IV. TRÉFÁS MESÉK

Rizsborvásár

Italos volt mind a kettő, szeleburdi két bortömlő. Gombe volt az egyik neve, másiké meg részeg Szánszke. Gombe pajtás így szól egy nap italozó barátjához, kebelbeli pajtásához:

– Uvenóban, színes szagos, hűvös parkban, cseresznyefák kivirágos virulóban. Láttad-e már fürtös fáját, fája lombos virágsátrát?

Szánszke pajti utoljára akkor járt ott, virágerdő amikor már elvirított. Kedvük szottyan azon nyomban virág nézni, kertes parkban el napestig elidőzni.

– Hát itókát honnan veszünk? Ital nélkül el napestig hogyan leszünk?

Rizses borból, száke nevű itókából egy akónyit, vásároljunk egy tömlőnyit.

Mind a ketten kapnak a szón, hozzálátnak vígan, mohón.

– Poharanként fűnek, fának árulgatjuk; tíz szen-pénzért, kis haszonért, ingyen adjuk – mondja Gombe furfangosan, hagyja helybe hű pajtása mosolygósan.

Vesznek rizsbort, száke-italt egy akóval, igyekeznek, lótnak, futnak sebbel lobbal Uvenóba, híres neves pompás parkba, színes, szagos virágosba.

Tele tömlő Gombe hátán, úgy baktatnak egymás mellett vidám város kertes útján. Szegény Gombe nagyfáradtan izzadozott, egy-két kortyra, tömlőbeli száke-borra rászomjazott.

– Jaj, be éget ihatnékom, be kívánja gyomrom éhom – tör ki a szó Gombe száján.

– Nem addig a, Gombe pajti, aki issza, árát elébb lefizeti. Poharanként fűnek, fának árulgatjuk, tíz szen-pénzért, kis haszonért, ingyen adjuk.

– Ketten vettük a borocskát, felerészes hűs itókát. Tíz szen-pénznek öt a fele, fele pénzért töltsed tele – s nyujtja oda öt szen-pénzét, pohárkáját száke-borért.

– Íze, szaga felüdítő, testet, lelket, gyomrot, torkot felfrissítő – s könnyebbedik lépkedése, vidámodik tekintése.

Pajtására kerül a sor, ezúttal meg Szánszke hátát nyomja a bor. Azon módon izzad ő is, száke-borra szomjas ő is; odaszól a pajtásának, könnyen, hetykén fütyörésző bortársának:

– Tíz szen-pénznek öt a fele, fele pénzért most meg nekem töltsed tele – szól és adja öt szen-pénzét, amit Gombe adott imént az italért.

Kihörpinti pohárkáját, felfrissíti torkig száradt garatkáját; könnyebbedik lépdesése, vidámodik tekintése.

*

Percek múltán megint Gombe kerül sorra, borostömlő megint az ő hátát nyomja. Szegény feje addig izzad, addig fárad, míg garatja, szomjú torka ki nem szárad. Tíz szen-pénznek öt a fele, ötért töltik újra tele s megintelen ötösöcske, megújrázva ugyanaz a szen-pénzecske, vándorolgat ki a zsebből, be a zsebbe.

Addig isznak, iddogálnak, míg a parkig, Uvenóig el nem jutnak. Ám a tömlő, boros tömlő hovatovább könnyebbedik, ám a fejük hovatovább nehezbedik. Uvenóban, vidám város hűs parkjában, cseresznyefák napelűző árnyékában, nekidőlnek puha gyepnek, nekilátnak, ihaj, csuhaj, aljig üres bortömlőnek.

– Egy csepp nem sok, még csak annyi sincsen benne – szól az egyik éjnyegetve.

– Sebaj – mondja a restebbik –, mind eladtuk legeslegutolsó cseppig. Sok szen-pénz van két zsebünkben, fele pénzünk a tiedében, másik fele az enyémben; mert tíz szennek öt a fele, poharunkat hej be sokszor töltögettük színig tele. Rakás pénzünk számláljuk meg, nagy a hasznunk, osztozzunk meg.

Zsebbe nyúlnak mind a ketten, öt-öt szen van egyben, egyben.

– Ami pénzünk, úgy-e, nálad? – kérdi bambán társ a társat.

– Öt szen bujkál bő zsebemben – mondja Gombe meghökkenten s bárhogy keres, kotor benne, bármint vájkál mély zsebébe, öt szen-pénznél nincs több benne.

– Te csented el rakás pénzünk, zsebrevágtad, azon mód elsinkófáltad nyereségünk.

Gombe koma szava csattan, egyet ugrik, talprapattan.

– Te dugtad el, te loptad el, rakás pénzünk tolvaj voltod zsebelte el.

– Tolvaj bíz a magadfajta, őseidnek leghitványabb korcs fajzatja – toporzékol két jó pajtás, gyilkos szemmel, tekintettel mérvén egymást.

Szóra szóval, ölre öllel, hol marokkal, hol ököllel; ütik verik, rúgják egymást, soha ilyen két egypajtást.

Összecsődül tenger ember, összeszalad ahány némber; nézik őket világ csúfja szégyenszemre, restelkedve szemlesütve. Gombét, Szánszkét sárga földig legyalázzák, torkon, vállon megragadják, dobják őket kalodába, vetik őket vak fogságba.

Város csúfja, utolsója lett belőlük, oltárukról eltűnt ősük s odaveszett száke-boros becsületük.

Tíz szen-pénz a halszag ára

Gyermektelen, családtalan élt egy öreg, holmi egymást ha aprított, igazándit akkor evett. Se háza, se kalyibája, korhadt fából oltárbéli bálványkája.

Lakkos háza közelében, mimózás kert közepében fukar gazda, halásztanya ütött fészket s el napestig rotyogtatott sültet, főttet, roston pirult halacskákat, olajban főtt ángolnákat.

Öreg apó, szomszédbéli, kidűlt, bedűlt viskóbéli, be szerette hal húsának ínycsiklandó párolgását, frissen fogott ángolnának illatozó sustorgását.

– Ha máskép nem, legalább a hal szagával, szétpárolgó illatával csillapítsam éh-szomjamat, mindennapi álombéli óhajomat – szól s vesz rizset egy kanálnyit, csak ép egy-két pálcikányit, sovány vízen jó puhára meg is főzi, evőtálját, pálcikáját előveszi, odaoson halászgazda haltanyája közelébe, illatozó halastálak párolatja közepébe.

Előveszi rizsestálját, kézbe kapja két kis evőpálcikáját, egyet szagol mélyet, hosszat hal szagából, nyel egy-kettőt rizsestálból. Nap nap után, hétről hétre, illatozik rizsesfőztje s hogyha rizsbor járja bentről, egyet szippant s nyel egy-kettőt odakintről.

Halászgazda sürög-forog csárdájában, pihenőre kikönyököl kunyhójában s amint nézeg s elidőzget, egyszerre csak megpillantja hal illatját szagolgatót, ángolnája párolatját habzsolgatót.

– Lám, lám – szól a halászgazda –, hogy habzsolja halam húsa párolgását, ángolnámnak illatozó sustorgását. Sort kerítek a dolgára, ne járhasson más malmára, ne akarjon ingyenpénzért hal illatját, ne szagoljon, potyázgasson hal zamatját.

Öreg apó ép javában szagolgatott, rizsestálból pálcázgatott s ijedtében majd elejti rizsestálját, félkezéből két pálcáját, megpillantván halászgazda gonosz képét, két szemének gyűlölködő ferdeségét.

– Rizsed mellé friss halszagot, hogyha akarsz halillatot, ha kívánod roston sülő ángolnáim, pirosra főtt halacskáim, tíz szen-pénz az ára neki, csengő pénzben fizessed ki; azt is, amit mostanáig felszagoltál, bűnös módra, potyázgatva felhabzsoltál.

Jámbor öreg nagy szótalan bámészkodik, halászgazda kapzsiságán, lelke sóvár fukarságán háborodik. Egyet néz a halgazdára, kettőt gondol korgó, morgó éh-gyomrára, tíz szen-pénzét zacskójából üggyel-bajjal előszedi és a kapzsi halászgazda orra előtt megcsörrenti.

Halászgazda odanyujtja nagy tenyerét, ragadná el jámbor apó több szen-pénzét; illatjáért ropogásos halacskáknak, zamatjáért roston sütött ángolnáknak.

Ám apóka szenjét, pénzét egyszer, kétszer megcsörrenti és szó nélkül mély zsebébe megint vissza besüllyeszti.

– Tiéd a hal, az ángolna, ám orromé illatozó párolatja. Enyém a pénz, az ezüstje, tiéd legyen víg csengése. Hal szagáért fogjad íme szen csengését, illatjáért pénz pengését.

Szól apóka és elindul, ráeszmélvén hal szagára; néz a gazda és szakadtig bizonykodik:

– Tíz szen-pénz a halszag ára.

Felejtető gyömbért evett

Faluvégi fogadóban, erdőszéli megszállóban, ott esett meg ez az eset, történetünk ott történt meg.

Fukar egy pár voltak nagyon, csapláros is, meg az asszony; éjjel-nappal zsugorgattak, csak pénz után áhítgattak.

Alkonyodó nyári estén, holdas este közeledtén, jön egy utas nagy útjáról, távol világ távoláról s elcsigázva, eltikkadva, betér a kis faluvégi, erdőszéli fogadóba. Kér kényelmes kamarácskát, átaludni csendes, békés éjszakáját. Módra vallott selymes, bolyhos kimonója, dagadozó dús cókmókja s rántván egyet jobbik vállán, vállon lógó bő plundráján, csengett, pengett pénz ezüstje, nagyot csörrent pénzzel tele erszénykéje.

Csaplárosék vendégüket nyájaskodva köszöntgetik, nyugodalmas kamrájába tessékelik. Torz arcukra ráül kapzsi vigyorgásuk, tettetéses mosolygásuk; pislogtatván félszemének ferdeségét, odainti szót megértő feleségét.

– Jó módra vall új vendégünk selymes, bolyhos kimonója, dagadozó dús cókmókja. Hátha mi is valamelyes hasznát látnók, erszénykéjét, csengő pénzét talán meg is dézsmálhatnók.

– Hitünk ellen cselekednénk, máséra ha vetemednénk; pedig peng a pénze neki, hátha nálunk valamikép ottfelejti.

– Nem felejt az, akinek van – szól a gazda csalódottan –, nem is oda gurul a kincs, ahol még egy árva pénz sincs.

Nagyot üt a homlokára csaplárosnak fortélykodó hitestársa.

– Vendégünket gyömbérrel ha megetetném, minden dolgát azon nyomban felejtetném.

– Tán gyömbéred ha lenyeled, minden dolgod elfelejted?

– Varázsa van gyömbéremnek, hogyha vele akárkit is megetetnek. Egyszeribe felejti el minden dolgát, tegnapját és mai napját, nem emlékszik se minapra, sem az imént látottakra, hallottakra. Pénze ha van, nem is tudja; ha leteszi, azon módon odahagyja. Semmire sem emlékezik, mindenről megfeledkezik.

Csupa öröm két egylelkük, nagyot ragyog kapzsi szemük. És anyóka máris tesz-vesz konyhájában, sürög-forog ügyeskedő munkájában; ami gyömbér, utolsóig előveszi, sokféléjét gyúrja-rántja, süti főzi. Rizs-gombócba, odángóba gyömbért gyúr be, tésztájába, olajosba gyömbért szór be s amit keze megkotyvasztott, amit összehabargatott, gyömbérszagot illatoztat, gyömbérpárát párologtat.

Félhold halad földöntúli rejtekébe, bekukkantgat erdőszéli fogadónak belsejébe, rámosolyog felterített asztalkára, kis asztalkán teli tálra.

Ül a vendég vánkoskáján és előtte alacsonyka asztalkáján kibi-dángó rizsgombócok, olajban főtt mézes fánkok, frissibe sült gesztenyécskék, madárlátta csemegécskék.

Fintorítja Hold az arcát, takargatja kerek arca mosolygását, látván szegény vendégecskét, szimatoló orra hegyét. Ételeit éhes vendég sorra, rendre szagolgatja, kelletlenül kóstolgatja, ráncba gyűri a homlokát, biggyesztgeti az ajakát.

– Gyömbérízű – kiált nagyot s kibi-dángót, rizsgombócot mind otthagyott.

Elővesz egy másik tálat, olajban sült mézes fánkot; nézegeti, szagolgatja, kelletlenül kóstolgatja.

– Gyömbérízű – kiált ismét s abbahagyja ínyeskedő ízlelését.

Elővesz egy harmadikat, roston sütött rákot, halat, szagolgatja kénytelenül, kóstolgatja kelletlenül.

– Gyömbérízű minden étel – s figyelgeti sorra, rendre gyanús szemmel. Otthagy halat, kibi-dángót, olajban főtt mézes fánkot, frissibe sült gesztenyéket, madárlátta csemegéket. Behúzódik kamrájába, nyugtot adó szobájába.

*

Nap-Istenke ébredőben, bíborszóró mosolygása derengőben; sugárkái szertefolynak, erdőszéli fogadóba besurrannak.

Csaplárosék korán reggel, óvatosan, lábujjheggyel, szívdobogva settenkednek kamarája ajtajánál, szálló vendég szobájánál. Hallgatóznak, leselkednek, megriadnak minden nesznek; csend üli meg házikójuk, vendégrejtő kamarájuk. Tolóajtót óvatosan félretolnak, szobácskába óvó szemmel pillantanak, hát bálványkák, bámuljatok, furcsa dolgot furcsáljatok. Bent a vendég kamrájában nincs egy árva fél lélek se, holmi egymás pénzecske se; sehol selymes kimonója, módra valló dús cókmókja. Hűlt a helye utasuknak, nyoma veszett minapesti vándoruknak.

– Hát a gyömbér, amit evett? Ami mindent egyszeribe elfelejtet? – szól a gazda komor szava.

– Hogy erszényét, dús cókmókját, selymes, bolyhos kimonóját mind elvitte s mindenestül idehagyni azon mód elfelejtette, csakis az a felejtető gyömbér tette – szól anyóka.

– Hát az étel, ital ára? Kamaráért tartozása?

– Vendégünk sok gyömbért evett, mindenféle fizetséget elfelejtett.

Faluvégi fogadóban, útszéli egy megszállóban ott esett meg ez az eset, történetünk ott történt meg.

Mérget evett három kis bonc

Bonc apóka imádkozik templomában, nem zavarják áhitatos nyugalmában. Torkos öreg volt apóka s hogyha akadt valamelyes jó falatka, dehogy jutott, dehogy adott más fiának, se bálványnak, se barátnak.

Boncnövendék három legény, csak úgy tengtek, csak úgy lengtek nagyszűkecskén; ha volt mit, hát eddegéltek, sovány konyhán, rizsen, teán éldegéltek.

Ül Bonc apó bálványtele cellájában, áhítatos mormogásos imádságban; néző szeme tekintete merevedik, rá egy polcra szegeződik. Odalentről vigyáz rája, odafentről fénylik, ragyog csuporkája, tetéstele gyümölcsízzel, ínycsiklandó csemegével. Felsandítgat fel a polcra, félszem vigyáz három boncra; gyanú fészkel szent szívében, nem hisz három éhenkórász növendékben. Hívja őket bálványtele cellájába, imádságos szobájába; simogatja ezüstszálú ősz szakállát, félős szókra, riasztókra nyitja száját:

– Üljetek le, halljátok szóm, félelmetes a mondandóm. Fent a polcon van egy bögre, gyümölcsízzel teletöltve; ínycsiklandó csemegével, méznél édesb édességgel. Öreg ember öreg ajka bátran, bizton kóstolhatja, ízét, levét teletorok fogyaszthatja; nyeldesheti, hörpintheti, soha semmi baja neki. Ám ha ifjat, legényembert ejt meg leve s megtéveszti mézes nedve, veszedelme irtóztató, ízlelete menthetetlen, halálhozó. Polcon ülő bögrécskémre úgy nézzetek, szent szavamra áhítattal figyeljetek: hogyha ifjú merészkedik bögrécskémet csak éppen hogy megszagolni, halállal fog nagy bűnéért meglakolni. Belépusztul egy-kettőre, vándor lelke kárhozatos veszendőbe.

Három kis bonc alázattal tudtul vették, bonc parancsát, intő szavát megértették, ám még jobban a szándékát, szándékának ravaszkodó hamisságát. Három bonc közt idősebbik, Bundzó nevű okosabbik.

*

Elmúlt a ma, jött a holnap, valamerre dolga akadt jámbor boncnak. Ki se tette boncos papos kimonóját, el se vitte szent irháját s növendékek három boncok, máris tátva, nyitva torkuk, nem Buddhának oltárára, nem is ősi bálványára, hanem fent a cella polcán, bonc félelmes fazekára. Bundzó nevű okosabbik, tetéstele bögrécskére odasunyít és így szól két pajtásának, bajtól félő ifjabbaknak.

– Ejtsük szerét s bonc bögréjét dézsmáljuk meg egy kevéskét.

– Ép a minap szólt lelkünkre, olvasott rá szent hitünkre: – hogyha ifjú merészkedik csak éppen hogy megszagolni, halállal fog szörnyű bűnért meglakolni.

– Ó, ti balgák, együgyűek, ravasz szónak hiszékenyek. Nem méreg van a bögrében, nem hiszek én a mérgében. Mind a hárman bátran belékóstolhatunk, most ez egyszer tán csak mi is jóllakhatunk. Orrunk előtt lóg a bögre, gyümölcsízzel teletöltve, ínycsiklandó csemegével, méznél édesb édességgel.

– Ha megtudja bölcs mesterünk, jaj tenéked, jaj minékünk.

– Vállalom én nagy haragját, jól tudom én a furfangját – felel Bundzó bátor hangja s csettint egyet nyalánk ajka.

Kapja polcról le a bögrét s nézd a három hős legénykét, teletorok hogy habzsolnak, teli szájjal hogy csámcsognak. Nyelik, falják gyümölcs ízét, szürcsölgetik mézes levét s alig egy szemrebbenésre, talpig üres bonc bögréje. Észretér a két kisebbik, megriadtan hányják, vetik:

– Jaj, mit tettünk, mi lesz velünk, ha megtudja a mesterünk?

Szemük, szájuk rémüldöző, hajuk égnek meredező. Hát még amint látják Bundzót, kézbe kapván drága korsót; bonc porcellán kannácskáját, legféltettebb szacumáját. Megragadja, irgalmatlan földhöz csapja, összetörik száz darabra. Leroskadoz tört edényhez, odaguggol dirib-darab cserepekhez, könnyet sajtol két szeméből, könny pereg le tenyeréről; mintha sírna, keseregne, bűnén mintha félelmesen rettenkedne.

*

Holttá rémül két pajtáska, boncnak jöttét amint látja. Merev szemmel, merev arccal közeledik, széjjelnéz és szinte kővé merevedik. Áll Bonc apó fakó arccal, döbbenetes ábrázattal, látván a meglátandókat, nagy károkat, kis boncokat. Nem szól, csak néz álltó helyén, bögréje hűlt helyét nézvén; nem szól, csak néz le a földre, földön szétszórt dirib-darab cserepekre. Szeme forog, ajka kékül, szeme fénye elsötétül.

– Mit műveltél, szerencsétlen? Mi kárt tettél, tökéletlen? – tör ki hangja, nagy haragja, tajtéktúró indulatja.

– Nagy a bűnöm, nagy a vétkem – töri kezét erőltetett keservében bátor Bundzó, a nagy lurkó.

– Mi a bűnöd, mi a vétked?

– Szent celládat tisztogattam, drága kannád, porcellánkád porolgattam s hogy történt meg, most se értem, két kezemből kiejtettem. Összetörött dirib-darab, csak a helye hogyha maradt.

– Hát a polcról drága bögrém? Bögrebeli csemegécském?

– Rémületes borzadtamban, félig holttá fakultomban bögrécskédre esett szemem s eltünődtem minap esti intelmeden: hogyha ifjú merészkedik csak éppen hogy megszagolni, halállal fog szörnyű bűnért meglakolni. És ha legényt ejt meg leve s megtéveszti mézes nedve, veszedelme irtóztató, ízlelete menthetetlen halálhozó. Megragadtam, kézbe kaptam az edénykét, nyalni kezdtem, habzsolgatni gyilkos mérgét s holttá szántan addig nyeltem, ízlelgettem, míg fenékig, végső cseppig bögréd ki nem ürítettem. Várván várom kimúlásom, több életem, több halálom.

Így szól Bundzó siránkozván, ősök oltárképe előtt bűnbánóan sóhajtozván. S szent oltárán templomának, képe előtt bálványának, Buddha arca, képemása, mintha kissé mosolygóra állna szája, félszem szent bonc arcát lesvén, félszem Bundzót figyelgetvén.

Férfi-vásár

Mélyen hortyog férjem-uram, szájatáti jóllakottan. Közelében hamisnyelvű felesége, félálmában lefetyelő hitveskéje. Csend üli meg otthonukat, kertre néző békességes nyugalmukat. Krizántémos, lombos kertjük esthomályát Hold-Istenke derengi át. Keringőző szitakötő libben egyet, tarajkodó Tenger habja loccsan egyet; illatot szór bóbiskoló cseresznyefa, sárgán ragyog sáraranyos kis mimóza.

Ám egyszerre mintha hangok rezzennének s denevérek rebbennének; mintha lárma szakítgatna álomleplet, zaj verne fel nyugodalmas békességet.

– Ki az? Mi az? – riadoz fel s mély álmából férjem-uram ébredez fel. Figyel neszre, neszel zajra, odafülel kis zörejre, nagy robajra.

És anyóka fészkelődik, mozgolódik, félálomban szája nyílik, sugdolózik; mintha szóra, kérdezőre felelgetne s több emberrel dúrral-dérrel feleselne.

– Ébredj, némber, hogy az ember éj évadján se nyughat meg, kelepelő, pergő nyelved álmodban se pihenhet meg.

Félig ébren nagyhirtelen megébredez, álomittas tekintete elrévedez.

– Mi bujt beléd? – dörmög ura s nagyot mordul riadozó asszonyára. – Tán félőset, borzogtatót álmodoztál, mély álmomból félős mód felriasztottál.

Néz az asszony, félálomban eszmélkedik, tágra nyíló két szemével elmélyedve elmélkedik. Kelletlen a szó szólása s egyszeribe pajkossá lesz pillantása.

– Furcsa álmot, kellemeset álmodtam én, helyre legényembereket bámultam én – szól a szava hamiskásan s egyet sandít férj-urára ravaszkásan. – Kár a szót rá vesztegetni, hitelt úgyse adnál neki.

– De csak mondd el – unszolgatja s nincsen addig kelte, nyugta, addig morog, zsémbelődik, faggatódzik, zsörtölődik, míg az asszony meg nem szólal s tartja urát hamis szóval:

– Uccák hosszat jó nagyokat sétálgattam, boltból boltba kukkantgattam s amint egyre járok, kelek s jobbszem, balszem tekintgetek, cifra egy bolt nagy ajtaján ez az írás, cifra írás lóg a táblán: »Férfiember, férjnek való, bent a boltban bőves bőven található; olcsóbb, drágább, vegyes fajta, szebb növésű, hitványabbja. Mindmegannyi friss erőben, válogathatsz bennük bőven. Többért kapni szálasabbat, derekabbat, olcsóbb pénzért nyápicabbat, hitványabbat.«

Illatosztó cseresznyefa, aranyszóró kis mimóza, szemet nyitnak, szemet hunynak és egymásra édesdeden, hamiskásan egyet-egyet mosolyognak.

Férjem-uram nagyot ámul, el odáig hökkenetes bámulástól, hogy a férfi, férjnek való eladó lett és egy boltban, vásárosban, portékává át is vedlett.

– Tán a boltba be is léptél? Egyet-kettőt, helyre legényt meg is néztél?

– Be is léptem, szét is néztem, nem egyet hogy szemegyenest megszemléltem. Szép szál ifjak, sorra, rendre, mind legjava, mind legszebbje; mind kellették formájukat, illegették karcsusodó derekukat. Ezer jen-pénzt legényéért, annyit kérnek bent a boltban legszebbjéért.

Van-é vajjon olyan mint én? – kérdi fennen, büszkén, hetykén.

– Sokkal különb száz náladnál, daliább is, szálasabb is haspókká lett pocakodnál.

Egyet hümmög jámbor gazda s megvonaglik pók-pocakja.

Szunyókáló cseresznyefák, félálmukban kis mimózák szemet nyitnak, szemet hunynak és egymásra édesdeden, hamiskásan egyet-egyet mosolyognak.

– Hát a többi vásárbéli ki-micsodás? Szemük, szájuk, testformájuk milyen vágás?

– Egytől egyig sorra, rendre, mind kikenve, mind kifenve; balzsamot szór lehelletük, szívet sebez tekintetük. Ötszáz jen-pénzt darabjáért, annyit kérnek, annyit adnak legjaváért.

– Van-é vajjon olyan, mint én? – kérdi megint büszkén, hetykén.

– Sokkal különb száz náladnál, formásabb is, legényebb is haspókká lett pocakodnál – szól az asszony mosolygósan.

Kettőt hümmög jámbor gazda s másodszorra vonaglik meg pók-pocakja.

– Van-é vajjon olcsóbbfajta, legényeknek valamelyes hitványabbja?

– Olcsóbb fajtát sokat láthatsz, szépen, rendben felsorjázva rátalálhatsz; helytáll testük nyíl tartása, mindnek éget epekedő pillantása. Száz jen-pénz egy legénykéért, annyit kérnek valamelyes gyengébbjéért.

– Ezekénél jóval különb az én arcom, úgy-e szentem, úgy-e asszony?

– Alig hinném – szól a némber –, megannyija náladnál is különb ember.

Hármat hümmög jámbor gazda s harmadszorra vonaglik meg pók-pocakja.

– Silányabbját, még olcsóbbját találtál-e? Félig ingyen ringy-rongy fajtát láthattál-e?

– Magadféle silányabbja, legényfélék legolcsóbbja összerakva egy rakáson, sok százával találhatni férj-vásáron. Egy vevőnek, egy asszonynak tíz is járja, tíz jen-pénz tíz legénykének sommás ára.

*

Bólogató cseresznyefák, bóbiskoló mimózácskák, szemet nyitnak, szemet hunynak s teletorok úgy kacagnak.

Szót se szól a jámbor gazda, meg se mozdul, meg se rándul pók-pocakja.

Jobbfeléről balra fordul, nyoszolyája egyet kettőt megcsikordul, puha párnán, vánkoskáján pufók arca, úgy tesz, mintha jó régóta álmodozna.

Csend üli meg otthonukat, békességes nyugalmukat; házuk, kertjük vak homályát Nap-Istenke sugárkája derengi át. Keringőző szitakötő libben egyet, tarajkodó tenger habja loccsan egyet; illatot szór bóbiskoló cseresznyefa, sárgán ragyog sáraranyos kis mimóza.

Joritomo koponyája

Jeddó mellett, mimózák közt sétálgattak, lilaszínű krizántémok lombja alatt. Kebelbéli jóbarátok, úri fajta palotások. Szűk a szava soványabbnak, nagy a hangja vastagabbnak. Hebehurgya ostobácska volt az egyik, locsi-fecsi, szeleverdi úri másik.

– Van énnekem párja nincsen drága kincsem, Nap-Istenke ege alatt mása sincsen – szól nagybüszkén, egyet rántván kövér vemhén.

– Megnézhetném azt a kincset, kinek párja, mása sincs meg?

– Térj be hozzám, megláthatod, el napestig tátván szádat, csodálhatod.

– Buddha ősi képemása? Őseidnek ezeréves bálványkája?

– Se nem képmás, se nem bálvány, sem afféle szent faragvány, hanem igaz embercsontból koponyácska, világhíres Joritomo fejeváza.

– Joritomo koponyája? Kettőskardú szamurájnak fejeváza?

– Nem különben.

Útra kelnek, elindulnak Jeddo kertje, bokra mellől, pajkos szellők lengedeznek krizantémos parkok felől. Aranysárga mimózácskák, mosolygásos szilvafácskák virághímes rejtekében, ott rejtőzik likkes-lakkos palotácska, vélnéd márvány pagodácska.

*

Selyemszínes ajtófalak széttolódnak, zajtalanul, hangtalanul kinyílódnak; megállanak elefántcsont szekrény előtt, gyöngyös, kapcsos zárja előtt. Aranykulcsát palotásfi előveszi, závárjába beilleszti s amint nyitja, ahogy tárja, ott előttünk Nap-Istenke nagy csodája. Ámulattal nézik, lesik azt a kincset, kinek párja, mása sincs meg. Se nem képmás, se nem bálvány, sem afféle szent faragvány, hanem alig gyerekfejnyi koponyácska, kettőskardú Joritomo feje váza.

Szemlélgetik áhítattal mind a ketten, csodálattól megihletten.

– Világhíres Joritomo koponyája? Kettőskardú szamurájnak fejeváza?

– Nem különben.

– Joritomo, úgy tanultuk, ölnyi magas, csontja váza, koponyája túl hatalmas; ám a szekrény fejecskéje legfeljebb kétévesecske.

Eltünődik, tanakodik gondolatja, halkra fordul hangos szava; fürkészgeti híres hősnek gyerekkori koponyáját, Joritomo aprócsontú fejevázát.

És egyszerre egyet villan fénylő szeme, felélénkül multba néző tekintete; mosoly suhan végig arcán, szól a szava dilinósan, hebehurgyán:

– Joritomo kettőskardú szamuráj volt, koponyája, minden csontja, úgy tanultuk, hatalmas volt; ám szekrényem féltve őrzött csontocskája, leendő nagy szamurájnak gyerekkori koponyája.

Másnap megint mimózák közt sétálgattak, lilaszínű krizántémok lombja alatt. Álmodoznak szamurájról, kétrendbéli koponyáról.

Igaz neve Méz-odángó

Hirtelen a férjem-uram természete, falánk szájú, tehetetlen ehetnékje. Ennivalót mihelyt hallott, mihelyt látott, jó falatra jól kitárult torkot tátott.

Korgott megint egy nap gyomra és éhomra, találomra, fut szaladvást anyósához, füsteresztő, éteksütő konyhájához. Beállít és se szí, se szó leguggolgat, éhes szemmel lesel ínyes falatokat. Akadt bőven holmi egymás, két nyelésre egy harapás; habzsol, zabál tele szájjal, alig győzik szerrel, számmal.

– Jaj, de fínom falatocska, jaj, de pompás mézgolyócska – szól és nyeli szagát ízét, tudakolja igaz nevét.

– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – szól anyósa s egyre-másra kínálgatja.

Félfüllel ha hallja a szót, egyre majszol méz-odángót.

– Ha kelleti ízét, szagát s megint akarsz mézgolyócskát, akár házi hajlokodban, ott is ehedd otthonodban. Érti lányom savát borsát, ízét mézét meg a módját.

– Ó, be jó lesz, ó, be pompás – kiált egyet éhenkórász –, süttetek én mézes fánkot, mifélének is híjátok?

– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – ismétli meg jó anyóka s – no még egyet, megint egyet – szíves szókkal kínálgatja.

Füle mellett ereszt el szót, tovább majszol méz-odángót. Tövig tele bő potroha, gömbölyödik pók-pocakja; félültéből üggyel-bajjal mozgolódik és nagylomhán hazafelé kászolódik.

– Mának ma volt mai napja, holnap jön meg másik napja, megsüttetem azt a fánkot, azt a minek is híjátok?

– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – mondja meg-meg jó anyósa s rámosolyog vejeura túlon teltig potrohára.

S egész úton ahogy halad s lustán, lomhán hazaballag, egyre-másra hajtogatja fánkja nevét s újrázgatja hogy s mikéntjét.

– Jaj, de fínom falatocska, méz-odángó, jaj, be pompás mézgolyócska, méz-odángó.

Teletorok odángózgat, hebehurgyán kiáltozgat; ám képzeld el férjem-uram bosszúságát, hazamenet széles árok állja útját. Siettében kézzel, lábbal nekilendül, egyet ugrik, kettőt perdül s akaratlan, önkéntelen azt kiáltja:

– Hopp (dokkájsza), hopp (dokkájsza).

Így dokkájsza, úgy dokkájsza, egyre-másra ezt az egy szót újrázgatja, odángóját elfelejti s egyhuzamban dokkájszáját ismételi. Nagyfáradtan megérkezik, térd-párnáján megtelepszik, odasandít konyhájára, rámosolyog sürgő-forgó asszonyára.

– Jaj, de fínom kis falatka, méznél mézebb méz-dokkájsza. Mindennapi tányéromon, orrom előtt illatozzék alacsonyka asztalomon.

Néz az asszony bámész szemmel, csodálkozó tekintettel:

– Méz-dokkájsza? Méznél mézebb falatocska? Teljes világéletemben ilyen nevű, ilyen ízű édességet se nem láttam, se nem ettem.

– Édesanyád szemem előtt készítette, utolsóig csak énvelem etetgette; teljes világéletemben először hogy ily jót ettem. Jaj, de fínom kis falatka, méznél mézebb méz-dokkájsza, jaj, be pompás mézgolyócska, méznél mézebb méz-dokkájsza.

Néz az asszony s mindhiába töri fejét, erőlteti rogytig eszét, csak nem bukkan rá nyitjára, dokkájszának se ízére, se szagára.

– Bolond beszéd méz-dokkájszád, mással járasd a bolondját.

Pufók ura nagyot hördül, nagy mérgében szeme forog, ajka görbül.

– Tanulatlan ostoba vagy, gazdasszonynak tudatlan vagy; nem ismered édesanyád pompás főztjét, méz-dokkájsza ízét, mézét.

– Bolond beszéd méz-dokkájszád, mással járasd a bolondját.

Eszeveszett nagy dühébe botot ragad két kezébe, nagyot sujt rá ártatlanka asszonyára, szegénykének pirospozsgás orcájára.

Öklömnyire dagadott fel, sóhajosan sikoltott fel:

– Szégyeld magad embertelen, torkos haspók, telhetetlen; nézd meg arcom milyet dagadt, odángónál még nagyobbat.

– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – kurjant egyet s ölelgeti, simogatja asszonykáját, csitítgatja bősz haragját.

– Nem hiába bántottalak, áldása lett rád lesujtó két karomnak. Megtaláltad, meg is mondtad a való szót, azt az édes, azt a pompás méz-odángót.

Megenyhültek mindaketten s éldegéltek úgy mint régen, szép kettesben. Mindennapi tányérukon, ott párolog asztalukon az a fínom kis falatka méz-odángó, méznél édesb mézgolyócska, méz-odángó.

Varga púpján nincsen áldás

Ágról szakadt öreg apó, házalgató szegény szabó. Kimonódra folt ha kellett, obi-öved ha kifeslett, egy-kettőre foldozgatta s ha kurta volt, még hosszabbra toldozgatta. Házból házba botlott szegény, tengett-lengett szűkre szabott kenyérkéjén.

Siet egy nap messze útról otthonába, kidűlt bedűlt, idres-gödrös putrijába; veszi elő estebédjét, keresgéli kormos üstjét. Rizzsel tele edénykéje régi helyén, tüzelője, gerjesztője kemencéjén, ám hűlt helye rézüstjének, lába kelt rézedényének. Hogyan főzzön, ha nincs üstje? Merre szálljon fel a füstje? Még a minap helyén lógott, amint ócskát, szakadt gúnyát foltozgatott. Keseredő bánatában, szívszorító fájdalmában hol a rizsestálját nézi, hol meg könnyes szemét törli. Csorba cserép híg teája, száraz kenyér darabkája, azzal oltja éhét, szomját, csendesíti búbánatát.

Telik egy nap, múlik másnap, búcsút int egy harmadiknak. Amint jár kél uccák szerte, besandítván dolgos, munkás műhelyekbe, bepillant a szomszédjához, púpos hátú, ferde vállú egy vargához. S ahogy fürkész bámész szeme s amint kutat kandikáló tekintete, észreveszi eltűnt üstjét, rajta kormát, üszkét füstjét.

– Ó, a cudar, többrét hátú, ravasz arcú, ferde vállú. Nem ellopta rézüstömet? Rizses, teás készségemet?

Odasandít szomszédjára, kétrét hajló pár púpjára; varga visszasunyítgatott és szép lassan eloldalgott. Megy a szabó törvény elé, bölcs bírónak igazosztó háza felé; panaszt emel, vádol vargát, elzokogja üstje dolgát.

*

Bíró uram komor arca, fejebúbján bőrkalpagja; végigsímít gyér szakállán, rideg szavak, komor hangok kelnek ajkán.

– Megtudom én igazadat, ha megértem panaszodat. Siess vissza rézüstödért, eltolvajlott birtokodért, szólíts ide púpos vargát, hadd látom meg kettőtöknek tulajdonát.

Szabó siet vargájáért, eltolvajlott holmijáért s kisvártatva nagyszuszogva, ott állanak törvény előtt, igaz bíró színe előtt. Reászegzik szemeiket, összeteszik kezeiket.

– Rézkazánnak melyikőtök a gazdája? Kinek van több jussa rája?

– Enyém az üst – szól a varga –, engem illet igaz jussa.

– Hazug a szód, vallomásod, hazug csalfa pillantásod; rézüstömet eloroztad, lelkem nyugtát megraboltad.

Bíró uram komor arca, fejebúbján bőrkalpagja; végigsímít gyér szakállán, éles szeme tekintése varga púpján. Ám a cudar többrét hátú, ravasz arcú, ferde vállú, rá-rásandít bírájára, álnok szókkal így áltatja:

– Púpos vállal, vézna testtel, hogy győzhetném erőtelen kis erőmmel? Másnak üstjét akarva sem cipelhetném, vállamra se lendíthetném.

– Igazad van – szól a bíró nagy komoran – súlyos az üst, púpod gyenge, agyonnyomna rézből terhe.

Szaporákat kezd pislogni púpos varga, kárörvendő kaján arca; félszemével bölcs bíráján, másikával hoppon maradt embertársán.

– Nem hagyhatom igazamat, ne bántsd bíró a jussomat. Rizsem, teám miben fő meg? Éhgyomorral hogy imádom oltárbeli őseimet?

Bíró uram komor arca, fejebúbján bőrkalpagja; végigsímít gyér szakállán, éles szeme tekintése varga púpján. Odafordul a cudarhoz, így szól szava a ravaszhoz:

– Téged illet üstöd jussa, kapd válladra, vihedd haza.

Kap az üstön púpos varga, felemeli két karjára; egyet lendít két kezével s indulóban rézüstjével.

– Állj meg varga egy-két szóra – rivall egyet igaz bíró rézüstjével baktatóra. – Púpos vállal, vézna testtel, dehogy győzöd erőtelen kis erőddel. Másnak üstjét akarva se cipelhetnéd, válladra se lendíthetnéd.

– Győzöm bíz én, hogyne győzném, erőmmel is felérem én; üstöm terhét könnyűszerrel cipelhetem, félvállamra akár játszva lendíthetem.

– Lám csak, lám csak, most már győzöd, most már bírod, egyszeribe izmossá lett ferde vállad, vézna karod. Úgy-e, cudar púpos varga? Úgy-e, ravasz, álnok fajta?

Áll a varga tétovázván, néz a szabó igazában bizakodván. Őseihez fordul arca, hálát mormol hálás ajka. És elhangzik igaz bíró ítélete, derűssé lesz két szemének bársonypuha tekintete:

– Most hogy győzöd, most hogy bírod s Erő-Isten jóvoltából erőssé lett karod púpod, cipeld vissza kazánkáját szomszédodhoz, a szabóhoz.

Szabóéknál aznap este megint izzott, forrott üstje; rizzsel tele edénykéje régi helyén, tüzelője, gerjesztője kemencéjén. Megint toldoz, megint foltoz, kimonóra folt ha kellett, selymes obi ha felfeslett.

Púpos varga mély sötétben sopánkodik, napokon át, heteken át kalodában gubbaszkodik. Fel-felcsuklik sóhajtása, meg-megrándul púpos háta:

– Elvesztettem őseimbe vetett hitem, odaveszett becsületem. Örök teher két vállamon, nincsen áldás a púpomon.

Jamagáta ajándéka

Irígy ember Jamagáta, más ezüstjét, bárki kincsét réznek látta. Kuporgatta, félrerakta pénzecskéjét, széltől óvta, nagyritkán ha kinyitotta erszénykéjét.

Újév napja, háládatok nagy hónapja derengőben, télvíz idő engedőben. Zivataros orkán helyett lenge szellők lengedeztek. Újesztendő, langyos idő kiragyogtán, oltártüzek bálványszerte kigyulladtán, virág nyílik szíven, lelken, rügyet fakaszt embereken. Földi lakók szemén száján, meg nem szűnő mosolygásán, derű színes áradatja, szeretetnek szíves szava. Se adós, se hitelező, csakis kedves ajándékot adó, vevő. Se bosszúnak, se haragnak, nincsen helye se bánatnak, se rosszlelkű indulatnak.

Fukar ember Jamagáta, ajándékát ember fia rég nem látta. Ráderengett őreá is derűhozó fényes nappal, lelke tele mézzel-mázzal, áhitattal és jólelkű, igazszívű emberére, annak gondolt hűségére. Rossz időkben látta hasznát, jószándékát, neki szánta újévnapi ajándékát. Egyre azon járt az esze, folyton abba főtt a feje, hogy a zsebe újévnapi ajándékát meg ne bánja, erszénykéjét pihenéses bőségében meg ne bántsa.

Egyre keres, egyre hajszol arra való ajándékot, olcsó pénzért drágalátos maradékot; ezt is látja, azt is nézi, kutatgató két szemét is majd kinézi. S addig jár-kél szűk uccákon, botorkálgat zegzugokon, míg egy apró boltocskában, hátul levő homályában meg nem lát egy szertetörött porcellánkát, dirib-darab virágvázát.

– Hopp-dokkájsza – örvend egyet –, megtaláltam, ami kellett.

Nyomba benyit lomtárosék bazárjába, zsibuccás bolt homályába s alig nyitván félig száját, tudakolja törött váza semmi árát.

– Száz arany is kevés lenne, ha vázácskám, ó-szacumám egy darabban épebb lenne.

– Egy szen nem sok, annyit sem ér; ki ad pénzt ily dib-dáb lomért?

– Nem ér, biz a, még egy jent se; elviheted, hogyha csábít a cserepe.

Boldog ember lett a fösvény s cserepeket, megannyiját összeszedvén, nagysietvést lohol haza, szinte ragyog örömében Jamagáta kapzsi arca. Végignézi cserepét és férjurát is felesége, féloldalt néz, gyanúperes a nézése.

– Honnan való ez a szemét? Minek neked töredezett, ócska cserép?

– Ajándék lesz cserepéből, összerakott egészéből.

– Csúffá tehet ajándékod, hogyha való a szándékod.

– Semmi közöd szándékomhoz, még kevesebb dirib-darab szacumámhoz. Rakjad össze egy darabba, selymes, bolyhos papirosba; egy hadd váljék több darabból, ajándéknak való legyen összetörött szacumámból.

Összeszedi, összesepri felesége, összerakja sorba, rendbe, nagygondosan papirosba, szép selymesbe, szép bolyhosba és szó nélkül az urának nyujtja vissza, ünnepnapi ajándéknak.

*

Fösvény ember Jamagáta, ajándékát ember fia rég nem látta. Kezében tört vázácskával, dirib-darab porcellánnal, sorba, rendbe összerakva, selymes, bolyhos papirosba, úgy állít be barátjához, vendéglátó ajtajához. Hála szóval, ünneplővel megüdvözli, mézes-mázos szóbeszéddel megköszönti; szégyenkezve, szeméremmel, restelkedve, így szól hozzá édeskésen hízelkedve:

– Hoztam újév ajándékát, hálás szívem jó szándékát, virágvázát régi híres porcellánból, fínom ősi szacumából. Gyaloghintós hinriksámból kapud előtt kiszállottam és ó, szegény szerencsétlen, egyet csúsztam; földre pottyant ritkaművű ajándékom, drága vázám, porcellánom. Alighanem dirib-darab összetörve s ím itt állok szemlesütve, arcod előtt szégyenkezve.

– Drágább nékem lélekbeli barátságod, mint újévi kedveskedő ajándékod – szól s átveszi összetörött vázácskáját, Jamagáta dirib-darab szacumáját.

S amint óvást bontogatja s a becsavart cserepeket megpillantja, nagyot néz hív barátjára, halványodó orcájára. Restelkedik, pironkodik, ajkán a szó akadozik s olyanná lesz halvány arca, mint egy sápadt krizántémka. Jamagáta szánalmasan szégyenkezik, hajtövéig veresedik s olyanná lett pipacs arca, mint egy piros krizántémka.

Megesett a csúnya eset, szacumára szégyen esett; darabokra szertetörött cserépkéjét, jó nagy váza apró részét, felesége külön-külön papirosba, szép selymesbe, szép bolyhosba csavargatta s ép egésszé összerakta.

Rém fösvény volt Jamagáta, csúfságosan meg is járta.

Bonc és vadász

Járja, búvja bonc az erdőt, tanít, oktat járó-kelő Buddha-hívőt, jámbor szóra, emberségre, irgalmazó, szívjavító szeretetre. Fa odvában szűk lakása, szószólásban jámbor lelke megnyugvása.

Hegyek útján, esthomályos mély erdőben, jár a vadász vadra lesben; kedveteltig vadászgat el, vadra nyíllal nyilazgat el. Napkeltétől napnyugtáig, néhanapján virradtáig.

Ballag a bonc hegyek, völgyek akadékán, sziklaszálak szakadékán, ki barlangból, be barlangba, völgykatlanból szűk szorosba. S amint lesel tekervényes utak mentén, ül egy vadász földre süppedt vén fa tönkjén; erős vállán íj-nyilával, nyíllal átlőtt zsákmányával.

Bonc ott terem vadász mellett, akár egy nagy bűnös mellett, szemet szegez íjra-nyílra, szíve lobban bősz haragra; pattogatja mérges szavát, szívlelteti komolyhangú tanítását.

– Bűnös ember, istentelen, bűneidben telhetetlen, elkárhozik gonosz lelked, el is senyved vétkes tested. Kérlek Buddha szent szavára, őseidnek irgalmára, hagyjad abba kedvtelésed, irtózatos vérengzésed.

– Buddha ellen mit vétettem? Mi bűn, amit elkövettem?

– Mért pusztítgatsz állatokat? Rókát, teknőst, ártatlanka madarakat? Felelj vadász, felelj íjász. Ha te, ember, te is rettegsz idő előtt elmúlástól, szegény állat szinte riad hirtelenbe meghalástól s hogyha lelked entestedből el-kiröppen, állat lelke nem különben. Úgy ám, vadász, az ám, íjász.

– Mit nem mondasz?

– Rá ha törnek lelketlenül éltetekre, nagy harag száll szívetekre; úgy-e, vadász, úgy-e ijász? Épúgy szegény kis állatkát irgalmatlan ha támadják, vagy ha szegényt ravasz módon tőrbe csalják. Nekik is van fájó lelkük, holtuk után újra élő énes énjük; neki is fáj, neki is baj, ami neked; ő is örül, ha örülhet. Úgy ám, vadász, az ám, íjász.

– Mit nem mondasz?

– Ártatlanka állatkákat, hej, de hányat, kegyetlenül lenyilaztál; madárkákat, hej, de hányat, lelketlenül tőrbe csaltál. Hallgassad meg büntetésed, tudd meg tőlem jövőbeli életedet. Buddha szava parancsolja, így rendeli hitünk szava, hogy abba száll szálló lelked, azzá válik porhüvelyed, aki épp legutóljára került íjad halálhozó gyilokjára. Róka ha volt, rókává lesz bűnös tested; madár ha volt, abba száll át a szellemed. Úgy ám, vadász, az ám, íjász.

Deli vadász gondolkozik, bonc szép szaván mélyen, hosszan tanakodik; mosoly suhán át az arcán, száját ekkép szóra nyitván:

– Megértettem bölcs szavadat, megszívleltem emberséges tanácsodat. Szent Buddhánknak te szerinted, így szól szava, tilalmad is parancsolja, hogy abba száll szálló lelkem, azzá válik földi létem, ki épp legutóljára került íjam halálhozó gyilokjára. Úgy-e, szent bonc?

– Nem különben – mondja menten.

– Történjék hát óhajtásod, akaratom, kedvtelésem mától fogva nem folytatom.

– Öröm a te megtérésed – ujjong a bonc megtért vadász beszédének; nagyboldogan tipeg-topog körülötte, íját, nyilát borzalommal szemlélgetve.

– Ám sok bűnöd bocsánatja akkor válhat csak javadra, hogyha le is vezekelted s holtod után bűnös lelked abban tölti néhány évét, melyikének utóljára oltottad ki földi éltét.

– Mit nem mondasz?

Deli vadász egyet gondol hamarjában, nyíl megrándul két karjában, hátraugrik hirtelenbe, gyilkos nyilat kap kezébe, boncnak szegzi íját-nyilát, s célba veszi szíve táját.

Holttá sápad szent bonc arca, nagyot remeg s gyökeret ver keze lába; szíve dobog, ajka hebeg:

– Kíméld, vadász, szerencsétlen életemet.

Meg se moccan vadász arca, íját-nyilát nyílegyenes célban tartja.

– Azért rontok én vesztedre, azért török életedre, hogy a nyilam, gyilkos nyilam utolsónak téged érjen s túlvilágon egy-két évem háborítlan benned éljem. Ha te meghalsz, tehelyetted szent bonc, íme, én lehessek. Boncnak inkább lesz rá módom, bűnöm, vétkem lelkemről leimádkoznom s ami rosszat életemben elkövettem, könnyebb lesz majd bonc képében vezekelnem.

Néz a vadász bonc arcára s íját-nyilát békességben lebocsátja. Teste, lelke hamis, tréfás mosollyá vált s a megszeppent bonc apóka észrevétlen elsomfordált.

Járja, búvja továbbra is az erdőket, tanítgatja, oktatgatja a hívőket, jámbor szóra, emberségre, irgalmazó, szívjavító szeretetre.

Sárkány lelke

Özvegy sorban élt az anyja, egy öröme egyetlenke kis magzatja. Adta fickó indulatos, kérő szóra szertelen mód akaratos. Szót nem fogad anyókának, nyomát üti gond és bánat.

Vásár útját járta anyja s amint benéz apró boltba, játékosba, Sárkány rázza veres fejét, papirosból lábát, kezét. Két tűzszeme mintha égne s keresztbe áll ferdén néző tekintése. Tudakolja Sárkány árát, megvásárol vásárfiát, viszi haza lurkójának, rosszalkodó magzatjának.

Kap a fickó a vásáron, bálványszemű rőt Sárkányon, megereszti hosszan nyúló fonálkáját, jobbra-balra himbáltatja kezét, lábát, tűzderekát. Ám a Sárkány tűzszín arca sehogyse száll fel magasra, semmikép se akaródzik s nagyhirtelen le a földre lecsapódik.

– Széjjeltépem beste lelkét, kitaposom rusnya belét, ha nem száll fel a szellővel.

Megint meg-megeregeti, fonálkáját újból meg-meglibegteti és amint száll nagy irombán, kezét, lábát ijesztően lóbálgatván, fut egy felhő, száll egy szellő, megragadja Tűz-Sárkánykát és a szélét és a hosszát jól megrázza, megforgatja és egy fához, legcsúcsához odacsapja.

– Bálványadta rongy darabja – toporzékol a legényke bősz haragja s vak dühében, dúló-fúló keservében olyat rántott fonálkáján, hogy azonnal kettészakadt s fent a Sárkány, a magas fán rajtaragadt.

Fa tetején Rőt-Sárkányka mintha kissé kacarászna, mintha kedve, széles kedve kerekednék, s jókedvében ellenkednék.

– Véget vetek én tenéked, vigyorgasd csak sanda képed – szól és ragad félkezébe kődarabot, jó éleset, jó vastagot, félkarjával meglendíti s fel a fára felrepíti. Szíve táját érte éppen s tűzkönny csillog Rőt-Sárkányka tűzszemében. Nagyot nevet a legényke s ahány kavics körülötte, mind dobálja fel a fára, vajákos kis Sárkánykára. Papirosból testecskéje egy cafat lett, szél himbálgat élettelen lábat, kezet. S mintha sóhaj suhanna le, mintha könnycsepp cseppenne le.

– Ejnye, erre meg amarra – kiáltozgat anyja hangja –, mit műveltél Sárkányoddal? Tüzesszemű bálványoddal?

– Most az egyszer rátalált az emberére, úgy kell neki, nem kár érte.

– Mi rosszat tett? Vajjon mivel bánthatott meg?

– Rajtaragadt fa legcsúcsán, legtetején és a fogát, hegyes fogát folyvást vicsorgatta felém.

– Ha szólsz nekem idejében, leszedem én teste teljes épségében; rendbeszedem megtépázott köntöskéjét s vígan, fürgén lóbáltatná széllel bízott testecskéjét.

– Nem kár érte, nem sajnálom, ringyét rongyát mit én bánom.

– Pufók arcát megsebezted, hátha számon kéri tetted?

– Úgy kell neki, mért vigyorgott? Fel a fának mért nem forgott?

– Kis lelkében nagy kárt tettél, vétek amit elkövettél; hátha éjjel híre akad s fojtogatja torkod, nyakad?

Nagyot borzong kis kegyetlen s jómagával tehetetlen, félig-meddig már-már bánja, hogy Sárkányát gonosz módra megtépázta. Ott somfordál édesanyja lába körül, arca borul, majd meg derül, anyókáját kérve-kéri, kérő szóval ösztökéli, tépett vedlett Sárkány helyett hozzon neki másik jobbat, sokkal szebbet.

– Törhess majd rá ártatlanka életére? Ronthass majd rá papirosból kis testére?

– Nem bántom meg se a testét, nem rontom meg se a lelkét. Hozz helyette új másikat, még különbet, tarkábbikat.

Szíves szíve mit tehet mást, siet anyja nagy rohanvást s kis időre máris megjön másikával, még irombább, sokkal tarkább Sárkánykával.

*

Estidő volt, Nap-Istenke földre szállott, bősz legényke sárkányt aznap nem játszhatott. Lefektekor nagygondosan elővette, ágya elé vánkosára terítette. Másnapra majd előveszi s jó magasra, felhők felé megereszti.

Feje mellett Sárkánykája, leszállóban sötét estnek mély homálya. Vak éjszaka vakságában, lelkek vándor órájában mintha sóhaj, nehéz sóhaj suhangatna, fel-felsíró panaszos hang huhogatna. És egyszerre, hirtelenre, alig egy szem rebbenetre durrogó hang dübörög fel, zizzenő hang zajongva kel. Csattan egyet rettenetest, sikolt egyet félelmetest.

– Mit műveltél, lelketlenje? Mért bántottál, kegyetlenje?

Döbbenéssel nyitja szemét s amint veti rémüldöző tekintetét, ágya előtt toporzékol tűzszem Sárkány, tűzszájában hegyes fogát csattogtatván. Legénykére rámereszti szúró szemét, felé tárja tűzpikkelyes karját kezét, nekitátja tüzet szóró tüzes torkát, nekiszegzi éles, hegyes, véres karmát; nagyot dobban, nagyot horkan:

– Testem kővel dobáltad meg, szívem, lelkem sebezted meg; testem szerteszakítottad, lelkem martad, marcangoltad. Megtorlom most gonosz tetted, kettéttépem bűnös tested.

S vicsorítja hegyes fogát, tátogatja öblös torkát, nekiugrat legénykének, véres szájjal ront fejének, szíve kellős közepének.

– Édesanyám, jaj, a Sárkány! – kiáltozna; se torkában, se szájában nincs ám hangja, el is futna, nincs ám lába.

És félálom és félébren, kezét, karját megfeszíti, gyenge lábát nekiveti, belémarkol Rőt-Sárkányba, beléragad rőt hajába s kis ereje kifogytáig, keze lába kibírtáig egyre gyűri, gyomrozgatja, egyre tépi, tépázgatja. Sárkány teste össze-vissza szakadozik, rongy módjára szerteszéjjel foszladozik.

Vérszemet kap bősz fiúcska, vérbe borul halvány arca; tapossa szét Sárkánykáját, minapesti tarka-barka vásárfiát. Ám egyszerre megébredve, félálmából feleszmélve, hallja anyja sikoltását, rémüldöző visongását.

– Ó, szent bálvány, mi van veled, hogy a házunk nyugodalmát megintelen felzavartad, éktelen mód fel is verted?

Kis legényke nagyhirtelen felriadtan, felrezzenten, amint szétnéz ágya mellett, hát a Sárkány, az új Sárkány ott heverget. Szertetépve, széttaposva, össze-vissza szakadozva. Észre tér és szégyenkezik, megdöbben és restelkedik. Sápad arca, halkul hangja, bűnbánóan egyre csak azt hajtogatja:

– Sárkány lelkét kegyetlenül megbántottam, nagy bűnömért keservesen meglakoltam.

Csak a felét ha fizeti

Takarékos jó Kamura, sok aranynak, sok ezüstnek fösvény ura. Minden garast, ha egy jent is, fogához ver; élni is csak szegényesen, szűkösen mer.

Hogy történt meg, mit én tudom, igaz okát se firtatom, bánat érte szegény fejét, megutálta kuporgató rongy életét. Búsra hajló fejjel ballag városszerte, uccahosszat; sikátorról sikátorra, egyik sorról másik sorra.

Amint ődöng, amint jár-kél, kémlő szemmel amint szemlél, lába előtt mély egy folyó, mély medrében kénnyel-kedvvel folydogáló. Nagyot sóhajt nagy bújában, eltöprengő bánatában s amint nézi folyóvíznek habos fodrát, tajték verő hullám hosszát, előtte áll folydogáló folyó hídja, mindkét partot nyitó nyitja. Nekiindul a nyitjának, jobbról, balról lakkos, fényes karfájának.

Hídpénz-szedő ott álldogál hídja mellett, félmarkában rézpénzt csörget. Rászól komor Kamurára, csakis pénzért léphetni rá hídja síma deszkájára.

– Fizetség jár átkelésért?

– Nem szép szóért, se nem ingyért.

– Hány szen-pénz a hídút ára?

– Két szen-pénzért rá is léphetsz, túlfelőlre el is érhetsz.

Kelletlen nyúl erszényébe s addig babrál legmélyébe, míg ráakad valójára, egy szen-pénzes darabkára. Kikotorja, nagynehezen előveszi, szép lassacskán, megfontoltan vámos kézbe beléteszi.

– Kettőt mondtam, ej ostoba – s nyujtja megint markát oda.

– Híd útjának, egészének fél a fele, két szen-pénznek, egészének egy a fele – és elindul folyó hídja közepéig, síma talpfa legfeléig.

Áll a vámos, száját tátja, gyökeret ver mindkét lába, amint a híd fele útján, épp a felét nagypontosan kiszámítván, fejest ugrik komor legény, víz sodrában azon nyomban elmerülvén.

Áll a vámos, ámélkodik, odaveszett pénze után sopánkodik, siet Buddha bálványához, szól a szava irgalmához:

– Vízbe merült Kamurának szálló lelke, vándor útján vándoroljon olyan testbe, hogy elveszett, vízbe esett szen-pénzecském megkerüljön és a szívem megenyhüljön.