkozó, az érző, az erkölcsös lény számára valami okosabbat kellett volna kitalálni.

Megkérdezhettem volna, hogy:

– A bárónénak talán a »szabad szerelem« az ideálja? És ha igen, el tudja képzelni ezt a formát a jelen másnemü társadalmi viszonyai között?… stb.

De nem az volt a czélom, hogy meggyőzzem, hanem hogy tűrhetőnek találjon. S azért így feleltem:

– Sajnos, ez mindeddig nem sikerült. S a repülőgép bizonyára hamarabb meglesz, mint ennek a kérdésnek a megoldása.

– Elég nagy szerencsétlenség minden nőre nézve. Mert neki csak akkor szabad rendeltetése szerint élnie, ha aláveti magát ennek az erkölcstelen nyügnek. A férfi persze segít magán. Ha van esze, nem házasodik meg.

– Megtörténik biz az a legeszesebb emberekkel is. Lehet, hogy ideiglenesen az ilyen is elveszti az eszét, de aztán visszanyeri.

– Igen, vannak eszes emberek is, a kik megházasodnak. A gazemberek. Ezek elmennek a vásárra, s megkötik az alkut azzal a nyugodt elhatározással, hogy a másik szerződő felet, ha kell, erőszakkal is rá fogják kényszeríteni kötelessége teljesítésére, viszont ők soha semmi szín alatt nem fogják teljesíteni az elvállalt kötelezettséget.

– De azt csak megengedi a báróné, hogy vannak jóhiszemü vőlegények is.

– A szamarak. A kik mások, a józan nőtlenek számára házasodnak meg. Ezek között akad egy pár jóhiszemü.

– Az ördög nem olyan fekete, mint a milyennek a báróné mondja.

– Ön nem hiszi, a mit mondok? Nézzen szét az ismerősei között, és mutasson nekem egy férjet, a ki nem gazember, vagy nem ostoba. Természetesen az ostobák vannak többségben, mert az ő táborukat jelentékenyen erősiti az, hogy vannak gazemberek, a kik egyszersmind ostobák is.

– Én azt hiszem, hogy van olyan férj is, a ki szerelemből vagy szeretetből házasodott meg, becsületesen teljesíti minden kötelességét, és végül nem bánja meg, mert nem kell megbánnia, hogy megházasodott.

– Édes istenem, én nem mondom, hogy nem akad egy-egy kivétel, valahol a Spitzbergákon. Vagy az aranykorban, mint Philemon és Baucis, ámbár nem hiszek az öreg Philemonnak… különben Baucis asszonyságban se bízom. De lássa, több ezer esztendővel kell visszasétálnia a multba, hogy egy általánosan ismert, elfogadható példát idézhessen. Csakhogy én nem a csodaállatokról beszélek; nem szólok most a szárnyas lóról, a főnixről, az egyszarvuról; arról beszélek, a mit magunk körül látni.

– És nem lát egyebet, csak mankón járó betegeket… meg gonosz betegeket, a kik mankóikkal agyonverik a feleségöket?

– Olyanformán. De nem csoda. Mert azt ön is elismeri, ugy-e… vagy azt se ismeri el, hogy megházasodni ostobaság?

– Sok esetben mindenesetre. De elképzelek eseteket…

– Ám vegye ki a kivételeit, és maradjunk a szabálynál. Megházasodni ostobaság, vagy mondjuk szelidebben: megházasodni nagyon koczkázatos, nem eszélyes, nem tanácsos dolog, mert ebben a sorsjátékban igen nagy betétet kell fizetni egy olyan igérvényért, a mely a legtöbb esetben nem nyer, minthogy a temérdek szám közül csak igen keveset húznak ki. Néha az ostobaságnak is szerencsés a következése; vannak burokban születettek, a kik rendesen nem érdemlik meg a szerencséjöket. De hagyjuk ezeket; azt ön is elismeri, hogy: a sokaság veszít. Nos, a ki veszít, megérdemelte, hogy veszítsen. Úgy kell neki; mért koczkáztatott olyan sokat a kétes, vagy helyesebben mondva: a joggal nem is remélhető szerencséért?! Csak egy vonást emelek ki a sok közül; az egyik legfontosabbat. Miért házasodik meg a legtöbb ember, már tudniillik a tisztességesebbek? A mellékes czélokat nem tekintve, azért, ugy-e, hogy asszonya legyen, a ki az övé és senki másé? No, és mit mutat a tapasztalás? Azt, hogy száz asszony közül kilenczvenkilencz megcsalja az urát.

– Teringettét! – kiáltottam fel, nem annyira meghökkenve, mint inkább felvidulva – kilenczvenkilencz!

– Mondjunk csak nyolczvanat. Adok önnek még tizenkilencz ártatlant, bár a számítást optimisztikusnak tartom. De a szám nem fontos. Szóval a legtöbb asszony még ezt a legelső követelést, a házasság alapföltételét se teljesíti. Ezt mindenkinek látnia kell, a ki egy kicsit szétnézett a világban. Már most azt kérdem öntől: micsoda szemtelen önbizalom, vagy más szóval: mekkora ostobaság kell ahhoz, hogy a többször említett jóhiszemü vőlegény boldogan mosolyogjon és azt mondja magában: »Én az a századik leszek, a kit nem csalnak meg!«

– Bocsánat, csak azt mondja, hogy: »Én a húsz közé fogok kerülni; a nyolczvanhoz semmi közöm.« És ez már nagy különbség. A szerint a számítás szerint, a melyben megalkudtunk, minden ötödik legény kiszabadul a veszedemből; miért ne remélhetné egy jóképü, derék, fiatal és nem ostoba legény, hogy az öt közül ő lesz az ötödik, mikor a többi négy bőven kikerülhet azok sorából, a kik rászolgáltak, a kik nem törődnek vele, a kik megöregedtek, a kik utaznak és csak két év mulva jönnek haza, és így tovább?

– Ön tréfál, én pedig komolyan beszélek, s az ön fiatal legényének azt mondom, hogy neki se sokkal több a jó esélye, mint például azoknak, a kik rászolgáltak. Mert az egész világ segítségére van annak az asszonynak, a ki a férjét ki akarja játszani; s az egész világ rajta van, hogy az ön fiatal Bartoloja észbe ne kapjon.

– Igen, ha az asszony ki akarja játszani a férjét. De, azt hiszem, a legtöbb nem akarja kijátszani. Meg vagyok győződve, hogy még a között a nyolczvan között is, a kiket végül csakugyan elvisz az ördög, sok van, a ki a legjobb szándékokkal kövezi ki a pokolba vezető utat. Azok a nagyon vidám hölgyek, a kik már az oltárnál így szólnak magukban: »No megállj, öreg, majd meglátod, milyen gyönyörüen fel foglak díszíteni!« – nem lehetnek túlnyomó számmal. Az orvosi tapasztalás szerint a nők egy jókora százaléka éppen nem forró vérü. Ez talán jelentéktelen körülmény; de van egy másik, a mely már nem jelentéktelen. Tudniillik, hogy az a kedv, hajlandóság vagy nem tudom hogyan nevezzem, a mi az asszonyokat férjeik megcsúfolására készteti, a normális nőnél alá van vetve az érzelmi életnek.

– Én nem is azt akartam mondani, hogy mikor az oltár elé lép, már ki akarja játszani a férjét. Rosszul értett, vagy rosszul fejeztem ki magamat. Ellenkezőleg, azt írom a házasság rovására, hogy még az olyat is, a ki a legszűziesebb imádsággal kezdte, idővel oda puhítja, hogy aztán már csak így imádkozzék: »Add, Uram, hogy az uram valahogy meg ne tudja!« Mert az egész világ úgy van berendezve, hogy az asszonyt mindenki a csalásra ösztökéli; és minden szinte kényszeríti rá. Először a személyek, és még inkább a dolgok. A személyek: egyik udvarló a másik után; csaknem kivétel nélkül mindenki, a ki az asszonynyal kedve szerint foglalkozik. Ez mind »unszolja szóval igenre«; és ha kiderül, hogy hiába várnak tőle hasznot, egész környezete szétrebben, s többé nem foglalkozik vele; ám hadd epedjen el lelki magányosságában; tanulja meg, hogy annak az elszórakozásnak, azoknak a kellemes szavaknak, a melyekre vágyódik, ez az ára. Aztán a Figarók és Zsuzsik nagy sokasága. Egyszerre azon veszi észre magát, hogy csak Figarók és Zsuzsik veszik körül, a kik mindannyian a Cherubin szekerét tolják, még akkor is, ha Cherubin már kopasz és öröktől fogva kiállhatatlan. Ezek, azt hiszem, csak műszeretetből, pusztán a világrend érdekében fáradoznak; elég az hozzá, Rozinának látnia kell, hogy csak akkor vannak barátai, ha Almavivát rá akarja szedni. Ebben az esetben számíthat az egész világ szivességére; a másik esetben meghalhat egyedül. Mert azelőtt volt egy barátja: a férje, de ezt a házasság elvonja tőle. És ha a személyek sikertelenül fáradoztak, ott vannak, hogy megpuhítsák: a dolgok. Legelsőbben az életnek az a folyamata, mely magából a házasságból következik. Igen, maga a házasság az egyik legelső bűnszerző a legtöbb házasságtörésben. Aztán: minden hiba, a mit a férj követ el, és minden hiba, a mit az asszony már elkövetett… minden odavezet.

– Ebből nem az következik, a mit a báróné mond, hogy: a ki megházasodik, vagy ostoba, vagy gaz, vagy gaz és ostoba, hanem az következik, hogy a házassághoz okvetetlenül szükséges bizonyos adag bátorság. Ez a bátorság meglehet valakiben, minden szemtelen elbizakodottság nélkül, a megkövetelhető férfi-önérzet erejénél fogva is. Épp oly akadémiai tárgyilagossággal védem a házasságot, mint a milyennel a báróné támadja, és megvallom, ma még igen kevéssé izgat annak a képzeletbeli lénynek a sorsa, a kit előbb a fiatal Bartolónak, utóbb pedig Almavivának nevezett. Ha megtörténik vele az a szerencsétlenség, a melyet a báróné, mint Cassandra, fenhangon és az egész Trojának jósol: ez a csapás engem hidegen hagy. Ám bánjék vele hitestársa akárhogy; ha a szarvai még a koporsóját is kilyukasztják, és a sirhalmából egyszerre csak ágas-bogas agancs bukkan fel: nem keresem az eset tanulságait, hanem csöndes részvéttel megyek tovább, mint a más országból való idegen. De nem tartom bizonyosnak, hogy a megjósolt csapás okvetetlenül bekövetkezik, s azért az eleven Almavivát, a kinek a báróné olyan kétségbeejtő jövőt jósol, biztatni szeretném: »Eh, ne hagyd magad!…« Különben meg vagyok győződve, hogy fölösleges a biztatás, s meg fogja védelmezni az érdekeit. Végre is két nagy erőssége van a fenyegető veszedelmekkel szemben…

– Vajon?! És ugyan mi ez a két erősség?

– Először is az az erő, a melyet maga a házasság ad neki. A házasság – lehet, hogy tökéletlen intézmény, de – alapjában véve két ember érdekszövetsége a többiek, mindenek ellenében. Magának ennek a szövetségnek a megkötése olyan hajlandóságokat kelt fel, még azokban a házastársakban is, a kiket nem a vonzódás vezérelt egymáshoz, a mely hajlandóságokkal az ellenséges áramlatoknak nem könnyü megküzdenie. S ha már ennek a szövetségnek a puszta tudata is javára válik a másik fél érdekének: az együttélés még közelebb hozza egymáshoz a házastársakat. Még a kutya és a macska is összeszoknak, ha sokáig egy udvarban kell élniök. Az élet közössége az egymáshoz teljesen idegen házasfelekben is kifejleszt bizonyos érzésbeli közösséget. Ez nem a bölcselkedés elvont következtetése; ez – el lehet mondani – természeti bizonyosság, a melynek látható jelei vannak. A kik sokáig élnek együtt, utóljára nemcsak apró külsőségekben, hanem még arczban is hasonlítanak egymáshoz. És ha a világ valaha lemond a házasságról, hogy a szerelmet a mai társadalom ellenségeinek az ábrándjához képest egy bizonyos kaptafára szabályozza, egy rendkivüli energiát, egy igen jelentékeny mozgató erőt fog elveszíteni, a mely ezer és ezer évek során a páros életből fakadt, az egyén érdekének javára…

– Eh, mit tud ön a páros életről?! Erre az erősségre nem adok semmit. Különben a másikra sem, a mely aligha ér többet az elsőnél.

– A másik erősség: Almavivának a személyes tulajdonságai. A báróné nagy súlyt tulajdonít az idegen vonzó erejének. De mért ne lehetnének a férjnek is vonzó tulajdonságai?! A legények színe-java sohase házasodnék meg, csak azok, a kikről a dal így emlékszik meg: »Maradt itthon egy-két-három nyomorult…?!« Vagy ha a férjnek, a házassága előtt, voltak is jó tulajdonságai, a házasság nyomban kiöli ezeket a jó tulajdonságokat?!

– A házasság a kedvest kellemetlenné változtatja, a józant őrültté, a vidámat kiállhatatlanná. Minél kedvesebb volt azelőtt, annál tűrhetetlenebbé válik a házasságban. Nézzen csak körül, ha mondom. Hogy ha a vőlegény pazar volt, a férjnek az első gondolata: a legcsúnyább zsugoriság. Ha azelőtt feltünően ápolta a személyét, akkor már a nászúton elhanyagolja magát. És így tovább. Shakspere a részegségről azt mondja, hogy teljesen megmásítja az embert: a szelidet vaddá, a szótalant beszédessé, az élénket álmossá, a jókedvüt siránkozóvá varázsolja. Ilyenformát mondhatott volna a házasságról is. A különbség csak az, hogy a házasság a jó tulajdonokat rosszakká változtatja, a rosszakat pedig megkettőzteti.

– És ha a férj, meggyűlölvén önmagában ezt a temérdek rossz tulajdonságot, elválik a feleségétől?…

– Ó, abban a perczben vége a varázslatnak! A gonosz öreg bűbájos egy szempillantás alatt megfiatalodik; nyomban levetkőzi zsugoriságát, zsémbességét; durva hangja hizelgővé, kellemessé válik; arczára ismét kiül a mosoly; a szeme felragyog… kedvesebb, mint valaha. Mondom, hogy nem az emberekben van a hiba, hanem az intézményben.

– Kiderül, hogy nem én tréfálok, hanem a báróné… De, nini, milyen csodálatos kék színt öltött a hegy!

– Azért nevezik Kékkőnek.

És másra tereltük a szót.

Ez az első vitatkozásunk nem hagyott nyomot a lelkemben. Mindössze annyit, hogy magamban ugyancsak megitéltem a bárónét.

– Annak a nőnek, a ki így gondolkozik a többiekről – okoskodtam, mialatt a szép Valéria rendre megmutogatta a fürdő nevezetességeit – az ilyen nőnek nem lehet rendben a szénája. Az ártatlanság egyik ismertető jele az, hogy nem látja jól a rosszat, és még akkor se akar hinni benne, hogyha látja. Ez az asszony, a ki nem hisz senkinek, nagyon közelről láthatta a bűnt, talán nem egyszer. Aztán miért ócsárolná a házasságot és minden férjet a világon, még a képzeletbelieket is, ha nem azért, hogy védekezzék, s hogy önmaga előtt kimenthesse magát?!

Mindebből azt a következtetést szűrtem le, hogy akármint vélekedjenek is a kastély lakói a tréfás életü Albert báróról, és akármennyire tetszetős is, ha egy ilyen nagyon szép asszony komolykodik, erkölcsi kérdéseket fejteget és lépten-nyomon az olvasmányaival példálózik, azért ez a szép szellemü és szép arczu bölcsész mégis igen léha teremtés lehet, a ki a komolyságával csak becsapja a környezetét. Megállapítottam magamban, hogy, ha a szép Valéria nem tudott a férjével egy fedél alatt maradni, ebben nem csak Albert báró a ludas. Az utóbbinak a mentségéül eszembe jutott, hogy aligha alszik minden éjjel biliárdon, és elképzeltem, hogy voltaképpen azért váltak el, mert a kitagadott báró nem tudott a szép asszonynak olyan kényelmet teremteni, a minőt ez remélt. Talán számított a nagyapja bocsánatára, s mikor látta, hogy az öreg urat lehetetlen meglágyítani, nem tudta leplezni tovább az előbb eltitkolt »csunya zsugoriság«-ot. Még el is hanyagolta magát, szegény. Ez persze nem tetszett a szép Valériának, a ki szereti ugyan a bölcsészetet, kivált azt a peripathetikus bölcsészetet, a melyhez legelőször is park vagy fedett sétaút kivántatik, de még a bölcsészetnél is jobban szereti a fényűzés apró áldásait.

De egy óra multán kiment a fejemből egész beszélgetésünk, a tanulságaival egyetemben. A szép asszony ugyanis, kevéssel azelőtt, hogy elbúcsúztam tőle, egy pár olyan szót ejtett el, a mely jobban érdekelt, mint a filozófiája, vagy mint bármely filozófia, Plátontól Herbert Spencerig:

– Tulajdonképpen azt akartam önnek mondani – szólt, minden bevezetés nélkül térve át a váratlan témára – hogy… aztán valahogy eszébe ne jusson Katába beleszeretni! De most már azt gondolom, hogy a legokosabb, ha egyáltalán nem beszélünk erről.

– Miért ne beszélhetnénk erről?! – feleltem. – Sőt talán jó lesz, ha egyszer s mindenkorra letárgyaljuk ezt a kérdést. A báróné, úgy látszik, abban a nézetben van, hogy nagyon is ki vagyok készítve arra az érzésre, a mely a magamfajta embernek csak bolond dolgokat tanácsol. Talán úgy van; de az meg egészen bizonyos, hogy nem tartozom azok közé a szerencsések közé, a kik a lehetetlenért is szivesen küzdenek. Sajnos, az elérhető czélokról is hamarosan lemondok, mert a nagyobb nehézségek legyűréséhez nincs bennem elég erély. Azért, ha a báróné diagnózisa helyes, s már a közel jövőben valami bolond dolog történik velem, ez nem lehet egyéb, mint a legközönségesebb polgári komédia: »Zsák a foltját megleli… Jancsi Pannit elnyeri…« Mert – »kiki oly nőt kap, minőt érdemel.«

Rám nézett, mintha azt akarná leolvasni az arczomról: vajon nem tréfálok-e?

– No, tudja – szólt aztán – a felelete éppen nem megnyugtató. Kissé kitérő, és nem eléggé komoly. Nem tudok hinni önnek, a mikor szerénykedik; azt hiszem, csúfolódni akar. Önök, festők, kivétel nélkül furcsa emberek; s az a pálya, a melyet választottak, a legsajátságosabb mindegyik közül. A létra alján mindig vannak néhányan, a kik éhen halnak; ezek büszkék arra, hogy éhen fognak halni. A létra legfelső foka felé mindig eljut egy-kettő; ezek közül a legügyesebb lefesti a pápát, s a pápával együtt belekerül a világtörténelembe. Nos, a világtörténelemnek ezekkel a jelöltjeivel, meg a többiekkel, a kik a létrának már a magaslatán vannak, nem is merek szóba állani. Ezekről nem mondhatom azt, hogy büszkék, sőt azt se, hogy gőgösek; ezek fölötte állnak minden gőgnek, s mint nem tudom melyik egyiptomi isten, egy egész örökkévalóságon át csak a tulajdon gyomrukat nézik. Az ilyen kivételes fenségekről szólva, természetesen nem beszélhetek nagyralátásról. Ő magasságaik, ha egy herczegkisasszonyt vesznek feleségül, akkor is csak leereszkednek. Szóval… nem találhatom ki a gondolatát, mert nem tudom, hogy milyen helyet foglal el a létrán.

– Nagyon alant vagyok, a sokaság között, távol mind a két fajta nevezetességtől. A művészetek történelme nem fog tudni rólam, és még csak arra se számíthatok, hogy majd az éhenhalással teszek szert valamelyes kiválóságra. De minden téren több a munkás, mint a vezető egyéniség. Az én sorsom az, hogy az előbbiek túlságosan nagy számát szaporítsam. Nem lehetek kevély, tehát nagyralátó sem.

– Ez az álszerénység szava. Mint minden művész, ön is különbnek tartja magát a társainál; csakhogy, mert a sikert még nem tudta árnyékává tennie, sértett hiúságában az igénytelent játszsza. Nem vitatkozik az egész világgal, nem magyarázgatja, hogy mért becsüli olyan sokra a tulajdon munkáit, de titokban épp olyan elbizakodott, épp olyan képzelődő, mint a többi.

– Csak a szándékaimra lehetek büszke, s nem a munkáimra.

Ez a mondásom, úgy látszik, meglepte, mert bele melegedett a tárgyba s egészen más hangon kezdett a képeimről beszélni, mint a multkor, a mikor, a tengerszemtől jövet, először méltatott kegyes figyelmére. A kirándulás napján néhány szóval ugyancsak lekicsinyelte a képeimet, s most egyszerre azt kezdte bizonyítgatni, hogy többet érnek, mint a barátaim munkái. Az összehasonlitásaiból és a megjegyzéseiből azt vettem ki, hogy szorgalmasan látogatja a kiállitásokat, s hogy van érzéke a művészet iránt, ha néha hamisan ítél is.

De a dicsérete nem tett büszkévé, mert a mi szegény púpos Jánosunk nagy erejét nem vette észre. Mi magunk pedig, a városliget környékének egész mázoló népsége, már akkor is tisztában voltunk vele, – bár önzésből csak ritkán mondtuk fennen, – hogy mindannyiunk közül a púpos János a legkeményebb legény.

Olyan kevéssé tett büszkévé az elismerése, hogy mindaz, a mit a képeimről mondott, csak pillanatokra tudta lekötni a figyelmemet. Minél tovább bírálgatta az utolsó tárlatot, annál szórakozottabban hallgattam. Folyton az járt az eszemben:

– Mit mondhatott neki Kata?! Mit vett észre Katán?!… Mi birta rá, hogy nyiltan a szemembe vágja ezeket a szavakat: »Aztán valahogy eszébe ne jusson Katába beleszeretni!…«?!

Ezen törtem a fejemet, a mikor elváltunk, és ez foglalkoztatott, mialatt a fürdőből haza mentem. Otthon már csak erre az egy mondására emlékeztem.

– De hát mit vett észre Katán?!… – kérdezgettem magamtól.

Hogy feleletet kapjak a kérdésemre, a melyet nem tudtam kiverni a fejemből, másodszor is meglátogattam. De akár el se mentem volna.

Katáról most már nem szólt egy szót sem. Arról beszélt, a mi engem akkortájt a legkevésbbé érdekelt.

– Elolvastam a regényt. De igazán sajnálom, hogy végig olvastam. Az írója szennyes lelkü ember, és maga a könyv – fuj!

Szerettem volna azt mondani:

– Bánom is én!… Mit érdekel engem ez a könyv?! És a szerzője?! És az olvasói?!

Csakhogy ezzel nem állhattam elő. Mit volt mit tennem?! Védelmezni kezdtem a könyvet, a legközelebb eső, legbanálisabb szavakkal. Olyan lanyhán szónokoltam, mint a közvédő, a ki hivatalból és ingyen védi a szegény embert.

– Ön erkölcsösnek tartja ezt a könyvet? – kérdezte a szép Valéria.

– Hogyne! – feleltem. – Ennek a regénynek a tanulsága ugyanaz, a mit Krisztus tanított: ne ítélj, hogy ne ítéltessél!

– Ohó! – pattant fel a szép asszony. – Ez a könyv egészen mást mond. Elnézést kér az erkölcstelenség számára, ilyen czímen: én megbocsátom a te vétkeidet, hogy te is megbocsásd az enyimeket. Azt hirdeti, hogy az élet csupa gyalázatos megalkuvás. Nos, hát ez nem igaz. Vagy ha igaz, akkor jobb, ha egy vulkánnak a kitörése megsemmisíti az egész világot. Csakhogy én nem hiszem, hogy a másféle emberek már kihaltak volna. Az én lelkemben nincsenek ilyen mocskok.

Ez a váratlan bizalmasság nem kápráztatott el. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy a szép asszony őszinte is lehet. Inkább azon tünődtem, hogy:

– Ugyan miért mondja ezt nekem?

De nem tudtam kiokosodni a tekintetéből, s a hogy asszonyi logikájával, egy nagyot ugrott az ellenkező irányba, még kevésbbé értettem a közlékenységét.

– Különben – szólt – igazuk van a regényíróknak. A regényírók azt írják le, a mit látnak; abból általánosítanak, a mi a tapasztalásuk. És mindenfelé csak gonosz nőket látnak, a kiket a házasság végképpen elaljasított; a tapasztalásuk pedig az, hogy bokrétába fűzik azokat a hazugságokat, a melyekkel az erkölcstelen asszonyok a házasság átka ellen védekeznek.

Valami olyanformát feleltem, hogy az asszonyok se egyformák, a mint a férfiak közt is vannak tolvajok és becsületesek. Hivatkoztam a saját szavaira, hogy vannak nők, a kiknek a lelke nem tűr mocskot.

– Ezek nem is tudják elviselni a házaséletet – felelt az ellenvetésemre. – Egy pár évi küzködés után lerázzák magukról a házasság kötelékét, mert ebben a kötelékben nem maradhat meg, csak néhány, mindenre kész martir, meg az a sok képmutató, a ki alattomban segít magán, a hogy tud.

Azt hittem, ujabb bizalmasságok következnek, a melyek némi világot fognak vetni a tulajdon balesetére.

De a tapasztalatait elhallgatta. Csak általánosságokat mondott, a melyek nem tettek okosabbá.

– Micsoda képtelenség is – fejtegette tovább a nézeteit – ha egy férfi azzal a czéllal köt magához egy nőt, hogy ennek egy életen át ne legyen egyéb gondolata, csak ő, egy meglehetősen haszontalan úr! Hogy ne legyen más törekvése, csak férjének ambicziói, és ne legyen más szórakozása, csak a mit egy ilyen úrnak a társasága nyujthat! Az a szegény fiatal teremtés csupa élnivágyás; minden érdekli, mindent tudni óhajt, egy eleven kérdőjel. S ne felejtse el, hogy a legtöbb asszony materialista. Az eszme, a távoli érdek, a sokaság ügye hidegen hagyja; de annál inkább megbecsül minden apró élvezetet, s nagy az érzéke a külsőségek iránt. Észreveszi, hogy az idegen lába formásabb, kabátja jobb szabásu, hangja kellemesebb, mint azé az úré, a ki arra vállalkozik, hogy majd ő lesz a tökéletesség. Az igényei végtelenek; a kielégüléstől csak szárnyat kapnak. Ha a férj egy-egy kívánságot lemetél, hét uj kivánság nő a levágott helyén. Vágyainak nincs határa, annál kevésbbé, minél korlátoltabb a férj anyagi hatalma, vagy adakozó kedve. Ambicziói is vannak, saját külön, kicsinyes és hívságos ambicziói, a melyeket azonban nem pótolhat semmi, csak a szerelem, mely nem tart örökkön, ó, éppen nem tart örökkön! Életideje kevés, mert számára az élet csak addig tart, a míg az ifjuság; s a természetfölöttiekben hitetlen gondolkozása egyre a körül jár: »Ne szalaszd el egy órádat sem! Nem élsz attól a naptól fogva, a mikor már nem vagy fiatal!« A rettegés, hogy az idő eljár, és oda a szépsége, a mi az egész élete, egyre jobban szítja élnivágyását. Ha értelmes, nem sokat törődik a férfiak javára készült életszabályokkal; tudja, hogy az ő élvezet-vágyának van igaza, s hogy azok a szabályok csak arra valók, hogy a rabnő a satrapa kényéhez igazodjék. Kitalálja, mert könnyü kitalálnia, hogy ezeket a szabályokat csak az ő megröviditésére alkották, s illő tiszteletet tanusít ezek iránt a szabályok iránt, de csak addig, míg a dolog nem esik terhére. No és, ha nem annyira materialista, mint a hogy mondottam, ha véletlenül lelki életet a él, akkor az eset még rosszabb. Mert az ilyen lelki életet követel a másiktól is. És annak a lelki élete a legjobb esetben más, nem az övé. Mindegyik egy külön világban él; és idővel, minél fejlettebb a gondolkozásuk, minél bonyolultabbak az érzéseik, annál idegenebbek lesznek egymásra nézve. Számítsa ehhez, hogy az asszony, akár gondolkodó lény, akár csak a természet vadvirága, magamagát jól ítéli meg. Tisztában van vele, hogy értéke az odaadásban van, s minden lépését ez a tudat vezérli. Tudja, hogy ő: jutalom, a melyet meg kell érdemelni. Ha szerelemből ment férjhez: mindig számon tartja ezt a jutalmat, mint egy hozományt; s ha szerelem nélkül adta oda magát a férjének, soha se bocsátja meg ezt annak, a ki őt meg nem érdemelte. És ne hagyja számításon kívül azt se, hogy az asszony mindig gyermek marad egy kissé, a kire okvetetlenül hatással van az a fülbevalókat rabló betyár, a ki a lelkébe lát, és fel tudja fedezni a rossz indulatát, a kalandos hajlamait. Mindezt méltányolva, igen szeretném tudni, mit gondol magában az a férj, a ki például elutazik, mondjuk egy pár hónapra?!… Bízik-e vagy nem bízik? Ha nem bízik, akkor, ugy-e, előre el van veszve? Melyik asszony bocsátaná meg a bizalmatlanságot? És ha bízik? Ó, a szegény ember!

– Egy kérésem volna, báróné.

– Komoly kérés?

– Komoly kérés. De ne haragudjék meg érte. Arra szeretném kérni, ha valami kisértésbe esem – azt mondják, vannak válságos idők, a mikor a legvidámabbakat is elfogja, egy kis időre, a házasodási láz – legyen olyan kegyes, emlékeztessen arra, a mit most volt szerencsém hallani. Azt hiszem, a báróné Romeót is le tudná beszélni a házasságról.

– Mindig szívesen leszek segítségére, ha erről lesz szó, bár úgy látszik, önnel kár komolyan beszélni.

Igazán kár volt velem komolyan beszélni. Sehogy se tudtam megérteni, miért értekezik folyton a házasságról és a házasság veszedelmeiről. Csak azért szól erről, mert ez a legkedvesebb témája? Vagy czéljai vannak a filippikájával? Remélem, nem gondolja, hogy a szavai komolyan megriasztanak? Azzal akarna rám hatni, hogy ördögöt és szarvakat fest a falra?

Nem; ehhez sok naivitás kellene. Pedig ez az asszony éppen nem naiv.

És mégis. Nincs benne semmi lehetetlenség, hogy tisztára gonoszkodásból beszél így. Azzal gyanusít, hogy szemet vetettem Katára, s mert nem tetszik neki a dolog, a fejébe vette, hogy lehűti a lelkesedésemet, s burkolt baljóslatokkal és gonosz példálózással rontja meg azt az örömet, a melyet ábrándjaimban találok, vagy meglehet: reménységeimben.

A harmadik alkalommal azonban, mikor az ördög ismét átcsalt a fürdőbe, le kellett tennem erről a véleményről. Kiderült, hogy nem Katára czéloz, mert most már a leányokról is rosszat mondott, nemcsak az asszonyokról, és ez sehogy se egyezett azzal a rajongással, a melylyel Katáról szokott beszélni. Most már nem gondolhattam egyebet, mint hogy tulajdonképpen kaczérkodik velem, s a nihilistát, a »szabad gondolkozásu« hölgyet játszsza, hogy megzavarjon, elbolondítson, kinevessen, s végül nevetségessé tehessen Kata előtt is. De ez se tette világossá előttem azt a következetességet, a melylyel, makacsul, ujra visszatért a témájához, minden igaz ok nélkül.

A hajánál fogva ránczigálta elő ezt a szerencsétlen témát; már nem is emlékszem, hogyan talált rá ürügyet.

Csak arra emlékszem, hogy alig tiz percznyi józan beszélgetés után ismét benne voltunk a rendes kerékvágásban.

Az erre a napra rendeltetett evangélium ilyenformán szólt:

– Nem értem, hogyan bízhatik egy férj a felesége őszinteségében; hogyan bízhatik abban, hogy ez sohase hazudik neki, hogy semmit se titkol el előtte. Hisz tudhatná önmagáról, hogy senki se őszinte, mindenki hazudik, mindenkinek vannak titkai. Vajon ő nem vétkezett százszor e tekintetben? Ha mindent elmondott volna, ha mindent elmondana, ha sohase hazudnék a feleségének: a felesége nem szeretné. Tehát hazudik, hogy szeressék. Ha sohase hazudott volna, a felesége nem ment volna hozzá. Ezt tudva, hogy-hogy nem jut az eszébe, hogy a felesége éppen úgy lehet, mint ő?! Mert ennek a fejét butaságokkal tömték tele? Ez nem nyugtathatja meg; a hazugságra mindenkinek van esze. Hogy-hogy nem jut az eszébe, hogy talán ő se vette volna el a feleségét, ha ez mindent elmondott volna neki?! Végre is egy jó ideig külön-külön éltek; és ebben az időben semmivel se tartoztak egymásnak, akármit cselekedtek, akárhogyan éreztek, akármire gondoltak, hisz nem is tudtak egymásról! Mert az a szegény asszonyi teremtés, mielőtt elvette, még alig élt? Annyit mindenesetre élt, hogy gondolt olyasmire is, a mit sohase mondana el senkinek. Azt tudja a férj, hogy felesége, menyasszony korában, igyekezett a jó tulajdonságaival tüntetni, s leplezni a hibáit; mutogatni a fogait, ha szépek, és csukva tartani a száját, ha a fogai rosszak. Csak a külsőségeivel lett volna így? – ezt a legjámborabb férj se képzelheti. Mért nem gondol hát a legfontosabbra? Nem tudja elképzelni, hogy a feleségének már lánykorában is lehettek pillanatai, a mikor, ha minden következés, minden tanu, és a mi lehetetlen: társ nélkül, hozzáférhetetlen titokban, lelkileg is nyomtalanul tehette volna…

– Már leánykorában! Báróné, az égnek mered minden hajamszála!

– Azt hiszi, a leány még nem él, nem gondol és nem érez semmit?! Csak ujdonatuj csinos franczia baba, a melybe majd Pygmalion úr fujja bele a lelket?!… Ám legyen úgy. Mondjuk, hogy már asszony. Tehát sohase jut eszébe a férjnek, hogy egy akárki, egy érdekes arczu ismeretlen, a ki végigsétál az utczán, egy idegennek látszó férfias alak, a ki egy nyilvános étteremben, mialatt ebédel, körülnézeget, vagy egy jómodorú úr, a kit éppen hogy bemutattak s a ki egy óra mulva elutazik, nagyobb, mélyebb hatást tehetett a feleségére, mint ő, minden sok éves igyekezetével, s hogy annak az egyszer látott járókelőnek, vagy ennek a jómodoru és bizonyára szerencsés utasnak a puszta megjelenése jobban tetszhetett ő nagyságának, jobban megrezegtette képzeletét, nagyobb erővel hatott legfinomabb idegszálaira, mint mindaz a gyöngédség, a melylyel ő életének osztályosát valaha elhalmozta?!…

A többit, a mit aznap mondott, már elfelejtettem. De ezzel nem volt vége akadémiai tárgyalásainknak. A hányszor átmentem hozzá, mindannyiszor talált alkalmat visszatérni oda, a hol elhagyta. A kételkedés egész kátéját átkorrepetáltatta velem; s mondhatom, kitanított.

Egy és más ma is megmaradt a fejemben azokból a leczkékből, a melyekkel udvarlásomat meghálálta. Ilyeneket mondott:

– Nem értem, hogy egy férj, a ki maga is tud tánczolni, hogyan engedheti meg a feleségének a tánczot? No, ha ő maga nem is sejti, hogy mi a táncz, akkor értem.

Vagy:

– Társaságos élet! Milyen komoly kifejezés ez! S a mit ennek nevezünk, az tulajdonképpen nem más, mint egy férfinak az idegen asszonyokkal és egy asszonynak az idegen férfiakkal való, látszólag illedelmes, valójában pedig mértékletesen érzéki érintkezése… érintkezése a szónak elég messzemenő értelmében. Ugyanazt a társaságos életet, a melyet ő kiván, a mely őt gyönyörködteti, egyik házastárs se bocsátja meg a másiknak.

Aztán:

– Flirt! Ez a szó maradandó lesz. Rövid és határozott, mint a fődolgok kifejezései. A mi korunknak, azt hiszem, egyik legtovább fenmaradó vivmánya. Az érzékiség és az erkölcs legszerencsésebb megalkuvása. A házasságtörés előcsarnoka, a házasságtörés elő-örömei, az i, a min még nincs rajta a pont. Fuj!-nak is lehetett volna nevezni.

– És a gondolatra senki se féltékeny! Pedig a tett csak sántikál és kifárad, a gondolat pedig repül és nem merül ki soha.

– Van egy barátnőm, maga is ismeri; most véletlenül hajnalszin a haja. Ez állott ellent a legtöbb ostromnak, azok közül, a kiket ismerek. De hát mért állott ellent, ha olyan nagy munkájába került?!

– A nőiesség szégyenletesnek tünik fel előttem, ha arra gondolok, hogy a nő rendesen nem választ, hanem ahhoz hajlik, a ki a legravaszabbul tudja fölkelteni az érdeklődését.

Máskor meg azzal a kérdéssel lepett meg:

– Mondja, elvenné-e maga azt a leányt, a ki inkább meghal, de nem-et mond, a míg a templomból ki nem jött? Hisz a kinek föltételei vannak, az nem szeret eléggé! És elvenné-e, a ki annyira szeret, hogy még a templomról is megfelejtkezik?

– Nem kivánnék tőle előbb semmit.

Ezek az erkölcsi tanakodások, a melyekhez utóbb szinte hozzászoktam, valami nagyon nem kötötték le a figyelmemet; a szellemi nyugtalanság, mely a szép asszonyt emésztette, engem akkor egy csöppet se bántott. De minél többször mentem át a fürdőbe, annál inkább kezdett érdekelni, nem a mit mondott, hanem ő maga; nem a filozófia, hanem a filozóf. Volt valami az arczában, a mi ellene mondott a szavainak, de szemtelenül hazudnám, ha komolyan erősítgetném, hogy ez keltette fel a vonzódásomat.

Nem akartam, nem gondoltam rá soha, észre se vettem, s majdnem mindennapossá lettem a »Hygiea«-villában.

És úgy tetszett, hogy ő ezt természetesnek találja.

VII.

Mikor támadt az a bolond gondolatom, hogy egyszer, éjszakának idején, be fogok törni a Hygiea-villába – nem tudnám megmondani. Már akkor megfordult a fejemben ilyesmi, mikor a szép Valéria, megismerkedésünk első félórájában, olyan kegyetlenül megsértette a férfiúi büszkeségemet, vagy legalább is minden hiúságomat. Már akkor valami efféle kóválygott az eszemben, s mialatt a dunajeczi kastély felé haladó kocsiban némaságra kárhoztatva üldögéltem mellette, a boszúállás vágya így morgott, hörgött bennem (természetesen nem olyan fennen, hogy ő is hallhatta volna):

– Várj, ezért elégtételt fogsz adni! Akarva, nem akarva, olyan elégtételt fogsz adni, a melynél tökéletesebbet asszony férfinak nem adhat!

Igaz, hogy később, mikor lecsillapultam, ez a nagy elhatározás hamarosan elfüstölgött, mert kijózanodva át kellett látnom, hogy boszútervem, ha nem is lehetetlenség, nagyon bizonytalan jövő kérdése, tehát csak gyerekes óhajtás. Igaz az is, hogy azóta a sértés ügyét lovagiasan elintéztük; és igaz, hogy ez a bolond gondolat, melyet az első dühroham sugallt, a lehiggadás órájától fogva heteken át egyáltalán nem foglalkoztatott.

De, úgy látszik, ez a bolond gondolat azért nem halt meg, csak szunnyadt, mint a bibliai leányzó. Legalább nagyon kevés kellett neki, hogy ujra életre keljen.

Mégis, azt hiszem, addig-addig szendergett volna bennem, míg egyszer csak végképpen elszenderedik – ha véletlenül nem hallom, hogy a szép Valéria hogyan gondolkozik az emberekről, az egész életről s különösen a házasságról. Elsorvadt volna – azok nélkül az erkölcsi fejtegetések nélkül, a melyekben egy idő óta majdnem mindennap volt részem. Azok nélkül a séták nélkül – a nagy Fürdőház tájékán, s a hegyi utakon szoktunk bölcselkedni – a melyeknek ezt az összefoglaló elnevezést adhatnám: »Utazás az erkölcs körűl.«

Igen, meg vagyok győződve, hogy erkölcstelen szándékomat a báróné erkölcs-bölcsészete növelte nagyra, ha ugyan nem ez ébresztette fel. A kazuisztikának vannak ilyes veszedelmei.

Igy vagy úgy – elég az hozzá, az a bolond gondolat egyre gyakrabban kisértgetett. Eleinte nem hagyott békét… utóbb valóságos rögeszmévé érlelődött bennem… és végűl teljesen hatalmába kerített.

Azt képzeltem:

– Az erkölcs kérdéseivel azok az asszonyok szoktak vesződni, a kiknek a legkevesebb közük van az erkölcshöz… a kik, a legjobb esetben, már összekülönböztek az erkölcscsel… Ez az asszony, ha nem sokkal rosszabb, mint a milyennek az egész világ hiszi, ha nem: egyszerüen rossz és képmutató, most éli át azt a válságot, a melyet bizonyos korban a legtöbb nő megismer, kivált ha a sorsával nincsen megelégedve. Azért foglalkozik folyton és önkéntelenül a mások rosszaságával, mert ki akar egyezni a lelkiismeretével, és igazolni szeretné maga előtt, hogy a mit ő tesz, azt mindenki megteszi, és hogy ez a világrend törvénye… Ugy látszik, az egyedüllét már nagyon terhére van. A gyümölcs megérett, és annak az ölébe fog hullani, a ki türelmesen vár a fa alatt.

Időközben nagyon összebarátkoztunk. Észrevettem, hogy tetszem neki; hogy megnyerő viselkedésű, értelmes és kellemesen beszélgető ifjuúrnak talál. Nem titkolta el, hogy ő, a ki másokat éppen nem szokott kitüntetni, örül, ha egyre gyakrabban találkozunk. Valósággal a bizalmasává tett. Életének legfontosabb eseményeiről ugyan nekem se szólt egy szót se, de sok olyan dolgot mondott el az érzéseiről, a melyeket csak a jóbarát előtt szokás elárulni. Elmondta például, kiket nem szívelhet a dunajeczi kastély lakói közül, s kiderült, hogy a mennyire szereti Katát, olyan kevéssé lelkesedik Kata környezetéért. Ebben az egy pontban tökéletesen egyetértettem vele.

Megfogadtam a tanácsát és udvarolni kezdtem neki, de nem azzal a gondolattal, hogy ennek »semmi czélja.«

Határozottan kaczérkodott velem.

Ma, ma már tudom, hogy nem vette komolyan az udvarlásomat. Látta, jobban látta, mint magam, hogy Kata milyen mély hatással volt rám, s mert mindenki magáról ítél és a maga gondolkozása, érzése szerint magyarázza mások viselkedését, ebből azt következtette, hogy udvarlásom csak a szép asszonyokat megillető hagyományos udvariasság, jókedvü tréfálgatás, melyre csak az a gavalléros szándék ösztönöz, hogy őt egy kissé elszórakoztassam. Hálás volt ezért a figyelmességért, és ha ugratott – pedig ugratott és én ugrottam – csak azért tette, mert ártatlannak látszó udvarlásom kivételképpen nem boszantotta, sőt mulattatta, mint valami csinosan játszott szinpadi enyelgés – aztán, ezenkívűl talán még azért is, mert azt remélte, hogy ha ezzel a játékkal neki is sikerűl engem elszórakoztatnia, ez csak javára válhatik Katának, a kit ő már akkor féltett attól a veszedelemtől, hogy komolyabb embernek hisz, mint a milyen vagyok.

De én akkor nem találtam ki, hogy a szép Valéria tulajdonképpen czéltalan mókázásnak véli az én sok »elvesztegetett szerelmi fáradság«-omat; nem hittem, hogy igazán annak véli. Nagyobbat ugrottam, mint akarta, s azt képzeltem, hogy az ő kaczérkodása a fülemüle felelete a fülemüle-szóra. Azt képzeltem, hogy játékunk az az örök játék, a melyben Panni futni, menekülni látszik, pedig valójában előre halad s megteszi a feleutat, hogy hamarább találkozzék Jancsival; hogy szavaink csak ugyanarról a közeledésről akarják elterelni a másiknak a figyelmét; hogy enyelgésünk az a hagyományos másról való vitatkozás, a melyben minden szónak csak az a czélja, hogy leplezze, a miről nincs szó, azt az egyet, a miről egyik se beszél, pedig mind a kettő folyton csak erre gondol… minthogy a természet úgy rendelte, hogy a szerelmet mindig elburkolja valami, hogy ködfelhő szövődjék körülötte, hogy rejtekutakon járjon s rejtekhelyet keressen, hogy éj palástja boruljon rá, hogy fátyola csak egy pillanatra legyen föllebbenthető, s hogy mindig megőrizzen egy takarót a lélek titkolózásában…

A felől természetesen nem voltak kétségeim, hogy a mit a szép Valéria irányomban érez, az legfeljebb: jó pajtásság; hogy nemcsak halálosan nem szerelmes, de egy cseppet se szerelmes abba az Asztalos Gyula nevű fiatalemberbe, a ki most oly szorgalmasan forgolódik körülte. De én ezt nem is vártam; nekem elég volt, hogy tetszetősnek talál, hogy, ha nem méltányolja bennem eléggé a művészt, láthatóan méltányolja a kellemes viselkedésű, a kifogástalan úriembernek látszó, az éppen nem elriasztó külsejű fiatal férfit, a kiről azt kell képzelnie, hogy nincsen szeretetreméltó tulajdonságok híjján. Ahhoz, hogy czélomat elérjem, minden komolyabb érzést fölöslegesnek tartottam. Úgy okoskodtam, hogy hiszen én magam se vagyok szerelmes a szép Valériába, és ez mégse csökkenti a buzgalmamat. Annyira meg voltam győződve, hogy a szép Valéria, ha nem a legálnokabb képmutató, legalább is afféle, tökéletesen megpuhított lélek, a kinek már csak alkalom kell, hogy végképpen az ördögé legyen, – a vasúti kaland és erkölcsi tanakodásaink annyira megtévesztettek, hogy a szerelmes nyugtalanság segítségét nemcsak elérhetetlennek, de egyszersmind szükségtelennek tartottam, s boszútervemet pusztán arra építettem, hogy: én tizenkilencz, ő egy híjján húsz… és a többit megteszi majd: a váratlan támadás, a meglepetés.

Tudniillik a meglepetéssel akartam hatni, azzal a fogással, a melylyel a nagy hadvezérek győznek.

És itt egy vallomást kell tennem. Vagy nyolcz esztendőn át jóformán csak a szerelemnek éltem, s ennek a nyolcz esztendőnek az élményeiből azt a meggyőződést szűrtem le, hogy a szerelemben, mint a játékban, a szerencse attól függ, hogy mit érhetünk el mindjárt a legelső időben. A mi meg akar történni, annak hamarosan kell megtörténnie; csak az nyerhet, a ki nem sokáig tanakodik, hanem azonnal mer. Azt tartottam, hogy – különösen a nem könnyű esetekben – a legjobb rendszer a huszáros roham.

A mikor tehát eszembe jutott, hogy alighanem a szép asszony is sokszor gondol arra, a mire én gondolok, s hogy ő, addig is, míg ellenem kell védekeznie, már védekezik önmaga ellen, ha ugyan alattomban már előre meg nem adta magát – nyomban föltettem magamban, hogy nem fogok sokáig várakozni az érett gyümölcsre, hanem meg fogom mozgatni a fát, sőt meg is rázom, ha kell.

Vállalkozó kedvemet nagyon lehűthette volna a józan körültekintés. Feltünhetett volna, hogy a szép asszony éppen csak engem tüntet ki kegyes leereszkedésével; a többi közeledni kivánót most is távol tartja magától. Pedig a fürdőn találkozott akárhány lovag, a ki érdeklődve hallgatta volna a szép asszony erkölcsi fejtegetéseit, s ezek között lehetett olyan is, a ki nem rejtegetett semmiféle erkölcstelen szándékot. De Valéria kitért valamennyi elől; nem férhetett a közelébe egy se. Ez fölkelthette volna a figyelmemet, mert az olyan asszonyok, a milyennek Valériát néztem, nem szoktak kegyetlenül válogatósak lenni, ha az udvarlók seregéről van szó; ellenkezőleg, szivesen látják, ha minél nagyobb udvar támad körülöttük, s akármilyen követelő ízlésűek otthon, egy kis fürdőhelyen az apagyilkosnak is megbocsátanak. Kinyithatta volna a szememet az a megfigyelés, hogy Valéria nem igen tűri a társaságot, s ha engem kivételes figyelemben részesít, a többiekkel szemben feltünően visszahúzódó. Még az asszonyokkal se barátkozott, s majdnem mindig egyedül találtam.

Csakhogy, bár nem hiányzik belőlem minden komolyság, ez egyszer nem tett tünődővé a kételkedés. Valéria viselkedését, mert kedvemre volt, természetesnek találtam. Beértem azzal a magyarázattal, hogy különbnek tart a többi pályázónál; s mert nekem nem igen tetszett volna, ha mindig nagy társaságban találom, egyszerüen kellemesnek, s szinte magától értetődőnek tartottam, hogy olyanok kedvéért, a kik nem érdeklik, nem akarja feláldozni az én társaságomat. A legkomolyabb huszonnyolcz esztendős embert is megtéveszti néha a magában való bizakodás.

Aztán, mire mindezt észrevehettem, rögeszmémet már semmi se verhette volna ki a fejemből.

És végre: egyre jobban izgatott a játék – a mit egy kissé ment a huszonnyolcz esztendőm. Ebben a korban a bölcsek még nem tökéletesek; kivált ha a bölcs nem igen szokott hozzá, hogy a kísértések virágos kertjében úgy kell élnie, a mint rendesen csak az anakoréták élnek.

Már pedig az izgalomban nincsen körültekintés és nincsen megfontolás.

Szóval, ha azt véltem, hogy Valériának a tánczra perdüléshez már csak az alkalom kell, és ha ebben, mint utóbb kiderült, tévedtem – nekem, ahhoz, hogy egy jókora esztelenséget kövessek el: igazán csak az alkalom hiányzott.

És a hol csak az alkalom hiányzik, ott az ördögnek már nyert ügye van. Úgy képzelem, a pokolban a legszorgosabban dolgozó és legtüzesebb kohók folyton-folyvást csak az alkalmat gyártják.

Egy délután, tenniszezés közben, Kata – mintha csak azt várta volna, hogy Nusi és Géraldine eltávolodjanak – a hogy a két lány egy kicsit messzibbre szaladt, hirtelen így szólt hozzám:

– Egy darabig este nem fog látni. Valami gyanusat vettem észre; azt hiszem, leskelődnek utánam. És én senkinek sem akarom az orrára kötni, hogy szerenádokat kapok; ez az én dolgom, másnak semmi köze hozzá. Remélem, hogy felültetem a kémet, ha két vagy három este nem mutatkozom. Szerettem volna még valamit mondani, de Nusi oly aggasztóan közel van… hamar, hamar, folytassunk egy meg nem kezdett társalgást!…

És mire Nusi hozzánk toppant, már másról beszéltünk.

Vajon mit akart még mondani?

Sokáig eltünődtem ezen, de nem találhattam ki, és nem tudhattam meg, mert, bár egész nap nyomában voltam, többé egy pillanatig se maradhattunk magunkra. Feltünt, hogy néhány nap óta ez mindig így van. Azelőtt, napközben, néha órákon át kettesben voltunk; senki se törődött se vele, se velem. Most a véletlen mindig úgy intézte, hogy akármennyit jártam utána, folyton csak a többiek közt láthattam. Talán nem is a véletlen intézte így?!…

Egyszerre eszembe jutott:

– Nini, az alkalom!

Mert – tisztában voltam vele – abban, hogy hozzá lássak a huszáros kirohanáshoz, eddig csak az az egy dolog késleltetett, hogy semmiért se akartam lemondani a Katával való esti találkozóról, szerenádjaimról, a hogy Kata nevezte. Ez a tizperczes találkozó volt a legnagyobb gyönyörűségem; akármennyit bolyongtam ujabban a fürdőn, egész nap alig vártam az estét. De valami nagy – és talán átlátszó – hazugság kieszelése nélkül nem is tehettem azt, hogy ne legyek ablakomban, mikor Kata a szerenádot várja. És megcsalni Katát! Nem, ehhez nem volt semmi kedvem.

A kirohanást pedig csak éjjel hajthattam végre.

A ki türelemmel kíséri hosszú gyónásomat, e helyütt azt mondhatja:

– Ej, ej, mégis csak furcsa úr ön, tisztelt Asztalos Gyula! Ön azt állítja, hogy szívét-lelkét egy kis leány képe töltötte be. Ha nem is meri megvallani, mit érez, még magának se, nemhogy annak, a ki mindenekfelett érdekli, úgy beszél, mint a kik igazán szerelmesek… és tessék! Ön az üdvösségről, vagy nem tudom miről álmodozik, és miután egy kissé kiábrándozta magát, azonnal a szórakozás után szalad! El akarja hitetni velem, hogy önt egy olyan érzés tartja fogva, a mely ki fog hatni az egész életére, és íme, önnek elég, hogy imádottját egy pár napig nem láthatja kettesben, azt mondhatnám: önnek elég, hogy imádottja egy pár napi szabadságot ad önnek, és alig hogy kilépett az álmodozás bűvös köréből, már a legléhább örömöket űzi, mint a vásott iskolás fiú, a ki vadúl rohan ki a templomból, hogy minél hamarabb gonosz csínyeket követhessen el! Hát bizony furcsa úr ön, tisztelt Asztalos Gyula!

Erre a megrovásra, a melyre különben, megvallom, rászolgáltam, egyetlen-egy mentséggel felelhetek.

Nem azzal, hogy: a legjobb akaratú, a legkomolyabb szándékokkal teli Gyulákból is ki-kitör néha, huszonnyolcz éves korukban, a bennök lappangó rossz, javíthatatlan Gyula – ez igaz, de nem mentség.

Hanem azzal, hogy: a rossz Gyulát ég, föld, pokol bátorította, a jóakaratu Gyula pedig teljesen reménytelen volt.

Meg voltam győződve, hogy az, a mit érzek, örökre el van temetve bennem, s még csak megszólalni se fog soha. Ha álmodoztam, tudtam, hogy álmom soha se válhatik valóra; »égre vágyódás«-om tehát nem szakított el a földtől.

De nem akarok mentegetőzni; csak elmondom, hogy mi történt.

Nos, a hogy az alkalom megvolt, már megállapítottam a haditervemet is.

A mit kifőztem, talán nagyon vakmerőnek tetszik. De csak úgy remélhettem a sikert, ha kijátszom a körülöttünk vizsgálódó éber szemeket, s ha mindjárt az első perczben meggyőzöm a szép asszonyt, hogy támadásomról, már akármilyen eredménynyel jár, soha senkinek még csak sejtelme sem lehet.

Tervemet erre építettem:

A szép Valéria a fürdő legmagasabban álló és a többiektől meglehetősen messzeeső villájában lakott, az első emeleten. Két szobát bérelt, és az övé volt az első emeleten lévő veranda is. Csak egy szobalány volt vele, s ez a második emeleten aludt.

Este tiz órakor a villa kapuját bezárták. De a szép asszony ilyenkor még nem feküdt le, hanem kiült a verandára, a hol néha éjfélig olvasgatott, a függő villamos lámpa világánál. Két nap egymásután éjszakára is a fürdőben maradtam, s vacsora után felsétáltam a villa elé, jó éjt kivánni szépemnek. A hódolatnak ezt a kétségtelen jelét természetesnek találta, s azzal hálálta meg, hogy egy pár perczig lebeszélgetett hozzám a verandáról. De, hogy ne zavarjuk meg a villa csendjét, nemsokára elküldött.

Mialatt így felszólongattam hozzá, észrevettem, hogy a szobalány pontban féltizenegykor jelenik meg a verandán, átadja a bárónénak a lakás kulcsát, s ettől fogva eltűnik. Tizenegykor bizonyosan már alszik odafenn.

A verandáról nem nyílt ajtó a lakásba. Valériának, hogy szobáiba juthasson, a folyosón át kellett visszavonulnia. A folyosón balra az első ajtó a nappali szobájába nyílt; s az alvószobájába csak innen lehetett eljutni.

Gondosan szokott elzárkozni; mindig elcsukta a verandának a folyosóra vezető ajtaját is. De nappali szobája erkélyes volt, s egyszer, mikor fenn jártam nála, láttam, hogy az erkélyajtónak nincs kulcsa. Utóbb, a mikor egyszer arról beszélgettünk, hogy a fürdőben valakit megloptak, hallottam is tőle, hogy az erkélyajtó kulcsa elveszett.

Tehát az erkélyre kellett eljutnom. De a verandáról ez lehetetlen volt.

A ki keres, talál. A második emeletnek az a szobája, mely a Valéria nappalija fölött volt, megüresedett; a lakó kora reggel költözött ki, s a szoba kulcsa egy pár óráig benne maradt a zárban. Tovább nem; mert egyet gondoltam és elloptam. Kedvezett a szerencse; senki se volt a folyosón, senki se látott.

Ha tovább is kezemre jár a véletlen, ha a második emeleti szoba nem kap hamarosan uj lakót: akkor eljuthatok az erkélyre.

Nos, el is jutottam. Minden úgy történt, a hogy terveztem, egészen a terv legutolsó pontjáig: a legfontosabbig.

Szóval, egy csillagtalan este, lenn, a sötétségben, mozdulatlanul vártam, míg az első emelet verandáján eloltják a villamos lámpát. Éjfél táján minden elsötétedett. Még egy darabig vártam, mert a vendéglő-épület felől valamelyes élet hallatszott. Végre mély csend ült az egész tájékon.

A feladatom első része nem volt nehéz. A földszint verandájáról feljutni előbb az első, aztán a második emeleti verandára: semmiféle nehézséggel se járt. Egy vállalkozó fiatalembernek, a ki jó tornász, ennyit mászni nem olyan nagy dolog. És egyelőre nem koczkáztattam semmit. Ha véletlenül rajta kapnak, azt mondom, hogy a szobalányhoz igyekeztem. Egy kicsit kinevetnek, és sebaj.

A második emeleti verandának a folyosóra nyíló ajtaja nem volt zárva. Odafenn senki se aggodalmaskodott. Igyekeztem tolvajmódra járni, s meglehetősen nesztelenül nyitottam ki a lopott kulcscsal előbb az üres szoba ajtaját, majd az erkély fölött lévő ablakot. De most következett a feladat nehezebbik része. Lebocsátkozni a második emeleti ablakból az első emeleti erkélyre, egy vékony, rövid kötélen, a melyet a függöny-zsineg megakasztására szolgáló két vasgombhoz erősítettem.

Most már bizony azt koczkáztattam, hogy, ha ügyetlenül végzem a dolgomat, kitörhetem, ha nem is a nyakamat, a lábamat bizonyosan, s azonkivül a botrány!… De ez a vállalkozás is baj nélkül sikerült. Érosz isten, a szerelmi kalandban járók pártfogója, kegyesen nézett rám, de magam is segítettem magamon s dicsekvés nélkül mondhatom, hogy becsületére váltam az atletikai klubnak.

Ott voltam az erkélyen.

Rendkívül óvatosan nyitottam ki az erkélyajtót, besurrantam a sötétbe, s lábujjhegyen néhány lépést tettem előre… a mikor egyszerre csak gyökeret vert a lábam, s szinte megdermedtem.

Az alvószobából, melynek az ajtaja be volt téve, hangokat hallottam: a szép Valéria hangját, meg egy férfiét. Tisztán hallottam a hangjukat; tisztán hallottam azt is, hogy nevettek.

Dühömben majdnem elkáromkodtam magam.

– No, itt én teljesen fölösleges vagyok! – morogtam, pár pillanatnyi várakozás után.

És még hozzá: visszamenni azon az úton, a merre jöttem! Az igazat megvallva, erre az eshetőségre nem is gondoltam előbb. Azt reméltem: az ajtón fogok kimenni, hajnal felé, s a folyosóról a lépcsőn kerülök a második emeletre, felhúzni a kötelet s betenni az ablakot.

S most, tessék, hátra van az, a mi a legnehezebb: visszamászni a második emeletre! Koczkáztatnom kell a nyakamat ujra, nagyobb veszedelemnek indulva, mint előbb, és csak azért, hogy, ha véletlenül bajom esik, egyszersmind nevetségessé váljak! Nagyon szégyeltem magam.

Ha a kötél valamivel hosszabb volna!… ha leszedhetném a két vasgombról, hogy lebocsátkozhassam az erkélyről!… Vagy ha megkisérthetném a leugrást!… Ha át tudnék kúszni a verandára!… Csakhogy mindez pusztán óhajtás és lehetetlen dolog volt, vagy még veszedelmesebb, mint a szomorú visszavonulás felfelé.

Bizonyára sokkal kevesebb lelkesedéssel végeztem el ezt a kis testgyakorlatot, mint jövet, de fenékig kellett üríteni a poharat, és valahogy, nagy vigyázattal és még nagyobb erőfeszítéssel, visszakerültem oda, a honnan kiindultam, azon az úton, a melyet egy macska se talált volna kényelmesnek.

Ezzel azonban még nem volt vége a kirándulásomnak. Minden áron tudni akartam, hogy ki az az úr, a ki odafenn nevetett.

Megtudtam azt is.

Kitalálhattam, hogy nem marad reggelig a villában, s hogy hol fog kilopózni a jól ismert épületből. A kit titokban, éjjel bocsátanak be, s titokban, hajnal táján szöktetnek ki, az nem jár a kapun keresztül, hanem a villa hátulsó kis ajtaján búvik ki, a melynek a kulcsa akármelyik cselédtől megszerezhető. (Nekem is lehetett volna annyi eszem, hogy ezt az utat-módot válaszszam, ha nem féltettem volna olyan ostobán annak a hölgynek a jóhírnevét!)

Csak várakoznom kellett.

El voltam rá készűlve, hogy a türelmem erős próbát fog kiállani, és csakugyan, magam se hittem volna, hogy képes vagyok ekkora kitartásra. Órák multak el, és még egyre ott állottam, őrhelyemen, a villa mögött meredező fenyőfák között.

Végre – már világosodni kezdett – emberem kibujt a hátulsó kis ajtón, a melyet aztán gondosan bezárt. Majd, határozott léptekkel, mint a ki jól ismeri a járást, megindult azon a szűk gyalogösvényen, mely a fürdőtelep mögött, a hegyen át, Jablonkára visz.

A mint felsietett a hegyoldalban balra kanyarodó s valamivel odább a magaslat felé kígyózó útra, egészen jól láthattam az arczát. Megismertem. A szőke volt; a vasúti szőke ember.

Éktelen harag fogott el. És nem tudtam, hogy kire haragszom jobban: magamra-e, vagy arra az asszonyra?

VIII.

A kastélyban egy ujabb meglepetés várt rám.

Vagy három órai alvás után olyan rosszkedvben ébredtem fel, a minő csak a pálinka betegeit szokta elfogni, a kijózanodás első órájában, a mikor az öntudatot semmi egyéb nem foglalkoztatja, csak a legkegyetlenebb, a legfolytonosabb s a legmakacsabb fejfájás. Mélységesen szégyenkezve gondoltam az utolsó napjaimra; szabadulni szerettem volna az elmémben egyre kavargó, elcsöndesedni és leülepedni nem akaró, még eleven benyomásoktól; elhatároztam, hogy összeszedem magamat és kiverem a fejemből mindazt, a mi legutóbb történt, összes fürdői élményeimet, Valériát, a kit ezentúl nem fogok ismerni, a szőkét, vigyorgásait, s a rossz Gyulának minden gondolatát.

Mint a ki csömörében friss vizet s erkölcsi kijózanodásában a megbékítő gondolatot szomjazza, mohón kerestem az uj, a tiszta, a felüdítő benyomást, kerestem a vigasztalódást, kerestem Katát.

És Katához nem tudtam hozzáférni.

Mindig sokan voltak körülötte. Ha más nem, Guszti néni folyton a sarkában volt; mint egy egérke, egyre ott sündörgött, a merre Kata járt. Észre kellett vennem, hogy szemmel tartják… mintha tőlem őriznék. És Kata is mintha szökött volna előlem. Néha meg olyan különösen nézett rám!

Ármányhoz folyamodtam, hogy egy perczre elfoghassam. Tüntetve készülődtem a fürdőbe, s délután meg is indultam arrafelé. De mihelyest eltüntem szem elől, visszafordultam, s elbujtam a parkban.

Talán megértette, miben sántikálok, s ő is kereste az alkalmat, hogy kettesben beszélhessen velem, vagy talán a véletlen könyörült meg rajtam, elég az hozzá, ennek a fogásnak a segítségével, végre egyedül találtam, de csak egy pillanatra.

A tennisz-pálya tájékán sikerült ráakadnom, s ez a körülmény nem biztatott azzal, hogy hosszasabban beszélhetek vele.

Azért szerettem volna, ha azonnal megkérdezhetem, hogy mit akar elmondani nekem?… mire czélzott a multkor, a mikor utóljára beszéltünk tanúk nélkül?

De ő szólított meg.

– Nini, nem ment el a fürdőbe?

– Nem, visszafordultam; reméltem, hogy végre őrizet nélkül találom és megkérdezhetem…

– Hohó, várjon csak, előbb tessék beszámolni azzal, hogy hol járt tegnap, tegnapelőtt, és még azelőtt!… Szökevény urfi!… vallja meg, hogy udvarolni járt!

Mosolyogva nézett rám, de mintha a mosolyában egy kis szemrehányás rejtőzött volna.

Nem volt időm felelni. Végzeteim, a Nusik és Géraldine-ok, már ott voltak a nyakamon, tenniszfegyvereikkel.

– Hol járt? És milyen náthás! – szánakozott rajtam egy Nusi, a kivel vagy két napja nem találkoztam, s a kinek kissé rekedten kivántam jó napot.

(Náthás vagyok? No, az nem csoda!)

Nyilvánvaló volt, hogy Kata most már nem fog előhozakodni a mondanivalójával, és szorongva vártam az estét.

Vajon ki fog-e nyílni az ablak? Vagy megbüntetnek, a hogy érdemlem?

Az ablak kinyílt, csakhogy a szerencsém mindössze eddig tartott; a mi ezután következett, abban nem volt köszönet.

Már jó későre járt az idő, s még egyre hiába vártam. Egyik czigarettát a másik után szívtam el, de az a villamos körte, ott átellenben, csak nem akart kivilágosodni.

Egyszerre zörejt hallottam; az egyik ablaktábla megnyílt, s Kata kidugta fejecskéjét a sötétbe. Ó, hogy ragyogott a szeme! Ez a szokatlan világítás valami változást árult el, a melynek a sejtelme is megdöbbentett.

– Azt akartam mondani a multkor – szólt át halkan – hogy olyasmit vettem észre, a miből úgy látszik, mintha a mi barátságunk nagyon nem tetszenék a Guszti néninek. El akartam pletykálni magának ezeket a gyanús dolgokat… hogy mit szól hozzá, igazam van-e?… Úgy gondolkoztam: talán jó volna, ha a nagy nyilvánosság előtt szertartásosabbak lennénk, ellenben maga egy kicsit hízelegni próbálna a Guszti néninek. De ez most már meghaladott álláspont. És azért nem is beszélem el az apró megfigyeléseimet… nincs sok időnk… különben is fölösleges. Mert már nem csak gyanítom ezt; most már bizonyos vagyok benne. A Guszti néni tudniillik színt vallott. Nem mondom el, mit szónokolt… most is minden pillanatban rám nyithatja az ajtót… Elég az hozzá: őriznek magától! Meglehet, sokáig nem lesz alkalmunk kettesben beszélgetni… Aztán, ha társaságban lát, úgy találhatja, hogy megváltoztam… Előre figyelmeztetem: ne törődjék ezzel! Jegyezze meg magának, hogy akármit lát, akármit hall… és akármi történik… ez engem nem változtat meg! De színeskednem kell egy kicsit, mert nem szeretném, ha följelentenének a nagypapának. Persze, ezentúl nem beszélgethetünk esténkint. Az óvatosság későn jutott eszembe. Megtudták; és ez, úgy látszik, nagyon nem illik. Meg kellett igérnem, hogy nem teszem többé. Guszti néni azzal fenyegetett, hogy, ha ez még egyszer megtörténik, el fogja mondani a nagypapának. És a nagypapa szeret engem, de nem akarom, hogy tudjon erről. Baj volna, ha éppen most haragítanám meg, a mikor ajándékot várok tőle… mert igen, igen szeretném, ha megfestené az arczképemet! Megértett?

– Édes kis Kata! – suttogtam, de olyan sok volt a szívemen, hogy többet nem tudtam mondani.

Intett, kedvesen, olyan kedvesen, mint talán még soha, és az ablak bezárult.

– No, szépen vagyunk! – szóltam magamban. – Két szék között, a pad alatt!

De azért nem volt kedvem tréfálkozni.

Tehát, mialatt bennem, észrevétlenül, kifejlődött egy érzés, a mely huszonnyolcz éves vén kamasz koromig ismeretlen volt előttem, a melyről tudtam, hogy most már mindenkorra egybeforrott velem, a melytől megválni épp olyan érthetetlennek tűnt fel előttem, mint a milyen érthetetlen (nem az észnek, hanem az érző énnek) a halál – azalatt oda jutottam, hogy annyira se vagyok, mint a legelső napon!

Mert akkor legalább kedvemre gyönyörködhettem ebben a szép virágban! Most pedig már csak a látogató órákban bámulhatom… s azóta kitették melléje a táblát: »A t. cz. közönség figyelmeztetik, hogy az elkerített virágokhoz hozzáérni tilos!«

S ha még azt mondhatnám, hogy csak magamat okolhatom, hogy bűnhödöm a bűneimért!… Ha annak tulajdoníthatnám ezt a csapást, hogy nagyon sokat akartam, hogy nem értem be a boldogitó érzéssel, hanem, telhetetlenül, a szórakozásra is ráéheztem, hogy profán szívvel az élvezetet kerestem akkor, a mikor csak az áhitatnak lehetett helye bennem!

De nem. A bűneinkért csak ritkán bűnhödünk. A sánta nemezis a legtöbbször nem éri utól emberét; rendesen az büntet, sujt, pofoz bennünket, ártatlanokat, a mi ellen nem vétettünk: az elemi erő, a világrend, a melyet én inkább világrendetlenségnek szeretnék nevezni, a végzet vagy az anyag tehetetlenségének a törvénye, a gondviselés vagy a buta véletlen.

A legtöbbször a nagyravágyásunkért, az égbetörésünkért bűnhödünk – a legjobb érzéseinkért!

Nem történt nagy dolog, de ez a kicsinység erősen megvilágitotta – a mit különben eddig is észrevehettem, mert hiszen minden szinte kiáltozta körülöttem – vágyódásaim teljes reménytelenségét.

– Tulajdonképpen örülnöm kellene – elégedetlenkedtem – mert eddig nem tudhattam, legfeljebb gyaníthattam… csak ez a fordulat győz meg róla, és ez bizonyossá teszi, hogy Katának nem vagyok akárki. Ennél is többet. Hogy nem vagyok neki idegen; azok egyike, a kik iránt közönbös. Talán még többet, még többet!… Milyen jóleső, milyen édes érzés! Csakhogy… és mennyi »csakhogy«!… Már akkor, a mikor még nem is örülhettem a fölfedezésemnek, a mikor még hozzá se juthattam ehhez az édes érzéshez – már előre pofon vág a világrend, már előre megrontja, megmérgezi az örömömet! Egy perczre se adhatom át magamat az ábrándozásnak, mert a Guszti néni szürke ruhájában sürgő-forgó világrend már előre bejelenti, hogy minden ábrándom esztelenség; már előre tudatja, hogy annak pedig, a mit fel fogok fedezni, ne örvendjek valami nagyon, mert arról, a mi ezután eszembe juthatna, arról egyszerüen nem lehet szó. Siet megvilágítani a helyzetemet, és ez a helyzet: csupa megaláztatás, azután pedig csupa reménytelenség. Ha elfogadom azt a megszégyenítő szerepet, a melyet nekem juttat, s úgy viselkedem, mintha magam is elismerném, hogy szó se lehet rólam, olyan kevéssé, akár egy lakájról, – ha tettetem, hogy nem is óhajtok többet, mint a mennyi az alázatos helyzetébe bele nyugodó »utilité«-nek kijár, – ha színeskedem, ha jól viselem magam, ha nem is merek felnézni az égre: akkor, akkor messziről tovább gyönyörködhetem annak puszta látásában, hogy milyen tündéri lények születnek a kiválasztottak számára! Ha pedig nem fogadom el ezt a megalázó szerepet, akkor: le is út, fel is út! Az az édes kis teremtés persze nem is sejti, hogy ezt adta nekem hírűl. Úgy képzeli: mesevilágban élünk, a hol a szerelmesek, egy kis színeskedés, egy kis ügyes játszadozás után, jólelkü Colombinák és Arlecchinók furfangos csínyjeinek segítségével, végre is kiküzdik szívük igazát, és minden jó, ha jó a vége. Nem sejti, hogy akár elfogadom, akár nem fogadom el a megalázó szerepet, a megoldás csak egy lehet; nem sejti, hogy sorsom mindenképpen: a reménytelenség.

Meglapulva, bujkálva, alattomban ármánykodni, küzködni, erőködni, hízelegni, törtetni valamiért, a mi olyan elérhetetlennek látszik, hogy elég elárulnom a czélomat, és már le kell mondanom róla! – bizony, ez nem éppen megtisztelő feladat!

És mily hiába tenném, ha vállalkoznám erre a feladatra!

De úgy kell nekem!

Mert mit is keresek én itt, azon a helyen, a melyet más gondolkozású, más szervezetű emberek számára határoltak el, ebben az idegen világban, a melyben másnak kell mutatkoznom, nem annak, a mi vagyok, nem büszke művészléleknek, hanem síma beszédű és hibátlan viseletű udvarfinak, fizetett játszótársnak, mert a kikötött bérért ezt is megvárják, nem csak a munkámat, – ebben a nekem olyan kellemetlen világban, a hol minden nyájas szó bánt, mert minden nyájas szó megannyi sértő leereszkedés, s a hol minden tettem megaláz önmagam előtt, mert minden tettem hozzám nem illő kicsinyesség, megfizetettnek nézett játékrendezés, haszontalanság, melynek a művészethez nincsen semmi köze, – mit is keresek én itt, hol egy szekér után szaladva, a mely nem akar felvenni, hol egy fellegvárra bámulva, melynek a felvonó-hídját soha se fogják előttem leereszteni?!

IX.

Három nappal később elkészültem a régen megkezdett munkával.

A kép mindenkinek tetszett. Az öreg úr hálálkodva köszönte meg »kegyesség«-emet, mint egy koldus a meglepően bő alamizsnát, és kért, tiszteljem meg őt azzal, hogy fessem le az unokáját is.

A milyen leereszkedő kedvében volt, ha véletlenül leejtem az ecsetemet, mint Michel Angelo a kalapácsát: az aranykulcsos vitézek nesztora – a nagy művész fejedelmi vendégének példáját utánozva – felugrott volna tolószékéből, hogy az ecsetet fölemelhesse és átnyujthassa.

(Tehát még nem tud semmit. Még csak nem is gyanakszik rám. És feljelentés nélkül eszébe juthat-e az a szörnyüség, hogy szemet merek vetni az unokájára?! Az igaz, hogy nekem is adott szemet az isten, de csak azért, mert e nélkül nem festhetném le a bárókisasszonyokat, és nem azért, hogy meg is lássam őket.)

Ötöltem-hatoltam, s végezetül nem tudom mit feleltem.

Ez a kép valósággal lázassá tett. Minél jobban tetszett a dunajeczi kastély birálóinak – pedig egyre több és nagyobb lelkesedést fakasztott – annál kevésbbé tetszett nekem. Hogy röviden jellemezzem, azokat a szavakat használom, a melyek magukban foglalják minden idegenkedésemet. Hideg és élettelen volt. Csinos, tetszetős, síma, hibátlan, kifogástalan, szóval rossz. Azt az elragadó földi bájt, mely a Kata arczáról sugárzott, anyjának arczképére nem tudtam átlopni.

Akármire gondoltam, akármerre néztem, mindenfelől a balsiker vigyorgott szemembe.

– Én aztán igazán elmondhatnám, hogy: »Ennyi bánat elég volna egy lónak!« – igyekeztem magamat kicsúfolni.

Csakugyan, ez sok volt az elégedetlenségből. Az elégedetlenségből kevés is elég. Olyan keserűség fogott el, hogy sajnálattal gondoltam arra a szomorú békességre, a melyben otthon éltem.

– De hát mit is keresek én itt?!… – ismételgettem magamban folyton, mihelyt magamra hagytak zsarnokaim, a Nusik, Géraldine-ok.

Hiszen itt még rosszabbúl vagyok, mint otthon! Otthon se lehetek ugyan elégedett, otthon se lehetek teljesen békén, mert sehol se szabadulhatok meg attól a kellemetlen tudattól, hogy csak ilyen kevés telik ki tőlem! – de otthon legalább a magam ura vagyok. Itt, minduntalan parancsolnak velem, s úgy illik, hogy engedelmeskedjem. Aztán csak cselédsorban lévő emberek békülhetnek ki azzal a szereppel, a melyet itt nem háríthatok el magamtól, a melyet most, akarva, nem akarva, játszanom kell.

Mi tart vissza? Az öreg ember uj megbízása? Az az óhajtás, hogy magam is szeretném, ha Katát lefesthetném, és ha szerencsésen tudnám tükröztetni képemen azokat a vonásokat, a melyekben annyi gyönyörüséget találok?

Nem. Előre tudom, hogy ez a munkám se sikerülne. Ha a sokáig tartó habozás, ingadozás, késlekedés – más szóval akarattalanságom – arra kényszerítene, hogy végre is hozzá kellene látnom ennek a másik arczképnek a megfestéséhez: csak az ujabb balsiker, az ujabb elégedetlenség és a még nagyobb, még több keserűség várna rám.

Mi tart hát vissza? Maga a kis lány?

Igen, ő tart vissza. Ő tesz habozóvá, ingadozóvá; azért késlekedem, mert jól esik tovább is látnom őt.

Pedig, minél tovább látom, csak annál rosszabb lesz, hogy egy pár hónap multán mégis csak el kell szakadnom tőle.

Mi czélja, hogy tovább maradjak? Mit érek el vele, ha csakugyan hozzálátok ahhoz, a mit itt tőlem várnak?

Ez a kis lány soha se lehet az enyém. Valamivel tovább láthatom; ennyi az egész. És minél tovább látom, annyival inkább nehezemre fog esni, hogy végre is le kell mondanom róla.

Nincs konokabb elhatározás, mint az akarat nélkül való emberek hirtelen elhatározása. Az akarat betegei időtlen időkig mozdulatlanul ülnek mély tengerfenéken, de ha egyszer neki lendülnek, hogy no most hamar cselekedni fognak, akkora elszántsággal látnak a kivitelhez, hogy ehhez igazán esztendőkig kellett gyüjteniök az erőt. Mintha egyszerre ki akarnák pótolni a sok mulasztást, olyan hévvel rohannak toronyiránt, hogy semmiféle anyagi erő nem bír a csökönyösségükkel.

A fejembe vettem, hogy ki fogom szakítani magamat abból a világból, a hol máris sok keserűségben volt részem, s a hol ezentúl csak ujabb keserűségek várnak rám. Ez az elhatározásom hirtelen támadt, de nem tudott volna eltéríteni tőle semmi a világon.

Egy nagy hazugságot eszeltem ki; hogy gyászeset történt a családomban – pedig milyen régóta nincs már senkim! – s hogy e miatt azonnal el kell utaznom. Este, mikor a többiek már visszavonultak, megirtam a bocsánatkérő leveleket, aztán befogattam és elhajtattam Jablonkára, az éjszakai vonathoz.

Mikor a vonat megindult velem, nem tagadhatom le, megbántam, hogy végrehajtottam azt az elhatározást, a mely oly hirtelen támadt bennem, s a melynek természetes következéseivel előre nem számoltam el. Valami szüntelenül sajgott a szívemben s nem akart nyugton hagyni.

A Stoa okoskodóinak a példájára, nem a beláthatatlan jövő hazug igéreteiben kerestem a vigasztalódást, hanem a bölcseség keserű igazságaival iparkodtam visszaszerezni lelkem békességét.

– Igaz – erősítgettem magamban elhatározásomnak a helyességét – igaz, hogy a boldogsághoz csak az az érzés vezet, a melytől megválni most olyan nehezemre esik. De ez az érzés sokaknak megadatott, s a boldogság mégis csak kevesek osztályrésze. Nekem ez az Eldorádó épp olyan elérhetetlen tartomány, mint a halhatatlanság maga. A lehetetlenségek sárkányaival kellene megküzdenem, hogy eljuthassak a közelébe, s ennek a küzdelemnek a vége az volna, hogy le kellene buknom egy örvénybe akkor, mikor már láttam a vizen imbolygó tündérváros fehér fényben ragyogó körvonalait. Jobb előbb mondani le, mint később. A boldogság úgyis csak pillanatoknak a fel-felragyogása. Ha sokáig tarthatna, nem volna az, a minek áhitjuk, reméljük.

Rideg dolog: egy életen át mindig szeretet nélkül élni, de ha valóvá tudnád is tenni a lehetetlent, ha meg is ízlelhetnéd valaha a boldogság isteni italának egy aranygyűszűbe kimért cseppjeit, ha társaddá tehetnéd is azt a leányt, a kit ma minden élő lény közül a legjobban szeretsz, s a legtovább, talán halálodig fogsz szeretni: abban a világban, a melyet magad alkottál magadnak, lelkednek igazi otthonában, énednek minden magasabb rendű vállalkozásában, vágyódásában, nagyratörésében, mindig solus eris, egyedül léssz.

És szentül hittem, hogy soha se fogok többé visszatérni erre a tájékra, a mely mellett a gyorsvonat közönbösen rohant el, s a melyet a sötétség eltakart előlem.

X.

Mégis visszamentem. Nem is sokára.

Katának egy sürgönye hítt vissza. Csak ez az egy szó állott benne: »Várom.«

Ó, milyen boldoggá tett ez a sürgöny! Éppen akkor fogalmaztam meg a feleletet az öreg kegyelmes levelére, mely nyilatkozat-tételre szólított fel: elkészítem-e az unokája arczképét, avagy családi gyászom következtében netalán úgy alakultak a körülmények, hogy ezek immár megakadályozzák ígéretem teljesítését? Éppen akkor szövögettem össze a hálálkodó udvariasságokat, hogy: nagy sajnálatomra, teljesen lehetetlen, nagybecsü felszólításához képest stb… Ó, hogy’ siettem eldobni ezt a fogalmazványt!

Most már megvallottam magamnak, hogy tizenegy napon át nagyon szenvedtem.

Nem részletezem itt, hogy ezen a tizenegy napon át Kata mennyire hiányzott nekem, s hogy ennek a csekélységnek minő nyugtalanságot, mekkora idegességet és milyen lenyűgöző, megbénító elkeseredést köszönhettem. Nem részletezem, mert nem számítok részvétre.

Tudom, hogy gyónásom türelmes hallgatója így ítél meg magában:

– Úgy kell önnek, fiatalember! Úgy kell annak, a ki egyszerre két nyúl után szalad!

A részvétre nem számítok, de ez ellen a megítélés ellen tisztelettel tiltakozom.

Kérem, méltóztassék kegyes figyelemre méltatni, hogy az, a mi engem az utolsó tizenegy napon át, akaratom ellenére, a lehető legkeservesebben foglalkoztatott, régebben csak úgy jelent meg elmémben, mint az a tudat, hogy van valahol egy Ausztrália nevű világrész, a mely csodálatosan különbözik a miénktől, s a melyről ennél sokkal többet nem igen fogok tudni, mert ezt a messzeeső világrészt én soha se fogom látni. Arra, hogy Kata egyszer olyan vonzódással, olyan rokonérzéssel lesz irántam, mely lelkemet minden tisztes, tartózkodó szándékom ellenére a legnagyobb izgalmakkal fogja eltölteni, régebben egy perczig se gondoltam… vagy, ha gondoltam – mert a képzelet vakmerő, annál inkább vakmerő, minél félénkebb és félszegebb maga a képzelgő – csak úgy gondoltam rá, mint egy álomra, a mely valósággá nem válhatik soha.

Ha szaladtam: csak egy irányban szaladtam.

A mit cselekedtem, az bizonyára csak a gyarlóságomat tette nyilvánvalóvá. De ha léhaságokat követtem el, igyekeztem ennek valamelyes magyarázatát adni, és hogy a léhaságaim ellenére van bennem egy kis komolyság is, erről, sajnos, bizonyságot tesz – az, a mi később történt.

Bízvást mondhatnám, hogy ha elkövettem a híven és őszintén felsorolt léhaságokat: ez talán már ösztönszerü védekezés volt a komoly érzés ellen, a menekülés öntudatlan kísérlete az elől, a mit eleve végzetesnek sejtettem.

És végre, ha eddig túlságosan léhának tűntem fel, ha meglepő, hogy egyszerre csak érzésekről beszélek: még azt is meg kell vallanom, hogy addig, a míg Katát mindennap láttam, nem tudtam tisztán, csak gyanitottam, hogy ez a kis lány milyen mély hatással volt rám. És azt képzeltem, hogy: távol a szemtől, távol a szívtől…

Önkéntes számüzetésemnek már a legelső pontjaiban át kellett látnom, hogy: tévedtem, mert a felejtés nem lesz könnyű. Aztán – furcsának tűnhetik fel, hogy effélét említek, de ez is hozzá tartozik a történetemhez – aztán, a negyedik vagy az ötödik éjszakán, a melyet már otthon töltöttem: egy álomlátásból megtudtam, hogy az, a mit Kata iránt érzek, sokkal jobban hozzá forrt a lelkemhez, mint gondoltam, mint öntudatom hinni akarta. Egyszer, a mikor az agyvelőm elzsibbadt, a szívem nagyon hangosan szólalt meg, és felvilágosított.

»Bolond ember az, a ki az álmát elmeséli«… és mégis el kell mesélnem, hogy beszámolhassak vele, micsoda hatással volt rám ez az ostoba álom, vagy más szóval: ellenőr nélkül maradó és minden fegyelem alól kiszabaduló érzéseim esztelen lázongása.

Álmomban egy ostromlott vár bástyájáról vaktában lövöldöztem az alant nyüzsgő ellenséges seregre, a lövő-résen át; Kata, a kedvesem, rongyos ruhácskájában, tőlem néhány lépésnyire, a bástya egyik sarkában, a legvédettebb helyen húzódott meg, és a fegyvereinket töltögette. Az embermagasságú falak csak úgy a hogy oltalmaztak bennünket; jobban védett a sötét, csillagtalan éj. Gránátok és bombák röpködtek a fejünk felett, s a fekete éjszakában nem láthattam Katát, csak olyankor, ha alulról egy-egy óriási tüzes csóva lobbant fel, mely megvilágította a táj egy részét, néha az égboltot is. És valahányszor a pusztító tűz ilyen kivilágítással kedveskedett nekünk, egymásra pillantottunk… boldogan láttam, hogy: még most is ott van!… és összemosolyogtunk. Ajkamon még ott égett a csókja… nem féltettem őt, nem remegtem érte… hanem ujra meg ujra átéreztem annak a tudatnak a gyönyörüségét, hogy: ismét diadalmasan vagyunk túl egy perczen: ő él! ő az enyém!… a karomban csodálatos erőt éreztem, a harczi zajt zeneként hallgattam, és az az egyre ismétlődő, a felcsapó lángok nyomán ujra meg ujra felvillanó gondolat, hogy: küzdünk és élünk! – valami soha se ismert édes érzéssel töltött el…

Mikor fölébredtem, mikor az öntudat kiragadott még édes kábultságomból, mint a gyermek, a ki sajnálja, hogy fölébredt, mielőtt megízlelte az álmában látott édességet, felsóhajtottam:

– Milyen szép álom volt!… Milyen kár, hogy már fölébredtem!…

És még egy pár pillanatig egész testemben éreztem az öntudatlanul átélt gyönyörüséget… aztán eszembe jutott, hogy az élet örömét, az élet tudatának testi gyönyörüségét még soha se éreztem át ennyire, az élvezetnek ilyen erejével, mint most, a mikor nem voltam magamnál.

Utóbb megpróbáltam mosolyogni azon, hogy milyen furcsa volt ez az álom:

– Ugyan miféle ügynek a szolgálatában hadakoztam ilyen tüzesen, ilyen odaadó lélekkel? – bírálgattam ösztöneimnek oktalan csapongását.

De hiszen az mindegy, hogy melyik ügynek a szolgálatában küzdünk, mihelyest hiszünk az ügyünkben. Nem az ügy a fő, hanem hogy milyen tüzű lelket viszünk az ügy szolgálatába.

És úgy látszik – így révedeztem el később – nem élet az, ha csak magunknak élünk. Másokért kell élnünk, hogy igazán érezzük az életet, hogy gyönyörködni tudjunk abban, a mi benne jó.

Még napokig foglalkoztatott ez a bolondság. A furcsa álomlátás felkorbácsolta bennem azt is, a mitől eddig még nyugton voltam.

Már nem tagadtam le magam előtt, hogy: igenis, nagyon megbántam »átkos hamarság«-omat. Hátha!… Hátha nem is lehetetlen az, a miről most már tudom, hogy: egy a boldogságommal?!… hátha csoda történik és még valóra válhatik az az álomkép, a melyről ha le kell mondanom, az egész életem olyan sívár, olyan szomorú lesz, mint ezek a legutolsó napok?!

Az öreg kegyelmes levele már kísértésbe ejtett. Erre a megtisztelő, hamaros tudakozódásra támaszkodva, szép szerével mehetek vissza, mintha csak egy kiránduláson jártam volna. Senki se fogja gyanítani, hogy nem ez volt a szándékom, és hogy, mint egy megvert kutya, csak visszasomfordálok. Még rajtam áll, hogy igent mondjak; mert ha most igent mondok, senki előtt se kell szégyenkeznem – magamat kivéve.

De mily szégyen – a legilletékesebb bíró előtt! Mily tökéletes lelki vereség! Mily kiáltó bizonysága annak, hogy nincsen egy cseppnyi akaratom!

Mert: mi változott azóta, hogy hirtelen megtettem, a mit a legjobbnak gondoltam? Jóformán semmi. Megtudtam, hogy többet fogok szenvedni, mint képzeltem – és ez az egész. Azok az okok, a melyek arra a fájdalmas elhatározásra rábirtak, ma is fennállanak. Sőt, minél keservesebb rám nézve, hogy szakítanom kellett, annál bizonyosabb, hogy: jobb előbb szakítani, mint később, a mikor csak még keservesebb volna.

Hanem Katának a sürgönyére sutba dobtam minden bölcseséget.

Most már, igenis, változott valami.

Most már nemcsak magamról van szó, hanem mindenekelőtt: róla.

Van-e jogom, hogy előre lemondjak minden reménységről – a csodában való reménységről – az ő nevében is?

– Én nem számítok, hanem Katának tartozom vele, hogy visszamenjek – siettem elhitetni magammal, a mit jól esett elhinnem. – Lesz, a mi lesz. De Kata megvárhatja, és meg is várja tőlem, hogy öregasszonyos szomorkodás helyett megkíséreljem kiküzdeni, a mi a jogunk volna, vagy mi az ördög…

És rögtön találtam egy másik kitünő okot is.

– Mi birt rá, hogy minden reményt feladva, hirtelen lemondjak? Az, hogy egyszerre elválasztottak Katától; annak a tudata, hogy ezentúl nem láthatom szabadon, hogy ezentúl csak mások jelenlétében beszélhetek vele, a mi annyit jelent, hogy az igazi összeköttetés már megszakadt közöttünk. Nos, ez a választófal, mely annyira elkeserített, azóta leomlott. Ha nem is ez volt a czélom vele, visszavonulásom bizonyára eloszlatta az egérke gyanúját. Azt kell gondolnia, hogy rosszúl okoskodott, mert, ha afféle terveim vannak, a minőkkel gyanúsított, semmiesetre se hagyom el a pályát, ilyen hosszú időre. Ha nem így volna, ha nem így gondolkoznék, okvetetlenül megakadályozza, hogy visszahívjanak. Tehát most már nem fogja olyan Argus-szemmel őrizni Katát, legalább egy darabig nem; amúgy is nagyon feltünő volna, ha őröket állítana melléje olyankor, a mikor Kata ül, én pedig festek, vagyis azt teszem, a mit ők kívántak. Másfelől, azóta Kata is megértette, hogy mi keserített el, mi tett reménytelenné, s mi volt az igazi oka hirtelen elutazásomnak; tehát azt is, hogy a kettesben való beszélgetésről, és, ha a szükség úgy kívánja, titkos találkozóinkról nem mondhatunk le, már akármibe kerül… Meg fogja találni a módját, hogy olyan szabadon találkozhassunk, mint az első időben; talán még többször láthatom, mint eddig…

Nem tanakodtam tovább egy perczig se, hanem visszamentem, a leghamarább induló gyorsvonattal.

XI.

Mikor másodszor szálltam le a vasútról a jablonkai őrháznál, az idő dél felé járt. Sürgönyömet még idején megkapták; a kocsi eljött értem; s délután két órakor már a kastélyban voltam.

A régi szobámba vezettek, a mi igen jó jelnek látszott. A főispán, szerencsémre, valahol másutt intézkedett, s nem ült azonnal a nyakamra. Sietve öltözködtem át, hogy ne keríthessen a hatalmába, ha nemsokára elő talál kerülni: és mihelyt tűrhető alakban mutatkozhattam a hölgyek előtt, jelentettem, hogy tisztelegni óhajtok a méltóságos asszonynál.

A főispánné azt üzente vissza, hogy a dohányzóban vár. A dohányzóban? Furcsa!

Nagyon kiváncsi voltam az arczára. És mégis, mikor a dohányzóba beléptem, a figyelmemet valami más kötötte le, olyannyira, hogy szinte megzavarodtam.

Az egérke társaságában egy férfit találtam, egy urat, a kit félig már ismertem: a vasúti szőke embert… a Hygieából kilopózó szőke embert… a szőkét, a kit annyiszor kívántam már a pokolba… a kire egy idő óta gondolni sem akartam.

A meglepetésem akkor se lehetett nagyobb, mikor a Hygiea sötét szobájában meghallottam ugyanennek az embernek a nevetését. Annyira elbámultam, hogy észrevehették rajtam.

Az egérke azon kezdte, hogy bemutatott a szőke gavallérnak:

– Asztalosz barátunk!… Czaládunknak az a tagja, a kit még nem iszmert: Albert báró!

Tehát a szőke ember és Albert báró, a szép Valéria elvált férje, egy és ugyanazon személy!

Hályog hullott le a szememről.

Emlékezetem sebesen összerakta, a mit valaha a Mestertől hallottam, a mit a vasúton, és a Hygiea-villában észrevettem, végül mindazt, a mivel a szép Valéria annak idején tele beszélte a fejemet… képzeletem elvégezte a munka többi részét, és – mindent megértettem.

De hát mit érdekel engem most már mindez?!

Ez a gondolat magamhoz térített.

Albert báró különben nem sokat foglalkozott velem. Megemlítette, hogy úgy rémlik neki, mintha egyszer már találkoztunk volna, ha nem csalódik, a vasúton; megdícsérte a képemet, szivarral kínált meg, aztán megköszönte nénjének, hogy, bár nem tűri a füstöt, a dohányzóban adott neki kihallgatást, és magunkra hagyott bennünket.

Siettem bele kapaszkodni Albert bárónak a szavaiba, s figyelmeztettem az egérkét, hogy a dohányzóban máris nagy a füst – szemtelenül hazudtam, mert az ablakok nyitva voltak – és minthogy én úgyis csak jelentkezni óhajtottam…

– Szemmi, szemmi – bíztosított az egérke – a jó szivar füsztje engem nem zeniroz. Czak a férjem szivarfüsztje zeniroz, mert ő rossz szivart szí.

Bocsánatot kértem tőle, hogy olyan sokáig nem adtam hírt.

– Azért nem írhattam – hazudoztam, hogy a gyanúját elaltassam – mert a legutolsó napokig magam se tudtam, hogy eleget tehetek-e a megtisztelő felszólításnak, a családi gyászeset következtében ugyanis az én életviszonyaimban is változás állott be… – és így tovább, mintha könyvből olvastam volna.

El akartam hitetni vele, hogy semmi se vonzott vissza, s ha mégis itt vagyok: csak a festőt látja, és nem a szerelmest.

Nem vettem észre rajta semmit. Erről az arczról, a mely mindig olyan egyforma volt, mint egy egérke feje, ember még gondolatot le nem olvasott. És ugyanazzal a semmit se jelentő, hideg nyájassággal szólt hozzám, mint eddig.

A kihallgatás hamar véget ért, s egy pár percz multán megindulhattam: fölkeresni Katát.

– Ha üdvözölni akarja a fiatalokat – szólt a főispánné – a parkban találja őket. Már epedve várják.

Katát természetesen nagy sokaság közepett találtam. Mikor messziről megpillantottam, a Romeo szava jutott eszembe: »Fehér galamb hollóseregben…«

No, de rajtunk se lehetett ám észrevenni semmit!

Olyan angolosan üdvözöltük egymást, – Kata már messziről olyan indiánus-kiáltással köszöntött, – olyan kollégiumi stilusban, olyan tüntetve paroláztunk, – hogy lármás pajtáskodásunk a legjobb szemű embert is megtéveszthette volna. Itt pedig csupa gyanutlan lélek között ugráltunk – mert egyrészt a látszat, másrészt a nagyobb vigasság kedvéért, úgy, a hogyan szoktuk, valamennyien valóságos ugrándozást vittünk végbe, szerencsés visszaérkezésem méltó megünneplése végett.

A lányok versenyeztek Katával az örömrivalgásban:

– Asztalos, szívem, már meg akartunk halni magáért! – szólt az egyik Nusi.

– Bele akartunk ugrani a halastóba! – tódította egy másik.

– Gyulám, Gyulám, csakhogy itt vagy! – szemtelenkedett a Géraldine-ok egyike.

– No csakhogy végre férfit is érzünk magunk körül! – sivítozott égi ártatlansággal egy kis buta csirkefogó, a ki még kurta ruhában járt.

És én hasonló hangnemben válaszoltam a zajos, meleg üdvözlésre, úgy ugrándozva közöttük, mint egy hosszú bakkecske, a mely a gödölyékkel játszik. Kifogástalan készséggel, hűségesen elmókáztam mindazt, a mit egy fizetett mulattatótól meg lehet kivánni, és alig vártam, hogy abba hagyhassam ezt a komédiázást.

Reméltem, hogy Kata nem fog sokáig várakoztatni. Nem is csalódtam. Egy negyedóra mulva, igen ügyesen, valami játék ürügyével élve, félre lopott a víg bandától.

És nem kerülgette sokáig, a mit mondani akart.

Pár pillanatnyi csend után, mialatt – kéz-kézben – hosszan néztünk egymás szemébe, így szólt:

– Tudom, hogy maga szeret engem, és boldoggá tesz, hogy szeret. A felesége akarok lenni. Ez majdnem lehetetlen, de kisértsük meg kierőszakolni, a mi lehetetlennek látszik. Ha nem lehetek a magáé, soha se fogok férjhez menni.

Hogy mit dadogtam erre, már nem tudnám elmondani. Talán akkor se tudtam, hogy mit mondok; hiszen alig voltam magamnál – a gyönyörüségtől! Bizonyosan azt mondtam, a mit mindenki más mondott volna a helyemben. Ezt könnyü elképzelni; és kit érdekelne mindez?

Elég az hozzá, vagy öt percznyi sugdolózás után – melynek a részletei kettőnkön kívül az egész világot untatták volna – megvallottam neki, milyen kevés a reménységem ahhoz, hogy a sorsunk még jóra fordulhat, s hogy csakugyan azért utaztam el, mert elveszítettem minden reménységemet. Kata ugyanúgy látta a dolgokat, csak reménykedni tudott jobban, mint én; mert kevésbbé ismerte az életet, és mert szerette azokat az embereket, a kiktől a jövője függött.

Elmondta, milyen sokat vár attól, hogy jó ügyvédünk lesz – Valéria.

– Menjen el hozzá a fürdőbe – suttogta – ha lehet, már holnap reggel, és tanakodják ki, hogy mit lehetne csinálni? Akárhogyan képzelik, én azt fogom tenni, a mit a leghelyesebbnek találnak.

– Beszélt már vele?

– Mindjárt másnap, hogy maga elutazott, elmondtam neki mindent.

– És Valéria – biztatta?

– Ő se nagyon bízik abban, hogy kikönyöröghetem a nagypapa beleegyezését, de azt mondta, azért előre nem kell kétségbeesni. Talán csak azért mondta, mert megesett rajtam a szíve. De megigérte, hogy mindent megtesz az érdekünkben, a mit csak megtehet. A sürgönyömet is ő küldötte el.

– Hát az ellenséges tábor? A Guszti nénit értem, mert ha az egész kastélyt a mi pártunkra hódíthatjuk, csak éppen őt nem, ő egymagában is fölér egy egész táborral… és százan lehetnek mellettünk, még se érhetünk el semmit, mihelyt ő ellenünk vonúl ki. Mit gondol, már nem gyanakszik?

– Nem tudom. Azóta nem szólt egy szót se, de sejtelmem sincs róla, mit gondol magában.

– Megakadályozhatta volna, hogy visszahívjanak, s minthogy ezt nem tette, úgy hiszem, sikerült eloszlatnunk a gyanúját. Nem gondolja, hogy így van?

– Fájdalom, ez semmit se jelent. Az, hogy az én arczképemet is maga készítse el: a nagypapa kívánsága; az édes anyám arczképe nagyon tetszett neki. Guszti néni nem akadályozhatta meg, hogy a nagypapa magát visszahívja… csak úgy akadályozhatta volna meg, ha nagyon komoly okkal áll elő… ha elmond mindent, a mit észrevett. Ezt nem merte tenni. A nagypapa már nagyon öreg ember; féltjük minden izgalomtól. És ez a leleplezés olyan lelki megrázkódást okozhatna neki, hogy ezt a Guszti néni is bizonyosan el akarja kerülni, a mig csak lehet. Természetesen a Guszti nénit ez se tartaná vissza, hogy mindent eláruljon neki, ha azt látná, hogy máskép nem választhat el bennünket. De most még nem látja annak a szükségét, hogy a legveszedelmesebb eszközt, a rá nézve is veszedelmes eszközt, használja fel a megrontásunkra. Azt gondolhatja, hogy maga is meg tud birkózni velünk.

– Félek, hogy igaza van.

– Neki vagy nekem?

– Hogy neki is igaza van. Mert abban semmi kétségem, hogy maga jól magyarázza a Guszti néni viselkedését. Meggyőzött róla, hogy semmit se jelent, ha visszahívtak. Persze jobban szerettem volna az ellenkezőt hinni, de magam is gyanítottam, hogy ebben csak a reménykedésem lát biztató jelt.

– Azért az se lehetetlen, hogy elutazásával és váratlanul hosszú távolmaradásával eloszlatta a Guszti néni gyanúját. És így, a mivel nekem olyan rossz napokat okozott, legalább – javunkra vált. Talán mégis javunkra vált.

(Hogy megcsókoltam-e azt az édes ajkat, a mely így suttogott? – ez úgy se érdekel senkit.)

– Annyi bizonyos – folytattam egy félpercznyi szünet után, melyre fátyolt borítok – annyi bizonyos, hogy Guszti néni olyan szívesen fogadott, mintha soha se gyanakodott volna rám; és az is jó jelnek látszik, hogy a régi szobámba vezettek… nem költöztetett máshová.

– Ezekben a jó jelekben se bízom.

– És megint igaza lehet. Ez az asszony, ha gyanakszik, a gyanuját előttem nem fogja elárulni, a míg meg nem szerezte a bizonyosságot; sőt csak annál szívesebb arczot mutat, hogy minél kevésbbé ügyeljek magamra, és ő minél hamarább tisztában legyen azzal, a mit tudni akar. Az is valószinű, hogy nem azért kerültem vissza a régi szobámba, mintha már nem gyanusítana, hanem ellenkezőleg, mert meg akar figyelni bennünket.

– Ebből pedig az következik, hogy jobban kell vigyáznunk, mint eddig. Tehát esténkint nem láthatjuk egymást, hanem mindig a véletlentől kell kicsikarnunk, hogy kettesben beszélgethessünk.

– Végre is akármilyen mindenütt jelenvaló, nem járhat mindig a sarkunkban.

– És én majd egy kicsit kezére járok a véletlennek, ne féljen.

(Ismét szünet.)

– Lássa – szóltam aztán, egy kissé felvidámodva – jól teszi, hogy felbátorít!… így!… így!… mert engem ez a Guszti néni nagyon megfélemlített. Rettenetesen szívós ellenségnek látszik; nincs veszedelmesebb, mint a csöndes, lassú víz. Az igazat megvallva, nem értem, minek köszönhetem, hogy olyan kérlelhetetlenül ellenségem, és még kevésbbé értem, hogy mért olyan nagy ellensége minden mésalliance-nak. Hiszen ő se ment férjhez a Dalai Lámához!

– Ennek az lehet az oka – felelt Kata nevetve – hogy Guszti néni egyszer igen-igen szerelmes volt a bácsiba…

– Kibe? A főispánba?

– Igen. És azóta ostobaságnak tart, megvet, utál minden szerelmi házasságot.

XII.

Másnap már korán reggel ott voltam a fürdő sétaterén, hogy minél hamarább túl legyek a köteles tanácskozáson. Igaz, még nem régen nagyban fogadkoztam, hogy a szép Valériát soha se látom többé, de a mióta megtudtam, hogy a szőke ember és Albert báró egy és ugyanazon halandó, – a mióta mindent, de mindent megértettem, – már nem volt mért húzódoznom ettől a találkozástól.

Kilencz óra tájban ügyvédünk lejött a lakásából s megindult rendes sétájára, hegynek fel. A legelső fordulónál elállottam az utját. (Ismertem az utjait s valamennyi szokását.)

Egy cseppet se volt meglepetve, hogy egyszerre csak felbukkanok előtte. Mintha várt volna, ezekkel a szókkal fogadott:

– Előkerült végre, Don Juan?!…

– Én és Don Juan? Úgy látszik, a bárónét jókedvében találom.

– Igenis, Don Juan. A ki mindenfelé szépeleg és senkinek se udvarol nyíltan, de mindenkinek titokban, alattomban, azt én Don Juannak nevezem. Tessék, a míg én abban a boldogító hitben éldegélek, hogy egy magasabb rendű, mondhatnám szent czélból, sikerült elbolondítanom ő veszedelmességét, addig ő, suttyomban, meghódítja a kis hugom szívét, természetesen egy szót se szólva arról, hogy odaát, túl a hegyen, miket szokott suttogni a nénike fülébe! És milyen ármányos! Én se vagyok a leggyermekesebb lélek… de eldicsekedhetik vele, hogy engem, minden asszonyi éleslátás csúfjára, mégis rászedett, tisztára a jó képével, mert soha se hittem volna, hogy olyan nagy betyár! Lám, lám, mikor elvégzi magában, hogy az ültetvényei már nem kívánnak több gondozást… csak meg kell várni, míg a mag kikel… mikor látja, hogy a szénája már rendben van, akkor kapja magát, gondol merészet és nagyot, vakmerő játékba fog, és hirtelen elutazik, csak azért, hogy visszahívják, hogy utána szaladjanak, hogy, a mikor visszajön, ne legyen egyéb dolga, mint: aratni.

– Nem is vagyok olyan nagy betyár! – feleltem. – Ez a sok ravasz számítás egy pillanatig se fordult meg az én ármányos fejemben. Csak azért utaztam el, mert elveszítettem a reménységemet.

– Melyik reménységét, ha szabad kérdeznem?

– Csak egy reménységem volt: az, hogy senkinek se lesz ellenére, senkit se botránkoztatok meg vele, ha titokban, alattomban, Katáról ábrándozom. Mert én se vagyok a leggyermekesebb lélek, és hogy a báróné csak tréfál velem, e felől nem lehettek kétségeim.

– Szépen vagyunk. Elveszítek egy csaknem eszményi, mert nagyon kezelhető udvarlót, az ex-udvarló ezt be is jelenti, ugyszólván hivatalosan jelenti be, tudtomra adja, hogy nem álomképének, hanem ügyvédjének óhajt… és később talán nászasszonyának, mert nem jó az embernek egyedül lennie… És most én, én boronáljam össze ezt a házasságot?!

– Félek, senki se boronálhatja össze.

– No, magam se bízom valami nagyon ennek az ügynek a sikerében! De ez a szegény kis Kata!… Ha tudná, milyen szép akkor, a mikor szerelmesen sír!… Lelketlen ember, hogy’ tehette ezt?!… De ezen túl volnánk, és egyelőre ott tartunk, ugy-e, hogy most már csapjak fel házasság-közvetítőnek?!… Mondja, nem találja furcsának, hogy csak azért, mert imádom ezt a kis lányt, és mert részvéttel vagyok egy érdemes ex-udvarlóm iránt, éppen én legyek az, a ki kimódolja ezt a majdnem lehetetlen házasságot, éppen én, a ki a legjobban tudom, hogy a szerelmi házasság soha se vezet jóra, én, a ki esküdt ellensége vagyok minden házasságnak?!…

– Bocsánatot kérek, báróné, ha nagyon merésznek talál… De szeretném, ha megengedné, hogy őszintén feleljek.

– Csak rajta.

– Tehát, engedelmével szólva, ha egy északi regényíró, a ki ötször vált el, s a kit egymásután öt különböző feleség csalt meg, mert mind az öt utálatosnak találta… ha egy ilyen északi regényíró engesztelhetetlen gyűlölséggel szónokol a házasság intézménye ellen, ezt még meg tudom érteni. De azt már kevésbbé tudom megérteni, hogy mért szónokol a házasság intézménye ellen egy olyan szép asszony, a ki csak egyszer vált el, s a ki ma is szerelmi viszonyban él az elvált férjével?!

– Tessék?

– A ki ma is szerelmi viszonyban él az elvált férjével! – ismételtem.

Valéria arcza biborszinűvé vált. Erre nem volt elkészülve.

– És maga… honnan szedi ezt a gyanusítást? – kérdezte a meghökkenés pár pillanatnyi némasága után. (Kiélvezhettem a hatást.)

– Én nem gyanusítom a bárónét, és soha se mondok olyat, a mit nem tudok bizonyosan. Csakhogy… van nekem egy kis ujjam, az igen sokat tud, és nekem mindent megsug. Egész regényt tudnék elmondani, a melynek a részleteit mind a kis ujjam pletykálta el nekem.

– Mondja el, kérem! Ez a tudós kis ujj igen érdekel engem.

– Tehát a kis ujjam sokat pletykált nekem egy szép asszonyról, a ki nagyon szerette az urát és mégis elvált tőle, pedig az is nagyon szerette őt. Nem az érzéseik választották el őket, hanem a makacsságaik, vagy a mint ők mondták: a viszonyok, az idegen emberek, a társadalmi élet követelései. Azok a félreértések, melyek abból keletkeztek, hogy a világ ellenére kötött házasságban nem élhettek kedvök, igényeik szerint. Nem tudom, folytathatom-e, mert a kis ujjam, ha egyszer hozzá fog a pletykáláshoz, nagyon illetlen tud lenni.

– Csak folytassa. Maga nem felelős azért, a mit a kis ujja pletykál.

– A szép asszony és a férje, így fecsegett a kis ujjam, minthogy az egész világ ellenére kötötték meg a házasságukat, már az első naptól fogva érezni kezdték Jázon és Medea átkát, azt az átkot, mely mindig feltámad, a mikor két külön világból való ember házasodik össze. Mert csak egymásért és csak egymásnak akartak élni, mindenekelőtt a nélkülözést vállalták a nyakukba; a nélkülözést, a melyet, míg külön-külön éltek, otthon nem ismertek. Ez már kezdetben beárnyékolta egy kissé a boldogságukat; mert nem olyan sorsban nőttek fel, hogy a nélkülözést fel se vették volna. De a nélkülözés még hagyján; vannak ennél nagyobb bajok is. És később meg kellett érniök a keserűségeket is. Minthogy az egész világ ellenére keltek össze, az egész világ letett róluk; a régi társaságukat, mely hozzájuk való volt, elvesztették, az uj társaságot, mely önként közeledett feléjök, nem találták kedvökre valónak. Az uj környezet embereinek minden lépése, minden hangja sértette az ízlésüket, bántotta az önérzetüket, megalázta őket maguk előtt. Visszavonultak ettől a társaságtól, a melyben nem találtak örömet csak boszúságot, és egymásban keresték a kárpótlást azért, a mit a társaságban nem tudtak feltalálni. Igen ám, de – férfié az élet gondja. Az önkéntes szegénység arra kényszerítette őket, hogy bele nyugodjanak minden szegény ember sorsába; a kereset szüksége a férfit naponkint sok órára elvonta az otthontól. S a különválás, a kénytelenséggé vált kétfelé járás óráiban, a magánosságban, az egymástól való lassú elszokásban észrevették, hogy tulajdonképpen áldozatot hoztak egymásért. Észrevették, hogy, ha nem is vallják meg egymásnak, és ha még maguknak se akarják megvallani, azért bizony: néha szenvednek, s míg örömeik egyre fakúlnak, szenvedéseik egyre terhesebbek. Szenvedéseikért előbb maguk-magukat okolták; később úgy gondolkoztak, hogy mind a ketten hibásak; végül mindegyik a másikat okolta. Utóbb már azért is nehezteltek egymásra, hogy a másik szenved, hogy a másik most már nincsen oda a boldogságtól, hogy a másik néha elgondolkozik. Ezután már nem következhetett egyéb, mint hogy fenszóval is okolják egymást; nem következhetett egyéb, csak a kölcsönös szemrehányások, az egyre gyakoribb és egyre hangosabb viszálykodás. Aztán… aztán a férfi, a ki hamar elunta az örökös viszálykodást, elkeseredésében visszatért a régi életmódjához, s ezzel a koczka el volt vetve. A viszálykodások mind élesebbek, s ha tompább hanguak, de egyre mérgesebbek lettek, s végre, néhány lázas jelenet után, elhatározták, hogy elválnak, mert azt hitték, hogy már nem szeretik, hogy már gyűlölik egymást, pedig csak haragudtak egymásra, a helyett, hogy az egész világra, a végzetre, vagy nem tudom kire és mire haragudtak volna… Nagyon szemtelen vagyok?

– Magát nem terheli semmi felelősség; felhatalmaztam rá, hogy csak beszéljen el mindent, a mit hallott. Pletykált még egyebet is… a kis ujja?

– Igen. Elmondta, hogy az a szőke férfi, a kiről a történet szól, teljes négy éven át üldözte az elvált feleségét, mert hamarosan megbánta, hogy beleegyezett a válásba, és nagyon szeretett volna kibékülni a szép asszonynyal. De a szép asszony konokabb volt, mint a férfi, s négy éven át mindenünnen bujdokolt életepárja elől; ha az megjelent valahol, a szép asszony mindjárt tovább állott onnan. Pedig neki is nehezére esett a konokság.

– Ugyan! Még ezt is tudta a kis ujja?

– Ezt is tudta. Elmagyarázta nekem, hogy ha a szép asszony annyi rosszat mondott a többi asszonyról, azért történt, mert örökkön az bántotta, hogy neki, a ki minden asszonynál különbnek tartja magát, házasságon kívül kell élnie.

– Igaza van, a kis ujja csakugyan szemtelen gyerek.

– De könnyü elhallgattatni.

– A világért se hallgattassa el. A kis ujjának a magyarázatai ugyan csak vakmerő találgatások, a melyek épp oly illetlenek, mint a milyen önkényesek, de engem azért érdekelnek. Folytassa, és semmit se hallgasson el.

– A magyarázatait se?

– A magyarázatait se.

– Tehát a kis ujjam elmagyarázta azt is, hogy a szép asszony azért jósolt olyan rossz véget minden férjnek, mert boszantotta, hogy az az ember, a ki őt, hite szerint, nem érdemelte meg, nyugton alszik, a lehetetlen helyzetben sem félti őt, a lehetetlen helyzetben is bízik benne, annyival inkább boszantotta, mert tudta, hogy a betyárnak igaza van!… Hogy a szép asszony azért rágalmazta meg a női lelket, még legtitkosabb gondolataiban is, mert rettenetesen haragudott azért, hogy neki soha se volt más gondolata, csak az a haszontalan ember!… És elmagyarázta végül, hogy a szép asszony azért lázongott a házasság intézménye ellen, mert nagyon is érezte ennek a kötésnek a hatalmát, és át kellett látnia, előre érezte, hogy minden büszkesége ellenére se tudja megtagadni szerelmi háláját attól a férfitól, a kinek egyszer odaadta magát.

– Mégis magának volt igaza. A kis ujjának a magyarázatai csakugyan olyan… hogy is mondjam?… olyan… minden tartózkodás nélkül valók, hogy lehetetlen végig hallgatni mindazt, a mit magának elsuttogott. Maradjunk csak a pletykáinál. Az eseményeknél, a melyeket elbeszélt vagy elhazudozott magának…

– Beszámolok azzal is, a mit elbeszélt, mert nem hiszem, hogy füllentett volna… Tudtomra adta, mindenekelőtt, hogy a szőke férfi, a ki elválása óta folyton rajta volt, hogy visszahódítsa a feleségét, éppen azon a napon törte meg először a szép asszony ellenállását, a melyik napon engem az a szerencse ért, hogy a bárónéval megismerkedhettem. Az előbb említett nevezetes esemény, tudniillik a makranczos hölgy megszelídítése, a gyorsvonaton történt, Füzes-Abony és Miskolcz között. Az elvált férj az elvált feleséget akkor csókolta meg vagy négy év után először, egy kicsit erőszakkal… s ez a családi jelenet úgyszólván az orrom előtt, mert tőlem nem messzire, zajlott le, egy lefoglalt kocsiszakaszban. A szőke férfi ekkor csikarta ki a szép asszonytól azt az igéretet, hogy ujra látni fogják egymást – a mit az elvált feleség már csak azért se tagadhatott meg, mert látta, hogy az ura most az egyszer nem ereszti ki a körmei közül, mert látta, hogy a szőke férfi még egy kis botránytól se riad vissza, csak hogy czélját érje, és a szorongatott, szégyenkező szép asszony folyton attól tartott, hogy a le nem függönyzött kocsiajtón kiváncsi szem pillanthat be… és méltán tartott ettől, mert ezt a családi jelenetet egy másik kocsiszakaszban nagyon sajátságos és feltűnő némajáték előzte meg, a mely máris fölkeltette…