TIZEDIK RÉSZ. A SÁTÁN ÉS A DAEMON.

I.

Napoleon hadseregénél volt egy hirhedett csapat, a VI-ik olasz ezred, a mit a «dæmonok legiójának» hivtak.

Ezt a csapatot Olaszország valamennyi hirhedett korhelyéből, utonállójából és naplopójából alakíták. Ebbe volt besorozva a főrangú családoknak valamennyi javíthatlan tékozló fia, az előkelő társaságok számüzöttei, a létjogot vesztett kétségbeesett alakok, a kik a társadalom üldözése elől egyetlen menedéknek találták a csatatért; a kik minden téren elvesztették a becsületet s aztán meg lett nyitva előttük a vérmező, a hol azt vissza lehetett szerezni. Minő szomjjal rohanhattak a megnyilt sorompóba! – Rövid időn kiérdemelték a «dæmon legio» nevet. Gyöngy és rongy, drágakő és szemét egy rakáson. A mellükön érdemrend, a hátukon akasztófabélyeg. A harczban fékezhetlenek; hanem a rablásban is azok. Az ökleik ép oly félelmesek voltak, mint a hosszú ujjaik. Egyszer kirabolták a saját ezredük pénztárát, másszor meg a tábori lazarétum gyógyszertárát kaparintották el s megitták a feltsernek minden drága orvosságát reggelire. Meglopták egymást a bivouacon; hanem aztán ha megsebesült a pajtás a csatában, saját vérük áldozatával szabadították ki. Egy «dæmon» a csatában megölt egy angol tisztet. A haldokló ellenség arra kérte, hogy feleségét és kis leányát, a kiket a védett faluban hagyott, oltalmazza meg: s a gyilkos fölkereste az asszonyt és a gyermeket s az egész hadjárat alatt védőjük és gondviselőjük lett. A VI. olasz ezred csodagyűjtménye volt a legmonstruosusabb bűnöknek és a leghihetetlenebb erényeknek.

Vezérük ezzel a csata-jelszóval szokta őket harczra buzdítani, mikor rohamra vitte dæmonjait:

«Avanti, avanti, signori briganti! cavalieri ladroni, avanti!»

Ennek a dæmon legiónak egy szakasza, mely az olasz alkirálylyal a Veltlinen át hatolt idáig, lett azzal a küldetéssel megbízva, a mit De Fervlans levele említett: őket vezette a marquis, ki Barthelmy ezredes korában azt az egész vidéket legjobban keresztül tanulmányozta.

II.

Csak ketten laknak már a Névtelen Várban: a komoly Lizette és egy mogorva gyermek, Sátán Laczi fia.

Marie csöngetésére kinyitották az ajtót, a kis Laczkó volt ott.

– Itt van az idegen úr? kérdé tőle a lány.

– Nem tudom; Lizettehez ment be.

– Hát bocsáss be Lizettehez.

– Tessék. De engem megver.

Már a folyosón érzett az a rettenetes betegszobai és sekrestyebeli illat, a mi a kámfor, tömjén és fenyőmag füstöléséből keveredett össze s mikor a konyhaajtón zörgetett a kis Laczkó, a félig kinyitott ajtón legelébb is egy vas szénlapátot toltak eléje, tele parázszsal; majd lepörkölték vele az üstökét, a parázson pattogott a ráhintett köménymag s az ajtó mögül egy mérges hang rivallt elő:

– Mit akarsz megint? Mit kisértesz engem, lidércz?

– Kérem, Lizette; szabódott a fiú, az urnőnk van itt a kastélyból.

Erre a szóra meg épen becsapta a konyhaajtót Lizette s csak az ajtó közepén levő négyszögü ablakocskán jelent meg az ábrázatjával, a minek gömbölyüségéből a szük keret csak egy koczkányit engedett kilátszani. Csak az a négyszögletü ábrázatparczella beszélt Marieval. S milyen durván beszélt!

– Mit akar ön itt? Elment öntől az Isten kegyelme? Hogy ide jön a dögvész palotájába? ön kellett ide még nekem! Fusson innen rögtön! – Nem jó a czifra palotában, ugye? Tudtam! A kártya megmondta régen! – Hát nincs elég parasztgunyhó, a hova el lehet bujni? – Menjen a Schmidtékhez! – Azok talán még nem árulók. – De hát miért ne volnának azok? A sánta koldus, a nyomorékok, a kik a kenyerünket ették, maga a pap is, miért ne lehetne áruló? – Menjen ön a vadászlakba; az üres most. – Keressen egy odvas fát, egy barlangot, rejtőzzék el abban, mint Genovéva. – Itt nem maradhat ön!

– Én pedig itt fogok maradni Lizette. Hol van Cambray?

– Mit tudom én? – Hol van Cambray? – Szép kérdés! Mintha a gyermek azt kérdezné, hogy hol áll a patkányméreg? – Még az kellene, hogy Cambrayval érintkezzék! – Nincs sehol! – Lefeküdt. – Nem lehet hozzá menni.

– Én fel fogom őt keresni.

– No hát csak keresse. – De azt ugyan megmondom, hogy nem fogja feltalálni. – Keresheti azt; – Cambray nemes ember volt! – Cambray okos ember volt. – Nemes ember és okos ember. Előre látta ő, hogy a «mon petit garçon», ha megtudja, hogy ő itt van, senki által le nem hagyja magát lebeszéltetni, utána jön: de olyan nemes volt, hogy meg tudta akadályozni, hogy ő vele találkozzék. – Azt hiába keresi.

– Jól van Lizette. Szólt Marie, s aztán a kis fiúhoz fordult; jer velem Laczkó, keressük őt.

Az önző Lizette egy darabig nézett utána, odanyomva az arczát a négyszögletü ablakocskába, – aztán, mikor a folyosó végén járt Marie, utána kiáltott:

– Mon petit garçon! jőjjön vissza. – Jőjjön vissza egy szóra!

Marie visszatért hozzá.

– Ha csakugyan nem hagyja ön kiverni a fejéből, hogy az öreget felkeresse: akkor kérem, vigye magával ezt az üveget. – Igazi jó gyöngyvirág-eczet van benne; mossa meg vele most is, – meg ha beszélt vele, ismét az arczát és a kezeit jól; ez hatalmas szer; elpusztítja a pestist.

Egy hosszú üveget nyujtott ki az ablakon Marienak.

– Köszönöm jó Lizette, szólt a lány mosolyogva. Csak tartsa ön meg azt a drága jó szert: önnek szüksége van rá. Én nem ismerek semmi veszedelmet.

S azzal utjára ment.

– Mindig ilyen volt! dörmögé magában a kövér Lizette, s aztán, hogy Marie eltünt előle, kidugta a parázsos serpenyőt a négyszögű ajtónyiláson s nagy füstöt csinált vele köménymagból a folyosón, aztán bezárta a négyszögű ablakot az ajtón vastáblával s visszament a konyhába, a hol láthatatlan perlekedő társak vártak reá egész seregszámra – veszekedni.

Marie pedig elindult a kis Laczkóval végig járni az üres várat.

Minő változáson ment az keresztül!

A lépcső-szőnyegek összetaposva sáros lábnyomokkal, a fénymázas falakba nagyfejű vasszegek verve, a mire az önkéntesek tarisznyáikat aggatták; a parquetten halomra gyült szemét, szalmaalmok, élelmezési ízékek maradványa; a nagy díszteremben sorba állított tábori ágyak. A szép fehér ajtók telefirkálva emberi torzalakokkal, a mik alá csufondáros tréfák voltak irva. Maga Lajos szobája a legnagyobb rendetlenségben; beterítve széttépett papirrongyokkal, tele fecskendezve tintával, befertőztetve pipából kivert dohány maradványával. Marie nem ismert rá a hajdani csöndes menedékre.

Minden szobába beszólt csengő, szelid hangjával: «Cambray! Atyám! Itt vagy?» Sehonnan sem jött rá válasz.

Eszébe jutott valami.

Ha az egész várlakot feláldozta is Lajos szabad csapatjának; de egy szobát bizonyosan nem engedett idegen lábnyomoktól megszentségtelenítni: az ő lány-szobáját.

Oda sietett.

Annak is nyitva volt az ajtaja; de az első pillantásra megtudhatá, hogy az el volt zárva eddig a látogatók elől; a szőnyegek tiszták, az egész szobán még mindig az a szűzi illat hatol át, a mi a hajadoni szentélyben otthonos s bár a butorokból mindazt áthordták is, a mi Marieé volt: de itt hagyták a bőrkerevetet, a min Lajos szokott aludni. – Kétségtelen, hogy Lizette ebbe az egyetlen lakályos szobába helyezte el drága vendégüket.

A bőrkerevet azonban üres volt: azon nem feküdt Cambray.

Azután szétnézett a szobában Marie s szemébe tünt, hogy az egykori ágyfülkéjét elzáró aczél-görgöny le van eresztve.

Ott kell Cambraynak lenni!

Ott volt.

Marie odasietett. Az érczgörgönyön belül világosság volt; olajmécses égett. Be lehetett látni a hézagokon keresztül.

A nemes lovag ott feküdt a puszta földön, nyoszolya nélkül, egy pokróczon, fejét két hátra tett kezére nyugtatva. Szemei merevek voltak; de annál rémesebb volt a szokatlan láng, mely belőlük sugárzott; száraz ajkai ki voltak nyitva s beszélni látszottak a mindenséggel – a semmiséggel.

– Cambray! Atyám! kiálta Marie a rácson keresztül.

– Ki az? Marie! kiálta fel a lázbeteg, s nehéz vonaglással fel akart emelkedni, s ismét visszaesett, de kezét rémülten tartá maga elé, mintha el akarná őt magától taszítani.

– Cambray! Bocsáss be! Én vagyok. A te Máriád! Hogy fekszel itten? egyedül: be sem takarva! Nincs, a ki gyógyszert adjon. Egy ital vizet sem égő ajkadnak. Oh, ereszsz magadhoz! Ott nem messze tőled van egy gomb a padlaton. Csak egy ujjaddal kell megnyomnod, s a görgöny fölemelkedik.

A kór elkezdett nevetni. Csak az arcza mutatta, hogy nevet, hang nem kisérte azt. Azon nevetett ugy-e? hogy milyen ravaszul ki tudta játszani az ő kedvenczét, az ő imádott bálványkáját, hogy mikor az ide tör hozzá, meg ne tudja az ő dögvészes fekhelyét közelíteni. Ezen a sikerült furfangon nevetett bizonynyal.

Erre aztán Marie is gondolt ki valami ellenfurfangot. («Várj csak! ha te engem ki akarsz játszani, majd én is kijátszlak téged!»)

Fenhangon el kezdett zsémbelni.

– No lásd, Cambray, én már most haragszom rád; – ha te engem oda sem bocsátasz magadhoz, akkor én itt hagylak s feléd sem jövök többet. Elmegyek innen. Jó éjszakát! Ha valamire szükséged lesz, itt fog lenni a kis Laczkó; a gomb-megnyomással csengethetsz neki, majd ő kiszolgál. Én nem őrizlek itt egész éjjel. Tudod? Hiszen ágy sincs itt, a hová lefekhetném. Jó éjszakát, Cambray!

E szavakra a kór megszünt nevetni s álmatag gyönyörrel tekinte a kedves csengő hang kútforrása felé s kezével bágyadtan üdvözlé őt kétszer-háromszor. Aztán csöndesen lefeküdt, két kezét imára kulcsolva mellén.

Marie pedig azt tette, hogy a kis Laczkónak suttogva utasításokat adott.

– Eredj, zárd be jól az ajtót a keresztvassal. Én itt maradok. Aztán jőjj vissza, hozz magaddal gyertyát és gyujtószert; azt tedd ide a kerevet mellé. Künn a folyosón gyujtsd meg az éji lámpát.

– Szabad a puskámat is magammal hoznom?

– Puskát? Minek?

– Akkor nem félek olyan nagyon.

– Hát akkor hozd el. De ide be ne hozd, mert attól meg én félek; hanem támaszd az ajtó mellé.

Egészen besötétedett, mire a Laczkó gyerek visszakerült, egy nehéz kétcsövű vadászfegyvert hozva a vállán, a mit nagy gondosan a szögletbe támasztott.

– Ne gyujtsam meg a gyertyát?

– Dehogy gyujtod! Azt akarom, hogy a beteg úr ne vegye észre, hogy én itt vagyok. Majd később tán felnyitja a vasfüggönyt, ha valamire szüksége lesz. Én ide a pamlagra ledülök; te ott maradsz az ágyfülke előtt, s ügyelsz rá, hogy mit csinál az úr? Ha felnyitja a rácsot s én el találtam volna aludni: akkor engem felköltesz.

Marie ledűlt a bőrkerevetre, shawljával betakarózva, a kis Laczi pedig oda állt a rácsfüggöny elé s őrködött.

Oh, dehogy történt az meg Marieval, hogy el tudott volna aludni! Lehet-e ébren nem lenni ilyen gondolatokkal? Egyre kérdezgeté suttogva, mit csinál a beteg?

«Nagyon hányja-veti magát» volt rá a felelet.

Egyszer aztán az lett a válasz, hogy most már elcsendesült.

Akkor aztán Marie is föltette magában, hogy nem kérdezősködik többet s veszteg marad egy óra hosszat.

A folyosón volt egy ódon fali óra, a mit minden nap maga húzott fel Lizette. Ez az élő gép számlálta az örök időt, harangkongású hangjával hirdetve az óranegyedeket. – Már tizenegy óra elmult.

Marie azt «hitte», hogy aluszik, és azt «képzelte», hogy álmodik. Azt álmodja, hogy az a bűbájos hölgy a lábai előtt hever, s két arczképet mutogat neki, az egyik egy élő leányé s a másik egy halotté, meg egy levelet, a melyben egy kis leány téríti jó útra az anyját, s aztán a szép hölgy azt mondja a védenczének: fuss innen, mert ha itt maradsz, én megöllek! – Hogy lehet ilyet álmodni!

Egyszer aztán az őrtálló gyerkőcz elkezdett fogvaczogva nyöszörögni:

– Én úgy félek.

– Mitől félsz?

– Ez az úr ott benn olyan csöndesen fekszik egy darab idő óta.

– Bizonyosan alszik.

– A ki alszik, annak a melle emelkedik; ezé meg nem mozdul már régen.

Marie felugrott a kerevetről s odafutott.

Az éjjeli mécs kanócza füstölögve lobogott Cambray fejénél s bevilágítá annak az arczát.

Marie látott már egyszer ilyen arczot: Henryét.

Ez a halál.

Összeborzadt.

Az életösztön önkéntelen reszketésben jelentkezék minden tagján. Nem jó hely ez itt.

Minő iszonyatos lehet az a halál, mely kiszemelte áldozatát hetekkel az előtt, aztán ráült a vállára, mint egy lovag s hurczoltatta magát hegyeken-völgyeken, országokon, városokon keresztül vele, míg elért a czéljához, akkor aztán az a csontlovag azt mondta neki: itthon vagyunk! s az embert, ki még ma délután hatalmas, erős férfi volt, a ki félkezével egész Bábelét döntötte le az ármánynak, éjfélre már csöndes halottá tette az a rejtélyes lovag, a ki hordatja magát egyik országból a másikba.

S milyen hosszú még az éjszaka!

Marie nem mert ebben a szobában maradni többé.

– Jer. Gyujts gyertyát, monda a fiúnak. Menjünk le Lizettehez. Ott akarok nála aludni.

Bizony azt Laczkó is sokkal tanácsosabbnak találta.

Marie borzadva nézett arra a felnyithatlan rácsra, mely oly soká volt ő neki magának menedéke. A jelenlegi lakója e fülkének most úgy magára zárta, hogy hozzá sem lehet jutni tőle. El is temette magát egyuttal. Csinált magának kriptát a Névtelen várban. Ha csak szét nem bontják a falat kívülről, hozzá nem férhetnek. A míg Lajos vissza nem tér, Cambrayt ki nem hozhatják a magára zárt rejtekből. Mariet iszonyítá e gondolat.

– Jer menjünk le Lizettehez.

A fiú meggyujtotta a folyosón függő lámpánál a gyertyát s aztán ő a puskát, Marie a szövétneket véve kezébe, megindultak a csöndes folyosón, a setét lépcsőn végig. Marie volt a bátrabb; ő ment elől Lizette ajtajáig.

Csak egy felriadt denevér ijeszté meg őket odáig. A vitéz urak bizonyosan kitörtek valahol egy ablakot, azon jött be.

Nem volt szükség sorba koczogtatni az ajtókat, hogy rátaláljanak Lizettere. Mikor ő alszik, akkor nincs elrejtve. Mintha egy óriási fürészmalom dolgoznék, összefogva egy rengeteg fujtatóval: úgy harsog a horkolása végig az egész földszinten.

– Lizette! Kedves Lizette! ébresztgeté őt eleinte Marie, csöndesen koczogtatva az ajtón, később aztán Laczkó fogott hozzá, sikeresebb módszert alkalmazva: csizmasarokkal rugdalva az ajtót. Mind nem használt az semmit. Az ajtódöngetés, mely végig hangzott a boltozatos tornáczon, ép úgy nem szakítá félbe azt a rémséges horkolást, mint nem szakítaná félbe a fürészmalom lármáját, mikor annak zúgója működésben van.

– Deiszen zörgethetünk mi ennek! véleményezé a kis Laczkó. Ha a franczia itt ágyúzna a füle körül valamennyi haubiczával, se költené ezt fel, ha ez egyszer elaludt. Reggelig pedig magától fel nem ébred, a míg a legyek el nem kezdik az orrát boszantani.

– Nézz szélyel, nincsen-e a földszinten valahol egy szoba nyitva, a hol az éjszakát eltölthetném? mondá Marie.

A fiu habozva nézett rá.

– Nem merek magamban menni.

– Oh te vitéz puskás! No hát jer utánam, ha olyan derék legény vagy. S azzal Marie fölvette a gyertyát a földről s megindult a folyosó másik vége felé.

Egyszer aztán ijedten kiáltá el magát:

– Szent Isten! Ott egy férfi áll!

A sötét alak egy ajtó-mélyedésből lépett elő.

Marie visszahátrált.

Ekkor aztán bebizonyult, hogy csak férfi a férfi, még zöld korában is. A kis Laczkó, a mint azt látta, hogy urnőjét veszedelem fenyegeti, a vész nagyságától egyszerre férfiui bátorságot kapott; a «rémület vakmerőségének» lehet azt nevezni. Előre ugrott, Marie elé, s a felvont puskát arczához emelve, az idegenre czélzott vele, rákiáltva hangosan: «megállj! mert meglőlek!»

– Ember vagy, fiam Laczkó! dörmögé a sötét alak. Meg ne lőjj! Én vagyok az apád.

– Ne közelítsen kend! rikoltott a gyermek; mert Isten ugyse meglövöm!

– Hát nem ismersz az apádra? Laczkó fiam!

– Én nem vagyok most Laczkó fiam; hanem strázsa! Lövök!

– No hát nem mozdulok innen. Valami bolondot ne tégy.

– Mit jön kend ide? Én az úrnőmet nem hagyom bántani!

Most végre magához tért ijedelméből Marie; egy még erősebb ijedelem vett rajta erőt. Itt most ő miatta egy fiu meg akarja ölni az apját. Hirtelen befogta a két kezével Laczkónak a szemeit, hogy ne lásson czélozni s rákiáltott:

– Ereszd le a puskát! Én nem akarom, hogy lőjj! – Mit akar ön jó ember? Nekem nincs semmim s ez a kastély üres. Mit akar ön tőlem?

Ekkor a betörő e nevet mondá ki:

«Botta Sofia.»

Erre, mint egy varázsszóra, otthagyta védelmezőjét a leány, s mint a kezes bárány, sietett szeliden megszólítója felé.

Mikor annak az arczába világított a szövétnekkel, önkéntelen összeborzadt. Sátán Laczi nem tudott magából szép embert csinálni.

Hanem felmutatta Marie előtt az átadott aczélgyürűt.

– Az, a ki ezt a gyürűt viseli, küld engemet ide: azzal az izenettel, hogy rögtön siessen ön innen, s kövesse bárhova azt, a ki vezetni fogja. – Ez az ő parancsolatja!

– Engedelmeskedem neki, szólt reszketve a leány; de szemeit nem tudta levenni e félelmetes arczról, mint boától megbűvölt evetke.

A férfi halkan folytatá:

– Az én uram, a ki engem ide küldött, hogy az ő kincseit, a hol találom, vigyem el hozzá, egy aczélszekrény elragadását is rám bízta.

– Azt már elvitte hozzá az, a kire annak a megőrzése bízva volt.

– Úgy? «Az» vitte el? és ő «hozzá». Akkor jól van. Tudom, mi a dolgom. – Nekem ugyan az én uram azt parancsolta, hogy én kisérjem el a kijelölt menedékig az ő legdrágábbját: de én mást gondoltam ki. Az én pofám nem arra termett, hogy az valakit megvígasztaljon. Nincs is rám ez úton semmi szükség. Győrig tiszta az út, semmi baj sem történhetik. Magam helyett a feleségemet hoztam el utikiséretül az urnő számára. Azt hiszem, egy asszonyt szívesebben lát maga előtt. S az egy igen becsületes jó asszony: ennek a szegény fiunak az anyja.

– Oh, az nagyon jó lesz, azt én igen szeretni fogom.

– Aztán védelmezőül ezt a ficzkót is vigye el magával. Helyén van ám ennek a szíve. Aztán nem olyan rossz ember, mint az apja.

Milyen büszkeség ragyogott Sátán Laczi szemeiben!

– De majd én sem soká leszek már rossz ember. – Ha az én uram azzal az asszonynyal beszélt, a kire a kincsei megőrzése volt bízva, s ha az az asszony nem árulta el az ő kincseit, hanem elrejtette, megmentette azok elől, a kik azt keresik: akkor előre tudom, hogy holnap az én uram hol fog megjelenni? Én is ott leszek! Meg a huszonnégy Sátán czimbora. S majd ott megmutatom, hogy mit tudok!

– Hát én nem ő hozzá megyek?

– Hahhó úrnőm! A hova az most törekszik, ott még a föld is meghajlik az ember lába alatt. Különös föld az! S a hogy azok, a kik ott találkozni fognak, beszélnek egymással, azt nem való az ilyen gyönge szívnek megérteni: az az ördögök nyelve.

– Az ördögök nyelve?

– Igen. Puskaropogás és kardcsattogás.

– Szóljon bele az Isten ez ördögi beszédbe!

– Azonban siessünk, a míg a holdvilág fenn van, használni kell az időt.

– De úti öltönyöm sincs.

– Gondoskodott a feleségem jó meleg bundáról, majd betakargatja szépen.

– Még egyre kérem önt. Ön ismeri azt a mestert, a ki az én szobámban azt a fortélyos legördülő rácsot készítette. Beszélhet-e vele?

– Úgy tudom, hogy Vavel gróf szolgálatába szegődött most tábori kémnek. Ott bizonyosan rátalálok.

– Mondja meg neki, kérem, hogy siessen ide minélelőbb; ő ismeri e zár fortélyát, nyissa fel azt. Az alcovenban találni fog egy megholt embert. Az én nekem igen jó barátom volt. Temettesse el őt szépen.

– Elvégzem vele.

Most aztán úgy vett bucsút Marie a Névtelen Vártól, mint a ki jól tudja, hogy ide soha sem fog visszatérni többé. Kitiltja belőle a legutolsó emlék. Nem volna bátorsága egykori szobájába még valaha belépni.

A négylovas parasztszekér ott várt a kastély kapujában; Mariet felültették, betakargatták bundába, a fejét bekötötték gyolcskendővel, parasztosan, a Sátán Laczi felesége melléje ült, a Laczkó a kocsis mellé kapott fel, térde közé fektetve a puskát, a kocsis kiereszté ostorát s a szekér elrobogott a porfelleges úton.

Sátán Laczi egy darabig utána nézett a távozó szekérnek, a mint az a kanyarodónál eltünt előle, sípjába fujt s arra a park bozótjaiból fegyveres marczona alakok bukkantak elő; kardja, pisztolya és kétcsövű fegyvere volt mindegyiknek. Halk dörmögéssel lett kiadva a jelszó. Azzal mindannyian megindultak a fertőparti füzeshez. Ott volt kikötve két dereglye, azokba beleültek s aztán gyors evezőcsapásokkal indultak neki a hansági bozót tájának.

A Névtelen Vár minden ajtaja nyitva maradt. Nem volt abban más, mint két mélyen alvó: az egyik rémségesen horkol, a másik rémségesen hallgat. S egyik sem fél az egész világtól…

III.

De Fervlans marquis az egy osztály dæmon legionáriusával Brucknál jött át a magyar határon s mintegy másfél mérföldnyire a határtól Nezsidernél tanyát ütött. A dæmonoknak itt még nem volt szabad mutogatni a virtusaikat, hogy jövetelüknek hire ne futamodjék. De Fervlans a mezővároska előljáróinak takarmányszállításról adott parancsokat. Az pedig köztudomású, hogy rendes időben is a Fertő vidéke látja el Bécset szénával. A betörőket nem kellett másnak tartani, mint fourageozó csapatnak, a miért nem érdemes a főhadiszállásnak fejfájást okozni.

De Fervlans maga is a vendégfogadóba volt szállva s egy pár kétséges jellemű, de vitéz nobilival birálgatá a fertővidéki hegyek tüzes borait, a midőn egy új vendég toppanik be az ivótársaság közé, a kinek a láttára De Fervlans örömteljes hangon kiált fel:

– Ah, La Barbe Hector! Vén czimbora. Hát te hol jársz itt?

Az érkezett, meglehet, hogy élményeire nézve elég vén volt; de arcza még egészen fiatal, s ha megerőltetjük az emlékezetünket, eszünkbe fog jutni, hogy láttuk őt már egyszer – Themire grófnő termeiben. A Cythere dandárához tartozott ő is.

La Barbe Hector kozák ruhát viselt úti köntösül (ez akkor nagyon népszerű volt a francziáknál: az orosz szövetségnél fogva) s az oldalán egy nagy bőriszákot hordott, a minek egészen domború volt az oldala.

– Nem rossz bor! mondá a jövevény, kihörpentve De Fervlans poharából az aranyszínű rusztit. Megyek Párisba. A császár küld gyors postával. Hát te mit izensz haza?

– Gratulálok a missióhoz! Hanem átkozott egyenes útat választottál, ha Schönbrunnból Párisnak útbaejthetted Nezsidert.

– Oka van annak. A császár levelet küld Josefinenek.

– Szerelmes levelet?

– Azt nem tudom.

– Add ide, majd mindjárt meglátjuk.

Napoleon nem szokta a leveleit borítékba tenni, hanem csak összehajtotta és lepecsételte.

De Fervlans aztán már tudta a módját, hogyan kell egy ilyen levelet gömbölyűre összenyomni s a nyiláson át a tartalmat kikukucsálni.

– Rettenetes írás! monda fejcsóválva. Bezzeg a «consul» nem így tudott calligraphiázni a szép creolnőhöz! Hát még a tartalom! Ma santé est bonne. Hogy ő egészséges. Le temps est superbe. Pompás az idő! Les soldats sont gais. A katonák vígak! Il y a ici du vin. Itt van bor. Porte toi bien. Légy jól. Napoleon. – No ilyen levelet én is tudnék a feleségemnek irni, ha Barthelmy Ange asszony megvolna.

– Igen, de a mellé csatolt ajándék üti helyre a gyöngédség mérlegét: a császár egy kutyát küld Josefinenek.

– Kutyát? Hát nem elég még neki a két hirhedett carlin!

– Megdöglött mind a kettő.

– Ah, be kár értük. Pompás két kutya volt! Mikor Josefine társaságot hivott össze, nem lehetett az embernek egymást megérteni az ugatásuktól. Senkinek a lábikrája sem volt tőlük biztosságban. Mintha most is látnám a jó Caprara bibornokot, hogy szedegette elő a soutaneja zsebéből a czukordarabokat és sonkaszeletkéket, mikor a császárné szobájába belépett, s mily szepegve hajigálta a két cerberusnak, hogy a piros harisnyái immunitását megvédelmezze.

– De sokkal szebb volt annál, a mit te nem láttál (tudod a Barthelmy szereplésed alatt), mikor egy estélyen Josefine valamit akart magyarázni madame Laplacenak s felhivta, hogy üljön mellé a pamlagra. Laplace asszony nem ügyelt rá, hogy felségsértést követ el vele, ha a császárné mellett fekvő carlinet figyelmetlenül érinti; a minek az lett a következése, hogy az udvarhölgy nagyot sikoltva ugrott ki a terem közepébe: olyat harapott rajta carline valamennyi ruháján keresztül.

– Haha! És hol harapta meg?

– Azt Clio nem jegyezte fel. Shakespeare szerint ez is a «névtelen tettek» sorába tartozik.

– Kár a két derék kuvaszért. Sok jót tettek életükben. A szegény emberek az ő nyakörveikbe dugták a folyamodásaikat, úgy juttaták legmagasabb kezekbe.

– Josefine vigasztalhatlan is volt miattuk. Egyszerre haltak meg, mint hűséges házaspár. A császár most aztán vigasztalásul küld neki egy új kutyakölyköt, a mi most legújabb divatczikk Párisban; úgy hiják, hogy «chien de Vienne!» Ez az én küldetésem. – Miután pedig megtudtam, hogy a chien de Viennet nem fabrikálják Bécsben, hanem hogy annak itt van a fő depotja a Strabo «Lutum Peisonis»-a mellett, ennélfogva esett útamba ez a szép mezőváros a «campus Bojorum» szélén: fogtam is már egy gyönyörű példányt ebből a salonczikkből, a mi közirigységet fog fölkelteni odahaza.

Azzal kihúzta a bőrtarisznyájából azt a tárgyat, a mitől annak a horpaszai úgy felduzzadtak s letette az asztal közepére.

Egy hatalmas magyar juhász komondorkölyök volt az, szép bozontos fehér szőrű, mely a mint az asztalra ki lett téve, rögtön elkezdte a hátulsó lábával a füle tövét vakargatni, s aztán szétvetette a négy lábát s bátran megugatta az egész úri társaságot.

– Hisz ez a chien de Vienne magyar juhászkutya, monda De Fervlans; a mi időjártával akkorára meg fog nőni, hogy a császárné lovagolhat rajta.

– Mire ez a kutya olyan nagyra megnő, akkor már Josefine nem lesz császárné.

– Ugyan ne mondd. Te is azt hiszed?

– Minden kávéházban beszélik már s a mi több, Fouché is beszéli.

– S mi oka lehet rá a császárnak?

– Barátom, ha az ember el akar válni a feleségétől: okot könnyen találhat rá. Hogy az asszony sokat féltékenykedik; mindjárt sír és gyakran elájul. Meg hogy sok adósságot csinál s soha se vallja be teljesen, hogy mennyit? Aztán meg házalónőket, kártyavetőnőket ereszt be magához, a kiket a császár kitiltott a palotából. Hanem hát mindez csak ürügy. Én azt hiszem, hogy a császár, miután meghódította fél Európát…

– Az egészet… te!

– Csak a felét, mondom, mert csak a himnemű Európát hódította meg; most neki indul a másik felének s a nőnemű Európa ellen tervez hadjáratot. Új házasságra gondol – s miután keresztyén canonaink ezt máskép nem engedik, fel kell bontania a régit.

– Csak tudnók előre, hogy ki lesz az, a kinek hizelkednünk kell.

– Te pedig aligha többet nem tudsz, mint én. Nem ok nélkül unatkoztál három esztendeig ezen a vidéken, a Barthelmy-saisonban.

– Colossaliter! Az nem saison volt nekem, hanem æon!

– Hát Themire hogy játszta itt a comédiáját?

– Fölségesen. Épen az utolsó jelenetét várom.

– Képzelem, hogy vágyik ebből a sárfészekből visszajutni Párisba! Tantalusi kínokat kellett neki kiállani, mikor a császári herczegnők estélyeinek leirását olvasta a lapokban: azokat a divatokat! barátom! Minő felséges őrjöngés! Az ősvilágrész minden madarai megfosztva pompás tollaiktól, a mik drágakövekkel voltak odacsatolva hölgyeink fellegruháihoz; hát a fertelmes chierusque uralma, melyet szépnek kellett találnunk azok miatt, a kik azt viselték, s a mit valódi zsarnokság volt szépeinknek viselni, mert bennünket föltétlen capitulatióra kényszerítettek vele, s a rút hölgyeket meg egészen kiállhatatlanokká tették. S ebből Themirének mind ki kellett maradni. Egy este Hortense valamennyi drága tollat és brilliantot megszégyenített bálöltönyével, az tele volt himezve frissen szedett rózsalevelekkel. Olyan illatot hordott magával, mint egy rózsalugas! Hogy ezt Themire nem láthatta. És hogy nem láthatta a saját leányát!

– Szép lett?

– Gyönyörű és elmés. Mikor Hortense bal paréein tánczolta a fandangot vagy a bachanal de Steibelt, vagy a keleti danse de Chalest, vagy épen a danse de Chosaqueot, minden ember őtet nézte. Az allegoriában pedig, a hol ő játszta a Foliet, bolondult utána az egész udvar. Kurta ruhában, testszín tricotval; corset nélküli ruhaderékkal, a minek nem voltak ujjai. Ah!

– Tehát nagy szerencséje volt?

– Ellenkezőleg. Hortense ugyan szerette őt, hanem Pauline herczegnő féltékeny volt a szépségére s egy estélyen, a mit ő adott, megtiltotta neki a Foliet a leirt jelmezben eljátszani. – Nagy sírás lett belőle! – Ezért aztán Hortense azt az elégtételt szerezte a kicsikének, hogy Josefine mellé beszerezte felolvasónőnek.

– Igen irigylett állás.

– Nagyon is irigylett. Nemsokára Josefinet féltékenynyé tették a szép ujoncznőre: azt hitették el vele, hogy a császár is örömest olvastat föl magának – a leány szép szemeiből valamit. Ebből még nagyobb sírás lett. A szép kis leány aztán nem mutatta magát az udvarnál többé, s nem tudom, mi lett belőle.

– Ezt jó lesz az anyjának meg nem tudni, mert nagyon szerette a leányát. Ha valami baj érte, rám haragszik meg miatta.

– Majd ki tudod te békíteni. Még olyan kedves leány nem volt a világon, a kit öt millióért, – vagy egy férfiért oda ne adtak volna. A párisi nők nem boszúállók. Nézd: Tyrolban hogy öldöklik honfiainkat, s Páris valamennyi salonjában az idén a tyroli viselet kapott fel divatnak: hölgyeink kurta rokolyában, himzett camisollal, piros harisnyával, a mi aranynyal van himezve egész a jarretierig. Nők csak nőt ismernek ellenségül! Themire még jókor fog érkezni a «grand père» tánczára. (Ez végzi be a bált, bohókás figuráival.) – Különben a szép kis leányok most kimentek a divatból salonjainkban, a mióta madame Talleyrand, az az, hogy pardon! la duchesse de Benevent a kis Charlotteot felszedte valahol az utczán, egy csúf, fekete, ostoba szörnyeteget, a ki ott mászkál keresztül a herczegi vendégek lábain s bemaszatolja a piszkos kezeivel a selyemöltönyöket s belemarkol a tálakba s lecsókolja a piros festéket a marquisnők és marquis urak orczáiról. Most ez van divatban. – No de – a kis kutyám türelmetlen. Sietnem kell. Ezt a pohár bort a szép Themire egészségére. – Ha el nem visz valamelyikünket az ördög, – a viszontlátásig – Zingarelli Romeójában! Ah Grassini istenien énekel! Ha hallanád! Adieu!

Azzal felhörpentve az utolsó pohár bort, bedugta a nagyraszületett komondorfit ismét az iszákjába s Romeo végáriáját «ah ombra chiara» dalolva, eltávozott. Künn négy lovas hintó várta. A chien de Vienne relaisvel szeret utazni!

– Vigyen az ördög, dörmögé utána De Fervlans; nem lehet vele egy okos szót beszélni!

Alig robogott tova a sürgönyfutár hintaja, a mint újból egy három lovas paraszt szekér hajtatott a fogadó elé. Abból Jocrisse úr szállt le.

– No ez már okosabb ember! Vajjon mit hozott?

Az «Landsknechtsschild Katalin» levelét hozza.

De Fervlans az asztalra csapott öklével, mikor e levél igen rövid tartalmát elolvasta.

– Ez a széltoló igazat mondott! Nincsen oly kedves leány, a kit oda ne adjanak egy férfiért. S még nem csak a leányt, de az öt milliót is azon fölül. Egy férfiért. Csakhogy az a férfi nem én vagyok, hanem más. – Tehát «io non posso?» – Így is jól van, madame! – Tehát majd én leszek az az úr, a ki tud tenni valamit. – Jocrisse! Milyen őrizet van a soproni oldalon?

– Minden városban vannak insurgens lovas csapatok.

– Ez baj. Nem azért, mintha attól félnék, hogy a dæmonjaimmal nagyon erősen szembe fognak szállni, hanem inkább attól tartok, hogy ha megriasztom őket, akkorát szaladnak, hogy az egész Fertő mentét fellármázzák előttem, s mire Fertőszegre érek, hült helyét találom a madaramnak. Nekem a Hanságon át kell őket meglepnem s ugyan azon az úton vissza is térnem. Jártál valaha azon a tájon?

– A mérnököt kisértem egyszer Boldogasszonyig.

– Hintóval járható az út?

– Odáig igen. Hanem azontúl keserves.

– Jól van. Te itt a postánál hintót rendelsz meg és lejösz utánunk Boldogasszonyig, ott vársz reánk, míg visszatérünk. Hány órakor indultál el Fertőszegről?

– Mindjárt ebéd után.

– Hallod-e, én azt sejtem, hogy úrnőd, a mint ezt a levelet megirta, még valami mást is gondolhatott. Én arra is képesnek hiszem őt, hogy a leányt elszöktette előlem. Nekem ugyan sietnem kell most. De nem tesz semmit. Asszonyok éjszaka nem mernek nagy útat tenni. Ha elhagyták is Fertőszeget, nagyon messzire el nem mehetnek. A Duna épen az asperni ütközet napján szertelenül megáradt, ilyenkor a vitnyédi Rába visszafelé folyik a Fertőbe, a főfolyamtól felnyomva, a hidakat mind elviszi s kompon éjszaka nem szoktak átjárni. Ott utolérem őket.

– Hanem a Hanságon nehéz lesz az átjárás éjszaka, figyelmezteté őt Jocrisse. S kalauzt nem kapni e között a nép között semmi aranyért. Furcsa nép ez. Nem szalad el a faluból az ellenség érkeztére: odamegy a szeme közé bámulni, mintha komédiát mutogatnának neki. Komázik, enni, inni ád, hanem kémet, útmutatót nem lehet közötte kapni semmi áron.

– Tudom. De nincs szükségem rá. Igen jó térképem van e vidékről, Doboka úr csinálta. Aztán magam is keresztül-kasul jártam az egész Hanságot, mikor itt voltam garnizonban, vadkanra meg török réczékre vadászva. Sötét éjjel is eligazodom rajta.

Azzal De Fervlans rendeletet adott a csapatjának, hogy rögtön minden nesz nélkül üljenek nyeregbe, s mielőtt beesteledett volna, már útban volt a Hanság felé.

Már most, ha felveszszük, hogy mikor a menekülő leány elhagyta a Névtelen Várat, akkor lehetett éjfél, úgy ki lehet számítanunk, hogy a Nezsiderből alkonyat tájon elindult lovas csapat előtt, ha azt semmi nem fogja útközben akadályozni: alig lehet több pár órai egérútjánál, s ha a vitnyédi Rába révében csakugyan vesztegelni kell a szekérnek, úgy ott De Fervlans dæmonai a futókat kétségtelenül utolérik.

Vavel Lajos szintén csak éjfél után értesülhetett Katalin által a Mariet fenyegető veszélyről; ha akkor rögtön felkerekedett is a csapatjával, hogy De Fervlansra szemközt menjen, másnap délnél hamarább a Hanság vidékét el nem érheti s akkor már De Fervlans rég elvégezte feladatát s zsákmányával és a dæmon-legióval visszatérő útjában van, a hol aztán nehéz lesz őt utolérni s még nehezebb tovább üldözni.

Csodának kell történni, hogy Marie megszabaduljon.

IV.

Ez a csoda meg is történt.

Valóságos Istencsodája. Minő a bibliai legenda az üldöző Faraónak útját álló veres tengerről. A kételkedőket utasítjuk a Fertő tóról irt monographiára, melyben e természeti tünemény fel van jegyezve.

A mult években lecsapolták a Fertőt, s a hol az a Hanság tavaival legfőbb összeköttetésben volt, ott erős czölöptöltést húztak keresztbe. Az idén, hogy a Hanság vizei újra megáradtak, az alul feszítő dágvány itt-amott egész feldudorodó halmokat kezdett emelni a tőzegtalajban, a mik úgy duzzadtak elő, mint valami nagy daganatok a beteg föld testén. Egy ilyen földdaganat fölrepedt s annak az örvényéből a kiömlő fekete iszap messze elönté a körülfekvő lapályt.

Már Szent-András táján, a mint a buja útifűvel benőtt lapályon végig ment a dæmonok csapatja: lehetett látni azt a tüneményt, hogy néhol a nagy tömeg lovasság terhe alatt meghajlik a zöld lapály; tovább haladva meglepő volt az az iszonyú békasereg, mely szemközt jött a lovasokra, mintha az akarna legalább is megütközni az ellenséggel, a ló lába előtt hármasával ugráltak fel az ingovány zöld ballettánczosai.

«Az ördög küldi ezt a békát ellenünk!»

Azután meg felriadt vízimadár sereg kezdett elkóvályogni a levegőben nagy zsivajjal: azokat is a terjedő sár zavarta fel éjnek idején nyugodalmas fészkeikből.

Lármahangzó éj volt. A darvak úgy kiabáltak, mint az emberek, mikor nagy tüzet oltanak, kevés vízzel, sok lármával.

Valla helységen túl aztán egyszerre elveszett az a valami, a mi nem szégyenli magát országútnak neveztetni. Bele volt veszve egy széles, messze elterülő sártóba, mely mint egy fekete tükör terült el egy nagy messzeségbe.

A posvány, mely az útat elállta, nem lehetett szélesebb egy jó kőhajításnyinál. De Fervlans azt hitte, hogy keresztül lehet azt gázolni.

Egy dæmont felszólított, hogy menjen bele a pocsétába s tudja meg, hogy milyen mély.

A kettévágott út tulsó folytatását jól lehetett látni a holdvilágnál a sártükrön túl.

A dæmon alig hatolt előre húsz lépésnyit, a mint egyszerre elbukott a lova, hogy csak a feje látszott ki.

– Segítsetek! ordítá a dæmon, lova sörényébe kapaszkodva.

– Uszszál ki! szólt oda De Fervlans.

– Ördög vagyok: de olvadt szurokban még nem tanultam úszni! kiálta vissza akasztófa humorral a dæmon. Aztán egy darab ideig vergődött a sürű nyulós sár közepén, míg egyszer társai szemeláttára eltünt lovastul a fekete iszaptükör alá, mely sok ideig mély tölcsért képezett azon a helyen, a hol áldozatát elnyelte.

De Fervlans ekkor egy lovast elküldött jobbra, másikat balra, kitudni, hogy mely oldalról jön ide ez a deget-ár? melyik felén lehet azt megkerülni?

Mind a két lovas azzal a hírrel jött vissza, hogy az iszapláva abban az irányban folyik, a melyen ő haladt. Tehát mind a két felé terjed: itt a közepe, a hol a föld alul kitört.

– Ez baj, monda De Fervlans; akkor ez egy tőzegfeltörés, a mi útunkat állja. Ezzel nem futhatunk versenyt. Más útat kell választanunk. Azért se baj. Nehány órai késedelem támad belőle csupán. Azt majd helyrehozzuk. Elég hosszu az éjszaka. Van ennek más útja is.

Igaz. A Hanság lakóinak a kenyere a mocsárban terem. Ők füvet, nádat aratnak, halat fognak, vadásznak, abból élnek; egyes szekérutak oly keskenyek, hogy csak egy mély szekérkerékbevágás jelöli őket, keresztül-kasul járják az ingoványt s nincs a bozótban olyan hely, a mit lóháton meg ne lehessen járni; a kinek egy tökéletes térkép van a kezében, annak még kalauz sem kell hozzá, hogy kitaláljon e tömkelegből. De Fervlans azonfölül személyes tapasztalat után is jól ismerte e bozót minden zegezugát.

A nádasi mellékútakon Valla és Bánfalva közt meg lehetett kerülni az iszaplávát s eljutni Eszterháza pompás sétánysoros országútjára. Fervlans még az egyes leskunyhókkal is ismerős itt.

Itt kezdődik aztán az igazi tőzegvidék. A róna vereslik a lábnyi magas mohától, mely a rohadó talajt fedi, a mi már megszilárdult; embermagasságu kutyatej-bokrok emelkednek fel csoportonkint. Kunkorgó levelű óriási páfránok legyezői, kékszáru bürökkórók, méregszagu ernyős virágok, bozóttá elhatalmasodva, mikkel ölrekapott a folyondár szulák, az iszalagbérzse és a vadkomló s együtt mindannyian összegubanczolódva ostromra látszanak emelkedni egy-egy magányosan álló cembrafenyő ellen, mely vigályos ágait a végeiken csomósult levélbozóttal, mintegy segélykiáltva terjeszti szét a kietlenben, távoleső társát már lefogta a felülkerült fojtogató növényhad. A vizenyősebb róna zsombikokkal van beszórva; rengeteg tömegekké felnőtt sásnemű növényzet, felmagasló kalászokkal, mint egy virágkád, a környéke csupa nefelejts és piros csengetyűvirágu nadálytő.

Néhol a mélyebb bozót még nem vedlette le téli gubanczait, ez még fakó és száraz; a nádasokban sok helyütt ott maradtak a levágott nádkupaczok s a halomra rohadt szénaboglyák, tetejükön már kizöldülve.

Az ingovány süppedékes tőzegtalajából egy-egy magasabb domb emelkedik elő, hol ezüstlevelű fűzfák szorultak össze sötétzöld lombozatu égerfákkal, másutt meg nyilt tavak szakítják meg a végtelen nádbirodalmat, körülszegélyezve rozsdás törzsökű fenyőfáktól; az egyik halom neve «Földvár», a másiké «Rókadomb», a harmadiké «Földsziget». Azt a hegedűalaku tavat ottan «Királytó»-nak hívják. Egyik dombtól a másikig olyan útak vezetnek, a miket kavics helyett náddal, meg fűzfadorongokkal makadámoznak embertelen idők óta.

Mikor a dæmoncsapat a Rókadombot elérte, De Fervlans jónak látta pihenőt parancsolni. A lovak ki voltak fáradva. A hansági utak nagyon vendégmarasztók: néhol csülökig dagaszt bennük a ló. A dombtetőn voltak nádkupaczok, azokból lehetett hevenyén tüzet rakni. Az éjszaka nyirkos és hideg e vidéken. Attól, hogy valaki figyelmessé legyen a tábori tűzre, nem lehetett tartani. Három mérföldnyi kerületben nincs itten emberlakta hely s éjszakára a Hanság bozótjában nem marad künn se ember, se barom.

A bozótban csak a vadmacska nyervákolása s a bölömbika búgása vált ki a milliók zajából; néha egy-egy csikasz farkas szerelmes üvöltését hozta át a berekből a szellő.

A Rókadombról, (kivált egy nagy nádpyramid tetejére felkapaszkodva) nagy messzeségre ellehetett látni. A holdvilágnál kivehetők voltak kelet felé a nagy jegenyefasorok, a mik Eszterházára vezettek s magának a «magyar Versaillesnek» is meglátszott egy aranyozástól ragyogó tornya. Két óra alatt el lehetett már odáig jutni.

A kiállított előörs «qui vive?» szava hangzott fel egyszerre élesen, a mire valami fél ember, fél állathang felelt; a «qui vive?» másodszor is hangzott, s azt egy lövés követte az előörs részéről, a mire valami vad hahota, röfögés inkább, volt a válasz, mely perczek mulva nagy távolból ismétlődött.

De Fervlans oda lovagolt az előörshöz.

– Mi volt az? kérdezé.

– Nem tudom én. Vadállat, vagy ördög emberi torzalakban. Egy nagyfejű szörny, hegyes fülekkel, rongyos öltözetmaradvány volt rajta, a miből azt kellene hinnem, hogy ember volt; hanem négykézláb futott, mint a farkas, tehát mégis állat.

– Ah, az bizonyosan az én megszökött halemberem.

– Mikor először rákiáltottam, felállt két lábra és ugatott, vagy mi? A másodszori kiáltásomra meg az volt a felelete, hogy elővett valahonnan tűzszerszámot s elkezdett kicsiholni. A szikrafénynél még rettenetesebb volt a pofája. Nem állhattam meg, hogy rá ne lőjek, de nem birtam eltalálni, mert egyszerre hasrafeküdt s aztán elfutott a bozótba.

– Kár lett volna meglőnöd. Az csakugyan az én elveszett szörnyetegem. Én tanítottam meg kicsiholni. A rakott tűzre jött bizonyosan elé.

Pedig nem olyan kicsiny baj volt az, hogy az előörs a vízlakó törpét meg nem lőtte: De Fervlans alig tért vissza a Rókadombra, midőn a hadsegéde figyelmessé tette valami gyanus verességre az előttük elterülő bozót között, mely pillanatok mulva fellobbanó lángoszloppá vált, a mely süstörögve emelkedett fel az égnek. Öt-hat percz mulva tíz helyen gyulladt ki a bozót.

– Ördög és pokol! kiálta De Fervlans, a szörnyeteg ránk gyujtja a bozótot. És én magam tanítottam rá a sátánfattyut, hogyan kell kicsiholni, meg feketeürömből taplót csinálni. Vadászszatok rá!

Késő volt a hajtás!

A fenevadnak nagy előnye volt a vadászok fölött. Közöttük volt az égő bozót, s abból ő folyvást új csóvákat hajigált jobbra-balra, s jobban tudott a zsombikok között szaladni, mint a lovasok. Egy kis keleti szellő is jött a munkájához segíteni neki. Tíz percz alatt lángban állt a Rókadomb körüli bozót, s a szörnyeteg egy nádkupacz tetejére felülve, nézte röhögve, hogy terjed a pompás lángtenger mind beljebb a berkek közé; a két öklét a csipőjére tette, úgy röhögött és sikongatott a pompás tüzijátéknak, a mit ezúttal ő rendezett a hajdani patronusa tiszteletére. Valószinüleg ő maga is bele fog égni.

Hanem a nevelőatyjának a tervét egészen dugába döntötte ezzel a tréfával.

A dæmon uraknak le kellett tenni arról az ambitióról, hogy ők akármiféle atyafiságban legyenek a pokolbeli excellentiákkal; mert íme azon a lángbaborult bozóton nemcsak hogy nem tudtak keresztül törni, hanem ugyancsak sarkantyuba kellett kapniok a lovaikat, hogy kimeneküljenek a veszedelemből. A hol nagy tűz van, ott mindjárt megjelenik a forgószelek boszorkánytáncza; a tűzforgatag végig orsózott a lángbaborult mezőn, melyben még a moha is tüzet fogott mint a tapló, s a zsombikok, a mik jövet oly csöndesen fogadták a lappangókat, most ezer tűznyelvvel kiáltottak rájuk: «szaladj!»

De Fervlans csak a vallai síkon tudta összeszedni szétzavart csapatját.

Pedig ez még csak a torzképe volt az insurgensnek, a ki így megriasztá őket.

– No ez a dolog csakugyan hasonlít ahoz, a mit fiasconak nevezünk! háborgott De Fervlans. Előbb a sár állja az útunkat, most meg a tűz. Quis quid peccat, in eo punitur. Ki mit vét, abban bünhödik. Az én vétkem, hogy ezt a szörnyeteget megtanítottam tüzet csinálni. Most ezzel elvesztettünk négy órai időt.

Oh erre a négy órára nagy szüksége volt a menekülő leánynak és az elősiető Vavel Lajosnak.

Ne féljenek! Még pihenni is marad idejük. De Fervlans megint ott volt csapatjával, a hol a mórdágvány elnyelte a szekérútat. A közepéből, a hol a kémlelő lovag elveszett, még most is merültek fel óriási buborékok, miket a gáztömeg nagy püffenéssel pukkantott szét.

Most a dágvány tulsó felén kellett megkisérteni a megkerülést.

Ott szikes fehér síkság terült el nagy messzeségre. Ott a vidék népe seprűvel szerzi össze a maga kenyerét: szódát gyűjt; a síkon alig van valami fű, bokor. Hanem a felfakadt sár, mint egy fekete kigyó kanyarog rajta végig, a völgyeket keresve, s csalogatja maga után a lovagokat, kik sehol sem tudnak rajta keresztül gázolni, s átkoznak minden láthatót és láthatatlant e bujósdi játszás alatt. Az égő bozótból seregei a menekvő vadaknak nyargalnak a lovakkal egy úton, szarvas, hiúz, vadkan, farkas és róka; egy konda vaddisznó meg-megkisérti áttörni az iszapfolyamon, de az is visszariad tőle, pedig a disznó csak szereti a sarat s úszni is tud. A fekete iszapból kábító gáz párolog ki. Az égés egyre terjed s viszfénye izzóvá teszi az égboltozatot; s az izzó mennyezet aztán uj színt ad az egész tájnak, a szikes avart rózsaszinűre festi, s a kanyargó fekete iszapfolyót vérveresre.

Végre a sárfolyam megreked egy dombcsoportozat között, s a kiszabadult dæmonok zajongva kapnak fel a partra, mely az utat ismét megnyitja előttük.

De már akkor hajnalodik, s ők eltarisznyázták a drága éjszakát. Igazán drága időt!

Most azután a Hanság túlsó fele van előttük. Egy nagy földterület, melybe, mint a tengerbe, három folyam szakad bele. Elnyeli mind a hármat s zöldül fölöttük. Egy negyedik keresztül vág rajta, s elvezet a Dunáig, s ez aztán tetszés szerint, a hogy vagy a Duna, vagy a Fertő magasabb, hol lefelé, hol felfelé folyik. Most épen felfelé tetszik neki folyni. Ilyenkor aztán a Hanságban elszórt tavacskák is mélyebbek, mint máskor, s az útnak körül kell őket kerülgetni, a mi sok időt elrabol.

De Fervlans rövidíteni akarta az útat. Egy olyan ötven-hatvan lépésnyi tó nem akadály lovas ember előtt, hogy miatta ezer lépésnyi kerülőt tegyen. Neki kell vágni. Vadászaton akárhányszor úsztatott e tavacskákon keresztül, a szarvast üldözve.

Csakhogy az őszszel volt: most pedig tavasz van. S a tófenék flórájának több olyan faja van, a mi szépen elrejtőzik a víz alá, ott él egész éven át, hanem mikor eljön a tavasz, a szerelem ideje, akkor mind fölereszti hosszú indáit, rojtjait, levélfüzéreit, spirálformán tekeredett húrjait, azoknak a végén vannak a virág bimbói; a virágnak napvilág kell és szabad lég. Két hétig az egész tó egy virágágy lesz: rózsa, tulipán, szegfű, csengetyűke van elszórva a felszinén, fehér, kék, sárga, testszinű; azután valamennyi mind lehuzódik a víz alá megint, az indák összekunkorodnak s ott várnak elbujva a jövő tavaszig.

De Fervlansnak még azt is meg kellett tudni, hogy a virág is lehet ellenség. Első lovasai, kik a tóba belegázoltak, rögtön elkezdtek segítségért kiabálni. A virágzó tóban se embernek, se állatnak nem lehet úszni.

A hinár, a tórongy, az úszszakál, a kolokánt mind belecsimpajkózik a lábába; ezer fonál, zsineg fogja meg minden mozdulatánál, belebonyolódik a szivós, elszakíthatlan szövevénybe, s az eviczkélő állat a vízfenéké.

A lovakat úgy kellett farkaiknál fogva kihúzgálni a tóból a parton állóknak. De Fervlans nem akarta hinni ezt a csodát s maga is majd beleveszett a hinárba az erőszakolt kísérletnél.

Ime tehát történnek még csodák az új időkben is. Ugyanaz a rendkívüliség: a Duna áradása, mely az asperni ütközetnél oly végzetes befolyással birt az eldöntésre, kicsiben itt is megmutatta hatalmát, s De Fervlans marquist megtanította arra, hogy a hadjáratnál az embereken kívül még van valaki, a kit számításból nem kell kifeledni. Nevezzük «időjárásnak».

Igy azután, ha minden útbaeső tavat körül kell lépdelni, alig van kilátás, hogy a pomogyi rendes útra fényes nappalnál hamarább kilehessen vergődni.

Még azután más baj is támad. A bozótégés tűzfénye fellármázta az egész vidéket s a hansági falvak lakosai most mind talpon vannak, rudakkal készülve a terjedő lángoknak útját állni, mik tavaszi kaszálásuk eredményét fenyegetik. Ezek a lakosok svábok. S a sváb a milyen nyugodalmas nép a vízben és a szárazon, olyan dühös, ha a tűzbe kerül. Mikor vésztűz üt ki, mely a vagyonát fenyegeti, akkor neki megy az ördögnek is.

De Fervlans csapatjának most nem volt tanácsos a falvakon keresztül menni, hanem el kellett kerülnie a berken át a dülő útakon, a mi keserves munka volt. A lovak elbukdácsoltak a hepe-hupás talajon; néhol az ingó bürön át úgy kellett a leszállt lovasnak kantáron vezetni a paripáját maga után. Útbaeső mocsárereken koczkáztatni kellett az átugratást, s egész tüske-sánczokat kellett megostromolni, hol a galagonya a vadszeder-indával összekeveredett, s összevissza tépte a keresztül gázolót.

– No ezen az úton nem jövünk vissza! monda De Fervlans, mikor késő délre kivergődött a csapatjával a rendes útra Pomogyon alól. Itt a rendes útat meg kellett tartania, mert az egyetlen dobogó híd, mely a Fertőt a Dunával összekötő Rábán keresztül visz, itt van a falutól félórányira, s keresztül úsztatni a Rábán nem lehet, mert a partjai czölöpökkel és rőzsekötegekkel vannak burkolva, a miken a ló nem tud kikapaszkodni.

A hidon túl van a révház, mely egyúttal vendégfogadó is.

– Itt pihenőt kell tartanunk, monda De Fervlans, a lovaink kidőlnek.

Tizennyolcz óra hosszat voltak útban, és még milyen útban!

Mikor a hidon megjelentek a lovasok, a révházból két férfit láttak kiszaladni. Az egyik Eszterházának, a másik a Fertő irányában futott. A mint a semlyékbe értek, hosszú gólyalábakat kötöttek lábaikra, s ezek segélyével lépegettek az ingoványos talajon zsombikról-zsombikra. Lóval nem lehetett volna őket utolérni.

De Fervlans hadsegédét nyugtalanította ennek a két embernek az elfutása, de főnöke megnyugtatá: a gólyalábakat használják itt a pásztorok, kik a süppedékes helyeken legeltetik marháikat.

A révi fogadónál aztán összevárták a szétzilált csoportot s előkérték a csaplártól, a mi enni, inni való volt. Az nem szolgálhatott nekik egyébbel, mint savanyú almaborral, méhserrel (itt pinczét nem lehet ásni, hol a bort el lehetne tartani), meg vadréczetojással. Az ördög, ha megéhezik, azt is megeszi.

Itt azután De Fervlans kiteríté a térképet, s a vállalat sikerültét kétségen fölül helyezve, tovább fonta az útitervet. Guillaume tábornok ezóta megkapta a levelek valamelyikét, miket ő két küldöncz által két különböző irányban küldött eléje; egyik okvetlenül rátalált s az Friedbergen fogja várni a marquist és drága zsákmányát; tehát az odavezető legkönnyebb útat kellett kiczirkalmazni, a minél semmi se volt könnyebb; az útközben őgyelgő ínsurgens csapat nem vétetvén semmiféle számba. Egyéb magyar és osztrák haderő pedig nem eshetik közbe.

V.

Az egyik férfi, a ki gólyalábakkal utazott tovább, Mátyás mester volt; a kinek a távgyaloglásai e hadjárat alatt a mesével határosak voltak.

Vavel Lajos csapatját már Eszterházán találta Mátyás mester. A vezérrel tudatá, hogy az ellenség már megérkezett a pomogyi Rába-hidhoz, s a révcsárdánál rostokolni készül.

Vavel lovasai sem pihenhették még ki magukat, de ők legalább rendes útakon jöttek idáig; nem voltak elcsigázva: vezérük rögtön indulót fuvatott, kiosztotta altisztei között a rendeleteket.

A mint meglátta, hogy Katalin is felült az öszvérére és csatlakozni készül hozzá, megfogta a kezét s megkisérté ott marasztani.

– Ne jőjj velem tovább. Maradj itt biztos helyen. Valami baj érhet.

De a nő nem hagyta rábeszélni magát. Nevetett.

– No már kedves barátom, én igen nagy belépti díjat fizettem azért a látványért, a mikor te megölöd Barthelmy Fervlanst. Ha nem volt elég, még a fejemet is odateszem ráadásul: mert hogy te megölöd Fervlanst, arról olyan bizonyos vagyok, mint az egy Istenről az égben.

Vavel értette őt egészen. A nő, a ki oly nagyon tud szeretni, egy mindennapias asszonyi gyöngeség mögé akarja elrejteni igazi érzelmét s kegyetlen kiváncsiságot szenveleg. Hősét akarja látni, hogyan győz? Pedig nem igaz. Együtt akar vele meghalni, ha elvész!

– Pedig lásd: a te jelenléted engem csak gátolni fog a rendelkezéseimben; mert fél szemem mindig te rád fog ügyelni, s lesz valami okom a félelemre, a mikor azt nem volna szabad ismernem.

– Ne féltsd te magadat! Jobban ismerlek én! Mikor meglátod az ellenséget, elfelejtesz engem s ott hagysz. Nem maradok el tőled.

És nevetett.

Nevető asszonyt pedig nem lehet lebeszélni arról, a minek olyan nagyon jól nevet. Vavel Lajosnak meg kellett azt tudni, hogy ez az asszony mennyire megy a szerelmében? Egész a puskaropogásig, a kardcsattogásig, a piros vér kiontásáig.

Meg kell neki azt tudni az utolsó próbáig, hogy Themire-e, vagy Katalin? Az élvhajhászó divathölgy-e; vagy a halálig hű ara?

Trombitaszó nélkül indult ki a csapat az eszterházi fasorok közül, s a mint a pomogyi berkekhez közelített, ott Vavel csapatjának egy részét csatárlánczra osztotta fel s úgy küldé előre portyázva, míg más részét egy tömegben tartva, vezette az országúton. A Hanság bozótját elérték: a portyázók előre nyomultak a berekbe.

A sűrű berekkel benőtt rónán csak egyetlen halom volt. Az is emberkéz munkája. Egy sziksógyárnak a salakjából összehordott kráter, mely a mélyen fekvő épületet három oldalról fogta körül. Ezt a helyet foglalta el Vavel tartalékjával, lovasait elrejtve a hordott sáncz mögé.

Maga, Katalinnal együtt, fölhágott e domb tetejére s onnan nézte körül a tért.

Tábori távcsövével kiveheté a Rába hidját s a mellette fehérlő csárdát; az egész tér csupa bozót volt; az országút déli vonalától vonult egy vízárok a Fertőig, melynek mértani vonalait elevenzöld rekettyés jelölte.

– Tehát légy hadsegédem, szólt Lajos enyelgő szóval Katalinhoz. Én leszállok e dombról; mert ha meglátnak, megtudják, mi van a hátam mögött; te paraszt asszony vagy: nem tünsz fel. Nézz a távcsövemmel a hid felé s értesíts arról, a mit látni fogsz.

De Fervlanst a hadsegéde e szóval költé fel a méhser mellől:

– A bozótban veres süveges lovasok mutatkoznak!

De Fervlans rögtön kisietett a csárda elé s lovasainak felülésre trombitáltatott, s azonnal megindított ő is egy portyázó csapatlánczot a szemközt jövők ellen.

A sűrű bozótban csak a lovasok fövegeit lehetett látni, a mint a folyondáros bokrok szövevénye közül kibukkantak. Itt a dæmonok fekete sisakjai, veres tollprémes tarajokkal, amott a volónok veres csákói halálfejekkel.

Egy-egy lövés hangzott innen is, túl is, a mi nem sok kárt tett.

Azután hangos összeszólalkozások, a mint a bozótban két ellen egymásra bukkant s összecsapott. A sűrűben nem lehetett az ellenfél számerejét kitudni. Ha egy lovasra kettő-három csapott rá, percz mulva annak is két-három társa akadt. Hol egy insurgenst, hol egy dæmont fogtak körül s vitték már fogolynak, a mint két-három társa összeszólalkozott, utána eredtek, kivágták az ellenfél kezéből. A bozótban nem lehetett máskép, csak apró csapatokban küzdeni, mert a zsombikok gátolták a tömeges támadást, a lovak lába beszakadt a süppedő talajba, s a hancsikok között lovagjaikkal együtt elbuktak; minden lovasnak az ellenségen kívül még a földdel is kellett harczolni.

De Fervlanshoz néhány sebesült érkezett vissza, a ki keservesen mutogatta neki a beütött fejét, a mit a sisakon keresztül belyukasztottak.

«Nem tudjuk, mi az a görbe, de nagyon rossz!»

Azt a görbét bizony fokosnak hivják. Azért veszedelmes fegyver, mert a ki azt a kezébe veszi, az nem számít arra, hogy védelmezze magát, az csak támadni készül; aztán az alakja is gonosz praktikával van kifundálva. Egy szivós csáti tölgybot végére kalapács alakú vas van húzva, melynek az egyik vége olyan, mint a sasnak a csőre. A sisaknak nagy ellensége, mely a kardvágást könnyen kiállja, de a fokos kampója lyukat üt rajta és csúffá teszi.

– Ezek Vavel volónjai; monda De Fervlans, távcsövén át nézve az ellenfél lovasait. Ismerem a fölszerelésüket Jocrisse leirásából. A fokosaikra is ráismerek. Épen ilyen «kezükszennyét» hagyták a dragonyosaim sisakjain, mikor néha napján együtt mulattak a fertőszegi korcsmában. Themire asszony árulása tehát tökéletes. Ő magát Vavelt hozta a nyakamra. – No hát majd ennek is megmutassuk, hogy a háború nem csillagvizsgálás. – Valamikor ez az úr katona volt s nagyon rosszul végezte volna a hadi iskolát, ha elmulasztotta volna annak a dombnak a megszállását, a hol egy paraszt asszony áll, piros kendővel a fején. Az ott egy szódafőző. Jól ismerem a helyet. Vavel úr főcsapatjának ott kell tartalékban lenni. Ha azt nem tette, megérdemli, hogy degradálják közlegénynek. Az lesz a mesterség, őt most onnan kicsalni és kelepczébe keríteni.

Szétnézett altisztei között.

– Signore «Trentatrante!»

A megszólított előléptetett. Marczona tekintetű egy alak volt, a mellén három érdemrend, a pofáján négy sebhely; sűrű összenőtt szemöldei alól kivillogó fekete szemek, merész sasorr, fekete bajusz és körszakáll: igazi romagnai mintakép, termete a vaticáni viadoré.

– Te harminczad magaddal leszállsz a lóról s puskáitokra szuronyt tűzve, megkerülitek a bozótot. A vízárokhoz érve, a sűrű rekettye oltalma alatt előre lopóztok és lesben maradtok, a míg én az országúton előre török s a szódafőzőnél elrejtett volónokra ráütök. Azok akkor előjönnek a vízárokból s ti hátul támadtok rájuk puskával, szuronynyal. Mikor helyben lesztek, akkor ezt nekem hírül adjátok azzal, hogy azt a nádkúpot ott a füzes közepén felgyújtjátok.

– Úgy lesz; szólt az altiszt s kiválasztva harmincz legényt, azokat leszállítá a lóról s elvitte magával gyalog a bozótba.

A francziák már akkor gyakorolták ezt a veszedelmes harczi módot: a lovasság egy részét leszállítani s mint gyalogságot használni puska és szuronytámadáshoz.

A berekben ezalatt folyt az apró csatározás: egyes vitézek párviadala kardtávolban, biztató lövöldözés puskából, pisztolyból, bizonytalan eredménynyel.

A dombtetőn álló hölgy hátrafordult s csendes hangon mondá Lajosnak:

– De Fervlans jön csapatja élén az országúton. Ráismertem.

– Akkor hát siessünk mi is az üdvözlésére!

Azzal riadót fuvatott s elővezette tartalékcsapatját.

Annyi katonai ismeretet ő is föltett ellenfeléről, hogy az ezt a reduit-alaku dombot itt a róna közepén megtámadatlan nem hagyja.

Nem csak lovagias büszkesége, de a katonai lélektan is azt tanácsolta neki, hogy ne várja be a támadást. Olyan csapatot, mely először kerül csatába, jobb rohammal vinni a tűzkeresztségbe, mint védelmi állásban várni azt be vele.

A szemközt jövő két csapat meglehetősen egyenlő volt számerőre.

Mind a kettő à cheval véve az országútat, kettős zárt sorban haladt, eleintén lassú, majd gyors ügetéssel előre, két szárnyára szedve előretolt csatározóit.

«Rajta magyar, rajta!» rivallt a nemesi felkelő csapat, kardját villogtatva öklében; – a dæmonok, – régi csataedzett vitézek – nevetve biztatták egymást a gúnyos jelszóval: «avanti, avanti, signori briganti! Cavallieri ladri! Avanti!»

Most egyszerre füstoszlop emelkedett a bozótból. A füzes közepén álló nádkúp föl lett gyújtva.

Ez volt a De Fervlans által várt jeladás.

E jeladásra a dæmon csapat megállt s karabélyait vállról levéve, úgy tett, mint a ki ellenfelét nyugodtan akarja bevárni, hogy sortüzet adjon rá.

Ennek is tudta Vavel az ellenfogását. Egyszerre csatár-rajjá bontotta fel a csapatját s utasításul adta nekik, hogy ne sokat lövöldözzenek, nem ér a lóhátról puskázás semmit, csak a hangja nagy; igyekezzék kiki a maga emberét megkapni s aztán karddal, fokossal vágjon közé.

A dæmonok karabélytüze ropogott. – A hölgy a dombtetőn eltakarta irtózva az arczát. A halál postái most repkedik kedvesét körül. – Nem ártottak meg annak. A régi harczokban különös, válogatott szerencsétlenség kellett hozzá, hogy valaki egy kósza puskagolyóba beleüsse a fejét.

Vavel sértetlenül közelített ellenfeléhez s egyenesen felé tartott.

Már messziről megismerték egymást s egymásra nevettek.

Mintha csak két tornahős találkoznék egymással a carroussel-téren egy pár ví-rohamra.

Még tréfálózni is ráértek.

– Holla hó! Marquis de fer blanc! (bádogmarquis), kiálta Vavel gróf. Leányt vártál, legényt hoztam!

– Hohó! csillagvizsgáló uram! kiálta vissza a marquis. A lábad alá vigyázz: gödörbe ne essél!

Azonban De Fervlans nem követte el azon hibát, hogy mindjárt a csata kezdetén személyes viadallal foglalja el a figyelmét. Vavel grófot egyik hadnagya fogadta: zömök, napbarnította arczu siciliai.

Az összecsapásnál Vavel úgy kicsapta a kardot ellenfele kezéből, hogy az búgva repült fel a levegőbe, s arra balkezével letaszította a lovagot a nyeregből, ki még a pisztolyához kapkodott.

– Nem úgy verik a czigányt! kiálta nevetve.

A hölgy ott a dombtetőn hogy tombolt örömében a lábával!

Az első rohamnak sikere volt. A volónok megállták a csetepatét. S De Fervlans hátrálót trombitáltatott a csapatjának, melyet a csatár-rajjá felosztott ellenfél túlszárnyalt.

A halálfejesek ezt győzelmi sikernek vették s nagy «rajta magyar, rajta!» kiáltással nyomultak a hátráló ellenfél nyomába.

Hanem az a szemlélő a dombtetőn már vette észre, hogy ez csak cselfogás.

Katalin látta jól, hogy bukdácsolnak a rekettyés vízárokban előre a lappangó dæmonok; piros sisaktaréjaik fel-felcsillámlanak a sás közül. De Fervlans hátráló mozdulata csak arravaló, hogy Vavelt két tűz közé kerítsék.

– Vavel! vigyázz! kiálta teljes erejéből a nő. Azt hitte, hogy a csatazajban meghallhatja azt a kedvese. Messze volt az, nem hallotta a kiáltást. Csak ellenfelével volt elfoglalva, nem gondolt a szeretőjére. Megmondta azt előre Katalin: ha azt meglátod, engemet fogsz feledni.

S Vavel egyre közeledett a kelepcze felé. Már benne volt. A vízárkot elhagyta, mire a veres sisak-taréjok gyorsan kezdtek a sás közt előre nyomulni. Hasmánt kúsztak a sás között, mint az indiánok.

Katalin nem tarthatta vissza magát többé. Nem volt asszony, hanem furia. Lerohant a dombról, felszökött az öszvérére s utána vágtatott a kedvesének. A szijostorral vágta az öszvért, hogy az nyargalt vele eszeveszetten. Nem gondolt rá, hogy ha meglátják a dæmonok, bizonyosan agyonlövik.

De Fervlans hátrálása igen szép rendben ment végbe. A zsombikos, bozótos csatatér nem volt vágtató rohammal elfoglalható. Bokorról bokorra lehetett azt védelmezni. Eközben előtörhetett a szuronyos csapat.

Ekkor Katalinnal az a baj történt, hogy az öszvére az út közepén megcsökönösödött, a mi szokása az öszvérnek, ha nagyon ütik: egy tappot sem akart tovább menni.

A hölgy utoljára leugrott róla s most már gyalog igyekezett Vavel közelébe jutni. Futni is jól tudott.

A vízárok egy nagy kerek nádas mellett vitt el, melynek a közepéből egy vén terepély fűzfa nőtt elő.

Mikor e nádas elé értek a megkerülő csapat dæmonai, akkor kiugráltak az árokból a partra s feltüzték a szuronyaikat a puskáikra. S azzal egy sortüzet küldtek Vavel fekete volónjainak a hátába.

S aztán «avanti!»

Hanem a nádas azt mondta nekik: «piano!»

Egyszerre oly kettős sortüzelés fogadta őket az eddig oly csöndes nádas mélyéből, hogy fele a csapatnak holtan, sebesülten elhullt, a megmaradt rész pedig szemközt találta Sátán Laczi czimboráit, a kik iszaptól feketén, mint igazi ördögök, ugráltak eléjük a nádasból, s kiki a maga emberét kiválasztva, kivont karddal rohantak reájuk.

– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! ordítá Sátán Laczi a vezényszót.

A megrémült dæmon csapat a kétségbeesés hősiességével védte magát; de ezúttal magához hasonlóra talált. Ezek is a társadalom számkivetettei. Ezek is azért jöttek erre a mezőre, hogy egy elátkozott életet elveszítsenek rajta: ezeknek is «rabló» a nevük, a míg «hős»-sel fel nem váltják. Itt két olyan vadállat harapta egymásba magát, mely el nem ereszti egymást élve.

A dæmonok vezetője gyönyörű szép fehér fogsorait megmutatva fekete bajusza, szakálla bozontja közül, kegyetlen mosolygással szemelte ki a maga emberét. Kitalálhatá, hogy melyik az? Az volt a legcsúfabb.

Az is megbecsülte őt és felé tartott.

A dæmonok decuriója kihúzta széles pallosát, s kérkedve kiállta, mellére ütve:

– Io sono il brigante Trentatrante! Harminczhárom embert öltem már meg! Jer! Hadd legyen ma a nevem Trentaquarante!

A rablóvezér értett belőle annyit, hogy ez most a nevével dicsekedik s ő is kicserélte vele ez udvariasságot.

– No hát az én nevem meg Sátán Laczi! S már most hát «cseréljünk aczélt!»

Azzal nekirontott betyárosan, nem engedve másnak az első vágást.

Hanem biz az ő aczélja rosszabb volt amazénál. A kardja markolatjában tört ketté a dæmon kardján.

Trentatrante ördögien nevetett.

– Most én jövök!

Melyik ördög eszi meg hát a másikat?

Ámde Sátán Laczi puszta kézzel sem volt rest rárohanni az ellenfelére, azt az egy vágást, a mit a fejére kapott, számba se vette. Katonadolog az! s a másik vágás már nem az ő számára volt rendelve. Kicsavarta a kardot ellenfele kezéből s a harminczhárom-emberölőt saját kardjával döfte keresztül.

Sátán Laczi legényei többségben voltak, a dæmon csapatot alig került-fordult, levágták, vagy leteperték s farkasguzsban hagyták: s aztán azon véres arczczal, maguk is összevissza vagdalva, rohantak De Fervlans lovasságára.

De Fervlans, a mint a vízárok táján a puskaropogást meghallotta, saját megkerülő csapatjának tüzelését vélve hallani, egyszerre támadót fuvatott s erre a hátrálni látszott dæmon lovasok megfordultak s összecsaptak ellenfeleikkel.

A dsindsásban veszedelem volt a harczolás: süppedék, zsombik, tüskebozót gátolta a lovast mozdulataiban, puskának, pisztolynak nem vehette hasznát, attól tartva, hogy a bokrok közt saját bajtársát lövi meg; a lovak vészt nyerítettek, a mint lábaik alatt beszakadt a talaj; néhol a két összecsapó lovag egyszerre szakadt bele nyeregkápáig a dágványba, s feledve a harczot, ketten kétfelé igyekeztek kimenekülni a feneketlen degetből.

A sűrűségben egyik vezér sem láthatta a csapatja két végét, csak a kiáltozásokról hallá, hogy hol verekesznek? S a tusába mind a két fél úgy belemelegedett, hogy nem hallgatott már semmi trombita-jelszóra.

Vavel is hallotta a háta mögött hangzó puskalövéseket s ő is azt vette ki abból, hogy az ellenfél egy csapatja megkerülte őt. Erre felhagyott azzal a hősregei babonával, hogy az ellenfél vezérét neki kell megölni. A modern vezérnek más feladata van. Közelebb inté magához a trombitását, hogy parancsot adjon neki a visszavonulási jeladásra.

Az odaugrató kornétás azonban oly szerencsétlen volt, hogy a lovával egy zsombikban elbukott, s aztán a lába alája szorult a hanyatt fekvő lónak.

Három ellenséges lovas De Fervlans kiséretéből odavágtatott egyszerre, hogy a kornétást elfogja.

Vavel Lajos, látva a veszedelmet, melyben legszükségesebb vitéze forog, maga ugratott elő annak a védelmezésére s egyszerre három támadó ellen fogadta el a harczot.

De Fervlans bámulva szemlélte e tusát. A remek viadal még az ellenfél csodálatát is felkölti s Vavel lovag ezúttal remekelt. Hidegvérrel vagdalkozott. Nem jött hevélybe, nem osztott lesujtó csapásokat; hanem mind a három ellenfélnek a keze fejét, könyökét, alkarját vagdalta össze, a mi harczképtelenné tesz. De Fervlans látta, hogy oldalognak vissza egyenkint legdühösebb dæmonai, mi alatt Vavel volónjai kisegítik a kornétást a lova alól, s a lovát is négy lábára állítva, ismét felültetik rá. – Hanem a trombita tele lett iszappal, azzal nem lehet jelt adni a visszavonulásra.

A csatamező keleti oldalát sűrű, összegubanczolt vad komlóbozót zárta el. De Fervlans türelmetlenül nézegetett e bozót felé. Az a puskás csapat, mely innen elő fog törni, dönti el a viadal sorsát.

Végre megnyilt a komlóberek s előrohant belőle, nem Trentatrante, a kit De Fervlans várt, hanem Sátán Laczi.

A véres, sáros had szuronynyal rohant a dæmon lovasokra.

A roham oly véletlen volt, annyira ellentéte a várt sikernek, hogy De Fervlans kétségbeesett a további küzdelem fölött.

Hogy az oldaltámadás okozta zavar egész csapatját magával ne sodorja, ő maga vágtatott kisérőivel együtt a Sátán-csapat leverésére.

Vavel Lajos pedig a nyomába.

Most már a kornétásnak is megnyilt a trombitája: de nem a visszavonulásra, hanem: «előre! előre!»

Sátán Laczi véres fejjel s ellenfele véres kardját forgatva kezében jött De Fervlansra szembe.

De Fervlans megismerte a czimborát.

– Hát tégedet mégsem akasztottak fel? kiálta rá.

A betyár fenekedve felelt neki oda.

– Nálunk csak az árulókat akasztják fel most.

S azzal egy bámulatos szökéssel, mely paripának is becsületére vált volna, ott termett De Fervlans lova előtt s megragadva a ló zabláját, hogy az ágaskodva emelkedett fel, odakiáltott a lovagra igazi zsiványhumorral:

– Add meg magad, czimbora!

De Fervlans dühösen vágott a kardjával Sátán Laczi fejére, ágaskodó lova kengyelében fölemelkedve. Ez volt Sátán Laczinak mai nap már a második csapás s ez úgy látszik, hogy «erre a napra» elég volt neki, mert szédülten eloldalgott és összeesett; hanem a kardját ott hagyta: markolatig döfve De Fervlans lova szügyébe.

A marquisnak alig volt ideje kiugrani a kengyelből, hogy összeroskadó paripája maga alá ne szorítsa.

Úgy tetszett, mintha el volna veszve!

Csapatja teljes felbomlásban, s ellenfelének kócsagos csákója már közeledik a bokrok mögül.

Szép vadrózsa bokrok voltak: – tele piros és testszín virágok csillagaival. Oly magasak, hogy a lovasnak csak a feje látszott ki közülök.

De Fervlans kirántotta elhullt lova nyeregkápájából azt a pisztolyt, a melyik szabadon maradt.

A zsebéből kivett egy levelet: Themire levelét.

Eszébe jutott, hogy ha őt élve elfogják: ez a levél jogot ád Vavel Lajosnak, hogy őt arra az egyetlen fűzfára itt a dsindsásban fölköttesse. Ő nem ellenség volt, hanem átszökő «pribék».

Azt a levelet összegyűrte és a pisztolyába tömte.

Csak a rózsabozót választotta el még ellenfelétől, alig húsz lépésnyi tér; – s De Fervlans remek lövő volt.

Vavel Lajos látta ellenfele előkészületét. Ő is kihúzta hát nyeregkápájából az egyik Lazarino Comenazót. Neki is volt egy széttépni való levele, – a miben De Fervlans ír «Themire» felől. Ő is fojtást gyúrt abból s azt a pisztolyába tömte.

– Jó éjszakát, Vavel lovag! kiálta De Fervlans. Itt küldöm a kedvesed levelét.

A pisztoly eldördült s a csákó megránduló álszijja tudatá Lajossal, hogy a golyó a csákóján ment keresztül. Talán épen a halálfőt találta. De nem csinált halálfőt! – A lövés jó volt, csakhogy a töltés volt igen erős.

– No hát fogadd te a magad levelét retour, marquis de fer blanc! monda Vavel Lajos, s minden czélozgatás nélkül rásütötte a pisztolyt.

A levél égő rongyai, mint éjlepkék szállongtak alá a nagy rózsabokorra, melynek tövét egy halálra sebzett lovag piros vére áztatá.

De Fervlans marquis tragædiája be volt fejezve.

És a császári princessek salonjai nem fogják őt többé elfogadni; és Josefine ölebei nem fogják őt megugatni, se az új császárné ölebei nem fognak farkat csóválni előtte; és a grand père tánczát elfogják végezni nála nélkül; és a szép, illatos öltönyű herczegnők nem fogják lesni ajkairól a mulattató élményeket, és a császár nem fogja őt «kedves herczegem»-nek nevezni, – és Grassini nem fogja az ő kedvéért da capo elénekelni az «ombra chiará!»-t; se Isabey nem fogja őt megnevettetni majom parodiájával; – hanem majd eljőnek hozzá azok a sötétkék érczfényű bogarak, a mik úgy szeretnek tanácsot tartani olyan helyen, a hol valami állati élet átalakul növényi életté, s esztendő mulva már a mohától nem fog látszani a sülyesztő, a melyen át marquis De Fervlans a nagy színpadról eltünt.

VI.

A dæmonok vezérük eleste után igyekeztek visszavonulási útjokat megtalálni.

Vavel Lajos volónjai egész a hidig üldözték őket. Ott a menekülők egy csapatja leszállt lovairól s fegyvertüzeléssel tartóztatá vissza az üldözőket, míg társaik a dobogóról lehányták a padlókat a vízbe, akkor aztán az utolsó védelmezők a pusztán maradt mestergerendákon futottak végig. Ezt a mesterséget lóháton nem lehetett utánuk csinálni.

A tér, hol a csatározás leghevesebben folyt, üresen maradt már, mire Katalin oda megérkezett.

Csak akkor, mikor a vérmezőn széttekintett, borzadt össze.

Minő Istentől elátkozott hely ez!

Itt egy mozdulatlan alak fekszik hanyatt a zsombikokon keresztül, hátra szegzett fejét a földre csüggesztve s megdermedt kezének égremeredő öt újjával a semmibe markolva. Mit akar ott? Láthatatlan ellenséget fojtogatni, vagy láthatatlan nemtő segélyét kérni, hogy emelje fel?…

A pocsolyában még lubiczkol valami. Haldokló, a ki nem akarja elhinni, hogy itt van a túlvilágnak a kapuja, s mellére szorítva tenyerét, még csukogatni próbálja az ajtót, melyen keresztül a lélek elillan…

A legázolt sás közül föl-fölemeli a fejét egy vergődő paripa s rémült szemeiben a leáldozó nap tűzfényével, félelmesen nyerít végig a pusztaságban…

Egy rekettye-bokorban alig hallható hangon, mintha távolból jönne az, énekli valaki: «Ave Maria… ave Marie…»

A nagy, széleslevelű mozsárvirágokon, mint korán reggel, ott ragyog a harmat; csakhogy piros a gyöngye: piros vér.

Katalin, mint az álomjáró, ődöngött e kietlen téren.

Egyedüli eszméje, mely idehozta, az volt, hogy fölkeresse azt a helyet, a hol Lajost De Fervlans-nal összetalálkozni látta. Bizott a szivében, hogy az, mint a delejtű, oda fogja őt vezetni abban a bozót-tömkelegben.

A nagy fűzfát, mely oly magányosan állt ott a dsindsás közepén, már egész serege ülte el a hollóknak, varjuknak. – Arra gondolt, hogy nem fogja nekik prédára ott hagyni a kedvesét.

Egyszer egy nagy virágzó vadrózsacsalit állta el útját. Túl rajta egy paripa hevert elnyúlva, szügyében egy kard markolatával. A mohos tér közepén ragyogott egy érczsisak, elején az aranyozott császári sassal. Egy magasra kiemelkedő zsombik mellett feküdt egy sáros, véres fejű alak, fekete daróczöltözetben, ökölre szorított balkezével a mögötte levő sás közé markolva. Halottnak látszott.

A mint a pórnőnek öltözött Katalin a félelmes tudnivágyás tétovázásával vizsgálódott a kis tisztás téren: a rózsabokor aljából lázas nyöszörgés hangja kelt elé. A megszólító magyarul beszélt.

– Ah, jó asszony, az Isten irgalmára… hozz nekem egy ital vizet.

Katalin nem kérdezte ki az? jó barát-e, vagy ellenfél? A sebesült mind felebarát.

– Mindjárt hozok.

Ha markotányosné készülékeit ott nem hagyta volna az öszvéren, könnyen teljesíthette volna a sebesült kivánatát; így azonban még elébb utána kellett annak járni.

Fölvette a tér közepére kigördült aranyos sisakot, hogy abba merítsen vizet.

Hiszen víz volt ott köröskörül mindenütt; de minő víz? Növényrohadéktól zöldülő, ázalagoktól nyüzsgő, undorbűzű pocsétanyirok. Azt enyhítőül nem lehetett embernek adni.

Eszébe jutott Katalinnak az a monda, hogy a hansági pásztorok, mikor megszomjaznak, egy elvágott nádszálat dugnak le mélyen a süppedő talajba, s azon keresztül a föld alatt folyó tiszta víz felbugygyan alulról s türhető italul szolgál.

Megkisérté azt. Leszurt egy hosszú nádszálat a mohos talajba; mikor jó mélyen volt, egyet szítt rajta a szájával; az első szívásra ugyan tele jött a szája mindenféle hinárizű folyadékkal; hanem a következő pillanatban meg volt az az öröme, hogy a nád végén ölnyi magasra látta felszökkenni a kristálytiszta vizet, mint egy szökőkút sugarát. – Lám, milyen könnyen megy itt az artézi kútfurás!

Katalin nőies gyönyörrel tartotta alá e paraszt tudománynyal készített ugrókutnak a sisak öblét. A női kedélyben meg van az, hogy a legsötétebb aggodalmak közepett, ily rémületes helyen, mint ez, körülborzongatva a friss csatatér rémeitől: emberek között, kik most készülnek kisérteteknek, egy ilyen gyermekörvendeztető tünemény még gyönyörűséget szerez neki; s addig a pillanatig, a míg ezt a napsugárban szivárványjátszó kristályvizet nézi, elfelejt mindent, a mi keserű – és gyönyörködik.

Előbb kiöblíté a sisakot, mint rendes asszony szokta tenni vízhordó edénynyel, aztán telecsorogtatá. Maga is szürcsölt belőle. Édes volt a víz és üde.

Azután fogta a sisakot és odavitte a vadrózsabokorhoz, a honnan a nyögés hangját hallá.

A sebesült lovag hanyatt feküdt a fűben, s arczát az ég felé emelte.

Katalin bizony nem ismert rá.

A halál nagy művész: tíz percz alatt más álarczot ád a komédiásnak, mint a minőt életében viselt. E sárga színtelen arczokat, e besüppedt szemeket, ez elferdült ajkakat nem látta ő soha. Ez az egész tekintet nem volt emléke lapjaira lerajzolva. Oda hajolt hozzá, hogy a vízzel telt sisakot ajkaihoz tartsa.

Hanem a lovag ráismert az ő arczára a paraszt fejkötő alatt is.

– Themire! hörgé eliszonyodva, s kezét védelemre emelte elé.

E névre, e hangra valami istennői düh állta el az asszony szivét. Nem a hogy asszonyok dühöngnek, hanem a hogy Juno, a hogy Minerva, a hogy Diana tudott kegyetlenkedni azokon, a kik felséges haragját lángra lobbantották; oly ember fölötti boszú rendíté meg egyszerre minden idegeit.

– Fervlans! kiálta rá, fogait összecsikorgatva s sarkával homokot rugott a haldokló szeme közé. Te fekszel itt! Te átkozott! Megölted a leányomat! – Soha meg ne bocsásson neked érte Isten, a mivé engemet tettél és gyermekemet! Halj meg, azzal a képpel a szemed előtt, a mit most látsz. S rettegj attól a gondolattól, hogy a más világon még rád találok.

S e szóknál, szilaj, féktelen dühvel emelte magasra két kezével a vízzel tölt sisakot, mintha annak tartalmát a haldokló arczába akarná önteni.

Az pedig megfordult, arczát a zöld mohába hajtá és nem mozdult meg többet.

Katalin újra emberi érzések hűs régióiba kezdett alászállni. A kezével magasra emelt tárgy: – vitézi sisak egykor, vízhordóedény most, vízi kigyók tanyája holnap, aláhanyatlott kezében. Magához tért, körültekintett. Akkor észrevette, hogy az a másik alak, a ki a zsombikhoz támasztva a hátát, fekszik panasztalanul a földön, azt a kezét, melylyel az imént a sásba kapaszkodott, most leeresztve tartja. Ez talán még él: ezt még lehet menteni.

Odament hozzá, s a sisakban hozott vízzel lemosta annak arczáról a vért és iszapot. Ah, milyen rút arcz volt! Az iszonyatos eszményképe. Mégis leöblítgeté azt a hideg vízzel. Aztán megmosta sebeit. Ah, mily rettenetes vágások a koponyán! Be mélyen a csontba. Iszonyat rájuk nézni! Mégis kimosta azokat. Volt egy pillanatja, a mikor az iszonyat elfogta érzékeit: kéket, zöldet látott maga előtt; hanem aztán, mikor föltekintett az égre, a hófehér bárányfelhők között úgy tetszett neki, mintha egy hófehér ruhás alakot ismerne meg, a ki biztatóan int le hozzá: «Úgy úgy, anyám! Én is így tettem! Tanuld meg te is!» – Azután fogta patyolatgyolcs nyakkendőjét s bekötözgeté vele a tátongó sebeket. Olvasta valahol, hogy a fekete nadálytő levele jó sebforrasztó. Az a piros csengetyűs virág bőven terem ott a zsombikok alján; azzal takargatta be a sebeket.

Hová lett a kényes úrhölgy, a ki elsápadt, ha vérről beszéltek előtte, s elájult az érvágás láttára? Hová lett a salonok túlfinomult idegzetű komédiásnéja; a ki különbséget tudott tenni, melyik embert kell meglátni, melyiknek az újjahegyét nyújtani, melyiket észre sem venni? – Ott térdelt a rongyos közvitéz mellett, nem sajnálva szép, fehér kezeit annak a szennyétől; s vizsgálta a kezébe vett kezén az üteret, hogy van-e még benne élet.

Egyszer aztán meglátta ennek a kéznek a hüvelykujján azt az aczélgyűrűt, azzal a három liliomos czímerrel.

– Sátán Laczi! sikolta fel a hölgy örömteljes meglepetéssel, s mintha az volna a világ legszebb Adonisa, mintha atyja, bátyja, vőlegénye volna, oly gyöngéden vette a fejét a karjai közé, hogy jobb fekvést adjon a testének; s gyöngéd hangon hivogatá vissza az életre: «ébredj! tekints fel! Kezdj újra élni!»

Oh, hiszen ez volt az az ember, a kire rá volt bízva, hogy Mariet vigye el a veszélyeztetett helyről: ő tudja, hogy hova lett az a leány, a ki ha elvész, Lajos szivét meg nem gyógyítja az ő szerelme soha. Ha ezt a leányt veszedelem érte, akkor ez a balsors, mint egy átokmondás fog ő közötte és Vavel között állni; mert ő volt annak megindítója!

Azért ápolta olyan nagyon az az ijesztő pofájú rablót.

Hisz megfoghatatlan rejtély volt előtte, hogy kerülhetett az most ide, mikor annak útban kellene lenni Marieval Győr felé. Nem találta-e meg a leányt? nem akart-e az vele jönni? Cambray nem eresztette-e? Elfutott-e az másfelé? hátha De Fervlansnak egy csapatja a Fertő tulsó oldalán került Fertőszegnek s elrablá a leányt?

S ez a holt ember itt oly makacsul hallgat, s nem felel meg ezekre a kérdésekre.

– Ébredj fel! Ébredj fel! Nem szabad meghalnod!

S Sátán Laczi csakugyan jó szófogadó ember volt. Ha olyan nagyon hívták, hát megemberelte magát. Felnyitotta szemeit s látott maga előtt egy asszonyt térdepelni. Azután felnyitotta a száját s azt mondta:

– Ihatnám!

Katalin sietett neki friss vizet hozni a sisakban a szökőkútjából.

Odavitte neki, térdére emelte a sebesült fejét, odatartá ajkaihoz a sisak ernyőjét s tartotta ott, a míg az ivott.

– Köszönöm! hugám.

Arra a sebesült megint le akarta tenni a fejét a fűbe s kedve volt megint halottnak lenni egy kicsinyt.

De Katalin nem engedte őt leszédülni, telemarkába meríté a vizet, azzal locsolta Sátán Laczi arczát, míg az újra magához tért s azt dörmögé, hogy «no mi baj?»

– Laczi bácsi! beszélt hozzá szépen Katalin. Nézzen csak rám, nem ismer meg? Én vagyok az úrnő, a ki a feleségét, gyerekét magamhoz vettem. A Laczkó gyerek nevelő anyja.

Erre a szóra a sebesült szája valami idétlen nevetésre nyilt fel. Egy fekete üreg, melyből az hangzik «hahaha».

– Hahá! – A Laczkó gyerek – füge gyerek! Majd meglőtt a kisasszonya miatt.

– Úgy? úgy? Szóljon a kisasszonyáról! Hova tette? Mi lett belőle? Az a lovag, a ki önnek ezt az aczélgyűrűt adta, az én hites mátkám. Annak a kincse volt az a leány! Önre volt az bízva. Hová tette ön? Nézzen rám! Emelje fel a fejét.

A sebesült karikára felnyitotta a szemeit. Gondolatjait látszott keresni. Aztán dadogva adogatta elő.

– A szép kisasszonyt – a Névtelen Várban – nem kell félteni. A Laczkó gyerek – füge gyerek. S az én feleségem becsületes asszony.

– Tudom, tudom! Derék fiu és becsületes asszony. De szóljon, az égre kérem. Laczi bácsi, édes Laczi bácsi, kedves, jó Laczi bácsi! Ne hunyja be a szemeit; csak egy pindurka kis perczig legyen ébren s mondja meg, hova lett az a leány, a kit önnek ezzel kellett megszólítania: Botta Zsófia! Hova lett?

E szóra a sebesült egyszerre felkapta a fejét; s mintha egy világos perczet kapott volna elkábulatából, sietett elmondani: «a Botta Zsófiát a feleségem vitte el Győrbe. – Laczkó fiam kisérte – ezóta ott vannak.»

Oh hogy ápolgatta, dédelgette a sártól, vértől szennyes alakot e vigasztaló szókért a delnő, hogy igazgatta a köteléket sebzett homlokán, s törölgette a vért rettentő arczáról, mint egy gondos anya, a ki a gyermekét találta fel a csatamezőn.

Valaki nézte ezt a közelből, a háta mögül. – Vavel Lajos.

Nézte, hallgatta, csodálta.

Csöndesen, a mohában nem hangzó léptekkel odakerült mellé, s aztán keblére ölelte az örömében felsikoltó hölgyet.

«Oh milyen asszony vagy te!»

* * *

Vavel fekete volónjai becsülettel állták ki az első kisérletet. Nem váltak szégyenére a nagy fennyen feltüzött halálfejnek. Az ellenségnek egyik leghirhedettebb csapatjával mérkőztek össze s azt visszavonulásra kényszeríték, adtak neki emlékül sebeket s itt fogtak tőlük emlékbe halottakat, foglyokat és prédalovakat.

Azonban Sátán Laczi csapatjához sem szabad hálátlanoknak lenniök; aztán meg ahoz a jó földhöz sem, mely velük együtt harczolt. Ez a kettő ütötte helyre az aránytalanságot a két harczoló fél között. Mert bizonyára a dæmon-legió csupa harczedzett kegyetlen vitéz volt, a halálfejes banderium pedig merő ujoncz.

Nem is voltak hálátlanok: Sátán Laczit keresztbe fogott puskákra fektetve vitték el magukkal, s a hű szövetséges földnek átadták a csatatér legdrágább kincseit, a halottakat.

A volónok közül is több ott veszett s Vavel Lajos a csata utáni éjszakát jobbadán azzal töltötte, hogy az elesettek szülőinek, rokonainak vigasztaló leveleket irt. A sebesülteket pedig szekerekre rakatta és elküldte Komáromba. Ott volt a tábori kórház.

Másnap reggel visszatért a csapatjával az insurgens táborhoz. A kapuvári révnél megtudta, hogy tegnap reggel az a szekér, mely Mariet és kisérőit vitte, szerencsésen átkelt a Rábczán. Éjjel érkeztek; akkor nem lehetett a megáradt folyón átmenni a komppal, a hidat pedig elhordta a vízár.

És így, ha a csodák közbe nem jönnek: ég, föld, víz tűz és emberszív csodái, akkor a dæmonok csakugyan ott lepték volna a menekülőt.

Mikor a táborhelyre megérkeztek, olyan diadallal fogadták őket, mintha Napoleon egész táborát levágták volna. Kivált az alispán. Az volt csak nagyra az ő soproni legényeivel! Túltesznek azok valamennyin! Olyan hadvezér sem volt előtte több, mint Vavel Lajos. De még annak a menyasszonya is ritkítja párját a hősnők között. Nagyobb híre lesz ennek, mint a saragossai hősleánynak, vagy Spatár Eudoxiának, a görög szabadságharcz amazonjának.

Lajos pedig épen a megfordított nézeten volt, s mátkáját mindenféle semiramisi hírnévtől megfosztani törekedett; nem is lehetett tőle azt rossz néven venni.

– Te kedvesem, most rögtön Győrbe utazol s Mariet gondod alá veszed. Fertőszegről odahozatsz mindent, a mire szükségetek van. A Dunán túl egyedül Győr a biztosított hely s a nemesi fölkelő had ott fog összeseregleni; ott alakul rendes hadcsapatokká, minélfogva kétségtelen, hogy az nem válik a háború színhelyévé, miután a két hadvezérnek, kik Olaszországból és Tyrolból vonulnak Magyarországra, az a feladatuk, hogy az olaszországi ellenséges hadsereget addig feltartsák, míg a felkelő tábor fölszerelve és hadászatilag beosztva lesz s akkor azzal együtt csatlakozzanak a generalissimus nagy hadseregéhez: a mely esetben viszont Eugen alkirály hadserege Napoleon armadiájához fog sietni. Tiszta képtelenségnek tartom, hogy Győr közelében valami nagyobb csata fejlődhessék ki. Ott tehát egész bátorságban lehettek. Ha élünk egymásé leszünk. – Vedd tőlem jegygyűrűnek ezt az aczélgyűrűt.

Az ugyan Katalinnak minden ujjára nagy volt, de azt igérte, hogy majd kibéllelteti aranynyal, úgy fogja viselni.

– Most már kinyithatod a kulcsával az érczládikát is. Vidd el azt Marienek. Meglátod, milyen örömöt szerzesz neki vele, ha felnyitod azt s ő látni fogja, hogy a mi benne van, – az pernye és hamu. Oh hányszor kért ő engem erre!

Azzal megcsókolgatá szive szerint az ő szerelmes menyasszonyát, s felültetve őt a szekérbe, lelkére köté, hogy mindkettőjük egészségére vigyázzon, aztán – a sok szép osztrák tisztek valamelyikébe ott a főhadiszálláson belé ne szeressen. Aztán utána futott, még valamit elfelejtett. Ezt a csókot meg adja át Marienak; de biz abból az «egy» csókból Győr városa minden árva hajadonát elláthatta volna Katalin izenettel…