KILENCZEDIK RÉSZ. KATALIN, VAGY THEMIRE?

I.

Gyönyörű májusi alkonyat volt. Marie nagy szorgalommal gyakorolta magát a zongorán; hogy mire majd Lajos visszatér a háborúból (hiszen a kikért olyan forrón imádkoznak, azoknak minden bizonynyal vissza kell térni), akkorra meglephesse valami nagyon szép nótával.

Katalin azalatt lement a parkba sétálni egymagában. Egész nap panaszkodott, hogy fáj a feje.

Nagy oka lehetett a fejfájásra. Kezében tartá de Fervlans levelét, melyben az tudtára adja, hogy hol fog várni ő rá – és Mariera, rejtett csapatjával. Százszor, ha többször nem, olvasta már ezt a levelet.

A feladat meg van már oldva – fényesen!

A rejtegetett fejedelmi sarj és minden okiratai kezében vannak.

De a remekelő kéznek nincs bátorsága, nincs ereje a kész jutalmat leszedni!

A nőszívben lakó dæmon sokszor megszégyenül az által, hogy a vele együtt lakó jobb génius ráhág a lúdlábára s nem ereszti.

A nő soha sem állhat jót arról, hogy ördöggé fog lenni: könnyen angyalára találhat, a ki fölfelé röpíti.

Egész kincs a megigért jutalom e nagy furfanggal kivívott diadalért. Gazdagság vár reá, mely kárpótlást igér a gyönyör minden mámorában, a három rideg, örömtelenül eltöltött esztendőért, melyben nem volt egyéb komédiája, mint a jótékonyság gyakorlása in anima vili, a parasztokon!

De hátha több volt ez, mint komédia?

Hátha valóban egy új ismeretlen gyönyört talált a szív abban, hogy az igaz hálakönnyeket megismerheté s nagyobb boldogságát találta e szegény parasztok nyomorának megszüntetésében a nagy világ minden csillogásainál?

De öt millió frank egy tömegben!

Olyan szó-e az, a mi mellett csak úgy el lehet haladni s vissza sem tekinteni, hogy hová lett?

S ha még csak ő maga volna, de hát Amelie? Leánya most tizennégy-tizenöt esztendős. Most lép a hajadonkorba. Ott hagyja-e őt a «Cythere dandárának» utált szövetségében? martalékul minden szégyennek, erkölcsi romlásnak? Vagy elhozza őt ide magához s akkor aztán megvallja annak a férfinak, a kinek becsülését óhajtja, hogy ki volt ő ezelőtt? A helyett, hogy hazasietne leányához, keblére ölelné, s bevezetné ősi palotájába, melyet nem terhel többé adósság, s a rangjához méltó fény közt mutatná be őt a világnak.

S mind ehez nem kell egyéb, mint befogatni a hintajába, felülni Marieval együtt, hajtatni szépen, csöndesen az országúton, útközben tán szunyókálni is, míg egyszer lesből előrohanó lovagok veszik körül a hintót, s az álomból ébredő hölgyeket a hintó-ablakon át a legudvariasabb mosolygásu arcz biztosítja: «ne féljenek önök úrhölgyeim, csak tisztelőik hatalmába kerültek: mi francziák vagyunk!»

Hát baj ez valakinek?

Ah, de mikor oly nehéz megválni az egyszer kivívott becsüléstől!

Mennyire imádja őt ez a férfi! s mennyire megérdemli, hogy az imádat kölcsönbe essék!

Ha akarta volna ez a férfi, egy királyleány szerelmét foglalhatta volna el magának. De ő meg tudta védencze számára tartani azt, a mivel tartozott neki: hódolatát. Inkább akarta őt királynévá tenni, mint feleségévé! Ritka az ilyen gyémánt jellem.

S most ő ezt a gyémántot, mikor megtalálta, az értékét megismerte, hajítsa el a sárba?

Lehet-e a világ minden milliójáért megvenni egy ilyen kincset?

Kincset? De hátha nem volna is az?

Ha Vavel Lajos csak egy közönséges, mindennapi ember volna, tele hibákkal és ügyetlenségekkel; de ha a nő igazán szeret egy férfit, nem istene-e az annak? Lehet-e neki azt elhagyni, megcsalni, összetörni: ha szereti? És ha ellenség? ha áruló? ha gonosztevő is? Lehet-e őt elárulni annak, a ki szereti?

A hölgy kegyetlenül bünhődött. A más szivével akart játszani, s a magáét vesztette el. Akárhová gondolt, nem birta azt az eszmét elérni, hogy ő Lajosra nézve ne legyen az többé, a ki már volt.

Az ellen pedig nőiségének minden érzete föllázadt, hogy eláruljon egy barátnét, a ki az ártatlanság őszinte mosolyával bízta magát az ő védelmére, egy gyermeket, a ki őt anyjának nevezi, a ki őt meghivta, hogy fogadja el ajándékba azt a férfi-szivet, melyet ő neki nem szabad boldoggá tenni; a ki épen abban királyleány, hogy jobban tud szeretni és lemondani, mint más. Lehet-e neki elárulni ezt a lelkéhez tapadó lelket, a ki éjszaka odalopózik az ő ágyába s hozzásimulva kéri, hogy meséljen neki valamit, úgy altassa el; – a ki kezét az ő kezébe téve, mondja el utána a mindkettőjük imáját?… Lehet-e egy nőnek egy nőt ily hidegvérrel semmivé tenni?

Ha az áldozata büszke jellem volna, uralkodni vágyó; ha boszúra ingerelné hiveit, s szomjazná a dicsőséget: talán volna egy mentség annak a számára, a ki őt ellenségei kezébe szolgáltatja; de ez a leány reszket a nagyságtól, melynek csak átkait érzi kora gyermekségétől fogva, s nem kiván egyebet, mint hogy engedjék elfelejtve, elrejtve maradni.

Az idő sürgetett. Jocrisse háromszor is utána jött már úrnőjének ismételni a kérdést, hogy nem küld-e választ a kapott levélre?

Katalin még egyre tusakodott magával.

Valamire pedig el kellett határozni magát.

Mikor harmadszor is utána jött Jocrisse, akkor azt mondá neki:

– A mit válaszolni akarok, az oly kényes dolog, hogy nem bízhatom idegen emberre. Neked magadnak kell felkészülnöd, hogy válaszomat elvidd a marquisnak.

– Már készen vagyok.

– Hozz iróeszközöket a pavillonba: nem akarok a kastélyba fölmenni levelet irni. Valaki kérdezősködhetnék, mit irok?

Jocrisse hirtelen ott termett az iróeszközökkel.

Katalin megirta a válaszát De Fervlansnak s levelét gondosan lepecsételé s azt átadta Jocrissenek, a ki még abban a perczben szekérre ült s elvágtatott.

Vajjon ösztönszerű sugallat volt-e az, hogy Katalin épen Jocrissetól küldte el azt a levelet? Hogy eltávolítá a kastélyból azt az egyetlen embert, a ki ittlétének titkába be volt avatva? s ki De Fervlansnak egyenesen megbizott híve volt, az ő látszólagos szolgálatában?

A küldött levélben csak ez a három szó volt:

«Io non posso!»

(«Nem tehetem.»)

Tehát ő nem teheti. – De ez még csak a gyöngeség bevallása. Még ez csak annyit tesz, hogy az asszony-erő nem tartott ki a sátáni árulás végbefejezéseig, – s férfikézbe kénytelen letenni a zárkövet.

Hanem az még fenn van hagyva, hogy bevégezze más, a kit nem kisért úgy a saját szíve, mikor egyedül van.

Még egy órája volt a hölgynek dæmonával tusakodni, teljes négy negyedóra: hatvan egész percz volt neki engedve a sorstól, hogy határozzon nagyot, szívéhez méltót, lelkét kimentőt. Ez óra az elárult királyleánynak a rajztanórája, a miből az egy perczet sem enged elveszni. Ha ez órának ötvenkilenczedik perczében elzárja magát a hölgy, ha letépi nyakából azt az arany tokot, melyben az öt millió frankot igérő kötvényt hordozza keblén, mint valami talizmánt s beledobja azt a legmélyebb kútba, s aztán megragadja a leány kezét s azt mondja neki: «fussunk! Üldözőid jönnek!» akkor kikerüli azt a csapást, a mi fejére van mérve a kérlelhetlen nemesistől, mely semmi adósságot kifizetetlen nem hagy: akkor megszabadul egy olyan nagy szenvedéstől, melyet a világ minden kincse nem képes aztán megváltani!

«Io non posso…» Ez nem elég. Ennyit Judás is megtett. «Én nem tudom kezetekbe adni azt, a kit imádok… én csak megcsókolom őt, hogy ráismerjetek róla: a többi a ti dolgotok.» – Késő volt aztán visszadobni a harmincz ezüst pénzt!

Katalin elrejté magát a park kéjlakába s azt mondá inasának, hogy senkit se vezessen hozzá, a ki keresi; se ismerőst, se idegent.

Pedig azért mégis koczogtattak az ajtaján.

– Egy idegen úr van itt, dörmögé az inas az ajtón keresztül.

– Mondd neki, hogy jőjjön máskor, válaszolt az úrhölgy, nem nyitva ki az ajtót.

Néhány percz mulva az inas megint visszajött.

– Az idegen úr kéri a nagyságos asszonyt, hogy vegye át a mit számára hozott – Párisból.

Erre Katalin akkora ajtót nyitott, hogy a hozott tárgyat be lehetett rajta csúsztatni.

Egy elefántcsont medaillon volt az, megsárgulva az időktől, hanem a benne foglalt kép még eleven volt: – «Amelie», a kis Amelie képe.

Tudja ön madame, abból a korból, a mikor még a kis Amelie ártatlan volt!

– Bocsásd be őt, suttogá a hölgy a rémület asthmajával, s úgy reszketett a keze a medaillonnal együtt, mint a ki a sírból feltámadt kisértő szellem megjelenését várja.

Az jött.

Késő volt előle elfutni. A kegyelmes végzet által engedett órán túl elmult – egy percz.

– Cambray! kiáltá a hölgy s kezének öt körme hegyét a szájába kapta, hogy suttogássá fojtsa el a kiáltást.

– Igen, madame, én Cambray vagyok, más néven marquis D’Avoncourt Richard, a kinek ön egykor azt mondta: «hálát fogok ön iránt érezni, a míg élek!»

– Hogy jön kegyed ide?

– A mi a kijövetelemet illeti a hami várbörtönből, azt nem mondhatom el, mert úgy szöktem, s nem akarom azokat bajba keverni, a kik segítettek benne; hanem hogy önre hogyan találtam rá, az nagyon egyszerű dolog volt. Elmentem Párisba, fölkerestem önnek a leányát.

– Ön látta Ameliet! kiálta közbe a delnő, s minden egyébről elfelejtkezett. Beszélt vele? Oh, szóljon, szóljon, mit mondott? Milyen lett?

– Megtudja ön azonnal, madame. Én egész őszintén megmondtam a grófkisasszonynak, hogy az édes anyját akarom fölkeresni, nem küld-e hozzá levelet? Azt is megmondtam neki, hogy szökevény vagyok.

– Ön megmondhatta ezt leányomnak? Hol találta őt?

– Mindent világosan meg fogok önnek magyarázni, madame. Én beszéltem Amelievel, megmondtam neki, hogy szököm, megmondtam neki, hogy önt keresem, és lássa, nem fogtak el az útban: rátaláltam önre.

– Ő nekem levelet küldött öntől?

– Azt tette. De mielőtt átadnám azt, nem nyerhetnék egy serpenyő parázst és valami kevés kámfort?

– Minek az?

– Annak is okát adom egymásután. Nem tudja ön, madame, hogy mit hozott haza Bonaparte az eilaui véres ütközetből Francziaországnak?

– Nem tudom.

– Nohát én tudom. Az «influenzát». Ön még a nevét sem hallotta ennek ugy-e bár? Majd meghallja. Ez egy ragályos betegség, mely odahaza, a maga országában, a hol már polgárjogot nyert, igen szeliden viseli magát, hanem ha idegenek közé szabadul, ott kegyetlen pusztítóvá alakul át, halálos lefolyásu dögvészszé lesz. A muszkának nem volt elég, hogy az eilaui völgyeket betemette franczia ifjak hulláival, még a hazatérőknek is a torkába harapott, úgy hozták haza magukkal, s temetőkkel jelölték az útjokat, a merre hazatértek, úgy hogy Párisban egy külön kórházat kellett a visszatért katonák számára berendezni, a hová az influenzában szenvedőket külön zárják. Az ön leánya ebben az influenza kórházban ápolónő.

– Jézus Mária! Szent Isten! sikoltott fel az anya kétségbeesetten.

– Ott kerestem őt fel: ott irta önnek ezt a levelet.

A hölgy a levél után nyult mohón.

– Ez a levél ragályos lehet, nem akarja ön elébb kámforfüstre tartani?

– Mit törődöm én azzal? Adja ide, kérem.

S hevesen szakítá fel az elkapott levelet.

Abba ez volt irva:

«Kedves kicsi mama, öreg barátném.

Hát hogy éled világodat ott a külföldön? Nem unatkozol-e nagyon, van-e elég mulatságod? Látod, én nagyon meguntam ezt az én életemet. Mindennap hazudni, csalni, árulkodni: abból élni! A míg kis gyermek voltam, örültem rajta, hogy megdicsértek ez ügyességemért. Egyszer azután jött egy olyan nap, a mikor kezdtem magamat megutálni. Nem tudom kitalálni az okát, de azontúl nem tudtam úgy a tükörbe nézni, hogy a saját arczom felé ne köpjek és meduzapofákat ne fintorgassak a leggyűlöltebb szemek, a saját szemeim közé. Infámis mesterség ez a mienk, kicsi mama! «Ezzel» igen jól meg vagyok elégedve. S ha be akarod fogadni egy öreg barátnédnak jóakaró tanácsát, azt izenem neked: fordulj vissza te is! Ne járj tovább ezen az úton. Te igen szépen tudsz himezni, zongorázni: most a nagy urak ujra felkapták az aranyhimzést a ruháikon; megélhetsz te a kezed munkájából s adhatsz zongoraleczkéket is. Miattam ne legyen már gondod, én jól el vagyok látva. S ha tudnád, hogy milyen boldog vagyok, hiszem, hogy örülnél rajta. No hát kérlek, légy becsületes s aztán jussak néha eszedbe.»

«Öreg barátnéd és kicsi leánykád

ci devant Amelie – most pedig Scœur Ágnes.»

Ah, ez a korbácsütés meg volt érdemelve! Ez jobban fájt, mint mikor a pellengérre kikötnek egy szép vétkező hölgyet s lerántva vállairól az inget, véres csapásokkal hasogatják fel szép fehér bőrét!

Katalin csak leejté a két kezét az ölébe ez ostorozás után.

S csak arra a nyilalló fájdalomra tért ismét magához, mely a sajgató kínokon is keresztül tör.

– Amelie az influenza-kórházban! Az én leányom!

S mintha Cambrayra lett volna bízva, hogy mindazon idő alatt, a míg ő leányát elhagyta, legyen annak hűséges gondviselője, odarohant hozzá őrjöngve, s megragadva annak karjait, kiáltozá: «leányom, oh leányom; Ameliem!»

Cambray keserűn szólt:

– Azt a leányát, azt az Ameliet, a melyiket ön rám bízott, én híven megőriztem, keblemben hordoztam; látja-e? önnek visszahoztam.

A nő most az arczképet halmozta el csókjaival és sírt.

– Ilyen volt ő, mikor még ártatlan volt!

– De most már megint azzá lett, madame!

– Milyen ő? hogy változott meg? Szép lett? Megnőtt? Oh mondja ön. – Nem hozhatta ön el egy arczképét?

– De elhoztam.

– Elhozta? Amelienek a mostani képmását? Ő csak lopva engedte magát lefestetni. S önnek megengedte?

– Nekem megengedte.

– Itt van önnél az arczkép? Vagy elhagyta valahol? Hol van ön szállva? Együtt megyek önnel oda. Hát miért nem szól ön?

– Gondolkozom rajta, hogy átadjam-e azt kegyednek, madame, vagy sem?

A nő most már csak némán, összetett kézzel könyörgött.

– Ejh! monda Cambray; mit tartozom én önnek irgalmazni, a kinek az Isten sem irgalmazott. Itt van Amelie legutóbbi arczképe.

Egy kis miniature festmény ugyanolyan elefántcsont tokban, mint a másik. Egy fehér arcz, behunyt szempillákkal, homlokán a myrtuszkoszorúval, fejét a koporsó vánkosán nyugtatva.

– Halva van! kiálta a rémülettől elrekedt hangon a hölgy és szemei megkövülten meredtek e szomorú képre.

A látogató pedig kegyetlen hidegen mondá:

– Igen is, madame, nem teteti magát halottnak. Ez a fehér szín nincs festve az arczára, ezek a behunyt szemek nem szerepet játszanak, ez a halotti mez, ez a myrtuszkoszorú nem színpadi jelmez. Ez egy igazi, őszinte másvilág lakója… Ilyen arczképet küld emlékül az a leány, a kit az anyja idegen házak kapubejárata alatt hagyogatott el, leskelődni és kémkedni üldözött emberek után…

Ez irgalmatlan szavak alatt a hölgy először a térdeire, azután a kezeire, utoljára az arczára omlott. Össze volt zúzva.

S az irgalmat nem ismerő ember még az összetört atomjainak sem akart békét hagyni, még azokat is szét akarta szórni a levegőbe, hogy egymással meghasonlva, soha egészszé ne váljanak többé.

– És most mehet ön, madame, felvenni az öt millióját! Meg van jól érdemelve!

E pokoli kínzásra, mint egy dühödt furia, szökött fel a hölgy, s kirántva kebléből az arany tokot s leszakitva annak födelét, kitépte abból az igérvényt s apró darabokra szakgatva, szétszórta annak rongyait maga körül; a szemei világlottak, mint egy hagymázas őrjöngőé s elkékült ajka tajtékzott.

– Legyen átkozott, a ki ezt tette velem! Legyen átkozott a szív, mely ezt befogadta!

S elkezdte ököllel ütni azt az elátkozott szivet úgy, hogy utoljára a kínzója szánta meg és megfogta a kezét.

– Madame. Ön még nem hajtotta végre, a mire küldve volt? kérdé tőle csendesen.

– Nem! Jőjjön ön velem. Itt van a leány és a kincsei. Sértetlenül. Vegye át tőlem. Fusson vele a merre akar.

– Nem, madame, – azt én nem tehetem. Én idegen vagyok ebben az országban. Nem tudom merre van a jóbarát, merre az ellenség. Önnek magának kell őtet megszabadítani. Ha van e földön bűn számára vezeklés: ez az ön vezeklése! Ön tudja legjobban, hová lehet őt úgy elrejteni, hogy üldözői rá ne találjanak: s ha nem tudja, az ön dolga azt kitalálni. – Önnek Vavel Lajos szerelmét adta, többet annál: becsülését. – Ezt nem lehet úgy rongyokra tépni, mint az öt milliót! Akar ön az én tanácsomra hallgatni?

– Parancsul veszem.

– Öltözzék ön álruhába, pórnőnek; kösse batyuba az önre bízott aczélszekrényt s igyekezzék vele föltalálni Vavel Lajost, akárhol a táborban.

– És Marie?

– Őt nem viheti magával. A leánynak és a szekrénynek együtt nem szabad lenniök. Marienak jelöljön ki valami rejteket, a hol maradjon addig, míg ön visszatér.

– S nem maradhat ön nála, hogy őrködjék fölötte?

– Köszönöm madame, hogy ön ilyen jó hozzám – és ő hozzá. Hanem egy súlyos aggodalmam van. Én magam is az influenza-kórházból jövök. Ez a muszka ragály oly alattomos, hogy a kit már meglepett, azt még hetekig engedi futni a világban, magával hordozva a halálos méreg incubatióját. Az ember napok során keresztül csak mint egy nyomasztó sejtelmet, mint egy bántó emléket hordja magával veszedelmét s nem tudja, hogy ez a halál. Én már tudom. Nem fogom már messze hurczolni magamat. Nincs is miért! Dolgom be van végezve. Én jó helyre szállásoltam be itt magamat. A Névtelen Vár most egész üres, csak egy régi jó barátném, a komoly Lizette, meg egy kis mogorva gyermek laknak benne. Ott jó lesz nekem lefeküdnöm. Kipihenem magamat. Azért nagyon kérem önt, hogy Marienak meg ne mondja, hogy itt vagyok. Ő engem látni akarna. Az influenza pedig az ördögi lények leghamisabbika. Lesve lesi, hogy egy szép, fiatal ártatlan leánykát körme közé ragadhasson. Még egy-egy férfi kilábol belőle, de az ifjú leánykákat elviszi magával mind. Hozzám ne bocsássa ön Mariet. Ez országban még nem ismerik e ragályt. Nem akarom, hogy én legyek az, a ki beültettem annak kórcsiráit e nép közé, mely az én bálványomnak menedéket adott, s hála fejében épen e megoltalmazott angyal által nyissak uj temetőket Magyarország földén. Hozzám ne bocsásson ön senkit. Ha meghalok: a parton temessenek el s töltsenek hullám fölé oltatlan meszet. Még a siromnak se jőjjön tájékára fiatal leány!

Az eltávozó Cambray egy könnyeiben feloszló nőalakot hagyott hátra.

Borzongva, tántorogva bandukolt a Névtelen Vár felé, köpenye gallérját arcza elé húzva. A ki az influenza lehelletét hordja ereiben, annak elég egy olyan tó tükrére vetni a tekintetét, minő előtte elterül, hogy a kór kitörése nyomban előálljon.

II.

A rajztanóra letelt, Marie sietett fölkeresni Katalint.

Csak a véletlenen mult, hogy Cambrayval szemközt nem találkozott. Ő a mellékajtón jött ki a kastélyból, s az a főkapun át távozott.

Marie megtalálta Katalint a nyári pavillonban.

Megrémíté a jelenet, a mit látott.

A nő ott térdelt kincseinek romjai között.

Két arczkép, egy levél, meg egy széttépett irat pilléi. Megannyi vesztett milliók.

Dúlt arcza, kisírt szemei, fájdalomra nyilt ajkai hirdeték, hogy rendkívüli, a mit szenved.

– Kis anyám! Mi bajod? rebegé a leány, odasietve hozzá, hogy fölemelje őt a földről.

– Hagyj el! A ki engem anyjának nevez, annak én gyilkosa vagyok.

Akkor aztán, hogy nem engedte magát fölemeltetni a földről, Marie is leült oda mellé a földre s a félelem kérdő várakozásával tekintett a nő könyező szemeibe.

A nő odaadta neki az egyik arczképet, a gyermekiest.

– Látod? Ilyen volt ő, mikor elhagytam.

– Kicsoda? Leányod? Te már nő voltál s most özvegy vagy?

– Igen.

– Annál jobb.

Akkor odanyujtá a hölgy a másik arczképet.

– És ilyen most, mikor visszakértem.

– Oh Istenem! Meghalt?

– Nem! Megöletett! Kegyetlenül, átkozott módon meggyilkoltatott, mint a hogy meg fognak gyilkolni téged, ha hozzám közel maradsz. Fuss innen!

– Istenem! Mit beszélsz? Katalin!

– Azt, hogy el kell hagynod ezt a házat rögtön. Menj át Mercatorishoz: mondd neki, hogy vigyen magával akárhová. Öltöztessen föl rongyokba, daróczba, cselédnek: kormozd be az arczodat és a kezeidet szennyezd be. S mikor lónyerítést hallasz, elbujj s a míg el nem mennek, elő ne jőjj.

– És te? Mit akarsz tenni te?

– Én is elhagyom ezt a házat, egyedül.

– Hát én nem mehetek veled?

– A hova én megyek, oda te nem jöhetsz. Én a táborvonalakon keresztül lopózom s meglehet, hogy ellenséges czirkálókkal találkozom össze.

– S miért kell azt tenned?

– Azért, hogy az okirataidat rejtő szekrényt elvigyem Vavelnek.

– Te Lajost akarod fölkeresni a táborban?

– Igen. S azután nem tudom, mi történik velem?

– Ne rémits meg! Te azt hiszed tán, hogy Lajos nem fog téged szeretni, ha megtudja, hogy özvegy vagy és leányod van?

– Azért, hogy «van», nem gyűlölne meg, de azért, hogy «volt», igen, mert én öltem meg.

– Ne beszélj így!

– Hát nem látod, hogy halott. Nem látod ezeket a becsukott szemeket, ezt az átszellemült arczot; hát szólj annak a képnek, hogy nyissa fel az ajkait és mondja azt, hogy nem én öltem meg őt.

– Katalin! Hátha nem igaz ez? Hátha csak ellenségeid gondolták ki ezt, hogy megkeserítsenek? Nézd: ez a két kép nem hasonlít egymáshoz. Ez, a melyik úgy mosolyog, ez lehetett a te leánykád, de ez, a melyik oly halavány, ez nem lehetett ugyanaz. Ez nem a te leányod! A ki neked ezt mondta, átkozottul hazudott.

Katalin arczán egy pillanatra valami örömsugár derengett végig. Elmult az azonnal. Szomorún sóhajta fel:

– A ki ezt mondta nekem, az nem hazudik.

– De hazudik. Állítsd velem szembe! És én az arczába fogom neki mondani, hogy hazudik.

… A nő nem tarthatta vissza magát:

– A ki ezt mondta nekem, az Cambray…

– Cambray? szólt elbámulva Marie. – Cambray itt van? Az én megszabadítóm, oltalmazóm, második atyám! Mért jön ő ide?

– Azért, hogy ujra megszabadítson és megoltalmazzon téged.

– S hol van ő?

– A miért jött, már bevégezte. – Engemet porba sujtott, tégedet megmentett s azzal tovább ment…

– Az lehetetlen! Hogy ő, ha ott van, a hol én vagyok, egy szót ne akarjon szólni hozzám. E perczben lehetett csak itt. Én sietek utána.

– Megállj! kiálta rá a nő s megragadta a kezét a távozni akarónak. Neked nem szabad őt fölkeresned.

– Miért nem?

– Cambray kivánta – nem! parancsolta azt nekem, hogy ő hozzá ne bocsássalak.

– Nem értelek.

– Hát érts meg. E képet s ezt a levelet itt Cambray hozta nekem Párisból; a levelet leányom írta még, a képet ő róla festették le már. Ott halt meg a legrettenetesebb ragály kórházában, a betegeket ápolva, mint egy hősnő, mint egy szent. Jól járt! Az égbe jutott. Ha sírok, nem őtet siratom, csak magamat. – És Cambray, a te védelmeződ s az én boszuállóm, nem csak a levelét és az arczképét hozta el magával, hanem a halálának spóráit is. Ő is megkapta e ragályt. De a nemes ember még haldokolva is nemes ember! Azt mondá: nem akarom, hogy én ültessem be az új halálvészt ez ország földébe, mely angyalomnak menedéket adott; nem akarom, hogy védszentemet is magammal vigyem! Elzárkózom meghalni, mint a nemes vad.

– Oh drága Cambray! Ez a te képed! szólt Marie. S hová lett ő?

– Elment a Névtelen várba. Ott most csend van és üresség. Lizette ápolni fogja őt. Az ilyen erős agg nők nem félnek a ragálytól. Ő jól gondját fogja viselni.

– Lizette! A ki saját férjét is irtózott megnézni haldoklásában, azt pedig mennyire szerette! A ki minden beteget ragályosnak hisz, a ki fél benyitni a szoba ajtaját, a hol valaki betegen fekszik, – s ennek a gondjára legyen bízva Cambray? Az nem lehet!

– Hát mit akarsz? Küldök hozzá más apolónőt.

– Mit akarok? Hogy én mit akarok, mikor azt mondják, hogy Cambray itt fekszik betegen a szomszéd házban, hogy én akkor mit akarok? Senki az egész világon nem tartozik őt szeretni, egyedül én. – Ugy-e ő nem kérdezte, mikor engem ápolása alá vett, hogy minő bajban szenvedek? Pedig az volt ám a ragály! A ki hozzám ért, koczkáztatta, hogy másnap elveszti a fejét s nem volt orvosság, mely kigyógyítsa belőle. És ő évekig ápolt, rejtegetett engem. Atyám helyett atyám volt. Miattam elfogták és elevenen eltemették. S most, mikor ő kriptájából kitört, hogy véglehelletével utánam vonszolja magát, hogy még az utolsó szavával is engem védelmezzen, én hagyjam őt az útfélen elveszni s még csak a kezemet se tegyem a feje alá, hogy fölemeljem a földről? – Én oda fogok hozzá menni: – igen, Katalin. – A mihez az egyik leányodnak volt bátorsága, lesz a másiknak is…

– Marie! Gondolj Lajosra! Azt akarod-e, hogy ő kétségbeessék?

– Katalin. Hát nem Isten vigyáz-e ránk? Az ő itéletének napja ez. Lajos és az ő hívei kihúzták a kardot, azzal a jelkiáltással, hogy «éljen az ő választottjuk!» Ha Isten helyesli azt, a mit ők akarnak, úgy én a dögvész Bethesdáin keresztül is sértetlenül járok végig. Ha pedig nem helyesli, hogy a mit ő elhatározott, a jövendőt, halandó kezek más felé fordítsák, ha nem akarja, hogy miattam folyjon nemzetek vére: akkor egy vékony pókfonállal, a minő az őszi légben szállong, a miről senki sem tudja, honnan jön és hová megy? elvisz magához innen a földről. Kimondtam. Megteszem. Francziaországnak nem vagyok uralkodónéja; de magamnak az vagyok!

Katalin még egy kétségbeesett fogáshoz folyamodott, hogy a leányt visszatartsa.

– Marie! Azért akarsz-e Cambrayhoz menni, hogy megtudd tőle: ki vagyok én? hogy meghallhasd az ő szájából, hogy én vagyok az az átkozott fenevad, a kit kiküldtek, megvesztegetve ocsmány vérdíjjal, azért, hogy téged elveszítsen, eláruljon, ellenségeid kezébe adjon? Hallani akarod-e az én gyalázatomat egész teljességében?

E szavakra a leány odalépett hozzá és kezét nyujtá neki, és aztán nemes szeliden szólt:

– És ha ő így szólna te felőled, én azt mondanám neki: hogy te pedig nem veszítettél el, nem árultál el engem, hanem megszabadítottál; nem gyűlöltél, hanem szerettél; s szeretni fogsz ezután is, a hogy én szeretlek téged.

S meg akarta csókolni Katalint.

De a hölgy elvonta tőle arczát s visszatartá őt a kezével.

Aztán fölvette a földre hullott levelet s odaadta azt Marienak:

– Olvasd el ezt s ismerj meg egészen.

A míg a leány azt a levelet olvasta, a hölgy eltakarta két karjával arczát.

Marie elvonta a szégyenpírban égő arczról a rejtegető kezet s azt mondá a nőnek:

– Erre a levélre választ kell küldeni… Ha van valaki, a ki útra készül oda, a hol ő lakik már, attól hadd izenjem meg: «Kis testvér! köszöntet általam jó anyád: azt a szép fényes fehér ruhát, a mit küldtél neki, fölvette és viseli; abban gyászol. Helyetted engem fog szeretni, helyetted én szeretem őt. Áldj meg minket s légy idvezült!» Nem akarod-e, hogy én ezt Cambraytól megizenjem Ameliednak?

– Eredj hát! sikolta a nő, s végigesett arczra a padlaton.

Marie sietett a Névtelen várba.

III.

Katalin pedig összeszedte a drágaságait és lopva, hogy senki észre ne vegye, fölment a kastélyába. Ott kivette a falszekrényből az aczél-ládikát, azt nagy kendőjébe burkolta s senkinek se szólva cselédei közül, a hátulsó lépcsőn át leosont a parkba, azon keresztül a majorlakba: a majorosnénak volt egy fiatal leánya, annak az öltönyeit fölvette magára; a fejét bekötötte tarka kendővel, egészen parasztnővé alakult át. Egy kis, mátkához illő tréfát akar csapni: azt hitette el. A majorosnét már egyszer elküldé a táborba Lajoshoz, mindenféle elemózsiával; most maga akarja őt meglepni vele. Fölnyergeltette azt az öszvért, a melyen a majorosné szokott bejárni a városba; elől a nyeregkápán a kettős általvető kas. Az egyik kasba tette az aczélszekrényt, a másikba a négycsövű «buona notte»-t.

Hatalmas velenczei pisztoly volt, négy sárkánynyal, négy ravaszszal; és a hölgynek most épen olyan kedve volt, hogy azzal fel merjen akárkit köszönteni. A két arczkép és a levél oda volt rejtve a keblébe. A két kast azután megtölté mindenféle eleséggel, kenyérrel, sajttal, szalonnával, pogácsával, mintha vásárra vinné; kis csobolyó pálinkáról sem feledkezett meg. Így készülnek fel a markotányosnék.

Azután felült a nyeregbe, parasztasszonyok módjára s megindult egyes-egyedül a kapuvári úton. A ki találkozott vele, mondta magában: de csinos kis menyecske!

A nap még jó magasan állt, s a holdvilágra is lehetett számítani fél éjszakán át.

* * *

Vavel Lajosnak nem az volt az egyedüli csapás, a mit a szívére kapott. Egyszerre kellett megtudnia azt is, hogy fellengő tervei mind sorba meghiusulnak.

A német patrioták fölkelése Napoleon ellen kudarczot vallott. A katona gép. Ha azt mondják, hogy menjen a saját népét ölni, megy. Ha azt mondják neki, hogy forduljon meg, a hazáját védelmezni: azt nem érti meg. A ki pedig megérti, az meg nem katona. A ki tud harczolni, az nem lelkesül; a ki pedig lelkesül, az nem tud harczolni. A szabadságbajnokokat mindenütt leverik – a saját honfitársaik. Napoleon nagy armadájának felét a rhénusi szövetség hadai képezik. Tizenhat ezred lovas bajor tapossa simára előttük a csatamezőt.

Annak a nagy mozgalomnak, a mi magában a franczia népben megindult, se híre, se hamva. Mintha egy század mult volna el azóta, hogy az éhenhaló franczia közvitéz eilaui bivouac-tüzénél azt mondta a sült csicsókájába markoló Napoleonnak: «ha császár vagy, egyél fáczánt s ne lopd el az én sült csicsókámat!» A katona ismét imádja az ő bálványát.

Az a mult éjszakák egyikén látott égvillogás csakugyan földi zivatart jelentett. Az asperni ütközet utóvillogása volt az.

Az ütközet után harmadnapra betoppant Mátyás mester Vavel sátorába.

Az ezermesternek még a háborúban is lehetett hasznát venni, nem ugyan a verekedésnél, mert azt inkább csak nézni szerette; hanem mint kém, megbecsülhetetlen volt.

– Mindent láttam, mindent elvégeztem. Láttam a légballont, a miben egy inzsenér ezredes fölemelkedett, az osztrákok táborát köröskörül megszemlélni. Olyan magasra szállt fel, mint egy sárkány, kötélen tartották, s onnan eregetett le tudósításokat az osztrákok mozdulatairól. Olyat én is tudnék csinálni. Láttam a congrev-rakétát, a mi a hová leesik, mindent keresztül éget. Ezt én régen feltaláltam már, de nem akarják befogadni. Láttam a kétszáznegyven öl hosszuságú hidat, a mit egy darabban szállítanak odább s a Dunának az egyik partjától a másikig átér. Azután azt is láttam, hogy törték össze azt a hídat a mieink tüzes hajói, hogy Napoleon seregének egy harmada a Dunán innen rekedt, s nem mehetett a másik két harmadnak segítségére. És aztán láttam a félistent futni a fehér paripáján s egy csónakon érkezni meg az innenső partra. Halavány volt és reszketett.

– S hogyan látta Mátyás mester mindezeket?

– El hagytam magamat fogatni s akkor aztán a többi foglyokkal együtt odahajtottak bennünket sánczot ásni; olyan földtúrásokat csináltunk, mint egy vár.

– S tudta ön valahogy szerét tenni, hogy levelemet átadja?

– Nagyon könnyen. A philadelphusokat meg lehet ismerni arról, hogy a fülgombjukban ezüst lencsét viselnek. A mint egynek megmondtam a jelszót, ő visszamondta a magáét; arra elővettem a levelet, átadtam neki, s ő menten elhozta rá a választ.

– S hogy tudta ön elrejteni a levelemet és a választ?

– Nagyon könnyen. Összecsavargattam a vékony papirost, belehúztam a pipaszáramba. Az ellenség a pipát csak nem veszi el még a fogolytól sem.

– S hogyan tudott ön visszamenekülni?

– Nagyon könnyen. Este felé, mikor már a válasz a kezemben volt, azt mondtam a pajtásoknak: engemet most temessetek el ide. Aztán lefeküdtem a sáncz fenekére s annyi földet hányattam magamra, hogy egészen el voltam takarva. Hogy meg ne fulladjak, egy nádszálat tartottam a számban, azon keresztül lélekzettem. Senki se keresett, hogy hova lettem. Éjféljtájon aztán kibujtam a föld alul, kimásztam a sánczból; aztán tudok én négykézláb is szaladni. Ha előörsre akadtam, a ki rám kiáltott: «qui vive?» elkezdtem ugatni, úgy tudok én ahhoz, mint egy igazi kuvasz, aztán nem bántott, s ime itt vagyok.

– Derék ember! mondá Lajos. Még a kémkedésnek is megvan a maga heroismusa!

Aztán hozzá látott, hogy a kapott választ kibetüzze.

Ez még jobban leverte kedélyét.

Oudet ezredes, a philadelphok titkos főnöke a franczia hadseregnél, szívesen megköszönte Vavelnek azt az ajánlatot, hogy Bonaparte megbuktatására közre fog működni; hanem azt is tudatta vele, hogy ők a köztársaságot akarják helyreállítani.

Hát akkor az ő ábrándképéből mi lesz?

Azok, a kikre számított, Napoleonnal együtt a trónt is össze akarják törni. Marie így is, úgy is száműzöttje marad hazájának. S a franczia nemzetnek nem adja vissza az álmodott béke korszakát se a császárság, se a forradalom. A béke angyaláról – az ő angyaláról – egyik sem akar tudni.

Szívós jellem kell hozzá, hogy ily keserű csalódások után is el ne veszítse erélyét. A philadelphok azt gondolták, hogy csak hadd segítsenek Vavel hívei a császárságot megbuktatni, akkor ők helyreállítják a köztársaságot; Vavel hívei meg arra gondoltak, hogy csak hadd ássák alá a philadelphok a császári trónt, majd helyébe emelik ők annak a régi királyi széket; a császárság hívei pedig tudták jól, hogy mind a ketten mit gondoltak? S már öntve voltak a golyók, a mik a legelső győzelmes ütközet hevében a philadelphok vezéreit saját katonáik sorából le fogják teríteni s már készen állt a zárt hintó, mely Vavel Máriáját elvigye – jó helyre.

Az asperni ütközetből mégis maradt meg számára annyi vigasztalás, hogy Napoleon nem legyőzhetetlen.

Igaz, hogy az óriás tréfás szavakint az asperni ütközetben azért kellett meghátrálnia, mert egy hatalmas új hadviselő fél támadta meg hátulról, a «General Donau!» hanem azért azt is el kellett ismernie, hogy úgy még nem verekedett vele ellenfél, mint a Duna rónáján, s oly zavarban még nem látta hadseregét, mint mikor a nagy Lobau szigeten minden fegyvernem, lovas, gyalog, ágyú, podgyászszekér egymás hegyén-hátán volt összecsomaszolva s egész néptömege (nem sereg többé) fogva érezhette magát a hirtelen megáradt Duna közepén, a míg a testőr-matróz-ezred meg nem érkezett, s a Duna jobb ágán elrontott hidat újra össze nem tákolta; egész vízi csatát folytatva az ellenséges tűzhajók, dereglyék, dunai malmok flotillájával.

Aspernnél már két insurgens lovas-ezred is volt a tűzben, a nyitrai és a primatialis lovasság, s mind a kettő kiállta becsülettel a tűzkeresztséget. Franczia vérteseket rohantak meg – fokossal és nyereg nélkül. Ez reményt ad, hogy másutt is jól fognak verekedni. Csak a tábori szolgálatot nehéz még velük megszoktatni. Veszteg maradni az előörsön, szótlanul, mozdulatlanul, sárban-vízben megállni, zivatar elől bundába nem takarózni, étlen-szomjan naphosszant vesztegelni: ez az, a mit nem akar bevenni a magyar nemesnek a nyaka.

E miatt Vavel Lajosnak egész éjjel résen kellett lenni. Minden órában kijött a sátorából, lovára vetette magát, sorba járta az előörsöket s kikérdezte az őrjáratot a teljesített vizsgálat felől.

Lovas czirkálói ezalatt órajárásnyira elportyáztak s hírül hozták, hogy ellenség még sehol sem mutatkozik.

Éjfél után járt az idő; a gönczöl szekere rudjával lefelé állt az égen. Vavel Lajos az őrtűzhöz visszatérve, azt mondá a szolgálattevő főhadnagynak, hogy menjen a sátorába s aludjék egyet. Ő az alatt maga fogja végezni a szolgálatot. Nála úgy is ez a rendes fölkelési idő.

S azzal a kantárszárat a lova nyakára dobva, míg a paripa legelészni kezdett a buja fűben, ő leakasztá válláról a karabélyt s folytatta az őrködést.

Az éjszaka csendes volt, a mult esti futó zápor után tavaszi fűillattal volt tele a lég. Egy-egy csillag futott alá az égről.

Vavel Lajos olvasta egymás után a két levelet, a mi keblébe volt rejtve. Nem kellett neki azokat elővenni, könyv nélkül tudta mind a kettőt, mintha előtte állnának kitárva. Egyik a menyasszonya szerelmes levele; másik az ellenség judás-izenete. Egyszer a menyasszonyét olvasta el elébb, utána az ármányszövőét; máskor pedig megfordítva. Hogyan esik a keserű az édesre s az édes a keserűre? Azt is megkisérté, hogy ha egymás mellé tenné mind a kettőt s által s kiolvasná a sorokat, milyen furcsa bohóság jönne ki belőle?

A csendes éjben már messziről lehetett hallani egy öszvér csöngetyűjét, mely egyre közelebb jött, s a mint az előörsök mellett elhaladt, azok «ki vagy? megállj!» helyett «adjon Isten jó reggelt!»-tel fogadták a közeledőt.

«Aha!» mondá magában Lajos. «Az én szép menyasszonyom küldi nekem megint a drága sok minden körömfaladékot. Milyen nagyon gondol ő rám!»

Az öszvér csöngetyűje egyre közelebb hangzott. Az őrtűz világánál már messziről látta Vavel Lajos kivirulni a majorosleány ismeretes bécsi piros fejkendőjét. A nyerges öszvér egyenesen ő feléje tartott.

Mikor közel ért már, akkor a lovagló nő megállítá az öszvérét, lehibbant a nyeregből, s aztán az egyik nyeregkasból hevenyén kihányva mindent a földre, a mi legfelül volt: a drága ennivaló csemegéket, – sietett a legalul tett tárgyat kiemelni annak a fenekéről; s aztán futott Vavel felé.

Ah, ezek a földet alig érő léptek oly ismerősek voltak Lajos előtt.

– Én vagyok! Én vagyok! rebegé már messziről a hölgy, hogy a hangjáról elébb megismerjék, mint az arczát látnák.

Lajos szíve nagyot dobbant. – Jobb kezének hüvelykujja a fegyver sárkányán nyugodott, mutatóujja a ravaszán.

– Kicsoda? dörgé kemény, szigorú hangon. «Katalin»-e, vagy «Themire?»

– Katalin! Katalin! – Hát ki volnék? – Katalin vagyok, rebegé a hölgy, odafutva hozzá fenyegető tekintete daczára.

– Miért jött ide?

– Futnom kellett hozzád. Nézd, magammal hoztam az aczélszekrényt.

– Hát Marie hova lett?

– Jó helyen van. A marquis mellett.

– A marquis mellett! hördült fel rémülten Vavel, s fegyvere csőszáját a hölgy keblének irányzá.

Az pedig arczának legcsábítóbb mosolyával közeledett egész a fegyver végeig, hogy az a keblét érinté már s csak akkor súgta meg:

– Igen. Marquis D’Avoncourt mellett.

– Mit? D’Avoncourt: Cambray itt van! kiálta magánkívül Lajos, eldobva kezéből az öldöklő fegyvert.

– Igen. Cambray itt van. S most ő vigyáz Mariera. Lehet, hogy meg fogja ölni; de elvenni magától nem engedi.

– Van Isten az égben! sóhajta fel Lajos. Oh Katalin, mennyit szenvedtem én – Themire miatt.

– Pedig önnek csak Katalinját ölték meg; de Themirének megölték a leányát: egyetlenét. De Themire azért mégis nem sir, nem panaszol, azt mondja: «nem vagyok!» – «Meghaltam.»

– Föl ne támadjon soha!

– Köszönöm. – Rövid halotti beszéd volt. – Beszéljünk másról. – Vegye ön magához a szekrényke féltő titkait. Veszedelem jár együtt velük. Nekem a teher nehéz.

– Nem nyithatom azt fel: nincs nálam a kulcsa.

– Hisz a gyűrűjében viseli.

– A gyűrű nincs nálam.

– Hát hová tette?

– Odaadtam az ország leghirhedettebb rablójának, hogy törjön be éjjel Marie szobájába, mutassa neki ezt a gyürűt, s tudassa vele akaratomat, hogy kövesse őt, a hová az vezetni fogja. A gyürűm Sátán Laczinál van.

A hölgy eltakarta kezével szemeit s lehajtá fejét.

– Ezt megérdemeltem.

Vavel Lajos végigtörülte arczát a kezével.

– Álom volt minden! – Az álmodó bolondsága, ha lehetlent álmodott. Csillagvizsgáló létemre tudhattam volna annyit, hogy vannak csillagképletek, a mik soha sem szállnak le a láthatárra: azok közé tartozik a korona. Mire valók ezek a rongyok? Kinek akarnak még szolgálni? Annak is szenvedést okoznak, a ki őrzi, annak is, a ki üldözi. – Felnyitni nem tudom e szekrényt; de megsemmisíteni a tartalmát igen. Kérem önt, tegye ön e szekrényt a tűz közepébe.

A hölgy tétovázás nélkül engedelmeskedett.

Az érczláda a lobogó zsarátnok közepén el kezdett izzani, veres lett, majd rózsaszinű, kulcslyukán keresztül süvöltve, sikoltva fujt elő egy vékony füstsugár, jajkiáltó lánggá lobbanva a szabadban.

– Ott ég el a hat ingecske, dörmögé Vavel, – és az okiratok, – a bizonyítványok, – az arczképek, – és egy csomó hitvány pénz. Mától fogva megtanulok szegény ember lenni.

– Én már megtanultam, mondá a hölgy. Látja ön ez öltönyt rajtam? Nincs egyebem. S ezt is kölcsön kértem.

Így szeretem! kiálta Vavel, s önkéntelenül kezét nyujtá a hölgy felé.

– Tehát kezét nyujtja ön mégis? Tehát elhiszi, hogy Katalin vagyok? Hogy senki más nem vagyok, csak Katalin.

– Hogy hitem tökéletes legyen: egy kérdésemre adjon ön választ. Egy ember, aki magát marquis de Fervlansnak nevezi, más nevén Barthelmy Leon: itt, e vidéken valahol vár önre, hogy ön egy régi tartozását lefizesse neki. Ha ön az nekem, a ki volt, s ha én az vagyok önnek, a ki voltam: akkor a fizetés az én dolgom. Mondja meg ön, hol találom meg de Fervlanst?

A hölgy arcza ragyogott a tüztől: büszke haraggal emelte fel arczát.

– Én magam fogom önt oda elvezetni! Közel találjuk.

– Akkor add kezedet. Te Katalin vagy. Az én Katalinom!

S forrón megszorítá a hölgy kezét.

Vavel Lajos ébredőt trombitáltatott, talpra kelő csapatjából kiválasztott száz jó lovast; Katalin azt mondta neki, hogy kétszázat vigyen magával. «Én magam száz leszek!» felelt neki kevélyen; a helyben maradó csapatot kapitányára bízta, s ő a kiválasztottakkal megindult a Hanság felé, még mielőtt feljött volna a nap. Katalin, a parasztruhában, ott ügetett mellette az öszvéren, a melyről levették a csengőt.