NYOLCZADIK RÉSZ. A MAGYAR INSURRECTIÓ.

I.

A legjobban elrágalmazott név a magyar történetben. Megverve ellenség vérontó vasától, királyi haragnak aranypálczájától, saját nemzetének gúnykorbácsától. Lerongyolva, lepiszkolva, kinevetve; a csatadombon hagyva, nem mint tisztességes halott, a kit, ha atyafiai el nem temetnek, eltemeti vad állat, vad madár; hanem mint madárijesztő váz, ott feledve a tarló közepén s szélre, viharra, esőre bízva, hogy tépje szét, mállaszsza el, míg magától széthull.

Ezt a nevet használta két ivadék gúnyszónak egymás ellen, mint gyermek, döntő érvnek, mint embernyi ember. Ez volt a czéltábla a katonáknak, lábtörlő a politikusoknak, gyászfátyol minden czimereknek.

Midőn a győri ütközet után harminczöt nap mulva József nádor ismét megjelent Győr alatt negyvennégy escadron insurgens lovasság élén, hogy lobogó zászlóival letörülje ezt a foltot az ország czímeréről, ugyanazt a csatatért választva az Isten-itélet sorompójául, mely veszteségének tanuja volt, a már kivont kardot megfogta a kezében az épen a megérkezés napján kihirdetett fegyverszünet; hanem arra elég jókor érkezett a magyar fővezér, hogy az elmult csatában elesett halottakat eltemesse. – Ott hevertek azok harminczöt napig a szabadhegyi halmokon, a major és kápolna romjai körül az Isten ege alatt: halva is kiáltó tanúi, hogy az ellenség egy napig sem volt ura a csatatérnek, melyen győzött, mert akkor saját halottjait csak eltemette volna. Kilenczszáznyolczvanöt magyar férfi várt ott a maga hűs ágyára, s mikor eltemették őket, a franczia temető nagyobb volt, mint a magyar.

Most már a szántóvas jár el mind a kettő fölött s nincs síremlék az útjában, a mit kikerülgessen.

Ez a harminczöt napig temetetlen maradt dandára a hűség vértanúinak talán megérdemel hatvanhét esztendő mulva (1876) egy darab papirost, melyre föl legyen írva, hogy ők a becsület mezején estek el! S megérdemlik, hogy a nevüket betakaró fátyolt letépjük meggyalázott hírükről, s porrá lett csontjaikra dobjuk szemfödélnek…

* * *

A két nemes úr, mikor a Névtelen vár kivilágított ablakából eltünt, épen nem ment fejét nyugalomra hajtani, hanem újra megtöltötte a pipáit s rágyujtott Lajos szobájában a félbenhagyott munka mellett. Lehetett már telefüstölni a házat azzal, a mit az orosz duchoborczik «az ördög tömjéné»-nek neveznek. Holnap már minden folyosón pipázni fognak. A nélkül nem esik meg a háború.

– De ugyan mondja meg spectábilis, kezdé Vavel Lajos, hogyan lehetett az, hogy a mióta a magyar országgyűlés meghozta az insurrectióról szóló törvényt, azóta már félesztendő elmult, s még sem történt benne semmi.

– Dehogy nem történt semmi, szólt az alispán; azt csak a paraszt hiszi, hogy az óramutató, azért, mert nem szalad, tehát áll. Azt ön tudni fogja, hogy az óraműnek három lényeges alkatrésze van: az egyik a rugó, a másik a ketyegő, vagyis nyugtalankodó, a harmadik az akadályozó, végrehajtók a kerekek. A rugó, az a meghozott törvény; a nyugtalankodó, az a nádori hivatal, melynek azt végre kell hajtani; az akadályozó, az pedig a Hofkriegspræsidium, az Obercommando és az Artillerie Direction. A kerekek a vármegyék. Tehát tartsuk meg a technikus terminusokat. A mint a rugó fel van húzva, a «nyugtalankodó» elkezdte a kereket mozgatni; azok megindultak s össze lett írva az ország fegyverfogásra kötelezett nemessége.

– Mennyire mehet az?

– Harminczezer lovasra és negyvenezer gyalogra. Ez nem az összes fegyverfogható nemesség, mert egy családból csak egy férfi köteles hadba menni. A kerék nem állt meg. El lett határozva a felfegyverzés, egyenruházás, vezényszó, betanítás és élelmezés kérdése. Azt csak el fogja ön ismerni, hogy addig az óránál nem kerülhet ütésre a sor, a míg a mutató ezeken a perczeken mind végig nem halad.

– Isten neki! Tehát első percz!

– Igenis. Első percz! Hanem akkor az «akadályozó» beleszól, hogy ő csutoráról nem gondoskodik. Ha kell kulacs az insurgenseknek, hozzanak magukkal.

– Remélem, ezen nem akad fel a dolog?

– Azonkívül azt is tudatta, hogy rézdobokat nem adhat az insurgenseknek, hanem csak fadobokat.

– Hát hisz az is megteszi a magáét.

– Hanem nagyobb baj volt az annál, hogy a vármegyék elhatározták, hogy az insurrectió egyenruhája világoskék dolmány legyen és veres nadrág.

– Az elég szép öltözet.

– A Hofkriegsrath azt írta le arra, hogy annyi világoskék posztó nincs a világon; érjék be az insurgensek sötétkékkel.

– Hát hisz az is igen szép öltözet.

– Végre a vármegyék abban egyeztek meg, hogy legyen hát a Duna-melléki insurgensek dolmánya világoskék, a Tisza-mellékieké pedig sötétkék.

– No hála az Istennek!

– Csak nem kell még hálálkodni. Az «akadályozó» a veres nadrágról hallani sem akart. A continentális zár miatt nem kapni veres festéket; érjék be az insurgensek szűrposztó nadrággal. No elképzelheti ön, hogy micsoda zivatart idézett elő ez a vármegyéknél! Szűrposztó nadrágot ajánlani a magyar nemességnek! Hisz ez Caraffai fenyegetés. Végre ki lett egyenlítve a viharos ellentét: hasonló színű posztóból lesz a nadrág is, mint a dolmány.

– Hisz ez meg épen a legszebb viselet.

– Hát hiszen bele is nyugodtak a vármegyék. Hanem ekkor azt vetette ellen az «akadályozó», hogy neki nincs annyi szabója, hogy azt a sok mondurt megvarrathassa; hanem majd kiszabatja a posztót és úgy küldi szerte az insurgenseknek, hogy varrassák meg otthon feleségeikkel.

– Hát hisz ez által még becsesebbé lett lészen az egyenruhájuk.

– Csak lett «volna». Mert akkor meg azt mondta az «akadályozó», hogy nem lehet ám posztót venni: mert a mióta azon disputálunk, hogy milyen posztó kell? a kereskedők felrugtatták rőfének az árát egy forinttal.

– Teringettét, hát rá kell fizetni azt az egy forintot!

– Csak ne tessék még elkezdeni káromkodni, mert aztán mi marad egy óra mulva? Hát a vármegyék elvállalták az egy forint árfelemelést s kérték a posztót. Ekkor aztán az «akadályozó» azt mondta, hogy elébb a posztónak az árát akarja látni: hitelbe nem ád.

– S van erre a czélra való pénztár?

– Van igenis: a concurrentialis cassa. Annak pedig a magas kincstár ad pénzt, mihelyt az insurrectió felül: addig nem. A Hofkriegsmontur-commissio addig nem ád az insurrectiónak posztót, míg pénzt nem kap s az ærarium addig nem ád az insurrectiónak pénzt, a míg fel nem veszi a posztót.

– E szerint «se pénz, se posztó». Nem tesz semmit. Egyenruha nélkül is lehet verekedni, csak ember legyen és alatta ló, és fegyver a kézben.

– Kettő már van. Hanem az akadályozó Artillerie-Direction ekkor azt jelenti, hogy újabb szerkezetü puskákat nem adhat, mert nincs.

– Tehát el kell fogadni a régieket.

– Minden bizonynyal; hanem ekkor jelentik, hogy kovát nem adhatnak hozzá, mert a tűzkőraktárt a lázadó lengyelek elfoglalták Lembergben.

– Hát vegyen tűzkövet minden ember magának.

– Azonban hát ilyen puska is csak felének jut, a többinek azt ajánlja az «akadályozó», hogy készíttet a számára – alabárdokat.

– Micsodát? Alabárdokat? kiálta fel, türelmét veszítve, Vavel Lajos. Bonaparte ellen alabárdot? A légiók ellen, a mik szuronyaikkal Európa egyik szélétől a másikig törtek maguknak útat; a mik diadalaikat a pyramidok oldalára vésték fel, alabárdokkal akarnak csatára kelni? Ne tartson ön engem bolonddá!

– Irva van. A számát is megmondhatom, ha meg akar felőle győződni.

– De hisz ez olyan, kiálta Vavel, öklével az asztalra ütve, mintha bottal mennének az oroszlánra! A franczia bajonette ellen a rokokó alabárddal.

– No no! csak nem kell az óraművet ránczigálni, mert elszakad a láncza. Hiszen majd mindjárt rákerül a szuronyra is a sor. Csak tessék türelemmel lenni. Hiszen elég időnk van. Gyujtsunk rá elébb. Pompás latakia.

– Isten neki, hát gyujtsunk rá. Elvégre is az insurrectió ereje nem a gyalogságban fekszik, nem abban, hogy lesz-e mivel lőni? hanem a lovas tömegekben, a mik az ellenfelet elől, hátul, oldalt megtámadják, túlszárnyalják, hadsorait keresztül törik, gyors mozdulataikkal zavarba hozzák.

– Hát hiszen ember és ló van elég: az igaz, hogy nyereg és kantár nincs; hatvan év óta nem járt háborúba a magyar nemes; csak szőrén ülik meg a paripát s kötőfék a szerszám.

– Remélem, hogy azért nem fog az ellenség megneheztelni, hogy ha nyereg nélkül verik meg.

– Tartok tőle, hogy szégyenleni fogja.

– Ejh! A verekedéshez nem kell egyéb, mint ember, ló és kard!

Vavel Lajos nem tűrhette tovább az ülve maradást; felugrott s izgatottan járt alá s fel szobájában, míg vendége mosolygó phlegmával folytatta humoristicus előadását, egy-egy oldalpillantást vetve ragyogó fekete szemeivel házi gazdájára, mint a ki gyönyörködik abban, hogy mást ilyen kegyetlenül megkínozhat.

– Hiszen most akartam rájönni, de elejbém tetszett vágni. A magas Hofkriegspræsidium e közben azt jelenti, hogy kardot pedig a lovasság számára épen nem adhat, – mert nincs. Hanem szívesen szolgáltat ki a számára szuronyokat.

– Micsodákat?

– Szuronyokat.

– Talán kopjákat akar ön mondani? Dzsidákat?

– Nem. Bajonettek vannak ajánlva. Gróf úr az elébb nagyon dicsérte a bajonettet. Hatalmas fegyver az.

– Igen. Gyalogság kezében. De hogy harczoljanak azzal a lovasok?

– Azt én magam sem tudom.

– De már bocsásson meg alispán úr, ön az én hiszékenységemet akarja most kipróbálni, hogy mennyi fér bele? Jelentem, hogy csordultig van.

– Ah, dehogy van. Nincsen az a rakott szénás szekér, a mire még egy villával nem fér. A «nyugtalankodó»-t az mind nem hozta zavarba. A kerekek azért csak forognak, az óramutató megy előre: az insurgenshad minden megyében gyülekezik s már zászlóaljakká alakul és tiszteket választ. Ekkor a magas generalcommando azt tudatja, hogy ő ugyan nem fogja élelmezni az insurgens sereget, mert a nagy seregnek sem győz alig kenyeret süttetni.

– No hát akkor vége van mindennek, mielőtt kezdete lett volna. Egy hadsereg, melyet nem élelmeznek, szét van verve, mielőtt ellenséget látott volna.

– Engedelmet kérek, nincs szétverve. A «nyugtalankodó» erre azt mondta, hogy majd gondoskodik ő vármegyénkint a maga zászlóaljai élelmezéséről.

– Derék emberek.

– Hanem akkor az «akadályozó» azt mondja, hogy azonban semmiféle szereket nem adhat az élelem szállítására, se lovakat az ágyúk vontatására, mert magának sincs.

– Hát azután a «nyugtalankodó» szerzett magának podgyászos szekereket, meg ágyús lovakat is. Ecce! Hanem az ágyúkhoz tüzérek is kellenének.

– Az «akadályozó» azt sem adott.

– No lássa gróf úr, milyen balitélettel van az óraműről, dehogy nem adott. Az insurrectió ágyúihoz ide igérte – az invalidusokat.

– A sántákat? félkezűeket?

– Meg a félszeműeket. Hanem hát jók lesznek azok az insurgenseket betanítani. Vannak fiatal mérnökeink, a kikből azonnal kész pattantyusokat fogunk csinálni.

– Doboka úr, mint tüzér!

– De hamarább elsüti az az ágyút, mint egy oracziót.

– Hát a gyalogságot és a lovasságot is az invalidusok fogják betanítani?

– Az nem lehet. A rendes hadseregben nemes ember nem szolgál, ha csak önként fel nem csapott; tehát a kiszolgált katona mind paraszt. Azt pedig nem lehet kivánni a nemes insurgenstől, hogy ő parasztkáplártól, strázsamestertől engedjen magának parancsolni. Egyéb akadály is van. A rendes katona német commandószavakkal tanult vezényelni. Az 1808-ki II: törvényczikk pedig azt rendeli el, hogy az insurrectió magyar commandószavakkal igazgattassék s magyar hadiszabályzatot tanuljon.

– Hát ilyen nincs?

– De bizony volt. Felfedeztek egyet az ország archivumában 1707-ből valót.

– No csak hogy felfedezték!

– De az «akadályozó» azt mondta, hogy azt nem szabad használni, mivelhogy ez Rákóczy hadai által volt használva. Hanem erre a «nyugtalankodó» rögtön előhivatta a maga tudósait s hevenyében készíttetett velük egy új hadiszabályzatot, commandószavakat magyar nyelven, s most már e szerint tanítják be az összegyült insurgens sereget.

– Kik tanítják be?

– Hát kik? Minden falunak van iskolamestere. A rectorok, præceptorok.

Erre azután hanyattvágta magát a karszékében Vavel, kétségbeesett lemondással.

– No már most nem kivánok többet tudni. Lovasság szuronynyal, gyalogság alabárddal, élelmezés nélkül, betanítva az iskolamesterektől, vezetve a szolgabiráktól, szemközt a corsicai gárdáival és hadvezéreivel. Most már kivánhatunk egymásnak jó éjszakát.

– Azért se kivánhatunk. Mert szerencsére van az óraműnek egy gazdája, a ki a mint észrevette a mutatórul a késést, egy ujjával odaigazította az utolsó perczre, a hol mindjárt következik az, hogy ütni fog. Az órának a gazdája a mi koronás királyunk, a ki megtudva a bajokat, rögtön adott az insurrectió fővezérének, a mi fenséges nádorunknak a saját pénztárából másfél millió forintot az insurrectio állítására, azonkivül hat ezer jó lovassági kardot, tizenhat ágyút, és ideadta az egész magyar testőrségét, hogy tanítsák be az ezredeket s most már fogadom, hogy harmincz nap alatt ott áll a csatatéren a nemesi felkelő sereg s verekedni fog, a hogy Isten tudnia engedte.

– Ejh, alispán úr, hát miért kínzott össze-vissza? miért nem kezdte ön mindjárt ezen?

– Azért, mert nem szokás az égő taplót tenni alul s a dohányt a tetejébe. Most azután a király példája egyszerre föllelkesíté a főurainkat és birtokos nemességünket is. A kiket a törvény tíz lovas kiállítására kötelez, azok egész banderiumokat ültetnek a lóra s saját maguk állnak az élükre.

– Én is azt fogom tenni.

– Férfiak, fiatal emberek, a kik ki vannak véve a nemesi fölkelésről szóló törvények alul, diákok és városi polgárok önként alakítanak szabadcsapatokat, a miket «volon»-oknak hivunk.

– El ne felejtse alispán úr, kérem, amnestiát eszközölni Sátán Lacziéknak: azoknak nagy hasznát akarom vennni az ellenfél kikémlelésénél.

– Csomót kötöttem már a keszkenőmre. – Egy hét alatt Fertőszeghi Lajos gróf bandériuma teljes számban együtt lesz; ha nem lesz, torontáli insurgens legyen belőlem! a mi pedig nem tréfa; mert a torontáli insurrectio azért folyamodott, hogy a felkelés idejére hozassék be a nemesi hadnál is a botbüntetés.

– De miért nevez ön engem Fertőszeghy Lajosnak?

– Azért, mert az önnek a prædicatuma, s magyar név alatt könnyebben fog menni a toborzás, mint ha idegen nevet tűzünk ki a zászlóra. A nép ellenszenve az idegenek ellen nagyon is indokolt. Különösen a franczia emigránsokra, a kik a mi hadseregünknél szolgáltak, elég nagy okaink vannak a panaszra. Kezd kiderülni, hogy azok többnyire Napoleon kiküldött kémei voltak, s még annál is rosszabbak. A megerősített Laibachot Moiselle és Lefebre tábornokok egy puskalövés nélkül adták át az ellenségnek egész dandárukkal együtt. Plunket ezredes maga izent a franczia vezérnek, hogy siessen őt körülkeríteni s eléje küldte a kész capitulatiót. Maga a mi kedves barátunk, a derék Barthelmy ezredes is, a kapufélfától vett búcsút s magával vive a hadvezér ordre du batailleját, átszökött az ellenséghez.

– Mit? Átszökött! kiálta fel Vavel Lajos, felugorva helyéből s kaczagni kezdett örömében.

– A gróf örül annak?

– Tombolok az örömtől! Bántott az a gondolat, hogy egymás mellett fogunk harczolni! Tehát szemközt fogom őt találni! Oh én nekem erős sejtelmeim vannak s azok be szoktak teljesülni. Én bizonyos vagyok felőle, hogy mi ketten találkozni fogunk, s akkor majd az, a ki nem rabolta el Barthelmy Anget, el fogja rabolni Barthelmy Diablet! – Most már nem is hiszem az egész Barthelmy Angeról való mesét. Ha ő a corsicai kéme volt, akkor azért ólálkodott utánam, hogy Marie titkát kitudja. Most már világos előttem. S szegény jó Katalinom, minő áldozatot hozott ő akkor én értem – és Marieért. A mi egy nőnek legdrágább: hírnevének tisztaságát. Érti ön most már alispán úr a rejtélyt? Egy reggel idejött hozzám e hölgy titokban azzal a szóval, hogy engem veszély fenyeget, ha Marieval együtt kocsizom ki s ő engem meg akar attól szabadítani. Az ő önfeláldozása nélkül fel lett volna fedezve Marie titka, mielőtt én képes lettem volna őt erőhatalommal megvédelmezni üldözői elől, a kik nem válogatósak a fegyverekben: orgyilok, méreg, lesbül küldött golyó mind jó eszköz nekik. – Most már kezdem érteni azt a rejtelmes intést is, a mit a rablófőnök itt ebben a szobában mondott nekem. «Lehetnek nálamnál gonoszabb rablók, a kik önnek féltve őrzött kincsét minden áron el akarják rabolni.» Semmi kétség. Sátán Laczit Barthelmy vagy czinkostársai meg akarták fogadni, hogy rabolja el tőlem azt, a mit oly féltve őrzök. S csak azon mult el a merénylet, hogy a rabló apa volt, s a fiának én voltam az ápolója. A felnyitott zárak bizonyíták, hogy a merénylet milyen közel volt a sikerüléshez. Uram! Sátán Laczinak ne felejtsen el ön amnestiát kieszközölni. Nekem erre az emberre most már mulhatlanul szükségem van. – Hej, Barthelmy Leon uram! Most én jövök a fátyolt lerántani! S majd én is megmutatom neked a te jegyesedet. Ha az megcsókol, attól meghalsz! – Hanem ugy-e bár alispán úr, imádásra méltó hölgy az én Katalinom?

– Épen a szájamból vette ki a szót gróf úr.

– Ugy-e, hogy jobb kezekre nem bízhattam volna az én kincsem megőrzését, míg magam a hadban járok.

– Az oltár előtt sem lehetne biztosabb helyen.

– Úgy most már igazán kivánhatunk egymásnak jó éjszakát. Hat év óta ez lesz az első éj, melyet nyugodtan aluszom végig.

Kezet szorítottak s kiki ment a fekhelyét fölkeresni.

Az alispán is, re optime gesta, kiverte pipáját.

Mára elég volt ennyi.

II.

Még csak egy harczra buzdító csatadala sem volt a magyar insurrectiónak. Dal, mely hazáról, ősök dicső példáiról szólna: még csak azt sem adtak nekik. A francziának megvolt a marseillaise-e, a «ça ira» – a «partant pour la Syrie», harczi riadói; az angolnak a «rule Britannia»-ja harsogott vissza rá; a németek lelkesültek a «sie sollen ihn nicht haben, den freien deutschen Rhein!» stropháira, a lengyel vigasztalta magát az «estye Polszka nye zginyela» keserű buzdításaival, a magyar insurgensnek még ezt sem adtak.

A harczok bevégezte után özönlött már a sok buzdító vers az insurrectióhoz, minden megyében támadt egy buzgó poéta, a ki megverte a lantot, de mire a költeménye nyomtatás alól kikerült, már régen meg is volt kötve a béke, s a «Serkentő verseket», – «Atilla szózatát vitéz unokáihoz», – a felhívást a «bozogányos vitéz magyarokhoz», a szegedi ifjak «gagyogását» Szeged felkelő polgáraihoz; az Ászperi ütközetről szóló elégiát, a «Márs piaczára hívó Lármát», a baranyai «Induló Marsot», a szabolcsvármegyei ezrednek «örvendését», a «buzogányos magyar válaszát», a «magyar nemes fölkelőnek búcsúdalát mátkájához» már a hazafelé oszladozó nemes seregek olvashatták, ha ugyan volt kedvük hozzá. Dalra csak az egy induló mars volt téve; a többinek az alakja is olyan, hogy a nép ajkán meg nem honosulhat s magyar melodiára nem tehető; példának csak egyet:

Valamennyi között az egy Vitkovics Mátkabúcsúja érdemlé meg, hogy a költészet múzsája az utókor számára megtartogassa, csakhogy az meg horáczi óda mintájára van öntve.

Az egész 1809-ki hadjáratot egy népdal mellett végezték el; melyet, mint egyenesen az insurgensek számára nyomtatásban kiadott és szétosztott históriai ereklyét, érdemesnek tartunk szószerint előidézni. Ez volt az insurgensek dala:

No már azt el kell ismerni, hogy ennél ártatlanabb harczi dallal soha még ellenséget verni el nem mentek; s ha «Miska» alatt a magyar nemzet volt értve s Panni alatt «Pannonia»; úgy bizonyára sem sár, sem víz, sem ebugatás nem gátolta meg őket, hogy mégis egymás szemébe nízzenek.

Marie naponkint hallotta most már ezt a nótát, ugyan megtanulhatta könyv nélkül. A czigány egész nap húzta, s a verbunkos egész nap danolta azt az utczán s aztán előjöttek erre a nótára azok a nyalka legények, a kik panyókára vetve hordják a mentéjüket, csinált virágot viselnek a süvegeik mellett s pörgetve hordják a fokost a kezükben. A Névtelen Várban napestig önkénteseket irtak be, lovakat assentáltak; valamennyi ablakán a kastélynak lármás, jó kedvű emberek néztek ki, a kik az alantállókat hivogatták. Aztán egy-egy csapat, a mely már fel volt ruházva, fegyverezve, kivonult nagy trombitaszóval a mezőre, gyakorlatokat tartani, azokat maga Lajos vezette, oktatta, fegyverforgatásra, tömegmozdulatokra tanította; ott vonultak végig visszatértükben a kastély ablakai alatt, porosan és délczegen.

Ah milyen szép volt ilyenkor Lajos! Minden asszonynak belé kellett szeretni! Azzal a porlepte izzadt arczczal; azzal a piros csákóval a fején, panyóka mentével a vállán, karddal a kezében. Mikor a hölgyeket üdvözölte az erkélyen, tánczolt, ágaskodott alatta a kevély paripa. Fekete egyenruhája volt a csapatjának (a «volonok» maguk választották az egyenruhájukat) és piros csákója; a csákó elején egy halálfő. Az ember nem hinné, hogy milyen szép az a halálfő. Ha ilyen homlokra van feltűzve. Olyan vígság van itt, mintha lakodalmas csapat tartaná bevonulását. Csak a menyasszony hiányzik. Az is készen lesz nem sokára: a szép szűz zászló. Hej, hogy össze lesz az tépve majd a mézes hetek után! Még most szép fehér kezek dolgoznak rajta, hogy aranybetűket himezzenek a selyem szalagjaira. Az ólom még szebb betűket fog majd azon hasítani!

Vavel Lajos, a mint a kastélya kapuit megnyitá a külvilág előtt, valami egészen új életet tanult megismerni. Hat évig lakott egy nép között, melyet távcsöve, egy lelkész és egy fiatal tudós levelei tettek előtte ismerőssé. Az igazi élet egészen másformának mutatta azt be előtte. A magyar nemesi osztály valami olyan szokatlan új volt minden idegenre nézve, a ki nem közte nevekedett, hogy azt elébb ki kellett tanulnia, ha meg akarta érteni. Hatszázezer lélek már nem kaszt, hanem egész nemzet. Ezeknek nagy része földmíves; ritkaságul kerül egy kézmüvesnek: a nemes fiút azzal ijeszti az apja, hogy «ha jól nem tanulsz, mesterembernek adlak!» Ha pedig jól tanul, lehet belőle «vármegye ura», alispán, még nádorispán is! És viszont a parasztból is lehet nemes ember, ha jól tanul, vagy jól verekszik. A nemes ember, ha földmíves is, csak a maga földét míveli, úrnak nem szolgál, útat nem csinál, forspontba nem jár, dézmát nem fizet, útakon, hidakon szekerével együtt vámmentesen jár-kel keresztül; katonát a házába be nem fogad s semmiféle adó terhét vállaira fel nem veszi. A nemes ember ruhája lehet rongyos, lehet foltos; de nem lehet szűrposztó, mint a paraszté. Csak a nemes embernek szabad a neve végén ypsilont irni, s az «ő» betűt «eő»-vel, az «Ns» betűnek pedig soha nem szabad a neve elől elmaradni, czímerét pecsétnyomó gyűrűjében viseli, s ötágú korona illeti. A nemes ember fiát nem viszik el katonának. A nemes embert nem foghatják el birói itélet nélkül. A nemes ember udvarára nem szabad semmiféle potentátnak belépni az ő beleegyezése nélkül. A nemes ember számára van hozva az egész hármas törvénykönyv, az ő ügyeit intézi el a szolgabiró, a törvényszék, királyi tábla és a hétszemélyes; a parasztét az urbarium és úriszékek. A nemes ember birtoka ősiség, az unokák visszaperelhetik. A nemes embert testi büntetés meg nem alázza, s ha főbejáró bűnt követett el, nem a bitófa áll rajta boszút, hanem a pallos, s a ki őt megüti, felsőbb hatalmaskodás bűnébe esik. A nemes ember özvegyének választói joga van és szavazata, mint egy férfinak. Az értelmiség, tudomány, közigazgatás, törvényhozás, a nemzeti szellem mind az ő kizárólagos tulajdona. Ő tanácskozik a megyeház termében, ő választ tisztviselőt, országgyűlési követet a megyeház udvarán, ő ád utasítást a követeinek, s ha azok tetszése ellen dolgoznak a diætán, hazaparancsolja őket. A diæta csak souverain, de a nemesség: dictator!

És ennyi felséges előjogért az a kötelessége, hogy mikor a király parancsolja, fegyvert fogjon és legyen készen meghalni a hazájáért, királyáért.

Vavel Lajos szabadcsapatjának valamennyi emberét külön tanulmánya tárgyává tette. Tömérdek typikus alakot talált közöttük, a kik érdemesek voltak a lerajzolásra: a hetvenkedőt, a bölcselkedőt, a büszke szegényt, a diákoskodót, a szavavehetetlent, a falusi nyalkát, a tréfacsinálót, a kötekedőt, az elbúsult hazafit, a rakonczátlant, a fitogtatót, a nyakából lerázhatatlan hű czimborát, a verseket mondó mezei poétát, a tekintélyére féltékeny falusi orákulumot: – egy hét alatt mind jó katonát csinált belőlük. Megszerették egymást, mind a vitézek, mind a vezér.

Mire összekerült a csapat: háromszáz lovas vitéz, gyönyörűen felkészülve, tüzes felföldi paripákon, akkorra elkészült a zászló is.

Marie azt akarta, hogy Katalin legyen a zászlóanya: hisz ő a vezérnek a menyasszonya; de már azt Lajos határozottan követelte, hogy ezt a tisztességet Marie töltse be. Az ő zászlója ez. Neki kell a himzett szalagot arra felkötni; neki kell azt megáldani.

Gyönyörű látvány volt! Háromszáz lovas, kettős sorban felállítva. Mind nemes emberek. Mind önként fegyvert fogók, a kiket a törvény nem kötelezett, a kiknek a javára kivételt tett: egyetlen családtagok, felsőbb iskolákba járó diákok, családapák, testvérek, a kik közül egyiknek szabad lett volna otthon maradni; ezekből állt «Fertőszegi» Vavel gróf banderiuma, melynek ő maga volt a főstrázsamestere (őrnagy mai nyelven).

(Még egy másik voloncsapatja is volt Vavel Lajosnak, Sátán Laczi embereiből, lőfegyverrel ellátva; de az csak suttyomban alakulhatott, a nemesi bandérium ilyen embereket nem vesz föl a maga díszes soraiba. Sátán Laczi csapatja valami huszonnégy emberből állt s az merész küldetésekkel volt megbízva).

Oh mint reszketett Marienak a keze, mikor felkötötte azt a szalagot a zászlóra, a mit Lajos tartott a kezében, hogy suttogta neki csak ő tőle magától meghallható hangon: «ne menj el! Maradj itt. Ne pazarold én értem azt a drága véredet! Fussunk el mi hárman messze innen!»

A távol állók azt hitték, hogy valami áldást mond a zászlójukra.

Szavakkal nem mondta azt, hanem a mint azt látta, hogy a zászlót csakugyan nem dobja el Lajos a kezéből, akkor azt a lobogót, melynek egyik felére az ország czímere, másikra a patrona Hungariæ volt festve, két keze közé szorítá és megcsókolta azt. Ez volt az áldás.

Azután megfordult és Katalin keblére borult zokogva s valamit suttogott ahhoz a nagy sírás közben; a mit a hármas «vivát» kiáltás eltakart.

Alkalmasint azt, hogy «hát te sem marasztod itthon?» Nem mondod-e neki: «holnaputánra van kitüzve menyegzőnk napja: nem várod-e azt meg?»

Nem bizony!

Van, a ki még jobban siet, mint a vőlegények és a menyasszonyok a lakodalmuk felé.

A nagy hadvezető, a corsicai óriás akkorákat lép, hogy egy-egy ország esik a két lábnyoma közé.

Az ebersbergi vérfürdőből egyenesen Bécs falai alá lépett. A másik lépésével már ott volt a Szent István templomtéren. A következő lépésével már a Duna szigete, a Lobau rendült meg.

Dél felől is csupa Hiób-hírek. János herczeg Olaszországból Magyarországra vonul vissza s nyomában mindenütt az olaszországi alkirály, Eugen. Chasteler tábornok megrettenve Napoleon proklamácziójától, melyben őt átok alá veti s főbelövetéssel fenyegeti, elhagyta egész seregével Tyrolt, csapatjai darabonkint adják meg magukat az üldöző ellenségnek. János jelenti, hogy az olaszországi hadseregnek egész maradványa nem megy többre húszezer embernél, kétezer lóval.

Az ország határa dél és nyugat felé nyitva az ellenségnek.

S hogy tökéletes legyen a veszedelem: épen akkor, midőn Magyarország az egyik határán kétségbeesett védelemre készül, az északi határon feltámad a lengyel s betörésre készül, a Kárpátokon keresztül; az egész felvidéki haderőt oda kell küldeni. S ugyanakkor Oroszország is hadat izen a magyar királynak s határainkat kelet felől fenyegeti. A ki jó barát volt, mind ellenséggé lesz: a lengyel a magyarnak, az orosz az osztráknak, a szövetségesek pedig mind otthon maradnak. A poroszok várnak. Az angolok sietnek – egy szigetet elfoglalni maguknak a hollandiaktól. Gentz és Schlegel hazafias felhivásai Németországban nem gyujtanak. Kalt, Dörenbern, Schill, Lützow hősies kisérletei elvesznek a nép közönyében, s Braunschweig-Öls Vilmos fejedelem és fekete legiója hasztalan keres hazafiui csatakiáltására viszhangot saját hazájában: csak az egy jámbor török marad meg hű szövetségesnek s jól esik a tudósítás, hogy a muzulmán fedezi a hátunkat Moldva felől az orosz betörés ellen.

Ekkor egy új Hiób-hír érkezik. Jellachich tábornok lerakta a fegyvert ötezer emberrel nyilt mezőn az ellenség előtt.

Most már «talpra magyar!»

A ki tegnap meg nem tartotta az esküvőjét, holnap már nem tartja meg azt! Ki gondolna most menyegzőre? Hannibál a kapuk előtt. A mi csak nemesi felkelő sereg van, indítják útnak. A veszprémi és pesti ezredek mennek a Marczal felé János főherczeg seregét felszedni, a nyitrai és a primási ezredek vonulnak a March folyam felé a főhadsereghez, s a mi csak hadcsapat és bandérium van a Dunántúl, az siet Győrnél összepontosulni; félig fegyverzetten, kovátlan puskákkal, töltény nélkül, szőrén ült lovon, kötélkantárral, fokossal a kézben. Ilyenkor nagy számot vet egy olyan derék csapat, mint Fertőszegi grófé, a minek kardja, pisztolya, karabélya és – harczban edzett vezetője van.

Bizony a közbejött napok nem arra valók voltak, hogy boldog szerelemről suttogjanak. Az éjszakák világítása nem a holdvilág volt, hanem az ágyútűz villogása a láthatáron.

Lajos annyira el volt foglalva ez idő alatt, hogy alig birt magának annyi pihenőt szakítani, hogy kedveseit a kastélyban meglátogathassa. Annak sem volt bizonyos ideje. Egyszer korán reggel, másszor késő este rontott föl hozzájuk; akkor aztán volt nagy sikoltozás, mikor jelentetlenül betört az ajtón, mint egy – insurgens; hirtelen dugtak el előle egyetmást, a mit nem volt szabad még meglátnia: valószinűleg Marie rajztanulmányait, zongoraiskoláját s a kis arczképet, a mit Katalin festett. Néha olyankor jött, mikor épen asztalnál ültek, akkor aztán lehúzták-vonták maguk közé a székre, hiába szabadkozott, hogy ő már falatozott, künn a gyepen, jó nyers szalonnát paprikával; velük kellett étkeznie; de biz ott alig fenhette meg a kését a villájához, már jöttek utána, hogy siessen a Várba; olyan baj van, a mit csak neki lehet eligazítani, s nem használt semmi szép szó: ott kellett hagyni szép hölgyeket és jó ebédet.

Azon a napon, melyen az elindulási parancsot megkapta, mégis kellett annyi időt szakítania magának, hogy Katalinnal azokról a nagyon komoly teendőkről értekezzék, a mik ő rá várnak, ha Lajos eltávozik. Átvitte hozzá azt a kis aczél ládikát, a miről többször volt már szó.

A két hölgyet együtt találta, mint mindig. Mikor azon kezdé, hogy bucsúzni jött: Marie kifutott a szobából. Sejtelme sugallta neki, hogy mikor vőlegény és menyasszony bucsúznak, ott egy harmadiknak jelen lenni nem szükséges. Azért messze nem távozott. Tudta, hogy majd érte jönnek.

Minek is hallotta volna a szerelmi esküvéseket; a megvallott titkokat, mik azokat oly boldoggá tették? Minek látta volna azokat a könyeket, a miket le szoktak csókolni, úgy szárítanak föl?

– Őrizzen meg az Isten! rebegé a hölgy, arra gondolva, hogy milyen kár volna, ha annak a csóknak a helyét ezen a szép homlokon egy golyó foglalná el.

– Te pedig őrizd meg az én kincseimet. Magadat és az én palladiumomat. Vedd őt körül egész szerelmeddel. Számomra ne lopj el belőle semmit. Legyen a szived egészen az övé. Vedd őrizeted alá ezt a kis érczchatouillet. Lásd meg, mi van benne?

Lajos egy aczélpecsétnyomó gyűrűt vont le hüvelykujjáról. Annak a czímerlapját félretolva, abból egy finom kulcs tolla ugrott elő, melylyel az aczél chatouille zárját fel lehetett nyitni.

Legfelül több csomag angol bankutalvány feküdt, tízezer fontonkint osztályozva.

– Ez az összeg a mi vállalatunk hadi költségeire való. Ha czélomat elértem, annyival szegényebb leszek. Különben sem vagyok gazdag. Ezt meg kell neked mondanom menyegzőnk előtt.

– Én szeretlek, ha kolduspár lesz is belőlünk.

Csók volt a válasz.

Azután következett hat darab finom ingecske; a minőket kicsiny leánykák viselnek.

Ezekre saját anyja maga himezte föl a «három liliomot.»

Ez volt az egész kelengye.

Katalin megtapogatta a gyolcsot: «chinai ananászszövet.»

Azon alul következtek sárga fakó okiratok.

– Keresztlevele; anyjának utolsó sorai gyermekéhez. A két férfi bizonyítványa, kik a végzetes cserét végrehajták, mikor a gyermekeket elvitték szülőiktől. Azután itt van Marie arczképe és azé a másik leányé, ki sorsát az övéért kicserélte.

Mindezekről rajtam kívül csak marquis D’Avoncourtnak van még tudomása, ki Cambray álnév alatt rejtőzött sok ideig, s most elfogva, a hami várban ül; ha még meg nem halt. Nem birtam felőle megtudni semmit elválásunk óta. Te vagy a harmadik, a ki megtudtad e titkot. Kérlek, jól megőrizd. Minden tekintetben.

Azzal helyrerakott ismét mindent. Kettőt a bankutalvány-csomagok közül kinn hagyott, hogy azt Katalin, ha tőle utasítást kap, a rendelt czélra használja föl, s aztán bezárta ismét a kis érczládát s a kulcsrejtő aczélgyűrűt felhúzta balkeze hüvelykujjára.

Katalin a rábízott kincset elrejté egy a falba rótt vasajtajú szekrénybe, melyet kulcs helyett titkos rugó nyitott fel.

– Jó helyen fog lenni.

S most még egy utolsó csókot!

Annak a másiknak a mellékteremben tán hosszú is lehetett már az idő: egyszerre csak azt hallja Lajos, hogy valaki a zongorán az ő insurgens nótáját, a Sárga csizmás Miskát veregeti, azzal a bizonytalan, tétovázó tempóval, a mi a kezdő zenészt jellemzi. Figyelt, Katalinra nézett: az elnevette magát, aztán feltárta az ajtót. Marie ült a zongoránál. Aztán mikor rajtakapták, felugrott mellőle és elfutott; de úgy intézte a dolgot, hogy Lajos karjai közé fusson: a ki majd megette ezért a meglepetésért.

És így mégis ő kapta az utolsó csókot.

* * *

Lajos eltávozása után Marie egészen búskomor lett. Most érezte csak, hogy mennyire mindene volt az neki? mennyire nem pótolja azt senki a világon?

Szerették, hizelegtek neki, kedvében jártak; de ő csak nem tudta e mosolygó arczokért elfelejteni azt a hideg, márványtekintetet, melynek néma varázsától meg volt igézve, mely annál jobban vonzotta magához, mentől inkább igyekezett őt magától távol tartani. Itt minden órára új mulatság, új foglalkozás váltá föl egymást rá nézve és ő arra gondolt, mikor hosszú napokon keresztül, magára hagyatva, megunt gyermekjátékok között, várt a hármas koczogtatásra ajtaján, hogy azt mondhassa rá: «szabad!» és aztán az étkező asztalnál ülhetett vele szemközt, némán, egyedül!

Egyszer-egyszer, mikor legjobb kedvében volt, csak elővette a sirás s félbe kellett hagynia rajzot, zongorát. A könyveket meg épen el kellett előle zárni, mert minden bánatos verset s minden szerencsétlen regény-hősnőt megsiratott.

De rövid időn lett egy örömnapja. Lajos levelet küldött a táborból, futár által Katalinnak. Megirta, hogy semmi baja sincsen; ellenséget még nem látott; ma egy csapatosztálylyal elindul a Rába mentére kémszemlészni s így nagyon közel lesz Fertőszeghez. Marienak is irt nehány sort ugyan abban a levélben, a mi úgy volt tartva, hogy azt Marie is elolvashassa.

– Meglephetnők őt a táborban, mondá Katalinnak; ha olyan közel lesz hozzánk.

– Mit gondolsz? Hölgyek a táborban? Ezt nem vennék jó néven.

– Oh bizony mások is megteszik azt. Hát nem olvastad a levélben, itt van ni: «a minap az alispánné egy egész zsák pogácsát hozott az ura után, a mi mondhatom, hogy jól esett mindnyájunknak». No hát, más asszony is elmegy az ura után a táborba.

Katalin elmosolyodott azon, hogy Marie szeme élesebb volt, mint az övé: megtalálni a levélben az ürügyre szolgálható adatot.

– Lajos azonban határozottan megtiltotta nekem, hogy veled Fertőszegről kimozduljak bárhova is: ha csak az ellenség erre a tájra nem közelít. Az pedig Pozsonynál van s elválaszt tőle bennünket az egész Fertő. Lajos azt hagyta meg, hogy ha futnunk kell valamerre, az ő utasítását várjuk be, a ki az insurrectio főhadiszállásán az ellenség minden mozdulatáról értesítve lehet; nehogy a magunk fejétől épen beleszaladjunk a veszedelembe.

Ebben aztán meg kellett Marienak nyugodni.

Hanem aztán azt a meglepetést szerezték Lajosnak, hogy ők is egy levélnek mind a két oldalát ketten tele irták neki s mellékeltek hozzá egy arczképet (vajjon ráismer-e: ki az?) meg egy kezdetleges pastellrajzot, a minek egy penséet kellett ábrázolni. (Vajjon kitalálja-e, hogy ki rajzolta azt?)

(Vajjon fogja-e a szíve fölött viselni mind a kettőt?)

(Vajjon lesz-e bátorsága egy istentelen golyónak átfúrni mind a hármat: arczképet, rajzot és szívet?)

III.

A Rábcza melletti bivouacban a Fertőszegi banderiumán kívül egy-egy kompánia mosonyi és pesti gyalog insurgens vett részt.

Igen jó táborhely volt; a nádkupból egyszerre sátrakat lehetett rögtönözni s egy domb tetejét elfoglaló jegenyésről az egész síkságot be lehetett látni.

A tábori jelszó ki volt adva az éjjelre; Lajos sorba járta az előörsöket s azzal visszatért a közös tiszti sátorba, mely hatalmasan volt felépítve nádkévékből és két élő fa közé szorított rudakból, s bebutorozva szénakötegekkel és juhászbundákkal.

Két régi ismerősre talált itt már Lajos. Az egyik az alispánja, a másik a fiskálisa. Mind a kettőn világos-kék dolmány.

A fiatal tudós, ki a nemzeti elégedetlenséget képviselte – irataiban, azért mikor a fegyverrehivás széthangzott az országban, csak úgy felkötötte a kardot, mint más s abban az egyben most teljesen egy véleményen van a hajdani principálisával, hogy ha olyan közel jön hozzá a franczia, hogy a kardjával elérheti, bizony meg fogja vágni.

Bernát bácsi most is a maga elemében van: adomázik. Egy gyökérbozontjával fölfelé fordított zsombikon ülve, mint egy karosszéken, két öklét a kard markolatára téve, beszéli el, a miket Győrben hallott, a nádor asztalánál, leghitelesebb ajkakról.

Egy-egy hősballada mindenik adomája. Még most csak a rendes hadsereg vitézeiről szólnak azok: az insurgensek még nem kerültek a harczba; de lelkesítő példának följegyezhetik az előttük elmentek hirét.

S a fiatal tudós, egy juhászbundára hosszant fekve, jegyzi plajbászszal egy ív papirosra az «arany könyv» számára való adatokat.

– Ezt is fölirhatja még, domine frater. (Most már nem «audiat.») Az ebersbergi vérontásnál egy magyar csapat, a Benyovszky-ezred volt a legutolsó, mely a Traun hidján Massena egész hadereje ellen tartozott védelmezni hadseregünk visszavonulását. Szurony és puskaagy harczolt; a magyar egyre fogyott. Bogdán Antal volt a zászlótartó. Már körül fogta az ellenség: nem volt sehová menekülése. Ekkor fogai közé kapta a zászlót s a magas hidról beleugrott a Traun vizébe s a francziák golyózápora között úszott ki a túlsó partra a megmentett zászlóval.

– Hát üldözői nem tudtak utána úszni? kezdé egy fiatal hang onnan hátulról.

Bernát úr kegyetlenül végig nézte a közbekottyanót.

– Te is azt tennéd, öcsém, ugy-e bár, a mit az egyszeri vadász, a ki utána szaladt a nyulnak, mikor puska volt a kezében? – Hát a «hős dobos»-nak a történetét hallottátok-e már? Igen is, a raszini ütközetben a dobos tüntette ki magát, annyira, hogy az ezredparancsnok ezüst érdemrendre méltónak ajánlotta. Az érdemrend-bizottság azonban fösvénykedett az ezüsttel, adott neki inkább aranyat, hatot. Dobosnak nem dukál vitézi rend, a ki csak a két fabottal harczol. «Nem halok meg pedig addig, a míg azt meg nem kapom», mondá a dobverő hős a generálisok előtt, mikor a pénzt a markába nyomták, a mit nagyon kellett kinálgatni. Sandomir ostrománál aztán volt módja benne. Az ellenség kétszer verte vissza az ostromló zászlóaljat a sáncztól; a harmadik rohamnál a dobos beledobta az árokba a dobot nyakából s felkapva egy puskát, oda kiálta a bajtársainak: «itt fekszik e sánczban az érdempénzem: ma kihozom onnan!» s azzal maga rohant előre az ároknak, mellvédnek, közibe az ellenség pattantyúsainak: két vágást kapott a fejére, kettőt meg adott jobbra-balra, hanem az ágyú el lett hallgattatva s percz mulva be volt véve az egész sáncz, s a hős dobos volt rajta az első.

– De aztán mind igazak ezek a történetek, spectabilis?

– Hogyne volnának. Ott vannak följegyezve az érdemrend-bizottság hiteles jegyzőkönyvében. Hát a Zamoszk várát védelmező Pulszky ezredeskapitányt hogy felejtené ki, öcsém uram? Ki az égő lőporos raktárból olyan hideg vérrel hordatta ki a lőporos hordókat, mintha csak seres hordók volnának, s mikor már az ellenség tódult be a kapun, még akkor is valamennyi ágyújával lövetett közéje s utczáról utczára védelmezte a feje fölött égő várost és nem adta meg magát.

– Valóságos Zrínyi Miklós!

– Hát Jaskó huszár-káplárt ne jegyezné-e mellé, öcsém uram? Mikor Eckmühlnél ötöd magával megpillant egy öt ágyúból álló lovas battériát, a mit az ellenség már elfoglalt a mieinktől s vitte hátrafelé. Az öt huszár összeszólalkozik, kirohan nagy ordítással az erdő széléből, szétveri az ágyúkisérőket; kit levág, kit pokolra kerget s azzal megkapja az ágyus lovak zabláját s mire az ellenség eszére tér, haza vágtat a visszaszerzett öt ágyúval az ezredéhez.

– Ezt is csak huszár teszi meg!

De biz a bakancsos is megteszi. A collegnanói csatánál a franczia lovasság annyira szorította a mieinket, hogy azok egy mély útban kénytelenek voltak öt ágyút és három haubiczot martalékul hagyni, a minek a fedezete már elhullt, vagy szétszóratott. Ekkor három gyalog közvitéz az Alvinczy-ezredből: névszerint Katona István, Blaskó János és Dorogházi János, egy káplár Horbál Boldis biztatására, ráadja a fejét, hogy megmenti az ágyúinkat, összeszednek egy csomó puskát, a mit a futók elhánytak s négyen kétfelől a mély útban elhelyezkedve, olyan gyilkos tüzelést kezdenek az előre nyomuló ellenséges lovasság ellen, hogy az megáll, megijed, visszafordul s engedi a négy bakancsos fedezete mellett mind a nyolcz ágyút megmenekülni. Hát Grancsai káplár, a ki tized magával elfoglal Montebellónál egy egész századtól védett majorházat! igaz, hogy mind sebet kapott, a ki meg nem halt közülök; de érdemrend takarta be a sebeiket.

– Pedig ezek mind csak jobbágyfiúk voltak, jegyzé meg Vavel gróf; a kik tíz krajczár zsoldért szolgálják a császárt; mit fognak még tenni azok, a kik ősi szabadságukért fogtak fegyvert, a magyar nemesek!

A hősmondakört félbeszakítá az előörsök jelkiáltása a távolban, mely egyre közelebb hangzott: «ki vagy? megállj!»

Vavel kisietett a sátorból s felnyergelt lovára felkapva, oda vágtatott, a honnan a jelkiáltást hallák.

Az őrjárat egy fegyveres alakot tartóztatott fel, a ki nem tudta a tábori jelszót s az őrvonalon át akart jönni, alattomban. Odahozták nagy diadallal Vavel elé, hogy kémet fogtak.

Vavel ráismert s azt mondá: «bocsássátok: ez az én emberem».

Sátán Laczi volt az.

Ő maga nem mondta meg a nevét elfogóinak.

– Jer utánam, monda Vavel a rejtélyes czimborának s bevitte őt a saját sátorába. Dűlj le, ha fáradt vagy.

– Csigavér! dörmögé a kalandor. Ma csak Kapuvárról jövök, s torony irányában.

– Gyalog?

– Hol gyalog, hol úszva.

– Mi hírt hozasz?

– A vitnyédi bozótban egy franczia futárt fogtunk el, mikor épen át akart úsztatni a lovával a kapuvári Rábán.

– Hová tettétek?

– Hát biz annak az egyik pajtásom nagyon megtalálta szorongatni a nyakát, mert védelmezte magát s aztán igen vékony czérnával volt hozzávarrva a bőréhez a lelke.

– Azt rosszúl tettétek. Máskor a foglyot kell elhozni; mert attól fontos közleményeket lehet megtudni. Megmondtam, hogy az élve elfogottért jutalmat fogtok kapni.

– Hát ez most a mi kárunk. Hanem azért nem veszett egészen kárba a fáradságunk; mert elvettük a táskáját s abban találtunk egy lepecsételt levelet. Az itt van. Bizonyosan ezzel a levéllel akarta egyik ellenséges vezér a másikat szándékáról tudósítani.

– Add ide.

Vavel átvette az elfogott levelet.

– Maradj itt, míg én vissza nem térek, ott a szögletben találsz enni, inni valót, ha kicsiholsz, meglátod. Azután láss hozzá, hogy aludd ki magadat; mert meglehet, hogy rögtön odább kell menned lóháton.

– Hisz az akkor elég pihenés maga.

Vavel kiment a sátorból, hogy a legközelebbi őrtűznél megtudja a levél tartalmát.

A hogy Barthelmy Leon mondá: a háborúban a becsületszabályok fejük tetejére vannak állítva; az ember azon van, hogy a másnak írt leveleket feltörje és elolvassa.

Ez a levél Guillaume tábornoknak szólt: ibi-ubi.

Hogy Guillaume egyike az olasz alkirály dandárvezéreinek, azt tudta Vavel.

A felnyitott levél terjedelmes volt; négy sűrűn teleírt oldal.

Legelőször is az aláirást nézte Vavel.

«De Fervlens marquis.»

Úgy tetszett, mintha azt a nevet hallotta volna már valaha.

A levél tartalma aztán megmagyarázta neki, hogy ki ez?

«Tábornok úr!»

«A cselszövény tökéletesen sikerült. Themire nyomába akadt a szökevényeinknek. – Azok egy magyarországi félreeső helységben húzták meg magukat a Fertő mellett: épen a túlságos elzárkózás által vonva magukra a közérdekeltséget. Az első feladata volt Themirének a közelükben megfészkelni magát. Ezt remekül gondolta ki. Azon helység egy indigenált bécsi báróé volt, ki költséges szenvedélyek által egészen tönkre tette magát. Themire ajánlatot tett a rouénak, hogy megveszi tőle százezer forintért a birtokot, a minek a jövedelmeire az csak ráfizetett, oly feltétel alatt, ha az a nevét rá fogja ruházni. Az ilyen névátruházás könnyen megy Ausztriában. Lett belőle Landsknechtsschild Katalin bárónő. Tökéletes német asszonynyá tudta magát átalakítani. Hogy a veszedelmes protector gyanúját elaltassa, eleinte ő kerülte azzal a legtávolibb találkozást is s játszotta a világtól elvonultat. Csak jótékonyságaik terén találkoztak a szándékaik, ott is csak azért, hogy egymást keresztezzék.»

«Azt tudta Themire, hogy a protector egy erős látcsővel szokott tudomást szerezni arról, a mi körüle történik. Erre alapította furfangos tervét.»

«Én rövidebben akartam végét szakítani a cselszövénynek, s magam feljöttem Bécsbe, kiadva magamat emigrans főúrnak, s ott, mint ön tudja, Barthelmy Leon gróf név alatt szolgálatot vállaltam a katonaságnál, hogy választottaimhoz közelebb legyek.»

«Azonban az én durvább szövetű tervem szétmállott. Ez abból állt, hogy egy hirhedett rablóját a vidéknek felfogadom, hogy rabolja el a Névtelen Várból vagy a leányt, vagy a reá vonatkozó okiratokat, vagy ha lehet, mind a kettőt. E tervem meghiusult azon, hogy a haramia gyáva volt annak kivitelére vállalkozni.»

«Kénytelen voltam Themire finomabb, de hosszadalmasabb cselszövényét elfogadni.»

«Egy éjjel, a mikor előre lehetett tudni, hogy a Névtelen Vár remetéje observatoriumában lesz, mert épen holdfogyatkozást jósolt meg a naptár, Themire egészen bizonyosra játszott.»

«A milyen bizonyos az, hogy egy férfira, kivált egy remetére nézve az ég minden planétáinál érdekesebb – egy szép asszony alakja.»

«A protector belement a kelepczébe. A hold elsötétülésekor álczázott rablók másztak föl a szomszéd kastély erkélyén. – (Jocrisse volt a harámbasájuk!) A lovag, ki ezt látta, ha egy csepp folyott még a Duguesclin véréből ereiben, nem tehetett mást, mint hogy átrohanjon a veszélyben forgó hölgy megszabadítására. – Jocrisse jól játszotta szerepét, a szabadító közeledtére a rablók szétfutottak minden ablakon át s a nemes lovag nem talált mást maga előtt, mint egy megkötözött csodaszép hölgyet, igéző pongyolában, az ő szabadító megjelenésére várva. E pillanattól kezdve meg volt fogva»…

… Ah, hogy forrott Vavel ereiben minden csepp vér! hogy lángolt az arcza a szégyen miatt!

Olvasta tovább:

«Themire egészen bizonyos volt arról, hogy a rejtélyes lovag belészeretett; hanem én nem voltam egészen bizonyos a felől, hogy hát vajjon Themire nem szeretett-e belé a lovagba? mert a nőszivek fogékonyak.»

«Kieszközöltem, hogy az ezredemmel cantonozásra az ő helységébe tegyenek át.»

«Itt azután minden módot megkisérlettem, hogy a védőlovagot kicsaljam valahogy az odújából, de az nagyon ravasz és furfangos egy róka. Nem engedte szemközt kapni magát. Végre olyan lépésre szántam el magamat, a melynél karddal kellett kettévágni a gordiusi csomót. Föltettem magamban, hogy egyszer útját állom a szokott sétájában, mikor azt a lefátyolozott hölgyet karján vezeti, s megsértett férjnek adva ki magamat, ki az elszöktetett feleségét keresi, követelni fogom, hogy leplezze le a hölgy arczát. Ezt ő nem fogja megtenni. Ebből párbaj lesz. Ő évek óta nem fogott fegyvert a kezébe; én pedig minden fegyverben virtuóz vagyok. Egy remete egy spadassin ellen! Megölöm. És akkor a rejtélyes leány védtelenül, oltalmazó, ismerős nélkül marad a világban. Kész prédául nekünk»…

… Vavelnek jéghideg borzadály futott át tagjain.

«Ez volt a föltett szándékom. Hanem akkor közbejött valami, a mire nem számítottam. Mikor a rejtélyes lovagot az erdőben előfogtam, hogy ismertesse meg hölgyét, a kiről én azt hiszem, hogy az én nőm… (Azt mondanom sem kell, hogy az egész Barthelmy Angeról való hír az én költeményem: én iktattam be azt egy vidéki hírlapba, a honnan minden európai lapba átvették, azzal a tervvel, hogy magam, mint ez ideális nőrablás negativ hőse, e jogczím alatt fogom keresni a magam szökevényeit a széles világban.) Tehát az én emberem e találkozásnál igen keményen viselte magát; hanem a mint épen már a legszélső tettlegességre akartunk menni, a vele jött hölgy egyszerre fölvetette a fátyolát – s én Themirét láttam magam előtt.»

«Itt azután megáll az eszem. Kezdem nem érteni ezt az asszonyt. Vajjon az történt-e vele, a mi már annyi nővel megesett, hogy egy férfiért, a kibe igazán belészeretett, eldobott, elfeledett mindent, ott hagyta veszni a fényes vagyont, a mit igértünk neki s fényesebbnek találta Vavel Lajos szemeit mind annál s ezekért a szép szemekért nem azt árulta el minekünk, hanem minket árult el annak? Vagy pedig az történt, hogy ez a nő finomabb cselszövényt font az enyimnél megint s regényes hajlamok pókszálaival igyekezett körülhálózni áldozatát, ki a felismerés pillanatában azt mondta róla: «ez az én jegyesem». Ez még rejtély előttem. – Van egy eszközöm, a mivel ezen nő fölötti varázshatalmamat fenn tudom tartani: az, hogy első házasságbeli leánya a kezem között van.»

(Tehát «Katalin» özvegy – és leánya van!)

«E hatalomnál fogva nem engedem őt lánczáról elszabadulni. Azonban mégis megeshetik, hogy mikor az asszony szerelmes, még a gyermekét is kidobja a hajóból.»

«A mint a háború a két ország között kitört, a titkos pártfogó leveté álarczát, kilépett a titokteljes homályból, maga alakított egy lovas bandériumot s azt most ellenünk hozza.»

«Kénytelen volt ez alatt a rábízott kincseknek más őrizőt adni.»

«Jocrisse leveleiből megtudtam, hogy azok most Themire kezébe jutottak. Tehát a minek elnyerésére ki volt küldve az asszony, azt már körme között tartja…»

«De az a kérdés most, hogy mit fog vele tenni?»

«Jocrisse azt is tudatja velem, hogy Themire egészen meg van bűvölve a rábízott leány szeretetreméltóságától. Ha ez igaz, akkor ez nagy baj. Ha Themirénél ez nem kiszámított alakoskodás, hanem valódi érzés, hogy ha e leány, kinek csodajóságát Jocrisse is kénytelen magasztalni, a kis piquante Amelie képét, a kitől az anyja már hat év óta úgyis elszokott, kitörülte volna Themire szivéből s elfoglalta annak a helyét: ettől azután nehezebb lenne Themirét visszahódítani, mint a szeretőjétől.

Oh mily jól esett az az egy napsugár Vavelnek, ebben az irtóztató fellegtorlatban, mely elkábítá.

«Nem tudok többé tökéletesen bízni ebben a nőben. Ma tudósítottam futár által, hogy erős fegyveres csapattal be fogok vonulni a határon, s egy meghatározott helyen lesben fogok maradni. Jőjjön! S hozza magával a kezére került kincseket. Ürügye van elhagyni a kastélyát; mert seregeink Steyer felől is közelítenek s átlépték a magyar határt. Úgy lesz, mintha véletlenül jutott volna a kezem közé.»

Vavel Lajosnak a szívdobogása kezdett elakadni a szertelen rémülettől. Reszketett kezében a levél, a mint tovább olvasá.

«De nem bízom magamat egészen az asszonyi ingatag szeszélyre. Annál egy szerelmes levél, egy elejtett köny is lenyomhatja a mérleget. Ha holnap estig nem jön el Themire oda, a hol rá várok, a leánynyal és az okiratokkal együtt, akkor én csapatommal megindulok éjjel az ő helységét fölkeresni. Csapatom a «Dæmon legióból» van válogatva. – Az előtt nincs lehetetlenség. Ha elhozza őket Themire önként, megköszönöm neki, ha nem hozza, elveszem tőle erővel.»

Vavel Lajos azt sem vette már észre, hogy a tűz hamvadni kezd, melynél a levelet olvasá; azt hitte, hogy a betűk úsznak előtte izzó vérszinű homályban!

«És most rátérek arra, a mi az önnel közlendő utasításom. Ön csapatosztályával egyenesen a Fertő déli partja felé fog huzódni, s elzárja a menekülés útját Tyrol felé szökevényünktől. Azonkívül egy más föladat vár önre, a mit mindjárt meg fog érteni. A rejtélyes leánynyal, ha kezünkbe fog kerülni, a legkiválóbb gyöngédséggel kell bánnunk. Rá nevezetes hivatás vár; – ön tudja talán már, hogy a császár válik Josephinetől. A kreolnő skartba lesz téve. Új palotát diszítenek fel az új menyasszony számára. Ki lesz az? Még senki sem tudja. Valaki, a ki uralkodói koronát hoz magával. Egy házasság, mely a császári koronát Capet Hugo koronájával egyesítené, egészen megszilárdítaná Napoleon trónját. A legitim dynasztia egyesülne a népválasztotta uralkodóházzal. S a leány, mint tudom, oly szép, oly igénytelen, oly lemondó és oly semmiről sem tudó, a milyen csak egy uralkodónői eszménykép lehet.»

Vavel Lajos felugrott dühösen s vak haragjában a hamvadó zsarátnok közé taposott. Ez a gondolat lángragyujtá az egész gáztömeget, a melyet az árulás terve lassankint összegyűjtött indulatai fekete szénaknáiban, hogy mint a csattanó viheder törjön az ki egyszerre.

Mondták volna azt, hogy Mariet azért akarják elrabolni, hogy örökre elzárják a világ elől valami kolostor falai közé! – mondták volna azt, hogy ellenségei azért keresik, hogy egyenesen a vesztőhelyre vigyék! – de azt kigondolni, hogy az ő bálványát, az ő oltárképét odahurczolják annak az embernek a vőlegényi nyoszolyájába, a kiben egész gyülölete összpontosult, a ki miatt kerülte a templomot s megszünt vallásos lenni, hogy ennek a sas körmei ragadják meg az ő liliomszálát s támadjon utánuk egy új ivadék, mely örökké fenmaradjon Francziaország trónján! ez a pokol minden kínszenvedéseit kigúnyolta!

Pedig vissza kellett nyernie nyugalmát. A levelet még nem olvasta végig. A tűz kialvó félben volt, azt újra meg kellett raknia, hogy fellobogjon. Csak azután ülhetett hozzá, hogy megtudja, mi van még hátra?

A levél ezen végződött:

«Ezt a körülményt szem előtt tartva, azt az utasítást adom önnek, tábornok, hogy miután önt neje és leánya kisérik, legyen szives madameot és mademoisellet felkérni, hogy – természetesen erős fedezet mellett – valamelyik határszéli városban – (talán Friedbergen) elénk jövet a feltalált kincseket tőlünk átvegyék. Ön érteni fogja, hogy ily állású hölgyet csak előkelő distingvált hölgyek kiséretében lehet Párisba utaztatni. Dealba grófnő szerepe megszünik: ő nem lehet semmiféle minőségben a mi præsumptiv úrnőnk kisérője. Ő megkapja a maga öt millió frankját s azzal ki van fizetve. Tehát a tábornokné asszony és úrleánya legyenek e kiséretre készen. Erre még egyszer kérem önt.»

Egyébként maradok, stb.

de Fervlans marquis.

Vavel Lajos egy pillanatig sem gondolkozott rajta, hogy mit tegyen?

Elhagyni a helyét, melynek megőrzését a főparancsnok rábízta, lehetetlen. Ellenség előtt álló katonától ez árulás.

Sietett nádsátorába vissza.

Sátán Laczi már aludt, a puszta földön fekve, csak úgy horkolt.

Azt felrázta álmából.

– Mégis alszol?

Csak akkor feküdt le a jámbor.

De Vavelnek egy örökkévalóság volt az, a míg azt a levelet végig olvasta. Azt hitte az alatt annyi idő mult el, hogy ráért valaki meghalni, porrá lenni; ráért kósza lelkével kutyán, kigyón, oroszlánon keresztül vándorolni, s aztán megint feltámadni.

– Kelj fel már és készülj!

Sátán Laczi talpra ugrott.

– Ülj fel a legjobbik vezetéklovamra rögtön, s vágtass Fertőszegre árkon-bokron keresztül, a merre legrövidebb az út.

– Mi lesz a parancsolat?

– Emlékezel még rá, hogy egyszer egy hatalmas úr arra szólított fel, hogy orozva rabold el tőlem valami kincsemet, a mit a Névtelen Várban őrzök.

– De nem tettem meg neki.

– Most én parancsolom, hogy tedd meg. Hozd el azt nekem a kastélyból.

– Melyiket? A leányt, vagy a ládikót?

– Ha lehet mind a kettőt; de a leányt mindenesetre.

– Nehéz lesz. Az a másik nagy úr azt mondta: használj erőszakot; ha sikoltani akar, tömd be a száját, burkold be vastag szőnyegbe, hogy ne mozdulhasson. Nem álltam rá.

– Nem lesz szükség azt tenned. Csak annyira menj, hogy őt egyedül találod. Akkor, mielőtt előled elfuthatna, mondd neki ezt a nevet: «Botta Sofia!» Erre a névre úgy oda fog hozzád menni, mint a kezes bárány s azt fogja mondani, mit kivánsz? Akkor megmutatod neki ezt az aczélgyűrűt, (nesze, húzd fel a bal hüvelykedre) s így szólsz hozzá: «Az, a ki ezt a gyűrűt viseli, azt kivánja öntől, hogy hagyja el ezt a helyet rögtön és kövessen engem, a hová vezetem.»

– És hová vezessem?

– Készen tartasz egy szekeret, jó négy lóval a park kijáratánál a temető-oldalon, s a hogy csak szekérben, lóban tart, vágtatsz vele Győrbe; odáig meg sem pihensz; Győrben kérdezősködni fogsz doktor Tromfszky után, ki most tábori orvosunk a főhadiszálláson. Ő értesítve lesz már s a hölgyet átveszi tőled. Azzal visszasietsz hozzám s engem ha égben, ha földön, ha pokolban, de fölkeressz és elmondod, hogy mit végeztél? Ha a mi táborvonalunkon feltartóztatnak, előmutatod az általam adott salva gvardiádat. Fogd ez erszény pénzt: a költséget ne kiméld. Arról, a mi rád van bízva, egy teremtett léleknek se szólj, se jövet, se menet.

– Minden meglesz, mondá Sátán Laczi, elhagyva a kunyhót s mire Vavel kiment utána, hogy utasítsa, merre juthat ki a táborhelyből leghamarabb, már híre-hamva sem volt. Csak a vezetékek közül hiányzó ló üres helye bizonyítá, hogy Sátán Laczi itt járt.

Tehát a rablóra van bízva, hogy orozza vissza a kézből kiadott kincset.

S vajjon a lórabló adott szavában jobban lehet-e bízni, mint a szívrabló könyszentelte esküjében?

* * *

Vavel nem ment vissza az adomázó társaságba. Künn maradt az éjszakában s mozdulatlanul állva, hátrafont karokkal bámult a sötétségbe, találgatva, mik azok a villanások a láthatáron alul, a mik az ég alját egy-egy pillanatra megvilágítják? Égi háború-e, vagy ágyútűz? Akármelyik, – nagy zivatar lehet: a dörgése nem hallik idáig.

* * *

Vavel Lajos még az éjjel tudósítá a főparancsnokságot Győrött, hogy az ellenségnek egy csapatja Nezsidernél betört a határon, s felhatalmazást kért «volon»-jaival annak elfogadására mehetni.