MIRE MEGVÉNÜLÜNK (continued 3)

Dezső ejtett ki előtte annyit, hogy: «mikor?»

Ő mindig Cziprát értette.

Loránd könnyű vérrel felelt:

– Majd ha visszatérünk.

– Honnan? –

– A te menyegződről.

– Hisz azt mondtad, hogy a tiednek meg kell előznie az enyimet.

– Már megint fiskáliskodol? – pattogott rá Loránd. Én a terminust nem az executióra tűztem ki, hanem a levátára. Az én incattusom elébb van megidézve, mint a tied; ez volt a kivánságom, már most a te dolgod, hogy hamarább keresztülvidd a magad ügyét a sokféle forumon, mint én az enyimet. A te szívügyed liquidum debitum, három nap alatt brachialiter exequálhatod a jelzálogosodat.

– Ez szépen meg van magyarázva. Hát a te házasságod hosszabb előkészületeket igényel?

– Sokkal hosszabbakat.

– Mi akadály lehet Czipránál?

– A mit te nagyon jól tudsz. Az, hogy Czipra – még pogány. Már pedig a házassághoz legelső dolog, a mi nálunk megkivántatik: a keresztlevél. Azt tudod jól, hogy Topándy ezt a szegény leányt mindeddig a vadon gyermekének nevelte. Így őt nem mutathatom be anyámnak. Most már meg kell ismernie a vallás fogalmait, meg egy kis a-bab-ot, a mennyi egy falusi asszonynak kell; – azt pedig tudhatod, hogy ebbe sok hét beletelik. No hát azt be kell várnunk.

Dezsőnek el kellett ismernie, hogy Loránd kifogása alapos.

S talán nem is tréfált Loránd? Talán gondolt arra, hogy ez a szegény leány őt egész lelkével szereti; s boldog fog lenni akkor is, ha e darabokra tört szívet neki ajándékozza. De nem szólt neki ezúttal semmit. Czipra látta őt ama levél fölött kétségbeesnt; a hű szerető leányra nézve csak gúny lett volna, ha szívének bálványa a következő pillanatban csupa daczból nyujtja neki kezét, s míg ő forró szerelmét nyujtja, az csak boszút ád érte vissza.

El kell elébb ennek csillapodni. Hadd térjen minden kedély a régi árapályba vissza.

A közben igen jó iskola lesz Dezső házassága. Ő elveszi Fannyt. A fiatal pár mézes hetei alatt Lankadombot meglátogatja; a szerelem példája jó tanító; – aztán – a temető is kizöldül tavaszszal.

A két ifjú pontosan visszatért délre Szolnokra.

És onnan azután haza.

Oh az édes otthon! Az édes anya házánál otthon. Sok víg házat összejár az ember, a hol mulatnak; a dicsvágy palotákban is részelteti néha: maga is rak magának fészket, saját házat épít; – de még akkor is valami édes bűbáj fogja el szívét, mikor abba a csendes hajlékba belép, a hol az édes anya oltalmazó keze megóvott minden gyermekkori emléket, hogy mindent úgy találjon, a hogy régen elhagyta, és lássa, érezze, hogy a míg ő egy életszak változó eseményeit keresztülélte, addig az a szerető szív annál a percznél maradt el, s a közbeesett idő annak az egy álló percznek örök élvezése volt csak,

Ott vannak még a gyermekkori játékok sorba rakva; az ember úgy szeretne újból leülni közéjük és játszani velük; ott vannak a megviselt gyermekkori könyvek; az ember úgy szeretné azokat újra elolvasni s megtanulni, a mit régen elfelejtett, s a mi akkor olyan nagy tudomány volt.

Loránd egy boldog hetet töltött otthon. Ez idő alatt Fannyt hazavitte Fromm mama Pozsonyba.

Miután Dezső megkérte Fanny kezét, úgy illett, hogy a menyasszonyt a szülői háztól vigyék el.

Egy hét mulva aztán útnak indult az egész Áronffy-család a menyasszony-hozásra, csak az örömanya maradt otthon.

A fürstenalleéi kis emeletes házban még mind a régi arczok várták őket, csakhogy tíz évvel mind megvénülve. A hintó ajtaját még mindig az öreg Márton szaladt kinyitni, csakhogy már az ő mozgó bóbitája is fehér volt, mint a kakadué. Fromm papa is ott várt az ajtóban, de már vendégei elé szaladni nem tudott; mert fél karját és lábát megütötte a guta; csak úgy támaszkodott egy hosszú csontos fiatal emberre, kinek nagy fáradságába került a nőni sehogy nem akaró néhány szál szőrt a felső ajkán, kegyetlen kenőcsökkel bajuszformába sodorintani. Rá lehetett benne ismerni Henrikre; a jó fiú olyan örömest mosolygott volna; de az az átkozott kifent bajusz nem engedte a száját nagyon széjjelvetemedni.

– Hozta Isten! hozta Isten! hangzott minden oldalról. Fromm papa nyujtotta ép karját az öreg mamának; Henrik ugrott a nyakába Dezsőnek: Márton legény pedig oda somfordált Loránd mellé s könyökével megtaszítva, tréfás oldalkacsintással monda neki: «no! úgy-e nem lett semmi baj belőle?»

– Nem ám, öreg. S azt mind ennek a jó botnak köszönhetem – szólt Loránd előadva köpenye alól Márton legény vándorbotját, melynek szép ezüst fogantyut csináltatott az eddigi kutyalábszárcsont helyett.

Az öreg magánkívül volt örömében, hogy ereklyéjére így rágondoltak.

– Igaz-e az – kérdezé mohó szemhunyorgatással, hogy az úrfi ezzel a bottal két zsiványnyal küzdött meg? Dezső úrfi írta.

– Nem öreg; csak egygyel.

– Azt leütötte vele?

– Nem lehetett, mert elszaladt. Most hát kijártam a vándorévet, s visszaadom a botot köszönettel.

De nem az ezüst fogantyú volt az, a minek Márton legény olyan nagyon örült. Vitte a boltba a visszakerült botját, mint valami troféumot s mesélte a legényeknek, hogy Loránd úrfi ezzel a pusztán három zsiványt vert a földre. Nem adta volna azt az egy botot egy egész Mecklenburgért, tele mindenféle bottal.

Az öreg Fromm nagymama is megvan még, s nagy dicsőségül számítja be, hogy a századik pár harisnyát épen ma végezte be Fanny staffirungjához.

S a kit legutoljára hagytunk, a mindig szebb, a mindig kedvesebb Fanny! mintha egy örökkévalóság óta nem látták volna egymást Dezső nagyanyjával!

– Tehát mégis a mi leányunk fogsz lenni!

És valamennyien úgy szeretik Dezsőt, alig lelik helyét.

– Milyen szép férfi lett! – magasztalja Fromm nagymama.

– Milyen jó ember! – dicséri őt Fromm mama.

– Milyen okos ember! Milyen nagytudományú ember! – dicsekszik Fromm papa.

– S milyen izmos ficzkó! – szörnyűködik Henrik; elbámulva azon, hogy más gyerek is megnőtt az alatt, a míg ő. Emlékezel-e, még mikor első este úgy az ágyba vágtál? Ej, de haragudtam rád akkor!

– Emlékezel-e rá, mikor első este eldugtad a pereczet Henrik számára? – mond a nagymama. Ej, de elpirultál akkor!

Emlékezel-e rá – szól közbe Fromm papa, ép kezével kettő helyett is hadonázva; mikor legelőször németül beszéltél hozzám? Ej, de nevettem rajtad akkor.

– Hát én rám emlékezel? – szól Fanny, tréfásan fonva kezét vőlegénye karjába.

– Mikor itt először megcsókoltál – enyeleg vele Dezső, ragyogó szemébe tekintve.

– Ej de féltél tőlem akkor!

– Hát arra emlékezel-e – szólt érzéstelen hangon az ifjú, mikor itt az ajtónak dűlve álltam, s te odajöttél hozzám titkomat kicsalni. Oh be megszerettelek akkor!

Loránd odalép hozzájuk s mind a kettőnek vállára téve kezét, sóhajtva mond:

– Bocsássatok meg nekem, hogy ily sokáig utatokban álltam!

Erre aztán mindenki szeme megtelik könynyel; kiki tudja, hogy miért jön az?

Fromm papa elragadtatva kiált fel:

– Oh milyen boldog vagyok, én Istenem! s aztán mintha sokallná ezt a boldogságot magától, neki förmed Henriknek: – csak te volnál már más! de nézze, kedves fiamuram: nem lett belőle semmi; fuit negligens! Ha akkor ő is úgy tanult volna: ezóta archivarius volna. Archivarius! Ezt akartam belőle csinálni. Milyen szép titulus! Egy archivarius! Aztán mi lett belőle: maradt asinus. Quantus asinus! Péket kellett belőle csinálnom. Nem akart más lenni, az ostoba: a perversus homo. Most aztán semmi más, mint egy pistor!

Ez alapos vádakra szegény Henrik óhajtott volna szégyenében egyenesen a föld alá sülyedni, mely óhajtása ugyan nemcsak a földszint lakók, de a pinczeboltban dolgozó péklegények ellenmondásával is találkozott volna.

Loránd aztán pártul fogta sógorát.

– Ne bánd Henrik; igy legalább mind a két családban van egy-egy mihaszna ember, a ki nem tud egyebet, mint kenyeret produkálni: én vagyok a paraszt, te a pék; én cséplem a buzát, te megsütöd kenyérnek; a magas uraságok hadd lakjanak jól büszkeséggel.

Erre aztán a magas uraságok közös jó kedve helyreüté a társalgást. Fromm papa is kibékült lassankint sorsával, hogy bizony Henriknek csak jobb mégis az apja üzletét folytathatni. Hiszen annyiban megvan az öröme, hogy a másik gyermeke mégis csak tekintetes asszony lesz.

Dezső számára még az az öröm is fenn volt tartva, hogy hajdani rektor professorával találkozzék: ez volt a menyasszony részéről a násznagy. Most is olyan katonai magatartása volt még az öreg úrnak, most is oly nyers hangon kiabált és most is oly őszintén szerette Dezsőt és a két családot, mint hajdan. A divat is utólérte izlését, a mennyiben akkor minden ember olyan csonka orrú csizmákat viselt, hogy még ő is meg lehetett vele elégedve, s bár a serdülő fiatalság kezében még akkor is eltörte a hegedű nyakát, de mind a mellett e puritán elve nem akadályozá, hogy Fanny menyegzőjén kivilágos-kivirradtig sort ne tánczoljon az érettebb fiatalsággal.

Dezső részéről Loránd volt a násznagy.

E hivatalos állásánál fogva neki kellett a vőlegény balján állani, midőn a menyasszonyának az oltár előtt holtig tartó boldogságot esküszik, s egy hű kezet kap ajándékba, mely őt még a halálban sem fogja elereszteni. Ő dicsérte meg legelébb a menyasszonyt, a miért olyan bátran és hangosan elmondta azokat a szavakat a pap után, a miken a leányok hangja úgy meg szokott reszketni. Ő emelt legelső poharat a boldog pár egészségeért; ő nyitotta meg az első tánczot a menyasszonynyal; és aztán egy nappal később ő vezette be kézen fogva szülői házába, ő mondta neki:

– Lépj be, kedves ángyom, ebbe a házba, a honnan a te szelid képed űzte el az örök gyászt: öleld meg ezt a rád váró jó anyát, ki fekete ruháját ma cserélte fel először azzal a kék színnel, a miben boldognak ismertük. Gazdagabb hozományt még nem vitt ara vőlegénye házához, mint te a miénkhez. Isten áldjon meg érte.

És Loránd nem is tudta azt, hogy mennyit tett titokban épen ő érette ez a gyöngéden szorító kéz?

Az ilyen tettek jutalma az, ha sikerülnek és rejtve maradnak.

– A gyermekek hadd éljék boldog heteiket falun. Ez volt az öreg asszonyság véleménye. Különben is szokjanak hozzá, hogy maguk gazdái legyenek.

Hanem ez indítvány mind Dezső anyja, mind Fanny részéről legélénkebb ellenzésre talált. Azt ugyan helyeslék, hogy a nyarat falusi magányukban töltsék: Dezső onnan is eljárhat hivatalos teendőiben; hanem az édes anya olyan szépen tudott könyörgeni, hogy hagyják őt gyermekei mellett; ő nem fogja örömeiket zavarni; víg lesz, együtt kaczag velük, hiszen lám kék ruháját is felvette már, s e kérése oly forró támogatásban részesült az ellenállhatlan meny részéről, hogy az a másik kettő: a nagyanya és Loránd végre meg hagyták ingattatni magukat, s beleegyeztek, hogy ő maga tehát maradjon Dezsőékkel.

– Hanem mi ketten távozzunk innen: – sugá a nagyanya Lorándnak.

Ő már vette észre, hogy Loránd arcza sem illik a csendélet alakjai közé.

Az ő vígsága csak mások számára való; a nagyanya szemeit nem lehet megcsalni.

Mikor azok odabenn el voltak saját boldogságukkal foglalva, az öreg asszony megfogta Loránd kezét s a nélkül, hogy mondanák egymásnak, hogy hová? együtt lementek a kertbe, a kert mellett folyó patakhoz; a patak partján épült szomorú házhoz.

A kripta ajtaját tiz év alatt ismét befutotta a folyondár; a jelmondatot nem lehetett már olvasni a zöld levéltől. A két borókafa összehajolt a kupola fölött örökzöld gallyaival.

Itt megálltak, egymás keblére borulva.

Mennyit mondhattak el egymásnak: némán, egy szót nem ejtve! és mennyire megérthették egymás néma gondolatait!

Körül mély csend van; de odabenn, a bezárt, berozsdásodott, folyondárral benőtt ajtón belül, mintha valaki koczogtatna láthatatlan ujjával, figyelmeztetve az öregebb fiút, hogy még egy nagy adósság lefizetve nincsen! Egy óra mulva visszatértek a házba. Ott lármás öröm csevegő hangjai fogadták őket. Úr és cseléd örült, vidult.

– Én most sietek odább: – szólt Loránd anyjához.

– Hová?

– Lankadombra vissza.

– Új örömet fogsz hozni nekem?

– Igen. Új örömet neked, anyám. – És neked is: szólt öreganyja kezét megszorítva.

Az értette, mi van e kézszorításban!

A gyilkos még él. – A számadás még nincs befejezve! Loránd megcsókolta a boldog rokonokat; kezet csókolt anyjának, nagyanyjának. Az öreg asszony vele ment a kocsiig; ott megcsókolá homlokát.

– Eredj!

És ebben a csókban nehéz, kötelességrovó, áldás súlya volt.

Eredj – és állj boszút.

Hagyjuk a boldogokat örülni.

Kövessük azt a másik ifjút, kiben mind az az édes tetterő, a mi egy viszontszerető szívet a boldogság extasisába meríteni képes lett volna, keserű szenvedélylyé változott át, mely képes egy viszontgyűlölő lelket a kárhozatra üldözni.

Este volt, midőn megérkezett Lankadombra.

Topándy nagyon várta már, Cziprát nem is engedte hozzá jutni. Vitte magával abba a laboratoriumba, a hol együtt szoktak és egyedül tanakodni emberek és természet felől.

Az öreg úr rendkívül jókedvűnek látszott, a mi nála rendesen az izgatottság jele volt.

– No öcsém, – monda tenyerébe csapva, – most vagyok már benne abban a hinárban, a mibe belekivánkoztam. Mindig óhajtottam a vármegye tömlöczével megismerkedni valami érdemteljes ostobaság végett; most végre sikerült valamit elkövetnem, a mi czélomhoz juttat.

– Ugyan?

– De ugyan ám. Legalább is két esztendőt fogok ülni. Hahaha! Olyon bolond tréfát csináltam, hogy magam is tökéletesen meg vagyok vele elégedve. Persze, becsuknak érte, de már az mindegy.

– Mit tett bátyám megint?

– Hallgasd csak, hosszú krónikája van ennek. Legelébb is azon kell kezdenem, hogy Melanie húgod már férjhez ment.

– Hát jól van.

– Hiszen csak neki legyen jó; nekem jó. De ezen fordul meg fátumom is; ezért csak hallgass türelemmel végig minden apró-cseprő mendemondát, a mint azt Borcsa asszony Cziprának, Czipra meg én nekem elmesélte, s a mi mind hozzá tartozik az illustrátióhoz.

– Hallgatom: – szólt Loránd leülve, s föltette magában, hogy igen közönyös arczot fog mutatni, mikor Melanie férjhezmeneteléről beszélnek előtte.

– «Tehát: a mint ti elmentetek innen, még nem is tudták eltávozástok hírét, midőn Bálnokházyné azt mondta leányának: csak azért is! most már csak daczból is nőül kell menned Gyálihoz: hadd lássák ezek az emberek, mennyit adunk az ő rhodomontádjaikra? Azzal levelet írt maga Gyálinak, hogy rögtön térjen vissza Lankadombra: mutassa meg magát; itt tárt karokkal várják. Az Áronffy testvérektől ne ijedjen meg. Merjen a szemük közé nézni, mint illik előkelő úrhoz. Az ellen, hogy insultálni találják, biztosíthatja magát egy pár jó zsebpisztolylyal. Olyant hordjon mindig a zsebében, s a ki óriás termetével meg akarja riasztani, annak tartsa az orra alá. – Gyáli meg is jelent nem sokára ismét a faluban, s nagy ostentatióval kucsirozott itt alá, s fel az ablakom előtt, maga hajtván a lovakat, s a dámák ülvén hátul; mintha nekem remélne azzal legnagyobb boszúságot tehetni. Hát én meg azt mondtam rá, hogy: ha ti meg vagytok vele elégedve, nekem semmi közöm hozzá. Úgy látszik, hogy mai világban a dámáknak az a férfi tetszik, a kit leköpnek, kidobnak, kirugnak! ők tudják, miért? Én nem rontom a gusztusukat.»

«Föltettem magamban, hogy csak azért sem teszek semmi bolondot. Okos ember fogok lenni. Contemplativ bölcsészettel szemlélem a világ bolondságát, s legfeljebb azt az okos tréfát követem el, hogy elébbi végrendeletemet, melyben Melanie húgomat tettem örökösömül, s mely a megye levéltárában és a káptalanban van letéve: semmivé teszem egy másik végrendelet által, melyet itthon tartok magamnál, s melyben a hugomról egy szó említés sincs téve.»

«A lakadalom nagy ünnepélyességgel ment végbe».

«Sárvölgyi nem sajnálta a költséget ezúttal. Azt hitte, hogy engemet fog boszantani vele. A ki csak kapható ismerős volt a környékből, mind összecsődítette; még én is kaptam kőnyomatú meghivó jegyet a menyegzőre. Tessék.»

Topándy előkereste tárczájából a velin nyomtatványt, s odanyujtá Lorándnak.

«Tekintetes Topándy úr, kedves öcscsével Áronffy Loránddal együtt szivesen meghivatik Melanie leányom és Gyáli József úr menyegzőjére, tek. Sárvölgyi úr házához. Özv. Bálnokházy Emilia udv. tanácsosné.»

– Felét tartsd meg magadnak.

– Köszönöm. Az egész sem kell.

– «No tehát aznap épen vasárnap volt. Sárvölgyi kiválasztotta, hogyan kerül legolcsóbba az egész falu népét ünnepélyes köntösbe felöltöztetni? Ő is harangoztatott, a pap is harangoztatott; minden ablak, ajtó, tele volt kiváncsi bámulókkal, kerítésen, kútágason leste a sok siheder, hogy mi lesz itt mindjárt? Én is kiültem a tornáczra és onnan néztem.»

«Megindult aztán a hintók hosszú sora. Elől a vőlegény, Sárvölgyivel, a násznagygyal, pompás bársony mentében, hattyúprémmel, kócsagos kalpaggal, utánok a menyasszony a nyoszolyólánynyal; fehér atlaszruha volt rajta, s ha nem csalódom, igen sok szinpadi ékszer.»

Loránd közbevágott türelmetlenül:

– Bátyám azt hiszi tán, hogy én mind ezt meg fogom írni valamely divatlapnak, hogy így tudósít még az öltözetek részleteiről is.

– Angol regényíróktól tanultam: ha az ember meg akar valakit arról győzni, hogy története való és nem mese: a külsőségeket apróra leírja, hogy arról láthassák, mennyire szemtanu volt? – No, de a lovak sallangjának leírását mégis elengedem.

– Tehát, a mint a hosszú convoi végig robog ünnepélyes diszléptekben az utczán, akkor kanyarodik be az utcza túlsó végén egy úti cséza négy forspontos lóval, elől egy megyei hajdú a kocsis mellett, hátul két úr, egy sovány, meg egy köpczös.

«A mint ez a fogat a nászmenettel találkozik, a sovány úr megállíttatja a kocsiját, s rákiált Sárvölgyi kocsisára, hogy az is hozza nyugvó helyzetbe a járművet.»

«Ezzel a sovány úr leugrik a csézából; a kövér úr utána, a hajdú is utánuk, s oda mennek a vőlegényhez.»

«– Ön Gyáli József? kérdi, minden titulálás nélkül a sovány úr.»

«– Én vagyok, szól az, boszús negéddel nézve végig a porlepte férfin, s meg nem foghatva, mi jogon bátorkodik valaki őt ilyenkor megállítani, s ily röviden szólongatni, mikor hattyúprémes mente van a nyakában?»

«A sovány úr pedig megfogta a hintó ajtaját, s ilyen szókat mondott a vőlegénynek»:

– Ugyan, uram, van önnek lelke?!

«A mi kedves barátunk meg nem foghatta, hogy micsoda újmódi neme ez a jónap-kivánásnak, valakitől útközben azt kérdezni, hogy «van-e lelke?»»

«A sovány úr pedig minden áron ezt látszott meg akarni tudni!»

«– Ugyan! van az úrnak lelke?»

«– Micsoda?»

«– Van az úrnak lelke: egy ártatlan hajadont oltár elé vezetni, abban a helyzetben, a mi az öné?»

«– De kicsoda ön? és hogy mer engem megtámadni?»

«– Én Daruszegi Miklós, főszolgabiró vagyok, és jövök önt fel- és letartóztatni a bécsi cs. kir. fenyítő törvényszék határozata következtében, mely az udvari kanczellária útján megyénkhez megküldetett, azon utasítással, hogy önt, több rendbeli hamisítás és csalás miatt, in flagranti, ott a hol találtatik, elfogattassék; semmi jótállás el nem fogadtatván.»

«– De uram!»

«– Semmi ellenvetésnek hely nem adatik. Ön már Bécsben tudta jól, hogy minő vád alá van helyezve, s egyenesen azért jött le Magyarországba, hogy ha hirtelen egy birtokos hölgygyel összekelhet, majd talán a primæ nonus becses személyét megvédelmezi, a miben egyébiránt csalódott volna. És most újra kérdem öntől, volt önnek lelke, a börtönajtóban magával akarni rántani egy ártatlan hajadont?»

– Szegény Melanie! – suttogá Loránd.

«– A szegény Melanie persze elájult, a szegény udvari tanácsosné magánkívül volt dühében; a szegény Sárvölgyi sírt, mint egy gyermek, a szegény vendégek szaladtak vissza a házhoz, s a szegény vőlegénynek le kellett szállni a felkendőzött lakodalmas hintóból, s ugyanabban a hattyúprémes costumeban átszállásolni a szolgabiró sáros csézájára; ott ugyan adtak rá egy porköpönyeget, hogy eltakarhassa magát, hanem azért a kócsagtollas kalpag csak a fején maradt közbámulatra».

«Én igazán megsajnáltam szegényeket! Hanem azért úgy látszik, hogy túléltem ezt a fájdalmat is. – Csak már az utczán ne történt volna! Ennyi ember szeme láttára! Csak már legalább én ne láttam volna! Hogy lehetne valami regényes versióját adni a katastrófának. De milyen prózai kimenetel! Egy vőlegény, kit elfognak oklevélhamisításért, stellionatusért, filoutériáért a templomajtóban, a bársony jelmezben! – Azóta azután roppant sok tréfa sült ki a mi kedves barátunkra, a mit a Hohenstein, Weitenau stb. fejedelmek rovására elkövetett, s még inkább nehány könnyenhivő tőkepénzesre, kikkel e magas urak nevében üzleteket kötegetett. Ennek a tragédiája bizony be van fejezve.»

– E szerint Melanie még sem lett az ő neje? szólt Loránd. – És e szerint Melanie nem ment férjhez?

Topándy megcsóválta a fejét.

– Türelmetlen publikum vagy, öcsém. Pedig azért sem sietek az előadással. Be kell várnod, míg egy pohár ürömesszentiát leküldök a torkomon, mert arra, a mit most fogok elmondani, ha rá gondolok is felkeveredik a gyomrom.

Csakugyan nem tréfált: a sok chemicalia közül előkereste azt a palaczkot, melyben az örömlé állt, s egy pohárkával megivott belőle. Aztán Lorándnak is töltött.

– Igyál te is.

– Nem ihatnám én, bátyám: – szólt Loránd más gondolatokkal eltelve.

– De igyad ki e poharat, ha mondom; mert addig nem beszélek tovább. A mit mondani fogok az erős méreg. Ez az antidotum.

Loránd ivott hát, csak hogy hallja, mi történt tovább?

– Tehát kedves öcsém, attól a gondolattól válj meg, hogy Melanie még nem nő; mert Melanie igen is két napra rá férjhez ment és megesküdött – Sárvölgyivel.

– Ah! ez tréfa! – kiálta Loránd hitetlenül.

– Persze, hogy tréfa: csakhogy nagyon bolond. Ki is venné az ilyesmit komolyan. Sárvölgyi tréfált, mikor azt mondta Bálnokházynénak: «asszonyom; a botrány megvan. A kisasszony se nem leány, se nem asszony. A kárral még a gúny is együtt jár. Kegyetek a világ előtt meg nem fognak jelenhetni többé ilyen skandalum után. Nekem van egy jó gondolatom: mi úgy is egyezkedésben vagyunk egy jószág felől, csapjunk fel egymásnak, s akkor megvan az egyezség! együtt marad a jószág is, a vételár is.» – Bálnokházyné is tréfált, mikor azt mondta leányának: – «kedves Melanie; nyakig estünk az iszapba, ne válogassunk nagyon a kézben, mely bennünket onnan ki akar húzni. Loránd vissza nem jön többet, Gyáli megcsalt bennünket; de az csak cserébe esett; mert viszont mi is megcsaltuk őt ezzel a mesével a megnyert uradalomról, amelyben csak egy ember hisz még: ez a becsületes Sárvölgyi. Ha hozzá mégy, úri asszony fogsz lenni: ha nem mégy, jöhetsz velem vándorszinésznőnek. Egyúttal amazokon is boszút állunk, mert ők Sárvölgyit is gyűlölik. Aztán elvégre Sárvölgyi igen kedves ember.» – Aztán bizonyosan Melanie is tréfált, mikor harmadnapra az oltár előtt azt mondta a papnak: «hogy az egész világon csak egyetlen egy ember van, a kit érdemesnek tartson szerelmére, és az Sárvölgyi.» Én elhiszem, hogy ez mind tréfa volt; – hanem így történt.

Loránd eltakarta arczát kezével.

– Igen is tréfa, ocsmány, émelyítő, vérkeverő tréfa! – tört ki Topándy haraggal. – Az a leány, a kit úgy szerettem: kit gyermekemül tartottam, ki bálványa volt előttem annak, a mit női tisztaságnak képzelnek: odaveti magát leggyűlöltebb ellenségemnek: egy undok hullának, kinek teste, lelke élve megrohadt már. Hiszen ha megtörve jön hozzám, s azt mondja: «én hibáztam!» még mindig tárt karral fogadtam volna vissza, nem kellett volna így befertőztetni azt az érzést, a mivel én gondoskodtam róla.

Oh barátom, nincs undorítóbb tárgya a kerek világnak, mint egy nő, ki meg tudta magát utáltatni!

Loránd hallgatása helyeslé ez itéletet.

– Most következik aztán az a bolond, a mit én elkövettem.

– Azt mondtam: «no ha ti mind tréfáltok, hát hadd tréfáljak én is.» A házam épen tele volt víg czimborákkal, a kik segítettek káromkodni. De hát mit ér a káromkodás? Ekkor nekem egy bolond ötletem támadt. Azt mondtam: ha ti lakodalmat tartotok odaát, én is azt fogok tartani itt. Emlékezel rá, hogy volt kinn a tanyán egy vén, csonkafülű szamaram, a min a juhász szokta az esett birkák bőreit behordani, s a mit cselédeim elneveztek csufondárosságból Sárvölgyinek. Aztán volt egy szép harmad-fűre menő telivér csikóm, a mit Melanie maga választott ki hajdan, hogy az az ő nevét viselje. A szamarat és a csikót felöltöztettem vőlegénynek és menyasszonynak, egyik részeg pajtás felöltözött barátnak, s ugyanakkor, midőn az igazi Sárvölgyi és Melanie húgom esküvőre mentek, én az udvaromban, e két állat személyében kiparódiáztattam e szertartást.

Loránd elszörnyedve riadt fel.

– Ez bolond gondolat volt: én magam is elismerem; folytatá Topándy. A vallási szertartásokat kigúnyolni! Ezért ülni fogok legalább két esztendeig a vármegyén; nem is védelmezem magamat; rászolgáltam, kiállom. Tudtam én azt akkor is, a mikor ez eszeveszett tréfát végrehajtottam, hogy mi lesz majd annak a jutalma? de ha mind azt, a mi jó van az északi vadászkutya csillagörvétől le a vinczellérbogár szárnysmaragdjáig, nekem igérték volna is, s viszont mindennel, a mi onnan lefelé a föld közepéig pokolnak képzelhető, megfenyegettek volna is; még is megtettem volna; ha már kigondoltam. Nekem pokolbeli boszúállás kellett: ez az volt. Hogy mennyire az volt? azt észre lehetett abból is venni, hogy a kortyondi fráterek, a mint kijózanodtak, mind szétiramodtak a háztól, s azóta egy pártól már levelet is kaptam, hogy ne áruljam el, hogy ő is itt volt akkor. Csak azt szerettem, hogy te nem voltál akkor itten.

– És én sajnálom, hogy nem voltam itt. Akkor ez nem történt volna meg.

– Ne mondd azt, öcsém. Ne állj magadról jót. Nem tudod te, mit éreztél volna akkor te is, ha láttad volna, hogy halad egy szekéren az, a kit bálványoztunk, azzal, a kit úgy gyűlölünk? Nekem az eszemet forgatta az ki helyéből. És most mégis olyan iszonyú ürességet érzek lelkemben. Ez a leány nagy helyet foglalt el abban. Érzem, hogy nekem magamnak még jobban fáj az, hogy ily triviális tréfát követtem el a nevén, az emlékén. – Hanem hát már ez megtörtént, s vissza nem csinálhatjuk. Elkezdtük a gyűlöletet, s magunk sem tudjuk, hol fogjuk azt bevégezni? Most beszéljünk másról. Az alatt, míg én ülni fogok, te átveszed gazdaságom vezetését és itt maradsz.

– Itt maradok.

– Hanem elébb egy nehéz dolgon kell átesned.

– Tudom.

– Dehogy tudod. Minek akarsz engemet mindig kitalálni. Nem tudhatod te azt, a mire én gondolok.

– Czipra…

– Nem egészen ő az. Hiszen az is jutott eszembe, hogy egy fiatal embert és egy fiatal leányt hogyan hagyjak itt magukra egyedül? Hanem e tekintetben meg vannak a magam syllogismusai. A fiatal embernek vagy van szíve, vagy nincs. Ha van szíve, akkor vagy távol tartja magát a leánytól, vagy ha megszerette, nem kérdi, ki volt apja, anyja? mit hozott magával? ő érte magáért megbecsüli a ritka értéket: a hű asszonyt. Ha nincs szíve, a leány lássa: legyen neki több. Őrizze meg magát. Ha egyiknek sincs szíve, hát akkor történik, a mi mindennapi eset a nap alatt. Ugyan ki búsúlt rajta valaha? Ebbe én nem szólok bele. A ki elismeri magáról, hogy állat, semmi más: annak is igaza van; a ki feljebbvaló lénynek tartja magát, embernek, nemes embernek, annak is igazat adok, s a ki angyal akar lenni, az is lehet következetes. Szeretőddé tedd-e a leányt, vagy hiteseddé? az kettőtök dolga; attól függ, hogy melyik kategóriájába akarjátok magatokat osztályozni a természetrajznak? Azt mondja-e az egyik: én, mén-szamár, veled akarok a bogácson együtt legelni, oh szép szamár-vemhe! vagy azt: én, férfi, istened akarok lenni, oh asszony, ki téged üdvezít! ez, mint mondám, ízlés és fogalom dolga. Rátok van bízva. Hanem sokkal nagyobb aggodalom van itten. Nem vetted észre, hogy itt Lankadomb körül roppant sok rablás történik?

– Talán nem több, mint másutt; csakhogy mi a más bajáról nem tudunk.

– Nem úgy van; ez a mi környékünk valóságos góczcza egy messze elágazó rablóbandának, a minek működését én rég ideje nagy figyelemmel kisértem. Ezek a mocsárok itt körültünk igen alkalmas menedéket adnak azoknak, a kik a világot kerülni szeretik.

– Van az mindenütt. Szökevény cseléd, tolvaj pásztor. Szegény legények. A kik belátogatnak a tanyákra egy ital bort, szalonnát, kenyeret kérni; én is elégszer találkoztam velük: tárczámból annyit adtam nekik, a mennyit nekem tetszett, s békével odább mentek.

– Itt másokról van szó. Czipra többet tudhatna erről, mint én, ha beszélni akarna. Az a sátoros had, a melyik mellől őt magamhoz váltottam, szüntelen itt lappang körülöttünk, s gonoszabb, mint a híre. Tetteiket nagyon el tudják titkolni, igen ravaszok és vigyázók. Nem szorulnak az emberi társaságra, el tudnak telelni a nádasban: épen azért sokkal nehezebben megejthetők, mint a mi gavallér betyárjaink, a kik a rablott jószággal a csárdába sietnek mulatni. Engem soha sem mertek megtámadni lakásomon, mert tudják, hogy elfogadásukra készen állok. Hanem közvetve mégis gyakran megadóztattak. Mikor Czipra egyedül utazott valahová, őt igen sokszor kirabolták. Te magad tanúja voltál ily esetnek. Nekem az a gyanúm van, hogy az a rablóvajda, a ki Cziprával ott a csárdában küzdött, Cziprának saját apja volt.

– Az bizony meglehet.

– Czipra mindig bedugta a szájukat egy pár száz forinttal, s aztán békében maradtak. Lehet, hogy fenyegette őket, arra az esetre, ha engemet bántani találnának. Meglehet, hogy ő végette kiméltek bennünket eddig. De az is meglehet, hogy valami más okuk is van Lankadombot üzletük középpontjának tartani, mint a miket eddig elmondtam. Emlékezel rá, hogy azon a pisztolyon, a mit akkor attól a rablótól elvettél, Sárvölgyi czímere volt?

– Mit gondol, bátyám?

– Azt gondolom, hogy ez a Sárvölgyi az egész zsiványbandának az orgazdája.

– Honnan jön erre az eszmére?

– Onnan, hogy olyan igen kegyes ember. Azonban ne kutassuk most ezt. Egész elmélkedésemnek a vége az, hogy mielőtt azt a hosszú ülést meg kell kezdenem, mely nem portraitirozás végett fog velem megtörténni, szeretném a nyakunkról lerázni ezt a gyanús hadat.

– Hogyan?

– Fel kell perzselnünk azt az ó-kazlat, a miről már sokszor mondtam, hogy télen-nyáron laknak benne.

– S hiszi, bátyám, hogy azzal el vannak űzve a környékünkből?

– Bizonyosan tudom. Ez a faj gyáva. Ha valahol megizenik neki a háborút, onnan eltakarodik, csak addig mer garázdálkodni, a míg tapasztalja, hogy félnek tőle. Valóságos farkastermészet. Széttép, ha védetlenül kaphat; de egy égő csóvával csapatostól elkergetheted. A kazlat fel kell égetnünk.

– Azt eddig is tehettük volna, de nehéz a hozzáférhetés, a régi tőzeg-bányák miatt.

– A miket még farkasvermekkel is szaporítottak veszedelmes szomszédaink, úgy, hogy puskalövésnyire nem lehet a kazalt megközelíteni.

– Én sokszor akartam odamenni, de ön nem eresztett.

– Ok nélküli vakmerőség lett volna. Azok, a kik ott tanyáznak, a közeledőt biztos rejtekből lövöldözhetik le, mielőtt ez nekik valamit árthatna. Egyszerűbb tervem van annál. Mi ketten felülünk a csónakra, végig evezünk a csatornán, s mikor a kazal ellenébe értünk, messzehordó röppentyűkkel felgyújtjuk azt. A kazal az enyim: tovább nem kiadó: tessék kinek-kinek más szállást keresni.

Loránd azt mondja rá, hogy jó lesz; a mit Topándy akar, ő beleáll. Izenjék hát meg a háborút a zsiványoknak, nem bánja.

Még aznap este csendesen holdvilágnál le is csónakáztak a mocsár belsejébe; Loránd maga intézte a löveget, s oly szerencsés volt, hogy legelső röppentyűje a kazal oldalába furódott, s nem sokára mint egy égő pyramid lobogott fel az ócska szénahalmaz a mocsár közepett. A két ostromló rég haza is érkezett már, a míg a lángoló gúla a tájt messze bevilágítá: egyszer aztán szétcsapott a láng, millió szikrát lövellve az égbe, s az égő kazal zsarátnokát szétszórta a vizeken a forgó szél. Bizonyosan az elrejtett lőpor vetette azt fel.

Akkor épen senki sem volt benne otthon. Egy hang sem hallatszott az égés alatt, csupán a felriasztott farkasok üvöltése köröskörül.

Lankadombon is megváltozott a világ rende. Amaz elhírült botrány óta Topándy háztája olyan csendes, még vendég se járja; ellenben Sárvölgyi házánál minden este mulatság van: hajnalig szól a zene.

Akarják mutatni, hogy ők vígan vannak.

Sárvölgyi kezd hírre kapni a czigányvilágban. A zene vándorai kezdik a házát azon boldog asylumok közé számítani, a miket a szomszéd város bandái is fölkeresnek, s egyik banda a másik kezébe adja a kilincset.

A fiatal asszony szeret mulatni, s a férj örül, ha kedvét keresheti; tán egyébre is spekulál a mellett? Mindig kész dőzsölő is akad elég, ki nem válogatós benne, hogy kinek a borát iszsza; csak jó bor legyen.

Maga Sárvölgyi egyébiránt nem hagyja magát életrendszeréből kizavartatni; ő tíz óra után rendesen eltünik a társaságból s megy az áhítatnak s aztán az álomnak leróni adóját.

Neje ott marad édes anyjának felügyelete alatt és így igen jó kézben.

Egyébként is Sárvölgyi nem kiállhatatlan férj; sem gyöngédsége, sem féltése jeleivel nem üldözi fiatal nejét.

Valóban úgy tesz, mint a ki házassága által csupán áldozatot akart hozni, csak egy ártatlanul meggyalázott szerencsétlen leányt kivánt felebarátilag megszabadítani a kétségbeeséstől.

Jó tett volt, barátság, semmi egyéb.

Sárvölgyi hálószobáját egy előtornáczszerű vakfolyosó választja el a többi lakrészektől, mely téglával levén kirakva, ide szokták a zenészeket elhelyezni; azon tudva levő ok miatt, minthogy a barna művészek nagyon szenvedélyes kedvelői a bagórágásnak.

E hiányos beosztásból aztán nemcsak az a baj származik, hogy a háziúr egész éjjel hallgathatja ágyában fekve, azokat a szebbnél szebb walzereket és mazurkákat, a miken a felesége tánczol, hanem még az is, hogy kénytelen levén a tánczteremből hálószobájáig a czigányokon átlépkedni, azok által annyi hálálkodásban részeltetik, hogy csendes visszavonulásával nagyon is felötlő zajt okoz, a mi aztán mind rá, mind nejére, mind vendégeire nézve nagyon kellemetlen.

Eleget csitítja a barna fiúkat; ne hálálkodjatok, ne csókoljatok kezet, nem utazom sehová; de azok már egyszer nem engedik magukat a gratulálásból kiveretni.

Különösen egy vén, félszemű czimbalmos, kinek a félszeme be van kötve (épen csak ma érkezett a bandához): ez nem engedi magát lerázatni; elfogja a háziúr kezét, össze-vissza csókolja minden ujját, minden körmét: «csókolom azt az aranygyűrűs kis ujját! csókolom azt a parancsokat osztogató ujját; csókolom azt a borravaló osztogató tenyerét! Az Isten fizessen meg még azért is, a mit nekünk adni szándékozik, sokasítsa el a familiáját, mint a seregélyeket a mezőn, bokáig járjon az aranyban, ezüstben, olyan legyen az élete, mint az eresztett méz; ha pedig meghalálozik…»

– Jól van, jól, bolond dade, – szabódék Sárvölgyi, – elég volt már az áldásod. Eredj, majd Borcsa asszony ad egy pohár bort érte.

De a czigány nem engedte magától így elvonatni a szót, még a hálószobájába is utána tolakodott a nagyságos úrnak, rányitva erőszakosan az ajtót s bedugva rajta bozontos fejét.

– Ha pedig az Isten elszólítja az árnyékvilágból…

– Eredj a pokolba; ne hálálkodj’ tovább.

De a czimbalmos csak nyomta befelé az ajtót s utána furakodott kegyes jóltevőjének.

– Aranyos szárnyú angyalok gyémántos szekérben…

– Takarodol most mindjárt! – rivalla rá boszúsan Sárvölgyi s bot után nézett, hogy a tolakodó hizelgőt kiverje a szobájából.

Abban a perczben az, mint a párducz, egy szökéssel odaugrott, egy kezével torkon ragadta, másikkal hegyes kést szegzett a mellének.

– Jaj! – hörgé a megtámadott; – ki vagy? mi kell?

– Ki vagyok? – morgott vissza a fenevad, mint mikor előképe a vadonban a martalék nyakát átfogva tartja fogaival. – Én vagyok a Kandur! a megveszekedett Kandur. Láttál-e már veszett kandurt? Én az vagyok! Hát nem ismersz már?

– Mi kell?

– Mi kell? A te csontod, a te bőröd kell nekem. A te fekete véred kell nekem. Te haramia! Te rabló!

S azzal lerántá szeméről a köteléket: nem volt a másik szemének semmi baja.

– Ismersz-e már, hóhér?

Kiáltani hiába lett volna. Künn a leglármásabb zenét húzták; senki sem hallotta volna a segélyordítást. Más oka is volt a megtámadottnak csendesen viselni magát.

– De hát mi bajod velem? Mit vétettem én neked? Miért támadsz meg engem?

– Mit vétettél? – szólt a támadó, s úgy csikorgatta a fogait, hogy Sárvölgyit a reszketés állta el bele. Borzasztó hang ez az emberi fogcsikorgatás. – Mit vétettél? Még azt kérdezed? Még te kérdezed? Hát nem raboltál-e ki? he?

– Én raboltalak ki? Legyen eszed. Bocsásd el a torkomat. Látod, hogy úgy is kezedben vagyok. Beszélj okosan. Mi történt rajtad?

– Mi történt rajtam? Tedd magadat, no; mintha nem láttad volna tegnapelőtt este azt a szép illuminácziót. Mikor a berekben leégett a kazal, s aztán a puskapor szétrugta a tüzet, hogy nem maradt ott egyéb a bolond Kandur számára, mint egy nagy fekete verem.

– Azt láttam.

– Azt te gyújtottad fel! – kiáltá, magasra emelve villogó kését a fenevad.

– No no, Kandur! – Legyen eszed. Miért gyújtottam volna én fel?

– Azért, mert más senki sem tudhatta, hogy az én pénzem oda van eldugva. Ki tudhatta volna azt, hogy nekem pénzem van, más, mint te? a ki a fűzfásban mindig béváltogattad tőlem a bankót aranyra, ezüstre; egy kis bankóért adtál egy ezüstöt; egy nagy bankóért egy aranyat. Mit tudom én, melyik mennyit érhetett? – Te tudtad, hogy én pénzt gyűjtök. Te tudtad, hogy hogyan gyűjtöm? azt is tudtad, mire gyűjtöm? Mert megmondtam. – Leányom van egy nagyságos úr házában, a kiből ott bolondot űznek. Herczegasszonynak nevelik, a míg letéphették a virágát s akkor eldobják mosogató rongynak. Azt akartam kiváltani! azt! Volt már egy fazék ezüstöm, egy köcsög aranyam. – Azt akartam, hogy elviszem magammal Törökországba, Tatárországba; a hol pogányok laknak; s lesz belőle igazi herczegasszony, czigány herczegasszony! Ölök, rablok, házat török addig, a míg tele nincs fazék ezüsttel, köcsög aranynyal. Kell az a czigány kisasszonynak menyasszonyi ajándékra. Nem hagyom itt nektek, fehér pofájú porczellán nemzetség! Elviszem oda, a hol nem mondják azt: térj ki czigány! szaladj czigány! – Csókolj kezet, egyél dögöt, czigány! czigány! Add elő a pénzemet.

– Kandur!

– Ne tátogj! ne is fáraszd a szádat. Egy fazék ezüstöm, egy köcsög aranyom add elő.

– Jól van, Kandur, a pénzed meg fogod kapni. Egy fazék ezüstöt, egy köcsög aranyat. Hanem már most hagyj szóhoz jutnom. A pénzedet nem én vittem el; a kazalt nem én gyújtottam fel.

– Hát ki?

– Hanem azok oda át.

– A Topándy, meg az úrfi?

– Bizonyosan. Tegnapelőtt este láttam őket csónakkal a csatornán a mocsárnak indulni, s mikor ismét visszatértek, már akkor a kazal lánggal égett. Puska volt mind a kettőnél; de én egy lövést sem hallottam; tehát nem vadászni jártak.

– A devla verje meg pokolvarral mind a kettőt!

– Az úgy van, Kandur! a leányod utána bolondult annak az úrfinak; bizonyosan kivallotta neki, hogy az apja kincseket gyűjt: az úrfi aztán elvette a leányt is, meg a pénzt is; majd az üres fazekat vissza fogja adni.

– Akkor azt megölöm!

– Mit mondtál, Kandur?

– Megölöm, ha száz lelke van is. Ezt már megigértem neki régen, mikor legelőször találkoztunk. De most inni akarok a véréből. S láttad a vén szelindeket is, hogy ott volt a rablásnál?

– Topándyt? Fusson ki a két szemem, ha nem láttam. Ketten voltak, senkit sem vittek magukkal, még kutyát sem: itt eveztek el a kertek alatt. Sokáig néztem utánuk; megvártam, míg visszajönnek. Minden szentek úgy legyenek hozzám kegyelmesek, a hogy igazat mondok.

– Akkor megölöm mind a kettőt.

– De vigyázz magadra. Azok fogas vadállatok.

– Mit? – Ha én akarom, egész csapatom van. Ha akarom, fényes nappal elpusztítom az egész falut. Ti nem tudjátok még, hogy ki az a Kandur?

– Oh én jól ismerlek, hogy ki vagy, Kandur! szólt Sárvölgyi, nyájasan czirógatva a rabló barna pofáját. Hiszen mi régi jó ismerősök vagyunk. Nem te vagy felelős azokért, a miket tettél, bizonyára, hanem a társadalom. Az emberiség volt ellenedben a támadó, te csak védted magadat, a hogy védhetted. Azért én mindig is pártfogód voltam, Kandur.

– Ne bölcselkedjél itt most nekem, – riadt közbe mérgesen a rabló. – Nem bánom én, akármi vagyok is. Zsivány vagyok. Nekem tetszik ez a név.

– De te nem aljas czélból raboltál, látod-e – hanem azért, hogy leányodat a bűn örvényéből kiszabadítsd. A czél magasztos volt, Kandur. Aztán megválogattad, kitől végy el valamit!

– Ne mentegess engem; majd mentsd magadat a pokolban, az ördögök nagyja előtt; annak hazudd majd ki a két szemét. Én zsivány voltam, öltem, raboltam, papot is raboltam ki. És most is ölni akarok.

– Imádkozni fogok a lelkedért.

– Bomolj meg! Bánom is én. Te rád épen úgy hallgat az az imádság, mint én reám. Adj inkább egy marék pénzt, hogy a czimborákat összeszedhessem. Azoknak foglaló kell.

– Adok, Kandur, adok. Ne légy haragos, Kandur; tudod, hogy én nagyon szeretlek. Én nem vetettelek meg, mint mások. Mindig nyájasan álltam veled szóba, s gyakran megszabadítottalak üldözőidtől. Nálam nem mert volna keresni senki.

– Ugyan ne papolj már, hanem adj pénzt.

– Jól van, Kandur. Tartsd a süvegedet.

Sárvölgyi egy erősen belakatolt vasszekrényhez lépett s annak lakatjait egyenkint fölnyitogatva, felemelé nehéz ajtaját; a gyertyát maga mellé helyezve a székre.

A rabló szemei kápráztak. Ott sok fazékra való ezüst volt felhalmozva.

– Hát melyikből adjak? Az ezüstből, vagy a bankóból?

– Az ezüstből; – suttogá a rabló.

– Tartsd hát a süvegedet.

Kandur két kézre fogta báránybőr-süvegét, mint egy zacskót, s azalatt kését fogai közé vette.

Sárvölgyi mélyen belemarkolt az ezüsthalmazba s midőn visszahúzta abból a kezét, egy kétcsövű pisztolyt tartott a rabló orra elé, felvont sárkányokkal.

Jól volt ez elrendezve hasonló esetekre; a pisztoly a lázsiások alá eltakarva szépen.

A rabló nagyot hördülve tántorodott hátra. Azt is elfeledte, hogy a kést kikapja a szájából. Úgy állt hátrahajolva Sárvölgyi előtt, a késsel fogai között, szemeit karikára felnyitva, s két kezét védelmül tartva maga elé.

– Látod; – szólt Sárvölgyi nyugodt hangon. – Most lelőhetnélek, megtehetném. Egészen hatalmamban vagy. Hanem hát lásd, hogy én neked igazat mondok. – Tartsd a süvegedet és fogd a pénzt.

A rabló felhúzott szemöldökkel figyelt a beszédre.

Azzal letette a pisztolyt maga mellé s kimarkolt egy jó csomó tallért.

– Verje meg a csoda a tréfáló szemeidet; – nyikorgott a rabló a szájába fogott késen keresztül. – Mit ijesztgeted az embert? Csapjon beléd az istennyila!

Még most is reszketett, úgy meg volt riadva. A felvont fegyver más kezében kikergetett belőle minden bátorságot.

Csak vakmerő tudott lenni a rabló, de nem bátor.

– Tartsd hát a süvegedet.

Sárvölgyi a marék ezüst pénzt oda tette a rabló süvegébe.

– Most már aztán elhiheted, hogy nem féltemben biztatlak. Elhiszed-e?

– Verjen meg a! Hogy megijesztettél!

– Már most hát hallgass ide rám és szedd össze az eszedet.

A rabló elrakta zsebeibe a pénzt, s felhúzott szemöldökkel figyelt a beszédre.

– Azt láthatod, hogy pénzedet nem én raboltam el; mert ha én tettem volna azt, most keresztüllőttem volna rajtad két golyót, egyet a szívedbe, másikat a koponyádba; még száz aranyat is kaptam volna érte, a mi fejedre ki van tűzve.

A rabló szemérmesen mosolygott; mint mikor valakit dicsérnek.

Hízelgésnek vette, hogy az ő fejét száz aranyra becsülte a vármegye.

– Bizonyos lehetsz felőle, hogy nem én, hanem azok odaát vitték el a pénzedet.

– A zsiványok!

– Igazad van. Zsiványok. Még azoknál is rosszabbak. Istentagadók. A föld megtisztul, ha ők ki lesznek irtva. Olyan igazsága van, a ki őket megöli, mint a ki egy farkast, vagy egy karvalyt lő le.

– Igaz; igaz; – bólintott rá Kandur.

– Ez a hetyke ficzkó, a ki leányodat elcsábította; még egy másik ártatlan teremtés ellen is kiveté hálóját. Kettő kellett volna neki, egyik a jobb kezére, másik a bal kezére. Hogy aztán az üldözött ártatlan leányka a csábító elől házamhoz menekült, hogy feleségemmé lett, azok odaát halálos boszút esküdtek ellenem. Azért, hogy egy ártatlan lelket kiszabadítottam abból a bűnbarlangból, orozva akartak már háromszor megölni. Egyszer mérget öntöttek az ivó kutamba. Szerencsére elébb ittak belőle a lovak s mind megbetegedtek tőle. Másszor veszett kutyákat eregettek el az utczán, mikor én azon jártam, hogy megmarjanak. Leveleket küldözgetnek hozzám, a miket ha fölbontanék, elsülnének a kezemben és szétszakgatnának. Ezek a gonosz emberek meg akarnak engem ölni.

– Értem. Értem.

– Az a suhancz azt hiszi, hogy akkor az én feleségemet is odaviheti magához, s aztán egy nap ez lesz a szeretője, másik nap Czipra, a te leányod.

– Csak forrald bennem a mérget még jobban, forrald!

– Ők nem ismernek se Istent, se törvényt. Azt teszik, a mit akarnak. Mikor láttad a leányodat legutolszor?

– Két hete.

– Nem láttad, hogy el van hervadva? Az az átkozott megigézte és megrontja.

– Megrontom az ő fejét!

– Mit akarsz vele tenni?

Kandur mutatta a kezébe fogott késsel, hogy mit akar? Szívébe döfni és megforgatni azt benne.

– Hogyan akarsz hozzá fogni? Nappal mindig puskával jár. Úgy tesz, mintha vadászni volna. Éjjel pedig jól be van zárva a kastély, s ha észreveszik a betörést, ők is vakmerő emberek.

– Csak bízd azt én rám. Ne félj semmit. A mit Kandur megfog, az meg van fogva. Krakk, krakk; így fogom összeropogtatni a nyakát mind a kettőnek.

– Te ügyes ficzkó vagy. Lám, hozzám is milyen ügyesen be tudtál férkőzni. Épen így bemehetnél azokhoz is: a czimborák hegedűsöknek, klarinétosoknak öltözve.

– Oh ho ho! Ne legyen arra gondod. Kétszer egy tréfát nem csinál a Kandur. Megtalálom én, a kit keresek.

– Még egyet mondok. Jó lenne, ha elébb parancsolhatnál velük, mintsem meghaltak.

– Tudom. Hogy kivallassam velük, hová tették elrablott pénzemet?

– Ne azon kezdd. Hátha azt nem fogják kivallani.

– Oh ne félj attól. Tudom én, hogyan kell valakinek szegeket verni a körme alá, szíjjal megszorítani a fejét, hogy még az apja koporsójában eldugott kincsre is rávalljon!

– Hallgass rám. Tedd a mit én mondok. Ne sokat kutasd az elrablott pénzedet. Nem sokat ér az. Egy pár ezer forint. Ha meg nem találod is: én két annyit adok neked. A mennyit a tarisznyádba beletömhetsz. Hanem valami mást kell megkapnod ottan.

– Mit?

– Egy levelet, a melyik öt fekete pecséttel van elzárva.

– Egy levelet? öt fekete pecséttel?

– S nehogy bolonddá tegyenek, s más valami levéllel szúrják ki a szemedet, a mit te elolvasni nem tudsz; hallgass ide, micsoda czímerek vannak a pecséteken? Az egyikben van egy halfarkú hableány, a ki félholdat tart a kezében: ez az Áronffy-czímer; – a másikon van egy gólya, három búzakalászszal a lábában, ez a főbiró czímere; – a harmadik czímeren egy félkerék, a miből egy egyszarvú jön elő, ez a Nyárady-czímer, a negyedik egy korona, kardos kézzel: ez az esküdt czímere. Az ötödik pedig, melynek középen kell lenni, Topándy czímere; ez áll egy koronás kigyóból.

A rabló utána számlálta, ujjaira szedve:

– «Hableány félholddal: – gólya búzakalászszal: – félkerék egyszarvúval: – korona kardos kézzel: – kigyó koronával». Nem felejtem el. – S minek neked ez a levél?

– Azt is megmagyarázom neked, hogy fenékig beleláss a gondolataimba s onnan itélhesd meg, mennyire komolyan akarom azt végrehajtva látni, a mit rád bíztam. Ez a levél Topándy újabb végrendelete. Míg a feleségem nála lakott, Topándy azt vélve, hogy öcscséhez fog nőül menni, vagyonát unokahugára s annak leendő férjére hagyta s e végrendeletét a káptalanhoz be is adá őrizés végett. A mint azonban unokahuga feleségemmé lett, új végrendeletet írt, s ezt azokkal, a kiknek a czímerét elmondtam, aláiratta, lepecsételteté, de nem küldte el a káptalanba, mint az elébbit, hanem otthon tartja, hogy majd a tréfa annál nagyobb legyen, ha mi az első végrendelettel előállunk, s akkor előkerül az utóbbi, mely amazt semmivé teszi, s a feleségemet mindenből kizárja.

– Ahá! Most látom már, milyen okos ember vagy te!

– Ha tehát már most ez az öt pecsétes levél az én kezembe kerülhetne, s az öreg Topándy véletlenül meg találna halni, a nélkül, hogy másik testamentomot írhatott volna: hát akkor, tudod-e, mit érne az én kezemben az a kis papiros?

– Hogy ne tudnám? Kastélyt, uradalmat, egész uraságot! Az mind te rád maradna; a régi testamentom neked adná azt. Értem már! Látom már! Most tudom már, milyen bölcs ember vagy te! Oh milyen okos ember vagy te, hallod-e?

– Tehát hiszed-e már most, hogy ha én hozzám eljösz azzal a levéllel…

A rabló bizalmasan hajolt közelebb és fülébe sugá:

– És azzal a hírrel, hogy a szomszéd véletlenül meghalt és másikat nem írhatott.

– Akkor nem szükség azon aggódnod, hogy mennyi pénzed legyen a helyett, a mit elraboltak. És azután mehetsz leányostól Tatárországba: a hol senki sem fog üldözni.

– Jól van. Nagyon jól van. Bízd rám a többit. Két napnál többre nincs szüksége a Kandurnak az ilyen munkához.

Azután elkezdte az ujjaira szedni, mintha magával számolna:

«Tehát, először is: kapok pénzt! – másodszor: állok boszút! – harmadszor: viszem Cziprát! – negyedszer: jól lakom emberhalállal! – és ötödször – megint kapok pénzt! – A munka meglesz.»

A két alkuvó kezet szorított. A rabló eltávozott az ajtón, melyen jött; Sárvölgyi ment aludni, mint ki ügyeit jól rendezé, s a folyosón húzták a czigányok a legújabb keringőt, melyen Melanie és Bálnokházyné hevült arczczal lejtettek a vígan mulató társaság között.

Oh mennyi felfedezésre váró titok van még a nap alatt!

Könyveket írtak már a rég elmult népek hitregéiről; a két földsark és a napfordítók népfajainak babonáit összegyűjték a tudósok: és egyről még nem beszéltek: arról a végtelen mythoszról, a mi a női szívben, a szerelem forró légkörében végtelenül él és újraszülemlik.

Oh édes babonái a szerelemnek!

«Ha poharadból iszom észrevétlenül s te utánam kiüríted azt; – megiszod benne a szerelmemet, s úgy fogsz utánam epedni, mint én epedek te utánad: kedvesem.»

«Ha éjjel rólad álmodva fölébredek, s vánkosomat megfordítom fejem alatt; te is oly édeset fogsz álmodni felőlem, mint én te felőled: – kedvesem.»

«Ha hajadnak egy szálára gyűrűmet, a mit adtál, rákötöm, a pohárba bocsátott gyűrű annyiszor fog ütni annak oldalára, a hány évig te szeretni fogsz engem: kedvesem.»

«S ha én egy szálát hajamnak gyolcsruhád szegélyébe bevarrhatom; fájni fog a szíved értem, mikor azt felveszed: – kedvesem.»

«Ha tűvel megszúrtam ujjamat, rólad gondolkozva; hűtelen voltál akkor hozzám: – kedvesem.»

«Ha az ajtó kinyilik magától, felőlem gondolkoztál akkor, s sóhajtásod nyitotta ki az ajtót: – kedvesem.»

«Ha csillag fut le az égről, s nevedet hirtelen kimondom, a míg fut; rám kell akkor gondolnod egyszerre: – kedvesem.»

«Ha a katinka-bogár kezem fejéről elszáll; arról tudom meg, merre jársz te most? – kedvesem.»

«Ha a meggyújtott csepű tenyeremről a magasra száll; enyim fogsz akkor lenni! – kedvesem.»

«Ha fülem megcsendül, hírt hallok felőled; ha orczám kigyullad, felőlem beszélsz akkor: – kedvesem.»

«Ha ollóm lehull s hegyével áll meg; meglátlak nemsokára: – kedvesem.»

«Ha kontyom lehull; te fogsz megverni akkor: – kedvesem.»

«Ha öltönyöm visszájáról vettem fel véletlen: nem csalhatsz meg akkor: – kedvesem.»

«Ha a gyertya felém fut le, mást szeretsz te akkor: – kedvesem.»

«Ha gyűrűm elpattan ujjamon; te lész akkor az én halálom oka: – kedvesem.»

Minden tárgyban, minden gondolatban a szerelem mythologiája él; mint az ókor istenségei, mikkel a költők füvet, fát, patakot, tengert és egeket benépesítettek.

A virág szirma arról beszél: szeret-e, nem szeret-e? a csengő madár a háztetőn; a nehéz bőjttel kiérdemelt álomlátás, a megöntött ólom, a mosdó czicza; mind a szerelem felől beszél: s melyik leány nem hiszi, a mit beszél?

Szegény leányok!

Ha tudnák, mennyire nem érdemeljük mi meg, hogy miattunk a szerelem polytheismusával benépesitsék a prózai világot!

Szegény Czipra!

Mennyire rabnője volt az ő urának!

Nagyobb rabság volt az, mint a szolga kreolleányé, kinek minden tagja ura szolgálatában fárad: – ő neki minden gondolatja szolgált annak.

Reggeltől estig semmi más, mint remény, féltékenység, gyöngéd hizelgés, reszkető aggodalom, az öröm extasisa, a lemondás keserve, a szenvedély lángoló őrjöngése és a hideg kétségbeesés, egymással szüntelen küzdve, egymást fölváltva, s az imádott ifjú minden szavából, minden tekintetéből új táplálékot nyerve! És azután alkonytól hajnalig újra ugyanzon küzdés, még az álomban is.

«Ha kutyád volnék, nem kellene velem így bánnod.»

Egyszer ezt mondja Lorándnak.

Pedig mindössze miért? Tán, mert elment mellette úgy, hogy kezét meg sem szorítá.

Máskor meg azt:

«Ha égben lehetnék, sem volnék boldogabb!»

Talán egy futó ölelés tette ismét ily boldoggá?

Milyen kevés elég, szegény leányoknak, búra, vagy örömre!

Egy napon öreg czigányasszony vetődött az udvarra.

Falú helyen nem szokás elűzni a szegény csavargókat: adnak nekik lisztet, zsiradékot, darabka szalonnát; hadd éljenek ők is.

Azok aztán mondanak érte szerencsét. Kinek ne kellene a szerencse ilyen olcsó áron?

S a czigányasszony hamis szeme olyan gyorsan észreveszi, kinek miről kell szerencsét mondani?

Hanem Czipra nem örömest állt velük szóba.

Restelte, hogy valamelyik barnapiros arczszínéről, égő fekete szemeiről rá ismerne s a cselédek előtt elárulná faját. Bújt előlük, hogy ha jöttek.

Azért a czigányasszony mégis észrevette a szép kisasszonyt, s meg is nagyságolta.

– Csókolom a piczi lábacskáját a nagyságos kisasszonynak.

– Mit nagyságolsz engem? nem látod, hogy én is cseléd vagyok, sütök, főzök a konyhában; felgyűrt ingujjam; két szél kötényem.

– De nem bizony. Szolgáló cseléd nem hordja olyan egyenesen a fejét, nem tudja úgy mutatni a haragját. Ha a nagyságos kisasszony rám tekint, úgy ide szorít a sarokba a két szemöldökével, mintha meg volnék vasalva.

– Hát ha ennyit tudsz, akkor azt is kellene tudnod, hogy asszony vagyok: ostoba.

A czigánynő ravaszul hunyorgott.

– Dehogy vagyok én ostoba; dehogy rossz az én szemem. Kiismerem én a vadgalambot a szelid közül. Dehogy asszony maga, nagyságos kisasszony, csak kisasszony maga még. Sok lány szemébe, sok asszony szemébe néztem én már: tudom, milyen az egyik, milyen a másik? A leány szeme bújik, bújik a szempillák alá, mintha mindig lesből nézne, mintha mindig attól félne, hogy észreveszi valaki; az asszony szeme mindig fénylik, mintha keresne valakit. Mikor a leány azt mondja tréfából, én már asszony vagyok: elpirul utána; ha asszony volna, mosolyogna. Leány bizony maga még, nagyságos kisasszony.

Czipra restelte, hogy szóba állt vele. Érezte, hogy valóban ég az arcza. A nyilt tűzhelyhez sietett, ellódítva onnan a szolgáló cselédet, hogy a lángoló tűzre foghassa arcza égését.

A czigánynőt még tolakodóbbá tette az, hogy zavarba hozhatta a leányt. – Oda furakodott hozzá.

– Mást is látok én még, szép kisasszony. A mely leány hamar pirul, sokat búsul, sokat sóhajt. A nagyságos kisasszonynak együtt van az öröme is, meg a bánata is.

– No, de már most takarodjál! – kiálta fel Czipra haragosan.

Nem olyan könnyű a czigányasszonyt lerázni, ha megfogózott.

– Pedig én igen jó szert tudok ám, a mi ezen segítene.

– Mondtam már, hogy pusztulj innen.

– A mi olyan szeliddé teszi a vőlegényt, mint a kezes bárányt, a ki mindenütt a gazdasszonya után szalad.

– Nem kellenek a szereid.

– Hiszen nem beadni való szer, a mit mondok, hanem csak egy kis babona.

– Lökjétek ki már innen! – parancsolá Czipra a szolgálóknak.

– Dehogy löktök ki engem innen, leányzók; inkább ti is hallgassátok meg, a mit mondok. Melyitek ne akarná azt megtudni, hogy mit kell csinálni, hogy a legény úgy meg legyen babonázva, hogy ha minden porczikája tele volna is hamissággal, még se csaphasson el másfelé? No, te Zsuzsi, látom, hogy te nevetsz neki. Hát te Kati? Hej, láttam ám a Jóskádat, mikor a bíró leányával beszélt a kerítésen; annak se ártana ám az igézés.

A sok vihogó leánycseléd, a helyett, hogy Cziprát megmentette volna a czigányasszonytól, még segített annak az ostromlásában. Körülfogták, elállták Cziprának is az útját s kiváncsian lesték, mit mond majd a czigányasszony?

– Pedig ártatlan szer ám az egész, aztán nem kerül semmibe.

A czigányasszony még közelebb húzódott Cziprához.

«– Mikor éjjel éjfélkor a dali madár megszólal az ablak alatt, vigyázd meg, melyik ágon szólt? eredj ki mezítláb, törd le azt az ágat, ültesd el cserépbe, tedd az ablakodba, öntözd meg szádban hordott vízzel; mire megéled az ág, a szerető visszatér hozzád s sohasem hagyhat el többet.»

A cselédleányok nagyot nevettek a czigányasszony babonájának.

Az pedig hunyász rimánkodással tartá tenyerét Czipra elé.

– Drágalátos, nagyságos, szép kisasszony, ne sajnáljon az Isten áldásából nekem is juttatni valamit.

Czipra zsebe mindig tele volt mindenféle apró pénzzel, rézgaras, hatkrajczáros, ezüst hármas, ötös, tizes, huszas, akkori idők divatja szerint; mikor az egyik embert váltóban, a másikat pengőben kellett fizetni. Czipra belemarkolt s aztán a tenyerébe fogva elkezdett válogatni az érmekben, hogy meglelje köztük a rézpénzek legkisebbikét, a váltókrajczárt, koldusnak való alamizsnát.

– Oh aranyos nagyságos kisasszony; hálálkodott a czigányasszony. Nekem is van otthon egy ilyen nagy eladó leányom: nem ilyen szép, mint maga; de épen ilyen magas. Annak is van vőlegénye, el is venné mentül elébb.

Czipra már az ezüst pénzek között kezdett válogatni.

– De nem veheti el, mert nincs annyi pénzünk, hogy a papnak meg tudjunk fizetni.

Czipra meglelte már az ezüst pénzek között a legnagyobbikat s azt adta a czigányasszonynak.

A czigányasszony úgy eláldotta érte! Fizesse vissza az Isten szép vőlegénynyel, holtig tartó szerelemmel.

A czigányasszony aztán tovább sertepertélt a háztól.

Czipra pedig elgondolkodva dúdolta magában szöveg nélkül azt a nótát: «Czigányasszony volt az anyám».

Czipra úgy gondolkozott magában.

Olyan ékesen szóló a gondolat! Ha a nyelv mind el tudná azt beszélni, a mit a néma lélek saját magának elmond?

«Miért vagy olyan, a milyen vagy?»

«Vagy volnál a másé, vagy volnál az enyim, vagy ne láttalak volna soha.»

«Vagy szeretnél te is engem, vagy ne szeretnélek én se téged.»

«Vagy hideg volnál, vagy meleg volnál, csak ilyen langy ne volnál.»

«Ha elmennél mellettem, rám se néznél, elfordulnál: úgy is jó volna; – ha mellém ülnél, magadhoz vonnál, boldoggá tennél; – de te jösz, szemembe mosolyogsz, kezemet megszorítod, szeliden szólsz hozzám, s aztán odább mégy.»

«Százszor elgondolom, hogy ha te nem szólítasz meg engem, én szólítlak meg téged; ha te nem kérdezed meg tőlem, én fogok a szemedbe nézni, s megkérdezem tőled, «szeretsz-e?»»

«Ha szeretsz: szeress igazán.»

«Hiszen nem kivánom én tőled, hogy hozd le nekem az égből a holdat; csak azt, hogy szakítsd le az ágról a rózsát.»

«Ha leszakítottad, összetépheted, elszórhatod leveleit a földre, nem kell azt a kalapod mellett viselned, s felelgetned orczapirulással, ha kérdezik, kitől kaptad? Eltépheted, eltaposhatod. A czigányleány adta.»

«Ha szeretsz, miért nem szeretsz igazán? ha nem szeretsz, miért járatsz magad után.»

«Ha tudtad, hogy nem szerettél, hálódba miért kerítettél?»

«Mennyi ilyen nóta van már, a mit a szegény leányok olyan keseregve énekelnek!»

«Százszor ajkamon van, hogy legalább, ha szólni nem merek is, ezt a nótát eléneklem, a mikor ő meghallhatja; de valahányszor meglátom: megnémulok és nincsen erőm.»

«Ő követett el rajtam igézést; pedig én volnék a boszorkány fajzata.»

«Nem tudok én semmit, nem vagyok én varázsló, nincs az én szememnek semmi hatalma.»

«Ha én egyszer megszólalok, megölöm őtet is és magamat is.»

«Vagy talán csak magamat.»

«És tán akkor sem szólok még?»

Szegény leány, míg szíve tele volt ábrándos töprengéssel, szeme, szája, keze a házi munkával volt eltelve; nem ült le a csillagot nézni, a hangszert búslakodtatni; dologhoz látott: azt mondták róla, hogy «tüzes gazdasszony».

– Jó napot, Czipra!

Észre sem vette, hogy Loránd jő a háta mögött, mikor ő a folyosón künn a tojáshabot veri, s az üdvözli őt nyájasan.

Azt várta, hogy legalább annyi időre meg fog állni, mint máskor, hogy megkérdezze, mit főzesz? s ő arra egy más kérdéssel válaszolhasson:

«Mondja meg már egyszer, hogy «mit» szeret?»

De még csak annyit sem tett meg, hogy megállt volna; hiszen csak véletlenül jött ezen, s minthogy nem kerülheté ki, azért mondott egy keserves «jó napot». Aztán odább ment. Topándyt kereste.

Topándy szobájában várt Lorándra s épen egy feltört levél olvasásával foglalkozott.

– No öcsém, szólt Lorándnak nyújtva a levelet: itt van az operának a nyitánya.

Loránd átvette a levelet, mely így kezdődött: «Ajánlom hivatalbeli szolgálatomat az úrnak.»

– Ez idézés?

– Láthatod a jó nap kivánásról. Egyúttal tudatja velem a főbíró, hogy holnap reggel itt lesz a törvényes vizsgálatot a helyszinen megtenni; hát holnapra rendeld be neki a cselédeket, meg a vén csacsit is. Azt is hadd benevolizálja, s aztán vigye el mellékletül, sub stria.

– Bátyám folyvást tréfának veszi ezt a dolgot.

– Még pedig furcsa tréfának. Hogy fogom majd az utczát seperni, hahaha!

– Ah!

– Még pedig lánczon. Mindig nevettem az öreg kondásomat, a ki másfél évig volt a tekintetes vármegye lánczkoptatója, hogy azóta is olyan kaszáló lépésekkel jár, mintha még mindig kerülgetné egyik lába a másikat a lánczczal. Ezután majd ketten fogunk egymáson nevethetni.

– Jó volna, ha ügyvédet vallana bátyám.

– Jobb lesz bizony, ha a porkolábnak küldök egy süldő-malaczot. Már ez ellen öcsém, nem lehet rugódozni. Ez olyan, mint a hideg fürdő; az az ember ha apródonkint megy bele, a foga vaczog; ha egyszerre beleugrik, még jól is esik. Beszéljünk komolyabb dolgokról.

– Épen én is azért jöttem, hogy egy igen komoly tárgyról akarok bátyámmal szólani.

– No, csak ide vele.

– Én nőül veszem Cziprát.

Topándy hosszasan nézett az ifjú arczába, helyeslő szemöldei egyet-egyet rándulnak fölfelé s azzal nagy hidegen azt mondá:

– Miért veszed nőül?

– Mert derék, jó leány.

Topándy fejét rázta

– Az még nem ok arra, hogy nőül vedd.

– És olyan hű hozzám. Sok hálával tartozom neki. Mikor beteg voltam, testvérem nem ápolhatott volna jobban, ha bánatom volt, ő jobban búsult rajta, mint magam.

– Ez sem ok arra, hogy nőül vedd.

– És, mert felül vagyok emelkedve a világi előitéleteken.

– Ah, hah, nagylelkűség! Liberális fitogtatás? Ez sem ok arra, hogy nőül vedd Cziprát. A szomszéd gróf kályhafűtőjét vette nőül, csak azért, hogy beszéltessen magáról: az eredetiség érdeme sem a tied. Ez mind nem ok arra, hogy nőül vedd Cziprát.

– De elveszem; – mert szeretem…

Erre aztán Topándy arcza is ellágyult; a szokott sarcastikus gúny valami szelidebb színezetnek adott helyet.

– Ez már más szó. Ez, csupán ez az egy ok lehet rá, hogy elvedd. S hány napja már, hogy szereted?

– Arról nem tudok számot adni. Mindig jól esett őt látnom, mindig tudtam azt, hogy szeretem őt, mint egy jó testvért. Azt a másikat imádtam, mint egy angyalt; s a mint megszünt rám nézve angyal lenni, mint nő iránt nem érzek szívemben az elmult lángból semmit. Semmit, még füstöt, még hamut sem. De ezt a leányt, kinek minden gyarlóságát ismerem; kit ábrándom nem szépített, kit olyannak látok, a milyen valóban; ezt szeretem most, mint egy hű, szerelemért igaz pézzel fizető nőt; és elveszem – nem hálából, nem szánalomból; de elveszem, mert szivemet betölti.

– Ha csak azt kerested, azt megtalálod. Mit fogsz tenni legelébb is?

– Legelébb is írok anyámnak: megírom neki, hogy íme egy köszörületlen gyémántot találtam, fogadja leányának; s azután elviszem hozzá Cziprát, legyen ott, míg megkeresztelik s míg őt anyámtól ismét el fogom hozni.

– Nagyon köszönöm: hogy leveszed rólam a terhét ennek a czeremóniának. A mit papokkal kell végeznetek, tegyétek úgy, hogy én ne lássam. S mikor tudatod ezt Cziprával?

– Mihelyt anyám válasza megérkezik.

– S ha anyád ellenezné a házasságot?

– Arról én felelek.

– De mégis lehetséges, hogy úgy történhetnék. Lehetnének más czélzatai veled. Mit tennél akkor?

– Akkor? – szólt Loránd elgondolkozva; s hosszú csend után szólt: szegény anyámnak annyi bánata volt miattam.

– Azt én is tudom.

– Ő azt nekem mind megbocsátotta.

– Jobban szeret, mint másik fiát.

– És én őt jobban szeretem, mint apámat szerettem.

– Ez nehéz mondás.

– De ha azt mondaná, hogy hagyjam el örökre, vagy ezt a leányt, vagy őt; azt felelném rá és fájna bele a lelkem: «anyám, szakíts ki szívedből, én nőmmel bujdosom tova».

Topándy most már kezét nyujtá Lorándnak.

– Lásd, ez jól van mondva.

– De e felől nincs semmi aggodalmam. Családunkban nem volt otthonos a nyegle büszkeség: boldogságot kerestünk, nem hiú összeköttetéseket, s Czipra azon leányok közé tartozik, a kiket a nők még jobban megszeretnek, mint a férfiak. Egy igaz jó barátom is van otthon: testvérem, s egy csábító előzmény részemre derék ángyom.

– S egy szószólód is van még valahol, a ki minden istentelensége daczára, emberien érezni tud, s ki azt fogja mondani: «nincsen neve ennek a leánynak? Itt az enyim: viselje azt!»

Topándy nem gátolhatá meg, hogy Loránd meg ne csókolja kezét.

Szegény Czipra! Miért nem hallotta ő mindezt?

Ennek a napnak álmatlan éjszakája lett.

Bezártak már minden ajtót a kastélyban; Loránd maga szokta megnézni esténkint, a tolózárak át vannak-e reteszelve? a keresztrudak le vannak-e kapcsolva, a kulcsok a zárakon vannak-e mind? azután bekopogtatott Czipra ajtaján, jó éjt kivánt neki; Czipra is visszakivánta a jó éjt s Loránd is szobájába tért, s ezzel az utolsó ajtózördülés is elhangzott a házban.

«Jó éjt! jó éjt! De hát ki adja azt a jó éjt?»

Czipra mindennap jobban érezé, hogy milyen véghetetlen üresség lehet egy szívben, a honnan hiányzik – az Isten?

Ha bánata van, kinek panaszoljon? – ha vágyai vannak, kinek könyörögjön, ha rémek üldözik, kitől kérjen segélyt, bátorságot? ha kétségbeesik, kitől kérjen reményt?

Oh, ti bölcs férfiai a mindent előállító anyagnak, legalább a nők számára hagyjátok meg az istenséget.

Mikor a nagy szívdobogástól nem tudja lehunyni szemét, csak hánykódik álmatlan fekhelyén, kínozva ismeretlen sejtelmektől, s nincs lelke előtt senki, a kitől megkérdezze: «oh uram! közelgő halálom vagy közelgő üdvösségem előérzete ez? mi bánt? mi borzaszt? mi csábít? mi tölti el édes borzadálylyal szívemet? Oh uram, légy velem!»

A szegény elhanyagolt leány csak érzi, de nem tudja kimondani ezt.

Föltérdel ágyában, kezeit összekulcsolja keblén; arczát felemeli és összegyűjti szívének minden gondolatját: hogyan kellene imádkozni? Mi lehet az a szó, mely közel hozza az Istent? Minő mondások, minő varázsigék kellenek ahhoz, hogy az a nagy szellem, a ki mindent tehet, alászálljon az égből? Minő bölcsesség az, a mit az emberek egymás elől rejtegetnek, egymással csak titokban, betűk alakában közlenek, a mi utat nyit a bolyongónak egy láthatatlan lény ismeretlen lakásáig? Hogyan kezdődik az? Hogyan végződik az? Oh milyen rettentő szívfájdalom, nem tudni imádkozni: csak így térdepelni kiáltó vágyaktól megtelt szívvel és néma ajakkal! A milyen gyönge hang egy zokogó sóhajtás, a milyen iszonyú távol a csillagos ég, ki hallja meg azt ott?

Pedig van, a ki meghallja azt!

És a némán térdeplőnek ki nem mondott imáját van, a ki feljegyzi: és a szót, a mely mondva nincs, van, a ki meghallja.

Szegény leány! nem is sejtette azt, hogy ez az érzés, ez a felmagasztalás: ez az ima; – nem a szó; nem az elmondott beszéd, nem a megszólítások, nem az ámenek. Az, a ki szívekbe lát, – a szívekből olvas s nem mérlegeli a szavak ékességét.

Azon órában, hogy a szenvedő leány ily némán térdepelt a minden vigasztalások ura előtt; az a férfi, kit szívében oly régtől, oly örökké bálványozott, ép oly ártatlanul ült íróasztala mellett, tőle csak két faltól elválasztva, s felőle gondolkozott, róla írt, s gyakran törülte szemeit, miket ellepett a közben a köny.

Anyjához írt levelet jegyeséről.

A szegény czigányleányról.

*

A szép csillagos éjszaka félhomályában tizenkét lovas lépett egymás nyomában az ingovány nádasai között.

Kandur vezeti őket.

Mindegyik lovas puskával a vállán, pisztolyokkal az övében.

A tekervényes úton Fáraó könnyeden lejtve vezeti őket; ő is sietni látszik s néhol csapa nélkül tör keresztül a nádon, rövidítve a kerülőt, mintha őt is valami boszú ösztönözné.

A füzesnél tánczolnak a lidérczek.

Körülfogják a lovagot, s mozdulatait követik. Kandur korbácsával csapkod feléjük.

– Visszajövet majd kettővel többen lesztek! – dörmögi fogai közül.

Mire a fiastyúk feljön az égre, épen akkorra érnek el a hajdani tanya helyére.

Ott most csak egy fekete szérű van.

Szerteszét idomtalan égett tömegek hevernek. A mint a széna gyurmává olvadt a lángban, most olyan kemény, likacsos kő támadt belőle, hogy semmi csákánynyal nem lehet széttörni.

Ezek a zsiványok palotájának romjai.

Még most is kicsordul a köny szemeiből, mikor tanyáját így elpusztítva meglátja.

Mind a tizenketten megérkeznek az égett tanyára.

– Látjátok, mivé tettek a zsiványok; – szól Kandur czinkosaihoz. – A mit összegyűjtögettünk, hogy majd elvisszük magunkkal más országba, mind ellopták, s aztán felgyujtották a tanyát. Csónakkal jöttek idáig; kitanulták az útját, hogy kell a zsombikon keresztül jönni a lélekvesztővel a zsivány palotájáig? Most visszaadjuk nekik a látogatást. Mind itt vagytok-e?

– Itt vagyunk, mormogák a czinkosok. – Mind itt vagyunk.

– Szálljatok le lovaitokról. Most a ladikokra kerül a sor.

A rablók leugráltak a nyeregből.

– Nem szükség kipányvázni a lovakat, innen nem mehetnek el sehová. Egy ember itt maradhat az őrzésükre. Ki akar itt maradni?

Mind hallgattak.

– A lovakat is csak kell őrizni valakinek, hogy a farkas le ne vágja az alatt.

Erre egy vén rabló felelt:

– Hoztál volna akkor bojtárt magaddal, mert mi nem jöttünk ide lovakat őrizni.

– Jól van pajtás, csak azt akartam megtudni, nem szeretne-e valaki közülünk hátra maradni? nem «oldzik-e valakinek a bocskor-szíjja?» Tudja-e mindegyitek a maga dolgát? Jőjjetek sorba. Hadd mondom el még egyszer mindenkinek a kötelességét. Kanyó, meg Fosztó!

Két czimbora, vállravetett szűrdolmányban előállt.

– Ti ketten, a mint megérkeztünk, a cselédház két ajtaját elálljátok. A ki ajtón vagy ablakon át menekülni akar, halálfia.

Tudjuk már.

– «Csutor, meg Disznós!» ti ketten a vadászlak előtt állok lesbe, s a mint onnan valaki segítségül akar jönni, azt lepörkölitek.

– Jól van.

– «Bogrács!» Te az utczaajtót foglalod el, s ha parasztcsőcselék merne közelíteni, belé lövöldözöl: a paraszt ellen magad is elég vagy.

– Elég la! – szólt nagy elbizakodottsággal a rabló.

– «Korvé, meg Pofók!» ti az első tornáczczal szemben, a kút mellett foglaltok helyet, s ha valaki az első ajtón akarna kiosontani, csak tüzet neki. Hiába ne puskázzatok. – Ti többiek: Vasgyúró, Hentes, Piócza, Agyaras velem jöttök a kert felől, s a bokrokban meghúzzátok magatokat, míg jelt adok. Ha egyet füttyentek, az tinektek szól. Ha csellel bejuthatok, csendesen, a nélkül, hogy egy lövést kellene tenni, az legjobb lesz. Én kicsináltam az útját, azt hiszem, hogy megeshetik. Akkor hárman bejöttök velem, egy az ajtóban marad. A pányvák készen legyenek. A nyakába vetni, lerántani a földre, aztán megkötözni. A fekete szakállú erős ember, azzal hirtelen kell bánni; ha nem megy máskép, puskaagygyal a fejére. Hanem az öreget élve kell megkapni, mert azt vallatni fogjuk.

– Azt majd csak bízd aztán rám; – szólt egy ripacsos képű ficzkó, nagyon önelégült vigyorgással.

– Hiszen én is ott leszek; – folytatá Kandur; – ha pedig csellel nem tudnánk bejutni csendesen a kastélyba, ha lármát ütne valaki; ha azok odabenn fölébrednének; akkor az első füty tyentés nektek szól, négyeteknek. Kettő velem a kert felőli ajtót befeszítni jő. Itt vannak-e a kecskelábak?

– Itt vannak; – szólt egy rabló, szűre alól előmutatva a feszítő vasrudakat.

– Te Piócza, meg te Agyaras arra vigyáztok, hogy ha ők kilőnek az ablakon, a fák mögül az ablakon át visszalövöldözzetek rájuk. – Ha pedig kettőt fütytyentek, az azt jelenti, hogy baj van, s akkor minden oldalról fussatok én hozzám segíteni. – Ha nem tudnók betörni az ajtót, vagy azok a rablók nagyon jól védelmeznék magukat, akkor rájuk gyújtjuk a háztetőt, s odaperzseljük őket. Így is jó lesz. A szurok-csóvákat itt ne felejtsétek.

– Hahaha! Melegük lesz az uraknak.

– Hát te Pofók, talán fázol? No, majd mindjárt felmelegszel. Add ide Korvé a csutorát. Igyatok egy kis szíverősítőt előbb. Kezd el Hentes! Tor előtt, tudod, hogy jó egy korty papramorgó.

A kulacs sorbajárt, s csaknem üresen került vissza Kandurhoz.

– Nézd, neked alig hagytam benne; – szólt szemérmes mentegetőzéssel az utolsó ivó.

– Én nem is iszom ma pálinkát. A közlegény igyék, azért, hogy vak legyen, mikor parancsolnak neki, de a vezér ne igyék, hogy lásson parancsolni. Majd iszom én mást, ha vége lesz. Most aztán, lássatok a maskarához.

Értették már, hogy mit tesz ez?

Kiki leveté ködmenét, mentéjét; bélésével kifelé fordította; úgy vette föl ismét. Azután felmarkolva a szétszórt pernyét, feketére mázolá vele arczát, felismerhetetlenné téve magát.

Csak Kandur nem csinált magából semmi maskarát.

– Engem hadd ismerjenek fel. Még a ki nem ismerne is, majd megmondom neki, hogy ki vagyok? Én vagyok a Kandur, a veszett Kandur, a ki megissza a véredet, kitépi a béledetl Ismerjetek rám! Hogy fogok a szemük közé nézni! hogy fogom fogaimat vicsorgatni rájuk, mikor meg lesznek kötözve, hogy kérdezem meg majd az úrfit nagy nyájasan: «no fiacskám, kedves purdém; voltál kertben? láttál farkast? féltél tőle? – huss huss!»

A Fáráó nyugtalanul kapálta a perzseltszagú gyepet.

– Te is keresed a mi nincs, Fáráó! – mondja lova nyakát megveregetve a rabló. – Ne búsulj, holnap térdig állsz az abrakban, s azután urat hordasz a hátadon. Ne búsulj Fáráó.

A rablók elkészültek a toilettjükkel.

– Most aztán vegyétek fel a ladikokat.

Hat lélekvesztő volt a nádasban elrejtve; könnyű járművek, egy darab faderékből kivágva; csak akkorák, hogy két ember elfér egyben, s a hol elfogy a víz, két ember ismét odább viheti a vállán. A rablócsapat vízre ereszté a ladikokat, s egymás után útnak indúltak velük, ügyesen, merészen tudták kikeresgetni a vízjárást, mely most lefelé tartott a Tiszának, míg végre belejutottak abba a folyásba, mely a nagy csatornához vezet; ezen csatornán azután egész a lankadombi parkig lehet evezni, a hol a vadásztanya van.

Éjfél lehetett az idő, mire odáig eljutottak.

A lankadombi jobbágytelkeken nyugtalanul üvöltöttek a kutyák, s a Topándy-kastély házörző ebei nem felelgettek ezuttal nekik. Aludtak. Azokat valami kóbor czigányasszony ez éjjel jól megvendégelte farkasalmás malaczhússal.

A rablók nesztelenül, észrevétlenül érkeztek meg a kastély udvarába, s a hogy Kandur előre kiosztá szerepeiket, mindegyik rögtön elfoglalá a neki rendelt helyet, a kútnál, a cselédháznál, az utczaajtónál.

Az első álom csendje uralkodott a ház felett.

Mikor aztán mindenki helyén volt, Kandur odalopózott hasonmászva az orgonabokrok közé, mik Czipra kertrenyíló ablakai alatt csoportot képeztek, s egy akáczfalevelet szájába véve, azon kezdé a csalogány énekét utánozni.

Művészi remeklés volt, a mit a puszták vad fia egy falevél segélyével a dallosok legédesebbikének szájából ellopott. Azokat a tündéri csattogásokat, azokat a méla, hívó hangvonatokat, azokat a szeszélyes kanyarulatokat, miket hangjegyre nem szedett még senki, oly híven, oly természetesen tudta utánozni, hogy még elrejtőzött társait is megcsalta vele.

«Átkozott madár! dörmögék azok; erre is most ért rá az éneklés.»

Czipra csendesen aludt már.

Az a láthatlan kéz, melyet keresett, letakarta szemeit, s édes álmokat küldött le szívére. Talán, ha ez álmot végig aludhatta volna, egy boldog napra ébredt volna utána!

Ekkor megzendült ablaka alatt a csalogánydal.

A csalogány! A szerelem énekese! Miért van rábizva, hogy éjszaka énekeljen, mikor minden madár fészkén űl és fejét szárnya alá rejtve alszik? Ki küldi őt: «kelj és hirdesd, hogy a szerelem mindig ébren van?»

Ki bízta rá, hogy költögesse fel az aluvókat?

Hiszen még a népdal is azt mondja:

Ejh. Eredj innen dali-madár.

Czipra megpróbálta újra elaludni. A madár dal nem engedte.

Könyökére emelkedék, s aztán úgy hallgatá azt tovább.

És eszébe jutott a vén czigányasszony büve-bája: a szerelem babonája.

«Ha éjjel, éjfélkor, ablakod alatt megszólal a dali-madár; menj oda mezítláb, törd le azt az ágat, a melyen énekel, ültesd cserépbe, öntözd meg szádbanhordott vízzel; mire megéled, szeretőd megtér hozzád, s el nem hagyhat soha.»

Ah! Ki járna éjszaka a szabadban.

A fülemile tovább is szólt:

«Eredj ki mezítláb, úgy törd le az ágat.»

Nem. Nem. Milyen nevetséges volna az? ha valaki meglátná, tovább mondaná, kigúnyolnak érte.

A csalogány meg újra kezdte a dalt.

Gonosz madár, hogy nem enged alunni!

Pedig milyen könnyű volna megkisérleni: ágacskát a virágcserépben. Ki tudná meg, hogy mi az? Ártatlan tréfájuk a lyányoknak; a mivel nem tesznek senkiben semmi rontást. Gyermeteg babonája a szerelemnek.

Könnyű volna megkisérteni.

Hátha igaz? hátha van benne valami? Olyan sokszor mondják: ez meg amaz asszony mit adott be a férjének, hogy olyan hiven szereti, még a hibáit sem látja! Hátha igaz?

Hogyan csodálkoznak sokszor, hogyan szerethetett meg valaki valakit? mivel igézték meg? Hátha igaz?

Hátha vannak olyan szellemek, a miket talizmánnal lehet megfogni, aztán hoznak, tesznek mindent, a mit parancsolnak nekik?

Czipra önkénytelenűl összeborzadt. Maga sem tudta miért; de egész teste reszketett és fázott!

«Nem. Nem kell így; mondá magában. Ha cserében nem adja szívét; szívét szívért; – orozva ne legyen enyim. Ha nem szerethet azért, hogy megérdemlem! ne szeressen azért, hogy megbabonázom. Ha nem szeret, ne is utáljon. Eredj innen dali-madár, nekem nem kellesz.»

Azzal takaróját fejére húzta és a fal felé fordult. De az álom csak nem jött vissza: de a reszketés csak nem mult el; de a dali-madár csak nem hallgatott el a bokorban.

Már egészen az ablak alá jött; ott énekelte: «jőjj, jőjj, jőjj; ide jőjj; ide jőjj!»

Néha úgy tetszék, mintha a dali-madár szavában világosan ki volna mondva: «Czipra! Czipra! Czipra!»

A szenvedély forró köde elfogta a leány agyát.

Szíve úgy dobogott, majd kiszakítá keblét és minden tagja úgy reszketett.

Nem volt lelkének ura többé.

Kilépett ágyából, s azzal együtt kilépett abból a bűvkörből, melyet az Úr ihlete képez a hozzámenekülő körül, s melyben az alvilág minden kisértője elől olyan jól meg van védve.

«Menj mezítláb!»

Hiszen csak néhány lépés az ajtótól az orgonabokorig.

Ki láthatná meg? Mi történhetnék addig?

Hiszen csak ártatlan óhajtás az egész.

Hiszen nem tesz vele semmi rosszat.

A láz elállta minden idegét.

Csak egy kis galyacskát letörni indúl; de mégis úgy érzi, mintha a legszörnyűbb vétket elkövetni menne, melynek az álmatlan éjszakát kell magára hívni oltalmazóul.

Nagy csendesen nyitotta ki ajtaját, hogy ne nyikorogjon.

Lóránd a folyosó átellenes szobájában alszik; meghallhatna valamit.

Meztelen lábakkal nesztelenűl elsuhant Lóránd ajtaja előtt; a kertre vívő házajtóról leemelte óvatosan a keresztvasat; a tolózárat félrehúzta, s a kulcsot oly vigyázva fordítá el, hogy hangot nem adott.

Nesztelenül felnyitá az ajtót, s kitekintet rajta.

Csendes, mélázó éj volt odakünn; a csillagok, mint szokták harmathullás alatt, színeiket váltogatták, zölden, pirosan villogva.

A csalogány most már csak gyügyögve nyögdécselt a bokorban, mint mikor párjára rátalált.

Czipra körültekintett. Mélyen alvó éjszaka van; nem láthatja most meg senki.

Még is összehúzza keblén patyolatruháját, még is átallja mezetlen lábait megmutatni a csillagos éjnek,

Ejh, hiszen csak egy perczig tart ez!

A fű szép lágy, szép harmatos a bokrokig; nem sérti meg éles kavics lábait, nem árulja el zörgő haraszt lépéseit.

Kilép a szabadba, s nyitva hagyja maga után az ajtót.

Úgy reszket, úgy fél, úgy tekinget maga körül.

Mint a ki lopni indúl, a ki még nem próbálta azt soha.

Csendesen eloson a bokrokig.

A csalogány ott nyögdécsel a sűrűben.

Beljebb kell hatolnia, a lombokat csendesen szétválasztania, hogy meglássa, melyik ágon szólt a madár?

Nem tudja meglátni.

Újra hallgatózik; a zizergés odább csalogatja.

Itt kell neki lenni már közel: itt gyügyög, itt neszel, tán meg is foghatná kezével?

Mikor azután még egy ágat félrehajt, hirtelen egy marczona alak emelkedik fel előtte, s megragadja előre nyujtott kezét.

Verszomjú vigyorgással nézett áldozata szemébe.

A rémalak, ki Czipra kezét hirtelen megragadta, vérszomjú vigyorgással nézett áldozata szemébe, kinek minden tagját elzsibbasztá a rémület első pillanata.

– Mit akarsz? – hebegé alig hallható, elfulladt hangon a leány.

– Mit akarok? – suttogá vissza amaz. – El akarom vágni a gúnárodnak a torkát, te liba! Kell-e fülemüle-madár?

S azzal élesen fütytyentett.

A fütytyre hirtelen felugráltak leshelyeikből a czinkosok.

E percz egyszerre visszaadta Cziprának a kétségbeesés felmagasztalt idegerejét; hirtelen kiszakítá kezét a rablóéból, s három szökéssel mint a felriadt őz, a nyitva hagyott ajtó küszöbén termett.

Hanem a farkas is nyomában rohant, s épen az ajtónál elfogta. Nem volt a leánynak ideje azt becsaphatni előtte.

– Meg ne nyikkanj! – dörmögé Kandur, egyik kezével a leány karját szorítva, másikkal annak száját iparkodva betapasztani.

De Cziprát szilajjá tette a rémület: letépve a rabló kezét szájáról, s míg vonagló testével az ajtótól eltaszigálta őt, éles sikoltással verte fel az éjszakát.

– Loránd! Segíts! Gyilkosok!

– Hallgatsz! te kutya! vagy lekésellek! – dörmögött rá a rabló, kirántott kését a leány mellének szegezve.

Czipra nem ijedt vissza a hegyes késtől: folyvást kétségbeesetten küzdve a rablóval, kiáltozott: «Loránd! Loránd! Fegyverre! Gyilkos!»

– Veszsz meg hát! – ordítá a rabló, kését a leány keblébe döfve.

Czipra hirtelen megkapta mindkét kezével a kést.

Ebben a perczben ott termett mellette Lóránd.

Az első sikoltásra kirohant szobájából, s fegyvertelenűl, a hogy volt, sietett Czipra segélyére.

A leány egyre küzdött a rablóval, visszatartva azt teljes erejével, hogy az ajtón be ne jöhessen.

Loránd odaszökött hozzá s öklével oly ütést talált a rabló arczára, hogy annak két foga törött ki bele.

Most két lövés hangzott, s rá egy zuhanás és káromlattal teljes ordítás.

Topándy lőtt ki az ablakon, s egyike a négy rablónak halva esett arczra, a másik sebesülten rogyott le az oszlopok mellé.

A két lövés, a háta mögött hangzó ordítás, a váratlan ütés arczára, zavarba hozták Kandurt, hátra szökött az ajtóból, még kését is Czipra kezében hagyva.

E megnyert pillanatot Loránd gyorsan felhasználta arra, hogy becsapja a tölgyajtót, elétolja a reteszt, s azután felvesse rá a nehéz keresztvasat.

Már a másik perczben hangzott a rablók erőszakos robaja az ajtón, a mint feszítő-rudakkal neki estek, hogy sarkából kivessék.

– Jer, siessünk innen, – szólt Lóránd, Czipra kezét megfogva.

A leány elfulladt hangon mondá:

– Jaj. Nem birok lépni. Elszédülök.

– Meg vagy sebesítve? – kérdezé Lóránd ijedten. Sötét volt, nem láthatá.

A leány odaroskadt a falhoz.

Lóránd hirtelen átfogta karjai közé, s szobájába vitte ölében.

Még égett a lámpa asztalán, most végezte leveleit.

A sebesült leányt letevé ágyára.

Elszörnyedt, midőn látta, hogy azt egészen ellepte a vér.

– Nagyon meg vagy sebesítve?

– Nem nagyon, – szólt a leány, – nézz csak, eddig ment be a kés.

És mutatta a rablótól elvett kés lapján, a meddig az keblébe volt döfve.

Loránd vigasztalanul csapta össze kezeit.

– Itt egy kendő, szorítsd a sebre, hogy ne folyjon a vér.

– Menjen! menjen! – rebegé a leány. – Gondoljon a maga védelmére. Azok meg akarták ölni. Azok magát akarják meggyilkolni.

– Ejh, jőjjenek a nyomorultak. Szemükbe nézek! – mondá Lóránd és csak Cziprára volt gondja, egy zsebkendőt hirtelen foszlányokra tépett, hogy azzal a vértől bugyogó sebet a leány keblén betömte. Feküdjél nyugodtan. Tedd ide fejedet. Ide; ide; ne oly magasra. Fáj-e nagyon?

A leány nyakában egy hajból font láncz volt: ez útjában állt Lóránd mentő segélyének, le akarta onnan tépni.

– Ne! ne! ne bántsa azt, – rebegé leány, – annak ott kell maradni, a míg élek. Menjen. Ragadjon fegyvert; védje magát.

A fejszecsapások kettőztetve döngették az ajtót, s a zárt ablaktáblákon áttörő golyók szikrázva szórták a vakolatport a falakról; lövés lövésre jött.

Lorándnak nem volt másra gondja, mint hogy a sebesült leánynak jól van-e vetve a feje alja?

– Loránd! – szólt a leány lihegve. Hagyjon engemet. Azok sokan vannak. Meneküljön. A lámpát oltsa el, s ha a lámpa elaludt, – akkor hagyjon magamra!

Még ekkor is eszébe jutott, ha a lámpa el lesz oltva, – akkor hagyjon magamra.

Pedig bizony a lámpát jó lenne eloltani, mert a rablók mind ide irányozzák lövéseiket, észrevéve az ablak résein, hogy itt világosság van.

– Loránd! Hol vagy? Loránd? – hangzék Topándy szava a folyosón.

E hangra kezdett eszmélni Loránd a veszély felől, melyben az egész háznép forog.

– Gyere hát! vedd ezt a puskát! – szólt az öreg úr, megállva az ajtóban. Arcza most is oly gunyoros volt, mint akármikor. Legkisebb felindulás, ijedtség, vagy düh nem látszott rajta.

Loránd felállt az ágy mellől, hol eddig térdepelt.

– Ne vesződjél most a csizmahúzással! – zsörtölődött az öreg úr; – vendégeink megjöttek. Tálalni kell! Hol van Czipra? ő fogja tölteni puskáinkat, míg mi lövöldözünk.

– Czipra nem teheti azt, mert meg van sebesítve.

Topándy csak most vette észre, hogy Czipra ott fekszik.

– Lövés? – kérdé Lorándtól.

– Kés-szúrás.

– Csak kés-szúrás? Az még begyógyúl. Czipra kiállja azt! Úgy-e leányom? Katona dolog! Majd visszaadjuk az atyafiaknak. Maradj hát Czipra veszteg és ne mozdulj. Mi ketten végezünk. Hozd a fegyvered és a lőszereidet. Loránd. A lámpát hozd ki a folyosóra. Itt egyenesen belénk látnak róla. Szerencse, hogy nem tudnak a gazemberek puskával bánni, csak a port vesztegetik.

– Hát Cziprát itt hagyjuk magára? – kérdé aggódva Lóránd.

Czipra összetette kezeit, úgy nézett rá.

– Menjen ön, rebegé. Menjen innen: különben én is felugrom és elvánszorgok innen, a mig bírom magamat.

– Ne félj. Ide nem fognak ők bejönni, – szólt Topándy; s maga elvevé az asztalról a lámpát, s Lorándot kézen fogva erőszakosan elvoná magával.

A keresztfolyosón aztán megálltak haditanácsot tartani.

– A ficzkók még mindig sokan vannak, – mondá Topándy; – pedig kettőt már lepörköltem közülök. Körüljártam a szobákat, s úgy látom, hogy minden kijárás el van állva. Be ugyan nem jöhetnek, mert az ajtók épen az ő számukra vannak készítve, s az ablakokat keresztvasak és táblák védik. Kezem ügyében nyolcz lövés: még ha betörnének is, mire valaki a folyosó végéről idáig jut, már akkor nem ember többé. – Hanem más baj lehet. Ha látják a ficzkók, hogy jól védjük magunkat, ránk gyújtják a házat, s úgy kényszerítenek bennünket kirohanni a szabadba. Ott aztán részükön van előny. Azért most neked ez a feladatod. Vedd a dupládat és eredj föl a padlásra. A hajdúm úgy elbujt a szakácscsal együtt, hogy mézeskalácscsal sem tudom őket előcsalogatni; különben azt küldeném oda valamelyiket.

Az ajtót dühödten ütötték fejszével.

– Mindjárt! mindjárt! – kiáltott tréfásan Topándy. – Nem várhatnak az akasztófára valók.

– S mit csináljak a padláson? – sürgeté Loránd.

– Hát várd türelemmel! Majd elmondom. Hiszen nincs török a hátadon. – Felmégy; és kimászol a padlás csapó-ajtaján a tetőre: azután körülsétálsz négykézláb a rézcsatornában; nem bántasz senkit, hagyod őket dobolni mind a négy ajtón. Majd én beleszólók a rátóti furulyával a serenadeba, a mikor kell. Hanem ha egyszer aztán látod, hogy kezdenek kicsiholni, csóvát gyújtani, akkor azt emberestűl együtt kioltod. A rézcsatorna megvéd lövéseik ellen, ők nem láthatnak téged, te pedig, mikor ők tüzet gyújtanak, legszebben puskahegyére foghatod egyenkint. Hát csak azt akartam mondani.

– Jól van. – Mondá Loránd, vadásztáskájából előkeresve töltényeit és lőkupakjait.

– Golyók helyett jó lesz futókat venned, – szólt Topándy; – a futóval jobban talál az ember, mikor sötétben lövöldöz, kivált csoportok közé. Aztán csak hideg vér, öcsém; – tudod: bolondság az egész élet.

Loránd megszorítá az öreg kezét, s gyorsan felfutott a padlásra.

Ott a sötétben csak tapogatózva lehetett haladnia: sokáig tévedezett előre-hátra, tűzkövével csiholva, hogy tájékozhassa magát; míg rátalált a csapóajtóra, melyet fejével fölemelve, a tetőre kijutott.

Onnan csendesen lecsuszott, hasmánt meglapulva a vízcsatornáig.

Alatta folyt a tomboló munka. A fejszedöngetés, a deszkák recsegése, a káromkodással biztatott erőfeszítés; arra új káromkodás, döngetés, nehéz csákányütések a falon. A rablók nem bírva az ajtót kifeszíteni, az ajtófelek kitöréséhez fogtak.

S a távolban semmi nesz, semmi zaj. A gyáva szomszédság elzárkózva lapult meg saját házaiban, nem is igen lehetett rossz néven venni, hogy fegyvertelenül nem jön segélyre. A lőfegyver félelmes úr!

A cselédház felől is csend van. Azok sem mernek előjönni. A bátorság nem szegény embernek való.

Csak két férfi van az egész udvartelken, a kinek szíve van.

A harmadik bátor szív egy leányé; de az már sebezve fekszik.

Erre a gondolatra valami ingerlő düh szállta meg Loránd idegeit. Érezte, hogy szédül; érzé, hogy nem maradhat itt ezen a helyen, mert utóbb is le fog ugrani onnan.

Leugrani!

Egy eszméje támadt. Nehéz merénylet, de ha már ki van gondolva, meg is lesz téve.

Visszakúszott a padlásra: levágott egyet azon hosszú szárító-kötelek közül, mik egyik gerendáról a másikig vannak feszítve. Annak egyik végére egy kapcsos ólomgömböt csombókolt, mit a padláson heverő régi óráról vett le, s ismét visszatért vele a háztetőre.

Nem messze a háztól állt egy régi nagy platánfa; szétterjedt ágainak egyike olyan közel nyúlt a háztetőhöz, hogy Loránd bizton eltalálhatá a kötélvetéssel. Az ólomgömbös kötél, mint a «lasso» csavarodott a fa ágára, s megfogta azt erősen.

Akkor Loránd a kötél másik végét hurkolá egy szarufára.

Azután nyakába akasztá fegyverét szíjjánál fogva, s két kézzel a kötélbe fogódzva, ránehezkedék egész terhével, megtudandó, ha erősen tart-e a kötél?

Mikor aztán meggyőződött felőle, hogy a kötél megbírja, elkezdett a háztetőről átkapaszkodni a platánfáig, egy szál kötélen, a levegőben függve.

Azok ott alant a verandától takarva, nem vehették észre; a neszre sem ügyelhettek saját erőlködésük miatt, az ajtórecsegés, a lövöldözés mellett elveszett az a rövid kis zaj, a mit ágrecscsenés, s egy fáról lemászó alak surranása okoz.

Loránd a platánfáról szerencsésen lejutott a földre.

A platánfa a kastély szögletén állt, tehát mintegy harmincz lépésnyi távolban az ostromlott ajtótól.

Loránd e helyről nem láthatott a rablókra; a veranda éjszaki oldalát belepte a folyondár s eltakarta az ablakokat.

Közelebb kellett hozzájuk mennie.

Az orgonabokor-csalit, Czipra ablaka alatt épen kinálkozó hely volt számára. Ez csak tíz lépésnyire van az ajtótól s onnan egyenesen odalátni.

Loránd felvonta a fegyverén a sárkányokat, megtapogatta a gyutacsokat rajta, s azzal neki indult, egyedül, egy fegyverrel az egész rablócsoportnak.

Az orgonacsalitba érve, jól rá láthatott az egész csapatra.

Négyen voltak.

Kettő a feszítő kecskelábbal iparkodott a nehéz, vassal burkolt ajtón rést tágítani, míg a harmadik, a sebesült, ki nem bírt már lábán állani, még mindig részt vett, égő fájdalmai daczára is, az ostromban. Ez a támadt résen bedugva fegyvere csövét, belövöldözött rajta, hogy a belül levőket akadályozza a védelmezésben.

Néha egy-egy lövés belülről felelt neki vissza; a nélkül, hogy talált volna valamit.

A negyedik rabló csákánynyal kezében, az ajtófél-kitörésben fáradt. Ez volt a Vasgyúró.

Az udvar túlsó felén még azután két fegyveres alakot látott Loránd őrt állani a cselédlak előtt. Tehát hatott egy maga ellen.

S még többen is vannak.

Az ajtó nagyon recsegett már: a ragasztó dülőfélben volt. Lorándnak úgy tetszék, mintha nevét hallotta volna kiáltani belülről.

– No, most neki valamennyien! – dörmögék egymást biztatva a rablók, s feszült erővel kapaszkodtak bele a vasrudba. No még jobban! No még!

Loránd csendesen arczához emelé fegyverét s gyorsan egymás után kétszer odalőtt közéjük.

Egy jajkiáltás sem hangzott a két lövés után; – csupán két nehéz test zuhanása. Azok olyan jól meg voltak halva, hogy nem is panaszkodtak róla.

Az, a melyiknek a feszítővas a kezében maradt, azt is elhajítá háta mögé, a mint hanyatt vágta magát.

Az elébb megsebesült erre segélyért kezdett ordítani.

– Ne ordíts! – riadt rá az ötödik rabló; elrémíted a többít.

Azzal két ujját szájába dugva, kétszer füttyentett élesen.

E kettős füttyre Loránd látta, hogy a cselédház előtt ácsorgó két rabló hirtelen futva közeledik erre felé, míg a kastély túlsó oldalán támadt robaj tudatá vele, hogy arról az oldalról is jőnek. Most hármas tűz közé van szorítva.

Nem veszté el lelkét.

A míg azok ideérnek, épen elég ideje marad puskájába mind a két töltényt leverni; a lőkupakot felrakni s aztán egyik lövés jobbra, másik balra: a szemközt álló ellen takarják a bokrok, az nem czélozhat.

Sietség! vigyázat! és bátorság!

Loránd sokat olvasott a hirhedett oroszlánvadász kalandjairól; nem bírta azokat elhinni. Hogy egy magános embernek a sivatag közepén, távol minden emberi segélytől, csupán egy bokor által védve, elég bátorsága legyen egy csoport prédára jött oroszlán közül czélbavenni a legöregebb hímet, s tíz lépésnyi közelből belelőni a szívébe. Ha nem találja épen a szívét, veszve van. De bizonyos róla, hogy el fogja találni, s arról is bizonyos, hogy az egész csoport futni fog, ha ez elesett.

Mennyi lélekerő kell e merész tetthez? milyen forró szív, milyen hideg kéz!

Most e rémséges pillanatban megtudta, hogy mindez lehet. A férfi akkor érzi, hogy mennyire férfi, mikor a veszély közepén van, egyedül önmagára hagyva.

Ő is vadászaton van, a dúvadak legveszélyesebbike ellen; a kit úgy hínak, hogy «ember».

Kettőt már leterített. Olyan jól találta őket, mint az oroszlánvadász a magáét.

A leshelyéhez közeledő fenevadak robaja hangzik két oldalán; s a legvénebb ott áll lesben, a veranda oszlopához bujva, ugrásra készen, tíz lépésnyi távolban előtte. Neki csak két lövése van, s azzal három oldalra kell magát védelmeznie.

Veszélyes sport!

A cselédháztól elősiető rablók egyike már kibukkant a kert fái közül! a másik még hátrább maradt.

Loránd csendesen czélbavette az elsőt! alant kellett vennie, nehogy a sötétben fölötte lőjön el.

Csakugyan jó volt megfogadnia nagybátyja tanácsát, hogy futóval lőjön a félhomályban, egyes golyó helyett. A lövés mindkét lábára megsántítá a rablót! futtában elbukott az s a bokrok közé esett.

A mögötte jövő aztán meghökkent társa példáján, s a távolban megállva, onnan lövöldözé ki fegyvereit Loránd felé.

Loránd, saját lövése után, rögtön lebukott térdre, s azt nagyon jól tevé, mert a következő perczben Kandur kettős lövései hangzottak a veranda oszlopa mellől, s hogy jól voltak czélozva, azt megtudhatta Loránd az arczába hulló orgonafalevelekről, miket a golyók feje fölött lesodortak.

Most a harmadik oldalra fordult arczczal.

Onnan hárman jöttek az összehívó füttyszóra: Korvé, Pofók, meg Bogrács, kik az utczaajtót s a kastély másik kijáratát őrizték.

Ezek épen akkor fordultak be a kertbe, mikor társuk, Fosztó, Kanyót elbukni látva, megállt a túlsó félen s dupláját és pisztolyait onnan lövöldözé ki Loránd rejthelye felé. Igen természetes volt arra a gondolatra jönniök, hogy talán a vadászlakból jött segély: a golyók az ő fejeik fölött fütyültek el; mire aztán ők is elkezdtek amarra vissza lövöldözni. Fosztó aztán megijedt e nem értett fordulattól s elfutott.

A vén Kandur rekedt hangja nem bírt érvényt szerezni magának az eszeveszett lövöldözés közepett: «ne lövöldözzetek egymásra! ti marhák!»

Azok nem értették, nem hallották.

Loránd sietett őket felvilágosítani.

Czélba vevé a három czinkost, kik vaktában lövöldöztek a fekete éjszakába, s a honnan épen nem várták a veszedelmet, a húsz lépésnyi közelben levő orgonacsalitból, a második lövéssel őket üdvözölte.

E lövésnek döntő hatása volt. Talán többen is kaptak sebet; egy nagyon eltántorodott, a másik kettő futásnak eredt, azután, hogy társuk nem bírt velük menni, azt felkapták és magukkal czipelték, percz alatt eltünve a park sűrűjében.

Csak a vén oroszlán maga volt még hátra. A vén Kandur. A dühtől égő rabló, ki a második lövés lobbanásakor megpillantva Loránd arczát, felismeré benne azt, a kit keresett, a kit gyűlölt, a kinek vérét szomjazta; azt az ellenséget, a kit átokkal emlegetett, a kit széttépni, halálra kínozni igért, s a ki itt van ismét az útjában s rettenetes hatalommal veri szét egymaga az egész ellene jött tábort, mintha ő volna az arkangyal.

Kandur jól tudta, hogy annak nem szabad időt engedni, hogy még egyszer megtölthesse fegyverét.

Nem is lövöldözésre való pillanat ez már; – hanem összerohanásra, egymás testének fogakkal szétmarczangolására!

A rabló sem töltögette fegyverét, puszta kézzel, a mint maga előtt látta állani Lorándot, kirohant leshelyéből s tajtékzó dühvel veté magát az ifjúra.

Loránd átlátta, hogy itt a bokrok között, fegyverének ütő eszközül sem veheti semmi hasznát többé, s elhajtá azt magától; ő is puszta kézzel fogadta ellenét.

Kar, kar ellen; arcz, arcz ellenében!

Megragadták egymást s így néztek egymás szemébe.

– Te ördög! – mormogá Kandur fogcsikorgatva, mint mikor a berki dúvad ellenével összeharapja magát. Elraboltad aranyomat, elraboltad leányomat. Most megeszlek.

Loránd most tudta meg, hogy a rabló Cziprának az apja.

Saját leányát gyilkolta hát meg!

E gondolat oly dühöt keltett Loránd szívében, hogy a rablót térdre roskasztotta egy taszításával.

Hanem ez hirtelen talpon volt ismét.

– Ohó! Te is erős vagy? Jól élnek az urak; van nekik erejük. Hanem a bika is erős; azért a farkas mégis levágja; azért mégis megeszlek.

S újult dühvel veté magát Lorándra.

Hanem Loránd nem ereszté őt magához oly közel, hogy derekát átkarolhassa. Gyakorlott tornázó volt; ellenfelét kartávolnyira birta tartani magától.

– Hát nem engedsz magadhoz közel jutni? Nem engeded, hogy megcsókoljalak, he? hogy kiharaphassak egy darabot ebből a te gyönyörüséges szép pofádból?

A fenevad fogcsikorgatva nyujtogatta nyakát, hogy Lorándot megmarhassa.

A tusa kétségbeesett volt. Lorándot segíté az ifjúi erő frissesége, a hidegvér, a gyakorlatban kifejlett ügyesség; a rablónak sokszorozá erejét a düh; izmai szívósak voltak és támadásai véletlenek, hevesek, meglepők, mint a szilaj fenevadé.

Egyik sem kiáltott. Loránd nem hítt segélyt, attól tartva, hogy kiáltására a rablók is visszatérhetnek, s Kandur sem, a házbeliek előjövetelétől tartva.

Vagy talán nem is gondolt egyik sem erre: elfoglalta minden eszméjét az, hogy saját kezével törje le ellenfelét.

Kandur csak fogai közül dörmögött: a düh közepette sem hagyva el pokoli humorát. Loránd nem szólt neki semmit.

A tér is rossz volt e küzdelemre.

Akadályozó bokrok között, mikben előre-hátra botlottak; tört, recsegett dulakodásuktól a cserje; nem mozoghattak szabadon, nem vehetett egyik is nagy fordítást, attól tartva, hogy a fordításban maga bukik el.

– Gyere! gyere! gyere ki innen! mormogá Kandur, kifelé rángatva Lorándot a bokrokból. Gyere ki a gyepre.

Loránd egyetértett vele.

Kihuzakodtak a tisztásra.

Itt veszettül támadt újra Lorándra a rabló.

De most már nem azon törekedett, hogy őt letörje, hanem hogy teljes erejéből magával ránczigálja tovább.

Loránd nem értette, hogy mit akar ellenfele?

Mindig odább, odább vonja magával.

Loránd már kétszer is levágta őt a földre, de a rabló, mintha vasból volnának karmai, úgy csimpajkozott bele s újra felpattant, újra ránczigálta Lorándot odább.

Egyszer aztán észrevette Loránd, hogy mi szándéka van ellenfelének?

Még néhány hét előtt, midőn azt mondá nagybátyjának, hogy ispánlak kell, Topándy megásatta a mészvermet a kert laposában, a hol útban nem lesz, s azt tegnap töltötték meg színig oltott mészszel.

A rabló ebbe akarta berántani magával Lorándot.

Az ifjú hirtelen megveté lábát s egész erejével visszatartózkodott.

Kandur szemei ragyogtak a düh örömétől, mikor ellenfele megdöbbent arczán észrevette, hogy az tudja már, mi szándéka van vele?

– No hát? hogy tetszik a táncz? úrfi. Ez lesz most a selyemtáncz! A vőlegény a menyasszonynyal; bele együtt a mészverembe. Gyere no! gyere hát! Majd ott az oltott mészben lemegy mind a kettőnknek a bőre a testéről! én felveszem a tiedet; te felveszed az enyimet; milyen szépek leszünk mind a ketten!

A rabló kaczagott.

Loránd minden erejét összeszedte, hogy az őrjöngőnek ellene szegülhessen.

Akkor aztán Kandur hirtelen mind a két karjával Loránd jobb karját fonta át; bele csimpajkózott lerázhatatlanul s ördögi nevetéssel mondá: «gyere hát! gyere hát!» s ránczigálta Lorándot közelebb, közelebb a verem széléhez. Egy pár ütést, a mit Loránd szabadon maradt öklével koponyájára adott, számba sem vett, kemény volt az, mint a vas.

Már a verem széléig értek.

Ekkor Loránd balkarját hirtelen a rabló dereka alá vetve, annál fogva felkapá őt a levegőbe, s jobb karjával egyet csavarintva rajta, átveté a feje fölött.

Ez acrobatai remeklés oly erőfeszítésébe került, hogy maga is hanyatt bukott bele. – Hanem jól sikerült.

A rabló a légben érezve magát, elveszté eszméletét, s míg egy pillanatra elbocsátá Loránd karját, hogy a helyett hajába markoljon, már ugyanabban a pillanatban el volt hajítva, egyedül esett bele a mészverembe.

Loránd hirtelen felugrott a földről s fáradtan, lihegve támaszkodott egy fa derekának, ellenfelét keresve szemeivel és nem találva sehol.

Percz mulva a fehér mész-iszap közül egy rémalak emelkedett elő, a verem túlsó partján kikapaszkodva, s fagyasztó üvöltéssel rohanva tovább: neki az udvarnak, ki az utczára. Loránd zsibbadtan hallá azt a pokolbeli ordítást mind távolabb haladni az utczán.

Ennek a napnak a déltáján a vén czigányasszony, ki Cziprának szerencsét mondott, besompolygott Sárvölgyi udvarába s ottkünn találva az urat a folyosón, annak köszönheté, hogy a kutyák meg nem szabdalták.

– Szerencsés jó napot kivánok a tekintetes úrnak; minden áldást, a mi csak a földön, meg a mennyországban van.

Borcsa asszony kitekintett a konyhából.

«Ejh no, ugyan jó, hogy azt is oda nem kivántad, a mi a pokolban vanl Hát a mi a vízben van? czigány! hal nélkül ne felejtsd el az áldást; mert az itt minden héten kétszer kell.»

Ki hallgatna Boris asszony élczeire?

– Jó napot, hugom! szólt nyájasan a háziúr.

«Még hugomnak szólítja a rücskös czigányasszonyt! pattogott a vén gazdasszony. De nagy az atyafiság; haj!»

– No, mi jót hoztál, Marcsa hugom.

– Csókolom kezét, lábát a nagyságos úrnak; Csicsa primás küldött, hogy estére eljön a tizenkét muzsikussal; kéri alázatosan előre a borravalót, mert a muzsikusoknak fuvarra kell, – aztán meg, – folytatá, hangját egészen tréfás hizelgésre lágyítva; – egy kis koczamalaczkát vacsorára, ha lehetne.