MIRE MEGVÉNÜLÜNK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

MÁSODIK KÖTET

POGÁNY VILMOS RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1909

Minden jog fentartva.

Franklin-Társulat nyomdája.

Reggel felé gördült be a hintó a lankadombi kastély udvarára.

Topándy a folyosón állva várta az érkezőt s eléje sietve, lesegíté a fiatal hölgyet a hintóból, nagy tisztességgel kezet csókolva neki. Lorándra pedig, ki a kocsis mellől szállt le, kérdő bámulattal tekinte.

A hölgy felelt helyette.

– Egy kicsapott diákot hoztam, a ki ispán akar lenni magánál. Meg kell őt fogadni.

Azzal az elésiető cselédekre bizva, hogy úti lomjait hordják utána, ő maga minden további szóvesztegetés nélkül felment a kastélyba, Lorándot magára hagyva Topándyval.

Topándy szokott gunyoros kedvében fordult az ifjúhoz.

– No, fráter, téged jól berekomendáltak! Kicsapott diák; ezzel sok van mondva. Hát öcsém: ispán akarsz-e nálam lenni, vagy tiszttartó, vagy præfectus? Mert az mindegy. Válaszsz olyan titulust, a milyen tetszik. Konyítasz-e valamit ehhez a mesterséghez?

– Gazdaság körül nőttem fel. Nem szentírás biz az.

– Jól van, fráter! Hát megismertetlek vele, mi nálam az ispánnak a dolga. Tudsz-e négyesben szántani? Tudsz-e asztagot rakni, fennálva a kévék tetején? Tudsz-e elől rendet vágni tizenkét kaszással a sarkadban? Tudsz-e ágyást csinálni nyolc szérűre, mind a nyolczat kinyomtatni, bemérni, szekérre rakni?

Loránd nem volt meglepetve a kérdésektől.

Azt felelte mindenre, hogy tud hozzá.

– No azt szeretem; – szólt Topándy. – Hozzám sokan jöttek már híres, kitanult œkonomusok, csattos czipőkben gazdatiszteknek ajánlkozni, de a mint azt kérdeztem tőlük, hogy tudnak-e trágyát rakni a szekérre? mindannyi megfutott. Szeretem, hogy te még itt állsz. Hát a conventio tudod-e, mi lesz?

– Tudom.

– Már hogy tudnád?

– Addig, a meddig hasznossá nem tudom magamat tenni, semmi; azontúl pedig annyi, a mennyi egyik napról a másikra kell.

– Ez okos beszéd. Hát valami tiszti lakás, iroda, vagy mi felől nincsenek igényeid? Mert az egészen szabad tetszésedre lesz bizva. Nálam az ispán ott lakhatik, a hol akarja; – akár a birkaakolban, akár a tehénistállóban, akár a bivalyosban. Nekem mindegy: szabad választásra bízom.

Topándy hamis szemszúrással kacsintott Lorándra, hogy mit mond erre?

Loránd pedig a legkomolyabb arczczal válaszolá, hogy legszükségesebb lesz jelenléte a birka-akolban, ott fog megtelepedni.

– No, e szerint hát megalkudtunk, – szólt nagyot nevetve Topándy. – Majd meglátjuk, hogyan álljuk ki egymás barátságát? A szegődést elfogadom; mikor meg tetszik unnod, meg se tessék mondanod: ott a kapufélfa.

– Nem fogok hozzá fordulni.

– Bravo! Becsülöm az elszántságodat. Most hát gyere fel öcsém, az asszony majd kiadja számodra az öt napra való cselédkenyeret, szalonnát, lebbencset, levesbe főzni valót és az átalag vinkót; vedd át; majd a juhász megtanít rá; hogyan kell sütni, főzni?

Loránd az arczát sem fintorította félre a sajátságos ispán-fogadási föltételekre: mindenbe belenyugodott, mint a ki mindezt leghelyesebbnek találja.

– No hát gyere utánam, fráter ispán!

Azzal bevezette őt Topándy a kastélyba, még azt se kérdezte tőle, hogy hívják? Gondolta, úgy is odább szökik holnapután.

A nagyságos asszony épen az előteremben volt, a hol reggelizni szoktak.

Míg Topándy mutogatta Lorándnak az aklokat, a mikből hálószobát választhat magának tetszése szerint, az alatt ő nagysága elkészítteté a kávét, a villásreggelit, szilvapálinkát a szép sávolyos abroszszal terített kerek asztalra, melyre három csésze s ugyanannyi éteszköz és asztalkendő volt föltéve.

Mikor Topándy belépett, maga után eresztve Lorándot, ő nagysága épen azzal volt elfoglalva, hogy az ezüst főzőgépből az illatos moccanedvet a csészékbe öntögesse, míg a kövér bivalytej a fehér mázos lábasokban párolgott előtte. Topándy levetette magát a legközelebb talált székre, s hagyta Lorándot állva várni, míg ő nagysága ráér a lebbencset és tarhonyailletményt kimérni számára.

– Maga nem ül oda! – riadt rá a szép hölgy. Topándy felugrott hirtelen.

– Bocsánat, hát kinek a helye ez?

– Azé az úré ott! – mutatott Lorándra fejével a hölgy, mindkét keze el lévén foglalva az ibrikkel.

– Tessék, kérem alássan, – szólt Topándy, helyet csinálva Loránd előtt.

– Maga ott fog mindig ülni; szólt a hölgy letéve a kávés üstöt s ujjával a helyre mutatva, mely balfelől az övé mellett volt megterítve. – Reggelinél, ebédnél, vacsoránál.

Ez máskép hangzik, mint a háziúr biztatása; a lebbencs, tarhonya és cselédkenyér.

– Ez lesz a szobája itten jobbra! – intézkedett a hölgy tovább. – Györgynek hívják az inast, a ki ki fogja szolgálni; a kocsisok közül János fog állni rendelkezésére.

Loránd egyik bámulatból a másikba esett. Valami észrevételt akart tenni; de maga sem tudta, mit?

Topándy azonban homéri hahotára fakadt. Szinte elfulladt bele.

– Hiszen öcsém! mért nem mondtad, hogy az asszonynyal már elvégezted a szerződést? Akkor nem vesződtem volna veled. Ha igy van, aludjál a pamlagomon, s igyál a poharamból.

Loránd akarta játszani a kevély szegényt. Megrázta fejét daczosan.

– Aludni fogok a szénában, s iszom a vederből.

– Tanácslom önnek, hogy tegye azt, a mit én mondok, – szólt a hölgy, agyonsujtva villogó tekintetével a két férfit.

– Bizony öcsém, – mondá Topándy, – annál okosabb tanácsot én sem adhatok neked. Üljünk le tehát és igyunk legalább bruderschaftot egy pohár papramorgóban.

Loránd jónak látta a hölgy parancsoló tekintete előtt meghunyászkodni s elfogadni a mutatott helyet, mire aztán az végtelen jó kedvvel elnevette magát. Olyan kedves volt, olyan természetes, olyan szeretetreméltó, mikor így nevetett.

Topándy meg nem állhatta, hogy meg ne csókolja a kezét.

Az úrhölgy nevetve, tréfás negéddel nyujtá Loránd felé a másik kezét.

– No hát maga is! No? Hát micsoda?

Loránd is megcsókolta a másik kezét.

Mire aztán mind a két kezét összecsapta a feje fölött, úgy kaczagott – az úrhölgy – a czigányleány.

– Nini! Magának én egy levelet is hoztam a városból; – szólt a hölgy, elővéve tárczáját. – Ugyan jó, hogy az a zsivány pugyillárisostól el nem vette tőlem; a maga levele is odaveszett volna.

– Zsivány? – szólt elkomolyodva Topándy. – Micsoda zsivány?

– No hát, itt a Fejbetörő csárdájában, mikor megálltunk itatni, egy zsivány rajtunk rontott, azután ki akart rabolni. A pénzt már odadobtam neki, meg a karpereczemet, hanem még ezt a gyűrűt is le akarta húzni az ujjamról: de én nem engedtem. Aztán megfogta a kezemet, s hogy ne sikolthassak, a szájamba dugta a pisztoly végét, – a bolond.

A hölgy olyan könnyűvérű negéddel adta ezt elő, hogy Topándy nem tudta, tréfál-e ez most vagy valót beszél?

– Micsoda mese ez?

– Mese?! kiáltották rá egyszerre két oldalról, egyfelől a nagyságos asszony, másfelől a kis szobaleány. Ez telelármázta fülét, hogy ő mennyire meg volt ijedve, még most is reszket, amaz pedig feltűrte karjáról a ruha hímzett szegélyét s odatartá Topándy elé a karját.

– Nézze, hogy lement a bőr kezemről, a mint megszorította a rabló; s nézzen ide: az inyem egészen fel van hasadozva, a hogy a pisztoly végét a számba dugta, szólt szétnyitva korallpiros ajkait, mik közül a leggyönyörűbb fehér fogsor ragyogott elő. – Jó, hogy ki nem ütötte egy pár fogamat!

Bizony azért nagy kár lett volna.

Ezen a pisztolyon a Sárvölgyiek czimere van.

– De hát hogy szabadultatok meg? – sürgeté Topándy aggodalommal.

– Bizony nem tudom én, hogy látott volna-e engemet még valaha, vagy soha sem, ha ez a fiatal ember ott nincs és segítségünkre nem jön. Hanem aztán a mint ez odaugrott, kikapta a zsivány kezéből a pisztolyt: az is egyszerre fogta magát és elszaladt.

Topándy még egyszer rázta a fejét. Nagy sor ezt elhinni.

– Még tán most is itt van a zsebében a pisztoly, a mit a zsiványtól elvett. Adja ide; de ne bolondozzanak itt vele, mert elsül s még valakit meglő.

Loránd átadta Topándynak a rablótól elvett pisztolyt.

A fegyver csöve bronzból volt; agya ezüst czifrákkal kiverve.

– Csodálatos! – szólt Topándy, szemügyre véve a pisztoly czirádáit. – Ezen a pisztolyon a Sárvölgyiek czímere van.

Azonban nem folytatta tovább. Eltette a pisztolyt a zsebébe. Lorándnak pedig kezét nyujtá az asztalon keresztül.

– Öcsém, derék gyerek vagy; becsüllek érte, hogy ilyen bátran védelmezted az enyéimet, s annyival több okom van beleegyezni, hogy velem egy födél alatt lakjál ezentúl; ha csak te magad nem félsz, hogy az a födél miattam rád szakad. – Milyen volt az a rabló? szólt ismét a nőkhöz fordulva.

– Nem láthattuk, mert eloltotta a gyertyát s azután nagyhamar elfutott.

Lorándnak feltünt, hogy az asszony nem akar emlékezni a rabló arczvonásaira, a miket pedig jól kivehetett a szeszláng mellett; s különösen, hogy egy szóval sem említette azt, hogy a rabló czigány volt.

– Nem tudom, milyen volt, – ismétlé, kifejezéssel tekintve Lorándra – egyikünk sem láthatta, mert sötét volt. Azért is nem lőhetett rá az elvett pisztolylyal szabadítónk, mert a sötétben bajos volt czélozni. Ha nem talál, a zsivány mindnyájunkat megölhetett volna.

– Ez szép kaland! – dörmögé Topándy. – Máskor nem engedem, hogy éjszaka utazzatok.

– Majd fegyvert hordok én is magammal máskor.

– Ezt a mocsári tanyát pedig nem tűröm itt a közelben tovább; ott végtére is olyan embernek kell lakni, a ki mi ránk leskelődik. Mihelyt a Tisza árja jön, felgyujtatom körülötte a nádast, s akkor aztán a kazal is ott ég.

Ezalatt megtalálta az asszony a levelet.

– Itt van, – szólt odanyujtva azt Topándynak.

– Nő-írás; – szólt rátekintve a czimzetre Topándy.

– Hát még azt is meg lehet ismerni a betűkről, hogy asszony írta-e vagy férfi? – kérdezé naiv kiváncsisággal kandikálva az írásba a szép asszony.

Loránd is odatekintett, s úgy tetszék neki, mintha ezt az írást már látta volna valahol. De sehogy sem jutott eszébe, hogy hol? Idegen kéz írása; semmi nőismerőse kézvonásaihoz nem hasonlítanak a betűk; pedig mégis látta azt valahol!

Töprenghetel, gondolkozhatol azon jó fiu, sokáig: soha sem fogod te azt kitalálni. Nem gondolkoztál te arról soha, a ki azt írta, észre se vetted, hogy a világon van: Fanny írása az, a bohókás csere-leánykáé: valaha Dezső mutatott neked hasonló írást egy pillanatra, mikor anyád csókját tudatta veled a gyermektárs leveléből. Most pedig azt írta az ismeretlen kéz Topándynak, hogy e napokban egy fiatal ember fog hozzá vetődni, sárosan, rongyosan, ne kérdje tőle honnan jön, miért fut? nézzen jól nemes arczába, s abból meg fogja tudni, hogy ez ifjú nem aljas bűn miatt kénytelen kerülni az üldözésére kiindult világot.

Topándy hosszasan nézett az előtte ülő ifjú arczába: vajjon ez-e az igazi?

Ő is jól ismerte már akkor az országgyűlési ifjuság társulatának történetét.

Nem kérdezősködött.

*

Az első naptól fogva egészen otthon volt Topándy házánál Loránd.

Topándy úgy bánt vele, mint egy herczeg az egyetlen fiával, kiben trónörököst nevel; Loránd pedig úgy viselte magát irányában, mint egy szegény ember fia, ki az apja házánál tanulja a szolgálatot.

Mind a ketten sok rendkívüliséget találtak egymásban, s mindkettő szerette volna e rendkívüliségek okát kifürkészni a másikban.

Loránd megjegyzé nagybátyjában, hogy ez istentagadó kérgen belül valami mély érzés rejlik ott, a minek nyitjára senki sem akadt még; Topándy pedig ismeretlen unokaöcscsében azt sejté, hogy e nagy léleknyugalom tengertükre alatt egy korán feldúlt élet örvénye sötétlik.

Sokat próbáltak egymás lelkébe behatolni – és hasztalan.

A nagyságos asszony élet-titkával mindjárt az első nap megismerkedett Loránd. Mikor este vacsora után kezet akart neki csókolni, eldugta a háta mögé a kezeit s nem engedte neki e tisztességtételt.

– Hallja maga, édes lelkem; nekem többet ne csókoljon kezet és engemet ne is nagyságoljon. Én csak egy szegény czigányleány vagyok; apám, anyám, minden pereputtyom sátoros czigány. A nevem Czipra. Cseléd vagyok a háznál, akit a nagyságos úr tréfából selyemben, csipkében járat, s nagyságoltat a cselédekkel; miért azok aztán kinevetnek. Persze, csak a hátam mögött, mert ha szembe tennék, felpofoznám őket. De maga ne nevessen a hátam mögött. Árva czigányleány vagyok. A nagyságos úr a szemétről szedett fel; a nagyságos úr igen jó hozzám, s én meghalnék érte, ha rá kerülne a sor. Ez az egész állapot: látja.

A czigányleány nedves szemekkel tekinte Topándyra, ki mosolyogva hallgatta őszinte vallomását, mintha helyeselné azt. Azután, mintha nagyságos ura helybenhagyását elértette volna, fordult ismét Lorándhoz.

– Azért csak híjon maga engemet Cziprának.

– Jól van, Czipra hugom, – szólt Loránd kezét nyujtva eléje.

– «Hugom?» – No látja, ez szép magától, hogy ezt is hozzáteszi.

Azzal megszorítá Loránd kezét s magukra hagyta a férfiakat.

Topándy azonban más tárgyra vitte át a beszédet, s nem beszélt Lorándnak Czipráról többet.

Elébb meg akarta figyelni, mi hatást fog az ifjúra tenni e fölfedezés?

Az első napok elárulták azt.

Loránd ettől fogva nem hogy bizalmasabbá, sőt tartózkodóbbá lett a vélt háziasszony irányában, mióta az kivallá neki, hogy ő nem háziasszony, hanem csak czigányleány. A mellett oly kimélettel bánt vele, mint a ki tudja jól, hogy a legkisebb sértés kétszeresen fáj annak, a ki azért nem panaszolhat. Előzékeny, figyelmes volt irányában, mint a ki a boldog nő álarcza alatt látja a mélyen eltitkolt boldogtalanságot és ártatlanságot. Cziprát az ismeretlenek a ház asszonyának hitték, az ismerősek a háziúr kedvesének; pedig az nem volt más, – mint egy asszonynak öltöztetett szűz.

És ezt a titkot Loránd meg tudta sejteni.

Ha Topándy figyelt ő rá, ő is figyelt Topándyra. Ő észrevette, hogy Topándy nem őrzi, nem félti ezt a leányt; egyedül hagyja utazni, rábízza vagyona nagy részét, elhalmozza ajándékaival, és azontúl nem törődik vele. Pedig van valami ragaszkodás hozzá, a mi több a megszokásnál; a leányon esett legkisebb bántalmat bárkin is megtorol; a miért az egész cselédség jobban fél Cziprától, mint magától az uraságtól, s ha véletlenül a kettőjük akarata összeütközik, mindig a Czipráé jön foganatba.

Topándy viszont észrevette Lorándon, hogy az nem fut a szép arcz után; még hozzá: egy olyan hölgy arcza után, a kit megnyerni nem nehéz, mert senki sem őrzi; s eldobni megint könnyű, mert csak czigányleány. Valami tárgynak kell e szívben lenni, mely azt betölti, vagy egy végtelen űrnek, a mit be nem képes tölteni semmi.

Topándy zajos életet élt, mikor czimborái akadtak hozzá; hanem mikor egyedül maradt, egészen más ember volt; a milyennek csak maga előtt szeretett látszani.

A természet-búvárlat volt szenvedélye.

A kastély egyik földszinti zugában vegytani laboratoriuma volt; természettudományi kisérletekkel töltötte az időt, gépekkel vesződött, csillagokban buvárkodott, a föld mélyének titkait tanulmányozta.

Ilyenkor csak Lorándot szivelte maga körül. Benne föltalálta azt, ki tudományos szenvedélyét osztani képes volt; bár kételyeit nem vette is föl.

– Az anyag minden! A természetbúvárok nagy részének régi jelszava ez, s azért olyan rokon elem a természetbúvárlat a mindent tagadással.

Gyakran meglepte Czipra is a két férfit e csendes mulatságuk közepette s úgy el tudta őket bámulni órahosszat; s ha nem értette is, a mi e magas tudományban fogalmain túl ment, el tudta magát mulattatni Cartesius elmerülő ördögöcskéin, rá mert ülni a villanyos szigetre, s öröme határtalan volt, ha ilyenkor Loránd ujjával közel érve hozzá, villanyszikrákat csalt ki ruhájából, kezeiből. Sőt abban is tudott élvezetet találni, ha a nagy távcsöveken az ég csodáit órahosszat elnézegetheté.

Loránd szivesen felelt neki minden kérdésre: pedig szegény leány annyira az elejétől kezdve nem értett mindezekhez.

Pedig milyen bűbájos gondolat: mindent tudni!

Egyszer, mikor nagyon jól megmagyarázta neki Loránd a nap-spectrum elméletét, a leány felsóhajtott s hirtelen odahajolva Lorándhoz, azt sugá neki elpirulva:

– Tanítson meg engemet olvasni!

Loránd rábámult; Topándy pedig félvállról azt kérdezte tőle:

– Ugyan már minek volna neked az olvasnitudás?

A leány összetette keblén kezeit és áhítattal rebegé:

– Szeretnék imádkozni tudni.

– Imádkozni-e? Hát aztán miért imádkoznál? Van valami, a mi nélkül nem lehetsz el?

– Van.

– Vajjon mi lehet az?

– Azt szeretném épen megtudni az imádkozás által.

– Hát magad sem tudod, hogy mi?

– Nem tudom kimondani, hogy mi!

– S ismersz valakit, a ki azt meg tudja neked adni?

A leány felmutatott az égre.

Topándy vállat vont rá.

– Eredj, bohó, nem leánynak való az olvasás. Az asszonyféle úgy jó, ha nem tud semmit.

Azzal a szeme közé kaczagott a leánynak; Czipra sirva kelt föl és elment.

Loránd megszánta az árva teremtést, a ki selyemben, finom keztyűkben jár és a betűket nem ismeri – és az Istenhez nem bir emelkedni.

Loránd kedélye annyira elsekélyült már e pusztai magányban, hogy tudott másokat szánni.

Idegen név alatt, senkitől nem ismerve, jól elrejtve a világ elől, feledni tudta a magas ábrándokat, mik egykor töretlen pályát mutogattak előtte, s melyen a sors az első lépésnél kikaczagta. Letett arról a gondolatról, hogy ez a czím is legyen a világon: nagy hazafi az, a kinek nagy hivatala van. A kinek ez nem kell, maradjon az eke szarvánál. Az ambitiónak csak rendes vonalozott útjai lehetnek, s a sikert kell kezdeni az esküdtségen, vagy a tiszteletbeli aljegyzőségen, – ha az ember csak honoratior: tertia non datur! Nagy emberek; sine titulo? azokra szűk szállások várnak.

Hanem hiszen a kinek duzzogni tetszik, arra nézve igen szép pálya a mezei gazdaság; s a ki el akarja temetni magát, annak élve is szolgál temetővel a föld; igen szép, regényes, virágos búzakalászos temetővel; melynek közepéből az élet boldog halottjai vígan kinevetik azokat, a kik lótnak-futnak, fáradnak, lármáznak, firkálnak, azt hiszik, hogy tesznek valamit s aztán ők is csak odajutnak, a hova a többi.

Loránd már aziránt is kezdett elfásulni, hogy minő szomorú kötelezettség áll előtte az évek határidejének leteltén. Még az messze idő. Az ember szép csendesen is meghalhat odáig; talán az a másik is elveszhet addig, a ki e titkot őrzi. És talán az ember lelkén is megvastagszik a bőr tíz évi földtúró munka után, miként arczán és tenyerén, hogy akkor nevetni fog egy olyan fogadáson, melyet ifjú túlfeszült kedélylyel teljesített volna; s a mit ha nevetve elutasít magától, senki sem lesz, a ki azt ne mondja rá, hogy okos ember volt; s ha ellenkezőt mondhatna is valaki, hol találhatná meg őt, hogy ezt szemébe mondja? Saját magával pedig talán megalkuszik akkorra az ember. Otthon maradt családja iránt is meg volt nyugtatva félig-meddig. Dezsőtől gyakran kapott levelet álczímzete alatt; otthon egészségesek s az elbukott fiú sorsát jó szívvel viselik. Megtudta azt is, hogy Bálnokházyné nem tért vissza férjéhez, külföldre ment azzal a szinészszel, kivel korábbi ismeretsége volt már. Ez is ki volt hát törülve emlékéből.

Fehér lap volt az egész kedélye, a melyen a más ember bajának is volt helye.

Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy ez a szegény leány mennyire ragaszkodik hozzá egyűgyűségében; mit azelőtt nem tudott, szégyenleni tudja magát, ha Loránd előtt éri valami csintalan tréfa Topándy vendégei részéről. Szánta ezt az elveszett lelket.

Egyszer, mikor hosszasabban mulattak együtt Topándyval optikai észleletek mellett a magányos műtevő szobában, Lóránd bátorságot vett magának, hogy előhozza e tárgyat.

– Igazán úgy nőtt fel ez a leány minden ismeret nélkül?

– Bizony nem ismer az se Istent, se ábéczét.

– S miért nem engedi ön, hogy megismerje, szegény?

– Az ábéczét? Mert ez ránézve egész fölösleges dolog. Nekem bolond kedvem jött egyszer az utczáról fölszedni egy meztelen czigány gyereket, azzal a fogadással, hogy ebből boldog embert fogok csinálni. Mi a boldogság a világban? A kényelem és az ismeretlenség. Ha saját gyermekem van, azzal is így teszek. Az az életnek a titka, hogy az embernek jó gyomra, jó álma, és jó szíve legyen. Ha végig gondolok rajta, hogy egész életemben mi keserűségek értek? annak az alapja mind az volt, a mit tanultam. Sokszor éjszakákon át elkínzott valami eszme; a míg cselédeim boldogul horkoltak. Akartam egy olyan boldog embert látni magam előtt, a milyen az én ideálom; a kit nem kínoznak azok a czifra válogatott torturák, a miket a czivilizált világ, sub titulo «jó erkölcs» egymás üldözésére feltalált. Tehát – azon kezdtem, hogy Cziprával nem ismertettem meg az ábéczét.

– De hát az Istent?

Topándy elvette szemét a távcsőtől, melylyel épen a csillagos égre kinézett.

– Magam sem ismerem.

Loránd bántott kedélylyel fordult el tőle, Topándy észrevette azt.

– Édes fiam, húsz éves gyermekem; te talán többet tudsz, mint én; kérlek, ha te ismered, taníts meg engemet is rá.

Loránd vállat vont. Azután elkezdett a kéz alatt levő tárgyakról beszélni.

– Mutat-e ez a Dollond-féle telescop csillagokat a tejútban?

– Igen: az egész tejutat millió csillagképletre osztja szét, minden egyes csillag egy nap.

– Hát az «éjszaki vadászkutya» fejében levő ködöt felderíti-e?

– Az köd marad előtte. Gömbölyű köd; körülötte egy gyűrű, ködből.

– Talán a Gregory-féle távcső, mit most küldtek Bécsből, jobban nagyít?

– Igaz. Hozd elő. Még azóta, hogy ez megjött, nem volt tiszta idő, hogy kisérletet tehettünk volna.

Topándy nagy érdekkel nézett fel az új távcsövön az égbe.

– Áh! – szólt meglepetve. – Ez igen jó cső. A csillagköd ritkul, néhány apró csillag kiválik a gyürűből.

– Hát a tömeg maga?

– Az a köd marad. Atomjait még ez sem bonthatja szét.

– Hát a Chevalier-féle mikroskópot nem kisértjük-e most meg?

– Jó lesz, készítsd el.

– Mit tegyünk alá? Egy rhinchitest?

– Nem bánom.

Loránd meggyújtá a légszeszt, mely fényt vetett a górcső tárgyaira, s elébb maga nézett bele, hogy eltalálja a helyes gyúpontot. Azután elragadtatva szólt:

– Nézze ön! Nincs az a mesebeli vért Homer Iliásából, mely e kicsi rovar-szárnypaizshoz fogható legyen. Csupa smaragd és zománczozott arany.

– Valóban az.

– És most figyeljen ön oda: e kis rovar két szárnya között van egy kis élősdi féreg és annak is van két szeme, élete, életének czélja, a vér lüktet ereiben, s e féreg gyomrában megint más férgek élnek, s azokat már e mikroskóp nem mutatja meg.

– Értem, – szólt az atheista, Loránd szemébe tekintve. Te most megmutattad nekem, hogy a milyen végtelen a teremtés eszméje a rettenetes mindenségig, olyan végtelen az lefelé a képtelen semmiségig: és ez az Isten!

Loránd arczán a magasztos megnyugvás mutatá, hogy ez volt czélja.

– Kedves öcsém, – szólt Topándy, két kezét Lóránd vállára téve. – Ezt az eszmét én régóta ismerem. A végtelenség előtt én is leroskadok, s azt is felfogom, hogy mi is egy osztályt képezünk fölfelé a csillagokhoz, s egy fokozatot lefelé az ázalék-férgekhez. Hanem azután eddig van. S talán ez a féreg, a kit én megöltem, hogy a szárnyában gyönyörködjem, épen úgy hitte azt, hogy ő a mindenség közepe, a ki körül a világ forog: mint Plato tollatlan kétlábú állatai, s midőn haldokolva utolsó zöngését hallatta, talán épen úgy követelte, hogy e bosszúra hívó hangot följegyezze valaki, mint mikor Varsóban négyezer martyr énekelte utoljára: hogy «nincs még oda!»

– Nem az a hitem, uram. Az ephemer rovar története az egy nap; az ember története az egy élet; a nemzetek története a századok és a világok története az öröklét; s az örök igazság eljön mindenkire az elmaradhatlan egymásutánban.

– Megengedem öcsém; még azt is néked hagyom, hogy az üstökös-csillagok bizonyosan ilyen hosszú igazságra elbocsátott pörkeresői a makrokozmosznak, a kik egyszer valamikor mind meglelik apai örökségüket; a miből őket valami zsarnok nap kilóditotta, hanem azt viszont te engedd meg nekem, hogy ránk, gondolkozó, gondolataikat elmés káromkodásokban kifejezni tudó férgekre, vagy ha akarod csillagokra: a gondviselésnek épen semmi gondja. Mindennek, mindennek van gondviselése: legyen úgy, elhiszem; de annak az élődi fajnak nincs; ha csak annak nem veszszük, hogy egyszer-egyszer egy dögvész neki indúl, mikor már nagyon el van népesülve ez a faj a földön, s megritkítja azt.

– Uram, engemet sok csapás ért a földön. Nagyon sok! és olyan, a mit válogatva oszt a sors; de azért egyet meg nem ingatott bennem: a hitet.

– Engem nem ért soha semmi csapás. Nem tett skeptikussá a szenvedés. Mindig kedvem szerint tölt az élet. Ha imádságért osztaná valaki a jót, nekem nem volna betevő falatom. – Az álszenteskedők hajtottak erővel ez útra. Talán, ha azokkal nem lennék körülfogva, elhallgatnám hitetlenségemet, nem csinálnék másoknak botrányt vele; nem keresném, hogyan boszanthatom a világ hypokritáit azzal, amit ők káromlásnak neveznek? Hidd el öcsém, hogy egy millió ember közül, egy hiján mind, csak egy gazdag hitelezőnek nézi a gondviselést, a kitől mindig lehet kölcsönt kapni, de mikor kamatfizetésről van a szó, akkor csak az az egy emlékezik meg róla.

– És az az egy elég arra, hogy megdicsőüljön benne az eszme!

– Az az «egy»? – Hanem az az egy te nem fogsz lenni öcsém.

Loránd bámulva kérdezé:

– Miért nem?

– Azért nem, hogy ha sokáig itt maradsz én közelemben, te neked is múlhatatlanúl olyan mindent tagadóvá kell lenned, mint én vagyok.

Loránd magában mosolygott.

– Oh, kegyes öcsém, nem én rólam fog az rád ragadni, a ki gúnyt űzök, botrányt csinálok, hanem arról a másikról, a ki harangszóra imádkozik.

– Ön Sárvölgyit érti?

– Hát kit értenék mást? Te ezzel az emberrel naponkint érintkezni fogsz, s utoljára is azt fogod mondani, a mit én: «ha így kell a mennyországba jutni, akkor én inkább itthon maradok».

– De hát mi ez a Sárvölgyi?

– Egy álszenteskedő; a ki valamennyi szentnek sorba hazudik, s kicsalná az arkangyalok szemeit, ha nem vigyáznának magukra.

– Ön nagyon gyűlöli azt az embert.

– Hogy gyűlölöm-e? Ez az egy tulajdonsága van a szívemnek, hogy ezt az embert gyűlölöm.

– Azért, mert kegyeskedő? Mai világban pedig az is egy neme a bátorságnak, ha valaki a pietásokat külsőleg is ki meri mutatni a skeptikus, a közönyös világ előtt. Nekem kedvem volna ez embert védelmezni ön ellenében.

– Volna kedved? Jól van. Fogjunk akár most mindjárt hozzá. Húzz magadnak ide egy széket és hallgass rám. Én leszek az «advocatus diaboli». Elmondok neked egy történetet erről az emberről. Ez ismét nem velem történt; én csak egyszerű tanúja voltam a történetnek. Engem nem bántott ez ember soha! engem nem bántott soha senki. Még egyszer mondom neked, hogy nekem semmi panaszom, sem az emberekre, sem az alattuk, vagy felettük lehető lényekre. Ülj mellém öcsém.

Loránd elébb föléleszté a tüzet a kandallóban; eloltá a mikroskóp légszesz-világát: hogy a szobában csupán a pattogó hasábok vörös fénye, s a láthatáron emelkedő hold az ablakon át vetett derengő világot. Azután leült egy karos szalmaszékre, Topándyval szemközt.

– Volt nekem fiatal koromban egy igen kedves barátom, rokonom; a kivel eleitől fogva együtt jártuk az iskolákat: még pedig annyira együtt, hogy a klasszisban is egymás mellett ültünk mindig. Az én pajtásom volt az osztályban a megingathatlan első, én mindjárt utána; néha kettőnk közé jutott válaszfalnak ez a Sárvölgyi; a ki már akkor is nagy hízelgő és árulkodó volt, s ezen az úton néhányszor kitolt a helyemből, a mire a kis diákok oly sokat tartanak. Én persze már akkor is olyan istentelen voltam, a kire nem győztek eleget panaszkodni. Később, hogy a franczia háború alatt idebenn az iskolák rendre is sokat szenvedtek: kiküldtek bennünket együtt Heidelbergbe. Az ördög ezt a Sárvölgyit oda is utánunk hozta. Szülői pöffeszkedő emberek voltak; a mit a mi szülőink tettek, azt nekik is utánozni kellett. Hisz küldhették volna fiúkat Jénába, Berlinbe, vagy Ninivébe; de épen oda kellett neki jönni, a hol mi is ott vagyunk.

– Még nem mondta ön meg barátja nevét – szólt Loránd, ki aggódva figyelt a történet kezdetére.

– Vagy úgy? Hiszen a névre nincsen semmi szükség. Barátom volt. A történetre nézve mindegy, akárhogy hítták; egyébiránt nehogy azt hidd, hogy mesét mondok, a nevét is tudathatom veled: Áronffy Lőrincznek hítták.

Loránd minden idegén delejes zsibbadás futott végig, midőn atyja nevét hallá kimondani. Azután egyszerre elkezdett a szíve sebesen dobogni. Érzé, hogy itt áll a kripta ajtaja előtt, melynek titkát annyiszor kisérte megfejteni.

«– Soha délczegebb alakot, nemesebb kedélyt, melegebb szívet nem ismertem nálánál, – folytatá Topándy; – nemcsak mint rokonomat: de mint ideálját az akkori ifjúságnak, bámultam és szerettem. Mindenféle apró titkocskák közössége, miket csak az ifjak értenek egymás között, azt a bizalmas összetartást szilárdíták meg közöttünk, a mi a késő vénségre ki szokott hatni. Akkor keletkeztek Európaszerte azok a szabadelvű világnézetek, miknek olyan varázsló hatása szokott lenni a fiatalságra; akkor ébredezett itthon is valami, a mit most már nemzeti önérzetnek neveznek; maga a világbölcsészet egészen új ellentétekben fordult egymás ellen a közéletben, úgy mint a magánéletben. Mind ez bensővé tette a viszonyt, mely közöttünk gyermeki megszokás volt ez ideig.»

«Két évig voltunk az akadémiákon; elég zajban, kedvben tölt el a két év. Ha pénzünk volt, azt elköltöttük együtt; ha nem volt: együtt koplaltunk. Egymásért nélkülöztünk, egymásért verekedtünk, egymásért becsukattuk magunkat. Itt már nagyon keveset találkoztunk Sárvölgyivel; az akadémia nagy erdő, nincs az ember úgy összeszorítva benne, mint a gymnasium padjain.»

«Épen a franczia háború legnagyobb hevében az az ötletünk támadt, hogy egy írott ujságot szerkesztettünk magunk között.»

(Loránd még nagyobb érdekkel kezde figyelni.)

«No ez nem volt valami országháborító kérdés, mindössze is annyiból állt, hogy mi a hírlapban mindazt, a mit az Augsburger nagy pathoszszal adott elő, tréfás gúnynyal travestáltuk, a kik olvasták, nevettek rajta.»

«Hanem a vége mégis az lett a mulatságnak, hogy egy szép napon mi ketten megkaptuk a consilium abeundit.»

«Engem bizony nem nagyon keserített az; annyi transcendentalis tudományt, annyi világismeretet belém vertek már, hogy szinte vágytam haza a falusi kántor társaságába, a ki még azt hiszi, hogy az anekdota-mondás a legelső tudomány a világon.»

«Csak két napunk maradt Heidelbergában, hogy holmiainkat összeszedjük, filisztereinkkel megalkudjunk, s úgynevezett «kincseink»-től búcsút vegyünk. E két nap alatt csak kétszer láttam Áronffyt. Egyszer az első nap reggelén, midőn igen izgatottan jött hozzám, s azt mondá: «fogom a fülét annak, ki bennünket elárult; – ha nem térek vissza, lépj nyomomba és boszulj meg». Én kérdeztem tőle, miért nem választ engem segédének? Arra azt felelte: «Mert te is érdekelve vagy, s utánam kell következned». – És azután másnap este, midőn ismét hazajött, egészen fásult, lelankadt kedélylyel! – beszéltem hozzá: alig adott választ, s midőn végre azt kérdezém tőle: «talán megöltél valakit?» azt felelte rá határozottan: «igen».»

– Ki volt azon ember? – kérdé Loránd szorongva.

– Ugyan ne vágj a szavamba! majd megtudod! – förmedt rá Topándy, s folytatá a történetet:

«E naptól fogva egészen megváltozott Áronffy. A kedélyes, jókedvű fiúból egyszerre hallgatag, komoly, fás ember lett, a kivel nem lehetett többé mulatni. Kerülte a világot, s úgy vettem észre, hogy az egész világban legjobban került engem.»

«Azt hittem, hogy én tudom, miért van ez?»

«Azt hittem, hogy én tudom komolyságának titkát. Megölt egy embert, a kit párbajra ő hívott ki. Ez nyomja lelkét. Nem tud elég hidegvérű lenni, hogy egy ilyen bagatellet kiverjen a fejéből. Más ember bravournak számítja azt, s legalább is a mások üldözésétől tart miatta, de saját maga nem üldözi magát érte. Majd elfelejti mire megvénül.»

«Az én atyámfia azonban csak évről-évre komoly kedélyű ember maradt, s ha később találkoztam is vele, fanyar, oly élvezhetlen volt rám nézve a társaság, hogy bíz én nem is igen örömest kerestem aztán fel.»

«Pedig a mint hazaérkezett, azonnal megházasodott. Még Heidelbergbe menetele előtt jegyzette el mátkáját; ki igen kedves, szép, szelid leányka volt. Szerették egymást. Hanem azért Áronffy borult kedélyű maradt. Házassága első évében fia született, később ismét egy másik. Mondják, hogy szép, okos volt mind a kettő. Ez nem derítette őt fel soha. Mindjárt a mézeshetek után elment a hadjáratba, s ott úgy viselte magát, mint a ki azt akarja, hogy minél előbb levágják. Később minden hír, a mit felőle kaptam, azt erősítette, hogy Áronffy gyógyíthatlan kedélybetegségben szenved. – Érdemes-e erre egy ember, a kinek elkoppantottuk az élete gyertyáját?»

– Hogy hívták azt, a kit megölt? – sürgeté újult nyugtalansággal Loránd.

– Mondtam már, hogy majd megtudod; nem fut el előled a história! Hallgasd tovább.

«Egy napon, lehetett már tizenkét éve annak, hogy a heidelbergi iskola porát levertük csizmáinkról, én egy csomagot kapok Heidelbergából, az ottani helyhatóság komitivájával, melyben tudtomra adatik, hogy bizonyos Stoppelfeld doktor ezt a lepecsételt csomagot hagyta nekem végrendeletileg.»

«Stoppelfeld? Stoppelfeld? Törtem raja a fejemet, ki lehet az, a ki az óperenczián túlról még nekem testálhat valamit? Végre eszembe jutott, hogy járt velünk együtt a tanórákra egy hosszú szőke hajú medikus, a ki híres legény volta maga idejében minden Keilereinál és Kneipereinál. Ha nem csalódom, schmollist is ittunk egymással, s valami paukereinál két rossz kardot fürészszé duelláltunk egymás kezében.»

«Felbontom a csomagot, s abban találok egy levelet, mely hozzám volt intézve.»

«A levél még most is megvan nálam, de tudom könyv nélkül minden szavát, annyiszor elolvastam azt. Ez volt a tartalma:»

«Bajtárs uram! Emlékezhetel rá, hogy Heidelbergből elutazástok előtti napon egyik fiatal collegánk, Áronffy Lőrincz, valamely becsületbeli ügy elintézése végett segédeket keresett az ismerősök között. Történetesen engem talált legelőször megszólítani. Én természetesen elfogadtam a felhivást és kérdezém okát és tárgyát. Minthogy te is ismered, ő megmondta azt nekem, tehát nem irom ide. Azt is közlötte velem, miért nem választott téged segédjének? és egyuttal lelkemre köté, hogy ha ő el találna esni a párbajban, tudassam azt veled, s te folytasd azt. Én elfogadtam a cartell-megvívést, s elmentem vele a kihívandóhoz. Előadtam neki, hogy ilyen esetben verekedni szokás és verekedni kell; ha ki akar alóla bujni, kénytelen lesz megszökni az akadémiáról.»

«A kihívott nem utasította vissza a kihívást, hanem azt mondá, hogy miután ő gyönge testalkatú, közellátó és mindennemű fegyverben gyakorlatlan, az amerikai párbajt választja.»

… Topándy véletlenül Loránd arczára pillantott, azt hitte, a színváltozás, mit ez arczon lát, a kandallóban fellobanó, s megalvó láng tétova viszfénye.

«A levél ezt mondja tovább:»

«Akadémiánkon nagyban divatozott akkor az az ostoba neme a párbajnak, hogy két ember sorsot huzzon, s a melyiknek a neve kijön, az lője magát főbe bizonyos idő mulva. Ostobaság! Már akkor is volt annyi eszem, hogy hasonló eseteknél, ha segédűl hívtak, iparkodtam a feleket rábirni, hogy mentől hosszabb határidőt szabjanak, igen helyesen számítva, hogy tíz, tizenkét év alatt a legkeserűbb ellenségek kibékülhetnek, jó barátokká lehetnek; a győztes fél lehet nagylelkű, elengedheti ellenének a meghalást, vagy a vesztesnek nőhet meg ez alatt a hája, s elfelejtheti commode az ilyen bolond kötelezettséget.»

«Ennél az esetnél tizenhat évi haladékot eszközöltem ki a felek között. Ismertem az embereimet; míg az árulkodó Schulfuchsból tisztességes ember válik, míg a büszke, délczeg fiú kellő flegmához jut, hogy egymással valahogy kiegyenlíthessék különbségeiket, arra kell tizenhat év.»

«Áronffy pattogott eleinte; vagy mindjárt vagy sohasem! de végre is segédei szavát meg kellett fogadnia; s mi sorsot húztunk fölöttük.»

«Áronffy neve jött ki.»

… Loránd merev szemekkel bámult az elbeszélöre, s már nem érzett semmit a külvilágból, minden idegével a regére hallgatott.

«A kihuzott nevet átadjuk a nyertes félnek, annak áll jogában e névjegyet, a tizenhat év leteltével, ha ellenfele elmulasztaná a kötelezettsége végrehajtását, neki megküldeni; eszébe juttatva tartozását.»

«Azzal szétmentünk, ti hazautaztatok, s én azt hittem, hogy el fogjuk felejteni a dolgot, mint annyi sok mást.»

«Azonban csalódtam. Ez az egy halálom órájáig mindig emlékemben marad, mindig kínoz, mindig üldöz. Tudakoztam magyarországi ismerősemtől a két ellenfél felől, s a mit megtudtam, csak növeli aggodalmamat. Áronffy büszke és komoly férfi. Ostobaság ugyan az embernek megölni magát, mikor boldog, mikor jó dolga van; hanem egy büszke ember mégis inkább engedi testén, mint lelkén rágódni a férgeket, s nem fogja viselhetni azt a gondolatot, hogy egy embernek, kit tegnap még neki volt joga megvetni, holnap e megvetés jogát saját maga ellen engedje át. Meghal, de meg nem szégyenül. Bolond érte; de következetes.»

… Loránd minden tagján a hideg veriték csorgott végig.

«Én a halál küszöbén állok, folytatá Stoppelfeld levele; a szíverem kövesűl meg; a napot, az órát tudom, melyben elvégzek mindent, s e gondolat nem nyugtalanít annyira, mint az, hogy most nem mehetek magam, hogy nem kereshetem fel magam azt az embert, a ki Áronffyt kezében tartja, hogy megmondanám neki: ime, uram, tizenkét év letelt. Önnek ellensége tizenkét év óta szenvedett már egy rettenetes fogadás miatt, neki az élet minden öröme meg volt keserítve, előtte a jövendő örök homálylyal volt borítva; elégelje meg ön az áldozatot, ne kivánja a legnagyobbat is. Adja vissza az élet verőfényének ez örökké borult egű végzetét; adjon vissza egy embert családjának, hazájának, az Istennek! – De én nem mehetek. Itt kell ülnöm mozdulatlanul, s számlálnom érütéseimet, s számítgatnom, hogy mennyi van még hátra az utolsóig?»

«Azért fordultam tehozzád, te ismerős vagy mind a kettővel; barátja voltál az egyiknek; menj, szólj, tégy érte. Lehet, hogy én nevetséges bolond vagyok; árnyék elől irtózom; de ez engem kinoz, gyötör; meghalni nem enged. Vedd át tőlem e hagyományt, hadd pihenjek csendesen poraimban. Úgy áldjon meg téged az Isten!»

«Azon férfi, ki Áronffy szavát bírja, mint tudom, igen kegyes ember, könnyű lesz rábeszélned – a neve Sárvölgyi.»

… E szóknál felkelt Topándy székéről, s az ablakhoz ment, kitárva annak mindkét szárnyát; olyan nehéz a levegő idebenn. A hideg holdvilág odasütött Lóránd homlokára.

Topándy ott az ablakon állva folytatá a kezdett rémregét. Nem volt nyugalma ülve beszélni ezt el. Nem is úgy beszélt, mintha csak Lórándhoz szólna csupán, akarta, hogy hallja meg azt a néma ég is és bámuló hold és a reszkető csillagok, a lehulló meteorok, s czáfoljanak meg egy földi férget, a ki beszél.

«Én rögtön magam átsiettem az emberhez. Kinek küszöbét át nem léptem soha, kinek soha nem köszöntem, ha találkoztunk; most elmentem hozzá nyájas, békeajánló arczczal. Én nyujtottam neki előbb a kezemet, hogy legyen közöttünk béke ezentúl. Én kezdtem el magasztalni kegyességét, erényeit. Én kértem tőle bocsánatot azon bántalmakért, miket eddig rajta elkövettem, kivánjom tőlem bármi vezeklést, én alája vetem magamat.»

«Az ember kegyes alázattal fogadott: megszorítá kezemet. Lelkére mondá, hogy semmi bántalomra nem emlékszik, mely tőlem érte volna valaha. Ellenkezőleg elszámlálta, mennyi jót tettem vele életében: kicsiny iskolás diák korától fogva. Mennyi javammal élt, milyen sok szívességet tapasztalt részemről? a mire én azt mondhattam, hogy bizony nem emlékszem rá.»

«Siettem egyenesen látogatásom czéljára térni.»

«Mondám neki, hogy a mi ezúttal házához vezérelt, olyan ügy, melylyel egy régi jó barátomnak tartozom, s kértem, hogy olvassa végig azt a levelet, melyet épen ma kaptam.»

«Sárvölgyi végig olvasá a levelet; én folyvást arczára figyeltem míg olvasott. Egy perczre sem hagyta el azt ama stereotyp édeskés mosolygás, a mitől engem a hideg lel, ha látom.»

«Mikor készen volt a levéllel, csendesen összehajtá azt és visszaadta.»

«Nem jöttél rá, szólt hozzám, jámbor arczczal, hogy az az ember, ki e levelet írta – őrült?»

«Őrült? kérdezém én, megütközve.»

«Kétségen kívül, felelt Sárvölgyi; ő maga is azt írja, hogy idegbaja van, rémeket lát, árnyékától irtózik. Ez az egész történet: mese. Nekem nem volt soha semmi összezördülésem Áronffy barátunkkal, a mi akár amerikai, akár khinai párbajra adott volna alkalmat; ez elejétől végig: költemény.»

«Én tudtam, hogy nem költemény; valami párbaja volt Áronffynak, de soha sem tudtam meg, hogy kivel? nem is kérdezősködtem nála e felől tovább, miután arra a kérdésemre: talán embert öltél? azt felelte: igen. Értette saját magát. Tovább hatoltam ez ember szivébe.»

«Uram, szomszédom, felebarátom! Légy ember! légy keresztyén, a mivel kérkedél, a minek tartatni akarod magadat; tekintsd, hogy e felebarátunknak kedves, szerető családja van: ha nálad van az a névjegy, a mit tizenkét év előtt párbaj-segéde átadott, ne kínozd, ne gyötörd vele tovább: írd rá, hogy «ki van egyenlítve», s add át nekem e rettentő kötlevelet. Holtomig tisztelni foglak érte. Úgy is tudom, hogy a határidő előtt egy nappal ezt fognád tenni. Nem használnád azt a rettentő hatalmat, mit a vaksors kezedbe adott, hogy névjegyét üresen küldd meg hozzá, figyelmeztetve, hogy az idő letelt. Te megbocsátanál neki akkor. De tedd azt most. Ez ember élete nyarán keresztül borult volt e kínos tartozás miatt, mely szüntelen boldogsága felett függött: engedd az őszi napsugárt fejére sütni. Nyujtsd ki feloldó kezedet felé most mindjárt.»

«Sárvölgyi bizonynyal állítá, hogy nála semmiféle cartellje nem volt és most sincs Áronffynak, hogy is tehetem fel ő róla, hogy az ő lelkéhez férne: a boszúállást éveken keresztül tartogatni? Az ő múltja, az ő jelen élete megczáfol minden ilyen vádat. Neki nem volt soha semmi ellenkezése Áronffyval, s ha lett volna, rég megbocsátott volna neki érette.»

«Én még mindig nem eresztettem az embert a kezemből. Azt mondtam neki, hogy gondolja meg, mit cselekszik? Áronffy egykor azt hagyta rám, hogy ő ez ügyben elvész; folytassam én tovább, s én is tudom egy nemét a párharcznak, a mi túltesz még az amerikain is, mert gombostűszúrásokkal gyilkolja az embert agyon. Tehát gondoljon rá, hogy a jámbor, szelid és távollevő Áronffy után a szomszéd pogányt ne szerezze meg cserébe örökké lerázhatlan ellenségül.»

«Sárvölgyi esküdött, hogy nem tud e tárgyról semmit. Megesküdött Istenre és minden szenteire, hogy legkisebb része sincsen Áronffynak semminemű veszedelmében.»

«Miért van hát Áronffynak oly borult kedélye?»

«– S te ezt nem tudnád? szólt a farizeus, meglepetést mutató arczczal; nem tudnál felőle semmit? Hát megsugom neked bizalmasan. Áronffy családi életében nem volt boldog. Hiszen tudod, a mint hazajött, megházasodott, rögtön rá elment a fölkelő sereggel, onnan egy önkéntes csapattal tovább, az egész háborút végig harczolta, úgy tért vissza, úgy került ismét családjához; de most is azt a férget hordja még szivében.»

Jó, hogy a tűz már elhamvadt; – jó, hogy a hold elé sötét felhő vonult; – jó, hogy az elbeszélő nem láthatta hallgatója arczát, mikor ezeket mondá.

«És én oly bolond voltam, hogy azt elhittem neki! Hitelt adtam a rágalomnak, a mivel egy becsületes ember angyaltiszta nejének jó hírét leköpték. Meg hagytam magamat ilyen otromba módon csalni! Meg hagytam magamat nyugtatni azzal az ámítással, hogy sok szomorú ember van a világon, a kinek a felesége szép.»

«Hanem egyszer, mégis, véletlenül összetalálkozva Áronffy anyjával, előhoztam neki a mesének tartott levelet; s az öreg asszonyság ezt nagyon köszönte; de kért, hogy Áronffynak ne szóljak e felől.»

«Azt hiszem, hogy azóta mindig vigyázott fia magaviseletére.»

«Négy évig megálltam, hogy Sárvölgyi személye iránt tiszteletteljes távolban tartsam magamat.»

«Hanem volt egy napja az évnek, mely vörössel jegyezve állt naptáramban: a Heidelbergából elutazásunk előtti évforduló.»

«Mikor aztán az a tizenhatodik évforduló is eljött, utána harmadnapra levelet kaptam, melyben tudtomra adták, hogy Áronffy azon a veresjegyű napon családja körében megölte magát.»

Az elbeszélő itt elhallgatott s kezeit leeresztve, nézett ki a világos éjszakába, a szobában mély hallgatás volt, csak a nagy perczinga számlálta a multat és jövőt.

«Nem tudom, mit tettem volna, ha akkor e hypokritát megkapom; de ő akkor épen elutazott: számomra egy levelet hagyott hátra, melyben még ő sajnálkozik, hogy szerencsétlen barátunk, (barátunk!) ily szomorú véget ért; bizonyosan családi viszályok vitték erre. Megrója érte, hogy oly kevés lélekerővel bírt, s igéri, hogy lelkéért imádkozni fog.»

«Ha-ha-ha-ha!»

«Megöl egy embert hidegvérrel, miután tizenhat évig gyötörte! Megküldi neki a halálintést levélben! Kényszeríti a kegyes, szelid, becsületes családapát önkezével szakítani el életét.»

«Hideg, mosolygó arczczal használja fel a pokoli hatalmat, mit a vaksors, s egy magas lélek túlcsigázott becsületérzete, a katonai rang tisztasága, kezébe adott; s azután vállat von, kezét dörzsöli, szemeit ég felé forgatja, s azt mondja: «az öngyilkosok számára Istennél sincsen irgalom.»»

«Ki hát az, a ki az igaz embert az álnoknak két kezébe adja; hogy a míg a jobbal a testét, ballal a lelkét fojthassa meg?»

«Nos, bölcs ifjú, hát jer, védelmezd ellenemben ezt a jámbor férfit. Mondd el, mit tanultál?»

De a bölcs ifjú nem mondta el, hogy mit tanult; aléltan, eszméletlenül hevert a széken, hátradűlt arczára teljes fényében sütött a hold.

Nyolcz év telt el az időből.

A pusztába eltemetett ifjúból férfi lett, arcza megnyúlt, a szakáll körülnőtte; régi ismerősei közül kevesen ismertek volna már rá. Igazi nevétől maga is elszokott régen.

Topándy házánál folyvást megvolt a régi házi rend; Czipra a háziasszony, ki az asztalfőn elnököl; Loránd a külgazdasági mindenes, ki a háznál lakik, az asztalnál ül s a jövőmenő czimborákkal per-tu van; velük együtt iszik és mulat.

Iszik és mulat!

Mit is tegyen egy ifjú ember egyebet, a ki előtt az életnek nincsen semmi czélja?

Négyszem közt Cziprával is per-tu van; mások előtt tensasszonyozza.

Egy estebédnél Topándy azt mondá Cziprának és Lorándnak:

– Gyerekek; a napokban még egy új gyerek jön a házhoz. Egy igen kedves rokonomat, a kivel olyan nagyon szerettük egymást, hogy soha se szóltunk egymáshoz, elvitte az ördög. Én ugyan nem hiszem, hogy volna ördög a világon; de arra a rövid időre, míg ezt elvitte, mégis megengedem, hogy legyen. Ma kaptam a leányától egy lamentabilis levelet; igen szépen, fájnul van írva, nincs az a kanczellista a vármegyében, a ki szebben kalligrafiázzon és rendesebben konczipiáljon. Tehát azt írja szegényke, hogy a papa halála után mindjárt megrohanták a házat azok a minden pietást lábbal taposó sadduceusok, a kiket hitelezőknek neveznek; mindent lepecsételtek, elfoglaltak; még az ő zongoráját is! még a saját kezével rajzolt képeit is elliczitálták, sőt a Gedenkbuchot, a mibe annyi okos és nevezetes ember annyi ostobaságot sajátkezüleg összeírt, azt is eladták; a táblája végett megvette a dohánykereskedő egy tizesen. A szegény leánykát eddig az apáczáknál nevelték, azoknak is tartozik három negyedévi salláriummal, s jelenleg úgy áll a nap alatt, hogy a parazolján kívül nincsen egyéb födél, mely alá magát meghúzhassa. Volna ugyan még valami anyja is, hanem annak a társaságát bizonyos okoknál fogva nem keresheti fel; egyéb rokonait és ismerőseit már mind sorra próbálgatta, de azoknak mind alapos kifogásaik vannak családjuknak ez útoni szaporodására nem vállalkozni, szolgálni nem mehet, mert arra nem tanították; ő tehát eszébe juttatta magának, hogy van még valahol Ázsia határán egy félbolond rokona (az én vagyok); jó lesz egyenesen azt fölkeresni, s beállani hozzá princzesznek. – Én egészen helyeslem a hugomasszony argumentatióját; s már el is küldtem neki a szükséges úti költséget, kifizettem a zárdai tartozását, s arra is küldtem neki pénzt, hogy rangjához illő decorummal jelenhessen meg közöttünk.

Topándy nagyot nevetett saját előadásának.

Csak maga nevetett, a többiek nem osztoztak benne.

– Tehát már ezután kisasszony lesz a háznál: fáin, művelt, sentimentalis fehérszemély; a ki előtt meg kell nézni az embernek elébb, hogy milyen szót ad ki, s a ki valószinűleg mindnyájunk magaviseletét ránczba fogja szedni.

Czipra boszúsan taszította el magát székestül az asztaltól.

– No no, te ne félj semmit. Téged nem fog ő ránczba szedni, arról biztosítva vagy. Neked korlátlan uralkodásod van a házon, azt már tudod; a mit te rendelsz, parancsolsz, az történik, és akaratod ellen egy árva malacz sem jut az asztalunkra. Maradsz, a mi voltál: életnek és halálnak ura a háznál. Mikor akarod, mosás van a háznál, s minden ember tartozik beszámolni az utolsó ingéről is; a mi nem tetszik a háznál, azt kidobhatod az ablakon, s a mit megkivánsz, bevásárolhatod. Az új kisasszony egyetlen egy kulcsot sem fog elvenni tőled, a mi most azon az ezüst lanton, piros övedre akasztva függ; s ha csak az öcsémet meg nem hódítja, ellened pártot nem fog üthetni. Még akkor is én foglak védelmezni.

Czipra durczásan vállat vont.

– Tegye, a mi neki tetszik.

– Mi is teszszük, a mi nekünk tetszik, ugy-e bár?

– Maguk? – szólt Czipra, fekete szemeivel élesen nézve Topándyra. – Maguk azt teszik majd, a mi annak a kisasszonynak fog tetszeni. Oh előre látom én azt. A mint be fogja tenni a lábát, minden ember azt fogja csinálni, a mit ő csinál. A hogy ő fog mosolyogni, úgy fog rá vissza mosolyogni minden. Ha ő németül beszél, úgy fog beszélni az egész ház; ha ő lábujjhegyen jár, úgy fog járni az egész ház, ha neki a feje fáj, suttogva fog beszélni mindenki a háznál; nem úgy, mint mikor a szegény Cziprát a forró hideg lelte, s aztán kilencz férfi odajött az ágyához, circumdederumot énekelni, s paprikás pálinkával kinálták.

Topándy még jobban nevetett ezen invectivákra: a szegény czigány leány égő két szemét Loránd arczán feledé és azután addig feledé ott, míg a két égő szemből két vízben úszó szem lett. Akkor felugrott, feltaszította a székét és elfutott az asztaltól.

Topándy csendes vérrel emelte föl a felfordított széket s ismét helyére tette; azután utána ment Cziprának, s egy percz mulva karjára öltve hozta vissza az étterembe, szerfelett tréfás prosopopœával és spanyol grandhoz illő udvariassággal, a mit a szegény bolond czigány leány nem értett el.

Olyan könnyen meg tudott haragudni, s aztán olyan könnyen ki hagyta magát engesztelni. Megint leült a helyére és tréfált, kaczagott, – mindig és folyvást a finom nevelésü jövevény rovására.

Loránd kiváncsi volt megtudni az új családtag nevét.

– Valami Bálnokházy udvari tanácsosnak a leánya; – szólt Topándy, ha jól megtanultam: Melanie.

Loránd megdöbbent. Egy arcz a multból!

Különös, hogy itt kell vele találkoznia.

Egyébiránt, olyan régen volt az, hogy látták egymást! Bizonyosan egyik sem fog a másikra ismerni többé.

Melanienak másnap este kellett megérkeznie.

Reggel jókor felkereste Czipra Lorándot saját szobájában.

A fiatal embert épen tükre előtt találta.

– Ahá! – szólt hozzá nevetve, – maga épen tanácsot tart a tükrével, hogy elég szép-e? Szép, szép; hányszor mondjam már? higyje el egyszer.

Pedig Loránd nem azon tanácskozott a tükrével; hanem hogy eléggé elváltozott-e már az arcza?

– Jőjjön no, – szólt Czipra, bizonyos lanyhasággal. – Majd én fölcziczomázom; legyen még szebb; hadd akadjon meg a szeme rajta annak a nagyságos kisasszonynak. Űljön le, majd én felbodorítom a haját.

Lorándnak pompás gesztenyeszinű haifürtei voltak, oly simák, mint a selyem, és tömötten kétfelé omlók. Ezekbe a szép hajfürtökbe bolondult úgy bele Bálnokházyné valaha; ezeket a szép hajfürtöket szokta Czipra sajátkezűleg felbodorítani, minden nap, minden reggel; – ez az ő szabadalmai közé tartozott. És úgy értett hozzá.

Loránd pedig olyan bölcs volt, hogy engedte magát szolgáltatni, s átengedé Czipra finom ujjainak azt az előjogot, hogy hajfürteiben babráljanak.

– Ne féljen, na! – Ma nagyon szép fog lenni; szólt Czipra, együgyű szemrehányással, az ifjúnak.

Loránd pedig tréfásan átkarolta derekát s azt mondta neki:

– Abból pedig ma semmi se lesz, kedves Czipra, mert ma gabonát kell szeleltetni, a hajam mind tele lesz porral. Inkább, ha jó akarsz hozzám lenni: tedd meg, hogy vágd le a hajamat.

Czipra arra is készen volt. Ő volt Loránd frizeurje és Topándy borbélya. Ezt ő egészen természetesnek találta.

– Hát, hogyan parancsolja a haját? Kerekre? vagy rövidre? Elől meghagyjam fürtöknek? micsoda?

– Adsza az ollót, majd megmutatom: – szólt Loránd; s azzal kivéve Czipra kezéből az ollót, egyik markával homlokán összefogta az egész üstökét, s a másik kezével azt tőbül levágta; a lenyírt csomagot elhajítva a földre. – Csak így a többit is.

Czipra az ijedtség hüledésével rebbent vissza e gyilkos tettre, olyat sikoltva, mintha saját testébe vágtak volna azzal az ollóval. Ez a szép selyemhajcsomag a földön.

Már most a többit is ilyen rövidre kell vágni, az természetes.

Loránd leült előtte egy székre, a honnan a tükörbe láthatott s intett neki, hogy fogjon hozzá.

Czipra alig tudott erőt venni magán, hogy azt megtegye. Ezt a szép főt, melyen lopva annyiszor elmerengett, úgy elékteleníteni! ezt a sűrű hajsátort, melynek villanyos tömkelegébe ha ujjai elmerültek, úgy érzé mindannyiszor, mintha saját lelke amazéval vegyülne össze, a mindennapi ábrándos ölelkezésnek e delejes tárgyát, most levágni tőből; simára, mint egy vármegyei rab fejét!

Hanem azután elégtétele volt abban a gondolatban, hogy így majd nem fogja más oly hamar észrevenni az elcsúfítottat; nem ragadja meg így oly hirtelen a jövevény hölgy szivét; tehát csak le azzal a sámsoni bűverővel az utolsó szálig! Ez a gondolat kegyetlen erőt kölcsönzött ollójának.

Mikor aztán egészen simára volt lenyírva Loránd feje, olyan furcsa volt ránézni. Oly tréfásan esetlennek látszott, hogy ő maga is elnevette rá magát, mikor a tükör felé fordult.

A leány is együtt nevetett vele. Nem állhatta meg, hogy a szemébe ne kaczagjon; azután meg elfordult tőle, kihajolt az ablakba, úgy kaczagott.

Tulajdonképen nehéz lett volna megkülönböztetni, hogy kaczag-e vagy sír?

– Köszönöm, Czipra hugom; – szólt Loránd megölelve a tőle elfordult leány derekát, ma az ebéddel ne várjatok; mert kinn leszek a szérűn.

Azzal kiment a szobából.

Czipra pedig, a mint egyedül maradt, mielőtt valaki meglephette volna, letérdelt a padlóra, összeseperte kezeivel a levágott hajfürtöket a földről; mind, mind; egy szál se maradjon belőle másnak; s az egész bűbájos csomagot elrejté keblébe. Talán soha sem is fogja azt onnan elvetni.

A leány is együtt nevetett vele.

Czipra azzal az ösztönnel, a mit a természet csak a nőknek adott, előre érezé, hogy az, a ki most érkezik a házhoz, neki mindenben ellentéte, mindenben vetélytársnéja lesz; hogy ebből harcz fog lenni, életre és kárhozatra.

Egész nap azon töprengett, milyen lesz az új ellenség megjelenése.

Talán valami finnyás, büszke, előkelő arczhordáshoz szokott báb? No, így jőjjön csak, ezt szép lesz megalázni.

Könnyű munka. A tönkrejutott kevélyt elgázolni. Szökni fog a háztól, vagy sárgaságba esik a sok boszantás miatt, s megvénül ideje korán.

Vagy tán valami kényeskedő, érzékeny, nebántsvirág; a ki multját siratni jő ide; a ki minden szóban czélzást lát, a ki helyzetét mindennap át meg átérzi. Oh ennek is jól meg lesz vetve a fejealja, hogy minden reggel nedves legyen a vánkosa a könyektől. Mert irgalomra ne számítson. Vagy talán épen annak ellenkezője lesz? Vidám, könnyelmű, csapongó madár! A ki minden helyzetbe beletalálja magát; csak a mai nap legyen derült, a tegnapot nem siratja, a holnapért nem aggódik. Lesz rá gond, hogy jó kedve szárnyait megnyírják! Annál nagyobb diadal lesz a mosolygó arczból síró arczot csinálni.

Vagy talán léha, rest, semmivel sem törődő házi czifraság? a ki csak piperézkedni szeret, óra hosszat elül a tükör előtt, s este lámpánál regényt olvas. Oh minő tréfa lesz azt űzni, hajtani a falusi munka után, drága kezeit beleártatni a bőrkérgesítő gazdasszonykodásba, s nevetni ügyetlenségein.

Vagy pedig hizelgő, alattomos, mindenkinek kedvét kereső macska? Nem fog messze menni vele! Le lesz álarczozva, mielőtt bársony kacsóinak körmeit mutogathatná.

Vagy tán rideg, minden megbántáson túlemelkedni akaró, senkitől nem érdekelt, senkivel nem törődő érczbálvány akar lenni? Annál jobb! Így is lesz, a ki meg fogja találni azt az érző részét, a min meg lehet sérteni, porrá törni, megolvasztani.

Mert akár milyen, akár mekkora legyen, arról bizonyos lehet, hogy itt egy ellenségre talál, a kivel semmi kegyelemre ki nem alkudhatik.

Oh, Cziprától őrizkedni jó! Cziprának két szíve van; egy jó, meg egy rossz! az egyikkel szeret, a másikkal gyűlöl. S mentül jobban szeret egyikkel, annál jobban gyűlöl a másikkal. Ő belőle lehetne igen jó, szelid, áldott teremtés, a kinek nagyító üvegen keresztül kellene keresni a hibáit, hogy megláthassa valaki; de ha fölébresztik azt a másikat, akkor nem fognak a régire találni többé.

Cziprának minden csepp vére azt kivánta, hogy annak a másiknak minden csepp vére annyi könycseppé változzék át.

Így vártak Melaniera Lankadombon.

Még nem volt este, hogy a hintó megérkezett, mely Melanie elé volt a tiszafüredi állomásig küldve.

Melanie nem várt, míg elfogadására érkezik valaki, le tudott szállni maga a hintóból s feltalált maga a verandára, az eléje jövő Topándyval már az ajtóban találkozott össze. Ő kezet csókolt nagybátyjának, az megcsókolta unokahuga homlokát s bevezette a tornáczba.

Ott várt reá Czipra.

A czigány leány tiszta fehér ruhát viselt, fehér kötényt és semmi ékszert magán. Keresve kereste, hogy egyszerű legyen; azt a városi kisasszonyt azzal lepje meg. Hiszen öltözhetett volna csipkés selyembe is, mert van elég.

Pedig tudnia kellett volna, hogy a jövevény nem lehet czifra; mert – gyászol.

Melanien pedig a legegyszerűbb fekete ruha volt, minden diszítmény nélkül, csak nyaka körül és kezefején volt egy-egy csinos horgacsolt csipkekörék.

Ez is épen olyan egyszerű volt, mint ő. Szép halvány, megnyult arcza, még gyermeteg vonásokkal, nyugodt, szelid tekintete rokonszenvet sugárzott maga körül.

– Fogadott leányom, Czipra. – Szól Topándy, bemutatva őket egymásnak.

Melanie azzal a nevelt hölgyekkel közös nyájassággal, mely mindenki irányában eltalálja a simaság mértékét, nyujtá kezét a leánynak s szeliden üdvözölte.

– Jó estét, Czipra.

Czipra keserű gúnynyal mondta rá:

– Ugy-e, bolond egy név?

– Sőt inkább, egy istennő neve: Cypria.

– Micsoda istennő? Pogány? – Ez nem tetszett Cziprának; összevonta sötét szemöldeit s fejét ingatta elutasítólag.

– És egy bibliai szent nőt is úgy hívnak: Czippora: Mózes neje.

– Bibliai? Kapott e szón a czigány leány s felvillanó szemekkel tekinte Topándyra, mintha mondaná neki: hallod ezt? – Csak akkor fogadta el Melanie kezét, hanem aztán nem is eresztette el többet.

– Erről a bibliai szent asszonyról sokat kell még megtudni! Jőjjön velem. Megmutatom szobáját.

– Legyünk te és te. – Mondta Melanie, Czipra vállára hajolva szeliden.

Czipra azon vette észre, hogy megcsókolták egymást.

Topándy vállat vont, nevetett s hagyta őket együtt elmenni.

Az ujon érkezett leány semmi elfogultságot sem mutatott Czipra irányában; ellenkezőleg, úgy viselte magát, mintha gyermekkori ismerősök volnának.

Mindjárt a legnagyobb bizalommal szólt hozzá, a mint Czipra a számára rendelt lakószobába átvezette.

– Sok bajod lesz velem eleinte, kedves Cziprim; mert én oly ügyetlen vagyok. Most veszem észre, hogy semmit sem tanultam eddig, a mivel magamnak, vagy másnak hasznot tehetnék. Olyan gyámoltalan vagyok. De te annál ügyesebb vagy, tudom; majd tőled tanulok. Oh te nagyon sokat meg fogsz engem szidni, mikor valamit elkontárkodom; de mikor leány leányt szid, az még jól esik. Ugy-e bár, megtanítsz engemet, hogyan kell gazdasszonynak lenni?

– S te meg akarnád azt tanulni?

– Természetesen. Örökké nem maradhat az ember rokonainak a terhe; akár valami szegény ember vesz el valaha, akár valami idegennél kell szolgálnom, mindegyik csak úgy veheti hasznomat.

Magában e szavak értelmében annyi keserű volt; de a tönkrejutott nagy úr árvája annyi megnyugvással, oly kibékült kedélylyel mondta el azt, hogy Czipra szivében minden húr lehangolódott bele, mint mikor a hárfán nedves köd vonul keresztül.

Ezalatt behozták Melanie úti bőröndjét, csak egy volt és semmi skatulya hozzá; – csaknem hihetetlen!

– Jól van! tehát kezdd el legelébb is azon, hogy saját holmidat szedd rendbe. Itt vannak a szekrények ruháid, fehérneműid számára. Ezeket tartsd magad kéz alatt. A ki után a fél harisnyát az egyik szobából, a másik felet a másikból kell összekeresgetni a szobaleánynak, az olyan kisasszonyból nem lesz jó gazdasszony.

Melanie lehajolt egyetlen úti bőröndje mellé s azt felnyitva, kiszedegeté belőle legelébb is, a mi legfelül volt, felső ruháit.

Csak négy darab volt, egy perkál, egy batiszt, egy hétköznapi s egy ünneplő.

– Kissé gyűröttek lettek a bemálházás miatt; légy szives majd egy vasalót adatni, ki kell vasalnom, mielőtt helyeikre akasztanám.

– Magad akarod kivasalni?

– Természetesen. Kevés van: azt meg kell becsülnöm; cseléd kiégethetné; pedig ennek soká el kell tartani.

– Miért nem hoztál magaddal többet?

Melanie arczát egy perczre halvány rózsaszín pír futotta be; azután ismét nyugodtan felelt ez indiscret tudakozásra:

– Csak azért nem, kedves Cziprim, mert a többit lefoglalták hitelezőink, a kiknek tartoztunk.

– S nem tehetted volna el hamarabb előlük?

Melanie kezét mellére szorítva, az erkölcsi iszony bámulatával mondá:

– Hogyan? Hisz akkor megcsaltam volna őket.

Czipra észrevette magát.

– Igaz. Igazad van.

Czipra segített Melanie holmiait elrakosgatni a szekrénybe. Megbirált asszonyi műértői szemmel mindent. A fehérneműeket nem találta elég finomaknak; ellenben a himzés rajtuk egészen kielégítette.

Ez Melanie saját kézimunkája. – Könyvféle csak egyetlenegy volt a bőröndben: egy imádságos könyv. Czipra kinyitotta, belenézett. Voltak benne aczélmetszetek. Egy szép hölgy mellképe, hét csillaggal a feje körül, ki könyező szemét égnek emeli s egy térdeplő ifjú férfi képe, kinek szép lehajtott fejére az égi világosság ömlik alá. Sokáig elnézegette a képeket. Vajjon kik lehetnek azok?

Semmi ékszer sem volt az érkezett hozománya között.

Cziprának feltünt, hogy még a függő is hiányzik Melanie fülgömbjaiból.

– Függőid is ott hagytad? kérdé; – hogy a kérdésben a mi gyöngédtelen van, azt eltakarja, csak suttogva.

– Az ügyvéd azt mondta, szólt Melanie lesütött szemmel, – hogy ezek a függők is a hitelezők pénzéből vannak véve; és igaza volt; odaadtam neki azokat.

– De így be fog füleiden a fúrás forrni; szólt Czipra, adok neked egyet az enyéimből.

Azzal elfutott szobájába s percz mulva visszatért egy pár fülbevalóval.

Melanie éppen nem titkolta örömét az adományon.

– Nézd; az enyim is ilyen zafirköves volt; csakhogy a kövei nem voltak ilyen nagyok.

És megcsókolta Czipra arczát s engedte általa a függőket fülébe berakatni.

A függőkkel a mellcsatt is együtt jár. Czipra azt is felkapcsolá Melanie himzett nyakkörékére s itt megakadt a tekintete magán a csinos köréken: ujjaival megtapogatá azt; közelről megnézte s nem találta ki: «hogy készűlt ez? nincs hímezve, nincs kötve, nincs szőve».

– Nem ismered még? ez horgacsolva van, nem régi mesterség, de igen könnyű. Jer, mindjárt megmutatom.

Azzal hirtelen elővett tárczájából egy pár horgacsoló tűt, gyapotczérnát s elkezdte a műtételt Cziprának magyarázni, azután kezébe adta, hogy próbálja meg. Rögtön sikerült a kisérlet; Czipra is tanult valamit a jövevénytől; s úgy vette észre, hogy még sokat fog ettől tanulni.

Czipra egy óráig volt együtt a jövevénynyel s egy óra mulva arra a gondolatra jött, hogy ő még csak most kezd el – leány lenni.

Vacsorakor már úgy jelentek meg, hogy egyiknek a karja a másiknak a nyaka körül volt fonva és viszont.

Az első est Cziprának teljes örömére folyt le.

A jövevény lyányka egyike sem volt azon gyűlölt képek közül, a miket ő képzelme boszorkányüstjéből előidézett; nem volt vetélytársnő; nem volt úrhölgy; társnő volt. Egy tizenhét éves gyermek, a kivel együtt lehet fecsegni, eltölteni az időt s nem kell előtte válogatni a szót, mert még nem sértékeny. S úgy látszott, hogy Melanie is szereti azt, hogy van egy leány a háznál, kinek jelenléte népessé teszi a magányt.

Czipra azzal is meg lehetett elégedve, a mint Loránd irányában viselte magát Melanie. Szemei sohasem keresték az ifjú arczát, bár nem is kerülték tekintetét. Közönyösen találkozott vele s egész napi szóváltás vele annyiból állt, hogy megköszönte neki az asztalnál, ha vizet töltött a poharába.

És valósággal Loránd oly szigorú egyszerűségre reducálta külső előnyeit az által, hogy ily rövidre nyírt koponyával járt s azzal a semmivel nem törődő taglejtéssel élt minden mozdulatában, a mit a mezei munkával foglalkozók szoktak elsajátítani, hogy Melanie szemeinek nem is volt okuk rajta miért különösen megakadni.

Oh, ahhoz nem értenek egy tizenhét éves leányka szemei, hogy egy porlepte, elhanyagolt, ellazúlt külső alatt meg tudják érteni, mi az a férfiszépség?

Loránd is meg lehetett a felől nyugodva, hogy Melanie nem ismerte fel. Egyetlen csilláma a meglepetésnek nem mutatkozott arczán, egyetlen vizsgáló tekintet nem árulá el, hogy ő e messzeföldön véletlenül vele találkozó férfiban régi ismerős arcz eredetijére gondol. Idegen volt ránézve Lorándnak arcza, járása, hangja.

Az arcz megférfiasodott, a járás parlagi modort vett fel s a hajdani szép diskánt hang alámélyedt erőteljes baritonná.

Nem is igen találkoztak egyébkor, mint ebédnél, vacsoránál, reggelinél. Melanie a nap egyéb részét szüntelen Czipra mellett tölté.

Czipra idősebb volt nálánál hat évvel, jól illett neki a protectori szerep; az a nyers, rövid elbánású utasítgatás; a mi mégis tele volt kedélylyel; az a folytonos asszonyi zsémbelés, a miről maga Topándy azt mondta, hogy ha egy óráig nem hallaná Cziprát zsémbelni, azt hinné, halottak országába jutott; az ember megszereti azt. És ez ügyes, gyors kezű, gyors nyelvű lány mellett, kinek minden tagja csupa villany és ruganyosság, olyan kiegészítő ellentét volt a tanoncz neophyt bűbájos ügyetlensége: mennyit nevettek együtt, mikor Melanie jött jelenteni, hogy elfeledett élesztőt tenni a már meg is dagasztott kalácstésztába, mindkét keze tele ragadós kovászszal, mintha téli keztyű volna rajtuk! Vagy mikor köténybe szedte a kis sárga pelyhes mai csirkét, Czipra parancsára, hogy meleg szobába vigye őket a hideg udvarról s e közben élénk párharczba elegyedett a féltékeny kotlóval, mely harcz utoljára is Melanie futásával végződött.

Ezer ilyen bohó semmiségen mennyit tud két leány nevetni együtt!

S ezer még bohóbb semmiségről mennyit el tudnak csevegni: mikor este holdvilágnál kinyitják a kertre nyíló ablakot s a himzett ablakvánkosra dűlve, élfélig elbeszélgetnek; mindenről, a mi senki mást nem érdekel.

Melanie sok új dolgot tudott mondani Cziprának, a mit az örömest hallgatott.

Czipra különösen egy tárgyat szeretett volna tőle kivenni, a mit tréfás czélzatokkal érintgetett egyszer-másszor.

Mikor egyszer-egyszer Melanie, önmagától észre nem véve, nagyot sóhajtott.

– Valami távollevőnek szólt e sóhaj?

Vagy mikor ebédnél legkedvesebb falatját tányérján feledte.

– Valami távollevőre gondolt most valaki, a ki talán éhezik?

– Oh, «az» nem éhezik. – Sugá vissza Melanie.

Tehát valaki mégis van!

Ez Cziprát megörvendezteté.

Az esti beszélgetéskor fölvette e tárgyat:

– És ki az az «Az»?

Melanie pedig elértette, hogy a három «az» közül az egyik mit jelent?

– Oh, az egy igen kitünő ifjú. Több külföldi fejedelem megbizottja. Rövid idő alatt nagy hírnevet szerzett magának. Mindenki magasztalja. Sokat járt a házunkhoz papa életében s engem még kicsiny koromban neki szántak.

– Szép ember?! – kérdi mohón Czipra. Ez volt a fő megtudni való.

Melanie e kérdésre csak szemjátékkal felelt. De Czipra meg lehetett elégedve a válaszszal. Legalább is olyan szép ember Melanie szemeiben, mint az övében Loránd!

– Hozzá fogsz menni?

E kérdésre Melanie finom bal kezét oda tartá Czipra elé, negyedik ujját magasabbra emelve, mint a többit. Azon volt egy karikagyűrű.

Czipra lehúzta ujjáról a gyűrűt s belenézett. Betűket látott benne. Ha ismerné azokat?

– Ez az ő neve?

– Nevének előbetűi.

– Hogy hívják?

– Gyáli József.

Czipra visszahúzta Melanie ujjára a gyűrűt. Nagyon meg volt elégedve ezzel a felfedezéssel. Egy régi kedves, a ki szép ember, kitünő, nevezetes férfi, gyűrűje ott az ujján. Szent a béke.

Most már egészen hitt Melanienak; hitte, hogy az a közöny, melyet Loránd irányában tanúsít, nem tettetés. El van már az a hely foglalva mástól.

Hanem ha Melanie felől megnyugodott is, annál kevésbbé lehetett csalódásban Loránd szemeinek békés intentiói felől.

A hogy ezek a szemek Melanie arczával vétkeznek minden nap!

Hiszen ki vehetné rossz néven, ha férfiszemnek tetszik a «szép»? Örök kiváltság. A szép arczot szembenézni, még utána is nézni: ki róhatná azt meg?

Ah, de asszonyi szemnek megvan az a csodás adománya, hogy különbséget tud tenni tekintet és tekintet között. A féltés prismáján keresztül színekre törik a szemsugár; s ez a csodálatos optikai elemző megmondja: ez itt a kiváncsi pislogás, ez itt a kaczér kacsintás, ez itt a sárga féltés, ez itt az égő szerelem, ez itt a sötétkék elmerengés.

Czipra nem tanulta az optikát, hanem ezt nagyon jól értette.

Nem is látszott rá figyelni, mintha nem is venné észre, nem is járnának ott a szemei, mégis mindent látott, tudott.

Loránd szemei elemészték a szép hajadon alakját.

Minden látáskor megteltek vele: mint megtelik a méh a virág láthatlan mézével s lassankint sejtet tölt vele. Minden pillantása egy ilyen hazatérő méh volt, mely szerelem mézét hordja haza a zúgó, rajzó szívbe.

Vehette azt észre különben Czipra abból is, hogy Loránd azóta sokkal tartózkodóbban viselte magát irányában, mióta Melanie a házhoz került. Nagyon szorgosnak találta jelenlétét minden mezei munkánál, hogy mentől kevesebbet legyen otthon.

Czipra nem állhatta sokáig e kínzást.

Egyszer négyszemközt találva Lorándot, dévaj gúnynyal fordult neki:

– Bizony pedig, barátom Bálint (Loránd álneve ez volt), arra a kis leányra hiába pislogunk – mert annak már vőlegénye van.

– Igazán? – szólt Loránd, megsimogatva a leány gömbölyű állát, mintha egy kényes virágbimbóhoz nyúlna.

– Nono, minek az a nagy nyájasság egyszerre? Ha én, lelkem, annyit néznék egy leányra, azt is régen megláttam volna, hogy karikagyűrű van a kezén; az pedig jegygyűrű szokott lenni.

– Hát sokat nézek én erre a leányra? – kérdé Loránd tréfás hangulattal.

– Valahányszor én önre nézek.

Ez szemrehányás is volt és vallomás is.

Czipra iparkodott e gyöngéd mondás lehető hatását rögtön eltörölni azzal, hogy mértéktelenül felkaczagott.

– Barátom, Bálint! Annak a kisasszonynak a vőlegénye igen nagy úr! Külső országi fejedelemnek fiskálisa; hintóba jár, nagyságos úrnak hívják; mihelyt Melanienak egy nagy pörét megnyeri, a mi őket megint úrrá teszi, azonnal el fogja venni. És igen szép ember ám: nem olyan mint maga. Fáin, csinos gavallér.

– Gratulálok hozzá! – szólt nevetve Loránd.

– De igen. Nekem Melanie mondta: – a nevét is megmondta. Gyáli Józsefnek hivják.

– Haha!

Loránd nevetve s jókedvűen megcsipve Czipra csattanó orczáját, odább ment.

Nevetett, de a mérges nyíl szúrásával szívében!

Oh be rossz szolgálatot tett magának Czipra, mikor ezt a nevet kimondta Loránd előtt.

Loránd egész lényét kifordítá alapjából, a mit Czipra mondott neki.

A halálos ellenség mátkája ez a leány! Azé az emberé, a ki miatt neki meg kell halni. És ez az ember kaczagni fog, midőn őt, a túlzott becsületérzés áldozatját, a kriptába lopva elszállítják s ugyanekkor tán nászéjén világos virradtig fog tánczolni s gyönyörködik azon arcz mosolyában, mely az elveszettet még csak meg sem sirathatja.

Oh ez kárhozatra vivő gondolat!

Nem, nem! Nem a kárhozatra: még annál is odább, még onnan is vissza: bele abba a mondhatatlan körbe, a hol a becsvágy hátramarad s az erkölcsi érzéketlenség az úr. Loránd szívéből az a gondolat képes volt kiszorítani azt a meggyőződést, hogy ha egy becsületes ember ellenségének kezébe adta az életét, vagy a becsületét, kettő közül csak a másodikat válthatja ki.

Ez órától fogva egészen más életrendet követett.

Most már a mezei munkák megtörténhettek az ő felügyelete nélkül is: nem volt jelenlétére olyan minden órai szükség. Sokkal több ideje jutott az otthon maradásra.

Nem is tartotta magát többé távol a házi leányoktól; utánuk járt, fölkereste őket: elmés volt a társalgásban, válogatós az öltözékben s hogy ügyességével remekeljen: mind a két leánynak egyszerre udvarolt; kinek színből, kinek szívből.

Topándy nevetve nézte őket. Nem bánta, akármi fordulatot vesz ez ügy. Cziprát ép úgy szerette, mint Melaniet s az ifjút mindkettőnél jobban. A három közül csak egy pár válhatik; a melyik összetalál, arra ő is ráadja az áldást. Lotteria ez! Idegen kéz ne húzzon benne más számára sorsot.

Hanem Czipra egészen tisztában volt már mindennel. Loránd nem ő érte maradoz otthon.

Ő maga is kénytelen volt elismerni azt a fölényt, a mit Melanie gyakorol a háznál; átgondolt, finom, szerény magaviseletével; ő mindenben oly okos, oly eszes. A legkényesebb helyzetben úgy fenn tudja tartani a nők méltóságát, a min még rajta van a hajadoni ártatlanság hamva. Ha víg czimborák ülnek az asztalnál, Topándy czinikus jó kedvében kétértelmű tréfákkal iparkodik zavarba hozni a lánykákat, kiknek az asztalnál úrnői szerepet kell játszani; Czipra olyankor lármás negéddel utasítja őt rendre, míg Melanie okosan, szellemdúsan kerüli ki a tréfa nyílhegyét, sem ostoba pruderiet, sem hideg érzéketlenséget nem vetve ellenében: s hogy uralkodik ezáltal minden szíven!

Oh bizonynyal, ő az uralkodónő a háznál; ő a legkedvesebb, legszebb, a legokosabb; övé minden diadal!

Ilyenkor aztán Czipra kétségbe volt esve, ha erre gondolt.

«Pedig hiába! Azért akármilyen okos és szép, és bűbájos az a másik, azért mégis én vagyok az igazi! ezt érzem, ezt tudom; de nem tudom bebizonyítani! Téphetnénk csak ki a szíveinket s hasonlíthatnánk össze; – de hát azt nem lehet.»

Cziprának azt kellett mindig látni, hogy ő vele mindenki csak enyeleg, amahhoz pedig komolyan közelít.

Ez egészen megmérgezte lelkét.

Minden szellemi műveltség nélkül, az erkölcsi tartalék kincséből egyedül annnyival felruházva, a mennyit a természet és az ösztön szívébe oltott, hit és erény magas fogalmait csak álomképpen sejtve; ez a leány képes volt arra, hogy azt, a kit jobban szeretnek, mint őt, megölje.

Megölje, de nem úgy, a hogy a rege királyasszonya megölte a tündér Hófehérkét, a miért a gnómok azt súgták untalan fülébe: «szép vagy, szép vagy, szép királyné; de Hófehérke még szebb!» Czipra meg akarta őt ölni, de úgy, hogy ne haljon meg, azután is éljen. Csak annak haljon meg, a minek most látszik.

Czigány leány volt, pogány leány volt, szerelmes leány volt.

Az örökölt hajlam, az elvadító nevelés és a szenvedély vitte odáig, a hol ezt ki tudta gondolni.

Pokoli gondolat volt! A megszelídítetlen ördög tanácsa, ki egy védetlenül hagyott nőszívbe belopta magát.

Egyszer csak eszébe jutott össze-vissza forgatni a kastélyban a lakási rendet; cselédeket űzött, hajtott rendes laktanyáikból, máshová költöztette őket, a férfiakat kikergette szobáikból, azon ürügy alatt, hogy a falszőnyegek nagyon rongyosak már, azokat letépette, a szobákat újra szőnyegezteté: olyan felfordult világot csinált, hogy Topándy megszökött előle a városba, míg a szobákkal ismét rendbe jön.

A kastélynak négy homlokzata volt s a szerint vonult át rajta két, egymást keresztbeszelő folyosó; az egyik folyosó főajtaja az udvarra nyílt, a másik a kertre vezetett. E folyosóról nyíltak jobbról balra a szobák.

A nagy házfelforgatás alatt Czipra átköltözteté Lorándot az átellenes szobák egyikébe. A másikat, mely a folyosóról amazzal szembe nyílt, Melanie ideiglenes szobájául rendezé be. Hiszen nem sokáig tart; holnapután ismét rendbe jönnek s akkor mehet kiki ismét rendes helyére vissza. És akkor az a pokolbeli gondolat támadt szívében: «ha szereti, hát szeresse!»

Estebédnél csak hárman ültek egyedül az asztal mellett. Loránd a szokottnál is szórakozottabb volt; alig beszélt velük valamit; ha Czipra szólt hozzá, válaszában oly valami elfogultság volt, a mit lehetetlen volt észre nem venni.

Czipra pedig különösen tréfás kedélyben volt ma.

– Bálint barátom, maga álmos! Pedig jó lesz, ha az éjjel vigyáz ránk, hogy el ne lopjanak bennünket.

– Zárkózzál be jól, kedves Czipra, ha félsz.

– Zárkózhatom, szólt Czipra könnyűvérű nevetéssel; mikor ezek az átkozott cselédek úgy elrontották ezen az oldalon minden ajtó zárait, hogy egy nyomásra mind kinyílik.

– Jól van, hát majd vigyázok rátok.

Azzal Loránd jó éjt kivánt nekik, vette a gyertyáját és eltávozott.

Czipra sürgeté Melaniet is.

– Mi is lenyugodjunk jókor, mert holnap korán talpon kell lennünk.

Ez este a szokott ablaktársalgás is elmaradt.

A két leány kezet szorított, jó éjt kivánt egymásnak s azzal Melanie eltávozott szobájába.

A mellette való szobában hált Czipra.

A mint Melanie becsukta maga mögött az ajtót, Czipra elfujta a gyertyát saját szobájában és sötétben maradt. Öltözetestül veté le magát ágyára s azután könyökére emelkedve, hallgatózott.

Egyszer aztán úgy tetszék neki, mintha a folyosó átellenes szobájának ajtaja halkan nyikorogna.

A szívlüktetés majd kiszakította keblét.

«Ha szereti, hát szeresse.»

Azután leszállt ágyáról s lélekzetét visszafojtva odacsúszott az ajtóhoz s a kulcslyukon átnézett Melanie szobájába.

Ott még gyertya égett.

Hanem Melaniet nem láthatá e helyről. Öltönysuhogásról gyanítá, hogy Melanie felöltönyét veti le. Most csendes léptekkel közelít az asztalhoz, melyen a gyertya ég. Fehér hálóköntösben van, haja félig lebontva; kezében az a kis fekete könyv, a miben azokat a glóriás képeket annyiszor megbámulta Czipra, a nélkül, hogy merte volna kérdezni: kik azok?

Melanie az asztalhoz érve, a kis imakönyvet tükre táblájához támasztá, térdre ereszkedék, két kezét összekulcsolva az asztal szélére nyugtatá és imádkozott.

És e perczben a megdicsőülés sugárzott egész alakjáról!

Szép volt, mint egy imádkozó szeráf, mint egyike azon fehér tüneményeknek, kik az örök dicsőség pálmaágával a megnyílt mennybe légalakjaikkal fölemelkednek.

Czipra megsemmisülten rogyott össze.

Most látta, hogy van egy emberfölötti tünemény, mely előtt minden szenvedély térdre roskad, minden indulat kristálylyá jegesül; egy imádkozó szűz alakja! A ki e látományt meglopta, az minden bűnös gerjedelmet elvesztett szívéből.

Ismét az áruló judáslyukhoz hajolt, ismét átnézett. A leány folyvást imádkozott. Mikor szemeit fölemelte, azok úgy ragyogtak; két könycsepp ragyogott bennük.

Czipra a mellét verte néma fájdalmában. Ez tud repülni, én pedig csak a földön csúszok!

Mikor aztán elvégezte a leány az imádkozást, rányitott a két dicsfényes képre s azokat boldog elragadtatással többször megcsókolá. Így csókolja a szenvedő jóltevője kezét, az árva atyjának, anyjának arczképét, a nyomorult védtelen ember az Isten arczát, ki védi ködoszlop alakjában azt, a ki árnyékába hajtja le fejét.

Czipra haját tépte kétségbeesésében s homlokával verte a földet, vonagolva, mint egy féreg.

E zajra Melanie felriadt s odasietett az ajtóhoz, megnézni, mi baja Cziprának?

Czipra, a mint észrevette Melanie közeledtét, felszökött helyéből s mielőtt Melanie benyitott volna hozzá, kirohant a másik ajtón a folyosóra.

Itt új megdöbbenés várt reá.

A folyosó szögletén, a hol a két tornácz átszeli egymást, ott találta Lorándot, egy asztal mellett ülve. Az asztalon lámpa égett, Loránd előtt könyv volt, mellette székéhez támasztva a rézfokos.

– Mit csinál ön itt? – kérdé Czipra, visszariadva.

– Titeket őrizlek, – felelt Loránd. Miután azt mondtad, hogy szobáitok ajtajai nem záródnak, itt virrasztok reggelig, hogy valaki rátok ne törjön.

Czipra visszaszökött szobájába. Szemben találkozott Melanieval, ki gyertyáját kezében tartva, sietett ki hozzá, kérdezve, hogy mi baj?

– Semmi, semmi. Zajt hallottam odakinn. Megijedtem tőle.

Nem kellett magát tettetnie, mert minden ízében reszketett.

– Te félsz? – szólt Melanie bámulva. Lásd, én nem félek. Jó lesz, ha kijövök hozzád s együtt maradunk az éjjel.

– Igen, jó lesz, felelt Czipra. Te feküdjél az én ágyamba.

– Hát te magad?

– Én? – kérdezé szilaj tekintettel Czipra. – Majd csak itt!

Azzal végigvágta magát a földön az ágy előtt.

Melanie ijedten hajolt le hozzá, megfogta karját, emelgette, engesztelé, kérdezgeté tőle: «Cziprim? Mi bajod? szólj, mi lelt?» – Czipra nem felelt, nem mozdult, nem nyitotta fel szemeit.

Mikor aztán Melanie, látva, hogy nem bir bele lelket verni, rémülten felállt s kezeit összekulcsolva rebegé:

– Jézus, Mária! mi történt? – Akkor hirtelen fölemelkedett Czipra fektéből s elkezdett nevetni.

– Hahaha! hahaha! Most ugyan megijesztettelek.

És azután dévajon henteregve a földön, kaczagott egyre, mint a kinek sikerült társnéját ugyan jól megtréfálni.

– Hogy megrémültem! – rebegé Melanie, két kezét hullámzó keblére nyomva.

– Feküdjél az ágyamba, biztatá őt Czipra; én itt hálok a földön. Tudod, hogy megszoktam a földön hálni, pokróczczal takarózni.

E bizarr dalt, sajátságos bús dallamával kétszer is eléneklé Melanienak s azután hirtelen maga körül göngyölte az ágy elé terített pokróczot, egyik karját feje alá tette és úgy maradt mozdulatlanúl; Melanienak semmi szavára nem felelt többet.

Másnap, hogy Topándy haza érkezett a városból, alig rakta le az úti gunyát magáról, midőn Czipra rajta rontott.

Megfogta erőszakosan a kezét és vad tűzzel nézve szemébe, azt mondá:

– Uram! Én nem élhetek így tovább. Én elölöm magamat. Tanítson meg engemet imádkozni.

Topándy bámulva tekinte rá, s gúnyolódva húzta fejét vállai közé.

– Hát te hozzád mi ütközött most, hogy így rám rontasz? Azt gondolod, a bodajki búcsúról jövök, minden zsebem tele szentek hegedűjével, olvasóval, meg mézeskalács-szentekkel? Hát lévita vagyok én? barát vagyok én, hogy rajtam keresed az imádságot?

– Tanítson meg engemet imádkozni. Elég régen könyörögtem érte, nem várok tovább.

– Eredj. Ne veszekedjél. Magam se tudok. Hol vegyem a neked valót?

– Az nem igaz. Ön tud olvasni. Önt megtanították mindenre. Ön csak eltagadja, hogy ismeri az Istent, mert szégyenkedik előtte? de én vágyom eléje! Engem tanítson imádságra!

– Nem tudok én egyebet, rózsám, mint a bakkancsos imádságát.

– Jól van, megtanulom azt.

– Azt elmondhatom előtted.

– No hát mondja!

Czipra úgy tett, mint Melanietól látta; térdreereszkedék az asztal előtt, két kezét áhítattal összetette, s az asztal szélére nyugtatá.

Topándy furcsául rázta a fejét; ez komolyan veszi a dolgot.

Azután odaállt eléje, hátratette két kezét s elkezdte előtte mondani a bakkancsos imádságát:

A szegény nyomorult teremtés az első mondatokat oly mohónkapó áhítattal rebegte az istentelen szája után; – hanem azután, mikor a mondat határozottan tréfás fordulatot kezdett venni, hirtelen dühösen felugrott térdeiről, s mielőtt Topándy ellenőrizhette volna, egy olyan egészséges pofont alkalmazott az orczájára, hogy a füle is megcsendült bele; azzal elfutott s becsapta maga után az ajtót.

Topándy sóbálványnyá lett bámulatában. Hogy Cziprának hirtelen-keze van, azt tudta; de hogy ezt a gyors kezecskéjét valaha az ő urának és jóltevőjének orczája ellen föl merje emelni egy rövidke tréfa miatt, azt csakugyan nem volt képes megérteni.

Ennek valami nagy bajának kell lenni.

Egyébiránt a kapott pofonról ő sem szólt senkinek, Czipra sem. A legfelső találkozáskor ismét azok voltak egymás irányában, a kik eddig: az egyik az ingerkedő, csipkelődő, tréfás, bohó, a másik a dévaj, durczás, elkényeztetett kópé.

Topándy asztal felett még czélozgatni is mert e tréfás jelenetre, Lorándnak mondva ebéd után:

– Bálint öcsém, kérdezd meg Cziprától, hogy nem mondaná-e el az asztaláldást, a mit tőlem tanult; hanem megfogd elébb a két kezét.

– No no! – fenyegetőztek Czipra lángvörösre gyuladt arczczal. Csak sokat tréfálózzanak velem. Kezemben az életük. Egyszer farkasalmát főzök az étel közé s mindnyájukat megmérgezem magammal együtt.

Topándy mosolyogva vonta őt keblére, megsimogatva kondor fejét; Czipra érzékenyen szorítá ajkaihoz az ő ura kezét, csókjaival nedvesítve azt; – azután eltaszítá őt magától mind a két kezével s kiment a konyhába tányérokat törni, cselédek haját tépni.

A tizedik év is eljött. Lefelé járt már. És Loránd kezdett már nem törődni a végzetes határidővel.

Szerelmes volt.

Ez az egy gondolat elűzte szívéből a többit; életunalom, atheismus, misanthropia, mind eltünt életköréből, mint bolygófény a napsugár elől.

Melanienak is tetszett az ifjú.

Szenvedélyei nem voltak erősek, okos leány volt; hanem annyit bevallott magának, hogy ez a fiatal ember neki tetszik. Arczvonásai nemesek, modora gyöngéd, állása is elég biztos arra, hogy egy asszonyt eltarthasson.

A szép platánfák árnya alatt sokszor sétált Loránddal egyedül, míg Czipra magányosan ült kesergő czimbalma mellett s verte rajta a régi pusztai emlékeket – maga-magának.

Lorándnak nem volt nehéz észrevenni, hogy Melanie is örömest jár ott, a hol ő fel szokta keresni, s szivesen hallgatja a rokonszenvű szív apró vallomásait. Hanem ő maga azért oly zárkózott. És az a karikagyűrű folyvást ott az utján. Ha ez a bűvzár lepattanhatna onnan?

Pedig már szinte két év elmult azóta, hogy az apa halálát meggyászolá, a fekete ruhát rég letette; s az árvaság kenyere ellen sem lehet panasza, Topándy mindennel elhalmozta, a mi nőnek kedves, mintha tulajdon leánya volna.

Egy délután Loránd bátorságot vett magának megfogni Melanie kezét. Egy domború hídon álltak, mely a parkon átkanyargó patak fölé volt építve, annak a karfájához dűlve nézték a vízfenék úszó virágait; – vagy talán egymás alakját a víz tükrén.

Tehát Loránd megfogá Melanie kezét s azt kérdezé tőle:

– Miért kegyed örökké oly szomorú? Hová repülnek ezek az örök sóhajok?

Melanie a kérdező arczába nézett nagy, okos szemeivel s megtudta annak minden vonásából, hogy szív intézte e kérdést a szívhez?

– Lássa ön: már ez elég nagy ok a szomorúságra nekem, hogy ezt soha sem kérdezte tőlem senki, és ha kérdezte volna, soha sem mondhattam volna meg senkinek.

– Tehát tiltva van e kérdés?

– A kinek megengedtem, hogy észrevehesse azt, hogy bánatom van, annak megengedtem azt is, hogy megkérdezze tőlem, mi az? Lássa ön, nekem van anyám, és még sincs anyám.

A lyánka itt félrefordítá arczát.

Loránd értette ezt jól; de épen ez a tárgy volt az, a miről még többet akart megtudni, hiszen saját sorsa volt vele kapcsolatban.

– Mit tesz ez, Melanie?

– Ha azt elmondom önnek, át fogja látni, hogy semmi titkom sem lehet ön előtt többé a világon.

Loránd szótlanul, kérőleg tette össze két kezét.

– Most körülbelül tíz éve, hogy anyám egy este elhagyta házunkat s azóta soha vissza nem tért. A mende-monda egy ifjú eltünésével hozta kapcsolatba az ő eltávozását, ki házunknál lakott, s kinek politikai vétség miatt ugyanazon este szökni kellett.

– Hogy hívták azt az ifjút? kérdezé Loránd.

– Áronffy Loránd volt a neve. Távoli rokonunk. Igen szép ifjúnak tartották.

– És azóta nem hallott kegyed anyjáról hírt?

– Soha sem. Azt hiszem, valahol álnév alatt Németországban, mint szinésznő, keresi a világot, hogy eltemesse magát a világ elől.

– Hát az az ifjú hová lett? Nincs vele többé?

– Úgy tudom, kiment Keletindiába, onnan írt öcscsének, Áronffy Dezsőnek s minden vagyonát ráhagyta, azóta ő sem tudott magáról semmit. Valószínű, hogy meghalt.

Loránd fellélekzett. Nem tudnak felőle semmit. Azt hiszik, Keletindiákra ment.

– Néhány hét mulva ismét itt lesz az évfordulója azon szerencsétlen napnak, melyen anyámat elvesztettem; anyámat, a ki még most is él, és ez a nap mindig fátyollal közelít felém; a bánat, a szégyen, az elhagyottság érzete akaratlanul elnyomja kedélyemet. Most már tudja ön legféltettebb titkomat; és nem fog megitélni érte?

Felhozzam a vizből? – kérdezte Loránd.

Loránd gyöngéden odavoná ajkaihoz a finom kezecskét s annak rózsás ujjahegyét megcsókolá, mi alatt szemeit folyvást kérdőleg szegezé azon karika-gyűrűre, a mi ez ujjak egyikén volt.

Melanie elérté a kérdést, mely az ékesenszóló tekintetben oly forrón volt kifejezve.

– Ön azt kérdi tőlem, úgy-e bár: nincsen-e még ennél is féltettebb titkom?

Loránd némán igenlé e vonatkozást.

Melanie lehúzta ujjáról azt a gyűrűt, s azután két ujja hegyei közé fogta.

– Igaz. De ez nem élő titok rám nézve többé. Én annak, a kihez e titok fűzött, meg vagyok már halva. Mikor eljegyzett, még gazdag voltam; atyám volt, a ki hatalmas befolyással bírt. Most szegény vagyok, árva és elhagyott. Az ilyen gyűrűkről meg szoktak feledkezni.

Abban a perczben kipattant kezéből a gyűrű, s a hídról felszökve, a vízbe esett, a tulipános nymfeák levelei között eltünve.

– Felhozzam a vízből? kérdezé Loránd.

Melanie ránézett, szeliden, ábrándosan és azt mondta:

– Hagyja ott…

Loránd magánkívül a boldogságtól szorítá ajkaihoz a nála felejtett szép kezet s forró csókjaival halmozá el először a kezet, azután annak átadóját. A virágos fákról virágkelyhek hullottak le fejeikre; olyan koszorús fővel tértek vissza, mint vőlegény és menyasszony.

Loránd még aznap beszélt a felől Topándyval, hogy nagy ideje volna az ispánlakot fölépíteni, a mi oly régi tervben volt.

– Aha! – szólt Topándy nevetve. Értem. Úgy jöhet, hogy az ispán megházasodhatik, s akkor kell külön lakának lenni, a hova feleségét vigye. Meglesz három hét alatt.

Loránd egészen boldog volt.

Szerelmét viszonozva látta, s élete sötét rémétől megszabadult.

Melanie nemcsak a felől győzte meg, hogy benne Áronffy Lorándra ismerni nem lehet többé; sőt a felől is megnyugtatá, hogy azt a hajdani Áronffy Lorándot rég meghaltnak, elpusztultnak hiszi minden ember; senkinek gondja nincs rá többé: vagyonát is elfoglalta a testvér, bár jövedelmének illető részét titkon mindig megküldi testvérének. Ez egy emberen kívül senki sem tud semmit. Az pedig hallgatni fog örökké, ha megtudja, hogy testvérének élete függ további hallgatásától.

A szerelem ellopta Loránd lelkének aczélját!

Egészen megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy egy olyan fogadást, a mely valakit Isten és ember, és természet törvényei megszegésére kötelez, megtartani bolondság. Ki vetheti szemére, ha meg nem tartotta? Ki ismerhetne rá ezentúl? e helyzetben, ez arczczal, e név alatt? Nem született-e ő újra? Nem egészen más ember-e az, a kinek életét folytatja most? Nem bevégezte-e már azt az életet, a mit eljátszott akkor?

Bolond volna, ki a rosszak irányában a végletekig vinné a becsületérzést, és végre, ha volna is ember, a ki e szószegésre azt mondaná: bűn! nincs-e Isten, ki ugyanarra azt mondja: «erény volt!»

Erős bástyát talált ez önvédelemre ama családi sírbolt falaiban is, melynek üregében öreg anyja oly rettentő átkot mondott az utolsó lakóra. Hisz neki is tett fogadást. És e fogadás is erős volt. Két ellenkező fogadás egymást eltörli. Inkább tartozik megtartani azt, mit szülőjének, mint azt, a mit gyilkosának adott.

Szép sophismák ezek mind! Loránd bennök kereste menedékét.

És aztán e szép szemekben. Lehet-e meghalni annak, a kire e két csillag mosolyog? Lehet-e a megsemmisülést kivánni a mennyország kapujában?

És aztán az is jól esik, hogy e mennyországot épen azon ellenségtől vegye el, ki szeretné őt a hideg földbe letemetni!

Loránd kezdte magát megadni sorsának. Óhajtott élni. Kezdte sejteni, hogy még van boldogság a világon. Csendes, félrevonult, eltitkolt boldogság, a miről csak az a két ember tud, a ki azt egymásnak cserébe adja.

Sokszor látjuk az életben e tüneményt. Egy-egy délczeg gavallér, a ki a divatvilág első arszlána volt, csak eltünik a salonok illatszeres gőzköréből s évek mulva alig ismerünk rá az elhanyagolt külsejű, durva kabátos falusi gazdában. Boldog családélet alakította így át. Nem lehetséges-e, hogy ugyanazon boldog érzés, mely ezt kivetkőzteté fényes gombos frakkjából, a büszke jellemet is leöltse az ifjúról, s adjon fel helyette jó kényelmes, tág és vízmentes hétköznapló zubbonyt: a világ iránti közönyt és érdektelenséget? Hadd kiabálja az ellenség gúnyhahotával az ország egyik szélétől a másikig, hogy Áronffy Loránd nem gavallér, nem lovag; a feleség mosolygása kárpótol az elvetett büszkeségért.

Most csupán még csak arra az egyre van szükség, hogy az egyetlen ember, kinek hollétéről tudnia szabad, a testvér, örökre elhallgasson azzal.

Vajjon felfedezzen-e neki mindent? a fogadott párbajt és a házasságot s egészen kezébe adja az élete fölötti uralmat, hogy fenntartsa a fenyegető rejtelmet, melylyel eddig távol tartotta őt és szülőit magától?

Ezt meg kell még gondolni jól. Ezt ki kell főzni jól.

Loránd nagyon mélázó lett néhány nap óta.

Egyszer ebéd után Czipra megfogta kezét s azt mondá neki enyelegve:

– Maga nagyon eltöprenkedik valamin. Maga igen halavány. Jőjjön, majd mondok magának szerencsét.

– Szerencsét?

– No igen: majd én magának kártyát vetek. Tudja:

– Jól van, Czipra hugom, hát mondj nekem szerencsét.

Czipra úgy örült neki, hogy Lorándot egyszer ismét egyedül láthatja czigányos pompájú szobájában. Leültette őt a bársony tábori székre.

Maga pedig letelepedett a tigrisbőrre, s elővette zsebéből kártyáit. Két év óta mindig magával hordta azokat. Ezek voltak egyedüli tanácsadói, barátjai, tudománya, hite, imádsága: a jövendőmondó kártyák.

Valamit csak kell az embernek hinni!

Először megkeverte a kártyákat, azután tenyerére téve, Loránd elé nyujtá.

– Itt van, emelje meg. Annak kell emelni, a kinek jövendőt mondanak. Ne bal kézzel; az nem jó. Jobb kézzel maga felé.

Loránd megtette kedvéért azt a tréfát.

Czipra kirakta maga elé a kártyákat.

Azután térdére nyugtatva könyökét s tenyerébe fektetve szép nap-aranyozta arczát, nagy figyelemmel vizsgálta végig az ismeretes ábrákat.

A szívlovag épen a középre jutott.

– Magának valami utazás áll; kezdé komoly arczczal magyarázni a czigány leány. A gyászos asszonynyal fog találkozni. Nagy öröm. A virágbokréta az öröm. A szívleány egy sorban áll. Jól talál össze. Hanem az irigy-leány, meg a gyilkos közbül állanak és elválasztják. A kutya hűséget, a macska ravaszságot jelent. Bús-leány a kutya mellé jutott. – Vigyázzon magára, mert magát valami nő, a ki haragszik, meg akarja ölni.

Loránd oly szánalmas mosolylyal nézett Cziprára, hogy annak el kellett érteni az ifjú gondolatát.

Ő is úgy némán felelt meg rá. Három ujja hegyét keblére nyomta, s aztán csendesen ingatva kezét, mutatá, hogy «az» nem ő! A sárga ruhás nő, az irigy-leány a kártyában, valaki más. Mutatóujját arra a zöld ruhásra tette, – az a bús-leány. És Loránd most vette észre, hogy Czipra régóta zöld ruhát hord, mint a bús-leány ott a szerencsemondó kártyában.

Czipra hirtelen összecsapta a kártyákat.

– Vessük ki még egyszer. Emelje meg háromszor egymás után. Így.

Újra kirakta a kártyákat.

Loránd észrevevé, hogy a mint a kártyák egymás mellé jutottak, Czipra arcza egyszerre átpirult, szemei elkezdtek szokatlan tűzben ragyogni.

– Nézze, most a bús-leány épen mellette van, és azon túl van a gyilkos. Az irigy-leány a szívleány túlsó szögletben. Másik oldalon az öreg asszony. Feje fölött az égő ház. Őrizkedjék valami nagy szerencsétlenségtől. Valaki bántani akarja nagyon. De valaki védelmezni fogja.

Loránd nem akarta nagyon megkeseríteni a szegény leányt azzal, hogy együgyűségeért a szemébe nevessen.

– Kelj fel már Czipra, elég volt ebből a játékból.

Czipra szomorúan szedte fel kártyáit. De nem fogadta el Loránd kezét, ki fel akarta őt a földről segíteni. Felszökött magától, mint a zerge.

– De hát mit csináljak? mikor egyébhez nem értek.

– Jőjj, játszd el nekem az én kedves nótámat a czimbalmon. Olyan régen nem hallottam már.

Czipra megszokta a szófogadást; rögtön hozzáült hangszeréhez, s elkezdte a pusztai ábrándot verni rajta, a mit annyian csodálva emlegettek már, a kik azt mondták, hogy itten egy művész és egy költő lelke kisért.

A zenehangra előjöttek a szomszéd szobákból is Melanie és Topándy. Melanie Czipra mögött állt meg; Topándy széket húzott melléje, s pipázott erősen.

Czipra verte az érző húrokat s az alatt vette észre, hogy Loránd folyton folyvást odaszegzi szemeit boldog elragadtatással, a hol ő ül; csak hogy nem az ő arczára, hanem azon túl, azon felül, a mögötte álló leányéra. Egyszer aztán kiesett kezéből a hangverő toll, eltakarta két kezével arczát és azt mondá fuldokolva:

– Ah – ez a pipafüst megöl!

Arra Topándy még egy hosszú füstgomolyt fujt tréfásan a leány arczába; hadd szokjék hozzá, s inte Lorándnak, hogy menjenek innen oda, a hol korlátlanabb szabadság uralkodik.

Czipra pedig elkezdé hangoló-kulcsával leajzani a czimbalom húrjait.

– Minek eregeted le a húrokat? – kérdé Melanie.

– Nem játszom én ezen többet.

– Miért ne játszanál?

– Meglásd, hogy úgy lesz, nekem mindig koporsó áll a kártyában; vagy mellette, vagy alatta, vagy fölötte, de mindig: ha nem hiszed, nézzed bár!

S azzal szétteríté ismét az asztalon kártyáit s szomorú diadallal mutatott a képletre:

– Nézd; most is itt a koporsó a zöld-leány alatt.

– Ah, hiszen te nem az vagy; – szólt Melanie félig tréfából, félig vigasztalva; – hanem emez.

S a szív-leányra mutatott kezével.

Czipra pedig – valami mást látott meg, mint a mit mutattak neki.

Hirtelen megkapta Melanie gyönge kézcsuklóját aczélerejű jobb kezével, s baljóslatú bal keze mutatóujjával rámutatott a fehér kéz fehér ujján még fehérebbnek maradt üres körvonalra.

– Hová lett innen «az a» gyűrű?

Melanie arcza mélyen elpirult e szóra; Czipráé annál jobban elsápadott. A pokol mély setétsége látszott a czigány leány felnyilt két szemében!

Loránd elodázta a míg lehetett, az időt, hogy Dezsővel tisztába jőjjön az iránt, mihez tartsák mindketten magukat, ha a végzetes tiz év is letelt?

Anyja és nagyanyja bizonyosan sürgetni fogják, hogy ha letelt a határidő, tudassa velük fiúk hollétét. Ha pedig azok megtudják azt, s őt felkeresik, akkor a mentő alakoskodásnak vége van; a boldog ember, ki Tátray Bálint személyében él, kénytelen lesz helyet adni Áronffy Lorándnak, a ki nem választhat, csak a meghalás és a világ csúfsága között.

Mikor tíz év előtt Dezsővel megfogadtatá, hogy szülőinek ez idő alatt hollétét el nem árulja, az a kiszámított véggondolata volt, hogy a napok végeztével, a hogy fogadta, úgy meg is fogja tartani végzetes kötelezettségét. Élete végéről egyedül Dezső fog értesülni, s a két anya előtt azontúl is titkolni fogja bátyja történetét. Azok az idő alatt hozzászoktak már, hogy őt távol tudják, s a testvér haláluk órájáig fogja őket csalogatni azzal a boldog ámítással, hogy fiuk még valaha ismét bekopogtat az ajtón, s mutogatni fogja a leveleket, miket a testvér írt; mikor az már régen ott lesz, a honnan nem járnak fel a napvilágra izenettel; s a jó szelid anyák mindennap meg fogják teríteni a várt fiú számára az asztalt, mikor már az ivópohár is magától elpattant régen.

E tiszta, hideg, átlátszó ábránd helyén most e forró chaos!

Mit tegyen most, midőn élni, az életnek örülni, boldog napokat látni akar?

Akárhol jár, utczán, mezőn, a háznál, mindenütt e tömkelegben járva érzi magát; mindenütt e végtelen láncz csörömpöl utána, mely, a hol elvégződnék, ott újra kezdődik ismét.

Nem is veszi észre, ha mellette elmegy valaki: köszön-e, vagy nem köszön?

Menekülni, adott szótól életét megváltani, kizárni az egész világot titkából: ez a fejtörő feladat. Mit mond a büszkeség? mit mond az apa emléke, ki hasonló esetben meghajolt önbüszkesége előtt, s életet, boldogságot martalékul dobott becsületének? mit mond a két anya siralma? s hogy küzd meg ennyi erős ellenséggel a lágykezű szerelem egymaga?

Hogyan rázhatná le magáról Tátray Bálint azt az egész világot, mely Áronffy Lorándhoz, mint egy nyúlós iszaptenger, tapad?

A mint elgondolkozva halad a falusi lakok sövénye mellett, kalapját mélyen lenyomva szemébe, észre sem veszi, hogy a túlsó félről egy hölgy vág keresztül a görönyös utczán, egyenesen feléje tartva, s a mint melléje érkezik, negédes vidámsággal megszólítja:

– Jó napot, Loránd!

Az ifjú, rettegett neve hallatára, riadtan tekinte föl, s a megszólító arczába nézett.

Az pedig a kétségtelen felismerés vidor mosolyával ragadta meg kezét.

– Igen, igen! Én ráismertem önre annyi időóta, ön pedig már nem is ismer tán többé, kedves Loránd!

Oh! Loránd is nagyon jól ráismert! Ez a nő Bálnokházyné volt…

Bálnokházyné arczán most is meg voltak a hajdani szép nemes vonások; csakhogy modorában a régi hajlékony úrias rátartást bizonyos kellemetlen szabadelműség váltotta fel, a mely tulajdonává lesz oly nőknek, kik sokszor kénytelenek magukat mindenféle balhelyzetből tréfás könnyelműséggel keresztülvágni.

Utiasan volt öltözve, divatos, bár kissé gyűrődött piperével.

– Kegyed itt? – kérdé tőle Loránd elbámulva.

– Itt bizony. Egész véletlenül. Épen most szálltam le a kocsiról Sárvölgyiéknél. Valami nagy zálogos pörömet nyertem meg, s a végett jöttem az «öreg»-hez, hogy ha eladhatnám neki a megnyert jószágot, a mire hajlandónak igérkezett. Aztán most egyúttal a leányomat is hazaviszem.

– Igen?

– Igen ám. Tudja: szegényke, elég sokáig élt már árvaságban egy félbolondnak a házánál. De ugyan kérem, nyujtsa a karját, hadd kapaszkodom bele; biz azt hiszem, hogy még most is fél tőlem, pedig ezen az átkozott göröngyös falusi utczán olyan nehéz járni, a ki nincs hozzászokva. Azért is adom el a megnyert jószágot, hogy oda fenn kell laknunk Bécsben.

– Igen?

– Minthogy Melaniemnek jövendőbelije is ott lakik.

– Igen?

– Ön tán ismerni is fogja, valaha jó barátok voltak, Gyáli Pepit?

– Igen?

– Oh az nagy carriéret csinált! Rendkívüli híres ember. Iszonyú sokra vitte. Egész csoda az a fiatal ember.

– Igen?

– Hanem ön itt csak egyre mondogatja nekem a sok «igen» t; beszéljen már hát ön, hogy került ide? Hogy találom itten?

– Én itt ispán vagyok Topándy úrnál.

– Ispán? Ah, hahaha! A rokonánál?

– Ő nem tudja azt, hogy én rokona vagyok.

– Tehát icognito? Azóta mindig? Épen mint én: én is azóta hetedik nevem alatt járok a világban. No ez dicső. És most olyan véletlenül találkozunk együtt. Annál jobb: legalább elvezet ön Topándy lakásáig; nem húznak le az istentagadó kutyái, az ön védelme alatt. – Hanem aztán ezuttal megvédelmezzen ám!

Lorándnak az is rosszul esett, hogy ez a nő most tréfára fordítja azokat az emlékeket, a mikbe mindkettőjök szégyene van eltemetve.

Egyébként elég udvarias volt hozzá: gondoskodott, hogy útközben a pocsolyákat kikerültesse vele, s kezét fogta, míg valami gyaloghídon átment.

Topándy épen kastélya tornáczán volt a két leány társaságában, midőn Loránd az idegen hölgyet bevezeté.

Loránd legelébb is Melaniehoz ment vele:

– Tisztelt nagysád, ime, ki után annyit sóhajtozott… – azután Topándyhoz fordult: Bálnokházyné ő nagysága!

Melanie egy perczre meg volt lepetve: csak bámult az érkezőre, mintha nehéz volna egyszerre ráismerni, míg az színpadi elragadtatással hozzárohant, megölelte, kebléhez szorítá, összecsókolta; zokogott, letérdelt előtte, ájuldozott, ismét ölre fogta; a hogy ezt számtalanszor látni érzékeny nézőjátékok ötödik felvonásának zárjelenetében.

– Milyen szép lett! Milyen angyal! Az én kedves, egyetlen, imádott Melaniám! A kiért én mindennap imádkoztam, kiről mindennap álmodtam. – Hát te, szólj, oh szólj, gondoltál-e néha reám?

Melanie anyja fülébe súgott:

– Majd ha egyedül leszünk.

Az asszonyság jobban tudta ezt: («majd ha egyedül leszünk, akkor beszéljünk hideg, prózai tárgyakról; de mikor látnak, akkor sírjunk, ájuljunk el és ölelkezzünk»). Azért e találkozási scénának még egyszer elől kelle vala kezdődni, ha Topándy szépen meg nem kéri az asszonyságot, hogy legyen szíves besétálni a szobába, a hol tágasabb tér s alkalmasabb elájuláshoz való előkészületek vannak kézügy alatt.

Itt azután vidám, csevegő lett az asszonyság. Köszönte ezer milliomszor Topándynak (a vén bolond istentagadónak), hogy gyermekének menhelyet adott, hogy egyetlenkincsét megőrizte. Azután szétnézett, hogy kinek köszönhetne még meg valamit? meglátta Cziprát.

– Ugyan kérem, – szólt Lorándhoz; még nem mutatott be tisztelt nejének.

Általános lett a zavar.

Csak Topándy maradt kivétel, ő felelt nyugodt humorral:

– Az az én gyámleányom; és még hajadon.