MIRE MEGVÉNÜLÜNK (continued 2)

– Ah! Bocsánat ügyetlenségemért; én bizony azt hittem, hogy már nő.

Bálnokházynénak volt már ideje észrevenni azt is, hogy Czipra szemei, mikor Lorándra tekint velük, hasonlítanak a hű asszony szemeihez; s édes alkalma volt egyszerre két embert szívig megsérteni, talán hármat is?

– No de hiszen, a mi nincs, az lehet, kedves Loránd; ugyebár?

– Loránd! rebegé egyszerre három hang.

– Itt van ni! Most meg már elárultam önt! De hát végre is, mire való lehet itt a titkolózás, merő jó barátok és rokonok között? Igen: ő Áronffy Loránd, kedves rokonunk. S te nem ismertél rá Melanie, ez ideig?

Melanie fehér lett, mint a fal.

Loránd nem felelt semmit.

Válasz helyett közelebb lépett Topándyhoz; az megszorítá kezét, s e kézszorítással ott tartá maga mellett.

Bálnokházyné nem engedett mást is szóhoz jutni.

– Nem fogok sokáig terhére lenni, kedves urambátyám. Szállva itt vagyok a szomszédban, Sárvölgyi úrnál, a ki jószágunkat meg fogja venni; mert egy nagy zálogos pört nyertünk meg.

– Igen?

Bálnokházyné nem magyarázta tovább a zálogos pör genesisét Topándy előtt, a ki most maga esett bele abba a rossz szokásba, hogy mindenre «igen»-t mondjon, mint az imént Loránd. (Azt pedig mindketten igen jól tudták, hogy a magyar nyelv természete nem tűri kérdésre feleletül az «igen»-t; így például, ha e kérdés négyszeres változatára; «te voltál ma a kertben?» más nemzet változatlanul «yes», «oui», «ja wohl»-lal válaszol, a magyar, a szóadás szerint, így felel: «Én». – «Voltam.» – «Ma.» – «Ott», hanem ezúttal olyan jól esett mindenre e száraz, hideg, folytatásra nem buzdító «igen»-t mondhatni).

– E végett néhány napig itt kell mulatnom.

– Igen?

– Remélem, kedves urambátyám, nem fogja tőlem megtagadni azon örömet, hogy ez idő alatt Melanie ott lehessen mellettem? Én ugyan sokkal illendőbbnek találtam volna, hogy egyenesen kegyed házánál alkalmatlankodjam, ha Sárvölgyi elébb igen szívélyesen fel nem ajánlotta volna vendégszeretetét.

– Igen? (Topándy tudott néha igen kacskaringós igeneket mondani.)

– Azért ne nehezteljen azon kérésemért, hogy egyetlen Melaniemet azon időre magamhoz viszem. Majd később vissza fogom őt hozni újra, s itt hagyom mindaddig, míg a sors úgy nem kivánja, hogy bennünket elhagyjon végképen.

Itt igen kegyes matronai arczot csinált Bálnokházyné. Kivánta, hogy megértsék, miről van szó?

– Igen természetesnek találom kegyed kivánságát, – szólt Topándy röviden, – s ismét az asszonyságra nézett, mintha mondaná: «mit tetszik még tudni a mulattatásunkra?»

– Kegyednek addig is végtelen köszönettel tartozom, hogy pártját fogta szegény elhagyatott árvámnak. Az ég meg fogja jutalmazni érte.

– Nem tettem fizetésért.

Bálnokházyné szemérmesen nevetett; mintha akarna is, nem is tréfát elérteni, olyankor, midőn magasabb sphaerák lakóiról van szó.

– Kegyed – kedves bátyám – még mindig oly tréfás bizonyos tekintetekben.

– Oly istentagadó? akarta mondani, kedves hugom, ugy-e? Valóban keveset változtam vénségemre.

– Oh ismerjük mi jól! – szólt malasztteljes hangon az úrhölgy; – csak kívül mutatja azt, de szívét ismeri mindenki.

– S fut előle, a merre lát, kedves hugom, ugy-e bár?

– Nem, nem, nem: épen ellenkezőleg, szabódék ő nagysága. Ne értse félre, kedves bátyám mostani eltávozásunkat, hogy bebizonyítsam, mennyire sokat tartunk mindnyájan azon áldásteljes közellétre, a mi a kegyedé: csak egy szót súgok kegyednek, a mi meg fogja győzni legőszintébb tiszteletünk felől.

E szót csakugyan súgva mondá Topándynak, keztyűs kezével annak vállára támaszkodva.

– Kedves urambátyámat akarom fölkérni, hogy midőn az ég felhozza azt a boldog napot, legyen Melaniemnek násznagya.

E szóra mégis elmosolyodott Topándy; s Bálnokházyné kezét karja alá húzva, azt mondá:

– Jól van, asszonyhugom. Még több is leszek, nemcsak az. Ha az égnek az a bizonyos napja úgy fog sütni, a hogy én óhajtom: ez az én istentelen kezem két embert boldoggá fog tudni tenni. Ha azonban az ég napjának nem úgy tetszik sütni, a hogy én gondolom: akkor áldást, szeretetet, gratuláló verset, hosszú fohászkodást és mindent, a mi pénzbe nem kerül, én is adok quantum satis, a mennyi csak elég. Tehát attól a boldog naptól függ, a mit e kérdésre válaszolok.

Bálnokházyné szívéhez szorítá Topándy kezét s ég felé forgatott szemekkel rebegé, hogy ily jó rokonnal csak jó kedvében áldja meg választottait a gondviselés; és azután Melaniet is odavonta, hogy köszönje meg végtelen jóságú bátyjának azt a kegyes gondoskodását, a mivel iránta viselkedik. Loránd kedvetlenül nézett e csoportozatra, míg Czipra észrevétlenül kilopta magát a szobából.

– És most talán lesz olyan szíves Loránd öcsénk, hogy elkísér bennünket Sárvölgyi úr házához?

– Házáig, – igazítá ki Loránd a mondatot.

– Hol van kedves barátnéd, Melanie: az a kedves szép teremtés? Végy tőle rövid búcsút. De hová lett?

Loránd nem mozdult, hogy Cziprát fölkeresni menjen.

– Hiszen majd találkozunk még a kedves gyermekkel, – szólt Bálnokházyné, észrevéve, hogy arra hiába várnak. Nyujtsa karját, Loránd.

Ő maga jobbfelül Lorándba kapaszkodott s inte Melanienak, hogy foglalja el helyét az ifjú másik oldalán, mit azonban a leány nem tett, hanem anyja karjába fogódzott. Így haladtak az utczán végig. Bálnokházyné még onnan is nagy szeretettel visszaintegetett Topándynak, ki az ablakból nézett utánuk.

Melanie egy szólt sem szólt az egész úton.

Bálnokházyné annál többet csevegett; kérdezősködött, tudakozódott.

– Az öreg úr, úgy látszik, rossz harmoniában él Sárvölgyivel?

– Igen.

– Még mindig oly szentségtörő, istentagadó?

– Igen.

– És ön ki tudta őt ennyi ideig állani?

– Igen.

– Pedig ön maga oly kegyes, istenfélő ember volt mindig? és most is az?

– Igen.

– Tehát Topándy és Sárvölgyi kijelentett viszálykodásban élnek egymással?

– Igen.

– Hanem azért ön csak meg fog bennünket látogatni többször, a míg itt leszünk?

– Nem.

– No hála az égnek, hogy valahára egy «nem»-et is hallok öntől. Az a sok «igen» már idegessé kezdett tenni. Tehát ön is az ellenségek közé tartozik?

– Igen.

Ezalatt elég sietve, elértek Sárvölgyi küszöbéig. Itt megállt Loránd és nem lépett többet előre.

Bálnokházyné megfogta Melanie kezét, hogy előtte el ne menjen.

– Nos? hát? kedves Loránd, nem fog tőlünk búcsút se venni?

Loránd Melaniera nézett, az fel sem emelte szemeit.

– Isten önnel asszonyom; – szólt Loránd röviden; kalapot emelt, köszönt és eltávozott.

Bálnokházyné egy tekintetet vetett utána azokkal a szép, kifejezésteljes, mindentmondó szemeivel. – Azok a szép, mindentmondó szemek teljes tele voltak öldöklő gyűlölettel.

Mikor hazatért Loránd, Czipra a házajtóban várta.

Mutatóujját felemelve, ezt sugá fülébe:

«Ez volt a sárgaruhás asszony!»

Pedig nem volt rajta semmi sárga.

Loránd kimerülten veté magát karszékébe.

Tehát vége minden menekülési kisérletnek.

Fel van ismerve, és épen azon asszony által, ki őt legkeserűbben tartozik gyűlölni a világon.

A Nemesis! A jól megfizető örök igazság keze!

Ezt az asszonyt ő az út közepén hagyta el, melyen szenvedélyesen rohantak együtt a gyalázatba, s most ez asszony állja útját, midőn az életbe vissza akar térni.

Nincs semmi remény az irgalomra! Ki is fogadná el azt: ilyen kezekből! ilyen áron! Üdvösség volna is, el kellene utasítani az ilyen ajándékot.

Isten hozzád, nyugalmas boldog élet! Isten hozzád, mámoros szerelem.

Csak egy út van, és ez az egyenes: – a nyitott sír felé.

Nevetni fognak az elbukott fölött, de legalább szemébe nem fognak nevetni.

Az apa is elment ezen az úton, pedig annak szerető neje, növendék gyermekei voltak: ő egyedül áll a világban. Nem tartozik senkinek semmivel.

Van ugyan még egy pár földön lézengő árny, a kihez köti valami gondolat; de hisz azok is nem sokára utána fognak menni, s addig nekik sem olyan hosszú már az út.

A végzetnek teljesülni kell.

Az apának a vére baljóslat a fiakon. Egyik kisértet a másikat vonja maga után kezénél fogva, míg végre valamennyien otthon lesznek.

Csak néhány nap még az élet.

E néhány nap alatt vígnak, derültnek kell lenni; meg kell csalni minden szemet és szívet, a ki figyelve kiséri az útja végéhez közelitőt; hogy senki se gyaníthasson semmit.

Még egy óvatosan elintézni való körülmény volt hátra.

Dezső megteheti azt, hogy a végzetes napnál hamarabb eljő. Legközelebbi levelében ilyesmire példálózott. Ezt meg kell akadályozni. Másként kell elintézni a találkozást.

Rögtön levelet írt öcscsének, hogy az utolsó napon, mely az évforduló előtt van, jőjjön eléje Szolnokig, s ott a vendéglőben várjon reá. Topándy cynismusát veté okul. Nem akar ezzel zűrhangzatot hozni ama gyöngéd jelenetbe. Ott találkozni fognak, s onnan azután együtt meglátogathatják szülőiket.

A terv egészen érthető és természetes volt. E levelet rögtön postára küldé Loránd.

Így hárítja el a gondosan útra készülő az akadályokat, a mik elindulásakor visszatartóztathatnák.

Alig küldé el levelét, midőn Topándy belépett szobájába.

Loránd eléje ment. Topándy megölelte; megcsókolá.

– Köszönöm neked, hogy épen hozzám menekültél, midőn üldöztek, kedves Loránd öcsém, különben nincs szükséged e bujdosást folytatnod többé. A mi tiz év előtt történt, azt rég elmosták a későbbi események; s te újra visszatérhetsz a világba bántatlanul.

– Azt rég tudom; hisz hírlapokat olvasunk; de én szeretek itt maradni, s meg vagyok elégedve ezzel a világgal.

– De neked anyád és testvéred is van; a kik előtt nincs okod bujdokolni.

– Csak akkor kivánok velük találkozni, mikor úgy mutathatom be magamat előttük, mint boldog embert.

– Az csak rajtad függ.

– Nehány nap határozni fog.

– Siess vele minél elébb. Egy dolog jusson eszedbe; Melanie Sárvölgyi házában van most. A milyen nagy lelki örömömre szolgál nekem arra a hypocratesi halálarczra gondolni, a mit a farizeus váltani fog, mikor e csacska asszony kifecsegi előtte, hogy az a fiatal férfi, ki itt tőszomszédjában lakik: Áronffy Lőrincz fia! ép olyan aggodalom rád nézve, hogy ő ezt megtudja. Mert bizony hidd el, hogy mindent el fog követni arra, hogy te, e ki amaz éjszakára emlékezel, a mikor a végtelen nagyokról és parányokról beszéltünk együtt, ebben a földben gyökeret ne verhess. Még lebeszéli Melaniet.

Loránd könnyelmű kedélylyel szólt, vállat vonva:

– Nem Melanie az egyedüli leány a kerek földön.

– Úgy is jó. Nem bánom. Nekem már egyszer te vagy a fiam; s a kit te hozasz ide, az a leányom. Csak hozd minél előbb.

– Nem vetek neki egy hetet.

– Úgy még legjobb. Ha akarsz, tedd gyorsan. Az ilyen dolognál vagy rögtön, vagy épen ne, vagy bátran, vagy sehogy se.

– A bátorságban nem lesz hiány.

Topándy menyegzőről beszélt, Loránd pedig pisztolyról.

– Tehát egy hét mulva kézfogódon akarok áldomásozni.

– Minden bizonynyal!

Topándy nem akart tovább hatolni Loránd titkába. Azt sejté, hogy az ifjú két leány közül válogat, azt nem gyanítá, hogy egy harmadikat választott már: azzal a lefelé fordított fáklyával.

Lorándnak pedig a következő napok alatt oly derült kedve volt, mint egy vőlegénynek menyegzője előtti héten; – olyan derült kedve; – mint apjának a halála előtti estén.

Az utolsó előtti nap is eljött; ismét május volt, de nem oly rideg, mint tíz év előtt. Virágillatos lég a parkban, tele pacsirta-dallal, fülemüle-énekkel.

Czipra lepkéket kergetett a pázsiton.

Azóta, hogy Melanie eltávozott a háztól, ismét visszatért csapongó kedve. A játszi dalos madárral együtt játszott a szép tavaszban ő is.

Loránd engedte neki, hogy enyelgései körébe bevonja:

– Hogy illik nekem ez a jáczint a hajamban?

– Nagyon szép vagy vele, Czipra.

A czigány-leány levette Loránd fejéről a kalapot s levélből koszorút font körüle, így tette vissza; ide-oda illesztgetve homlokán, míg eltalálta, hogyan fog illeni legjobban!

Azután karja alá fűzte kezét, forró arczát odafekteté vállára s együtt sétált vele.

Szegény leány! Mindent elfeledett, mindent megbocsátott már!

Hat nap óta nem volt a háznál az az uralkodó vetélytársné; Loránd nem búsult, nem merengett utána, Loránd jókedvű volt, tréfált, enyelgett: mulatott. Czipra azt hitte, hogy talán ismét közelítenek csillagaik egymáshoz.

Loránd pedig nevetve, vígadva gondolt arra, hogy még egy nap az élet: s akkor aztán Isten veled szép illatos mező, Isten veled madárdalos viszhang, Isten veled szép, szerelmes czigány leány!

Karöltve mentek végig a hídon, azon a kis hídon, mely a patak fölött ívlik. Ott megálltak a híd közepén s a karfának dűlve lenéztek a vízbe; azon a helyen, a hol Melanie jegygyűrűje a vízbe húllott. Lenéztek a víztükörbe, a sima hab visszatünteté alakjaikat; a czigányleánynak most is zöld ruhája volt, rózsaszín szalaggal; – Loránd most is Melanie arczát látta a víz tükrén.

Ezen a helyen volt az ő keze a kezében; ezen a helyen mondá az elvesztett gyűrűre «hagyja ott»; ezen a helyen ölelte őt karjai közé!

És holnap már ez sem fog fájni.

Topándy is csatlakozott hozzájuk.

– Tudod mit, Loránd? – szólt derülten az öreg manikhéus; – azt gondoltam, hogy ma délután én is elmegyek veled Szolnokra. Annak a napját, hogy öcséddel találkozol, meg kell ülnünk; csinálunk «magnum áldomást!».

– Engem nem visznek el magukkal? kérezkedék Czipra fél tréfával.

– Nem!! volt rá egyszerre mind a két oldalról a felelet.

– Miért nem!

– Mert nem való vagy oda. – Nincs ott helyed.

Ezt is ketten felelték.

Topándy értette alatta: nem vehetsz részt férfi-tivornyákban; ki tudja hova jutsz még? Loránd pedig – egészen mást érttet.

– Hát aztán mikor jön vissza Loránd? – sürgölé Czipra.

Eléb hazatér szülőihez; – felelt Topándy.

«Valóban oda!» gondolá Loránd. Apámhoz és nagyapámhoz.

– De csak nem marad oda örökké?

Erre mind a két férfi nagyot nevetett. Micsoda kifejezés ez a szó «örökké!» ember szájában. Van az időnek mértéke?

– Mit hoz ön nekem, ha visszajön? – kérdé gyermetegen a leány.

Loránd olyan kegyetlen volt, hogy tréfálni tudott; leszakított egy lizinka-levelet, mely olyan gömbölyű, mint egy kis pénz; azt a tenyerére tette és azt mondá:

– Valamit, a mi e levél körületénél nem nagyobb.

Ketten azt értették e példából, hogy «gyürűt», ő maga azt értette, hogy «golyót» a homloka közepén.

Milyen kegyetlenek egy halálra kész ember tréfái. Ez enyelgések között a hajdú zavarta fel őket, ki jött jelenteni, hogy oda fenn egy ifjú pár várakozik, ki Loránd úrfival akar beszélni.

Loránd szíve nagyot dobbant! Ez Dezső!

Nem kapta volna a levelet? Nem engedett volna bátyja kivánatának? Csakugyan eléje sietett egy nappal hamarább, mint kimért engedélye volt rá?

Loránd felsietett a kastélyba.

Topándy utána kiáltott:

– Ha jó barátod, fogd itt és hozd le a parkba magaddal; együtt ebédeljen velünk.

– Itt fogjuk várni a hídnál: egészíté ki a meghívást Czipra, s ott maradt a hídon, s maga sem tudta miért, úgy el tudta nézegetni azokat a nympheákat a víz felett, a mik Melanie gyűrűjét elrejték.

Loránd egészen borult kedélylyel sietett a folyosókon végig; ha öcscse jött meg, ez rá nézve az utolsó órákat kétszeresen kínossá fogja tenni.

Az alakoskodás, a cynicus hetykeség komédiája nehéz szerep lesz ő vele szemben.

A jövevény a teremben várt reá.

Midőn Loránd benyitott és szemközt állt vele; egészen új meglepetés fogadta.

Az az ifjú gavallér, ki őt úgy sietett legelébb fölkeresni, nem az öcscse volt Dezső, hanem – Gyáli.

Gyáli Pepi most sem volt magasabb, most sem látszott férfiasabbnak, mint tíz év előtt; olyan gyermeteg arcza, olyan apró porczikái, olyan finom mozdulatai voltak most is. A divatról most is oly correct fogalmakkal birt; s ha valami különbséget tett rajta az idő, azt csak bizonyos előkelő, úrias modorban lehetett rajta észrevenni; a mit megszoknak azok, kiknek sokszor van alkalmuk protectori szerepet játszani hajdani barátaik irányában.

– Jó napot, kedves Loránd! – szólt vidám, kedélyes hangon Gyáli, amazt megelőzve. – Rám ismersz-e még?

(«Ah, gondolá Loránd; itt vagy halálraintőnek?»)

– Nem akartalak elkerülni; a mint megtudtam Bálnokházynétól, hogy itt vagy, sietlek fölkeresni.

Tehát csakugyan «ő» hozta nyomába!

– Nekem itt Bálnokházyné ügyében volt dolgom Sárvölgyivel; holmi törvényes egyesség.

Loránd lelkén egész gondolatroham vonult azalatt keresztül, a míg Gyáli a bevezető szavakat elmondá: – hogyan viselje most magát ez emberrel szemben?

– Remélem – szólt a vendég, nyájasan nyujtva Loránd elé kezét, hogy az a tréfás összekoczczanás, a mi tíz év előtt történt közöttünk, rég feledve van nálad, úgy mint nálam.

(«Ez emlékeztetni akar rá, ha megfeledkeztem volna róla!»)

– S mi ismét fidélis czimborák leszünk.

Loránd készen volt a perrel, mely mint villám, egy percz alatt támadt és lejárt agyában. «Ha ezt az embert én innen most kirugdalom, a hogy módomban volna, a katasztrófa eredetét mindenki világosan érteni fogja, s úgy veszi, mint a megsértettnek adott elégtételt. Nem: ez a diadaluk ne legyen azoknak! lássa meg ez a nyomorult, hogy az, a ki saját halálával néz szemközt, semmivel sincs hátrább a derült jó kedvben, mint az, ki őt odáig üldözni gyönyörűséggel vágyik.»

Loránd tehát nem dühöngött, nem mutatott se daczot, se borus arczot, hanem mint hajdan diák korában szokta, belecsapott a piperkőcz tenyerébe, s megrázta azt emberül.

Szervusz Pépó! De hogy az ördögbe is ne ismertem volna rád! Csakhogy én azt képzeltem magamban, hogy velem együtt te is megvénültél annyi idő óta, s most elém állsz, mint a hajdani tacskó. Csaknem azt kérdeztem tőled, hogy mi lesz a leczke holnap?

– No, látod: annak örülök! Semmi sem esett rosszul életemben, csak az, hogy tőled haraggal váltam el. Mi! a vidám czimborák! és valaha összeveszni! Aztán miért? Egy rongyos ujságért! Az ördög vigye el valamennyit. Összevéve sem érdemlik meg, hogy két jó czimbora egymásnak a hátára mászszon miattuk. No! de szó se többet erről!

– Ne bizony, fiú, ha jót akarsz. Mi különben is falusi emberek vagyunk, a kik sokat felveszünk egymástól. Ma lehunczutoljuk egymást s holnap együtt filkózunk.

Hahaha!

– De mutass be az öregnél. Hallom, hogy vialis bolond az öreg. Nem szereti a papokat. No hiszen tudok én neki annyi anekdotát a papokról, hogy egy hétig kitartom vele. Jer, ismerkedtess meg. Tudom, hogy be nem áll a szája a nevetéstől, ha én rákezdem.

– Az persze magától értődik, hogy itt fogsz maradni nálunk.

– Természetesen! Az öreg Sárvölgyi már úgy is savanyú képeket csinált vendégei szokatlan szaporodásán; s átkozott csúf gazdasszonya van. Az is alkalmatlan, hogy a két dámának örökösen szépeket mondjon az ember. Az ember nem azért jön falura. Apropos! Neked valami szép czigány leányod van itt? azt hallom.

– Már azt is megtudtad?

– Remélem, hogy csak nem vagy rá féltékeny?

– Oh! a patvart! egy czigány leányra?

(«No iszen csak azzal kezdj! gondolá Loránd, legalább azt a pofont, a mit én nem adhatok neked, megkaphatod «per procura».»)

– Hahaha! Czigány leányért nem duellálunk, úgy-e pajtás?

– Még más leányért sem.

– Okos ember lettél, velem együtt: ezt szeretem. Az asszony csak asszony. A többek közt, mit szólsz Bálnokházynéhoz? Én úgy találom, hogy most is szebb még, mint a leánya. Mai foi! becsületemre mondom! Az a tíz esztendei szinpadi cursus csak használt neki. Azt hiszem, hogy most is szerelmes még beléd.

– Az nagyon természetes. Szólt Loránd tréfás gúnynyal.

Ez alatt leértek a parkba; Topándyt és Cziprát ott találták a hídnál. Loránd bemutatta Gyáli Pepit, mint hajdani iskolatársát.

E névre Czipra egészen átdelejesült, Melanie vőlegénye! – A vőlegény tehát utána jött menyasszonyának. Oh milyen kedves ember ez a Gyáli Pepi! Igazán szeretetreméltó ifjú!

Gyáli egészen félreértette azt a kedvező benyomás, a mit neve és megjelenése Czipránál előidézett; hajlandó volt azt ellenállhatlan hódítói szerencséjének betudni.

Az öreggel röviden megismerkedve, nagy hirtelen átvette az udvarlói szerepet, a mire minden gavallér a nélkül is világi szabályok szerint kötelezve van. Aztán: czigány leány. Aztán: Loránd nem féltékeny.

– Nagysád egy percz alatt megtanított engem valamire, a min egy egész nap hiába törtem a fejemet.

– Mi lehet az? – kérdezé Czipra kiváncsian.

– Az, hogy mint szeretheti valaki a rántott halat és a rántott zsemlyét Sárvölgyi házánál jobban, mint Topándy úrnál a toros káposztát?

– Ki lehet az?

– Azt nem tudtam megérteni, hogy Melanie kisasszony mint birta magát rá, hogy ezt a háztájat amazzal felcserélje: de most már tudom; itt nagy üldözést kelle kiállania.

– Üldözést? szól Czipra bámulva, a férfiak is megnézték e szóért. Ugyan ki üldözte volna itt?

– Ki? Hát ezek a szemek! – szólt Gyáli, Czipra szemébe hizelegve. Ilyen versenyt nem állhatott ki szegény. Igen természetes, hogy a hold, bármilyen kedves és költői tünemény, a nap elől mindig elszökik.

Cziprának nagyon meglepő volt e beszéd. Sokan vannak, a kik nem szeretik a túlterhelten édest.

– Ah, Melanie sokkal szebb, mint én; – szólt szemeit lesütve, s nagyon elkomolyodva.

– Hiszen nekem tartozó kötelességem ezt úgy hinnem, mint az apostolok minden csudáit; de mit tehetek róla, ha kegyed eretneket csinál belőlem.

Czipra félrefordította a fejét, s sértett szeméremmel nézett le a vízbe; Loránd pedig, ki Gyáli háta mögött állt, azt gondolá magában:

(«Ha én most téged nyakadnál fogva ebbe a vízbe belefojtanálak: azt te megérdemlenéd, és az az én lelkemnek jól fogna esni; de arról megtudnák, hogy gyűlöltelek; s azzal ne dicsekedhessék soha senki! A te neveddel az enyim még a halálban se keveredjék össze.»)

Mert hogy Gyáli megjelenése ezen a napon nem volt egyébre való, mint Lorándot figyelmeztetni rettentő kötelességére, azt Loránd tudhatta szentül.

– Pajtás! – szólt Loránd, tréfásan ütve Gyáli vállára; most már mégis meg kell mutatnom, hogy milyen hadvezér lett volna belőlem? Nekem ma délután sürgős utam van, Szolnokra.

– Oh, csak eredj! miattam ne aggódjál. Tégy egészen kedvtelésed szerint.

– Nem úgy van az Pépó, te nem fogsz az alatt itt maradni.

– Mennykőt! Tán csak kilöksz?

– Oh ho hó! Ma éjjel nagyszerű dáridót csapunk Szolnokban, az én ujjászületésem ünnepélyére. Valamennyi víg czimbora a környékből mind hivatalos rá. Oda neked is velünk kell jönnöd.

– Áh! A te ujjászületésed ünnepélyén! – kiáltá fel extasiált hangon Gyáli s azonközben mentegető kacsintással nézett Czipra felé. – Már úgy, bármennyire vonzanak is egyéb mágnesek e helyre; de oda okvetlenül el kell mennem. A te «ujjászületési» ünnepeden nekem toasztoznom kell, Loránd pajtás!

– Az öcsém is ott lesz: a Dezső gyerek.

– Ah! A kis Dezső? Az a kis kurucz fiú? No annál inkább. Azzal sokat fogunk kötődni. Hajdanonta is nagyon mulatságos fiú volt ő azzal az ő komoly arczával. No, úgy veletek megyek. Megadom magamat. Capitulálok. Tehát ma éjjelre Szolnokba megyünk.

Hiszen tudni lehetett ezt jól; nem épen ezért jött-e ide, hogy azon az egy napon Loránd agoniájában gyönyörködjék?!

– Igen Pépó; biztatta őt Loránd; ott vigan fogunk lenni, mint voltunk valaha, tíz év előtt. Sok félretett öröm vár nálunk; azt mind egyszerre ki hagyjuk törni. Tehát velünk jösz te is.

– Okvetlen, csak az úti köpenyemért légy szives elküldeni valakit a szomszédba. Veletek megyek. A te «ujjászületésed» ünnepére!

És ismét nyájasan megszorítá Loránd kezét, mint a ki szavakban nem képes kifejezni mind azt a jó kivánatot, a mitől szive túlömleni készül.

– No látod, hogy mégis lett volna belőlem hadvezér; szólt Loránd nevetve; milyen szépen elfogtam az ostromló sereget.

– Ah, semmi esetre sem; a bloquade fentartatik.

– A kiéheztetés azonban nehezen fog menni a jól táplált helyőrség mellett.

A szegény czigány leány mind nem értette e banális tréfákat, a mik az ő rovására mondattak; ha értette volna is, nem azért volt-e czigány leány, hogy ilyen modorban enyelegjenek vele? Nem így szokott-e vele tréfálni maga Topándy és a többi víg czimborák?

Hanem ezúttal Czipra nem nevetett a tréfákon annyit, mint máskor.

Az valami oly undorító hatást gyakorolt szivére, mikor az ifjú dandy oly könnyelműen beszélt Melanieról s még ócsárlá azt más leány szeme előtt! Hát mind így beszélnek a férfiak szeretőikről? S minden leányról így beszélnek a férfiak?

Az öreg Topándy azonban más fordulatot adott a társalgásnak. Első tekintetre megismerte ő az emberét. Ennek több gyönge oldala is van. Elkezdte őt «méltóságod»-nak czímezni, s kérdezősködött azon külföldi fejedelmek után, a kiknek teljhatalmú megbizottja méltóztatik lenni Gyáli úr.

Ez hatott.

Gyáliból egyszerre más alak lett; dignitásának fölemlítésére mintha nyársat nyelt volna, tekintélyes tartást iparkodott fölvenni; addig félrevágott figaróját egyenesen húzta homlokára, kezét hátradugta sötétlilaszín frakkja szárnyai alá, s száját diplomatiai lefelé húzott szögletekbe idomítá.

Ez fölséges alkalom volt nagyszerű dicsekedéseket kitálalhatni. Az a másik hadd lássa, hogy hová repült ő, míg a többi a földhöz ragadva elmaradt.

– Épen egy nagyszerű perét fejezendem most be a hohenelm-weitbreitsteini fejedelem ő kegyelmességének.

– Uralkodó fejedelem, persze? – kérdezé Topándy naiv csodálkozással.

– Hisz azt tetszik tudni.

– Oh, hogy ne? kérem. Ott fekszik tartománya mindjárt, a hol a lippedetmoldi, schwarczburg-sondershauseni és reusz-májor nagyfejedelemségek szögletei összeérnek.

Oh be nagyon el kellett telve lenni önhittséggel Gyálinak, hogy a vén táblabiró e sajátságos geografiai helyhatározására azt felelje, hogy «igen».

– Méltóságod bizonyosan eddig is kitünő állást foglal már el e nagyfejedelemségben?

– Kamarási czímem és rangom van ő kegyelmességétől.

– De bizonyosan még többre is viheti.

– Oh igen. Mihelyt ő kegyelmessége dominiumait, a mikre anyai ágon van örökösödési igénye ő kegyelmességének, megnyertem: ötezer holdnyi birtokot fog számomra inscribálni.

– Hohenelm-Weitbreitsteinben?

– Nem. Itt Magyarországon.

– Azt hittem Hohenelm-Weitbreitsteinben; mert az igen szép vidék.

Gyáli kezdte észrevenni, hogy mégis több mint együgyűség mondatja a hitetlennel ezeket az elismerő magasztalásokat, mikor az épen arról kezdett el tudakozódni, hogy a Corpus Juris hányadik törvényczikkelyébe van beiktatva ő kegyelmességének magyar indigenatusa, melynél fogva oly szabadon inscribálhat itten uradalmakat? akkor nagyon kényelmetlenül kezdé magát érezni Gyáli s inkább arra fordította a beszédet, hogy ő kegyelmességéről kezdett pletykázni, hogy az milyen derék, szabadelvű ember; felhordott róla százféle adomát, hogy kergette ki a jezsuitákat birodalmából? hogy bánt el a muckerekkel? minő tréfákat követett el az apáczákkal? hogy tudja üldözni a pietistákat s egyéb ily adatokat, a mik mind fölöttébb terhelő körülmények lehetnek ő kegyelmességére, a hohenelm-weitbreitsteini nagyfejedelemre nézve; azon esetben – ha csakugyan létezik ily nevű nagyherczegség és uralkodó valahol a világon.

Ez a thema aztán eltartott az ebéd végeig.

Czipra nagyon ki akart ma tenni magáért. A búcsú-ebédre mindent kitálalt, a mit valaha ellesett, hogy azt Loránd szereti: és Loránd olyan háládatlan volt, hogy csak Gyálit engedte komplimentirozni a bevett jókért; ő egy jó szót sem tudott neki adni.

Pedig, ki tudja, mikor ül ennél az asztalnál megint?

Ebéd végeztével Lorándnak néhány perczre még szét kellett nézni a háznál; minden cselédnek utasítást adni, hogy két hétig, míg ő ismét visszakerül, mi munkát végezzenek a mezőn, a kertben, az erdőn? Mindenkit jól helybenhagyott s borravalót osztott ki, hogy azt igyák meg az ő egészségére, ki holnap nagy ünnepnapját fogja ülni.

Topándy is félrenézett a szükséges utikészületeket megtenni, Czipra volt a háziasszony; az ő feladata volt egyébkor is a magára maradt vendéget mulattatni; Topándy bizony nem törődött azzal, hogy valakit, a kinek jóltartásáról gondoskodott, még mulattasson is. Ott van Czipra, hallgassa, a mit az beszél.

S még nem volt rá eset annyi víg czimbora megfordultán, hogy ezen valami botrány keletkezett volna. E finom nagyvárosi gavallér még inkább itthon találhatja magát.

Ez alatt visszaérkezett a hajdú, a kit Sárvölgyiékhez küldtek, hogy hozza el Gyáli utiköpenyét.

Ugyanaz egy levelet is hozott Loránd számára a kisasszonytól.

«A kisasszonytól?»

Loránd elvette tőle a levelet, s mondta, hogy a köpenyt vigye a vendég úr szobájába fel.

Ő maga sietett saját szobájába.

A mint a termen keresztül haladt; szemközt jött rá Czipra szobájából Gyáli. Olyan sajátságosan zavarodott arcza volt a dandynek, mint mikor valaki véletlenül a meggyujtott szivarral együtt a gyufán levő kén illatát is be találta lélekzeni, aztán egy ideig álmélkodva kapkod a levegő után.

– Barátom! – szólt Lorándhoz; – ez a te czigány lányod valóságos nőstény párducz! És igen jól dressiroztad, azt mondhatom! – Hol itt egy tükör?

– Ugy-e bár? mondá rá Loránd. Azt se tudta, mire mondja azt; hallotta, de nem eszmélt rá.

Csak az a levél! Melanie levele!

Úgy sietett vele szobájába érni.

Ott egyedül lévén, bezárta az ajtót, megcsókolta a finom rózsaszín levélkét, annak azurkék betűit; a piros pecsétet rajta; kebléhez szorítá; mintha szivétől akarná megtudni, hogy mi van benne?

De hát mi is lehet benne?

Loránd letette maga elé a levelet s öklével ránehézkedett.

«De hát okvetlen meg kell-e nekem tudnom, hogy mi van e levélben írva?»

«Hát ha azt írja benne: hogy szeret, hogy boldogságát várja tőlem, hogy szerelmét veti a mérleg másik felébe egy egész elveszett világért? Hogy kész követni a tengereken túl, az ismerősök gúnyhahotáján túl s elveszni velem együtt az elfeledett alakok csoportjaiban.»

«Nem töröm fel a levelet.»

«Utolsó lépésem ne legyen ingadozó.»

«És hátha csak ennyi véletlennek látszó találkozás nem egyéb egy jól kifőzött boszútervnél? Hátha mindezek rég egyetértettek már, s csak azért jöttek össze, hogy odáig vigyenek, a hol majd bevallom, hogy meg vagyok alázva; hogy koldulom a boldogságot, a szerelmet: hogy félek az egy haláltól, mert szerelmes vagyok az élet mosolygó arczaiba s mikor ezt bevallottam, a szemembe kaczagjanak, és ott hagyjanak az egész világ megvetésének; énmagam megvetésének?…»

«Csalatkozzanak hát!»

Loránd fogta a szép levélkét és elzárta azt iróasztala fiókjába, feltöretlenül, olvasatlanul.

Hadd legyen az az utolsó gondolatja, hogy talán szeretve volt, s hadd tegye ezt az utolsó gondolatot könnyűvé az a kétely, hogy «talán?»

És most készüljünk arra az útra.

Loránd két jó öblös pisztolyt szokott magával hordani az úton, azokat most újra gondosan megtölté; kettős adag lőport eresztett beléjök, s mindegyikbe egyet azok közül az aczélhegyű golyók közül, a mik vadászaton olyan jó szolgálatot tesznek, átfurják a vadkan koponyáját s nem lapulnak el rajta, mint a közönséges ólomgolyó. E pisztolyokat saját utitáskájába rejté.

Hajdújának meghagyta, hogy annyi tiszta fehérnemüt rakjon el számára a bőröndbe, a mennyi két hétig elég lesz, mert tovább is fognak utazni.

Topándy két kocsiba fogatott; az utazó hintóba és a bérkocsiba.

Mikor a kocsik elé jártak, Loránd felvette utiköntösét; rágyujtott rövidszárú tajtékpipájára s lement az udvarra.

Czipra a kocsik körül rendezett, ügyelve, hogy kinek-kinek az ülésben legyen a köpenyege; a bőröndök jól felkötözve, s különösen a pinczetok, a huszonnégy válogatott borral, biztos helyre juttatva.

– Mégis jó leány vagy te, Czipra! – szólt Loránd, gyöngéden megveregetve a leány hátát.

– «Mégis?»

Aztán már olyan nagyon van hozzá esküdve ahhoz a pipához, hogy egy perczre sem veheti ki a szájából? – Pedig egy búcsúcsókot talán mégis megérdemelt volna.

– Te ülj nagybátyámhoz a hintóba, Pépó! – szólt Loránd a dandyhez; – velem koczkáztatnád az életedet, hogy valahol felfordítalak az árokba s kitörik a nyakad. Pedig kár volna ilyen reménydús ifjúért.

Loránd felkapott a kocsi-ülésbe s maga vette kezébe a gyeplőt.

– No hát Isten veled, Czipra! – A hintó előre hajtott, a szekér utána.

Czipra kiállt az utczaajtóba, s onnan nézte, míg láthatta az eltávozót, fejét szomorúan a küszöbnek támasztva.

Még csak egyszer sem tekintett az vissza!

És már most hát megy nyargalva a végzet elé.

És mikor majd az est utóléri az utazókat s az éj millió fénye feltünik, elsőrendű csillagaival és csillagködeivel, s az árokpartokon felcsillámlanak az apró szentjános-bogárkák, akkor elég ideje lesz végig gondolni az ifjúnak azon a themán, hogy a végtelen nagyoknak és a végtelen parányoknak örök törvénye van; de mi a közbeeső férgek története? az egynapos légyé? a nagyravágyó emberé s a létükért küzdő nemzeteké? «Íme két kezébe adja a sors az igazat a gonosznak, hogy míg jobbjával életét oltja ki, baljával lelkét fojthassa meg.»

Valami bölcs, a ki a mellett költő is volt, azt mondá: legjobb hír az egy nőről, ha semmi híre sincs. Én még hozzá teszem: legjobb élettörténet az, a melynek nincsen története.

Ilyen életregény Fannyé és az enyim.

Nyolcz éve múlt már annak, hogy a fürstenalléi pékházból helyettem cserébe elhoztak egy kis leányt; a kis leányból azóta nagy leány lett, – és még mindig az én helyemet foglalta el.

Mennyire irigykedtem rá az első napokon, hogy e helyet át kellett engednem: e szentelt emlékezettel körülfátyolozott helyet családunk gyászos lakában, anyáim fájó szívében: s mennyire áldottam érte később a sorsot, hogy e helyet betöltve tudtam általa.

Engem az életpálya messze vidékre vezetett magával, évenkint egy pár hónapot tölthettem csak otthon; anyám megőszült volna, nagyanyám megőrült volna a rettentő magányban; ha az ég egy oltalmazó nemtőt nem küld le közéjük.

Oh mennyit köszönhetek én Fannynak.

Anyám arczának minden mosolygását, nagyanyám életének minden újabb napját – neki kell köszönnöm.

Minden évben, midőn az iskolai szünidőkre hazatértem, a derült hosszútűrő békét találtam hajlékunkban.

A hol annyi joga van mindenkinek naponkint őrjöngve átkozni a sorsot, az embereket, az egész világot; a hol fájdalomnak kellett uralkodni minden gondolatban; nem találtam mást, mint békét, türelmet és reményt.

Ő volt, a ki biztatta őket; hogy határideje van a szenvedésnek; ő vigasztalta őket közelebb hozott reményekkel; ő csalogatta őket ezer lehetséges változatával a véletlen örömnek; a mi eljöhet talán holnap, talán holnapután.

És ő saját magáról mintha nem is eszmélt volna.

Mennyi lemondás kell ahhoz, hogy egy szép, életvidám gyermek ifjúsága legragyogóbb éveit két fájdalomtörte nő ápolásának áldozza föl, hogy velük együtt szenvedjen; hogy nehéz kedélyüket tűrje, hogy kínos eszmejárásukat naponkinti tanulmányává tenni ne irtózzék.

És ő mind ezzel nem volt nekünk adós. Hiszen csak csereleány volt a háznál.

S mikor én Pozsonyból eljöttem, Frommék házát elhagytam, szülői haza akarták őt is vinni; s akkor Fanny könyörgött nekik, hogy hagyják őt még egy évig; ő úgy szereti azt a szegény szenvedő anyát.

És azután minden évben még egy évet, megint újra egy évet kért, s ott maradt kis lakunkban, míg felnőtt hajadon lett.

Pedig Pozsony víg, zajos főváros. Frommék háza nyitva a világ előtt s a virág nyílni akar tavaszkor: az ifjú leánynak joga van élni s az életnek örülni.

Fanny önkényt kizárta magát az életből. A mi házunknál nem volt vigalom.

Szülőim ugyan sokszor biztatták, hogy el fogják vinni mulatságokba; ők is vele mennek.

– Az én kedvemért? Azért, hogy én mulassak, ti is odajönnétek a vigalomba? S mulatság volna nekem az? Maradjunk itthon. – Majd lesz még rá idő.

És midőn így áldozott, tudta azt akként tenni, hogy ez ne lássék áldozatnak.

Vannak sokan, jó, türelmes kedélyű leánykák, kiknek ajka nem panaszol! de panaszkodnak némán a tört szemek, a sápadt arcz, a borult kedély s tanúbizonyságot tesznek az eltemetett vágyakról.

De Fanny arcza piros volt és mosolygó; szemei elevenek és tüzesek, kedélye mindig vidám, nyílt, elégült; minden vonása azt vallotta, hogy a mit tesz, az szívéből jő s szívének jól esik. Derült, örökvidám jelensége megvilágítá körüle az egész borongós kört; mint mikor angyal jár a sötétben, dicsfénynyel alakja körül.

Évről-évre így találtam őt otthon, midőn szünnapjaimra haza kerültem: s évről-évre egy elhatározott gondolat kezdett közöttünk megállapodni.

Nem beszéltünk mi arról soha; de azért tudtuk mindannyian.

Tudta ő, tudtam én, tudták az ő szülői és az enyéim; nem is gondoltunk rá, hogy az máskép lehessen. Csak idő kérdése volt közöttünk e gondolat. Annyira nem kétkedtünk benne, hogy nem is beszéltünk róla soha.

Mi nem adtunk egymásnak hajfürtöket emlékül, mi nem esküdtünk egymásnak holdra, csillagokra, minden istenekre; mi gyűrűt sem váltottunk egymással; olyan jól tudtuk azt, a mit tudunk.

Mikor aztán én elvégeztem a pálya előkészületeit, ügyvéd lettem, mikor a legelső agentiát kaptam, uradalmi fiscalatus állomásában, akkor egy napon karom alá vontam Fanny kezét, és azt mondtam neki:

– Kedves Fanny, emlékezel-e Jákob történetére a szent históriából?

– Emlékszem.

– Nem gondolod-e, hogy Jákob igen jeles fiú volt, mert hét évig tudott szolgálni, hogy a feleségét megkapja?

– Nem tagadom, hogy az volt.

– Akkor el kell ismerned, hogy én még derekabb fiú vagyok; mert én már nyolcz esztendeje szolgálok – érted.

Fanny felnézett rám azokkal a nyári hajnal mosolygású szemeivel, s gyermeteg derültséggel felelt:

– És hogy még derekabb ember légy, tehát még két esztendeig kell várnod.

– Miért? – kérdeztem én tőle neheztelve.

– Miért? – szólt ő szelíd komolysággal. Hát nem tudod-e, hogy egy üres hely van asztalunknál, a mely míg be nincs töltve, addig nem lehet itthon öröm ennél a háznál. Tudnál-e boldog lenni, ha anyád szemeiből mindennap azt kellene olvasnod: hát a másik hol van? Minden örömöd sértené ezt a szenvedő szívet, s annak minden néma tekintetében szemrehányás volna, hogy mi örülni tudunk. Oh Dezső, itt nem lehet mennyegző addig, a míg a gyász tart!

Karom alá vontam Fanny kezét.

És a midőn azt mondta, hogy ne szeressem még, akkor kényszerített, hogy még jobban szeressem.

– Mennyivel magasabb vagy nálamnál!

Hiszen elfut az a rövid két év is, mint a többi. Nem tegnaptól fogva gondolunk mi egymásra, s a míg megvénülünk, elég időnk lesz boldognak lenni. Én várok s e várásban nekem elég örömöm van.

Oh mint szerettem volna e szóért megcsókolni; de sokkal szentebb volt előttem ez arcz, minthogy szentségtörésnek ne tartottam volna azt ajkaimmal érinteni.

– Mi tehát maradunk, a hogy voltunk.

– Jól van.

– Semmi szó erről még két esztendeig, a mikor Loránd tilalma alól becsületszavad felszabadul, s te felfedezheted, hogy ő hol van? Miért e hosszas titkolózás? azt én nem értem: titkaitokba soha sem igyekeztem mélyebbem behatni, mint a mennyire magatok hívtatok; de ha fogadást tettél rá, tartsd meg; s ha e fogadással tíz évig tartó gyászt öltöttél fel családoddal, magaddal és velem; viseljük azt, míg le nem szakad rólunk.

Én megszorítám a kedves leány kezét; elismertem, mily szörnyű igaza van; ő aztán vidor, játszi kedélylyel sietett anyámhoz vissza, és soha senki nem vette volna észre arczáról, hogy ő néhány perczig komoly is tudott lenni.

És még egy merész kisérletet koczkáztattam e tárgyban.

Lorándnak írtam, elébe terjesztve, hogy bizony már olyan tiszta a láthatár köröskörül, hogy ő akár trombitaszóval járhatja körül az országot, hirdetve, hogy ő ez és ez, s nem fog senkire találni, a ki őt elfogja; minthogy tehát úgyis mindegy, akár tíz év, akár nyolcz; engedje el már azt az utolsó két évet, s bocsásson bennünket magához.

Erre aztán Loránd ezt a rövid sort írta vissza:

«A mire becsületszavunkat adtuk, arra nem szoktunk alkudozni.»

Ez rövid elutasítás volt.

Többször aztán nem alkalmatlankodtam neki ezzel a kéréssel. Vártam és tűrtem, míg a napok letelnek…

… Oh Loránd! Én te érted két évet adtam oda a mennyországból e földön!

Végre tehát eljött ez is!

A napokat számláltuk már, a mik még hátra vannak.

Egy héttel a határnap előtt levelet kaptam Lorándtól, melyben arra kér, hogy ne menjek eléje Lankadombra, hanem inkább adjunk találkozót egymásnak Szolnokon; nem akarja ez érzékeny jelenetet Topándy sarcasmusai által megrontani.

Nekem így is jó volt.

Napok óta minden készen állt már az útra. Elékeresgettem mindent, a mi emlékül maradt rám a tíz év előtti időkből, midőn Lorándtól elváltam, az utolsó emléklapig. Ez foglalta el most minden gondolatomat.

Nagyon hasztalan fáradság lett volna tőlem a nők előtt arról beszélnem, hogy az út milyen rossz ilyenkor az Alföldön; hogy egy nappal később Loránd úgy is hozzájuk jön. Nem is kisérlettem meg, hogy őket lebeszéljem az útról. Ki maradt volna közülök ilyenkor otthon; ki engedte volna el egy perczét is annak a napnak, a mikor már Lorándot ölelni szabad? Mind eljöttek velem.

Egy nappal hamarább érkeztünk Szolnokra, mint Loránd; csak arra kértem őket, hogy addig maradjanak szobájukban, míg én beszéltem Loránddal.

Megfogadták és benn maradtak egész nap a fogadó egyik szobájában, míg én egész álló nap az udvaron ácsorogtam, lesve minden érkező kocsit.

Pedig ezuttal szokatlanul sok vendége jött a fogadónak; Topándy víg czimborái a környékből, kiknek Loránd itt adott találkozót. Néhányat ismertem személyesen, a többit híréből. Azokkal is hamar megvolt az ismeretség.

Mindannyian azzal a tudomással jöttek, hogy ma egy víg éjszakát fogunk tölteni annak az örömére, hogy Loránd ismét visszatér a nagy világba, honnan mint nemzeti martyr, eddigelé száműzve volt.

Nekem csak az tűnt fel különösen, hogy minek írta hát nekem Loránd azt, hogy nem akarja első viszonttalálkozásunk elégiai hangulatát a lankadombi stoicusok lármája által zavartatni, ha az egész epicuri szövetséget mind ide csődíti? a mi összejövetelünknek majd nagyon is dythyrambi hangulatot fog adni.

No de hát legyen mulatság. Én a mulató embereket is szeretem.

Késő este volt már, midőn egy ötlovas hintó hajtatott be a fogadó udvarára; a legelső kiszállóban Gyálit ismertem fel.

Hát ez mit keres itt köztünk?

Utána egy virgoncz öreg úr szállt ki a kocsiból, fölfelé fésült bajuszára, neki hegyesedő szemöldökeire, a régi időkből emlékeztem. Ez nagybátyám, Topándy.

Csodálatos! Loránd azt írta, hogy épen ő miatta keres egy közönyös találkozó helyet.

Topándy egyenesen felém jött.

Oly komoly volt az arcza, midőn hozzám érve, kezemet megfogta, hogy szinte megzavart vele.

– Te Áronffy Dezső vagy? mondta; s két kezével megfogta vállamat, hogy szemembe nézzen. Ha nem mondod is, rád ismerek. Mintha csak boldogult atyádat látnám magam előtt. Oly szakasztott hasonlatosság!

Ezt már sokan mondták, hogy atyám ifjúkori arczához nagyon hasonlítok.

Topándy azzal érzékenyen megölelt.

– Hol van Loránd? – kérdezém én tőle. Nem jött el?

– Más szekéren jön utánunk; – felelt ő, s egész hangján felismerhető volt a legnagyobb meghatottság. Mindjárt itt lesz. Ő nem szeret hintóban ülni. Maradj itt és várj reá.

Azzal a körüllézengő czimborákhoz fordult:

– Mi meg, pajtások, menjünk addig a terembe Hagyjuk ezeket a fiúkat magukra, mikor találkoznak. Tudhatjátok, hogy ilyen jelenethez nem kell publicum. Tehát előre! marsch, nemes galléria!

Ezzel beterelte valamennyi pajtást a folyosóról: Gyálinak arra sem adott időt, hogy elmondhassa, mennyire örül találkozásunknak.

Egyre talányosabb lett előttem ez összejövetel. Hisz Topándy maga érzi azt legjobban, hogy mi ebben az órában az átérezni való? Mi szükség volt őt kerülnünk?

Most zörgött a szekér, a két paripa vágtatva nyargalt be az udvarra, a könnyű úti kocsival. Ő maga hajtotta a lovakat.

Alig ismertem rá. Nagy körszakálla, röviden nyírt haja, portól lepett arcza egészen más alakot állítottak elém, mint a milyennek én szoktam Lorándot albumomba lerajzolni, képzelet után, a hogy én hittem őt magam előtt látni, s a hogy anyám és nagyanyám igazítottak rajta, hogy de biz ilyen, meg olyan; ez hiányzik, ez a vonása más, ez több, ez kevesebb, ez másként van; számtalanszor mulattunk mi ezzel.

Loránd egyik képhez sem hasonlított, a mít én rajzoltam. Izmos, erős, nyers falusi gavallér volt.

A mint leugrott a szekérről, egymás elé siettünk.

A fogadói udvar közepe nem volt arra való, hogy itt egymással valami érzékeny jelenetet játszunk el. Különben sem szerette egyikünk is a komédiázást.

– Jó estét, öreg!

– Jó estét bátyám!

Ez volt mindössze, a mit egymáshoz szóltunk, kezet szorítottunk, megcsókoltuk egymás arczát s siettünk be az udvarról, egyenesen a czimborákkal telt terembe.

Azok falrengető éljennel fogadták Lorándot, Loránd mindannyival sorba csókolódzott.

Valami elkeserült megyei szónok dikcziót is akart hozzá tartani, de Loránd azt mondta, hogy tartsa ezt akkorra, majd ha bor lesz az asztalon; a száraz toasztokat nem kedveli.

Azután ismét visszakerült hozzám, s megfogta két kezével az arczomat.

Terringettét, öreg; hiszen te egészen megtollasodtál! Mi a mennykő? Én azt hittem, hogy most is olyan kis gyerek vagy, s iskolába jársz. Hiszen félfejjel magasabb vagy, mint én. Még megérem, hogy meg is házasodtál, tudtom, hírem nélkül. Micsoda?

Loránd úgy hányivetiskedett, mintha azt előttem akarná velem éreztetni, hogy ámbár én már férfi vagyok; azért ő nekem mégis bátyám.

Jó, jó.

Hanem én azért karonfogtam s félrevontam őt egy szögletbe.

– Kedves bátyám. Anyánk és nagyanyánk is itt van.

Erre szilajon kirántotta karját kezemből.

– Ki mondta neked, hogy ezt tedd? – dörmögött rám ingerülten.

– Csak csendesen, kedves Loránd. Nem követtem el semmi hibát, még alakhibát sem. Te holnap lesz tíz esztendeje, azt mondtad, hogy tíz év mulva mondhatom meg anyámnak, hol vagy? Aztán te magad írtad, hogy a mai napon legyek Szolnokban. A holnap adandó válaszszal tartoztam anyámnak, a mai megjelenéssel neked. Szolnok a mi lakóhelyünkhöz két napi járó föld; tehát – hogy mind a két kötelezettségemnek eleget tegyek, magammal kellett őket hoznom ide.

Loránd éktelenül dühös lett.

– A kaszakő üssön meg minden prókátort, a hány a világon van! Most ihol van, kileguléjuskodol a legvilágosabb igazságomból.

– De, hát kedves Loránd, bánt tégedet az, hogy ők, szegények, egy nappal hamarább lássanak meg téged?

– Jól van. Kezd rá! – Bolond beszéd. – Itt mi most egy jó napot akartunk magunknak csinálni, s te most elrontod vele.

– Hát hisz azért mulathattok, a meddig tetszik.

– Igen? a meddig tetszik! s aztán akkor azon részeg disznó módra menjek az anyámnak magamat bemutatni, úgy-e?

– Nem szoktál te részeg lenni soha, Loránd.

– Ejh, mit tudod te? Én nagyon garázda vagyok, mikor bekaptam. Bolond gondolat volt ez tőled, öreg.

– Hát, tudod mit? Tedd a találkozást előbbre, s azután a mulatságot.

Loránd kicsinyben mult, hogy birokra nem kelt velem ezért a szóért.

– Mondtam már, egyszer mindenkorra, fiskális úr, hogy nem alkuszunk! Itt nincs transactio, – fiskális úr!

– Már azért csak ne fiskális urazz.

– Megállj hát. Ha te olyan átkozottul pontos tudtál lenni a napok kiszámításában, hát még én majd tökéletesítem az astronomiai és chronologiai tanulmányaidat. Vedd elő az órádat, s igazítsd az enyimhez. Mikor szavadat adtad, Pozsonyban, a barátoknál épen háromnegyedet ütött. Tizenkettőre. Holnap este háromnegyed tizenkettőre szabadul fel a becsületszavad, akkor aztán tehetsz velem, a mit akarsz.

Én nagyon rossznak találtam ezt a hangot, s kedvetlenül fordultam félre.

– No, no; ne neheztelj öreg; szólt aztán Loránd, odahúzott magához és megölelt. Ne haragudjunk mi még ma egymásra, ha eddig nem haragudtunk. De azt látod, hogy micsoda helyzetben vagyok? Ennyi korhely pajtást, ennyi istentagadót összecsődítettem, nem tudva, hogy te anyámmal együtt jösz. És ezek nekem tíz évig hű bajtársaim voltak, sok rossz, sok jó napot megosztottam velök; nem mondhatom most nekik, menjetek Isten hírével, mert az anyám itt van. Én sem tehetem, hogy fancsali pofával üljek itt közöttük reggelig. Reggel tehát el leszünk mindnyájan ázva. Én, ha győzöm is a bort, de a fejem nehéz lesz utána. Szükségem van arra a néhány órára, a mit kértem tőled, hogy kiheverjem magamat, s azután tisztult fővel léphessek szegény kedveseim elé. Magyarázd meg ezt nekik.

– Ők tudják azt már, s holnapnál elébb nem is kérdezősködnek utánad.

– No, így hát szent a béke közöttünk, öreg.

Mikor aztán a társaság látta, hogy már kimagyaráztuk magunkat s parolázni kezdünk, odacsődült mindenki körénk, s azután lett olyan lárma, hogy én most sem tudom, ki miről beszélt benne? Annyit tudok, hogy Gyáli Pepi egy párszor belém akart kötni, hogy valami beszélgetést kezdjen s hogy olyankor mindig a hozzám legközelebb esőtől kérdeztem azt, hogy «meddig szándékozik itt mulatni?» «hogy érzi magát?» s más ilyen meglepő bárgyuságot.

Ezalatt megteríték a hosszú asztalt a terem közepén; felrakták a borokat, előhozták a párolgó, illatos ételeket, kinn a folyosón rárántotta a mezőtúri banda a hallgató nótát s kiki iparkodott helyet foglalni.

Nekem oda kellett az asztalfőre ülnöm Loránd mellé. Balról Loránd mellett ült Topándy, jobbról én mellettem Gyáli Pepi.

– No öreg, ma te is velünk iszol, úgy-e? – szólt hozzám dévánkodva Loránd, s pajtásosan átölelte a nyakamat.

– Nem, bátyám, tudod, hogy én soha sem iszom bort.

– Soha sem? Még ma sem? Még az én egészségemért sem?

Ránéztem. Miért akar ez ma engemet különösen leitatni?

– Nem, bátyám. Tudod, hogy fogadásom tartja, hogy nem iszom bort, s becsületes ember megtartja azt, a mit fogadott, akármilyen absurdum is.

Soha sem felejtem el azt a tekintetet, a mit e szónál Loránd vetett rám.

– Igazad van, öreg. Azzal megrázta a kezemet. Becsületes ember megtartja a fogadását, akármilyen absurdum is…

És a míg ezt mondta, oly komoly volt: oly riasztó hidegséggel nézett a mellette ülő Gyáli szemébe. Az pedig mosolygott. Azokkal a szép leányos, gömbölyű ajkaival olyan nyájasan tudott mosolyogni.

Loránd vállára ütött.

– Hallod-e ezt, Pépó? Az én öcsém megállja, hogy nem iszik bort, mert a becsületes ember megtartja a fogadását. Jól teszed, Dezső! Ki mit kimondott, legyen ura szavának.

Aztán röviden hozzáfogtak a dáridóhoz.

Sajátos tanulmány egy bornemisszára nézve végig nézni egy egész éjszakai férfi-tivornyát, egészen józan fővel; s e divina komédiában, hol tudtán kívül mindenki szerepel, egyedül lenni publikum és kritikus.

Az első felvonást megkezdik a toasztok. Kinek az Isten hazánkban szónoki tehetséget adott (s kinek ne adott volna?), fölemeli poharát, csendet kér, eleinte kap is, később stentori hangerőfeszítéssel eszközöl – ha nem kap; s igen komoly arczczal, igen komoly frázisokat mond; az egyik tudja czifrázni, a másik győzi pathossal; harmadik a classikusokból idéz, negyedik humorizál, s maga elneveti a javát, s valamennyi végzi nagy pohárcsöngéssel, ölelkezéssel, csókolózással; a trombitatusban elvesző éljen harsogása mellett.

Később tüzesebb szónoklatok jőnek: hazafi-keservek általános kifakadása. Az agyak mind jobban áthevülnek: mindenki ráül kedvencz pálczalovára s ugratja azt maga alatt; a nemzetgazdász, a művész, a gazda, a menyecskék lovagja, mind saját élményeiről kezd beszélni! minden szokásos megtartása nélkül a conversationalis tempóknak, hogy egyik ember várja ki, míg a másik elvégezte; sőt inkább egyszerre valamennyi beszél; egyik a másik szavába, míg utoljára az, a ki egy bús nótára rágyújt, valamennyi elől elveszi a vezetést; a dal általános lesz, s kiki magáért meg van a felől győződve, hogy szebben a világon sehol sem énekelnek.

S e közben az asztal megtelik üres palaczkokkal.

Azután a paroxismus egyre fokozatosan halad fölfelé. A ki eleinte szónokolt, most már dadog, belesül s káromkodással vágja ki a kudarczot; amott ül egy, ki már harmadszor kezdett valami beszédhez, de a multakért gyászoló keserv annyira elfojtotta érzelemtől túláradó keblét, hogy mindannyiszor könnyekben tört ki, az általános hahota közepett. Másik, ki már az egész czimboraságot végig csókolta, most a czigányok közé tör s azokkal csókolódzik rendre; testvériséget esküdve brúgosnak, klarinétosnak. Az asztal túlsó végén egy kholerikus természetű czimbora, ki minden tort verekedéssel szokott végezni, már kezd garázdálkodni, s öklével veri az asztalt, s esküszik, hogy azt, a ki őt megbántotta, még ma meg fogja ölni. Szerencséje, hogy nem tudja, kire haragszik? A víg danoló nem tartja már elégnek a jó kedvre, hogy torkát neki ereszsze, tenyereivel tapsoljon és lábaival tomboljon; most már az üres palaczkokat, tányérokat kezdi a falhoz csapkodni s gyönyörködik benne, hogy ennyi cserép tanusítja diadalát. Egy félrecsapott kalappal, a szoba közepén tánczol nagymagában, abban a boldog meggyőződésben, hogy mindenki őt nézi, míg egy áldott természetű czimbora már odajutott, hogy feje hátrahanyatlik a szék támlájára, s csak olyankor neszel fel, mikor pohárkoczintásra szólongatják, akkor sem tudja már, hogy mit iszik: bort-e, vagy timár-csávát?

Hanem azután később nem megy ily fokozatban a láz lefolyása.

Ennek is, mint más lázrohamnak, megvan a krizise, melyen túl fordulat áll be.

Éjfél után már a zűrzavaros lárma lecsendesül. A bor első hevítő hatása már lecsillapult. Egy-kettő, a ki nem birt vele megküzdeni, megadta magát, s azt lefektették aludni, a többi helyen maradt, s most már folytatják az ivást; nem azért, hogy mámort adjon, hanem virtuozitásból: mutassa meg kiki, hogy nem hagyja magát megverni a bortól.

Ekkor kezdődik azután csak az igazi hősök szerepe. A kiknek az első pohár nem oldotta fel mindjárt, s a tizedik nem kötötte le nyelvét.

Most kezdenek el aztán csendesen inni s ivás közt anekdotázni.

Egyik ember nem vág már a másik szavába; hanem mikor amaz elvégezte a magáét, azt mondja «tudok én annál sokkal jobbat»; s rákezdi, hogy «itt meg itt történt, magam is ott voltam».

Az adomák néha a trágárságokig mennek, s olyankor nekem rosszul esik Loránd kaczagását hallanom, oly tréfák fölött, a mikben a nők megvetése van kifejezve.

Csak az nyugtatott meg, hogy ily késő éjfél utáni órában a «mieink» rég elnyugodtak már, nem lehetséges, hogy anyám, vagy más közülök, kegyelendő kiváncsiságból, a mellékajtón hallgatózzék, Loránd szavára lesve.

Egyszer aztán Loránd vette át a társalgás vezetését.

Azt hozta fel, hogy vajjon a világ minden nemzete közül melyik a leghíresebb ivó?

Ő mindjárt a maga részéről előre kimondta, hogy a németet tartja a leghíresebb ivónak.

Ez állítása természetesen nagy nemzeti ellenszegüléssel találkozott.

A magyar elsőbbségét e téren sem engedék át.

Akadt egy pár békülékeny kedély, a ki az által akart egyezséget létrehozni, hogy elfogadta majd az angolt, majd a ráczot elsőnek az ivásban: a mivel természetesen egyik vitázó felet sem elégítette ki. Loránd egymaga az egész ország közvéleménye ellen azt merészkedett állítani, hogy a németek a világon a legjobb ivók. Felhozott rá hirhedett példákat.

– Halljátok ezt! Egyszer Batthyány herczeg két gönczi hordó aszút küldött ajándékba a hyberni konfratereknek. A drága magyar borra azonban rettenetes vám volt vetve a Lajtán túl. Az ajándékvevőknek húsz lázsiást kellett volna fizetni a borért, a mi nagyon szép pénz. A konfraterek tehát, hogy fizetni ne kelljen, s a bor se veszszen kárba, ott egy álló helyben a vámon kívül megitták a két gönczi hordó tartalmát.

Ah, ennél kétszer-háromszorta jobb ivókat tudtak neki felhozni a Lajthán innenről.

Loránd még sem engedett.

– Hát mikor a te druszád, Henneberg Pépó, – mesélt Loránd, Gyálihoz fordulva, – azt a szokást hozta be, hogy a mint egy hosszú asztalnál együtt ültek, a vendégei fülönfüggőin végig egy zsinórt húzott, s akkor aztán valahányszor ivott, valamennyinek fenékig kellett űrítni a kupát, ha azt nem akarta, hogy a fülegombja leszakadjon.

– Ah, az mi nálunk nem mehet, mert a mi füleink nincsenek kifúrva! – Kiáltá erre az egyik.

– Mi iszunk kényszerítés nélkül is! – replikázott a másik.

– Mindent megtesz a magyar, a mit a német meg tud tenni!

Ez volt az általános felkiáltással elfogadott határozat.

– Még a wartburgi pohárürítést is? – kiálta fel Loránd.

– Mi az ördög az a wartburgi pohárürítés?

– Hát a wartburgi czimborák megtették azt, mikor jó kedvük volt, hogy egy pisztolyt megtöltöttek keményen golyóra, akkor a pisztoly öblét megtölték színültig borral; azután felhúzták a pisztoly sárkányát, ilyenformán sorban kiüríték egymás barátságért ezt a furcsa poharat.

(Látlak Loránd!)

– Nos hát melyiteknek van kedve ezt a pohárürítést a német gavallérok után megcsinálni.

Topándy közbeszólt:

– Nekem nincs, de neked se legyen!

– Nekem van.

Ezt a szót pedig nem Loránd mondta, hanem Gyáli.

Ránéztem. Ez az ember józanon maradt. Csak kóstolgatta a bort, a míg mások itták.

– Ha van kedved, hát próbáljuk meg! – legénykedék Loránd.

– Szívesen, csak tedd meg te elébb.

– Én megteszem, de te nem fogod utánam tenni.

– Ha te meg, én is meg. De én meg azt hiszem, hogy te nem fogod előttem megtenni.

Rajtam egy világos gondolat rémlett át, mely egész testemet végig borzongatta Mindent látok: mindent értek most már; tíz év minisztériuma fel van fedve előttem: látom a futót, látom az üldözőt, s kezemben tartom mind a kettőt, olyan aczélszorítással, mintha Isten kölcsönözte volna ide e perczre pallosviselő arkangyala kezét.

Beszéljetek csak!

Loránd arcza egész lázasan ki volt pirulva.

– Jól van, ficzkó! fogadjunk, ha tetszik.

– Mibe?

– Húsz palaczk pezsgőbe! azt itt megiszszuk.

– Tartom a fogadást.

– A melyikünk visszahúzza magát a tréfától, veszti a bánatpénzt.

– Itt van!

Mind a ketten tárczáikba nyúltak, s kivetettek az asztalra egy-egy száz pengőst.

Én is a tárczámba nyúltam s kivettem belőle egy összehajtott papirt; de nem volt bankjegy.

Loránd a hajdunak kiáltott.

– Vedd elő a táskámból a pisztolyaimat.

A hajdú odatette mind a kettőt eléje.

– De megvannak-e igazán töltve? – kérdezé Gyáli.

– Nézz be a csövébe, ott mosolyog rád a golyó aczélhegye.

Gyáli jobbnak látta hitelt adni, mint a pisztoly csövébe nézni.

– Tehát áll a fogadás, a melyikünk nem meri kiinni a magáét, fizeti a pezsgőt.

Loránd fogta a poharát, hogy a bennelevő veres bort áttöltse a pisztoly öblébe.

Az egész társaság elhallgatott e jelenet alatt, valami kínos feszültség ülte el a mámorkábított idegeket; minden szem odameredt Lorándra, mintha meg akarnák gátolni ez őrjöngő tréfa végrehajtásában. Topándy homlokán nehéz verítékcseppek gyöngyöztek.

Én csendesen odatettem kezemet Loránd kezére, melyben a fegyvert tartá s e nagy csendesség alatt azt kérdeztem:

– Nem jó volna, ha sorsot húznátok arra nézve, hogy melyitek tegye meg elébb ezt a tréfát?

Mind e ketten zavarodva néztek rám, mikor a sorshúzást említettem.

Fel volna titkuk fedezve?

– Csakhogy ha sorsot húztok ezúttal, – folytatám én csendes hangon, – ne mulaszszatok el egymás néviratáról magatoknak meggyőződést szerezni, nehogy az a tréfa ismétlődjék, a mi történt tíz év előtt, midőn arra sorsoltatok, hogy melyitek tánczoljon a fehér elefánttal?

Gyálit olyan fehérré láttam válni, mint a papiros.

– Micsoda tréfa? – hebegé, s kezdett székéről fölemelkedni.

– Mindig olyan tréfás gyerek voltál bizony te Pépó; akkor is velem húzattátok ki a sorsot, s azt mondtátok, hogy vessem a kihúzottat és a benmaradtat is a kandallóba: én azonban a helyett a tánczrendet dobtam bele, s amazokat eltettem, megtartottam. Te a saját neved helyett is a bátyámét írtad a papirra, s akármelyiket húztam ki: Áronffy Loránd jött ki a kalapból. Nézd: a két sorsjegy most is itt van nálam, ugyanazon kétfelé szakított papir két darabja, ugyanazon névvel mind a két darabján, a levél túlsó oldalán Bálnokházyné írása.

Gyáli, mint a kisértetlátó emelkedett fel e szavaim alatt ülő helyéből: rám meredve kővé fagyott tekintetével.

Pedig én nem fenyegettem őt. Én tréfásan enyelegtem vele. Én mosolyogva terjesztém ki a két lilaszín papirdarabot, a mi szakadékainál egymásba illett.

Hanem Loránd villámló szemekkel nézett végig rajta, s a mint az előkelő magatartású alak vele szemben állt, úgy öntötte arczába a kezében tartott pohár tartalmát, hogy a sötét veres bor végigcsurgott hímzett fehér mellényén.

Gyáli letörölte arczáról asztalkendőjével a meggyalázás nyomát s előkelő hidegséggel mondá:

– Hasonló állapotban levő emberekkel nem lehet vitázni. Ittas emberek bántalmára nem felelünk.

Azzal elkezdett az ajtó felé hátrálni.

Mindenki el volt ámulva e jelenettől s hagyta őt menni. Mintha mindenki egyszerre ki lett volna józanulva, s az első meglepetés pillanatában senki sem tudna magának tanácsot adni, mi történjék itt most?

Úgy szorítottam az embert félkezemmel a falhoz, hogy eviczkélt, mint egy denevér.

Hanem én… én nem voltam ittas; nem kellett kijózanodnom.

Felugrottam helyemről, egy szökéssel utólértem a távozót s megkaptam azt, mielőtt az ajtót elérhette volna, mint a hogy a bőszült tigris megragadja a nyomorult cziczkányt.

– Én nem vagyok ittas! én nem ittam bort soha, tudod azt! – ordíték rá, nem ismerve önmagamra többé s úgy szorítottam az embert félkezemmel a falhoz, hogy eviczkélt, mint egy denevér. – Én leszek az hát, a ki ezt az átkozott hamisítványt pofádhoz kenem; nyomorult!

És tudom jól, hogy ez az egy ütés, a mit akkor neki szántam, utolsó fejezet lett volna az ő életében; – a mi nagy kár lett volna, nem ő érte, de én végettem; – ha az ég egy mentőt nem rendelt volna mellém, a ki e rossz munkában meggátoljon.

Egyszerre csak megfogta valaki hátulról ütésre emelt öklömet: én odatekintettem s – karom zsibbadva hanyatlott alá.

Fanny fogta meg kezemet.

– Dezső, – kiáltá eliszonyodott arczczal az én kedvesem. – Ez a kéz az enyim! Ezt a kezet nem szabad beszennyezni neked.

Érzém, hogy igaza van. Le hagytam éktelen dühömet fegyverezni; bal kezemmel kilöktem a reszkető nyomorultat az ajtón; nem tudom, hova esett; s aztán visszafordultam, hogy Fannyt keblemre öleljem.

Már akkor anyám és nagyanyám is ott voltak a teremben.

Oh, a szegény nők ez egész kínos estét a mellékszobában tölték, csöndesen viselve magukat, hogy ottlétüket el ne árulják, hogy Lorándnak egy szavát elleshessék, s az utolsó rémséges jelenetet, melynek minden szavát hallani lehetett, ők is átrettegték, s mikor az én dühkiáltásomat hallák, nem tarthaták vissza magukat tovább, előrohantak, odaveték magukat a tivornyázók közé, e sikoltással «fiam! fiam!»

Mindenki fölállt e tiszteletreméltó jelenet előtt. Két térdeplő asszony egy halálból ébredt ifjú ölén.

Mindenkit józanságra rázott a meglepő elszörnyedés. Elmult a mámor, el a borszülte kábulat.

– Loránd! Loránd! – sikolta anyám, görcsösen szorítva keblére bátyámat, míg nagyanyám szótlanul, sem szólni, sem sírni nem tudva, szorongatta kezét.

– Oh kedves Loránd…

Loránd azonban megfogta a két matróna kezét s odavezeté őket hozzám.

– Ezt öleljétek, ne engem: – ezé a diadal!

Ekkor meglátta azt a vállamra borult jó angyalt, ki kezemet most is kezében tartá. Most eszelt arra a szóra, a mivel a mult perczben Fanny titkunkat elárulá: «ez a kéz enyim». – S rám mosolygott.

– Vagy úgy? Hiszen te már kezedben tartod jutalmadat… Hagyd hát ezt a két síró asszonyt nekem!

Azzal arczra veté magát előttük a földre s lábaikat átkarolva, a port csókolta drága lábnyomaik alatt:

– Oh, én drágáim! Oh, én szeretteim!

Mit beszéltek, mit éltek át azon éjszakán az oly régen epedők, azt ne tegyük papirra. Vannak szent dolgok, a mik nem kivánnak közlátványnyá lenni.

Loránd bevallott mindent s bocsánatot nyert mindenért.

És azután úgy örült a bocsánatnak, mint egy gyermek, kit újra kegyelembe fogadtak.

Loránd valóban úgy érzé, mintha ott kezdené most az életet, a hol tíz évvel ezelőtt ketté szakítá, s a mi tíz év alatt történt, az mind csak egy nehéz álom lett volna, melyből csak a férfikor sűrű szakálla maradt meg.

Reggel jó későn ébredtek fel Dezsővel együtt. Az álom jól esett egyszer!

Az álom – ezuttal a halál helyett.

– Te öreg, – szólt Loránd öcscséhez – én még egy kalandos tréfát tartogatok számotokra, mivel meg akarlak benneteket lepni.

A fenyegetés olyan jó kedvvel volt mondva, hogy Dezsőnek épen nem volt oka nagyon megijedni.

– Csak ide vele.

Loránd előre nevetett a hatásnak.

– Én nem fogok most veletek menni haza.

– Hát mit csinálsz? – kérdé Dezső, épen úgy elbámulva, a hogy Loránd előre várta tőle.

– Megszököm tőletek; szólt, a fejét rázva jó kedvében.

– Ah! Az merész vállalat. De megmondod, hogy hova szököl?

– Haha! Nemcsak megmondom, hogy hova szököm? sőt téged is magammal viszlek, hogy vigyázz rám ezentúl is, ha már eddig vigyáztál.

– Azt nagyon okosan teszed. – S szabad megtudnom, hogy hová?

– Vissza Lankadombra.

– Lankadombra? Tán ott felejtettél valamit?

– Igen. Az eszemet. – No! ne nézz rám olyan furcsán, mintha azt akarnád kérdezni, hogy «hát volt?» – Te, ugyebár tisztában vagy ezzel a kis csereleánynyal? Úgy látom, hogy anyánk és nagyanyánk is eléggé belé vannak szerelmesedve, hogy Fannyt rajtad kívül másnak oda ne adják; hanem még az én áldásom hátra van, öreg; azt még nem kaptad meg.

– Biztat a remény, hogy talán meglágyíthatom kemény szívedet.

– Nem olyan hirtelen. Mondok neked valamit.

– Hallgatom.

– Végrendeletemben minden világi javamról lemondtam a te javadra; a pecsétes levél ott van nálad. A hogy ismerlek, úgy hiszem, hogy éktelen örömet fogok neked szerezni vele, ha végrendeletemet tőled visszakérem, s azt mondom, hogy már most fele vagyonoddal szegényebb fogsz lenni, mert a másik fele kell nekem.

– Ezt tudom, a nélkül, hogy tőled várnám, hogy megtaníts rá! De mi köze a te ó-testamentomodnak az én szívem evangeliumához?

– Oh, be vastag a te fejed, öreg; hogy még sem értesz! Halljad tehát ultimátumomat. Én nem adom beleegyezesemet abba, hogy te házasodni indulj – én előttem!

Dezső Loránd nyakába borult, most értette már.

– Neked van, a kit szeretsz?

Loránd mosolyogva igenlé.

– Persze, hogy van. Hanem hát, tudod, hogy ez az ostoba ficzkó (ej, be hatalmasan megszorongattad a torkát!) mennyire összezavarta az egész életre való számításomat. E miatt nem jöhettem vele tisztába, a minek a folytatása a mai napon túl esik. Hanem most már annál jobban sietek. Fél óra kell rá, hogy anyáinkat értesítsük; fél óra, hogy kocsira üljünk; ők azalatt itt maradnak; mi az öreg Topándyval visszarepülünk Lankadombra; estig elvégzünk mindent, s holnap itt vagyunk, mint két futó bolond, a ki abban versenyez, hogy melyik tudja a másikat nagyobb gyorsasággal nyargalvást magával repíteni; – oda, a hol boldogsága vár reá? Lankadombig én hajtom a lovakat, Lankadombról vissza meg te. – Szegény lovak!

Dezső nem mert ez örömhírrel maga menni anyjához. Fannyra bízta, hogy készítse rá elő; hiszen meglehet, hogy az öröm megölte volna. Azt mondták, hogy Lorándnak hivatalos elintézendői vannak, a mik egy napra Lankadombra szólítják s Topándyval együtt útnak indultak.

Topándy be volt avatva a titokba, s gondolta, hogy neki Loránddal kell menni: násznagyra lehet szükség.

Loránd körül egészen átváltozott a világ; ő azt hitte, hogy «körüle», pedig «benne» volt az átváltozva.

Valóban újjá születve: egészen más emberré lett, mint volt tegnap. A tegnapi zajos jó kedv olyan rosszul rejté a halálmegvető elszántságot, mint a milyen jó árulója volt mai mélázása a szívet eltöltő boldogságnak.

Az egész úton Dezső alig vehette szavát, de arczán olvashatott mindent, a miről gondolkozik; s ha egyszer-egyszer megszólalt, magasztalva a szép májusi mezőt, abból is kitalálhatá, hogy a szív is tavaszt érez belül.

Milyen szép ismét élni, boldognak, vidámnak lenni, reményleni, a jövőtől jót várni, szeretni, és szerelmében büszkélkedni, fölemelt homlokkal járni, egynek mindene lehetni!

Délre megérkeztek Lankadombra.

Czipra kifutott eléjük s összecsapta kezeit.

– Magukat kergették! Hogy már itthon vannak. Most ugyan ebéddel nem várta senki.

Loránd volt az első, a ki leugrott a szekérről, nyájasan nyujtva a leánynak kezét.

– Megjöttünk, Czipra hugom. Ha nem is vártál ebéddel, jut a tiedből nekünk is.

– Nem abból. Szólt a leány suttogva és elpirulva. Tudja, hogy én a cselédek ételéből szoktam enni, mikor maguk nincsenek itthon, s még vendéget is hoztak. Kicsoda az az úr?

– Az az öcsém, Dezső, nagyon jó fiú. Csókold meg szépen, Czipra hugom.

Czipra nem parancsoltatott magának kétszer; Dezső megkapta a csókot.

– Most aztán adj neki szobát; ma itt maradunk. Nekem pedig küldj a szobámba mosdóvizet, nagyon porosak lettünk az úton; pedig ma szépek akarunk lenni.

– Igazán? – Czipra azzal kézenfogta Dezsőt s a míg szobájáig elvezeté, egész élete históriáját kikérdezte: hol lakik? miért nem látogatta meg Lorándot hamarább? van-e már neje! jön-e még ide vissza valaha?

Dezső már annyit tudott Loránd leveleiből Czipra felől, hogy a szegény leány minden kérdésére szívesen felelhetett, s az első látásra szíve minden titkát kibeszélte előtte. Jaj, hogy örült annak Czipra.

Loránd pedig be sem várta az ezúttal hátul jövő Topándyt, hanem futott szobájába.

Az a levél! Az a levél! – Ez volt eszében az egész úton.

Legelső volt: azt kivenni a zárt fiókból és elolvasni.

Ezúttal nem tanakodott magában hosszasan, feltörje-e a pecsétet? El is szakadt a boríték a kezében, a mint e pecsét nem akart engedni.

És azután olvasta a következőket:

«Uram.»

«Azon percz, melyben önnek nevét meg kelle tudnom, örök választófalat emelt közöttünk. Annak az emléknek, a mi önt terheli, folytatása nem lehet a kettőnk közötti szövetség. Ön, ki a szerencsétlenségbe rántá le anyámat s abban hűtlenül elhagyá, nem ajánlhat nekem boldogságot s nem követelhet tőlem. Én Tátray Bálintot meg fogom könyezni, mint halottamat, kinek ábrándjaim adtak éltet, s kit a hideg való eltemetett; de Áronffy Lorándot nem ismerem. Ezt kötelességem önnek elmondani, s ha ön, mint hiszem, lovagias ember, úgy ön is tartozásának fogja venni, hogy, ha az életben találkozni fogunk, arról, a mi Tátray Bálint volt: többé ne emlékezzék.»

«Isten Isten önnel.» – «Melanie.»

Loránd vert szívvel rogyott le székére.

Hát ez volt a megcsókolt levél tartalma?

Ez volt abban a levélben, a mit a halálország küszöbén nem mert fölnyitni, nehogy a boldogság, a mi abból reá sugárzik, megrendítse léptei szilárdságát. «Ah! hisz ezek könnyűvé akarták rám nézve tenni a meghalást.»

«Ilyen levelet írni énnekem! Ilyen szavakat mondani, annak, a kit valaha szerettünk.»

«Hiszen igaza van. Nem voltam a bibliai József Putifárné ellenében; de a szerelem nem kezdődik-e bocsánaton? Vádoltam-e én őt a gyűrű birtokáért, a mit a vízbe ejtett? s kitől tudhatja ő, hogy az én bűnöm nagyobb volt-e e vízbedobott gyűrűnél?»

«És ha hajam száláig elmerült bűnös volnék abban, a mivel vádol, lehet-e egy angyalnak, a ki semmit sem tudhat arról, mi történik a pokolban: ily hideg szavakat adni ilyen gondolatnak?»

«Meg akartak ők engemet ölni!»

«Be akarták mögöttem zárni az ajtót, mint nápolyi Johanna tett férjével, mikor az gyilkosaival küzdött.»

«És tisztára akarták mosni az orgyilkost, rám vetve a vádat, hogy megöltem magamat megvetett szerelemért.»

«Mindent jól tudtak, mindent kiszámítottak hideg kegyetlenül. Megvárták az órát, a mikor jönni kell, s kiköszörülték a kést, mielőtt kezembe veszem.»

«És én még sem fogom őt soha gyűlölhetni! Szívembe döfte a tőrt és én csak a csókra emlékezem, a mit adott…»

Szelid kéznyomás érinté vállát e perczben.

Zavarodottan tekinte föl. Hát Czipra állt a háta mögött. A szegény czigány leány nem engedheté, hogy más szolgáljon Lorándnak; ő maga hozta el neki a mosdóvizet.

A leány arczán látszott a gyöngéd rémület, ő rég szemlélhette Lorándot így, tőle észrevétlenül.

– Mi baja? – kérdezé tőle, remegő aggodalommal.

Loránd nem tudott szólni. Csak az elolvasott levélkét mutatta fel neki.

Czipra nem érti az irást. Czipra nem tudja azt, hogyan lehet néma betükkel valakit megmérgezni, szívet fenékig megsérteni, megölni? csak azt látja, hogy Loránd a levéltől beteg.

Ismeri azt a rózsaszín papirt, ismeri azokat a finom vonásokat.

– Ezt Melanie írta!

Válasz helyett Loránd egy keserű, mondhatlan fájdalommal teljes tekintetet vetett arra a levélre.

És a czigány leány elérti, mi van e tekintetben mondva? mi van abban a levélben írva? s vadállati dühvel kapta ki azt Loránd kezéből és szikrázó szemekkel, szilajon tépi azt ezer darabra, s a földre vágva, eltapossa annak foszlányait, mint a hogy futó pókokat szoktak eltaposni.

S azután két kezébe rejti arczát s ő sír Loránd helyett.

Loránd odamegy hozzá s kezét megfogva, szomorúan mondá neki.

– Látod, látod, nem azok a czigány leányok, a kiknek az arczuk barna, a kik sátor alatt születtek, a kik kártyát vetnek, abból imádkoznak.

Azután Czipra kezét kezében tartva, sokáig járt vele alá s fel szobájában szótlanul. Egyik sem tudott a másiknak mit mondani. Csak gondolkoztak egymás felől, hogy lehetne ezt a másik szomorú lényt megvigasztalni? és nem találták ki soha.

E szomorú mélázásból Topándy megérkezte veré fel őket.

– Most egyre kérlek, Czipra, ha engemet szeretsz; – monda Loránd.

Ha szereti-e?

– Arról, a mit most láttál, ne szólj senkinek egy szót se. Velem nem történt semmi. – engemet e pillanaton túl ha szomorúan látsz, kérdezd meg, mi bajom? meg fogom vallani. De «az» a halovány arcz nem lesz azok között, a mikért gyászolok.

Czipra örült e szónak.

– Bátyám és öcsém előtt mutassunk derült arczot. Jó kedvünk legyen. A fulánkot nem látja senki.

– S ki tudja, még a méh is belehalhat abba. Czipra baljóslatú arczczal távozott, ezt mondva. Az ajtóban még egyszer visszafordult.

– A kártya mind megmondta ezt nekem az éjjel. Éjfélig mindig azt vetettem. Hanem magának még mindig áll a gyilkos. A Zöldruhás leány pedig még mindig védi. – Lássa: én ilyen bolond vagyok. De ha nincs más, a miben higyjek.

– Lesz Czipra más is; – szólt Loránd, – most öcsémmel elutazom, az ő lakodalmát megülni, akkor visszatérek.

Ekkor aztán nem kellett Cziprát biztatni többet, hogy legyen egész nap jó kedvű. Önként is jött neki.

Szegény leány: olyan kevés elég volt neki, hogy boldog legyen.

Loránd pedig, a hogy Czipra eltávozott, felszedegette a földről a széttépett, eltaposott papirrongyokat, nagy gonddal összeilleszté őket az asztalon, míg szó szóhoz talált, s akkor még egyszer és újra elolvasá azt.

Szobája ajtaja előtt léptek hangzottak, vidám beszéd, nevetéssel vegyest, Topándy és Dezső jöttek hozzá; Loránd szétfujta asztaláról a papirrongyokat, elrepültek szanaszét, s azzal ajtót nyitott s ő lett a harmadik nevető alak mellettük.

– Min nevettek hát olyan nagyon?

– Hallod-e, mi tanácsot adott nekünk Czipra? – szólt Topándy. – Minthogy ő bennünket ebéddel nem várt, azt indítványozza, hogy menjünk át Sárvölgyihez, ott nagy trakta lesz ma. Valakit várnak.

– A ki valószinűleg nem fog az ebéd idejére megérkezni – tevé hozzá Dezső.

Czipra a folyosó túlsó végéről beleszólt a társalgásba.

– Itt volt nálam a vén gazdasszony Sárvölgyitől. Tortasütőt kért kölcsön, meg jeget; mert ma a Gyáli úr vissza fog érkezni Szolnokból.

– Vivát! – mondá rá Topándy.

– S minthogy azt látom, hogy maguk az ifjú urat ott felejtették, hát már most csak menjenek el maguk Boris asszony süteményét elkölteni, különben megint engemet átkoz össze.

– El is megyünk, Czipra hugom; – szólt Loránd. – Igen, igen; ne tessék rajta nevetni. Vedd a kalapodat Dezső: elég szépen kicsipted magad falusi látogatáshoz; megyünk át Sárvölgyiékhez.

– Sárvölgyiékhez? – szólt Czipra, kezeit összecsapva s már erre ő is közelebb jött Lorándhoz. – Maguk Sárvölgyiékhez akarnak menni?

– Nem épen Sárvölgyi kedvéért, – szólt Loránd igen komolyan, – a ki különben igen kegyes, jámbor férfiú, hanem vendégeiért, a kik Dezsőnek régi ismerősei. Nem is mondtam még neked Dezső. Bálnokházyné és leánya itt vannak Sárvölgyinél valami pörös ügyben. Azokat, ha már egy faluban vagyunk, nem kerülheted el.

– El lehetnék ugyan náluk nélkül, – viszonzá Dezső közönynyel; – de nem bánom, látogassuk meg őket, nehogy szándékot lássanak a kikerülésben. Te beszéltél már velük?

– Oh igen. Mi jó hangulatban vagyunk egymáshoz.

Loránd áldotta magában egykori óvatosságát, hogy Melanieről sohasem írt Dezsőnek egy szót is. Úgy látszik, Dezső sem járt utána, hogy gyermekkori eszményképe hova tűnt el? Más kép foglalta el helyét.

– Azonkívül is, minthogy Gyáli az asszonyságok ügyvédje, ki holmi pörös egyezséget lett volna itt létrehozandó Sárvölgyivel s minthogy Gyálit, te kedves barátom, manu propria expediáltad ki Szolnokból s az rögtön postára ült s azóta Pesten van; ha odább nem futott; tehát egyúttal hivatalos kötelességed is magyarázatot adni az ügyvédjükre várakozóknak, hogy hova tetted az emberüket? Ha van bátorságod hozzá?

Dezső eleinte húzódott a látogatástól, hanem az utóbbi megbízás és bátorságának kétségbevonatala megejték akaratát.

– Hogy van-e bátorságom? No azt majd meglátod. És egyúttal azt is meg fogod látni, hogy milyen szóbeli védelmet tudok ügyvédileg hevenyészni? Fogadom, hogy ha én előadom az esetet, ők maguk is nekünk fognak igazat adni.

– Oh tedd azt, kérlek. – Szólt Loránd, tréfásan összetett kézzel könyörögve öcscsének.

– Meg is teszem.

– Siess hát, hozd a kalapodat és menjünk.

Dezső elszánt léptekkel indult a kalapjáért.

Czipra utána nevetett. Ő tudta, hogy mi lesz ebben a nevetni való? Ez a menyasszony előtt fogja a vőlegényt meggyalázni. Hogy mivel? azt ő maga sem tudta; de annyit a férfiak beszédéből már kivehetett, hogy Gyálit valami égrekiáltó gyalázatért ez éjjel a társaságból kivetették. Tegnap óta ő is gyűlölte ezt az embert.

Loránd pedig a boszúállás kéjétől szikrázó szemekkel nézett távozó öcscse után.

Topándy megfogta Loránd kezét.

– Ha hinném a kherubimokat, azt mondanám: egy öldöklő angyal szállt beléd, a ki ezt a gondolatot sugallta neked. Tudod-e azt, hogy Dezső oly szakasztott mása annak az alaknak, a mi atyád volt, midőn az akadémiákról hazakerült; arcza, termete, hangjának zengő mélysége, a szemeiben fel-felvillanó tűz, s az a megölő szemöldökránczolás. S te most ezt a fiút odaviszed Sárvölgyi elé, hogy végig regéltess vele egy irtóztató történetet egy emberről, ki jó barátját a legördögibb módon akarta megölni, épen úgy, mint ő.

– Csitt! Dezső nem tud erről semmit.

– Annál jobb. Egy élő lény, a ki nem sejti, hogy ő arra az emberre nézve, a kit meglátogat, a legfélemletesebb túlvilági rém. A megölt apa, ki fiában feltámadt! – Ezért a bekövetkező óráért egyet elismerek az eddig tagadott fogalmak közül: – a pokol létezését…

Dezső visszatért.

– Nézz körül bennünket, Czipra hugom, – szólt Loránd a mindig közelében tévelygő leányhoz. – Elég szépek leszünk-e? Megakadhat-e rajtunk a szépek szeme?

– Menjenek, – monda Czipra, tréfás haraggal megtaszítva Lorándot; – mintha nem jól tudnák azt maguk. Vigyázzanak inkább magukra, hogy ott ne vesszenek. Az ilyen szép legényeket hamar elkapják ám.

– Nem, Czipra! mi visszatérünk hozzád – szólt Loránd, oly gyöngéden szorítva magához Cziprát, hogy Dezsőre nézve fölösleges maradt minden további kérdezősködés azon tárgy felől, a miért tulajdonképen Loránd ide hozta őt. Helybenhagyta bátyja választását: a leány szép, természetes, jó kedélyű, s látszik, hogy szereti. Mi kell több? – Ne félj, Czipra hugom; nem maraszt ott bennünket senki szép két szeme.

– Ejh, nem is a szép szemektől féltem én magukat – szólt Czipra csintalan fürgeséggel csúszva ki Loránd karjából – hanem Boris asszony tortájától: – az itt nem lesz.

Erre aztán mind a hárman nevettek: utoljára még Dezső is; pedig ő nem tudta még, hogy miféle mythologiai ijesztő szörny lehet egy olyan balsorsszülte czukorsütemény, a mely Boris asszony kezéből kikerül?

Topándy mind a két fiút megcsókolá. Sajnálta, hogy ő is velük nem mehet s kérte Lorándot, hogy csak maradjanak ott sokáig.

Czipra a kapuig kikisérte őket. Loránd ott kezet szorított vele, s szép gyöngéden megcsókolta a leány kezét. A leány nem tudta, hogy szégyenelje-e azt, vagy örüljön neki?

Azután háromszor is visszafordult Loránd, míg Sárvölgyi lakáig értek, s kezével köszöngetett Czipra felé.

Dezsőnek semmi további felvilágosításra sem volt már szüksége ebben a pontban. Azt hitte, hogy a legjobban van értesülve.

Borcsa asszonynak pedig azalatt volt drága dolga otthon.

– Az is bolond volt, a ki azt kitalálta, hogy valami vendégséget bizonytalan időre rendeljen meg. Nem tudni: egy órakor, két órakor, három órakor, este, vagy éjfél után lesz-e itt az, a kire várakozni kell?

Húszszor is kifutott már az utczaajtóba, megnézni, jön-e már? még sem jön? Minden kocsizörgés, minden kutyaugatás kicsalta az utczára, a honnan aztán annál mérgesebben tért vissza, dohogva:

– A leves mind elfő már, négyszer is fel van töltve már. A lepény szilánkká száradt. A kappan olyan már, mint a csontváz. A felfújt kása mind összeesett. Szerencse, hogy a fánkot még tegnap kisütöttem, azt ma csak fel kell melegíteni: úgy nagyon jó lesz. De hol az ördögbe is jár az a pipogya városi gavallér? Verje meg a csoda a nagyvárosi bélét, ha még ennyi időre sem éhezett meg.

Néha egy-egy rémgondolat is felsüstörgött előtte rántásos serpenyőjéből.

– Hátha az a czigányleány megint? Ármány-adta czigány leánya! Még kitelik tőle, hogy a mint ott ő náluk leszálltak az urak: ezt a vendéget is megreggelizteti magánál s csak úgy ereszti vissza. Ez ugyan képtelenség volna, minthogy a városi úrfi az itteni kisasszonynak mátkája; de a czigány leánynak is átkozott szemei vannak. Aztán sok mesterséget tud: megbabonázza az embert. Az átkozott czigány leány; mikor valami babonát mond, hát attól az ő fánkja mind szép szalagot kap körül, másik babonamondására meg az én fánkom mind úgy összezsugorodik a forró zsírban, mint a furkó; pedig ugyanabból a lisztből való, ugyanazzal az élesztővel. Ez a fertelmes czigányleány sok ilyen megrontásra képes.

Ne is mutatta légyen magát valaki a háziak közül, Borcsa asszony láttávolában, mert kikapta tőle a magáét.

– No, a nagyságos úr megint hozott a nyakamra olyan vendéget, a ki azt hiszi, hogy este harangozzák a delet. Kár volt tegnapra nem invitálni; akkor talán mára csak megérkezett volna. Én mindent akár újból kezdjek el főzni.

– Mondhatom, hogy derék vőlegény az ilyen, kisasszony! A ki várat magára. Ha én ilyen szép kisasszony vőlegénye volnék, fél nappal hamarább jönnék az ebédre, nem fél nappal később. No iszen lesz ezzel kínja, ha valaha otthon főzet. Hanem iszen Bécsben nem főznek otthon. Minden ember vendégfogadóból él. Ott lehet délután hat órakor ebédelni. Legalább, a mit a délben ebédelők meghagytak, azt összevagdalják s csinálnak belőle új kófernyát a később jövő úri vendégeknek. Köszönöm alássan!

Végre mégis épen az utolsó kutyaugatásnál, melyre Borcsa asszony már ki sem méltatá tekinteni a konyhából, többszörös férfi-léptek hangzanak a folyosón; s midőn e hangra Boris asszony nagy felkészüléssel előrohan, hogy majd mint megmutatja ő most mindjárt annak a bécsi úrnak, mint szokás a vendégszeretetet élőszóval kifejezni itt az alföldön? nagy bámulatára nem a bécsi gavallért, hanem a szomszéd úrfit látja maga előtt egy másik idegen úrfival.

– Lehet az uraságokkal szólni? – kérdi Loránd a feltüzelt amazontól.

– Igenis. Odabenn vannak a nagy szobában. Hát azt a bécsi urat nem hozták el?

– Az csak ebéd után fog eljönni, – szólt Loránd, ki ráért Borcsa asszonynyal még humorizálni is.

Azzal bementek, Borcsa asszonyt ott hagyva a kétség maró kigyóinak martalékul.

– Vajjon való volt-e ez, vagy tréfa? Vajjon mit akarnak ezek itten? Vajjon miért nem hozták el azt, a kit elvittek? Vajjon soká fognak-e ezek itt maradni? Vajjon nem üt már bele a mennydörgő mennykő ebbe az egész vendégségbe?

Az uraságok mind együtt voltak a nagy teremben.

Ők is azt hitték, hogy az ajtóban hangzó léptek azt hozzák, a kire várnak. S nagyon türelmetlenül vártak már. Gyáli azt izente, hogy a mint menekülhet a szolnoki tivornyából, azonnal kocsira ül és visszatér. Melanie hullámzott hajfürtein gondoskodó anyai kéz nyomai látszottak, s Bálnokházyné maga is igen hatásos tünemény volt négy-négy hunczutkával a két halántékától a homlokán körül; még Sárvölgyi is előkereste e napra fecskefarkú fekete frakkját, akkori időben a tisztelgési gála kizárólagos jelmezét.

Nagyon nagy ünnepélyre készülhettek itt ma!

Mikor aztán a három, udvariasan elősiető alak előtt megnyilt az ajtó, s a két testvér belépett rajta: egy ijedelemmé vált mind a három mosolygó tekintet.

«Hát te még közelíthetsz hozzám?» Ez volt Melanie ijedelme.

«Hát te még nem haltál meg?» Ezt kérdezé Bálnokházyné tekintete Loránd arczától.

«Hát te föltámadtál-e?» Ez a kérdés volt Sárvölgyi merev tekintetében, melyet Dezső arcza igéze meg.

– Testvérem: Dezső. – Szólt Loránd, elfogulatlan bizalmas hangon; bemutatva az öcscsét. Tőlem hallotta meg nagysádtok ittlétét, azért meg fog bocsátani Sárvölgyi úr, ha öcsém kivánatának engedve, nehány perczét látogatásunkkal elraboljuk.

– Kérem: tessék helyet foglalni. Örülök a szerencsének: – szólt Sárvölgyi, oly szorongatott hangon, mintha a torkát fojtogatná valami láthatatlan kéz.

– Úgy-e nagy fiú lett ebből a Dezsőből, nagysád? – szólt Loránd, Bálnokházyné és Melanie közt foglalva helyet, míg Dezső Sárvölgyivel szemközt ült le, ki folyvást nem bírta róla szemeit levenni.

– Nagy és szép fiú. – Bizonyítá Bálnokházyné. – Milyen kicsiny volt még, mikor Melanievel együtt tánczolt!

– S milyen féltékeny volt bizonyos emberekre.

Ennél a szónál hárman is vetettek intő tekintetet Lorándra, hogy «ne tovább!» Bálnokházyné, Melanie és Dezső. Milyen indiskrétek ezek a falusi emberek!

Különösen Dezsőnek igen megnehezült, az ilyen bevezetés után, kellemetlen mondókájához hozzá kezdeni.

Loránd pedig valóban jó kedvre volt hangolva. Az a látvány, hogy tegnapelőtti kedvese milyen ünnepélyes piperével készült megülni azt a napot, melyen szegény nyomorult, eldobott szeretője magát főbelőni tartozik, olyan humort keltett szívében, a minek lehetetlen volt szavaiban meg nem érzeni. Csak azért is ezt folytatta.

– Tessék elhinni. A bohó ficzkó még rám is féltékeny volt. Majd megölt. Pedig mi nagyon hívek vagyunk az emlékeinkhez.

Dezső meg nem foghatta, micsoda bolondság ütközött a bátyjához, hogy ez most őt, Melanieval együtt ilyen hamis helyzetbe akarja hozni? Talán jó volna a tárgyhoz látni és félbeszakítani ezt a beszédet.

Bálnokházyné arczán felismerhető volt bizonyos megvetéssel határos gúny, midőn Lorándra tekintett, mintha azt akarná mondani: «tehát csakugyan győzött a próza a becsületérzés poézise felett? Megél az ember halála napján túl is, csak kellő flegmával bírjon hozzá? Szégyen a futás, de hasznos; hanem hát így is csak meg vagy te ölve.»

Ezt a gúnyt majd mindjárt elűzzük erről a szép arczról.

– Tisztelt nagysádtok, – szólt Dezső hideg nyugalommal. – Az illendő tisztelgésen kívül is, mely nagysádtok látogatására hozott, van egy indok, mely kötelességemmé tette, hogy ide jőjjek. Számot kell nagysádtoknak arról adnom, hogy nagysádtok ügyvédje miért nem jött ma ide vissza, s miért nem is fog egy ideig visszajönni?

– Az Istenért! Csak nem érte valami veszély? – kiálta fel ideges ingerültséggel Bálnokházyné.

– Oh, a felől legyen megnyugodva, nagysád; ő ép, egészséges, csupán az a változás történt, hogy jelenleg kelet helyett nyugat felé utazik nagy sietve.

– No és mi oka lehet arra?

– Az indok, mely őt innen eltávolítja, meg kell vallanom, hogy én vagyok.

– Ön-e? – csodálkozék Bálnokházyné.

– Ha megengedik nagysádtok, s türelmük van hozzá: messze kell kezdenem a történetet, mely e sajátszerű végzetet felvilágosítja.

Loránd vette észre, hogy Melaniet nem nagyon érdekli az, hogy Gyáliról mit beszélnek. Közönyös iránta; hiszen már vőlegénye.

Tehát elkezde neki szépeket mondani; magasztalta szép hajfürteit, eleven arczszínét s más egyebeket, a miknek magasztalásához ingyen lehet hozzá jutni.

Míg szeretője volt, addig nem mondta neki, hogy milyen szép. Érthetett belőle. A kinek hizelgünk, azt már nem szeretjük.

Dezső pedig folytatá az elkezdett történetet.

– Épen ma tíz esztendeje annak, hogy Pozsonyban az országgyűlési fiatalságot az írott országgyűlési napló terjesztése miatt üldözőbe vették. Csupán egyet nem bírtak megtudni, azt, hogy ki adta át eredetileg a leírandó első példányt a többieknek? míg egyike az illető legközelebbi barátainak azt el nem árulta.

– Régi dolgok már ezek, kedves öcsém: – szólt fitymáló hangon Bálnokházyné.

– Következéseik azonban mind e mai napig kihatottak, s én nagyon kérem nagysádtokat, hogy hallgassák végig e történetet s azután mondjanak itéletet fölötte. Nagysádtoknak szükséges megismerni az embereiket.

(Oh be ártatlan gyerek ez a Dezső! Egyébiránt nem is sejti, hogy az, a kiről ő beszél: Bálnokházyné leendő veje.)

– Az, a kit barátja elárult, Loránd bátyám volt, s a ki barátját elárulta, az volt Gyáli.

– Az nem bizonyos; – szólt Bálnokházyné. – Ilyen eseteknél a látszat és a szenvedély szemüvege gyakran csal. Az is meglehet, hogy Áronffy urat más valaki árulta el, tán valami könnyelmű asszony, a kinek «uramöcsém» minden titkát kifecsegte s a ki azt megint odább adta nagyravágyó férjének, hogy az saját érdemei szaporítására használja fel.

– Bizonyosan tudom, hogy állításom helyes, feleselt Dezső, miután egy nagylelkű úrhölgy, ki nemtőként őrködött bátyám felett, ez árulásról magas állású férje által értesülvén, erről Lorándot sajátkezűleg írt levélkében értesíté.

Bálnokházyné ajkába harapott. A méltatlan magasztalás is a szívig hat. Ő volt az a nagylelkű nemtő, kinek Dezső nevezte, s az a könnyelmű asszony, kinek maga nevezte magát. A prókátor jól érti a visszavágást.

Melanie szerencsére nem hallá ezt, mert ugyanakkor Loránd azzal a természeti csodával mulattatá, hogy milyen különös az, hogy mikor még a kisasszony Topándynál volt, a jáczintok olyan szép tündércsengetyűs virágfüzérek voltak s egy hét mulva, milyen sima bogyófüzérek vannak azok helyén. Hogy tudnak a virágok ilyen hirtelen elváltozni?

– Jó, – monda Bálnokházyné. – Tehát engedjük meg, hogy mikor Gyáli, Áronffy urak kis diákok voltak, akkor egyik a másikra árulkodott. S mi történt azután?

– Én valóban csak ma éjjel óta tudom azt, a mi történt. Akkor este épen látogatóban voltam Lorándnál s Gyálit is ott találtam nála. Tréfálni látszottak. Arról enyelegtek, hogy a búcsú-tánczvigalmon ki legyen a tánczosa annak az igen tiszteletreméltó hölgynek, ki nagysád kiséretében gyakran látható volt, s kinek a jó szíve és annak megfelelő áldással halmozott termete mellé azon igen méltánylandó hajlama is vala, hogy igen szeretett tánczolni. A két ifjú diák azon vitázott előttem, hogy ki fog a tante-al tánczolni?

– Persze, mint «szerencse» fölött.

– Természetesen. Egyik sem akarván a másiknak előnyt engedni, végre azt határozták, hogy a sorsra bízzák az eldöntést; az asztalon hevert egy darabka papir: az egyetlen írószer, a mi Loránd szobájában található volt, miután a többit, házmotozástól tartva, épen akkor mind elégeté. E darabka lilaszín papirt szakíták kétfelé s arra írt mindenki egy nevet, azt kalapba veték s engem szólítottak fel, hogy húzzam ki az egyiket. Én kihúztam és Loránd nevét olvastam le róla.

– El szándékozik ön még azt is mondani, hogy bátyja hogy mulatott aztán ezen a tánczestélyen? Melanie még nem hallotta.

– Nem szándékozom erről a napról többet beszélni; s egyszerre tíz évet fogok ugrani. Hanem annyit az érdekfeszítés elve ellen sietek kimondani, hogy a kihúzott névjegy nem a tante-al való tánczra szólt, hanem a Loránd és Gyáli közötti összeütközés által eredményezett amerikai párbaj sorsjegye volt.

Dezső nem vette észre, hogy Sárvölgyi arczán a rezes foltok hogy kigyulladtak e szóra: «amerikai párbaj» s azután, hogy halaványodott el megint egyszerre.

– Megálljon csak, kedves öcsém – - szólt közbe Bálnokházyné; mielőtt folytatná: engedjen egy kérdést. Szokás-e társaságban «még meg nem történt» párbajokról beszélni?

– Igenis szokás, ha valamely párbaj az egyik fél gyáva magaviselete miatt lett lehetetlenné.

– Gyáva magaviselet miatt? – szólt Bálnokházyné, szúró tekintetet vetve oldalvást Lorándra. Ez neked szól.

Loránd pedig épen akkor azt mesélte Melanienak, hogy tegnapelőtt éjjel, a hogy a szép holdvilág rásütött a zongorára, mely azon módon nyitva maradt, a hogy a kisasszony hagyá, egyszerre csak halk tündéri hangok kezdének el ömledezni a zongorából. Hanem biz az nem volt szellem, a ki a billentyükön játszott, hanem a Czipra házi menyétje, mely éjszakai pillangókat vadászva, végigfutott rajtuk.

– Igenis – szólt Dezső, Bálnokházynénak válaszolva, egyike a vívás feltételeit elfogadott feleknek oly magaviseletet tanusított ez alkalommal, mely őt minden tisztes társaságból kizárja. Gyáli a saját neve helyett is Lorándét írta utánzott kézírással a czédulára.

Bálnokházyné hitetlenül pittyeszté ajkát.

– Hogy lehet ezt bizonyítani?

– Úgy, hogy én nem vetettem a tűzbe azt a két sorsjegyet, mint Gyáli hivé, hanem helyette a lehozott tánczrendet; a két czédulát pedig eltettem és megtartogattam mai napig; sejtve, hogy a kiszámított ravaszságnak tán fontosabb oka is lehet.

– Megbocsát ön. De itt egy igen súlyos vád van emelve egy távollevő ellen, a ki nem védheti magát s a kit e szerint a legelső legközelebbi embernek kötelessége védni, bárha a kimélet félretevésének árán is. Van arra valami bizonyság, valami autentikus tanúság, hogy az ön által tartogatott czédulák, melyek közül az egyik hamisított, valóban azonosak ama sorsjegyekkel, a mikből ön épen a hamisítottat húzta ki?

Bálnokházyné nagyon a végletekig ment, midőn egy férfinek igazmondási hitelességét veti a kétség latjára; hanem nagyon megjárta vele. Prókátorral volt dolga.

– Kétségtelen az azonosság, kedves jó rokonom, miután e két czédula nem más, mint két összeillő darabja ugyanannak a levélkének, a miben Loránd jószivű nemtője őt tudósítá Gyáli árulásáról, a czédulák túlsó oldalán most is ott van e nagyon tisztelt hölgy kézírása; dátum és vízjegy rajta.

Bálnokházyné keble lihegett a dühtől. Ez a huszonhárom éves ifjú olyan nyugodtan teszi őt semmivé, mint ugyanakkora darab papirt, a milyenről szó van.

Dezső csendesen vette elő tárczáját s bontogatá ki a végzetes jegyzékeket.

– Jól van, elhiszem – lihegé Bálnokházyné, kinek képe a nyolcz kacskaringós hunczutkával a homloka körül olyan volt e perczben, mint egy szép Meduzafő, melynek kigyói önarcza felé fordultak vissza. Elhiszem, a mit mond. Nem kételkedem felőle; s azzal fölkelt a pamlagról s az ablakba vonult.

Dezső is felállt erre székéről, látva, hogy az ülés fel van oszlatva, hanem annak a vágyának még sem állhatott ellent, hogy szivének összegyűlt keserűségét valaki előtt ki ne öntse, s ha már a nagyságos asszony neheztel; a kisasszony haszontalanságokról fecseg Loránddal, tehát egyedüli hallgatójához kénytelen egyenesen szavait intézni; Sárvölgyihez, ki mint egy megigézett, most is ülve marad, s folyvást Dezső arczán függ tekintete. A félelemmel, iszonyattal itatott tekintet nem bír megválni attól, a mitől retteg.

– És ez az ember engedte legkedvesebb barátját tíz évig a halál gondolatával kelni és feküdni; engedte őt idegen házaknál bujdokolni, kerülve anyja ölelését. Nem jutott neki egyszer is eszébe, hogy azt mondja neki: élj tovább, ne üldözd tenmagadat; gyermekek voltunk, játszottunk; tréfát űztem veled…

Sárvölgyi kékült, zöldült.

– Uram. Ön keresztyén férfi, ki Istent hisz, és bízik azokban, a mik szentek; mondja ön, van-e a pokolnak elég kínja, mely egy ily módon lerombolt ifjuságért elég bűnhödés legyen?

Sárvölgyi remegve iparkodott magát felemelni ingadozó kezével. Nem hitt egyebet, mint hogy most végórája ütött.

– Nincs! – felelt meg magának Dezső. Ez ember az utolsó napig tartogatta gyűlöletét, s midőn az utolsó évforduló napja eljött, még fölkereste áldozatát, hogy figyelmeztesse őt iszonyú fogadására. Oh uram: ön nem tudja talán, mi rettentő végzet ez a mi családunkban? Így halt meg nagyatyám, így hagyott el bennünket szeretett jó atyám, ki oly jó, oly nemes szívű volt, s ki egy keserű pillanatban, családi boldogsága közepett önkezével oltá ki életét. Éjjel, lopva vittük ki őt a temetőbe. Ima nélkül, áldás nélkül tettük le a kriptába, a hol ő már a hetedik volt; s azon éjjel nagyanyám őrjöngve átkozá meg azt, ki a nyolczadik helyet elfoglalja a véráldozatok sorában.

Sárvölgyi arcza úgy vonaglott, mint egy galvanizált halotté. Dezső azt hitte, a nagy részvét hatotta meg a kegyes férfiút s annál hevültebben folytatá.

– Ez az ember tudta azt jól: ismerte családunk szerencsétlen balvégzetét, s hidegvérrel vezette oda barátját a nyolczadik koporsóhoz, a megátkozott koporsóhoz: «feküdjél bele!»

Sárvölgyi ajkai úgy rebegtek, mintha azt akarná mondani: «irgalom! ne beszélj tovább».

– Vele jött egész a halál kapujáig; ő volt, a ki azt a sötét ajtót kinyitá előtte: ő kérdezte tőle kötekedve: meg van-e töltve a pisztoly? midőn Loránd kezébe fogta azt a vigadók közepett; ő hívta fel fogadásra, fogadásra a hitszegő! hogy ki meri-e üríteni a töltött fegyverből a baráti áldomást?

Sárvölgyi remegve iparkodott magát fölemelni ingadozó kezével.

Sárvölgyi sápadtan emelkedék föl e rémes jelenet előtt. Mintha Áronffy Lőrincz maga jött volna ide elmondani saját halála történetét gyilkosának.

– Ekkor én egyik kezemmel megfogtam Loránd kezét, a másikkal e nyomorult szemébe tartám átkozott hamisítása tanújeleit. A rossz lelkiismeret azt tanácsolá neki, hogy fusson. Én utolértem, torkon ragadtam…

Sárvölgyi ijedt hörgéssel rogyott vissza székébe, míg Bálnokházyné előrerohanva az ablakmélyedésből, indulatosan kérdezé: «És megölte őt?»

Dezső magas tekintettel nézett rajta végig s nyugodtan felelt:

– Nem. Csak kivetettem a becsületes emberek közül.

Lorándnak kéj volt e három arczot nézni, míg testvére beszélt. A néma düh, mely Bálnokházyné arczát hevíté, a vonagló rémület a halálos ellenség vonásain, vetekedtek egymással, hogy melyik töltse el nagyobb gyönyörrel szívét?

Hát Melanie? Mit érzett ő ez elbeszélés alatt, mely azt az embert, kihez sorsát kötendő volt, ily sáros alakban mutatá be?

Loránd szemének az ő arczára is volt figyelme.

Az ifjú leánykát nem annyira a mese tárgya ragadá meg, mint a mesemondó. Dezső ez indulathevítette arczczal még egyszer oly szép fiú volt, mint különben. Minden vonása nemes szenvedélytől volt megvilágítva. Ki tudja, talán gondolt olyasmit a szép leány, hogy bizony talán Gyálihoz nem is lesz kedves dolog nőül menni ily botrány után? talán visszatért emlékébe egy-egy töredék a pozsonyi szép napokból, mikor Dezsővel olyan sokat sóhajtoztak egymás mellett. Az a fiú akkor nagyon szerelmes volt hugába. A bátyjánál szebb és kedélyesebb is. Talán erre gondolt, ki tudja azt? – Annyi bizonyos, hogy mikor Dezső a nagyságos asszony kérdésére nyugodt megvetéssel azt felelte: «kidobtam őt, nem öltem meg!» akkor Melanie arczán bizonyos ragyogás volt észrevehető s e ragyogás nem abbeli örömében támadt, hogy mátkáját nem ölték meg.

Loránd észrevette ezt s sietett a mosolyt elrontani.

– Bizony megölted volna te azt, Dezső pajtás, ha szerencsédre a te jó őrző angyalod, a kedves Fanny közbe nem jő, meg nem ragadja kezedet s azt nem mondja: «ez a kéz az enyim, azt be ne szennyezd!»

Melanie arczáról aztán eltünt a mosoly.

– És most, legyen ön itélő birám, uram – szólt Dezső, egyenesen Sárvölgyihez intézve szavait. Mit érdemelt tőlem ez az ember, ki ily ravasz csalással, ily hideg kegyetlenséggel akart megölni, kárhozatra vinni, az élő Isten ellen föllázadó tettre birni egy olyan szívet, melyben az enyimmel közös vér lüktet? Van-e jogom ez embert kiűzni mindenünnen, a nol a napfényen meg mer jelenni mindaddig, a míg oda nem kényszerítem, hogy éjszaka járjon, mikor nem látják, idegenek között, a kik nem ismerik; hogy olyan kegyetlenül megöljem őt erkölcsileg, mint a hogy meg akarta ő ölni Lorándot? – Bűnöm-e ez?

– Az Istenért, Sárvölgyi úrnak valami baja van! – kiáltá fel hirtelen Bálnokházyné.

És valóban Sárvölgyi oly sápadt volt: lábai alig birták; de azért nem rogyott össze. Kezeit hátra dugta, nehogy észrevegyék reszketését és még mosolyogni törekedett.

– Uraságod! – szólt tétova hangon, mely gyakran megtagadta szolgálatát; – ámbár nem mondhatok ellene; mégis igen rossz időben és helyen mondta el kifakadásait. Ez a kisasszony Gyáli úrnak jegyese, s ma kézfogóra készültünk itt.

– Szívemből örülök, hogy azt megakadályoztam – szólt Dezső, a nélkül, hogy megzavarodnék e fölfedezésre. Azt hiszem, hogy jó szolgálatot teszek rokonaimnak olyankor, midőn azon lépésnél visszatartom, mely őket az örvénybe buktatná.

– Ön ebben remekelni tud – szólt gúnyos keserűséggel Bálnokházyné Gondolt reá, hogy hasonló közbenjárással neki is szolgált – épen most tíz esztendeje. Minthogy tehát olyan jól sikerült önnek ezúttal bennünket az örvényből kiszabadítani! tán még azt a szerencsét is remélhetjük, hogy itt maradnak önök velünk ezt a kárba ment kézfogói lakomát barátságosan elkölteni?

Mert ezt a cynismust a vándorélet köszörülte Bálnokházyné kedélyén.

Ez egyenes felszólítás volt arra, hogy mehetnek már a látogatók.

– Igen le vagyunk a szíves meghivás által kötelezve – bókolt rá vissza Loránd, hasonló édes hanggal fizetve; de otthon is várnak reánk.

Dezső helyén találta visszaadni Lorándnak az iménti szolgálatot.

– Még pedig szívek, a kiket nem szabad megbántani.

– Oh akkor nem kivánjuk elrabolni önöket – folytatá habzó epével Bálnokházyné. Üdvözöljék nevünkben is a kedves Cziprát és a kedves Fannyt. Mi e derék lánykákat igen nagyon szeretjük, s önöknek csak szerencsét kivánhatunk hozzájuk. Az Áronffy-czímer is rátalál ez által magyarázatára; a félhold alakú jegy az egyiknél fog jelenteni egy patkót, a másiknál egy kiflit. Agyiö kedves Loránd! Agyiö kedves Dezső!

Azok karöltve távoztak el s siettek Topándy házához vissza.

Dezsőt Bálnokházyné utolsó kirontása egészen jó kedvre hangolta. Ez volt az első, a min viselt dolgai előadását kezdte Topándy előtt. Bálnokházyné gratulált az Áronffy-czímernek a «patkó»-hoz és a «kifli»-hez; a czigányleányhoz és a pékleányhoz.

Hanem Loránd nem nevetett rajta: – milyen feneketlen mély haragnak kell e nő szívében ő iránta lenni, hogy így kitörhetett! És nincs-e igaza a nőnek, a ki azt kivánja az ifjútól, hogy ölelje át s így átölelkezve rohanjon vele az örvénybe, a gyalázatba, a halálba, a kárhozatba, ha tud igazán szeretni; s nincs-e joga annak most kigúnyolni őt, ki a szenvedély regényes bűnei elől megfutamodott s engedte őt egyedül elbukni?

Asztal fölött azután elregélte Dezső Topándy előtt, miket mondott Sárvölgyiéknél. Úgy ragyogott az arcza, mint akármely fiatal suhanczé, ki első párbajával eldicsekszik.

Hanem a hatást, melyet meséje előidézett, épen nem birta megérteni. Topándy arcza egyre meghatottabb lett, elkomolyult, gyakran Lorándra nézett.

Egyszer aztán ő is bátyjára nézett s nagy bámulatára az épen akkor törlé könnyes szemeit zsebkendőjével.

– Te könyezesz? – kérdé Dezső.

– Hova gondolsz? a homlokom törülgetem. Csak mondd tovább.

Midőn az asztaltól fölkeltek, Topándy félrehívta Lorándot.

– Ez a fiú nem tud arról semmit, a mit én neked beszéltem?

– Épen semmit.

– Tehát nincs is sejtelme arról, hogy ez órában apja gyilkosának a szívében forgatta meg a kést?

– Nincs. Ne is tudja ő ezt meg soha. Kétféle missio jutott ránk: boldognak lenni és boszút állni. Együtt egyikünk sem viselheti mind a kettőt. Ő boldognak lenni indult; szíve tele van édességgel: ártatlan, gyanútlan, lelkesült; ő legyen boldog; ne mérgezze meg napjait olyan kínzó gondolat, mely engem pihenni nem hágy: – a boszúra elég vagyok én magam, s hozzá tetőtől talpig keserű. A titkot csak mi tudjuk és nagyanyánk, s maga a farizeus. Mi majd bevégezzük a számadást a boldog emberek nélkül.

– Most siessünk vissza a tiedhez – szólt Loránd másnap reggel öcscséhez. Nálam végeztünk már.

Dezső nem kérdezte, hogyan végeztek? de könnyűnek vélte kitalálni. Ez Loránd és Topándy között könnyen véghezmehetett; ő a leány fogadott apja, Lorándnak csak ő előtte kellett mindent felfedezni, a mit a várt katasztrófa napja előtt elhallgatni olyan szomorú joga volt.

Nem is sejtheté Dezső, hogy a «végeztünk» szó arra a látogatásra vonatkozik, a mit Sárvölgyi házánál tettek együtt. Hogy jöhetett volna ő arra az eszmére, hogy Melanie, kit Gyáli menyasszonyául mutattak be neki, még egy hét előtt Loránd egész lelkét oltárfénynyel töltötte be.

Ez a fény bizony kialudt.

És ha nem sikerült is Lorándot megölniök: bizony holt embert csináltak mégis ő belőle. Olyan holt embert, a ki jár-kel, beleavatja magát a világ ügyeibe, mulat és nevet: – csak ő maga tudja, hogy mikor halt meg? s mennyi idő mult el azóta?