HETEDIK RÉSZ. ÚJ ÉLET A HÁZNÁL.

I.

Mikor a haza áldozatokat követel: igaz honfinak kötelessége azokat meghozni, bármily nagy lemondásba kerüljön is.

Így tett Drávakereszturi Görömbölyi Bernát alispán úr s, a midőn a megye rendei részéről kötelességévé tétetett, hogy az 1808-ki országgyűlés 2-ik törvényczikkelye 1. §-ának és az azt követő paragrafusoknak személyes megjelenésével is érvényt szerezni serénykedjék.

A feladat ez volt: megjelenni személyesen azoknál a «potior»-oknál, a kik a 3. t. cz. 17. §-a értelmében a «lustratió» alkalmával saját becses személyeik és illetőleg lovaik helyett a «birsagium»-ot küldték meg: az ötven nehéz márkát.

Ezek közé tartozott Vavel Lajos.

Az alispán feladata volt e refractariusokat patrioticus argumentatiokkal ad meliora capacitálni.

Az áldozat pedig abból állt, hogy arra az időre, a mit e czélból a Névtelen Várban eltölt, a pipázásról le kell a tekintetes úrnak mondani.

Elszánta rá magát.

Jövetelét megelőzőleg levelet írt a grófnak, egész cordiálisan előadva multkori gyors visszavonulásának indokait s bejelentve hivatalos látogatását; nem hagyta említetlenül a fatalis labodafőzeléket és a békaczombokat sem.

Szokás szerint adomával köszönte be.

– Úgy teszek, gróf úr, mint az egyszeri légátus, a ki az első kinálás után hasztalan várva az óhajtott másodikra, maga szólítá meg a házigazdát: «mit is tetszett csak az elébb mondani?»

Vavel ezuttal mosolygásra kényszeríté az arczát; helyre akarta hozni a multkori gorombaságát ily tekintélyes férfival.

– Szívesen látott vendégem az alispán úr.

– Ugyan kemény időnk van már novemberben.

– Egészséges idő egészséges embernek.

– A gróf úr az utóbbi időkben betegnek méltóztatott lenni.

– Nem én. Tudtommal semmi bajom sem volt.

– No mert onnan gondoltam, hogy nem méltóztatott eljönni a nagy lustratióra, hanem az ötven nehéz márkát tetszett megküldeni.

– Engedelmet kérek, hogy egy kérdéssel eléje vágjak a tekintetes úrnak. Sokan jelentek meg azon a lustratión?

– Az alsóbb rendű nemességből elég számosan, hanem a főnemesség távollétével ragyogott. Ezt én az insurrectionalis törvény 3. czikkelye 11. paragrafusának tulajdonítom, mely megtiltja a nemes felkelőknek bármely arany és ezüst ékszert viselni öltönyeiken. A mi pedig azon czélból hozatott, hogy egyrészről a pompában való vetélkedésnek eleje vétessek, másrészt pedig az ellenségnél is a rablási ösztön csillapíttassék.

Vavel Lajos e szókra nem fojthatta el az önként jövő cholericus nevetést.

– Tehát alispán úr azt hiszi, hogy én azért nem álltam elő magamat mutogatni, mert nem szabad arany gombokat és mentekötőt felraknom a dolmányomra és kaczagányomra?

– Egyéb okot nem tudok találni.

Vavel gróf kezdte észrevenni, hogy az alispán ironiázik.

– Hát megmondom én a magam részéről az igazi okot. Nem mentem el a lustratióra, mert tréfának és gyermekjátéknak tartom a meghozott törvényt, a mely mindjárt ezzel a mentalis reservátával kezdődik: «a magyar nemesi fölkelés csak akkor hivandó föl, ha kültámadás veszélye forog fönn», – tehát ezt a fölkelő sereget előre felkészíteni, feltanítani, fegyverben gyakorolni nem lehet; – azután: «akkor is csak azon esetben, ha a támadó ellenség oly hatalmas volna, hogy annak a rendes császári királyi hadsereg ellent nem tudna állni». Azt pedig, hogy az ellenfele hatalmasabb, minden hadvezér csak akkor szokta megtudni, mikor már erősen megverték. Tehát a magyar nemesi fölkelésnek az lenne a feladata, hogy készületlenül, gyakorlatlanul álljon elő akkor, mikor a rendes hadsereg nem képes helyt állni a hatalmasabb ellenségnek. – Hisz ez gúny! – S milyen az egész szervezés? – Minden nemes, a kinek 3000 forinton felül van a jövedelme, lovas lesz, a kinek azon alul van, az gyalog; – tehát nem a képesség határoz, hanem az erszény. – Minden város ád egy lovast s azt maga szereli fel. Szép svadrony lesz belőle! A nemes urak maguk hoznak hazulról puskát, kardot. Azokat a jámbor vadászfegyvereket, a mikkel a compossessor urak a nyulakat ijesztgetik a tarlón, a franczia bayonetekkel szembeállítani! Mikor mind ez megvan, akkor határozni fog minden vármegye, hogy milyen egyenruhába öltöztesse a maga nemességét? Akkor azok maguknak tiszteket választanak, mint a vármegyén alispánt, szolgabírót: nem kérdezve, hogy ki ért a had felállításához, vezénylethez, fegyvergyakorlathoz? kinek van hősi bátorsága, tapasztalata? hanem azt, hogy kinek van fényesebb neve, vagy ki tud jobban itatni? S ezeket indítani el oly hadsereg ellen, melynek tisztjei a csaták tűzkeresztségében szerezték vállrózsáikat! – Ah, uram! Ez egy rettentő merényletnek tünnék fel egy nemzet szine java ellen: ha a kivitelben tréfának nem bizonyulna be. A hadviseléshez legelőször is pénz kell. Ezt elfeledték az ország rendei megszavazni. Önöknek nincs pénzük. Ezen elmulik az egész veszedelem. A nemesi felkelő sereg addig elmegy, a míg a tarisznyában tart a hazulról elhozott tepertős pogácsa; mikor az elfogyott, hazamegy. Ágyút sem kell ellene elsütni. – Tréfának veszi ezt a dolgot minden ember. Törvényhozók és hadvezérek. – A lustratiót, azt a tréfát, hogy minden nemes menjen fel a megye székvárosába bemutatni, hogy van kardja és puskája, vagy hogy tud lovon ülni, a mi svábjaink igen találóan elnevezték «Lustreisio»-nak. Ne beszéljünk róla többet. – Ha egyszer egy igen komoly dologról lesz szó, akkor higyje uram, és tartsa meg adott szavamat, hogy az első hívásra ott leszek az elsők között, a kik a nagy tragœdiát kiegészíteni sietnek; hanem a komédiát nézni sem szeretem, nem hogy játszani benne. – Hagyjuk ezt a bohóságot. Azt mondom én alispán úr, hogy mulassunk valami okosabb tárgy felett. – Van ebben a házban egy csendes kis pinczebolt, ott vannak hatalmas jó borok, pompás jó Latakia…

– Mit? Latakia? Hisz az dohány!

– Még pedig török. Oda bevesszük magunkat, quaterkázunk, adomázunk és fumigáljuk a világot.

– Hát a gróf úr is dohányzik?

– Igen biz én, csakhogy az arra rendeltetett helyen és nem a szokott öltözetemben.

– Ahán! Hogy azt más valaki meg ne érezze.

– Természetesen.

– De hisz akkor egy makulányi igazság sincs abban a mendemondában, a mit a gróf úrról a rosz nyelvek elhireszteltek; mert a hogy én azt a bizonyos úrhölgyet ismerem, az ugyan meg nem ijed a dohányfüsttől: láttam én azt már olyan dohányfüstben is helyt állani, a hol az ember nem ismerte meg, hogy ki ül átellenében s még csak nem is köhécselt tőle. Ez nem lehet a gróf úr donnája. A ki felől ugyan őrizkedni fogok többé kérdezősködést intézni, a mióta a gróf úr meg akart duellálni az első kérdésem miatt, hogy ijedtemben a kapufélfától vettem búcsut. – Nem, erről nem szólok többet! Hanem az a másik donna: az mégis szeget ütött a fejembe. Az mindenütt nagy mértékben pártjára kel a gróf úrnak s kész magát exponálni miatta. Ezuttal is, ha ő nagysága rá nem beszél, hogy jőjjek a gróf úrhoz személyesen, elhalmozva a gróf urat annyiféle magasztalásokkal, a mennyi egy embernek sok is: hát a főbirámat küldtem volna magam helyett a «sigillum compulsorium»-mal. No ez a nagy buzgóság nekem mégis gyanus dolog attól a másik donnától!

Vavel Lajos nem haragudott meg; nevetett.

– Spectabilis most mindjárt úgy jár velem, mint az egyszeri kritikus, a ki a concert végén megkérdez egy mellette álló urat: «Ugyan ki az az énekesnő, a ki olyan borzasztó hamisan énekel?» – «Az az én feleségem». – «Nem is azt akartam mondani, hanem az a másik hölgy, a ki zongorán kiséri, az játszik kiállhatlanul: vajjon ki lehet?» – «Az az én testvérem». – «Ezer bocsánat, tévedtem: a zenemű hibás; ugyan ki csinálhatta azt az ostobaságot!» – «Én magam!»

Bernát úr meg volt hódítva. Ez a gróf nem csak pipázik, de még adomázik is. Hisz ez talpig derék ember. Ezzel régen meg kellett volna már ismerkedni. Titokban iszik, titokban dohányzik és titokban szerelmeskedik. Ezek mind olyan clandestinumok, a mik ellen az administratiónak nem lehet kifogása.

Hát még mikor a boraival és a konyhájával megismerkedett a grófnak, odalenn, abban a kis pinczeboltban a torony alatt! Szó sem volt hüllőkről és nyáladék kagylókról: becsületes, zsiros, tömör, harapni való ételek kerültek az asztalra; egészen a gyomor nemzeti kivánalmai szerint elkészítve. S a minek legkevésbbé volt szűke, a magyar asztal legdrágább fűszere, a tréfás adomázás. Azokban a gróf ép oly kifogyhatatlan volt, mint az alispán, a ki kénytelen volt megvallani, hogy a gróf az első ember a hazában, a kinek ő, az adomák Nagy Mogulja, az elkezdett adomájának a végét nem tudja előre elmondani. Aztán pontban tizenkét órakor ebédel, mint minden romlatlan keblű magyar. S iszik a vendégével tiszta lelkiismerettel. S mikor pedig rágyujt, azt teszi egész férfiui önérzettel.

Ebéd vége felé olyan nagy lett az alispán bizalma a grófhoz, hogy még egy áldomást is mert indítványba tenni. Az pedig veszedelmes áldomás volt, a miért a «szállok kendnek!» felhivásra könnyen megeshetik, hogy az embernek pisztolylyal «állnak eléje!»

«Nem mulaszthatom el, hogy mint e várnak vendége, poharat ne emeljek ennek bár ismeretlen úrnőjére; s minthogy nem tudhatom, hogy egy e vagy kettő, ennélfogva emelek mindjárt két poharat. Vivant!»

A gróf nobel ember volt: a hogy Sátán Laczinak megmondá, hogy nem szokott ő olyan emberre rálövöldözni, a kinek ő egyszer az asztalánál poharat töltött, úgy ezt a regulát ezúttal is observálta, s maga is két poharat vevén a kezébe, mind a kettővel koczintott ez áldomásra s kiitta mind a kettőt körömpróbáig.

A poharazás végével Bernát úr egészen elérzékenyedett. Biztosította a grófot pártfogásának teljes mértéke felől.

– Még egyszer találkozni fogunk az életben, mondá, megszorongatva szíves házi gazdája kezét.

– Remélem, hogy kedvezőbb csillagzat alatt.

– Én is remélem: mert nem szeretném, ha legközelebb a végett kellene ide jönnöm, hogy a II. törvényczikk 8-ik paragrafusát hajtsam végre.

– Nem emlékezem rá, mi van benne? Mit rendel az el?

– A mi a harczból elmaradókra van kimondva: a megtizedeltetést.

S ezt megfelelő kegyetlen páthoszszal mondá, szemeit és fenyegető ujjait az ég, az az hogy a pinczebolt felé emelve.

Vavelt pedig ez nagyon jó kedvre hangolta.

– De hogyan fog ön engemet magamat egyedül megtizedeltetni?

– Azt csak bízza ön rám, szólt széttekintve, ha nem hallgatózik-e valaki? Lesz gondom rá, hogy ön, ha megtizedeltetik is, meg ne haljon. Nem ismeri ön azt az adomát az angol hajóskapitányról, a kinek egyszer a hajóslegényeit meg kellett tizedeltetni, mert gyáván viselték magukat az ütközetben?

– Nem ismerem.

– Harmincz matróz közül tizenötöt meg kellett neki lövetni; aztán fele irlandi volt, fele anglus. Az irlandiakat ki nem állhatta. Hát mit csinált? Felállította őket sorba ezen vers szerint: «populeam virgam mater regina tenebat». Hadd mutatom meg ezt sorba rakott palaczkokkal. A gömbölyüek az anglusok, a négyszögletüek az irlandiak. Így állnak ni, szépen:

Po–○○○○ pu–□□□□□ le–○○ am–□ vir–○○○ gam–□ ma–□ ter–□□ re–○ gi–□□□ na–○ te–□□ ne–○○ bat.□

Akkor elkezdték számlálni sorba, minden kilenczedike főbelötték: az anglusok mind megmaradtak, az irlandiak meghaltak. Látja-e? Kilencz! Megint kilencz! Valamennyit négyszegletű mind a földön fekszik. Ezt fogom én is praktizálni, ha arra kerül a sor: mert én is ismerem a különbséget az anglusok és az irlandusok között – idehaza. Azért előre megmondom a gróf úrnak, hogy ha ilyen helyzetbe kerül, csak a «po» syllaba alá tartsa magát, mert a «pu» syllaba veszedelmes lesz.

– Ahoz fogom magamat tartani, mondá Vavel, komoly ábrázattal.

Vendégének még több ilyen nagy exmissiót kellett mai nap elvégezni. Azért érzékenyen agybafőbe csókolva szíves házi gazdáját, sietett a beforspontolt hintajához eljutni, egészen másnemű érzések között válva meg a Névtelen Vártól ezúttal, mint a legközelebbi alkalommal.

Vavel Lajos aztán ruhát váltott; kimosdózott, s mikor a rendes ebéd ideje volt, megjelent Marieval elkölteni az ő finom csigalevesét, murokfőzelékét, és tejhab tésztáit. S még csak meg sem látszott rajta, hogy jó kedve volna.

Drávakereszturi Görömbölyi Bernát úr pedig sorba járván a refractarius meg nem jelenőket s mindenütt hasonlóan excipiáltatván, re optime gesta tért haza a székvárosába s referált a legközelebbi Sedrián, hogy rendben van a vármegye.

II.

Végre kitört a háború.

De ez a Névtelen Vár kalitjába bezárt tigrisnek csak még keserűbb napokat hozott.

Mintha csak a nyílt sebeire töltögettek volna még égő olajat.

A támadó osztrák hadsereg lassu csigavonulással előre haladó mozdulatának egyszerre véget vetett amaz apocalypticus vészangyal megjelenése.

Igazán olyan megjelenés, a minőnek a világromboló angyal eljövetelét festi a látnok evangelista.

Egy szép lakályos német város a Traun folyó partján, körülvéve virágzó kertektől, a szintér. Szorgalmas iparüző nép lakja. Apró csatornácskáiból a Traun vizébe mindenféle gyárak kék, sárga, veres, fehér mosadéka folyik le. Ez a város tele van franczia sebesültekkel, kiket az osztrákok az elébbi csatákban ejtettek foglyul s mind itt helyeztek el. – Mikor ki lett adva a végzetes parancs, hogy az osztrák seregnek mind át kell vonulni a Duna jobb partjára: a visszavonuló hadtestnek már nem volt se ideje, se szállító eszköze az ellenfél sebesültjeit is magával vinni; azokat ott hagyta. Az utócsapat vezére azonban, a mint a városból legutóbb kivonult, látta, hogy a franczia hadtest nyomában jön s neki feladata volt azt mindenáron visszatartani, a míg a saját hadteste a Dunán átkelhet. A Traun hídja kőből volt, azt nem lehetett felgyujtani. Felrobbantása nem ért volna semmit, mert az ellenfél hat óra alatt helyreállította volna a hidat a megmaradt oszlopokon. Tehát felgyujtotta a hid mögött levő várost. – Igen helyesen számított. – Ha golyózáporral és szuronyerdővel ellenálló dandárokat állított volna az üldöző ellenség elé, azokon az keresztül gázolt volna; – de ime ezerei, meg ezerei a saját jó vitézeinek lepik el egyszerre az utczákat, kik az égő házakból kimenekültek, a kik a szabadba vonszolták magukat, s most tátongó sebeiket tárják az üldöző rokon elé, csonka tagjaikat emelik az égre, s a kétségbeesés jajszavát saját nyelvén kiáltják eléje. Lesz-e bátorsága ezen a tömegen keresztül törni? Lesz-e bátorsága neki menni e hadtestnek, mely a saját magáé; mely már egyszer elesett ő értte; mely nem harczol, csak ordít és átkoz? Lesz-e bátorsága neki sarkantyuzni a paripáit e vonagló kövezetnek? – Volt! – «Előre!» Harsogott az irgalmat nem ismerő parancsszó, s azzal vágtatott előre a nehéz lovasság, útat törni az eleven utczán át, a sebesültek halmazán keresztül; nyomában a nehéz ágyúk, lőporos szekerek. A sebesültek nem futhatnak; az utczák lángba vannak borulva, a házak nem nyujtanak menedéket: az előre tolt had elszörnyed feladatától, mikor egy piaczot lát maga előtt, ellepve halotti lepedőikbe burkolt kisértetektől; visszafordulna; de az lehetetlen, a lőporos szekerekkel nem lehet az utczán megállni, a hátulról jövők taszítják előre; a nehéz ágyúkerekeknek keresztül kell robogni a legázolt bénákon: lovashad, szekértábor vágtatva tapos végig a földön, mely jajgat, sir, Istent hív és poklokat kiált, megfogja a lovas kengyelét, s azt mondja: bátyám, nem ismersz? – Nem! – A vezér parancsát hajtják végre. S mikor a nagy feladat végre van hajtva: akkor előjön a lángoló utcza közepéből «Ő Maga»; a minden eddig élt emberek között leghatalmasabb: fehér arabs lován, az Eufráton, melynek mind a négy lába piros most, – az uttól, melyen keresztül haladt, s aztán körültekint levont szemöldökei alól, hideg márványarczával és látja az égő város valamennyi csatornájából a Traun folyóba zuhogni a vért… Ez egy jelenet a «Látások könyvéből!» – Hanem a katonák megtették kötelességüket, a Traun hídja el van foglalva. Mehetünk odább! «Jól van!»

Vavel Lajos oly elevenen látta maga előtt mindezt.

És aztán, mint a lesben álló tigris, várta ugrásra készen, meglapulva a földhöz, a maga jelszavát.

És aztán hallott a helyett a jelszó helyett egészen mást.

A mely fegyverhez a kétfejű sas még habozott hozzányulni, azt nem félt felragadni az egyfejű sas.

Napoleon kiadta amaz emlékezetes fölhívását a magyar nemzethez, melyben felhívja azt, hogy tegye magát függetlenné, s válaszszon magának saját nemzetéből királyt.

Vavel Lajos egész frissiben kapta meg a proclamatiót. Most azután egészen elveszettnek hitte azt az ügyet, a minek ő egész ifju életét oda áldozá.

Ő csak egyesek levelezéseiből ismerte azt a nemzetet, mely között elzárkózottan élt, s a mit ez adatokból a lélektani és logikai következtetések összeállítanak, az nem egyéb, mint lángborító siker a gyújtó felhivásra.

Csoda lett volna-e egyebet várni ettől a nemzettől, melynek még a saját nyelve használatát is megtagadták, melyet szegénynyé és butává akartak tenni; melynek még csak azt sem engedték meg, hogy saját fővárosában muzsáit megszólaltassa? Nem-e tett hasonlóul a lengyel nemzet?

Most már mindennek vége. Lehet lefeküdni.

A legkedvetlenebb órájában egyszer csak hangos sarkantyús léptek verik fel a csendet méla folyosóján. Persze, a mióta Henry nincsen, a hatalmas látogatókat a kis gyermek-inas nem tudja elutasítani, berontanak azok tekintet nélkül, még a mamuszokat sem huzzák fel, s hangosan beszélve csörtetnek végig azokon a szellemlakta helyeken, a hol suttogáshoz volt szokva csak a visszhang. – Igaz, hogy csak egy ember jő, de beszél az három helyett s kardot csörtet egy egész dandár helyett. Régi ismerős, az alispán. – Mikor benyit a gróf dolgozó-szobájába, fentartja a sastollas süveget a fején, s nagyot csörrent réztokos fringiájával; farkasbőr-kaczagány reng a fél vállán.

– No gróf úr, én is úgy jövök most, mint az egyszeri czigány, a betört kemenczén keresztül, azzal a szóval, hogy «nem vesznek pipaszurkálót?» – Most már itt a jelszó: «lóra katona, tehénre paraszt!»

– Hübele Balázs, lovat ád Istók! Felelt rá ugyanabból a hangulatból a gróf.

– Nem úgy van az, gróf úr; tegnap óta az egész országban körülhordják a véres kardot s mától holnapig az egész magyar nemzet fegyverben áll. Az insurrectionalis törvényczikk nem irott malaszt többé; megyünk cum gentibus – a betörő ellenséget visszaverni! – Itt van a királyi parancs! Itt van a nemzeti szózat.1)

Ez utolsó szavak alatt, mint egy életre feltámadó halottnak az arczvonásain, oly megdicsőülés ragyogott át az ifjú férfi érczkemény arczulatán, minden tagja meg akarta előzni a másikat indulatainak kifejezésében: a szemei szikráztak, az öklei rázkódva emelkedtek az égnek, ajkai megnyiltak, orczája tündökölt, az mind beszélt; csak nyelve nem tudott szólni.

Nem tudott erre mit mondani, csak a falon függő kardjához rohant, azt kirántotta a hüvelyéből s elkezdte csókolni a meztelen vasát s aztán leveté az asztalra s elrohant, mint az őrült. Mariehoz rohant.

Még annak sem tudott mit mondani: csak karjára emelte az imádott teremtést s átszorítva, mint egy gyermeket, sietett vele vissza oda, hol vendégét elhagyá.

– Mi történt? rebegé a leány megrémülten Lajos lángoló arczától.

– Az, hogy lánczaid lehulltak! Szabad vagy!

– Oh Istenem, irgalmazz!

Úgy vitte őt az ölében a szobájáig, a hol bámuló vendége várta.

– Itt van ő! Lássa meg. – Most már megláthatja az arczát. Láthatja az egész világ s olvashatja róla fenkölt eredetét. Ez az én bálványom. Ez az én istennőm. A kiért éltem, a kiért meghalok!

S váltogatva majd a leány öltönyét, majd a kivont kardját csókolgatta.

A dolgozó szoba egyik oldalát egy nagy ódon könyvtár foglalta el, melynek szárnyoldalai között volt egy magas fülke, valami istenszobornak szánva s annak az alját egy roppant földteke foglalta el. Lajos ezt a helyet választá ki bálványa számára, hogy őt odaültesse; mintha egy oltáron ülne, lábait a földtekén nyugtatva.

– Van-e trónon ülő alak ennél dicsőbb? szólt elragadtatással Lajos, átölelve látogató vendége vállait s odamutatva a leányra. Ily áldásosztó tekintet, ennyi szeretet, ennyi jóság, minden őserénye az Istenkézből eredett embernek megtestesülve. Nem ez hát amaz angyal, a ki az apocalypsis Leviathanját a pokolra letaszítani elhívatott?

Az erős férfi, az alispán megdöbbenve nézett a leányra. Halkan suttogá Vavel Lajosnak:

– Bámulatos hasonmása egy szerencsétlen királynénak! – Épen ilyen volt menyasszony korában!

Marie önkéntelenül tartá maga elé két kezét. A napsugárhoz már hozzászokott az arcza, de még az idegen szemek égető sugarához nem.

– Oh Istenem, mit beszél ön Lajos? rebegé. Én nem értem önt.

Vavel gróf erre szótlanul átlépett a szoba tulsó oldalára, a hol a könyvszekrénynyel átellenben volt egy nagy térkép felfüggesztve. Egy zsinórrántásra felgöngyölődött az, mint egy előfüggöny, s mögötte egy hosszu nagy terem tünt fel s az, a milyen nagy volt, úgy meg volt töltve nyereggel, lószerszámmal, kardokkal és lőfegyverekkel egész a boltivig.

– Én magam kiállítok egy lovas banderiumot s vezetem azt személyesen. Minden fegyverzet készen áll, az utolsó töltényig.

Az alispán elbámult a sorbarakott fegyverzethalmazon, s az oltárhelyen ülő alak elkezdett reszketni e látványra. Minő téli kert ez! Hát ilyen virágokat ápol Lajos titokban?

Vavel Lajos bevezette kézen fogva az alispánt fegyvertárába, megmutogatta neki szörnyü kincseit.

– Meg van ön elégedve a lustrátióval?

– Nem mondhatok rá mást, mint a mit a sárosvármegyei compossessor mondott a bánsági földesúrnak a kétezer holdas buzavetésére, hogy «az izs csag valami!»

– Már most én lustrálok. A fegyver készen áll. Van-e hozzá való ember és ló?

– Azt felelhetném rá az egyszeri czigányasszonynyal, a kitől a fia kenyeret kért: «te is mindig olyat kérsz, a mi nincs.»

– Nincs!?

– Azaz, hogy ember van elég, ló is van, a mit megüljön: csupán egy dolog az, a miről a turóczmegyei szolgabiró azt referálta, hogy «sem nem vagyon, sem nem nincsen». Ez a pénz. A domestica üres, s az ærarium még nem küldte el az igért subsidiumot.

– Mit törődöm én az ærariummal, meg az ő pénzével? Itt tenni kell, nem beszélni! Én átadom önnek az egész összeget, a mi a banderium kiállítására szűkséges, ellátásáról magam gondoskodom, s ha kell a megyének pénz, rendelkezzék az enyimmel. E czélra odaadom mindenemet s ráadásul saját magamat is.

S azzal felnyitva egy nagy vasládát, mely a padlóhoz, volt lesrófolva, odamutatott.

– Tessék kivenni belőle, a mennyi kell.

Az pedig még bámulatraméltóbb látvány volt, mint a feltárt fegyverterem. Aranytekercsek, ezüsttel telt zsákocskák szép rendben egymás fölé rakva. Semmi fekete bankó s más efféle gyanus személy közöttük. Csupa igazi kivert pénz.

Az alispán dehogy nyult volna hozzá.

Akkor aztán Lajos maga markolt bele az aranytekercsekbe s a mennyi a két markába befért, annyit kimerítve belőle, oly hirtelen teletöltötte vele az alispán süvegét, a mit az a két kezében tartott, hogy nem tiltakozhatott ellene.

– De kérem, legalább számláljuk meg, hogy mennyi?

– Majd otthon megszámlálhatja ön.

– Hogy nyugtatványt adhassak róla.

– Nyugtatványt? Nemes emberek között? A haza védelmére adott pénzről nyugtatványt? Hát ön, a hazai néptörténet nagy Plutarchja, ne ismerné azt a történetet, mikor a landsteini vesztett ütközetnél mindenki futott már s az árokba dőlt szekér alatt ott hevert a hadipénztár, akkor két magyar közvitéz feltörte a ládát, a mi az ellenség prédájára volt hagyva, megosztoztak a benne talált pénzen, megtömték vele a tarisznyáikat s aztán futottak a világba ketten két felé. Három nap mulva megint eljutottak a zászlóaljukhoz s ott átadták a megmentett pénzt az utolsó fillérig. Az egyik vitéz neve volt «Kozsmár János», a másik a nevét sem mondta. A harcz alatt az erények is óriások!

– Azonban hát mégis ennyi pénzzel én nem indulhatok neki a világnak, a nélkül, hogy legitimáljam magamat, kitől kaptam és mi czélra adták? Azt csak nem mondhatom, hogy «vad pénzt» leltem az erdőn, mint az egykori czigány «vad gubát». Hát legalább egy pár sor commissiót adjon hozzá gróf úr.

– Azt szivesen; szólt Vavel gróf s indult a dolgozó asztalához.

Útjában találta Mariet.

– A leány leszállt rögtönzött trónjáról s megfogta Lajos kezét.

– Mit akarsz? kérdezé tőle szeliden.

– Irni.

– Azt akarod, hogy a kezed irását meglássák s arról megtudják, hogy ki vagy?

– Egy hét mulva majd a kezem csapásairól fogják megtudni, hogy ki vagyok?

– Oh te rettenetes vagy! szólt a leány, elfordítva tőle arczát.

– Miattad vagyok az.

– Miattam? Hát gyönyörűség nekem az, ha csatába készülsz? Ha elesel?

– Ne félts! Nekem csillagom van!

– Hol? Melyik?

– Te vagy az!

– S ha ez a csillag lehull?

– Ha van Isten az égben…

– Úgy az engem magához fog venni; szólt a leány átszellemült tekintettel; s nem engedi meg, hogy legyen egy franczia nő a világon, kit sorsa odakényszerített, hogy imádkozzék saját nemzetének győzelme ellen, hogy örüljön, mikor testvéreinek romlását hallja; nem fogja engedni, hogy legyen egy nő a világon, a ki arra vár, hogy egy csonthalmot rakjanak össze rokonai, honfitársai tetemeiből, hogy őt arra ültessék föl bálványnak, a kitől mindenki átokkal fordul el. Most vesz magához Isten, a mikor még mind a két kezem fehér, a mikor nem haragszom senkire, a mikor megbocsátottam mindenkinek s nem kivánom a világnak semmi dicsőségét, és nem engedi meg Isten, hogy belekóstoljak abba a vérbe, abba a dicsőségbe, a mitől Fredegonde, Meroflède, s rettentő történetünk valamennyi szörnyetegei megittasultak, hogy én is hozzájok hasonló legyek valaha. Oh azt nem engedi meg Isten!

Vavel Lajos elbámult a leánynak e szívből jött kitörésén.

– Minden szavaddal csak a dicsfényt szaporítod fejed körül, s törvényesíted az én kardom jogát. Én is imádom az én nemzetemet. Jobban senki. Én is leborulok a végtelenség birója előtt s itélet alá bocsátom az én peremet. Isten! ki Francziaországot oltalmazod: tekints alá; – nézd azt ott, ki a lángok között saját honfiai vérében csülökig gázoltatja lovát, s merev arczával széttekintve a haldoklók fölött, azt mondja: «jól van,» s aztán nézd ezt a szentet itt, a ki az üldözőiért imádkozik; s itélj, melyik legyen a te képmásod e földön? Ah Marie! Te tégy eleget a te jó szivednek, imádkozzál azokért, a kik ellened küzdenek; – mi, a kik éretted huztuk ki a kardot, győzni fogunk, a te imád ellenére is; vagy elesünk, ha Isten úgy akarja.

– Oh hiszen érts meg engem, szólt Marie lágy könyörgő hangon, s reszkető kezével Lajos arczát czirógatta. Egy csepp hősi vér nem foly ereimben. Én nem vagyok utódja azoknak a magas hölgyeknek, a kik maguk koszoruzták csatába induló lovagjaikat. Én félek tégedet elveszteni. Én Istenem! senkim sincs kívűled a kerek földön. Nincs olyan árva a világon több, mint én. Mikor mindig rólam gondolkozol, akkor felejtkezel meg rólam legjobban. Ha te a csatába mégy, hogy maradok én oly egyedül, hová leszek akkor én? Ki lesz, a ki engem még szeressen?

Az alispán odadörmögött Vavel fülébe.

– Bizony Isten! kibeszéli kezünkből a kardot.

Vavel mosolyogva nyugtatá meg:

– Ne féljen ön! – S aztán gyöngéden odavonta kebléra a leányt. Azt mondtad nekem egy napon: «hozzon ön nekem anyát!» Nőt, a kit szeressek, s a ki engem szeressen. – Ha elmegyek: nem hagylak egyedül; hozok neked anyát, asszonyt, a kit szeress, a ki szeressen.

Ah e szavak egyszerre mily napfényt derítettek a leány arczára. Hogy változott át a tragicai gyötrelem kifejezése egy varázsütésre a gyönyör ragyogásává. Nyakába borult az ifjunak, nevetett, sikoltott, gyermek volt.

– Te azt tennéd? Ide hoznád őt? Vagy engem ő hozzá? Igen! Igen! Aztán látnám, hogyan ölelitek meg egymást? Hogyan lesztek boldogok? Oh ez – hahahaha!

Nem tudta befejezni az örömtől.

– Komolyan mondám, szólt Lajos. Előljáróm előtt tett igéretemmel nem űzhetek tréfát.

– Úgy van, szólt Bernát úr. Én önnek most nemcsak alispánja, hanem ezredes-kapitánya is vagyok.

– S kivánom, hogy még annál is több legyen: násznagyom. Ezen a patriarchalis földön az a szemérmetes szokás dívik, hogy a kit nőül akar az ember kérni, ahoz maga helyett a násznagyát küldi. Elvállalja ön ezt a küldetést?

– Minden exmissiom között ez legyen a legkedvesebb.

– Ön tudja, hová kérem, hogy menjen el nevemben? Nincs messze a hely. – Ön ismeri őt, a nélkül, hogy nevét mondanám. – Mondjon el neki mindent, a mit nálam látott és hallott. Titkomat küldöm neki jegyajándékul. – És akkor kérjen tőle választ egy általam rég kimondott szóra.

– Csak bizza ön azt rám. Én értem a násznagyi hivatalt. Nem most próbálom először: és soha nem kaptam kosarat. Félóra mulva visszatérek e szóval: «veni, vidi, vici!»

A tekintetes úr kezet szorítván cliensével, még arra is megemlékezett, hogy egy olyan magasztos alak előtt, mint Vavel gróf rejtélyes védencze, még egy olyan hatalmas férfiunak is, minő egy magyarországi alispán, illő megadni a kellő tiszteletet, azért két sarkantyuját egymáshoz csapva, keresgélni kezdett a franczia elnevezések között, hogy melyikkel tisztelje meg, mely ünnepélyes szándékát azonban meghiusítá Marie azzal, hogy gyermeteg jó kedvvel eléje lépett:

– Ah, a ki leányt kérni megy, annak bokréta kell a gombzsinórjába! S azzal kirántva saját hajából a violacsokrot, melyet minden reggel odakészített asztalára valaki, azt a nemes férfiu keblére tüzte fel.

Bernát úr is elfeledkezett erre minden magas rang iránti hódolatról s megragadva azt a szép fehér kezet, odaszorítá azt keményen kifent bajuszai alá, s az áhitatos kézcsók alatt félretekintve Vavel Lajosra, azt mondá neki:

– Kár volna «ez» ti nektek, francziáknak!

Azzal ment a maga útjára a vitéz úr, elég dolgot adván neki, a mig a lépcsőkön lehalad, azt a sok aranytekercset a kalpagjából átrakni a Zrínyi-dolmánya hátulsó zsebeibe.

A leány pedig dalolva futott Lajostól – nem a saját szobájába, hanem az ebédlőbe, melynek ablakai a szomszéd kastély felé nyiltak.

Nem kérdé többé: szabad? Merészen kitárt egyet az ablakok közül s messze kikönyökölve annak mellvédjére, fehér kendőjével még utána integetett a hintajával elrobogó alispánnak.

Első szabad tekintet volt ez a világba. Fényes nappal, fátyoltalan arczczal az édes világba beletekinteni! Ah ez oly észvesztő gyönyör volt, mint a minőt az érezhet, a kinek azt mondják, hogy nem szabad hideg vizet innia, mert meghal tőle, s aztán egyszer hozzájuthat egy egész tele kanta üde, kristálytiszta vizhez s dobzódhatik, kéjeleghet benne, nem bánja, ha utána meghal is.

A leány egyre kaczagott. Minden oly gyönyörteljes volt neki. A madarak, a mik feje fölött elrepkednek, a gyermekek, a kik a tóparton kurjongatnak, s a paripák, a mik a mezőn ugrálnak: ma még a sárgavirágos mezőn, egy hó mulva majd a pirosvirágos mezőn.

– «Oh be szép világ! Oh be kedves, szép világ!»

És Vavel Lajosnak, a ki ott állt a háta mögött, magának is úgy tetszett, mintha e tündöklő arcztól, mely a nyitott ablakból kitekint, minden tárgy még egyszer olyan fényes volna, mint az előtt.

III.

Görömbölyi Bernát úr, násznagyi minőségében megérkezvén a kastélyba, ősi szokás szerint, egyenesen a tárgyon kezdé, a mint a szép bárónő fogadta.

– Kedves szép Katinka hugom, a hogy a keblemre tüzött bokréta kirdeti, én leánykérőbe jöttem. Magának a kezét kérem egy derék, szép, magához illő egészen fiatal gavallér számára.

– Igen köszönöm a jóságát, kedves Bernát bácsi; de már én hű vagyok ahoz a fogadásomhoz, hogy leány maradok.

– E szerint engem kikosaraz a házából?

– Sőt itt tartom szivesen látott vendégül.

– De nem maradok, mert én kézfogóra vagyok hiva a Névtelen Várba Vavel grófhoz; a ki ma eljegyzést tart s pár hét mulva esküszik.

Ez alatt hamis tekintettel vizsgálta a szavai hatását a szép hölgy arczán.

Az úgy tett, mintha semmi sem érdekelné jobban, mint azok a betük, a miket egy insurgens zászló számára himez aranynyal szép piros szalagra.

– Siet biz az: – folytatá Bernát úr; – mert hát úgy jöhet, hogy három hét mulva meg indulni kell neki a csatába, a saját bandériumának az élén.

De már erre a szóra megszurta az a gonosz himzőtű a szép úrhölgy rózsás ujját.

Bernát úr hamisan nevetett.

Az úrhölgy pedig boszus negéddel monda: s úgy tett, mintha a tű lyukát keresné a selyemszállal, mely sehogy sem akar helyt állni a kezében.

– Ah! Mit? Majd az vezet bandériumot a csatába!

– Vezet biz az. Itt van a zsebemben az előlegezett pénz a rögtöni fölszerelésre. (Azzal kivett egy csomót a hátulsó zsebéből az aranytekercsek közűl.) Azt hiszi Katalin hugom, hogy ezek tán kukoriczacsövek? Tessék! ha kettétöröm, csupa arany hull a markomba. Ezt nem az ærarium küldte. Mert annak a pénze csak puffan, nem csörren. A grófnak meg tele van ilyennel a vasládája. Kardja is van annak és puskája, több mint az egész vármegyének. Legény az a talpán.

– Hát miattam az is lehet, szólt Katalin, a selyemszálat pengetve.

– S akarja-e tudni, szép Katalin hugom, a jegyesének a nevét?

– Ha nem titok.

– Előttem nem az, s odább adhatom. A bájos hölgy, a kit el fog venni, báró Landsknechtsschild Katalin.

Most már felugrott himzése mellől a bárónő s összevont szemöldökkel tekinte a násznagyra.

– Igen is. Vavel Lajos gróf által küldve jöttem ide, azzal az izenettel, hogy a mi «egy szót» egyszer mondott önnek a gróf, arra most válaszát kéri.

A hölgy arczkifejezése elsötétült.

– Nem emlékezik ön e szóra?

– Emlékezem. – Hanem e szó és a felelet között áll egy «vékony fátyol», a mi azt elválasztja.

– Ez a fátyol mai nap lehullt.

– Ah! Ön látta a Névtelen Vár hölgyét fátyol nélkül? Szép-e?

– Több, mint szép.

– S kicsoda ő? Mi ő a grófra nézve?

– Önnek nem vetélytársa, szép Katalin hugom! Vavel grófnak se nem felesége, se nem jegyese, se nem titkos kedvese.

– Hát testvére, vagy leánya?

– Az sem.

– Hát ugyan mije akkor? csak nem szolgálója?

– Nem. Hanem úrnője.

– Úrnője?

– Olyan úrnője, mint nekem a királyném.

– Ah!

A szép hölgy szemei milyet villámlottak e szóra!

Azután odasimult Bernát úrhoz s mély felindulását asszonyi szemérmetességgel palástolva, kérdezé:

– Hát azt hiszi ön, – hogy a gróf – szeret engem?

– Azt nem tudom. Mert nekem nem mondta. Hanem, hogy ön tudja ezt jól: azt hiszem. S hogy ő megérdemli azt, hogy ön is szeresse őt, azt állítom. A ki megérti ezt az embert, annak azt szeretni kell. Én nem nászlakomára jöttem ő hozzá, hanem felhívni őt a nemesi fölkelésben részvételre. Ekkor megmutatta nekem azt a hölgyet, a kiről annyi monda kering vidékünkön. Volt oka fátyollal takarni arczát a világ elől, mert a ki az anyja képét látta, egyszerre ráismer. – Mikor ez a férfi elmegy a csatába hazánkat védelmezni, akkor ennek a leánynak anyát kell hagyni a háznál! – Akar-e ön anyja lenni az elhagyott leánynak? – Most adjon már választ.

Válaszul a szép hölgy mind a két kezét nyujtá Bernát úrnak, a mit az meg is ragadott emberül.

– Tehát igen?

– Igen. Hozzá megyek. Tiszta szívből. Igaz lelkem szerint.

– Repülhetek e válaszszal vissza?

– De úgy, hogy engemet is magával viszen.

– Ön hozzá akar jönni?

– Még ma, még ez órában, ebben az öltözetben! Nekem nincs kitől kérdenem, mit tegyek, vagy ne tegyek? S neki szüksége van én rám!

– No hát akkor kérek négy keszkenőt a négy lovamra!

IV.

Vavel most kezdett csak higgadtan végig gondolni rajta, nem volt-e korán, a mit most tett?

Nem siette-e el félve őrzött titkainak világba kiáltását? Nem tett-e oly lépést, a mi egyszer megteendő ugyan, de meg kell választani rá az áldás napját. Ez-e az?

Visszatért dolgozó-szobájába. Ott volt az asztalán a királyi manifestum. Ez csalhatatlan. Ma kell merni, vagy soha.

Ez előtt négy évvel is csábító volt az alkalom. Nem hagyta magát az akkori hadjárat által remete-odujából kicsalni. Tudta jól: urak harczolnak urakkal a maguk uraságáért. – De most népek fognak harczolni a maguk igazságáért! – Ez már a valódi korszak, mit a jóslatok igértek.

Ünnepélyes érzések átalakító izgalmai alatt állt. Egész vére más pezsgésnek indult. Rég elmúlt nagy eszmék elevenedtek föl körülötte, mint a napvilág szivárványt ragyogó kisértetei; fantomok, a kik mosolyognak, szellemek, a kiknek ölelése forró.

Azt hitte, hogy sietnie kell, távolban élő barátait tudósítani a megindult catastropháról. Mindazoknak, a kiknek hivatásuk belejátszani abba a nagy hangversenybe, a mit ezuttal a népek rendeznek a saját javukra: az egyetértőket Németországban, Tyrolban, Helvécziában, Hollandban és Francziaországban. Ah, hogy D’Avoncourt nem szabad most! Ő mindezt milyen jól végezné!

Leült leveleket írni. Valamennyit elrontotta. Most igazán nem lehetett ráismerni a keze irására, mikor épen szükség volt rá, hogy ráismerjenek: úgy reszketett a keze. De hát miért reszket az ő keze? Mi ütött a szivéhez, hogy úgy dobog? Csak nem fél talán? Mitől? A közelgő harcztól? A miért mindig imádkozott. A miről ébren és álmodva örök terveket épített. És mégis fél; mégis reszket a keze: míg kitalálja, hogy mitől? – attól a kérdéstől, hogy mit fog visszaizenni Katalin?

Hisz azt nem is okosan rendezi el az ember, hogy egy napon határozza el magát a háboru megizenésére, meg a szerelme kivallására; de hát ezt nem is ember rendezte így.

Egyszer csak repül be hozzá, mint szárnycsattogó madár, sorsának tündére; nem bir más hangon szólni, mint a nevetés carillonján, s tenyereibe tapsol. Odafut Lajoshoz, kikapja kezéből a tollat s ledobja a földre.

– Ő jön! Ő jön! Ő idejön mi hozzánk.

– De ki jön ide, Marie? – szól elbámulva Lajos.

– Hát ki? Hát az, a kit te nekem anyául igértél: az a te szép tündérasszonyod.

– Ah, ne beszélj ily képtelenséget!

– No talán csak nem jön az alispán egy maga két hintóval? Ha nem hiszesz nekem, jer oda az ablakhoz és nézd meg magad.

S azzal felköltötte székéről Lajost s vitte magával az étterembe, útközben észrevette, hogy az mennyire betintázta az irással a két újját. Ejh, milyen szörnyűség ez ilyenkor! Azt le kellett elébb törülni róla megnyálazott zsebkendőjével.

Lajos aztán saját szemeivel győződött meg róla, hogy a mit Marie mond, az való.

Most azután majd szétszedte a lány csupa merő édes gondoskodásból.

– Hát minő öltözetben fogadod? Így akarsz eléje menni? Ilyen szürkében? Jer, hadd választok számodra mást! Vedd fel a fekete bársonyt. Nem, az nagyon kaczkiás lesz. A kék frakkot a gyöngyház gombokkal. Egyik sem kell. Hát a hajad milyen zilált! Istenem, ha én ezt hamarább tudtam volna. Legalább az ingfodrodat engedd összetüznöm, ne álljon oly szanaszét. Nem, nem; ne változtass magadon semmit. Így vagy legszebb, a hogy most vagy.

Nem is lett volna mindezekre az átalakításokra már idő, mert a két hintó itt dörgött már a park töltésén. A fák közül kikivillant Katalin rózsaszín umbrélája.

Vavel izgatottan sietett eléje.

– Megengeded, hogy én is ott legyek az elfogadásán? könyörgött a leány.

– Sőt kérlek, hogy jőjj te is velem.

Azzal futottak le mind a ketten a lépcsőn, egymás kezét fogva, a kastély udvarára.

Szép, fűvel benőtt térség volt az; a mióta kocsi nem járt rajta, fölverte a pázsit; a nagy terepély nyárfák épen tele voltak piros barkákkal, s a rügyek balzsamával volt tele a csalfa tavaszi langyos lég.

Ők ketten előre siettek: a vőlegény és menyasszony. Övék volt az első találkozás.

Katalin arczán az a megnevezhetlen bűbáj varázsolt, mely az ellentétek egyesüléséből támad, a szemérmesség és a bátorság, a félelem és odaadás, a szerelem és a hősiesség egy csodálatos harmoniában találkozva egymással, a milyen csodatételre egy nőarcz bűvtükre képes.

Messziről nyujtá szép kezét Lajos elé s meleg hangon rebegé neki e szókat:

– Igen. Én «az» vagyok.

Ez volt a felelet arra a szóra, a mit Lajos mondott az erdőben: «ő az én jegyesem».

A férfi ajkaihoz emelte a szép kezet és megcsókolá azt.

Hanem Katalin nem soká engedte azt át az ő csókjainak, elvonta tőle nagy hamar, hogy Mariehoz siessen.

A lányka ott állt mögöttük, ölébe leeresztve két összetett kezét, szempillái félig takarták nagy sötét szemeit.

Katalin megfogta a lány két kezét s arczába nézett annak hosszasan, eltitkolhatlan gyönyörrel, s aztán így szólt hozzá:

– Nem ő érte jöttem ide oly sietve. Ő várhat. De nekem azt mondák, önnek a szíve anyát kiván s az nem várathat magára.

E szóra a két gyönyörű alak egymásba olvadt. – Melyik kezdte hamarabb a sirást, melyiknek volt a csókja forróbb? Azt nem lehet megmondani. De hogy Marie volt a legboldogabb: az bizonyos. – Annyi év után először ölelhetett át egy nőt, a kinek azt mondhatta, hogy szereti! Odadobhatta magát valahára egy szív fölé, mely e szóval jött eléje: «anyát hivtál: itt vagyok»! Milyen boldogság lett volna ez, ha eddig is így lett volna!

Vavel Lajos gyönyörtől eltelve állt előttük, s két kezével hálateljesen szorongatá násznagya kezét.

Mikor aztán a két leány kedvére kisírta magát, akkor elkezdett mind a kettő nevetni, s egyszerre tegezte egymást. Hisz az anya is leány volt még, mint a leánya.

– Nos, hát eljösz-e velem az én házamba? szólt Katalin, míg egymást átölelve haladtak fel a kastélyba. Itt nem hagylak tovább. Ebbe a házba ezután csunya férfiak fognak seregestől járni éjjel-nappal, kardcsörtetők, lármázók; itt goromba, nyers parancsszavak fognak hangzani, a miktől te halálra rémedeznél: míg nálam szép csöndesség van.

– Oh én is úgy óhajtom, hogy odavigy magadhoz, monda Marie, oh én nagyon szófogadó leszek. Úgy örülök neki, hogy te parancsolni fogsz, és én engedelmeskedem. Ha valamit nem jól teszek, azért megpirongatsz, s ha jól eltaláltam, megdicsérsz.

– Tőlem nem is kérdik már, szólt közbe Lajos, hogy beleegyezem-e e tervezett leányrablásba?

– Hát hiszen te is velünk jöhetsz; szólt ártatlan gyermetegséggel Marie.

A másik leány kaczagni kezdett.

– Még most egyelőre csak látogatóba, véglegesen később. Aztán komolyabb hangon mondá Lajosnak: Meglehet ön a felől nyugodva, hogy féltett kincse jól meg lesz nálam őrizve. Kastélyom minden védelemre el van készítve, cselédeim bátrak és igen jól fölfegyverezve; most nem történhetnék meg rajtunk olyan meglepetés, mint a mikor ön megszabadított a rablóktól.

– Lajos téged a rablóktól szabadított meg? kérdé Marie elbámulva. Hogyan? Mikor?

– Hát ezt neked nem mondta el! Milyen ember!

Erre az alispán is figyelmes lett.

– Micsoda? Rablók? Erről én sem tudok semmit.

Lajos mentegette magát.

– Hiszen a bárónő maga tiltotta meg, hogy beszéljek róla.

– Igen gróf úr, de nem azt, hogy Marie előtt is elhallgassa.

Most meg Marie neheztelt meg mind a kettőre.

– Micsoda? ti grófnak, bárónőnek czímezitek egymást? Fogjátok mindjárt egymást szépen a keresztneveteken hívni?

– De azt a rablóhistoriát már csak mégis szeretném magam is megtudni; erőteté Görömbölyi Bernát úr.

– Hiszen elmondom én azt, csak egyszer hozzájussunk, úgy a hogy történt, szólt Katalin; de kérem előre is alispán urat, hogy senkit üldözőbe ne fogjon miatta, sőt ha véletlenül magára találja valaki vallani, hogy részes volt abban a kalandban, engedje meg, hogy a javára szót emeljek. Hisz e derék emberek nélkül soha sem ismertem volna meg – az én Lajosomat.

– Így már jól van! Diadalmaskodék Marie, s aztán alig várhatta, hogy «kis mamáját» bevezethesse a fényes vendégterembe, s elszedhessen tőle kalapot, nagy kendőt; rögtön azon volt, hogy elmondassa vele azt az első találkozás rémséges történetét.

Ah milyen figyelmes hallgatója volt ő annak. A figyelmezéstől olyan kicsinyek lettek az ajkai, a szemei meg olyan nagyok, a hogy gyermekeknél látjuk, a kik tündérregét hallgatnak, s megfenyegette az ujjával az alispánt, ki nem tartóztathatta vissza magát, hogy a rablók eljárása fölött egy-egy ilyen szót ki ne szalaszszon: «hah, a bitang! – Darvulia! – Beste karaffia»! (Azok bizonyára mind olyan válogatott nevek, a mikkel a rossz embereket szokták illetni ebben az országban.)

Hanem aztán mikor arra került a sor, hogy Lajos mint űzte el valamennyit egy bottal a kezében, hogy jelent meg Katalin előtt, mint szabadító: oh hogy ragyogott át Marie arczán a dicsekedés verőfénye, ajkainak rózsanyilásából mint tündöklött elő a két gyöngysor! Csak egy ember van ilyen a világon s az az ő Lajosa!

– Ez volt a mi első találkozásunk, szólt nevetve Katalin s kezét nyujtá a pamlagja támlányára könyöklő vőlegénynek.

– De csak azt szeretném megérteni, szólt az alispán, hogy miért tartották önök ezt én előttem is titokban?

Ennek a történetét meg aztán Lajos tudta elmondani.

– A bárónő nem akarta, hogy védenczét, a híres rabló feleségét, üldözzék ő miatta.

– No ha ilyen nemes lelkekből állna az egész lakosság, mint önök ketten, akkor csakugyan háládatos keresetmód lenne rablónak lenni.

– De ezt most mind csak a násznagynak mondtuk el, nem az alispánnak, sietett ovatolni Katalin, nehogy üldözés legyen belőle!

– Én meg ellenkezőleg az alispánt akarom fölkérni ez ügy végelintézésére; szólt Lajos. Én épen arra kérem, hogy eszközöljön ki amnestiát a rablóknak. Nem azoknak, a kik a bárónő kastélyába betörtek, mert azok csak pernahajderok voltak, hanem Sátán Laczi és társai számára, a kik nem vettek részt e gaztettben; s a kik óhajtva várják az alkalmat, a melyben átkos életüket a csatatér tisztító tüzében mással válthassák föl. Én szabadcsapatot idomítanék belőlök.

– De hát hogy tudja ezt a gróf úr?

– Magától Sátán Laczitól.

– Hát azzal hol beszélt?

– Egy éjjel idejött e kastélyba, keresztül bujva két szétfeszített ablakvas közén; felnyitogatta minden ajtómat, szekrényemet, ártalmatlanná tette minden lőfegyveremet, a míg én observatoriumomban voltam, s úgy várt rám itt a dolgozószobámban.

Most meg már a két hölgy fogta körül nagy érdekelten Lajost, két kezét megfogták, vállaira dűltek, úgy lesték el ajkairól amaz éjszaka rejtélyes jelenetét.

Hogy borzongott egyik is, másik is, az elbeszélés alatt!

Tehát a rabló adta az utasítást a grófnak, hogy milyen furfangos, felnyithatlan zárral őrizze a maga kincsét!

– Jól van, szólt az alispán; megigérem, hogy amnestiát eszközlök ki számukra, ha a gróf úr katonai fegyelme alá vetik magukat.

– S te erről nem szóltál nekem soha! szólt Marie Lajoshoz. Elhitetted velem, hogy az a felnyithatlan aczélrács ágyfülkém előtt csak azért van ott, hogy a te szemed elől zárjon el engem?

A mint azt kimondta, megbánta. Valami hajszálrugója egy alvó ösztönnek azt a gondolatot ébreszté fel szívében, hogy talán e szóval hideget okozott egy másik szívnek. Sietett azt helyrehozni gyorsan.

– Ejh, hát ti még mindig bárónőnek, grófnak nevezitek egymást. Ez rosszaság! Szépen csókoljátok meg egymást, s aztán szóljatok tegezve.

Jobb pillanatban nem jöhetett ez indítvány. Lajos maga is szükségét érezte, bebizonyítani választottja előtt, hogy ő vetélytársnő nélkül él szívében. – Kéretlenül, de meg nem tagadva, elrablá a szép ajkakról az első csókot.

Marie bámulva látta a csodát, a mit e csók előidézett a menyasszony arczán.

– Mit csináltál neki? Nézd, milyen piros lett az arcza! Mint a tűz-láng! – Hiszen ha engem megcsókolsz, az én arczom nem lesz attól piros.

Lajosnak e szóra nem lehetett megtagadni a próbatételt. Hanem az a csók, a mi Marie arczát érte, olyan volt, a minővel egy búcsúzó testvér ajka érinti kolostorba kisért hugát, a zárdaszüzet.

Marie aztán Katalinhoz símulva, mindkettőjüket a tükör felé fordítá, hogy liliomarczát Katalin égő rózsaorczájához szorítva, a különbséget egymás mellett lássa.

Ah, csók és csók nagy különbség!

Az ő arcza régtől oly halavány volt már.

V.

A kis inas, a Sánta Laczi zavarta meg a jelenetet. Jött tudtul adni, hogy az ebéd fel van szolgáltatva.

A kövér Lizettenek nem kellett soha utasítás. Ha vendég áll a házhoz, az ő gondja volt az ellátás. Ma még a szomszéd kastély úrnője előtt is ki kellett tennie magáért. Katalin bámult a jó izlésen, az egyszerű, de a tisztaságban fényüzésig menő háztartáson, s ezt nem is hallgatta el Marie előtt.

– Ez nem az én érdemem, hanem Lizetteé; én nem értek semmi háztartáshoz.

– Ki az a Lizette?

Marie nem tudta ezt neki megmondani. Lajosra nézett.

– Ő egy igen kedves barátomnak az özvegye, az én jó Henrymnak, a kit tavaly temettem el. Ő viszi a házam gondját.

– Őt is magunkkal fogjuk vinni? szólt, félig ajánlva, félig kérdve Katalin. Mert hiszen, szólt Lajosra mosolyogva, ön nem fogja azt kivánni, hogy ebben a házunkban lakjunk, ha összekelünk?

(Igaz, hogy ez is az ő háza volt: a vőlegény nem mondhatta, hogy a «maga» házába viszi a menyasszonyát.)

Lajos zavarba jött a felelettel.

Az alispán segíteni akart rajta s jovialis tréfával szólt közbe:

– Nem olyan hamar megy az, türelmetlen menyasszonykám! innentúl még a harmadik kihirdetés napját legalább be kell várni; az pedig három vasárnap.

– Hiszen, szólt szemlesütve Katalin, meglehet azt rövidíttetni – dispensatióval.

– Hahaha, szeretetreméltó angyalkám; milyen jó adomát tudnék én erre most mondani! De csak nem mondom el. Könnyü volna az a dispensatio, ha egy akadály nem volna: a hitkülönbség. Ha az egyik pap megadja, a másik megtagadja. A gróf katholikus.

… – Hát hiszen én is az vagyok: suttogá Katalin.

– Hogy lehetne az? kérdé Vavel Lajos, elbámulva. Hisz én önt mindig a protestans templomba láttam járni távcsövemen át.

– De mióta a távcsövet elcsaltam öntől s ön nem leskelődhetik többé utánam, azóta hitet változtattam.

– Mikor? és miért?

A szép hölgy habozott.

– Hát a mikor «így» látott ön maga előtt – és – azért! rebegé, s a nyakára csavart bayadéret hirtelen fölvetette a fejére, hogy az egyúttal lángbaboruló arczát is eltakarta.

Most Marie ragadta meg a legombolyodó eszme fonalát:

– Te voltál a lefátyolozott hölgy, a ki egy napon elfoglaltad a helyemet a kocsiban Lajos mellett?

– Te megláttad azt?

– Igen.

(Lajos jól sejtett!)

Most azután lehetetlen volt el nem mondania Marie előtt mindent, a miben ő volt legjobban érdekelve. A mendemondát Barthelmy Ange felől.

– Hogyan? kiálta fel Marie: én rólam azt hitték, hogy én Barthelmy Ange vagyok? Hogy én Lajosnak kedvese vagyok?

S ezt oly halálra nevettető gondolatnak találta, hogy elkezdett kaczagni s utoljára le kellett neki ülni a földre, a hogy kis leányok szoktak, mikor nagyon utoléri őket a jó kedv.

S használt neki ez a felzavarás. Utána sokkal elevenebb szín áradt el az arczán.

– Mondd csak tovább; mi lett belőle? kérlek! – Hát Lajost ilyen rossz embernek tartották!

(Még Lajos rossz hirén sopánkodott!)

Elmondott neki aztán Katalin mindent végtől végig. Egész odáig, hogy: «ez a hölgy az én jegyesem!»

Itt elhallgatott.

– No! És azóta már elmult egy ősz, egy tél, egy tavasz, egy nyár, megint egy ősz, megint egy tél. És ti még sem lettetek egymáséi. Miért volt ez?

Katalin nem tudott mit felelni.

– Én kitaláltam, úgy-e, szólt aztán Marie, Lajos szemébe odavágva szemével. Ő is azt hitte, hogy én Lajosra nézve vagyok valaki. – S Lajos nem mondhatta meg neki, hogy ki vagyok?

– Ad animam! kiálta fel az alispán. Beillenék vizsgálóbirónak, oly consequenter dedukál!

Lajos erre elővette a tárczáját s kikeresett belőle egy összegyűrt levelkét.

Marie ráismert arra.

– Átadhatom most neki? kérdé mosolyogva Marietól.

– Te megtartottad azt? Oh add oda Lajos. – Olvasd kicsi anyám. Neked szól az. Nem tudtalak másként czímezni, csak így!

A mint Katalin elolvasta ezt a kis levélkét, a két szemébe szökkent a köny; arcza elkomorodott: egész tekintete elárulta, hogy minő mélyen elgondolkozott a fölött; fejét lehajtá a levél fölé, mintha újra meg újra el akarná azt olvasni.

– Ő ezt még tavaly akarta önnek lopva elküldeni, tudtomon kívül, monda Lajos.

– S ő azt kiragadta a kezemből, folytatá Marie, haraggal, erőszakosan s bezárt miatta büntetésül.

– Ah, hiszen ha egy évvel hamarább jön a mai örömhírrel az én legdrágább barátom, Görömbölyi alispán («A kit az első találkozáskor ki akart ön dobni az ablakon;» veté az közbe) akkor nem lett volna ez év az elveszett napok tárháza rám nézve.

– No hát ha önnek ez oly nagy örömhír, szólt az alispán: akkor üssük össze poharainkat a mi kedves hazánkért. Vivát! – A mi szeretett királyunkért! Vivát! – A mi szeretett királynénkért. Vivát!

Vavel Lajos összecsörrenté poharát: s a két hölgy is odaértete a maga kristálykelyhét az áldomásra.

– És most még egy vivát az én királynémra! kiálta Vavel, felhevült fejjel, magasra emelve poharát. Éljen soká és dicsőségesen s veszszen el, a ki ellensége, mind! (Hogy szikráztak a szemei vadul!)

– Az Istenért, Lajos! sikolta fel Marie. Nézd, Katalin rosszul lesz!

A szép hölgy arcza olyan lett, mint átlátszó viasz; szemei megtörtek, feje lehanyatlott a kerevet támlányára.

Lajos, Marie odaugrottak hozzá. «Látod, megijesztetted őt!»

– Ne rettenj meg, szólt Lajos, futó baj az: majd elmulik.

Már ő egyszer hozta őt ily állapotban öntudatra: gyakorlatában volt. Néhány percz mulva a szép hölgy ismét fölnyitá szemeit s eszméletéhez tért. Erőszakolta a mosolyt még mindig halavány arczára. Összeborzongott. S újra nevetett.

Lajos vízzel kinálta.

– Ejh. Nem kell víz. Suttogá. Hiszen áldomásra hívtál fel. Arra bort kell inni. S aztán felvette reszkető kézzel poharát. A kire te köszöntél, én is arra köszöntök. – Az én kedves kis leánykámat, az én jó Mariemat, éltesse Isten!

– Így szép az, így: helyeslé Marie. A «te lányod», a te «Maried», ellenségeire lehet aztán azt mondani, hogy «veszszenek el!» azok nincsenek sehol.

… – Nincsenek! rebegé a hölgy s keblére ölelte az ifjabb leányt. S senki sem tudta kitalálni, hogy miért zokog?

Az alispán, ki a fiatal hölgyek mulékony változásait nem tartotta valami nagy veszedelemnek, jónak látta egy kedélyes megjegyzéssel visszaadni a derült szinezetet a társalgásnak.

– Hanem az igazán nagyon szép volt a bárónőtől, hogy a midőn a grófot eltiltá a közeledéstől, az alatt kész volt azt az áldozatot előre meghozni, hogy a hitéből kitérjen s ezt az akadályt jó előre elhárítsa. Már most mégis nagy kedvem volna elmondani azt az adomát arról az egyszeri leányról…

VI.

Ez a kis változás nem zavarta meg a családi ünnepet. Katalin kedélye ismét egészen felderült. Ő maga sietett azt tréfával helyreütni.

– Az én jó barátom ma nem csak vőlegény, hanem hadvezér is. Nem éri be egy haditervvel. Ég a föld a lába alatt. Szeretne már a másik mátkájáról beszélni: a banderiumáról – a násznagyával. Felszabadítjuk: nem vagyunk féltékenyek. Majd azt a kisebb haditervet elkészítjük mi ketten.

– Úgy? A menyegzői előkészületeket az én szép Katalinom haditervnek nevezi?

– A mi nem is olyan könnyű és sok egyéb összefügg vele. Először is Mariet még ma elviszem magamhoz.

– Még ma?

– Tán csak nem féltékeny ön miatta? Hát nem az én leányom-e? Hát nincs-e nekem irásban adva, hogy ő Lajosnak senkije és semmije? De komolyan szólva, ő itt nem maradhat, midőn Vavel grófhoz, a Fertő vidéki banderium alakítójához, attól a percztől fogva, a mikor ön a hadfogadó zászlót felhuzza a vártornyára, éjjel-nappal járni fog a vidék minden híres verekedő népe, a kik igen derék embernek lehetnek az ellenség előtt; de Marienak semmi szüksége sincs a velük megismerkedés szerencséjében részesülni. Önök a banderialis vendégekkel töltsék meg a Névtelen várat s bajlódjanak a maguk harczias vállalatával: mi azalatt elkészítjük az önök zászló-szalagját. Aztán Marie is hadd érezze már egyszer azt az örömöt, hogy futkoshat járszalag nélkül! az egész park és kert az övé lesz!

– Oh be jó lesz! monda Marie.

Hát azt hogy tagadhatta volna meg tőle Lajos?

– A másik feladatunk pedig a jó Lizettet felkeresni s meghívni őt magunkhoz. Úrnője eltávozta után úgy hiszem ő is örömest fog inkább azzal menni, mint itt maradni.

– Ő nagyon szeretett engem. Monda Marie. S volt idő, a mikor igen nagy, igen nagy dolgokat tudott tenni értem.

– Annyival inkább. Az urak szolgálatára egy pár férfi cselédemet fogom átküldeni. Lizette pedig megérdemelt nyugdíjba lép nálam. – Azután jönnek a menyegzői előkészületek. Rokonaimat nem kell meghívnom, mert azokkal haragban vagyok. Barátaim száma nem sok, de azok annál becsesebbek. Vannak, a kik előtt dicsekedni akarok boldogságommal. (Lajos királynak érezte magát ettől a tekintettől). A dispensatiót ki kell eszközölnöm s aztán a szegény jó Mercatoris előtt még el is kell tagadnom, hogy nyájából kiváltam.

– De hogy lesz az elkerülhető? kérdé csodálkozva Lajos.

– Az én barátom gyönyörködni akar abban a diadalában, hogy engem egészen a lábainál lásson, a midőn megvallom, hogy mily sokat és mily régen foglalkoztam én ezzel a gondolattal? – Hát értsen meg ön: a katholikus részről megadja a dispensatiót a püspök, a protestans részről meg a mi barátunk, az alispán. Akkor elmegyünk Sopronba, ott megesküszünk a templomban: azzal kocsira ülünk, visszatérünk s másodszor újra megesküszünk az én jó Mercatoriusom szertartása mellett a magam házánál. Talán nem ver meg bennünket az Isten azért, ha kétszer megesküszünk arra, a mi igaz.

(Ebben az úrhölgyben egy híres diplomata veszett el! mondá az alispán.)

Ezzel aztán kaczagva futott ki a szobából a szép menyasszony, Lajos utána akart eredni s aligha valami szándéka nem volt ellene; de Marie útját állta s visszatartóztatá.

– No no, csak maradj. Majd hogy megint meggyújtsd az arczát! Csak eredj te a kardjaid és mordályaid közé: azok várnak rád.

Katalint pedig aztán vitte magával, megmutogatni neki a saját szobáit: a csodálatos leánytanyát, a hol hosszú éveit végig játszá gyermekfogságában. Bemutatta neki kutyáit, macskáit. És aztán az ágyfülkéjét elzáró aczélgörgénynyel is megismerteté, a minek a czélját ő maga is csak most tudta meg.

Mikor odavezette Katalint karöltve, hogy megmutogassa neki ruhatárát, phantasticus, drága kelméjű öltönyeivel, alattomban megrántotta az ágya mellett lefüggő zsinórt. Arra az aczélgörgöny leereszkedett és zárbacsappant.

– Most az én foglyom vagy, szólt a meglepetten rábámuló Katalinnak. Ha én most ellenséged volnék, ha vágytársnéd volnék, nem kellene egyebet tennem, mint nem mondanom meg, hogy mi módon lehet e függönyt megint felgördíteni s te itt halnál meg velem együtt.

– Istenem! ne ijeszsz meg!

– Haha! Te bohó! Hát még tőlem is meg tudsz ijedni? Ne félj. Most mindjárt jön ide valaki, a ki bennünket nem enged elveszni.

Abban a nyomban lépett be a szobába Lajos sietve.

– Hívtál engemet Marie? kérdezé, a mint az érczfüggönyt leeresztve látta.

– Hívtalak. Felelt neki azon keresztül Marie.

– Mit óhajtasz?

– A mit mindennap megszoktál adni. Egy jóéjszakakivánást a függönyön keresztül.

– De hiszen még nincs éjszaka.

– De te nem fogsz minket ma már többé látni s így mégis csak kell jó éjt kivánnod.

Azzal Lajos odalépett s ajkát az aczélrács hézagaihoz tartva suttogá, mire a két hölgy hallgatva figyelt:

«Adjon Isten neked jó éjszakát… őrködjenek fölötted angyalok… Imáid előtt nyiljon meg az ég… Légy álmaidban boldog és szabad… Jó éjszakát!»

Azzal eltávozott.

– Látod: így volt ez mindennap, monda Marie; s azzal megnyomva lábával a rejtett gép rugóját, felgördíté az érczfüggönyt megint.

VII.

A kövér Lizette már akkorra minden dolgát elvégezte a maga konyhájában, mire két fiatal látogatónője odajutott, hogy őt fölkeresse. Az ő konyhájában minden olyan fényes volt, hogy csak úgy égett. – Maga egy kis alacsony tölgyfa széken ült, a mi egyenesen az ő számára készült, más szék meg nem birta volna. Igen vastag volt és nehéz: még a homlokán is kövér volt, s a tokája kétszer újra kezdődött, alig hagyott helyet a nyakának. Kártya volt a kezében, azt keverte és kirakta maga elé a két térde fölött szétsimított kötényére. Az a kártya is négyszögletű lehetett valaha, de a sok kártyavetéstől gömbölyűre kopott már, szerencse, hogy pergamenre volt festve, csak kopott, de nem szakadt. Nagyon régi lehetett az. A négy szín és alakjai is olyanok, a minőkről nem beszél már senki: nem coeur, carreau, treffle és pique, hanem peroquet, lièvre, oeilles és ancolie; papagáj, nyúl, szegfű, harangvirág.

Mikor a két ifjú hölgy belépett hozzá a konyhába, összeseperte az öléből a kártyákat; de azért nem tette félre: tovább keverte; nem állt fel: az neki terhére esett.

– Kedves Lizette, szólt hozzá Katalin nyájasan: ön nem ismeri tán a szomszédasszonyát?

– De igen. Sokszor hallottam szegény öregemtől, hogy van a szomszédban egy igen szép úrhölgy. Ön bizonyosan az.

– Tudja ön, hogy én Vavel grófnak felesége leszek?

– Az természetes. Egy derék ifjú férfi, meg egy szép fiatal hölgy, egymás mellé hozva: ebből vagy házasság lesz, vagy veszedelem. Inkább házasság legyen, mint veszedelem.

– De bizony a házasság a veszedelemmel együtt jár. A gróf háborúba készül; maga alakít egy banderiumot, a mit személyesen fog az ütközetbe vezetni.

A kövér Lizettenél ez a szó sem idézett elő egyéb változást, mint hogy a kártyákat sebesebben kezdte keverni.

– Már kezdődik? dörmögé, s megemelte a kártyát – s megnézte, hogy mit emelt? Boszús volt. Csak «cavall» volt, nem «király».

– Igen. Már fel is van húzva a torony fölé a hadfogadási zászló s holnap megkezdődik az önkéntes lovagok beirása. Már irják a felhivásokat.

– Isten segítse őket!

– Most már én az ön kis úrnőjét elviszem magamhoz; én leszek ezután az ő kis mamája.

– Úgy?

– Ő nem maradhat itt a nagy fegyverzaj között ugy-e bár?

– Azt én nem tudom. Nekem csak a konyhára van gondom. Mi történik a szobákban? azt nem szokták velem közölni.

– De mi azért jöttünk ide, hogy önt innen elragadjuk.

– Nagyon nehéz leszek!

– Önnek nem szabad többet fáradni. Lesz önnek a kastélyomban egy külön kis szobája, konyhácskával, magának lesz leánycselédje, a ki szolgálja: ott csendben, nyugalomban fog élni. Úgy-e, eljön velünk?

– Köszönöm, nagyságos asszony; de nem fogadom el. Én majd csak itt maradok.

– Miért?

– Azért, mert tudom, hogy akárhol másutt terhére vagyok mindenkinek. Ha senki sem mondja, megmondja a kis karszékem, mikor beleülök, az is megnyikkan és nyekereg, és nem győz rám panaszkodni. Magamnak való természet vagyok; senkinek sem tudom kedvét keresni Azért nem tartok egy kutyát, egy macskát sem, hogy ne legyen kit szeretnem. Sok mindenféle rigolyám van. Szeretek burnótot színi s az más embernek nem kellemetes. Mikor alszom, úgy horkolok, hogy két falon keresztül harsog. Ha álmos vagyok, akkor alunni akarok; s ha rám jön az éneklés, akkor azt akarom, hogy azt ne hallja senki. Ha rossz kedvem van, szeretek pörölni, s úgy akarom, hogy ne legyen igazi veszekedő társ előttem, hanem csak olyan, a kit én képzelek oda magamnak. Azt letorkolom. Én nem tudok kijönni senkivel. Nekem semmi se jó, a mit más csinál, ő csak a dolgomat szaporítja, mert mindent újra csinálok utána. Ki nem állhatom a fiatal fehér cselédnépet. A düh lep meg, ha egyet meglátok közülök; ezeket a két balkezű, málészájú, minden ételbe beletorkoskodó, hunczutkáikat kikanyarító, csípőiket hányóvető, legényekre hátravigyorgó, szerelmesdalkornyikáló, poháreltörő, edényelcsorbító, ablakon át tereferélő, mindennapi dolog elfelejtő, kulcslyukon át hallgatózó, pletykahordó, mindenben selejtes, csak a hazugságban tökéletes pákosz hadat! Ha meghallanám, hogy valamelyik elneveti magát a hátam mögött, az volna a halálom. Nem jön ki én velem senki. Én csak egy magamban vagyok jó.

– De mit fog ön csinálni itt, ha ura és úrnője elhagyják a házat?

– Hát a mit eddig. A Schmidtné mindennap elhozza a húst, meg a zöldséget, s beadja az ablakon, s én délig megfőzök. Mert azok a szegények, a kiknek a gróf ki szokta osztani az ételmaradékot, még azontul is akarnak enni, hogy a gróf megházasodik. A gróf nekem megigérte, hogy a míg én élek, mindennap lesz gondja rá, hogy legyen mit főznöm. Az ő igérete szent irás: nekem pedig ez az egész bérem. Tehát az én állapotom nem változik.

– Hiszen ne értsen félre; én nem azt kérdeztem öntől. De mit fog csinálni itt egyes egyedül ebben a magányos Várban; a hol naponkint kétszer hall emberhangot, azontúl egyedül van?

– Embertől nem félek; pénzem nincs, ki nem rabolhatnak; magamat meg el nem lop senki. Nagyon kevés mulatsággal beérem; olvasni, hála Istennek, nem tudok; ez nem bánt. Kötni nem szeretek: a mióta azokat a bizonyos asszonyokat ott a guillotin körül láttam a kötéssel kezükben sorban ülni naphosszant, nem nézhetem annak az öt tünek a mozgását, a nélkül, hogy az epém fölkeveredjék. Hát csak vetem a kártyát. Ez mindig más meg más. Kétszer egyformán még soha se jött ki. Ezt én soha meg nem unom. Néha megharagszom rá. Akkor földhöz csapom. Mikor nem akar kijönni. Aztán eszére tér és kijő. Hát mi kellene még nekem?

– De nem fog önnek a szive fájni, ha kis úrnőjét nem láthatja mindennap?

– Mindennap? Madame! Hat esztendő alatt most látom őt színről-színre – másodszor. Ma van rá a második eset. Volt idő, a mikor szüksége volt rám. Akkor bezzeg egy negyedórára sem hagytam őt el. Úgy-e kis úrnőm? Emlékezik ön rá, mikor ön nekem «kis fiam» volt, s aztán nekem mondta: «chère maman!» s én önnek: «mon petit garçon!»

S e közben elkezdte a kártyáit kirakni a hófehér vászon köténye fölé.

– No de nekem nem volt szükség egyebet tudnom, mint azt, hogy ő itt van. Jó helyen van. – Hiszem, hogy ezután is jó helyen lesz. Jól gondját fogják viselni. – Mert azt én megtudom, madame, folytatá fölemelt hangon s fenyegető kézmozdulattal rázva Katalin felé a kihuzott ancolie fripont, hogy a mon petit garçonnak milyen dolga lesz, ha innen elviszi? – Az én kártyáim nekem azt megmondják. – Hanem vele már nem megyek. – Ha a legfőbb okát megmondtam volna, hogy miért akarok itt maradni? kinevettek volna vele, azt mondták volna: «hogy mórikál a vén bolond!» Azért hagytam legutoljára. Nem tudok megválni attól a helytől, a hol az én szegény Henrym halva feküdt.

– Önnek lám minő érzékeny szive van.

– Nekem? Érzékeny szivem? Az a szép! Kérdezze meg csak ettől az oltári szépségtől, a ki még nem tud, csak igazat mondani; feleljen meg rá: nem én vagyok-e az a nő világon, a kinek a szive legkeményebb, legérzéketlenebb? Nos? Mondja, hogy nem igaz, mon petit garçon! Én kérem, hogy feleljen.

– Lizette! könyörge neki Marie.

– Látott ön engemet sírni valaha?

– Sohasem.

– Sohajtoztam, epekedtem tán? Mikor éjt napot egy szobában voltunk egyedül?

– Nem. Soha.

Katalin közbeszólt.

– És Henryja szobáját még sem tudja ön elhagyni.

– Mert már meghalt.

Lizette, a nélkül, hogy felállna, a mellette levő ládát felnyitá s annak egy oldalfiókjából előhuzott egy gondosan bepólált csomagocskát. Papirosba, vászonba, viaszos tafotába volt ez becsavargatva. Kibontogatta. Egy hosszú leányingecske, elején B. S. betűkkel virágos himzet között, meg egy felöltő rózsaszín szoknyácska kerültek ki belőle.

– Mi hiányzik ebből? kérdé ez öltönydarabkákat Katalin elé tartva.

– Egy kedves kis baba.

– Egy kedves kis baba. Valóban az hiányzik belőle.

– Hová lett?

– Azt nem tudom. Érti ön? Nem tudom. Nem is kérdezem. És akkor el fogja hinni, hogy érzéketlen szivem van. Bele telik esztendő, hogy ki nem bontottam ezt a csomagot. Hová lett, a mi hiányzik belőle? Mit csináltam vele? Kinek mi köze hozzá? Az enyém volt. Azt tehettem vele, a mit akarok. Árát adták s én úgy találtam, hogy a mit adtak érte, az elég nagy kincs. Ezt ön nem érti. – Árát adták! – Elég nagy kincs! – Vigye ön az én petit garçonomat. Úgy áldja meg az Isten, a hogy jól fog vele bánni! – Úgy ügyeljen rá, mint a szeme világára, madame! – Én megtudok mindent a kártyáimból. S én bizony nagyon rossz leszek valamikor kisértetnek. Ha én elkezdek lidércz lenni, az én boszorkány-nyomásomat megemlegeti, a kinek álmában a mellére ülök. – Nos, mon petit garçon, engedje az ujjai hegyét megcsókolnom utoljára.

Marie odament s megcsókolta Lizette kövér arczát mindkét felől, s aztán odatartá neki is a magáét, hogy adja vissza a csókot.

Ettől földerült a kövér asszony kedélye. Most márfelállt.

– Még mindig a régi… dörmögé elégülten. Őrködjék fölötte az Isten!… Aztán odatipegett Katalinhoz. – Vigyázzon ön az én kincsemre; madame. Eddig minden este lefekvés előtt azt tettem, hogy fogtam a hosszú seprűnyelet, s végig jártam minden szobát, tornáczot, megkotrottam a seprűnyéllel minden ágy alját, butor közét, nem bujt-e el oda valami tolvaj? Ezután már nem teszem azt. Most már önre néz ez a hivatal. Nagy kincs: nagy gond. Aztán majd egyszer – tudatja ön madame, ha önnek is lesz a házánál ilyen kis ingecske, szoknyácska, a miben még ott van a «valaki», a ki lót-fut, fecseg, ölel, csókol, csimpajkozik; s aztán azt mondják önnek, mint nekem: hogy «találj ki valami olyan nagy kincset a világon, a miért ezt a valakit ebből a piros ruhácskából odaadnád, hogy csak a kis kantus maradjon a kezedben: valami igen nagyot!»

… Katalin arcza elsápadt.

Lizette pedig folytatá:

– És ön megtalálná azt az árt, s azt mondaná: «ezért odaadom!» – akkor mondhatná, hogy olyan kőkemény szíve volt, mint Lizettenek.

– Jerünk innen! rebegé Katalin Mariehoz. Rosszul leszek. Ez a konyhagőz engem elszédít…

VIII.

Az udvarra kiérve, a szabad légtől elmult a szívnyomás.

– Csináljunk egy tréfát Lajosnak, monda Katalin; vigyük el a csónakját. Menjünk át hozzám a tóöblön keresztül.

Hogyne kapott volna az ilyen ajánlaton Marie?

Lajosnak úgy sincs ma szüksége a csónakra: aztán meg vissza is lehet azt neki küldeni.

Katalin nehány szót suttogott az inasával, – Marienak azt mondta, hogy a hintajáról és lováról rendelkezik; aztán karjára vette a leányt és vitte magával. Az meg hagyta magát.

A könnyelmű! Hát annyira el volt telve attól az örömtől, hogy mától fogva övé az egész világ, az a nagy – nagy világ: hogy arról a maga kicsiny kis világáról el is felejtkezett?

Hát semmi mondani valója sincs már a régi jó barátokhoz? A magától muzsikáló kintornához, a festékekhez, a tánczoló bubákhoz? a képes könyveire semmi szüksége már? Hát a Hicz, Micz, Panni és Miura hová lesznek? No azok csak megélnek valahogy, majd megfogják az egereket, meg azokat a madarakat, a mik reggel odasereglenek az ablak-erkélyre, a magok morzsailletményére várva. De hát a két szegény mopsz? A Phryxus és Helle már csakugyan nem tudják maguk megkeresni a kenyerüket, mert nagyon el vannak hízva. Hogy fognak azok majd bámulni, ha holnap reggel senki se lesz, a ki megterítse számukra a reggeliző asztalt s mondogatják egymásnak, hogy «bolond világ ez nagyon!»

Nem lehet csodálni, ha szegény leány elfelejtette ez órában a gyermekjátékait. Hisz ez a napfordító volt az életében. Ma kezdett el először «leány» lenni.

Mekkora gyönyörűségét találta abban, hogy maga evezhetett. Ezt is Lajostól tanulta. Sok természetes erő volt finom testalkatában; Katalin kormányozta a csónakot. Marie nem látta közelíteni a kastélyt, mert az evezős háttal van fordulva a czélnak, csak akkor pillantotta meg, mikor Katalin a kikötő padhoz oldalogtatta a csónakot. Ott átvette azt valami cseléd s ők ketten siettek be a parkba.

Oh mennyi látnivaló, mennyi élvezni való volt itten!

Egy csoport dámvad hosszú sorban futott végig előttük, a miket a vadász etetésre hivott sipjával. – Olyan szelidek voltak, hogy egy nőstény dám megállt az ünőjét szoptatni a két hölgy előtt s megengedte a homlokát vakargatni Marienak, sőt még a nyakát is odatartotta neki, hogy no még ezt is. Marie a kis dámünőt ölébe akarta venni s kergetőzött vele a gyepen. Azt képzelte, hogy azt el lehet fogni.

Oh mennyi kaczagni való volt ezen!

Katalin alig birt vele lépést tartani. Egyszerre be akarta járni az egész parkot, az pedig kétszáz hold területet töltött be: jó szerencse, hogy minden nyomban meg kellett állania, megkérdezni valami nagy csodát, hogy hát az mi? S milyen nagyot bámult, mikor Katalin megmondta neki, hogy azok tyukok, kakasok és pulykák. – Hát ilyen szépek azok? – Ő persze soha se látott belőlük még sülve sem egészet, csak a fehér husát, a mit Lizette leszelt a számára.

Teljes elragadtatását nyerték meg aztán a pávák, kivált a fehérek, mik a mulatólak párkányzatán büszkélkedtek. Különösen tetszett neki, mikor a pávák kiabáltak. Ezt Katalin nem volt képes megérteni. Míg aztán Marie meg nem magyarázta neki, hogy mikor a katonák itt voltak a helységben, sokszor hallott ő valami emberjajszó forma hangokat s Lajos azt mondta neki, hogy a pávák tesznek úgy. Ő azt nem akarta neki elhinni. És ime lám csakugyan a pávák kiabálnak úgy. Ezután nem fog e kiáltásoktól úgy félni. (A szegény svalizsérek nem igen köszönik meg azokat a pávatollakat, a miket ily alkalommal kapogattak.)

Oh de a mi mindennél nagyobb gyönyör volt: találkozhatni emberekkel, – a kik szembenéznek, jó napot kivánnak. Nem fordulni vissza előlük; nem húzni sűrűbbre a fátyolt arcza előtt: hanem már messziről mosolyogni eléjűk, biztatóan, hogy no csak köszönjetek! Szabad már. Én viszonozhatom. Adjon Isten jó napot! Megállítani az asszonyokat, a kis leánykákat, a kik egyetmást visznek a fejükön, vagy a karjukon: megkérdezni, mi van a kosarukban? Odahíni a dallos parasztleányt s kivallatni, hol tanulta azt a szép nótát? S megpróbálni, hogy utána tudja e dudolni? «Sárga csizmás Miska sárban jár!» Milyen furcsa nóta. A végén azt dalolja a leány: «Rágalmazó nyelvek irigysége – Régi szerelmünknek lett vége?» – Hát ez vajjon mit jelenthet? Ő nem érti. Hanem azért csak utána danolja. Majd meg kiveszi a leányok kezéből a kis kapát, a mivel azok a virágágyakat felporhanyítják s megmutatja, hogy ő is ért hozzá: «oh én egész nap szeretnék itt a kertben kapálni!»

A fák alja tele van már ibolyával. Most senki se mondja neki, hogy nem szabad belőle egy szálat is leszakítani. Duskálkodhatik benne. Tele szedheti a kalapját, a mellkendőjét; nem fogja senki a járszalagját hátul. Katalin el-elmaradoz tőle, cselédjeivel beszélgetni, rendeleteket adni, s el is veszti néha magától; úgy kell Marienak visszatalálni hozzá.

A míg csak a nap lemegy, be nem csalható a parkból. S minő naplement az! Egy hosszú jegenyefa sétány nyilásán a Fertő tükre látszik meg, bearanyozva az alkonysugártól s a hulló virágbarkák himporából arany köd támad végtől végig, a miben kevélyen áll egy rigyető hímszarvas fekete árnyképe tizenhatágú koronájával.

Marie odaborul Katalin vállára, átfűzve őt karjával.

– Oh milyen boldog fogok én itten lenni!

– Holnap megnézzük a gazdaságot; mond neki Katalin. Tudsz te lovagolni?

– Én? szól tréfásan elbámulva Marie. Ha csak hintalovon nem.

– No majd meg fogsz tanulni rövid idő alatt.

– Igazán! Kapott rajta a leány nagy örömmel.

– Nekem van egy igen jó szelid lovam. Neked való.

– Igen. Igen. Olyan kicsiny kis paripa, a miről nem lehet leesni. Láttam a képes könyvben.

– Ne félj. Megülöd te az igazi lovat is. Aztán majd együtt járunk el vadászni.

– Nem, nem; azt nem szeretem. Nem akarom látni, a hogy az állatokat megölik.

(Állatokat! Pedig hiszen azoknak nincs lelkük, a mi az Istené: csak husuk, és az a mienk!)

– Azt pedig meg kell szoknod, kedvesem. Lovaglás, vadászat szükséges a nőknek, hogy idegeik megedződjenek.

– Azt hiszem, a parasztnőknek elég erős idegeik vannak.

– Azok ruhát mosnak a patakban.

– No hát mossunk mi is ruhát a patakban.

– De már ettől a mulatságtól ne foszszunk meg másokat.

Marie még azt is meg akarta látni, hogyan fejik a teheneket? Katalinnak el kellett őt vezetni a majorba. A fejés annyira megtetszett neki, hogy azt mondta, hogy ő azt is megtanulja. Az udvaron a juhászbojtár tilinkózott: Marie arra is vállalkozott, hogy ő azt is megtanulja. A konyhában a béresek számára épen akkor tálalták ki a hajdukását: Marie megkóstolta azt s azt mondta, hogy ő minden nap hajdukását kivánna enni, és semmi mást.

Katalinnak egész anyai tenkintélyét fel kellett használnia, hogy őt, késő estére válván az idő, haza csalja. A majorból az utczára kerülve, tértek vissza a kastélyhoz, s útközben egyre szólongatnia kellett őt Katalinnak, hogy ne köszöngessen előre a szemközt jövő embereknek, várja meg, míg azok köszönnek.

– Itthon vagyunk! Mondá Katalin, a mint Mariet fölvezette a kastély lépcsőin az előtornáczba.

Egy öreg komornyik meg egy igen csinos fiatal szobaleány jöttek eléjük, shawljaikat, napernyőiket átvenni; mind a két cseléd sietett kezet csókolni Marienak, a min ő felette nagyon csodálkozott. A szobaleánytól megkérdezte, kinek hiják?

A teremben a társalgónő jött eléjük, a kit Fräulein Lottinak neveztek. Az is mély reverentiát fejezett ki Marie iránt a legtökéletesebb pukedliben.

A társalgó teremben könyvek hevertek az asztalon. Ez volt, a mi Marie figyelmét legelébb megragadta. Uj könyvek, a minőket ő még soha se látott. Versek, történetek: Göthe, Schiller, azután Wieland regényei, ott meg Pál és Virginia, Atalanta, Kisfaludy Sándor magyar regéi. Egyszerre mind valamennyit el akarta olvasni! Oh hogy fog ő ezekbe holnap beleülni és élni bennük, mint a hal, mely folyvást iszsza a tavat, s még sem birja elfogyasztani.

De az ujdonság csodái nem hagyták őt megpihenni egy tárgynál; szemébe ötlött egy festő-állvány, rajta készülőben levő olajfestmény: valami tanulmányfő. – «Hát ezt ki festi?» – Katalin mondta, hogy ez az ő saját műve. «Hát te így tudsz festeni?» Milyen magas bámulat tárgya lett előtte ez a másik hölgy. – «Csak úgy szabad kézből? Csak ránézesz valakire, aztán ide lefested, a mit láttál? Senki sem segít? – Le tudnál tán engemet is festeni?»

– Oh igen. Holnap mindjárt megkisérlem.

– De én nem kivánom ilyen nagyban; csak olyan kicsi-piczi kis képecskét szeretnék, a mi egy medaillonban elfér. Tudod, hogy minek?

– Tudom: Lajos számára. Meglátod, hogy milyen jól el foglak találni.

Marie azt szerette volna, ha ahoz is most mindjárt hozzá fogtak volna. Katalin megmagyarázta neki, hogy gyertyavilágnál nehéz a színkeverést eltalálni.

Abban aztán egészen megnyugodott, hogy majd Fräulein Lotti őtet be fogja vezetni a szabad kézzel rajzolás titkaiba. Fräulein Lotti e szótól kezdve nevezetes személy kezdett előtte lenni.

Pedig még hátra volt a legnagyobb mirákulum.

– Mi lehet ez a százfogu szörnyeteg?

Mondták neki, hogy az a «fortepiano».

Hozzányult s ijedten kapta vissza kezét, mikor az ujjai alatt megszólaltak a billentyűk: persze goromba zürhangot adtak.

Nézte alul is fölül is, hol van ezen az a csavargató, a mi kihozza belőle a rendes nótát?

Katalin aztán leült a zongora elé s Mariet maga elé ültetve, megmutatta neki, hogy mit lehet azzal a hangszerrel elkövetni. Tökéletes művésznő volt. – Marie egészen oda lett a bámulattól. – Ez oly megfoghatatlan volt előtte, mint a bűvészet. Az embernek a tíz ujját ide meg oda rakni. És a két szemével egyik kezére se nézni, hanem egy vonalozott papiron apró buzogányok sorozatát kisérni figyelemmel; ez maga is emberfölötti vállalat! De hát az eredmény? A csodaszép dallam, mely a szivet eltölti, s a menyország örömei közé ragadja. Oh a jó Isten egy részét a paradicsomnak előlegezte az embereknek akkor, a mikor a zenét le hagyta szállni közéjük az égből.

Marie nagyot sohajtott szomorun.

– Milyen boldog lehetsz te, hogy ezt tudod.

– Hát hiszen te is meg fogod tanulni. Fräulein Lotti lesz olyan jó, hogy mindennap leczkét fog neked a zongorából adni.

Marie ezért az igéretért megölelte Fräulein Lottit.

– És mennyi idő kell arra, hogy én ezt megtanuljam?

– Az egészen a te szorgalmadtól függ. A zongorát a gyakorlat hódítja meg.

– Oh én egész nap a zongora mellett fogok ülni.

– Hahaha! – kaczagott fel Katalin, – kedves kis leánykám! Te egész nap kapálni akarsz a kertben, egész nap olvasni, naphosszant rajzolni, s éjjel-nappal zongorázni: így nem marad időd én velem beszélni. Hát még a házi gond! Pedig azt is meg kell tőlem tanulnod. Csak bízd ránk: majd mi Fräulein Lottival kidolgozunk a számodra egy napirendet, hogy minden órára ki lesz szabva a rendes dolgod.

– Oh az nagyon jó lesz! Igazán jó lesz. Csak parancsoljatok velem. Én úgy szeretek – engedelmeskedni… Hozzá tette kis vártatva: – azoknak, kiket szeretek. – Aztán – tudod – addig Lajosnak nem szólunk erről semmit, a míg nem tudok valamit. – Csak akkor, ha egyszer valami szép képet tudtam már rajzolni magamtól; meg ha valami dalt el tudok verni, akkor lepjük meg vele Lajost.

Mindig csak Lajoshoz tért vissza a lelke!

A vacsoránál csak hárman voltak egyedül. Marie mindent rendkivül jó izünek talált. Természetesen: egész délután a szabad légen szaladgált.

Valamit kiváncsi volt megtudni.

– Hová lett az a kis vízi szörnyeteg, a kit itt tartottál a kastélyodban?

– Visszaszökött tőlem a halai országába, a háládatlan. Nem is nagyon bánom; mert elkezdte kedvét találni a tűzzel játszásban: még felgyujtotta volna a kastélyomat. De hol láttad te a torz-csodát?

A szív benszülött gyöngédség-ösztöne elhallgattatá Marieval a közvetlen találkozást a kis uszó szörnynyel a tóban. Érezte, hogy Lajos menyasszonya előtt neki nem illik arról beszélni, hogy Lajos őt valaha úszni tanította s kisérte csónakon az ő aranyhabok közt uszó nereidaalakját. A másik igazságot választotta. Azért nem hazudott.

– Láttalak a parkban sétálni vele, a távcsövön keresztül.

– Ah, te is leskelődtél utánam.

– Hát hiszen különben hogyan tudtam volna, hogy olyan szép vagy?

– Várj! A távcsőről jut eszembe. Az most nálam van. Vavel a mérnöknek ajándékozta azt, az pedig, miután nem volt rá több szüksége, nagyon lekötelezni vélt általa, ha nekem adja annak az emlékét, a kivel olyan keservesen elrágalmaztak a jó barátaim: kivéve a jó alispánt, meg a lelkészt; azok védelmeztek mindig. – Hát most az a távcső itt van. – Most jer, toroljuk vissza a kölcsönt: lássuk meg mi, mit csinálnak a Névtelen Várban hagyott urak odaát?

Hogyne tetszett volna ez az inditvány Marienak?

Kisiettek a fedett tornáczra; annak egyik boltive alatt volt fölállítva az ismerős távcső, a mivel Marie jobban tudott bánni, mint Katalin.

– Én nem értek hozzá: én csak zöldet, meg kéket látok rajta.

Ő aztán megmutatta, hogy tud hozzá.

A Névtelen Várnak két erre felé nyiló ablaka meg volt világítva. Az ott az étterem! mondá Marie; az urak bizonyosan vacsoránál ülnek épen, vagy már végezték. A mint a távcsővel megtalálta a kivilágított ablakot, egyszerre átadta a helyét Katalinnak. Érezte, hogy annak több joga van Lajost meglesni, mint neki. Ő aztán csak Katalin arczán vizsgálta, hogy az mit lát? – Ki is találhatta; mert az elkezdett egyszerre kedvesen mosolyogni.

– Nos? Látod őket?

– Igen. Mind a ketten ott könyökölnek egymás mellett, az ablakon kihajolva.

– És mit csinálnak?

– Pipáznak hatalmasan.

– Pipáznak? Ah Lajos nem pipázik soha.

– Jer ide; nézd meg.

Katalin odaereszté Mariet a távcsőhöz. És a leány világosan látta azt a megfoghatatlan csodát, hogy Lajos egy hosszúszárú pipából, a mit messze leeresztett az ablakból, milyen szivesen eregeti föl a légbe a bodor füstöket, versenyt pipázva a mellette könyöklő alispánnal. Vitatkoznak valamin, de a pipa csutoráját a legnagyobb beszédroham alatt sem eresztik ki a fogaik közül. Lajos egyszer-egyszer egész füstfellegbe burkolja magát. Milyen jól eshetik az neki!

– És ő hat esztendeig soha se dohányzott én előttem! – – Milyen rab volt én miattam, szegény Lajos! – – De te eltűröd a dohányfüstöt, úgy-e?

Katalin biztosítá őt róla, hogy az ő feje attól meg nem fájdul.

Marie most már nem tudott megválni a távcsőtől. Gyönyörködni akart abban, hogy milyen boldog lett Lajos az által, hogy ő tőle megszabadult.

Katalin figyelmezteté rá, hogy már késő az idő, nem akar-e aludni?

– Oh olyan szép este van: s én egy cseppet sem vagyok álmos, maradjunk még, kicsi mama.

Egyszer aztán elsötétült a Névtelen Vár két ablaka: az urak aludni mentek.

– Oh milyen álmos vagyok már; menjünk aludni, kicsi mama.

– No jer; majd elvezetlek a hálószobádba.

Katalin vitte magával a leányt.

– Ez itt az én hálószobám: mindjárt mellette van a tied. Jó lesz ez így?

– Nagyon jó lesz; szólt Marie megnyugtatva.

És aztán a mint belépett a hálószobájába, felsikoltott a bámulattól.

A Névtelen Várbeli hálószobája jött eléje. Az ismerős butorok a maguk helyén: a megszokott menyezetes nyoszolya a fülkében. Kis könyvtár, régi játékszerek, kártya-asztal a szokott rendben. A Hicz, Micz, Panni és Miura ott ültek sorban a pamlagon, s a Phryxus és Helle farkcsóválva tötyögtek úrnőjük elé két hátulsó lábaikra felállva. Míg a hölgyek a parkban sétáltak, az alatt Katalin cselédjei mindent áthordtak a Névtelen Várból, a mi Marieé volt.

«Oh Istenem!» rebegé a leány és elkezdtek a könnyei hullani.

– Találd magadat itthon, és aludjál édesen! sugá neki Katalin, és megcsókolva a homlokát, magára hagyta őt – régi játszótársaival.

IX.

Katalin még sokáig nem tudott elaludni, hogy lefekűdt. Ellenmondó érzelmek és gondolatok küzdöttek lelkében. A nőszívben annyi jó van, a mennyi rossz. Győzhet az egyik; de a kűzdelem meg nem szünik soha, mint a férfinál, ki vagy jónak vagy rossznak, de egyszer megállapodik: a nőszívben a vesztes fél mindig ujra kezdi. Reszketett a mai nap élményeinek benyomásai alatt. Nem tudott magának számot adni arról, hogy mit érez igazán? Az izgalom elfojtotta az okoskodást.

Csak nagy későre tudta úgy elcsillapítani heves szívdobogását, hogy lezárhatta szemeit az álom. Az éji lámpát is kénytelen volt eloltani, hogy sötét legyen.

Valamit álmodott is már.

Ekkor egy érintés fölébreszté.

Valaki oda feküdt hozzá, lábtól.

«Te vagy itt, leánykám?» kiálta fel félálomban.

«Igen. Én vagyok itt, kis mama; – nem tudok odabenn elaludni; engedd meg, hogy itt feküdjem a lábadnál.»

«Nem! Nem! Jer ide mellém. Tedd a fejedet a fejemhez, s ölelj meg.»

S helyet adott neki maga mellett a vánkoson és betakargatá.

«Szeretsz engem igazán?»

«Nagyon szeretlek.»

«Én is téged. – Imádkoztál már? Nem még? No hát add ide a kezedet.»

S a két hölgy két keze ujjait egymásba kulcsolta.

Katalin suttogá:

«Az Isten őrizzen meg tégedet – és engemet – és mindkettőnket együtt – és azokat, a kik minket szeretnek, – minden gonosztól.»

«Amen.»

Akkor aztán egymás mellé téve fejeiket, elaludtak szépen mind a ketten.