MIRE MEGVÉNÜLÜNK (continued 4)

– Jól van, Marcsa hugom; szólt Sárvölgyi, úri nyájassággal; meglesz minden. Gyere el erre este felé. Kapsz borravalót is, malaczot is.

Ez a bőkezű nagylelkűség pedig sehogy sem illett a kegyeskedő ős szokásai közé. A szűkmarkú zsugoriság minden vonásában jogát követelte vissza s tiltakozott e természetellenes roham miatt.

A czigányasszony kezet csókolt, hálálkodott. Borcsa asszony azonban elvégre eljöttnek látta az időt, melyben kabinet-kérdést kell csinálni hasonló octroyrozások ellenében; s előjött a konyhából, egyik kezében egy serpenyővel, másikban egy főzőkanállal.

Kezdé pedig catilinariáját ezen a magyar «quousque tandem!»-en.

– Ugyan, az ördög bujdossék a ti telhetetlen gyomrotokba! mikor teltek már be egyszer? Mikor hallom már azt egyszer tőletek, hogy: jól laktam, nem kell több! A tekintetes úrhoz sem tudom, mi ütött a mióta felcsapott fiatal házasnak, hogy jobb kútba nem tudja hányni a jövedelmét, mint hogy a czigányokat tömi meg vele?

– Ne hallgass rá, Marcsa; szólt csendesen a kegyes úr. Már ő neki ez a szokása. Gyere le estére, megkapod a malaczot is.

– Malaczot! rivallt közbe Borcsa asszony, s reszketett a főkötőnek minden fodra fején, úgy rázta. Szeretném tudni, hol vesznek itten ma malaczot? Mintha nem mind felvendégeskedték volna már, a mit a két emse koczázott.

– Van még egy: szólt Sárvölgyi hideg nyugalommal, hátrafelé fordítva két szemét, a nélkül, hogy a fejét mozdítaná, úgy, hogy a két szem feketéje szinte eltünt szempillái alatt. Akad még egy valahol.

– De isz azt az egyet nem adom! protestált Borcsa asszony, s most már ökölre fogta a serpenyőt, tele forró rántással. Valamennyi sátoros czigánynak az apja lelkéért sem adom! Az én bejáró tarka koczámat; a minek a fülét én csipkéztem ki, hogy száz közül is megismerjem, az én kis kezes malaczomat; a kit én neveltem fel tejen, kenyérmorzsán, de isz abból nem esztek. De isz azt oda nem adom!

– Elég, ha én odaadom; szólt szúrósan Sárvölgyi.

– Mit, a tekintetes úr adja oda? Hát nem nekem ajándékozta egyszer kicsiny korában, mikor még akkora volt, mint egy keztyű? most vissza akarja tőlem perelni?

– No, csak ne lármázz; adok helyette másikat, két akkorát.

– Nem kell nekem se nagyobb, se másik; nem vagyok én se kupecz, se csiszár! nekem a magam koczája kell; az egész csordáért nem adom oda; a kit én tejen meg kenyérmorzsán neveltem fel; magam szájától vontam meg a tejecskét, magam szájával rágtam meg neki a kenyeret. Úgy hozzám van már szokva, hogy a hívásomra akárhonnan előjön, s rángatja a kötényemet; úgy játszik velem. Olyan okos, mint egy okos gyerek; mintha nem is malacz volna.

Borcsa asszonyt a rívás is elővette. Mindig voltak ilyen kezes állatjai, mint szoktak vén cselédeknek, a kik senkivel sincsenek már jól az egész világon, aztán egy-egy tyúkot, egy megevésre szánt házi-állatot magukhoz szoktatnak, s annak az életét olyan mesterségesen, olyan furfangosan védelmezik; nem engedik megölni, rejtegetik, eltüntetik; míg végre a kegyeletet nem ismerő szívtelen házigazda kimondja az itéletet, hogy nyársra kell kerülni a kedvencznek is. Hogy megsiratják akkor! Dehogy tudnának belőle egy falatot megenni, a szegény, bohó, vén házsártos asszonycselédek!

– Ne prézsmitálj! Borcsa! riadt fel, tekintélyét súlybavetve, Sárvölgyi úr; a mit én parancsolok, azt teszed. A malaczot meg kell fogni és odaadni a Marcsának.

A malacz ott őgyelgett az udvaron, nem sejtve veszedelmét.

– De isz én ugyan meg nem fogom! – pattogott Borcsa asszony.

– Majd megfogja a Marcsa.

A czigányasszony nem mondatta ezt magának kétszer; hanem hirtelen lekapva karjáról füles kosarát, leguggolt s elkezdte azt rázogatni, bizonyos igéző mondatot hallatva, mely ilyen formán hangzik: pocza, pocza, neh, neh!

De Borcsa asszony sem vala rest: a mint e merényletet észrevevé, ő is elővette az ellenvarázslat igéjét: «hücscs ki, te! hücscs innen te!» s serpenyővel, főzőkanállal iparkodott védenczét elriasztani a veszély közeléből; daczára Sárvölgyi toporzékolásának, ki az ellenkezésben világos parancsa meghiusítására intézett törekedést látott.

A két vén asszony aztán elkezdte a malaczot előre – hátra kergetni az udvarban; egyik csalogatva, másik hussogatva: a miből igen csinos lárma kerekedett.

De ime, ilyen az örökbe fogadott malaczok hálátlansága! Az ostoba kocza, a helyett, hogy jóltevője szavára hallgatott volna, el-kifutván a kerti paréjbozótok védő tömkelegébe; a csábító hívását fogadta meg, s feltartott orral ügetett a rázott kosár felé, megtudandó, vajon mi lehet abban?

A czigányasszony menten elkapta a hátulsó lábát.

Borcsa asszony visított, Marcsa asszony röhögött, a malacz pedig még jobban visított.

– Öld le mindjárt, hogy ne ordítson! kiálta rá Sárvölgyi úr. Micsoda csúnya lárma ez egy malacz miatt!

– Meg ne öld! ne ríkasd, a míg én hallom! kiáltott, dühtől rekedten Borcsa; s aztán visszafutott a konyhába, ott eldugta a füleit párnájába, hogy ne hallja, mikor kedvencz malaczát megölik.

Mikor aztán nem hallotta többé ártatlan pártfogoltja visítását, kijött ismét, végkép feldúlt fejékezettel s féktelen fúriával odaállt Sárvölgyi elé; a czigányasszony nevetve mutatott a megölt ártatlanra.

Borcsa asszony pedig azt mondá lihegő dühvel Sárvölgyinek:

– «Fukar adta; – fukar visszavette; – fukar ebadománya!»

– Ejnye semmirekellő! kiálta fel a kegyes úr, hogy mersz te, cseléd létedre nekem ilyet mondani?

– Mától fogva nem vagyok az úrnak cselédje, tudja? szólt, indulattól reszketve, a vén gazdasszony. Itt a főzőkanál, itt a serpenyő: főzze meg magának az ebédjét; mert a felesége még annyit sem ért hozzá, mint maga. Nekem a szomszédfaluban lakik az uram, a kit elhagytam fiatal korában, mert minden nap megvert kétszer, most visszamegyek ehhez a derék, becsületes emberhez, hadd verjen meg mindennap háromszor.

Borcsa asszony valóban nem tréfált, a mit azzal bizonyított be, hogy hirtelen összekötötte az ágyát, előhozta a tulipános ládáját, felrakta mindenét egy talyigára s tolta kifelé, azt sem mondva, hogy «befellegzett».

Sárvölgyi úr e tömeges mandatumletevést a tények hatalmával szándékozék meggátolni, megfogván Borcsa asszony karját, hogy visszatartóztassa.

– Itt maradsz; nem mehetsz. Egész évre vagy szegődve. Egy krajczárt sem kapsz, ha elmégy.

Hanem Borcsa asszony az első konflictusnál bebizonyítá, hogy az övé a majoritás, kirántván karját Sárvölgyi kezéből hatalmasan.

Felrakta mindenét egy talyigára s tolta kifelé.

– Nem is kell, monda talyigáját tovább tolva. A mit béremből benn akar fogni; tessék! maradjon az úrnak – koporsószegre!

– Mit? te átkozott boszorkány! – rivallt rá Sárvölgyi. Mit mertél nekem mondani?

Borcsa asszony már kívül volt az utczaajtón. Visszadugta tehát a fejét s ekként tört ki:

– Nem jól mondtam! Nem azt kellett volna mondanom. Maradjon hát itt, a mit elhúz tőlem – egy kötélre.

Sárvölgyi dühösen szaladt be a szobájába botért; de mire kijött a bottal, már akkorra Borcsa asszony messze az utcza túlsó oldalán tolta egykerekű járművét s nem lett volna ildomos vállalat egy tisztes férfiúnak az egész falu láttára utána iramodni s az utcza közepén kétséges kimenetelű párharczot kezdeni a dühödt amazonnal.

A legközelebbi falu nem volt messzebb egy talyigatolásnyinál Lankadombhoz; hanem azért, a míg odáig eltolta a talyigáját Borcsa asszony, elég ideje volt a mérget főzni magában.

Mert hogy az ilyen kudarczot valakinek ingyen oda ajándékozzák, az minden emberi lélektanon kívül eső lehetőségnek tekintendő.

A mint szülötte falujába megérkezett, egyenesen behajtott hajdani ura udvarába.

A vén Kólya már a talyiganyikorgásról ráismert a feleségére s bámulva dugta ki a fejét a konyha rácsajtaján.

– Te vagy az Borcsa?

– Én hát; látja kee, ha szeme van.

– Hát visszakerültél?

Borcsa asszony minden válasz helyett ráordított az urára:

– Fogja meg kend ezt a láda fülét, aztán segítse beczipelnem. No, fogja meg kee, no! Azt gondolja kee, hogy a kee szép csurgóra álló bajuszát bámulni jöttem ide?

– Hát miért jöttél egyébért, Borcsa? – szólt nagy flegmával az öreg s még csak kezét se vette elő a háta mögül.

– No már most kend megint össze akar veszni velem; látom, hát csak essünk át rajta szaporán, vegye elő kend a csáti botját, verjen végig; aztán beszéljünk okosan.

Erre aztán csak megszánta Kólya uram a feleségét s segített neki a czókmókját beczipelni.

– Nem vagyok már olyan verekedő, Boris, biztatá aztán odabenn az asszonyt: a mióta belső emberré lettem, nem bántok senkit. Bakter vagyok.

– No annál jobb; ha hivatalbeli ember kend, hát legalább kendnek is elmondhatom a bajomat, a mi ide hozott.

– Hát csak baj kergetett ide?

– Az hát. Megloptak. Kiraboltak. Elvitték egy sárgavirágú cziczkendőmet, a tarka zsaliruhámat, egy piros gyerehaza-kendőt, a mit épen kendnek szántam, három vég négynyüstös vásznamat, egy honi-rokolyámat, egy ezüstkeresztes olvasómat, tizenkét lázsiás talléromat, tíz darab aranyomat, huszonkét pruszlikra való ezüst gombomat, négy pár ezüst csattomat, meg egy csipkézett fülű tarka nyolczhetes malaczomat…

– Hüh! – förmedt fel ennyi kárvallás hallatára Kólya uram. Ez nagy sor. Aztán ki lophatta el?

– Nem más, mint az az átkozott Marcsa czigányasszony, a ki itt lakik ebben a faluban.

– No majd kérdőre vonjuk, mihelyt előkerült.

– A bizony. Az járt ott, míg én kinn gyomláltam a kertben; ott ólálkodott, meglopott, kirabolt.

– No iszen majd lefülelem, csak idejőjjön.

Abból az egész tolvajlásból ugyan egy szó sem volt igaz; de Borcsa asszony így okoskodott:

«Kerülj elő csak te czigányasszony azzal a csipkézett fülű malaczczal; kapják meg csak nálad, majd beültetnek a hűvösre, majd kikérdezik, hova tetted a többit? Akár derül ki, akár nem az ártatlanságod, a malaczpecsenye az alatt ehetetlenné válik, még sem jut a ti gyomrotokba. Mondhatod te, hogy így kaptad, úgy kaptad ajándékba, senki sem fogja elhinni s olyan urat, mint Sárvölgyi, nem parancsol ide a szolgabiró, azért, hogy te melletted tanúskodjék.»

Kólya uram tehát bele hagyta magát lovaltatni a felesége haragjába s még ma ment el a szolgabiró hajdúját értesíteni, ki ott a faluban tartá székhelyét.

Alkonytájon Kólya uram a falu végén állván lesben, megsejté a czigányasszonyt, a mint Lankadomb felől jött ballagva s nagy füles kosarát féloldalra görbülve czipelte, mint a ki valami nagy terhet visz a karján.

Kólya uram nem szólt neki semmit, csak hagyta elmenni maga előtt, csak úgy kisérte a túlsó oldalán az utczának, a míg a piacz közepére nem ért, a hol épen akkor sok jövő-menő volt, a kiket a felesége tartott messzeföldről hozott friss pletykabeszéddel.

– Állj meg Marcsa! – kiálta itt Kólya uram, útját állva a czigányasszonynak.

– No hát mi kell? – kérdé az, vállat vonva.

– Mi van a kosaradban?

– No hát mi volna? Egy jámbor malacz van benne, a miből te nem fogsz enni.

– Ugyan úgy-e? Nem csipkés füle van annak a malacznak?

– Ha csipkés, csipkés; ha nem csipkés, akkor se neked nem csipkés.

– De könnyen beszélsz! Hadd lássam azt a malaczot!

– Lásd no: aztán vakulj meg! Soha sem láttál még ilyen állatot? Hát nézd meg.

A czigányasszony feltakarta a kosarat, melyben szépen hasra fektetve nyugvék a boldogtalan áldozat, csipkés füleit hegyesen meresztve föl most is.

Ez alatt többen kezdtek a feleselők körül csoportosulni.

Borcsa asszony közéjük rontott.

– Ott van! Az az! Ez volt az én malaczom!

– Tied volt ám a török császár lovának az árnyéka. Elmenj már; ne nézz rá olyan nagyon; mert még rácsudálsz s olyan lesz a fiad.

Erre hahotázni kezdett a csőcselék, mely a gorombaságra mindíg kész nevető.

A nevetés aztán igazán dühbe hozta Kólya uramat; megkapta a sokszor emlegetett malacz két hátulsó lábát s mielőtt a czigányasszony megakadályozhatta volna, ki is rántá azt a kosárból.

De nagyon megjárta vele, mert a malacz sokkal nehezebb volt, mint hasonló fajrokonai szoktak lenni ilyen idős korukban; úgy, hogy Kólya uram a földhöz koczintá a nemes állat orrát.

És ím e koczczanásra – egy lázsiás tallér gurult ki a malacz szájából.

– Ohó! – Itt vannak a tallérok is!

A czigányasszony e szóra elveté kosarát s futni kezdett a tömeg közül. Mikor elfogták, körmölt, harapott, úgy akart menekülni, míg aztán kezeit hátrakötötték.

Kólya uram magánkívül volt bámulatában.

Abban a malaczpecsenyében egész halmaz ezüstpénz volt bevarrva. Sok, sok ezüstpénz.

Ezt már Borcsa asszony maga sem érté.

Hogy ő vaktában ilyen «igazat hazudott!»

Ezt föl kell jelenteni a szolgabírónak!

Kólya uram nagy népkisérettel beszállítá Marcsát a szolgabírói lakba, a hol a hajdúk, a míg a szolgabíró haza érkezik a határjárásból, megkötötték a vétkest s becsukták egy sötét kamarába, melynek csak egy szűk, arasznyi ablaka volt a tyúkudvarra.

Mire aztán a szolgabiró éjfél tájon hazatért, akkorra a czigányasszonynak csak hült helye volt. Azon a szűk nyíláson ki tudott bujni és odább állt.

A szolgabíró, a corpus delicti láttára, maga is abban a véleményben volt, hogy ha ez a malacz csakugyan a Borcsa asszony jószága volt, akkor a pénznek, mely annak belsejébe volt rejtve, szintén Sárvölgyi házától kellett előkerülni. Itt valami nagyobb rablási eset foroghat fenn. Mindjárt rendeletet adott, hogy három pandur induljon el lóháton Lankadomb felé; ő maga előfogatot rendelt magának s nehány perczczel a pandurok elindulása után útban volt esküdtjével és hajdújával a nyomukban.

A pók ott ült a szögletben már.

A mint az éj leszállt, Sárvölgyi sietteté az asszonyokat, hogy menjenek aludni, hogy utazni fognak Pestre, korán kell ébredniök.

Mikor minden elcsendesült a háznál, maga körüljárta az udvart, bezárta az ajtókat; odabenn is minden szoba ajtaját külön bezárolta.

Azután sorba rakta asztalára fegyvereit; két puskát, két pisztolyt és egy vadászkést.

Kötve kell hinni a komának! Hátha Kandurnak étvágya támad evésközben, az áldozat után a feláldozót is felfalni?

Tizenkét rabló közelléte, még szövetségesnek sem biztató.

Az éji őr elkiáltotta már a tizenegyet: «Nincsen írva homlokodra, mire virradsz fel holnapra???»

Sárvölgyi ablakához ült.

Az ablakokat az utcza felől vastáblák védték, egy gömbölyű nyílással középen, a min át ki lehetett az utczára tekinteni; az is elzárható volt.

Sárvölgyi kinyitá az ablakszárnyakat, hogy jobban hallhasson s várta a szörnyeket, miket ez éjszaka szülni fog.

Csendes, meleg tavaszutói éjszaka volt.

Az egész természet aludni látszott, még a falevél sem mozdúlt a meleg éjjeli légben; csak néha hallatszott valami elsuhanó hang, mintha álmában végig borzadna erdő, mező s egy hosszú sóhaj végig zizegetné a nyárfák hegyeit, elenyészve a lankák náderdejében.

Egyszer aztán elkezdtek az ebek faluhosszant rútul üvölteni.

Az ebugatás különben oly altató hang; hanem mikor az éber házőrző állat valami rosszat érez s hosszú, síró üvöltésre változtatja hangját, az nyugtalanságot, aggályt költ az emberben is.

Csak a pók a szögletben örül a vészhangnak. Most közelítenek!

Az ebvonítás sokáig eltart; míg aztán egészen elcsendesül az is; s ismét oly méla éjszaka lesz, melyet még a szellő sem zavar.

Csak a fülemülék zengnek össze a távol és közel kertek bokraiban, ez édes, ábrándos dalnokai az éjszakának.

Sárvölgyi hosszú ideig hallgatózott; de nem a csalogánydalra; mi fog történni már?

Ekkor az éji csendet egy rémes sikoltás hasítja át.

Mint mikor éjjel egy leány szemközt találkozik a kisértővel.

Percz mulva újra az a sikoltás; még rémesebben, még fájdalmasabban.

Mint mikor egy leány keblébe kést döfnek.

Azután két lövés hangzik; s rá egy káromló ordítás.

Mind ez éji hang a Topándy-kastély felől jő.

Erre aztán sűrű lövöldözés támad; zajos káromkodással vegyítve.

A pók a szögletben összerezzen. A hálót megzavarták. Az orozva támadás nem sikerült.

Hanem hiszen sokan vannak; kettőt le fognak győzni.

A népség nem mer segítségére menni, a hol úgy fütyülnek a golyók.

Majd ismét gyérül a lövöldözés, más hangok hallatszanak.

A fejszeütések a nehéz ajtón; a csákány döngése a kőfalon, csak néha-néha szól közbe egy lövés, melynek villanása nem látszik az éjben. Bizonyosan az ajtón be- s az ablakon kilövöldöznek; azért nem látszik lobbanás.

De milyen hosszan tart ez!

A míg el tudnak bánni ezzel a két emberrel! Egy egész örökkévalóság!

Sárvölgyi gyér haja hegyéről a forró izzadság csepegett alá.

Még sem tudtak bejutni? Hogy nem birják betörni az ajtót?

Most egyszerre két fényes lobbanás világítja meg egy-egy pillanatra az éjt; s rá két hatalmas dördület, a minőket csak a drága damaszkcső ad. Egészen kiismerni a tompa taszító dörrenést a többi pattogó puskaropogásból, mely rögtön rá következik.

Mi ez? Künn a szabadban verekednének tán? Kijöttek volna az udvarra? Segítséget kaptak volna valahonnan?

A fegyverropogás néhány perczig tart még, közbe újra hallani kétszer azt a kiváló dördülést s azután egészen csendes lesz minden.

Végük volna már?

Sokáig semmi nesz távol és közel.

Sárvölgyi nyugtalan várakozással nézett és hallgatott. Szemeivel az éjszakán keresztül akart hatni, e zsibbadt csendből hangokat akart ellesni. Oda tartá fülét a vastábla nyílásához.

Valaki megkopogtatta a vastáblát onnan kívülről.

Felriadva tekinte oda.

A vén czigányasszony volt ott; a fal mellé lapúlva jött észrevétlenül idáig.

– Sárvölgyi! szólt a czigányasszony erőszakolt suttogással. Sárvölgyi! hallod-e? Megkapták a pénzt. A szolgabírónál van. Vigyázz!

Azzal oly észrevétlenül, mint idáig jött, ismét eltünt.

Sárvölgyi testén egy percz alatt fagygyá lett a veríték. A láz összevaczogtatá fogait.

A mit a czigányné mondott, az halálijedség volt rá nézve.

A legközvetlenebb bizonyíték a hatóság kezében; hamarább, mint a rémtett végre volt hajtva; az intéző kéz már el van árulva.

S talán a borzasztó mészárlás épen e pillanatban megy végbe? Most kínozzák őket! Most töltik rajtuk a sebzett fenevadak pokoli boszújokat! Most tépik őket ízenkint széjjel! Most keresgélnek vértől csepegő ujjakkal az iratok között, hogy az ötpecsétes levelet megtalálják!

És már e perczben minden el van árulva!

A lázhideg rázta minden tagját.

Miért ez a nagy csendesség odakünn?

Mi titka van e szörnyű éjszakának, a mit úgy elhallgat?

Most egyszerre egy vadállati üvöltés szakítja félbe a csendet.

Nem, nem állat az. Így csak ember tud üvölteni, kit a kín veszett fenevaddá változtatott át s ki fájdalomdühében elfelejtette az emberi hangot.

Az ordítás elébb a távolban hangzik, a kastély kertje felől, de egyre közelít s az üvöltő hanggal együtt egy rémalak is fut erre felé az utczán végig hanyatt-homlok rohanva.

Valóban rémalak.

Egy ember, a ki tetőtül talpig fehér.

Minden viselő ruhája, kezének minden ujja fehér; minden hajszála, szakálla, bajúsza, egész arcza fehér, fénylő, világító fehér s a mint fut, minden lábnyoma fehér maradt utána.

Lélek ez?

A rém ordítva rohan Sárvölgyi ajtajáig, ott a kilincset megragadja, ádáz, dühödt hangon kezd el ordítani, az ajtót rázva:

– Bocsáss be, bocsáss be! Megveszek! Meghalok!

Sárvölgyi arczát a rémület görcse az elkárhozottak képeihez tevé hasonlóvá.

Ez Kandur hangja! Ez Kandur alakja! De ily fehéren!

Mezítlen lelke ez talán egy pokolra menőnek?

A rémalak egyre zörgetett az ajtón s nyavalyogva kiabált:

– Bocsáss be! Bocsáss be! Adj innom! Megégek! Föröszsz meg olajban! Segíts levetkőznöm! Meghalok! A pokolban vagyok! Segíts! Húzz ki belőle!

Utczahosszant hallhatják, a mit kiáltoz.

Azután elkezdett a kárhozott lélek átkozódni, s öklével verte az ajtót, hogy nem nyitották ki belől.

– Verjen meg a mirigy; átkozott orgazda, te! Kizársz; nem eresztesz be! Beletaszítottál a pokolcsávába s benne hagysz! Leég rólam a bőröm! Megvakúlok! Verjen meg a fekélyes dögvész!

A kínlódó alak erőszakosan tépte le magáról öltönyét, mely mint egy Nessus-ing égette tagjait s e közben kezébe akadt a rejtett ezüstpénz, mit Sárvölgyitől kapott.

– Veszsz meg pénzeddel együtt, a mit adtál! – hörgé, a kapuhoz vágva marokkal a pengő tallérokat. – Nesze az átkozott pénzed: szedd fel!

Azután odább tántorodott a kerítésbe kapaszkodva s fájdalmasan üvöltött:

– Segítsetek! Segítsetek rajtam! Egy marék ezüstöt egy pohár vízért! Csak addig hadd éljek, míg ezt a czinkost is magammal ránthatom. Segíts! ember! segíts!

Sárvölgyi minden idegét a halálzsibbadás állta el.

Ha ez a rémalak nem «lélek», úgy sietni kell, hogy mentül elébb azzá legyen.

Ez mindent elárul. Ez a végveszedelem. Ennek nem szabad élni.

Az ablakból nem láthat reá. Talán, ha kinyitná a táblákat, lelőhetné fegyvereivel.

Zsivány volt: ki vehetné kérdőre, miért lőtte agyon? Önvédelemből tette.

Csak a kezei ne reszketnének olyan nagyon!

Lehetetlen, hogy pisztolylyal eltalálja őt, hacsak homlokára nem illeszti a csövet.

Kimenjen-e hozzá?

Ki merjen-e menni, hogy szemközt álljon e kísértettel? El merje-e hagyni a pók hálója szögletét?

A míg magában tétovázik, a míg tusakodva méri át ajtótól ablakig és ismét vissza a tért; az utczán új robaj hangzik: – három lovas jő vágtatva a faluvégről, kikben Sárvölgyi a megye pandurjait ismeri meg egyenruháikról.

S arra elkezdik a harangokat félreverni, a kapukból előjön a népség vasvillákkal, dorongokkal fegyverkezve; lármás csoportok támadnak, azok közepett egy-egy megkötözött alak, kit ütlegekkel taszigálnak előre: a rablókat összefogdossák.

A csata végkép el van veszve.

A főbűnös látja magára gördülni az egész nagy rohanó lavinát és nincs ideje már hova menekülni előle.

Virradni kezdett.

Topándy nem hagyta el Cziprát azóta, hogy megsebesítették. Egyedül ült ágya mellett.

Cselédnek, szolgának mind más tennivalója volt most: szolgabíró előtt álltak, elfogott rablókkal szembesítve, s a bírói vizsgálat igénybe vette őket mind.

Topándy volt egyedül a sebesült leány mellett.

– Hol van Loránd? – suttogá Czipra.

– Ő rögtön befogatott és áthajtott maga a szomszéd faluba orvosért – számodra.

– Nem történt baja?

– Hallhattad szavát az ablakon át, mikor mindennek vége volt. Be nem jöhetett, mert zárva volt az ajtó. Az volt első gondja, hogy neked orvost hozzon.

A leány felsóhajtott.

– Ha későn talál jönni…

– Ejh, ne epeszd magadat ezzel. Sebed nem halálos, csak légy nyugodt.

– Azt én jobban tudom – szólt a leány sebláztól hevülten. Én érzem azt.

– Ne búsulj, Czipra, meg fogsz gyógyulni – szólt Topándy megfogva a leány kezét.

És akkor a leány úgy kulcsolá öt ujját Topándy öt ujja közé, hogy az, mint két imádkozó kéz, kapcsolódott össze.

– Uram. Én tudom, hogy a sír szélén állok. Most megfogtam az ön kezét. Úgy fogtam meg, a hogy imádkozók szokták azt összetenni. Enged-e ön a sírba lemennem a nélkül, hogy az egy imádságra megtanított volna. Ezen az éjszakán gyilkos kés az én szívemet találta, hogy az önét megszabadítsa. Nem érdemli-e ez a szív, hogy utolsó kivánsága teljesüljön? Nem érdemli-e az az Isten, a ki az éjjel mind a kettőnket megszabadított, engem az élettől, önt a haláltól, hogy ezt neki megköszönjük?

Topándy elfogult kebellel szólt:

– Mondd utánam.

S elmondta előtte az Úr imáját.

A leány áhítattal rebegte azt utána.

Oh milyen szép az! Oh milyen nagy mondások azok mind!

Először elmondta utána; azután újra elmondotta szakaszonkint, megkérdezé: mit jelent e mondás? mit a másik? Miért mondjuk azt, hogy «atyánk!» mi az a «te országod»? Megbocsát-e ő nekünk, ha mi is megbocsátunk elleneinknek? minden gonosztól megszabadít-e minket? Micsoda erő az az «ámen»? Oh milyen szép ez mind! Harmadszor aztán ő maga mondta el az imát Topándy előtt: egy szót sem hibázott el benne.

– Most könnyebben érzem magamat; – szólt boldogságtól sugárzó arczczal.

Az atheista félre fordítá arczát és sírt.

Az ablaktáblák átereszték a napsugarakat a golyóktól áttört lyukakon.

– Naplemente ez? – suttogá a leány.

– Nem, leányom; napfelkölte.

– Én azt hittem, este van már.

Topándy kinyitott egy táblát az ablakon, hogy a besütő napfényt láthassa Czipra.

Azután visszatért a beteg leányhoz, kinek arcza lázpírtól égett.

– Mindjárt közel lesz Loránd! – biztatá őt gyöngéden.

– Mindjárt «messze» leszek én – sóhajtja a leány égő ajakkal.

Olyan hosszú is volt az az idő, a mig Loránd visszajő.

A lány nem kérdezősködött többet felőle; de minden ajtónyílásra, minden kocsizördülésre úgy figyelt és aztán oly csüggedt lett utána, hogy még sem az jő.

Milyen soká tud késni!

Pedig a milyen gyorsan négy paripa vágtatni tud, oly repülve járta meg az utat Loránd.

A sebláz még izgatottabbá tette a leány képzelődését.

«Hátha valami veszély éri az úton? hátha összetalálkozik az elriasztott rablókkal? hátha a rozzant hidak valamelyikéről lefordúl?»

Egyik rémkép a másikat váltotta fel hevült agyában. Úgy reszketett Loránd miatt.

Ekkor eszébe jutott, hogy hiszen ő már tudja magát védeni a rémek ellen. Hiszen már tud imádkozni.

Összetette kezeit keble fölött és szemeit lehunyta. A mint az áment kimondá magában, hallatszott a kocsizörgés az udvaron s rá az ismerős léptek közeledése a folyosón.

Oh milyen boldog érzés ez!

Azon érzés, hogy az imának sikere van. Oh, milyen boldogok, a kik ebben hisznek!

Az ajtó nyílik s az imádott ifjú lépett be rajta.

Odasiet Czipra ágyához és megfogta kezét.

– Lásd, szerencsém volt; épen útban kaptam az orvost. Ez is jót jelent.

Czipra mosolygott rá.

– Minden jót jelent már, csakhogy te itt vagy!

Szemei kérdeni látszának tőle: «hát téged nem ért semmi baj?»

Az orvos megvizsgálta a sebet, bekötözé és azt mondá a leánynak, hogy csak legyen nyugodtan; ne mozogjon és ne beszéljen sokat.

– Van-e remény? – kérdé tőle súgva Loránd.

– Az Isten és a természet segíthetnek.

Az orvosnak távozni kellett a sebesült rablók ápolására. Loránd és nagybátyja ott maradtak Czipra mellett.

Loránd odaült ágya szélére s kezében tartá kezét. Az orvos valami csillapító szert hozott számára, azt maga adta be a szenvedőnek.

Czipra hogy áldta azt a kést, mely neki azt a sebet adá!

Ő tudta csak, milyen mélyen hatott be az.

A férfiak azt hitték, hogy az a vékony kis szúrás nem elég egy éltet ketté metszeni.

Topándy levelet írt Loránd íróasztalán; s azon kérdésre, kinek ír? azt felelé: «a papnak».

Nem szokott pedig levelezésben állani vele.

Czipra azt gondolá, hogy ez is ő érte történik.

Hiszen még meg sincs keresztelve.

Csendes borzongást érze testén e gondolatnál.

Mi titokteljes ház ajtaja az, mely meg fog előtte nyílni?

Talán egy egész palotaosztály, melynek fényes termein elvakúl a szem, a míg végig tekint?

Nemsokára ismét léptek hangzának kívül. Talán már a lelkész jő.

Csalódott.

A belépőben egy rég látott alakot ismert fel: Buczkay esküdtet.

A tisztviselő arczán szokott gömbölyűsége daczára, meglátszott az izgalom, melybe a jelen szövevényes bűntény vizsgálata helyezte.

Félrehívá Topándyt s vele kezdett el suttogni.

Czipra nem hallhatá, mit beszélnek; de egy tekintet, a mit a két férfi feléje vetett, elárulá előtte a beszéd tárgyát.

A bírák itt vannak és törvényt tartanak a bűnösök felett. – Megvizsgálják, hogyan történt? elejétől végig; – mindent meg kell nekik tudni. – A többieket kivallatták már; most ő rá fog kerülni a sor: – idejönnek kétrét hajtott írásokkal s fogják kérdezni egymás után: «Hol jártál? Miért jöttél ki éjjel a szobádból? Miért nyitottad ki a ház ajtaját? Mit kerestél künn a kertben?»

Mit fog ő felelhetni ez iszonyú kérdésekre?

Hazudságokkal takarja-e be szégyenpiros arczát, az Isten színe előtt, a kit tanúbizonyságul hí le a mennyekből; a kinek irgalmához nyujtja esdő kezét, midőn az elmerülés órája jelen van?

Vagy pedig bevallja az egészet?

Hogyan szeretett? Milyen őrült volt? Milyen babona után indult? Mivel akarta meghódítani szíve kedvesét?

Ezt nem lehet kivallani! Inkább szívéből az utolsó csepp vért, mint ezt a titkot.

Vagy hallgasson-e megátalkodottan? Terhelje emlékét azzal a gyanúval, hogy ő, a rabló leánya, ajtót nyitott rabló apja előtt s egyetértett a gonosztevőkkel!

Oh milyen iszonyú kétségek ezek!

És azután ismét eszébe jutott, hogy hiszen ő már tudja magát védeni a rémek ellen: ő már tud imádkozni. Odamenekült hát azon hatalmas úrnak zsámolyához s átkarolva annak trónja oszlopát, imádkozott, imádkozott, imádkozott.

Alig mult negyedóra az esküdt eltávozása után, midőn ismét jött valaki.

Daruszegi Miklós volt az, a szolgabiró.

A leány megrettent e férfi láttára. Itt jön a vallató!

Topándy felugrott helyéről és eléje ment.

Czipra jól hallá, mit mondott neki halkan.

– Az orvos megtiltá neki a beszédet; ily állapotban nem lehet tőle kérdezősködni.

Czipra fellélekzett. Védelmezik!

– Különben én felelhetek helyette, mert szinte elejétől fogva jelen voltam; – szólt Loránd a főbiróhoz. Czipra meghallotta a zajt a kertben, s szokása szerint merész volt kimenni, hogy megnézze, mi az? Az ajtóban aztán már szemközt találkozott a rablóval; annak utját állta, s rögtön kiáltva utánam, addig küzdött vele, míg segítségére érkeztem.

Oh milyen jól esett Cziprának ez a magyarázat. Még jobban az, hogy Loránd arczán azt látta, hogy ő maga is így hiszi azt!

– Nincs mit kérdeznem tovább a kisasszonytól; – szólt Daruszegi. – Ez ügy különben is be van már végezve.

– Bevégezve? – kérdé Topándy bámulva.

– Igen. Bevégezve, felderítve, elitélve és végrehajtva.

– Hogyan?

– A rablóvezér, a vén Kandur kínhalála előtt, a mivel mellesleg mondva, százszoros mértékben vette ki azt, a mit a törvény szabott volna rá, oly nehéz és teljesen összefüggő vallomásokat tett, a mik más összetaláló körülményekkel egybevetve, a szomszéd közbirtokos urat legnagyobb mértékben comprommittálták.

– Sárvölgyit? – kérdé Topándy szikrázó szemekkel.

– Őt. – Annyira, hogy én kénytelen voltam a birói vizsgát az ő személyére is kiterjeszteni Tiszttársammal rögtön felkeresésére indulánk. A két asszonyságot a legnagyobb fölindulásban találtuk. Elénk jöttek és legnagyobb aggodalmukat fejezék ki a fölött, hogy Sárvölgyi urat az egész háznál nem találják; szobája nyitva van feledve és üres. Hálószobáját valóban üresen találtuk, fegyverei ott voltak elszórva az asztalon s pénzes ládájában benne volt a kulcs, és a szobaajtó nyitva volt hagyva. – Hová lehetett? – Ekkor be akartunk lépni a folyosón szemközt nyiló ebédlő ajtaján. Az zárva volt. Az asszonyságok azt állíták, hogy ez a terem rendesen zárva szokott lenni. A kulcs belülről volt a zárban. E teremnek még két ajtaja van, melyek közül az egyik a konyhára, másik a tornáczra nyilik. Ezeket is megnéztük. Mind a kettőnél belül volt a kulcs a zárba dugva. Itt tehát benn kell lenni a szobában valakinek! Én felszólítottam a bennlevőt a törvény nevében, hogy nyissa ki előttünk az ajtót. Nem jött semmi válasz. Hogy ismételt parancsomra sem nyittatott fel az ajtó, kénytelen voltam azt végtére erőszakkal feltöretni; s midőn az ajtón át a napvilág behatott a sötét szobába: minő látvány riasztott vissza! A ház ura ott függött a csillár helyén az asztal fölött; a felrugott szék lába alatt, tanusítá, hogy saját maga végezte ki magát.

Topándy felmagasztaltan emelte e szóknál kezeit feje fölé.

– Igazságosztó úr Isten az égben! Saját kezével ütötted őt vissza!

S azzal meghatottan kulcsolá össze két kezét s odaroskadt Czipra ágya fejéhez.

– Jőjj, leányom, most mondd el azt, hogy «Hiszek-egy-Istenben!» – Én mondom előtted.

Ezt nem tilthatta meg az orvos.

Czipra áhítattal lesé a csoda-mondatokat.

Mennyi nagy, mennyi világgyújtó, mennyi vigasztaló eszme van ott.

Egy Isten, a ki atya, egy anya, a ki szűz, egy Isten, a ki emberré lesz, emberekért, emberektől szenved, meghal, és feltámad: igazságos itéletet igér, bűnbocsánat, feltámadás! örökélet!

– Mi az az örökélet?

Ha erre tudott volna neki valaki felelni!

Még ott térdelt az atheista a leány ágya mellett, midőn megérkezett a lelkész.

Nem ugrott fel, nem restelte magát előtte.

– Nézze, tisztelendő atyám, itt egy neophit, ki a keresztvízre vár, most tanítottam meg neki a «Credo»-t.

A leány hálateljesen tekinte rá. Oh mennyi boldogság ragyogott e felmagasztalt erejű szemekből!

– Kik lesznek a keresztszülők? kérdezé a lelkész.

– Az egyik a főbirő úr, lesz oly kegyes? a másik én.

Czipra esdő tekintettel nézett először Topándyra, azután Lorándra.

Topándy elérté a néma kérdést.

– Loránd nem lehet az. Nehány percz mulva megtudod, miért?

A lelkész végzé a szertartást, azzal a rövidséggel, a mit egy sebesült kimélete tanácsolt.

Mikor ennek vége volt, Topándy kezet szorított a lelkészszel.

– Ha e kéz vétett e másik kéz ellen valaha, ez a másik bocsássa meg azt neki.

– A tartozás ebben a kézszorításban le van fizetve – monda a lelkész.

– E kéznek áldásra kell ma megnyilni.

– Mindig nyitva áll az, és mindenkinek.

– Nem számomra kértem; én büntetésemet várom; én birám elé megyek és nem zúgolódom ellene. Azoknak kell az áldás, a kiket szeretek. Ez ifjú itt, tegnap megkérte tőlem e hajadon kezét. Rég szeretik egymást, megérdemlik egymás szerelmét; – adja rájuk a hit áldását, atyám. Czipra, beleegyezel-e?

A szegény leány eltakarta mindkét kezével égő arczát s hogy Loránd odalépett hozzá és megfogta kezét, elkezde hevesen zokogni.

– Hát nem szeretsz-e engem? Nem akarsz-e nőm lenni?

Czipra félre fordítá fejét.

– Ah, maguk én velem tréfát űznek. Maguk csúffá akarnak tenni egy nyomorult teremtést, a ki semmi más, mint egy szegény czigány leány.

Loránd fájdalmasan szorítá kebléhez a leány kezét, midőn ez azzal vádolta őt, hogy tréfát űz vele. – Valami azt mondá neki belül, hogy e leánynak joga van azt hinni, hogy most is enyelegnek vele, s e gondolat úgy elszorítá szívét.

– Tehetnél föl rólam ilyen kegyetlenséget? Én űznék gúnyt belőled? és most?

Topándy malaszttal szólt közbe.

– Hogy űznék én tréfát az Istennel most, midőn jelenléte előtt megrendülök?

– Hogy űznék én tréfát a te szíveddel? – mondá Loránd.

– És egy haldoklóval – rebegé utána Czipra.

– Nem, nem fogsz te meghalni, meggyógyulsz és boldogok leszünk.

– Most mondja már, a mikor meghalok – szólt szomorú szemrehányással a leány. – Most mondja már, tied ez az egész szép világ, mikor nem kell már más az egész szép világból, mint egy kapa föld, a mit rám fog hajítani.

– Nem, leányom – szólt Topándy; Loránd öcsém még tegnap megkérte tőlem kezedet, s csupán anyjának jóváhagyását várta még, hogy neked is elmondja, a mit irántad érez.

A leány arczán egy futó villáma vonult át az örömnek, azután ismét elborult az.

– Hiszen, tudom, – szólt szétzilált fürteit arczából elsimítva, – hogy maguk jót akarnak. Úgy tesznek velem, mint beteg gyerekkel szokás. Gyógyulj meg csak! Majd veszünk szép ruhát, aranyos játékokat, elviszünk mulatni, – utazni, – jó kedvünk lesz, – soha se bántunk: csak gyógyulj meg! Örömet akarnak csinálni szegénynek; hogy meggyógyítsák vele. – Ezt is köszönöm.

– Te nem akarsz nekem hinni – szólt Loránd – hinni fogsz hát a lelkész úr szavának. Nézd: az éjjel levelet írtam anyámnak felőled: lepecsételve fekszik már iróasztalomon. Kérem tisztelendő atyám, törje fel és olvassa el előtte. Kegyed szavának el fogja hinni, hogy nem ámítjuk őt.

A lelkész feltörte a levelet, míg Czipra Loránd kezét tartva kezében, átszellemülten figyelt a felolvasott szavakra:

«Kedves anyám!»

«Annyi bú, annyi fájdalom után, a mit a leggyöngédebb anyai szívnek egész életem folytán okoztam; ma egy örömhírt küldhetek neked.»

«Én nősülök.»

«Nőt veszek, a ki szeretett engemet, mint szegény, névtelen, hontalan ifjút, egyedül magamért, s kit szeretek én hű sziveért, aranytiszta lelkeért, még jobban, mint ő engem.»

«Kedvesemnek rangja, vagyona nincs; szülői a czigányok voltak.»

«Nem diszítem fel őt költői mondatokkal előtted: ahhoz én nem értek. Én csak érezni tudok; de arról beszélni nem.»

«Ne legyen előtted más ajánló levele, mint az, hogy én szeretem.»

«Szerelmünk eddig csak fájdalmat termett mind kettőnkre nézve; most azt óhajtom, hogy legyen ez mindkettőnk boldogsága.»

«E boldogság teljes mértékét a te áldásod adja meg.»

«Te jó vagy, te szeretsz engem, te örülsz az én örömömnek.»

«Te ismersz, tudod, minő iskolákat járatott ki velem az élet?»

«Te tudod, hogy a sors végzései felőlem mindig bölcsek és gondviselésteljesek voltak.»

«Nem kell csodának történni a földön, hogy te anyám, az anyák legjobbika, ki engem úgy szeretsz, ki szelid és Istenben megnyugvó vagy: áldó kezedet, melyet kis gyermekkoromtól kezdve soha le nem vettél fejemről, e perczben össze ne szorítsd.»

«Foglald imádba az én nevem mellé, hű kedvesem nevét is, Cziprát.»

«Én úgy hiszek áldásodban, mint vallásom minden mondatában, mint a bűnbocsánatban, mint a túlvilágban.»

«De ha nem az volnál is, a kinek Isten alkotott, szelid, szerető, mindig áldásra kész anyám, homlokod körül az örök szeretet gloriájával; hanem volnál hideg, haragnak élő, boszúálló úrnő, családi czímerek koronáira büszke, ki maga akarja alkotni a sorsot és e kegyetlen úrhölgy átka terhelné is azt a leányt, a kit szeretek; én ez átok hozományával is nőül venném őt: – mert szeretem.»

«… Isten legyen szíveink között.»

«Szerető fiad Loránd.»

Czipra, minél tovább olvasott a lelkész, annál jobban szorítá szívéhez Loránd kezét. Nem tudott már szólni, nem sírni: ez több volt, mint a mennyit lelke elbirhatott. Minden sor, minden mondat egy mennyországot tárt fel előtte, tele túlvilági kéjjel: lelkének bálványa szereti őt: – szereti szerelemből: – szereti önmagáért: – szereti, mert boldog általa: – fölemeli őt magához: – nem szégyenli nyomorú eredetét: – tudja érteni szívének becsét: – anyja imái közé ajánlja nevét: s anyja átkai mellett is kész megtartani szerelmét.

Szív nem bírhat meg ily megdicsőülést!

Nem törődött már semmivel: sebével, az élettel, a halállal; nem érzett mást, mint azt a végtelen üdvöt, mely lelkének minden eszméjét, testének minden idegeit elállta.

– Én hiszek! – szólt felmagasztult arczczal, fölemelkedve helyéről, és e szóban benne volt minden: az Isten szerelmétől a férfi szerelméig minden, a miben hinni szoktak.

Nem törődött már semmivel. Emberek szemével, emberek szavával: hanem a mint e szót kimondá, hirtelen átkarolta Loránd nyakát s az őrülés erejével odavonta őt keblére és csókjaival halmozá el.

A seb felszakadt keblén, s a hogy a leány csókjai elboríták a szeretett ifjú arczát, úgy borítá el annak vére az ifjú keblét.

És a hány csókot adott hevült ajka, a seb ajkán annyi vért lüktetett ki az a hű szív, mely csak ő vele volt mindig tele, mely csak ő érte dobogott, mely ő helyette fogta fel a gyilkos vasát: – a szegény «zöldruhás» hű leány!

És midőn utolsó csókját nyomta kedvese ajkára;… már akkor megtudta, hogy mi az az örökkévalóság!…

– Szegény Czipra! azt hittem, hogy te temetsz el mindannyiunkat, aztán most ime én adom meg neked az egész világból azt az egy kapa földet.

Topándy maga látott a szomorú intézkedések után.

Loránddal nem lehetett szólni, az magánkívül volt fájdalmában.

Annyit mondott, hogy óhajtaná kedvesét bebalzsamozva elvinni családi jószágára s ott eltemetni.

Teljesüljön ez a kivánsága.

Ez szomorú meglepetés lesz az anyának, kit Topándy egy nappal előbb arról tudósított, hogy fia új menyet hoz a házhoz.

A mint Loránd megkérte tőle Czipra kezét, Topándy rögtön írt Áronffynénak, attól tartva, hogy a mit Loránd maga fog írni anyjának, az majd nagyon büszke hangon lesz tartva. Megelőzte öcscse levelét; szeliden, okosan tudatott mindent az anyjával, hogy Loránd levele ne legyen ránézve meglepetés.

Most azt megírhatja neki újra, hogy a menyasszonyt viszik, tartsa készen számára a családi sírboltot.

S az volt a különös, hogy Topándy semmi fájdalmat nem érzett lelkében, mikor ezen végig gondolt.

«Oh milyen bölcs megoldása az életnek a meghalás!»

Egy könyet nem hullatott a levélre, a melyet megírt; lepecsételé azt, s cselédet keresett, a kitől elküldje.

Azután megint mást gondolt.

Fölkereste a szolgabirót.

– Uramöcsém, mikor akarnak engemet becsukni?

– A mikor urambátyám parancsolja.

– Hát nem vinne most be egyúttal engemet is a tömlöczbe? uramöcsém.

– Igen szívesen, urambátyám.

– Hány esztendőre itéltek?

– Csak kettőre.

– Többet vártam. Hát e szerint majd csak magam viszem el ezt a levelet a városba.

– Áronffy úr itt marad?

– Nem. Ő viszi halottját haza a jószágra. Az orvost felkértem már, hogy tegye őt halhatatlanná, s van egy ólomkoporsóm, a mit magam számára készíttettem, hogy valamikor abban folytatom az ellenállást az Isten rendeletei ellen; most már nincs szükségem rá. Odaadom Cziprának kölcsön. Ez az ő kiházasítási pompája.

Egy óra mulva felkereste Lorándot, ki még mindig halottját őrizte. Ott volt a szolgabiró is.

– Uramöcsém, – szólt a tisztviselőhöz – már nem megyek a börtönbe.

– «Még» nem? – kérdé Daruszegi. Az is jól van.

- Se most, sem később. Nagyobb úr parancsol velem s az máshová rendel.

Most kezdtek rá bámulva nézni.

Arcza sokkal sápadtabb volt, mint máskor; de azért most is jókedvű gúny volt rajta és könnyelmű mosoly.

– Loránd öcsém! két temetés lesz a háznál!

– Ki a másik halott? – kérdé Daruszegi.

– Én.

És akkor kivonta kebléből bal kezét, melyet eddig kabátjába dugva tartott.

– Egy órával ezelőtt levelet írtam anyádnak. Mikor lepecsételtem, az égő viasz körmömre cseppent s azóta nézd, hogy megfeketült a kezem.

Bal kézfeje kék volt és felduzzadt.

– Gyorsan, orvosért! – kiálta Daruszegi hajdújának.

– Hagyjátok. Szükségtelen már – szólt Topándy, fáradtan rogyva le a karszékbe. Két óra mulva vége van. Két óránál tovább nem élek. Húsz percz mulva e daganat a vállamat eléri s onnan azután a szívig rövid az út.

Az elősiető orvos igazolta Topándy véleményét.

«Itt nincsen segedelem.»

Loránd ijedten ugrott bátyja ápolására, az öreg átölelte a mellé térdelő ifjú nyakát.

– Te bölcs ember! látod, mégis neked volt igazad. Van, a ki gondol a kétlábú tollatlan állatokra is. Ha én azt tudom: hogy csak zörgetnem kell, és megnyittatik: rég koczogtattam volna az ajtón: «én uram, bocsáss be!»

Te bölcs ember! látod, mégis csak neked volt igazad!

Topándy nem engedé magát levetkőztetni, ágyba fektetni.

– Toljátok székemet Czipra mellé. Hadd tanuljam meg tőle, hogyan kell magát viselni egy halottnak? Az én halálom nem lesz olyan szép, mint az övé: én nem lehellem lelkemet szeretőm lelkébe; hanem azért víg útitárs leszek.

A kín félbeszakítá szavait.

Mikor engedett a fájdalom, elnevette rá magát.

– Hogy protestál az ostoba hústömeg! Nem engedi magát kapaczitáltatni. Pedig csak vendégek voltunk itt! «Animula, vagula, blandula! Hospes, comesque corporis. Quæ nunc adibis loca? Frigidula, palidula, nudula! Nec, ut soles, dabis jocos.» Bizony extra dominium fogsz lenni mindjárt. És gyomor uram, ő nagysága, és szív uram ő kegyelmessége, és fej uram, ő excellentiája, mind kiesnek hivatalaikból.

Az orvos azt állítá, hogy iszonyú kínokat kell neki kiállani azalatt, míg gúnyolódik és mosolyog; s mikor felkaczag, olyankor más ember fogcsikorgatva ordítana fel.

– Sokat vitáztunk, Loránd – szólt az öreg, mind inkább elhaló hanggal: azon német tudós felett, a ki azt állítá, hogy a más csillagzatok lakói sokkal nemesebb emberek, mint mi itt a földön. Ha kérdik, hová lettem? Mondjad, hogy avanzsiroztam. Olyan planétába mentem, a hol nincsen paraszt; bárók tisztítják a grófok csizmáját. Ne nevessetek rajtam, kérlek, ha bolondokat mondok. – De a halál, igazán furcsa verseket diktál.

A kézszorítás, mivel Lorándot üdvözlé, bizonyítá, hogy ez az utolsó.

Azontúl keze lankadt, szemei elborultak: arcza egyre viaszsárgább lett.

Még egyszer fölemelte szemeit.

Loránd tekintetével találkozott.

Mosolyogni akart: csak súgva, töredezett hangon mondhatá:

– Most mindjárt – megtudom: – hogy mi van – az északi vadászkutya ködfoltjaiban: – s a szemnélküli féreg – veséiben?…

Azzal hirtelen, egy erőszakos végső görcsös erőfeszítéssel megragadá széke támláját s felegyenesedve, jobbját felemelé s a szolgabiróhoz fordult.

– Uram! kiálta erős teljhangon. Én appelláltam!

És azzal visszarogyott a karszékbe.

Néhány percz mulva minden redő eltünt arczáról, sima lett az, mint a márvány; és nyugodt, mint a halottaké szokott lenni.

Loránd ott állt összekulcsolt kézzel két halottja között.

*

Másnap jó hajnalban útra kelt a szekrénybe zárt ólomkoporsóval, s vitte haza halott menyasszonyát.

A második levél, melyet Topándy írt anyjához, s melynek pecsétjével saját élete végét pecsételte be: nem lett feladva; nem előzheté meg jöttét.

Otthon csak az első levelet kapták.

Azt az örömhírt hozó levelet, mely mámort, diadalt gerjeszte az egész háznál.

Hiába, csak őt szerették legjobban most is. Anyjának, nagyanyjának ő volt a kedvencz fia. Dezsőről szólnunk sem kell, mert hisz annak a szíve az övéhez van nőve most is: s a jó Fanny kétszeresen boldog volt abban a gondolatban, hogy nem egyedül lesz azután boldog nő a háznál.

Oh milyen örömmel várták!

Kételkedhetett-e valaha abban, hogy a kit ő szeret, szeretve fog lenni mindenkitől? hogy nem kell annak erényeiről beszélni; mindenki ismeri azokat, mihelyt ő azt mondja: «én szeretem.»

Bizony nagyon jól történt, hogy azt a levelet nem küldte el anyjának, melyben Czipráról írt s áldását kéri; – hogy nem sértette meg azzal a végsorral a legdrágább anyai szívet: «ha pedig te megátkoznád azt, a kit én szeretek!»

Megátkozni azt, a kit ő szeret!

Oh, dehogy tették azt! Ünnepnap volt ez a levél a háznál. A falusi lakot újra rendezték; Dezső átköltözött a városba, átengedve a legifjabb jogát az apai ősi lakhoz, bátyjának.

Még a legöregebb Áronffyné is letette örök gyászát. Ne lásson Loránd menyasszonya semmit, a mi szomorú gondokra emlékeztet. El van minden temetve a föld alá.

Dezső annyi kedveset tudott regélni a szép czigányleányról; Loránd levelei az elmult tíz hallgató évről mindig megemlékeztek a szegény elvetett gyémántról, kinek hű ragaszkodása képezé Loránd életének napos oldalát. Most az elrakott leveleket újra, meg újra elolvassák: a két anyának ez tanulmánya lett. A mit néhol Loránd csak egy futó szóval vetett oda: abból ők nagy magyarázatot tudtak venni, és az mind Czipra javára ütött ki.

A gondviselés is így rendelte azt!

Az első találkozás óta, a pusztai csárdában, úgy volt az elrendelve, hogy Loránd megszabadítsa Cziprát, gyilkos kezéből, hogy azután egykor boldog legyen vele.

… Hiszen a czigány leány már boldog is volt.

Topándy levele azt tudatá, hogy Loránd a levél kelte után azonnal megesküszik Cziprával s együtt lemennek a szülői házhoz.

Tehát tudva volt már a nap is, ki lehetett számítani az órát is, a mikor meg fognak érkezni.

Dezső benmaradt a városban, Lorándot várni. Azt igérte, bármi későn jönnek is, még éjszakára kihozza őket.

A nők tehát fenmaradtak éjfélig. Künn vártak a folyosó alatt. Szép, meleg, holdvilágos éj volt.

A jó öreganya átölelve Fanny vállát, elmondá neki, hogy sok sok év előtt épen így vártak egy éjjel a két testvér megérkeztére; hanem az nagyon rút éjszaka volt, és az nagyon szomorú várakozás volt. A szél zúgott az akáczok között, a felhők kergették egymást az égen, az ebek vonítottak a faluban, a kapun egy szénásszekér döczögött be – és abba volt elrejtve a koporsó. – Ez a nép nagyon babonás: azt hiszi, a jég elveri a határát, ha halottat visznek át rajta.

Hanem most egészen más világ van. A lég csendes, szellő sem fuvall: ember, állat alszik körül, csak azok vannak még ébren, kik menyasszonyt várnak.

Milyen más az idők járása!

Egyszer aztán szekér áll meg a kapuban: a cselédek sietnek azt kinyitni.

Szénásszekér döczög be rajta, miként akkor.

És a szénásszekér után gyalog, miként akkor, a két testvér, egymás kezét szorítva, jő.

A nők eléjük rohannak, Loránd az első, a kit ölel, csókol mindenki.

– Hát nőd? kérdi minden ajk.

Loránd némán a szekérre mutat, és nem tud szólni.

Dezső válaszol helyette.

– Nejét itt hozzuk a koporsóban.

Tizenhét év mult el már azóta, hogy Loránd ismét itthon van!

Milyen öreg emberek lettünk azalatt!

Tizenhét év különben is nagy idő; hát még tizenhét ilyen súlyos év?

Soha sem láttam embereket olyan hamar megőszülni, mint a kik kortársaink voltak.

Olyan időket élünk, a mikor minden elmuló év utolsó napján felsóhajtunk: csakhogy vége van már! s nem akarjuk hinni, hogy a mi utána jő, még mindig rosszabb napokat hoz.

Egyre szállunk alább-alább, hitben, reményben, egymás iránt való szeretetben; vagyonunk pusztul, szellemünk lankad, erőnk fogy, társaséletünk szétbomlik; nem közöny, de undor már az, a mivel a napok eseményei elé nézünk.

Egy év mulva azon nap után, melyen szegény Czipra meghalt, Loránd fegyverrel oldalán ment el bizonyos mulatságba, a hol ingyen lehet kapni a halált.

Nem emlegetem én a multak dicsőségét, mi hasznom belőle? úgy is kevesen tudják már azt.

Loránd jó katona volt.

Az lett volna bizonynyal bármely esetben is, mindene volt hozzá a természettől: hősi bátorsága, athlétai ereje, heves vére, soha nem csüggedő lelke. A harcz különben is gyönyör lett volna rá nézve; – hát még e kedélyállapot mellett?

Szíve összetörve, zúzva, első szerelme oly csúful sárba taposva, a másik, szenvedélye égő hevében legyilkolva, lelkén az életunalom terhével s azzal a súlyos végzettel, a mi családját terhelé. Mindig az a rém állt előtte, hogy ez úton elébb-utóbb mégis csak oda kell jutnia, abba a nyolczadik, üresen hagyott ágyba.

Mikor elkezdődtek a harczok, egészen felvillanyozódott roskatag kedélye. Mikor egyenruháját felölté, odajött hozzám, s kezemet megrázva, villogó tekintettel mondá:

– Most megnyilt hát a vásár, a hol az ember száz perczenttel adhat túl az ütött-kopott életen.

Hanem ő nem adott túl azon.

Vakmerőségéről hirhedett lett, hőstetteit megénekelték, szerzett hírt, koszorút, csak a mit keresett, a dicső halált, azt nem tudta megtalálni.

A zászlóaljból, melynél kezdé, vége felé csak egy tizedrész volt már meg. Ő azok között volt, a kik még csak sebet sem kaptak soha.

Pedig mennyi szép golyó elrepült feje fölött.

Hogy tekintgetett e szomorú zizegő hangon fütyülő hírnökei után a halálnak, hogy várta azokat a búgva közelítő öreg ficzkókat, a kiknek egy embert egy percz alatt átszállítani egy más csillagba – semmi! Nagyon jól ismerték már, nem bántották.

Olyan ez a csatatéri zengő méh, mint az igazi méh, a ki bátran jár közötte, elzúg a füle mellett, a ki fél tőle, azt megcsípi.

Egyszer a csákóját lyukasztá át a golyó.

Hányszor hallottam tőle:

«Miért nem egy hüvelykkel alább?»

Végre egy csatában egy elpattant gránát darabja megbénítá karját, s mikor egy kardcsapástól elszédítve lebukott lováról, még egy kozák lándzsával keresztülszúrta.

Még abba sem halt bele.

Hetekig feküdt eszméletlenül a közkórházban, sátor alatt, míg érte mehettem és haza hoztam. Fanny ápolta. Meggyógyult.

Mire felépült, akkorra már aztán vége is volt minden harcznak.

Mennyiszer hallottam tőle:

– Oh, milyen rossz emberek vagytok ti, hogy engem úgy szerettek! Oh, milyen rosszat tettél velem, öcsém, hogy elhoztál a csatatérről. Oh, milyen kegyetlenség volt tőled, Fanny, hogy mellettem virrasztottál! Oh, milyen hiába való munka volt tőletek engem életben tartani! Oh, mint haragszom én tirátok, mily kiállhatatlan emberek vagytok ti: azért, hogy engemet úgy szerettek!

Hanem mi azért csak szerettük őt.

És aztán így megvénültünk csendesen.

Eltemettük jó nagyanyánkat, aztán édes anyánkat is; magunk maradtunk, nem osztoztunk meg soha.

Loránd mindig velünk lakott: míg a városban laktunk, néha hetekig sem hagyta el a házat.

Az új idők új rendszere engem is kényszerített, hogy arról a pályáról lemondjak, a mit még apáink az élet díszes czéljának tartottak. Sutba dobtam a diplomámat, s kimentem szántani, vetni.

Lett belőlem jó paraszt ember.

Még most is az vagyok.

Itt is együtt maradt velünk Loránd.

Nem volt élet már az övé, hanem csak a napok számlálása.

Siralom volt ezt tudni és őt látni.

Egy délczeg alakot, kinek hivatása volt, hogy hőssé legyen.

Egy forró szívet, ki földi mennyországa lehetett volna egy nőnek!

Egy képzett, lángeszű főt, ki vezérszellem lehetett volna egy országban.

És a ki tétlenül, szerettelenűl, boldogtalanul hullatott levelet levél után, és nem várt a holnaptól semmit.

Hanem félt a jövő napoktól.

Gyakran előhoztam neki, hogy annak a magányos épületnek ott a patak mellett befalaztatom az ajtaját.

Ne kérdezzék gyermekeim, mi lakhatik azon belül? ne iparkodjanak találgatni annak rejtelmes feliratát, mint én találgattam gyermekkoromban.

Loránd nem egyezett bele.

«Még egy üres szállás van benne.»

És ettől irtóztunk mi valamennyien.

Ő is, mink is.

Minden este úgy váltunk el, mintha végbúcsút mondanánk.

Nem örült már semminek az életben. Nem foglalkozott semmivel, a mivel más ember foglalkozik. Nem kártyázott, bort nem ivott; örökké józan volt és egykedvű. Nem olvasott mást, mint mathematikai könyveket. Rá nem tudtam venni soha, hogy egy hírlapot kezébe vegyen.

«Hazugság az egész világtörténet!»

Mindennap, akár télen, akár nyáron, korán reggel, mielőtt valaki fölkelt volna a háznál, kisétált a temetőbe; oda, a hol Czipra nyugszik «az illatos fűgyökér alatt», ott töltött néhány perczet s aztán ismét visszajött: nyáron egy szál eleven, télen egy szál aszú füvet hozva el a sírról.

Volt egy naplója, abban nem volt írva egyéb, mint a kelet mindennapról, alá tűzve, írott sorul, az aszú fűszál.

Egy élettörténet, melynek ezernyi ezer aszú fűszál képezi sorait, a hány sor, a hány szál, annyi napról összegyűjtve.

Lehet-e szomorúbb könyv ennél?

Egyetlen tárgy, a mi érdekelte, gyümölcsfái voltak és méhei.

Az állatok és növények nem csalják meg azt, a ki őket szereti.

Egész nap őrizte fácskáit, csemetéit s viselt harczot a rovarok ellen és tanult naphosszant életbölcsészetet e nagyszerű alkotmányos monarchistáktól, a méhektől.

Sok ember van, kivált a mai nap, hazánkban, a ki el tudja ölni az időt, Loránd csak küzdött az idővel, s minden lefolyt nap egy vereség volt rá nézve. Vadászni soha sem járt, azt mondá, nem jó neki töltött fegyvert venni kezébe.

Éjjel gyermekeim közül egy mindig ott aludt szobájában.

«Félek magamtól», vallá meg előttem.

Félt magától és attól a csendes háztól, ott a patak mellett.

«Szeretnék ott aludni az illatos fűgyökér alatt!»

Egy elveszett élet!

Egy szép nyári délután kis fiam azzal a hírrel rohan be hozzám, hogy Loránd bátyja a szoba közepén a földön fekszik, és nem akar fölkelni.

Én a legrosszabbat sejtve rohantam át hozzá.

Midőn beléptem szobájába, már nem feküdt a földön, hanem az ágyon. – Arcza az ágyon.

– Mi bajod? – kérdezém, kezét megfogva.

– Semmi sem; csak egy kicsit meghalok.

– Az istenért! mit tettél?

– Ne ijedj meg. Nem az én kezem volt.

– Mi bajod hát?

– Egy méhcsipés. Nevess ki. Meghalok bele.

Még reggel beszélt róla, hogy méheire orvméhek ütöttek, azokat megy pusztítani. Egy orvméh halántékába ereszté fulánkját.

Tehát még sem oda:… nem oda, – rebegé hagymázos lélekzettel; nem a nyolczadik ágyba.

Kinn az illatos fűgyökér alatt. Ott heverünk a porban egymás mellett. Falaztasd be azt az ajtót. Jó éjszakát.

Azzal lehunyta szemét és soha sem nyitotta fel többet.

Mire Fannyt odahívtam hozzá, már halva volt.

A délczeg hős, ki egymaga csapatok ellen küzdött, a vasember, kit nem tudott megölni a kard és a dárda, tíz percz alatt elmult egy picziny kis rovar parányi orgyilka által.

Isten jár közöttünk!

Mikor már a kisértés utolsó percze eljött, hogy az életunalom az ősi átokkal felfegyverezze kezét, akkor elküldötte repülő szolgáinak legeslegkisebbikét s elszállítá őt egy méhszárnyon, oda, a hol a boldogok laknak.

Mi pedig vénülünk tovább, és ki tudja, hogy mire vénülünk meg?!