II. ÁLLATMESÉK

Két kis béka

Csobogó kis csermelykéknél, ingoványos erecskéknél élt egy béka Tokióban, másik béka Kiotóban. Vígságos volt brekegésük, megnyugvásos lebzselésük; tuu… tuu… hangoskodtak, patak mentén pajkoskodtak.

Derűs egy nap mind a ketten kieszelték szépen, bölcsen, másnap bíz ők útrakelnek s hegyen túlra, rontom-bontom, merészkednek. Tokiónak kis békája Kiotót akarja tudni, Kiotónak kis békája Tokióba akar jutni. Nem ismerték soha egymást, se hallomást, se látomást, mégis egy nap egyidőben keltek útra mind a ketten.

Nap-Istenke sugarat szórt, madár füttye ébresztőt szólt; kis mimózák füves réten sárgállottak, krizántémok mezőségen illatoztak.

Kiugrálnak kátyujukból, az egyike Tokióból, másika meg Kiotóból, csetlő-botló, ugra-bugra lépkedésük, tuli-hangos vartyogásuk, brekegésük. Másnap ismét talpon vannak, hol pihennek, hol loholnak s napok teltén, hetek múltán szirt aljáig, hegy tövéig el is jutnak. Tetejére bajos út volt, fáradságos, vékony inú békalábnak nem tanácsos; ám hiába, nincs megállás, nincsen többé tétovázás, mert Tokió kis békája Kiotót akarja tudni, Kiotónak kis békája Tokióig akar jutni. Szökdécselnek, bukdácsolnak, elcuppognak, kuruttyolnak, míg egy szép nap, derűs egy nap, mind a ketten egyidőben, lihegőben, pihegőben, egyik jobbról, másik balról, egyikőjük Tokióból, másika meg Kiotóból, odaérnek hegy ormára s fölkínlódnak meredekje legcsúcsára.

Hold-Istenke dereng rájuk, pacsirtáknak eláll szájuk, álmodoznak mimózácskák, színesszirmú krizántémkák.

Szembekerül két kis béka, mérik egymást sanda módra; sunyira áll tekintetük, meg-megtorpan törpe testük. Mosolyogva köszöngetnek, szókat szókba szövögetnek s akkor néznek igaz nagyot, mikorára kitudódott, hogy egyszerre, egy időben, derűs egy nap mind a ketten keltek útra s merészkedtek meredekes hegyentúlra. Jót nevetnek nagy eseten, jót mulatnak véletlenen, hogy Tokió kis békája Kiotót akarja látni, Kiotónak kis békája Tokióra lett kíváncsi.

Sziklás csúcson leguggolnak, kényelmeset nyujtózkodnak, hallgatják a madár hangját, szívják füvek, hegyi rózsák friss illatját. Megszólal a tokiói, hallgatja a kiotói:

– Be kár, hogy nem nőttünk nagyra, egy araszról több araszra; messze túlnan jobban látnánk szívünk vágya két városát. Kiotót én, Tokiót te, gyönyörködnénk el napestig szemtől szembe, megnyugodvást visszatérnénk, könnyűszerrel, kényelemmel célt is érnénk.

– Kéne rajta valamikép segíteni – szólal meg a kiotói.

– Tuu… tuu… mi a módja?

Tokiói a bölcsebbik, így felel az eszesebbik:

– Hosszabb lábunk nagyujjára ágaskodjunk test hosszára; magasabb lesz a mivoltunk, lábujjra ha kapaszkodunk. Te megnézhedd Tokiódat, én láthatom Kiotómat; egyik éppen velem szembe, másika meg átellenbe.

– Ó, be pompás – örvendeznek, lágy fektükből legott fel is emelkednek s hosszú lábuk nagyujjára, ágaskodnak ketten békák, testhosszára. Móddal egymást átkarolják, kurta nyakuk nyujtogatják, kidülled két bámész szemük, s kimeredez tekintetük. Így lesi a kiotói Tokiót, így kémli a tokiói Kiotót.

Csakhogy ahogy ágaskodnak s jól egymásba fogózkodnak, dülledt szemmel nem előre, hanem hátra pislogatnak. Bamba ésszel fel nem érik, szépszerivel meg nem értik, hogy a szemük, ferdén néző békaszemük nem előre egyenesen, visszánt mered tekintetük. Lesten lesik mind a ketten, látókájuk meg se rebben s tokiói váltig hiszi, Kiotót lát s kiotói váltig véli Tokiónak teljes mását.

– Nem Kiotót látja szemem? – kuruttyol a kiotói.

– Nem Tokiót látja az én tekintetem? – brekegi a tokiói.

Nap-Istenke megáll kissé le a vízbe lebuktában, Hold-Istenke szétnéz kissé fel az égbe felszálltában. Kis pacsirták nagyhirtelen elhallgatnak, mimózák és krizántémok összesúgnak, mosolyognak két békákon, nevetgélnek párja ritka furcsaságon.

Ám két béka megnyugodtan, boldog lelki nyugalomban. Kezükben kis vándorbotjuk, előttük meg távol útjuk. Egymás előtt illendően meghajolnak, nyájas szókkal, mosolygósan búcsúzkodnak. Cihelődnek ismét vissza távolukba, tokiói Tokióba, kiotói Kiotóba, csobogó kis csermelykékhez, ingoványos erecskékhez.

S mindhalálig csak úgy tudták, hátradülledt békaszemmel csak úgy látták, hogy a mása Kiotónak Tokió, hogy a párja Tokiónak Kioto.

Patkány-párék virágszála

Patkány-párék vígan élnek, száz máséval nem cserélnek; gondok nélkül, kórok nélkül, jól megvannak bánat nélkül. Egyetlenke virágszáluk takarékos, dolgában sem, szavában sem akadékos. Arca rendes, hangja csendes, kérő szóra engedelmes.

Telik, múlik patkányidő, bimbócskából virágszál nő. Hajadon lett lánykájukból, dédelgetett virágjukból. Kis úrfiak, válogatott nagy legények, messze földről, idegenből útrakelnek patkányéknál háztűznézni, kertecskéből virágtépni. Egy se kellett patkány-párnak, nagyra törnek, többre vágynak s hogyha úrfi, igazándi úrfi legyen, lánykájukhoz mindenképpen méltó legyen.

– Legelsőnek e világon, csakis ahhoz adnám lányom.

– Kit gondolsz te legelsőnek, arra való vőlegénynek? – tudakolja patkány-néne.

– Hát a Holdat, vagy a Napot, aki fénylik, aki ragyog; aki felszáll, aki leszáll, annak való patkányházi kis virágszál.

– Én a Napot választanám, leánykánkat ahhoz adnám.

– Baj eshetik Nap urával, nagyokat süt sugarával. Izzó tűz a tekintése, szikrákat szór lövellése.

– Akkor inkább Hold-úrfinak, annak adjuk leányunkat. Ezüstszínű fényessége derengéses, tekintése ábrándosan merengéses.

– Igazad van – szól az ura –, ő ha lehet lányunk ura.

Ölti díszes ünneplőjét, kiporolja szőrsüvegét, úgy indul el háztűznéző nagy útjára, Hold homályos udvarára.

– Adj Isten, te kerekarcú, nyájas, bájos mosolygású. Egy-két szóm ha lenne hozzád, mondókám ha meghallgatnád.

– Adjad elő mondókádat, szellőztethedd ünneplődet, szőrcsuhádat.

– Valójában azt se tudom, megvalljam-e titkos vágyam, gondolatom? Szóló szavam illendő-e? Leánykámat feleségnek elvennéd-e?

– Illendőnek nem illetlen, szíves szónak, gondolatnak se kelletlen. Csakhogy van ám hökkenője, nagy bibije, bökkenője.

– Mi hökkentett, mi bökkentett?

– Mért nem adod nemzetséged fajtájának? Szürkeszőrű patkánykának?

– Egyetlenke virágszálam takarékos, dolgában sem, szavában sem akadékos. Arca rendes, hangja csendes, kérő szóra engedelmes. Sajnálom őt egy patkánytól, saját magam fajtájától. Legelsőnek e világon, csakis ahhoz adnám lányom. Legkülönbnek téged tudlak, téged látlak, elvehetnéd ritka kincsünk, leánykánkat.

Mosolyog a szende arcú, megszólal a nyájas szavú:

– Bölcs a szavad, szép szándékod, kincseket ér kedves lányod; csakhogy hozzá méltó legény nem is voltam, ezután se lehetek én.

– Kit gondolsz hát legelsőnek, arra való vőlegénynek?

– Felleg-úrfi hegyek ormán, leglegényebb ő a talpán. Én borongok, én derengek s hogyha rámcsap fürge Felleg, azon menten eltakarja kerek arcom s elsötétül szemem, szám és nagy mivoltom. Pislogatok, kandikálok, alig-alig hogy világlok.

– Igazad van – szól a patkány, Hold bölcs szavát, nagy igazát átgondolván.

Egyet lendít ünneplőjén, végigsimít szőrsüvegén s nekiindul ködös, görcsös hegyormának, Felleg-úrfi csipkeszélű otthonának.

– Adj Isten, te bő lebernyeg, hegyek hátán, dombok ormán futó Felleg. Téged tudnak arra való legénykének, elvehetnéd egyetlenegy gyermekemet. Arca rendes, hangja csendes, kérő szóra engedelmes.

Nagyot néz a plundrás legény, széleset ránt lebernyegén.

– Arra való, hozzád méltó dehogy vagyok, rongyos ruhám, tág hacukám toldott-foldott. Hevergetek, lustálkodok egek alján, hegyet, völgyet kimonómmal takargatván.

– Kit gondolsz hát legelsőnek, arra való, hozzám méltó legénykének?

– El-elsuhan hegyek, völgyek szakadékán, pagodáknak nyargalászik omladékán. Szél-úrfi ő, szilajkedvű, méreg-duda, tágtüdejű. Nem egyszer hogy üstökömbe beléragad s foszlányomból, lebernyegem rongyaiból cafat marad.

– Igazad van – szól a patkány, Felleg szavát azon módon megfogadván.

Szorosabbra fogja össze ünneplőjét, fülig nyomja szőrsüvegét; nekivágtat széllel szembe, szélellenbe.

– Adj Isten, te hajszra-csára nyargalászó, hegyen, völgyön kézzel, lábbal hadonászó. Legelsőnek fellegék is téged tudnak, elvehetnéd úri módban éldegélő leányomat. Egyetlenke virágszálunk takarékos, dolgában sem, szavában sem akadékos.

– Jó nagyot fuj Szél-legényke, piros arcát pirosabbra, pufókabbra kerekítve.

– Jócska erő dagadozik tág tüdőmben, nagyot fúvok, furulyázok bősz dühömben; csak egy legény, Fal-legényke állja utam, ő töri meg tele tüdőm, nagy hatalmam. Sokkal különb legény nálam, igaz legény csak ő lehet a csárdában.

– Igazad van – szól a patkány, Szél-fi szavát jól megvetvén, jól meghányván.

Begombolja ünneplőjét, kontyra csapja szőrsüvegét, eloldalog magasra nőtt Fal aljához, Fal-úrfinak gyökeret vert két lábához.

– Adj Isten, te szálegyenes, kívül-belül sziklás, köves. Legelsőnek Szél-úrfiék téged tudnak, elvehetnéd egyetlenegy leányomat. Kis kertemnek virágszála, messze földön sincsen párja.

Meg se moccan kőből Falnak rideg arca, sziklakemény, vihardúlta ábrázata.

– Megbirkózom én a Széllel, meg én akár Hold fényével, sápatagos ezüstjével, meg én akár lótó-futó Felleg-néppel. Csak egy legény állja sarát, annak félem igazándi nagy hatalmát.

– Ki lehet ő? Mi a neve? Merről való eredete?

– Ki lenne más – szól kemény Fal meglapulván –, mint a követ porrá rágó Pocfi-patkány.

– Pocfi-patkány? Azt mondja szád?

– Patkány, biz ám, az angyalát.

– Patkányéknak nemzetsége, patkányéknak legénykéje lenne világ legeleje?

– Úgy bizony, ti rágós fajta, erre-arra kurta farka. Ha tik is úgy akarjátok, kezem, lábam kemény kövét megrágjátok s olyan nyílást nyittok rajtam, hogy a föld is nagyot inog énalattam. Ti vagytok a legkülönbek, száz másoknál erősebbek.

Ámul, bámul patkány-apó pisla szeme, száját tátja, hunyorog a tekintete.

– Igaz lehet, amit mondasz; való beszéd, amit vallasz.

Panyókára ünneplőjét, félrecsapja szőrsüvegét; bőrderekát, kezét, lábát megfeszíti, gőgös fejét, nagy üstökét hátraveti, úgy fut haza nemzetséges családjához, hírre váró, szomjúhozó asszonyához.

– Mit végeztél Hold-úrfival? Mi történik egyetlenke leányunkkal?

– Nem kellünk mi Hold-úrfinak, mert Felleg-fi különb nála; nem kellünk mi Fellegnek se, mert Szél-úrfi különb nála; nem kellünk mi Szél-úrfinak, mert Fal-úrfi különb nála s nem kellünk mi Fal-finak se, mert még különb is van nála.

– Kicsoda ő, mi a neve? Merről való messzeföldi eredete?

– Ki lenne más – mondja sandán mosolyogván –, mint a sziklát porrá rágó izmos patkány.

– Izmos patkány?

– Patkány, biz ám.

– A bizony, mi rágós fajta, erre-arra, kurta farka. Mi lennénk a legelsőbbek, száz másoknál ezerszerte erősebbek.

Sorsa fordult csendes, rendes leánykának, eljegyződött fajtabéli patkánykának. Boldog pár lett kettejéből, boldog férfi legények legelejéből.

Majom- meg rák-háborúság

Mesebeli földjén élő állatkáknak, esett meg esetje majomnak meg ráknak. Tükrös tócsa partján bukkantak egymásra, ugrifüles majom hátra járó rákra. Ravasz derű játszik majom sunyi arcán, visszázó járását, lassudad mozgását ráknak megpillantván.

– Hátha verset futnánk – mondja hamiskásan, vigyorogván egyet páncélhátú rákon. Jámborlelkű ollós nem lát át a szitán, jobbja, balja táján ollóját megnyitván.

Nyomban elindulnak s előre az egyik, hátrafelé kullog topalábú másik. Botlik majom lába datolya magvába, rák is ráhibázott puffadó gombára. S amint verset futva megint visszatértek, jobb- meg balfelőlről megint szembe értek, mutogatja majom datolyája magját, nézegeti másik útszéli gombáját.

– Hadd cserélek veled – szól ebadta majma –, neked jusson magja, nekem pedig gomba.

Bamba szemmel bámul s nem éri fel ésszel, mit akarhat vajjon cifra cseréjével.

– Gombád ha megrágod, vége a gombádnak – magyarázgat majom szája-táti ráknak.

– Ám ha elülteted ezt az apró magot, növesztvén belőle datolyafát, nagyot, ehetsz gyümölcsében nem egyig, de tízig, élhettek belőle harmad-negyedízig.

Gombáját a kis rák legott át is adja, hitvány magvacskával hátrálgat el haza. Ravasz majom-ifjú nyalja szájaszélét, uccu, vesd el magad, cipeli ebédjét. Rák-legény a magvát otthon előveszi, kertes udvarába legott elülteti.

Csoda kicsi magból gyenge hajtás bujt ki, gyenge hajtás helyén datolyafa nőtt ki.

Csoda gyenge fácska bimbócskákat nyitott, minden ágán-bogán virágja virított.

Csoda datolyafa gyümölcsöket hajtott, minden ága-boga csemegéket adott. Nyujtja két ollóját, ehetnékje támad, ám nem ér fel kézzel lógó datolyákat.

Váltig vakargatja fületövét, szegény, ott a fája mellett ravasz majom-legény. Falánk szemmel nézi majmunk a rák fáját, levelek közt lógó drága datolyáját. Odaalázkodik nagy ehetnékjével, kikezdi a dőrét mázos beszédjével.

– Mire pislogsz, hékás? Mire bámulsz, pajtás?

– Csoda datolyafán ringó csemegéje, éhkoppot meg szomjat oltó üdvössége, orrom előtt ott lógnak le, szájam előtt ott csüngnek le. Ám két ollócskámmal nem érek odáig, szemem majd kinézem látó kifogytáig.

Nagyot ugrik majmunk:

– Megtaláltam módját – pislog fel a fára, feni lapátfogát.

Szól és szökken egyet, neki sudár fának, ága-bogán lógó ízes datolyának. Egyre pofázgatja s dehogy jut eszébe, éhes gazdájának adni kén belőle. Hej, pedig be vásik rája ahány foga, hej, pedig be korog ehetnékes gyomra.

– Datolyácskát, hékás, dobj egy-kettőt pajtás.

– Nézem színét-javát, azt dobom le néked, legjava, legszépe legyen méltó részed.

Szól és szed egy-kettőt, ha zöld, ha éretlen, dobja rá a rákra, erejétől telten. Nagyot nyekken kis rák, fájót nyilal háta, megsérült a vállán csontból páncélkája. Megdöbben a majom, le a fáról gyorsan, ereje bírtáig irhástul elillan.

Nyögdécsel a kis rák, fájlalja csonthátát, vonszolja nagy kínnal megrepedt páncélját.

*

Megesik a szíve szomszédnak, pajtásnak, kérdik okát, fokát bújának, bajának. Poszméhecske, Hinár, Mozsár meg Tojácska, mind ott sürög-forog, ahány cimborája, segedelmes társa. Sírván panaszolja fáját, datolyáját, ríván fájlalgatja sebzett páncélhátát.

Összesúgnak-búgnak s legott útra készen, annak a majomnak, adta gonosz csontnak, bűnhődése lészen. Loholgat a négy-egy, nyomukban a kis rák, ám ravasz majomnak hűlt helyét ha látják.

– Majd csak előkerül – gondolják magukban, sorra elrejtőznek rejtekekben, zugban. Tojás parázstűznek hamva közé fekszik, Mozsár gerendának fáján letelepszik. Poszméhecske rászáll fazék fedelére, Hinárka lesimul síkos, csúszós földre. Vizesrocska állott mosóteknő mellett, Rák-legényke menten beléereszkedett.

Fürge szellő fürdik hűvös esthomályban, didereg a majom szőrös gunyájában. Szedi veszi lábát, siet vacka felé, tartja fagyos markát égő parázs elé. S amint tárja kezét s amint melengeti, Tojás nagyot pukkan és a majom arcát égvést elégeti. Sajogtatja tüze csupaseb pofáját, rohan a rocskához, dugja belé orrát. Rocskából ollóját kis rák nekiszegzi, szegény majom orrát, arcát, szemét, száját csupa vérré sebzi. Rohan esze nélkül s amint csetlik-botlik, fazék fedelébe orral belébotlik. Résen Poszméhecske s olyat szúr arcába, hogy mély fájdalmában, kíntól kábultában reátántorodik csuszamlós Hinárra. Hinár háta lucskos, hanyatt csúszik rajta, gerendán mozsárka legott célba kapja. Nagy erővel magát le a földre veti és a kapzsi majmot, azt a gonosz csontot, darabokra szedi.

Sose járj túl mások eszén, túljárhatnak a tiédén; meg ne kívánd édes másét, odaveszhet, ami tiéd.

Világító Tűzbogárka

Erdők, hegyek homályában, sziklák, bércek vadonában áll egyháza szent Buddhának, csodatévő hatalmának. Világító volt a templom Nipponszerte híres neve, fénylövellő Tűzbogárkák Istenkéje lakott benne. Homályosban röppenőknek templombonca osztogatott villogtatót, sűrű, sötét éjszakákon mezőszerte villogtatót.

Loccsanó víz csobogott lent, száz madárka csattogott fent, hírül hordván Világító szent hatalmát, Tűz-Istenke csodálatos akaratát. Nyári estén, nap letűntén ezerszámra elzümmögnek, templom körül röpdécselve eldümmögnek. Aszó fűből bukkannak fel, patak mellől röppennek el, megannyija imádságos szent templomhoz, Világító tüzes-fényes világához. Ki szen-pénzzel, ki rizsborral, harmatízű hűs itallal, mind ott áldoz oltár előtt, Nap-Isten szent bonca előtt.

Tavasz enyhe fuvallata tűnőfélben, nyáréj izzó lehellete közelgőben. Szálldogál sok száz bogárka, ki dümmögve, ki meg dongva; pirosas szín vékony nyakuk, barnásszürke apró szárnyuk. Vaksötétben templom felé igyekeznek, világadó fényességért könyörögnek.

Áll a szent bonc templomának oltáránál, világító, áldásosztó csarnokánál. Obi-öve bíborodik pókderekán, acélkova lóg le karján; várván várja szent egyháza röpdécselő bogárkáját, bogárkáknak oltárra szánt adományát. Buddha után szent bonc elé, lépvést lépnek színe elé. Szól az egyik potrohoska:

– Jó reggelt, szent bonc-apóka.

– Ne reggelt mondj, este van most – inti rendre bonc a pohost.

– Vak szemünkkel este látunk, estre kelve, naplementre fénylik a mi napvilágunk.

– Mit szorongatsz két karodban?

– Világítód kéne nyomban.

– Hoztál italt? Szen-pénzecskét?

– Száke-borból egy pintecskét.

– Szűkre szabtad adományod, no, de nyujtsad, világtalan vak potrohod.

Egyet perdül, egyet fordul esti élet bogárkája, vak potrohát, világító fényességért odatárja. Veszi a bonc kis táskáját, kis táskából acélkáját, csihol egyet kovácskáján, szikra villan taplócskáján és alig hogy odatartja, máris csillog, máris villog tűzbogárka vak potroha.

Hess… elrepül szép vidáman, irígykedve csodálgatják mindahányan.

Jön egy másik vak bogárka, rőt a nyaka, szürkeszínű apró szárnya; ő is akar csillogtatót, vak éjszakán villogtatót.

– Hoztál rizsbort? Szen-pénzecskét?

– Hoztam jen-pénzt, ezüstöcskét.

– Szép a fénye – mondja a pap –, nyujtsad felém világtalan potrohodat.

Egyet csihol acél-kován, bogár repül nagyboldogan, szép vígacskán. Harmadik se állított be üres kézzel, negyedik is megjelenik aprópénzzel; hoznak rizsbort, mérőt hetet, hoznak szen-pénzt, többször hetet. Acél-kován csihol újra, fel-felvillog sok bogárka sok potroha; repked ezer tüzi lidérc, fénylik útjuk amerre jársz, amerre kélsz.

*

Esthomályban egymagában kis bogárka, sehol sincsen megállása, megnyugvása. Se rizsbora, se szen-pénze, nincs egy árva fillérkéje. Szomorúan nézegeti, ajkát amint nagykényesen biggyesztgeti, csillogó sok potrohocska, fényeresztő pohosocska. Áldozni ő nem áldozhat, világítót nem is kaphat; fénye nélkül világtalan, vak sötétben egyre csetlik, egyre botlik nyomorultan. Felemel egy fenyőtüskét, hadd segítse, támogassa tapogató vézna kezét; úgy loholgat, bandukolgat putrijába, patakparti, bokoralji tanyájába.

Amint lépked nagyvigyázást, óvakodvást, tüskebotra támaszkodvást, éjnek sűrű sötétjébe, belébotlik, beütődik valamibe.

– Világtalan vaksi pila – dümmög egyet döngicsélő rőt bogárka. – Kissé jobban vigyázhatnál, nyitott szemmel járkálhatnál.

– Magadfajta volnék én is, Tűzbogárnak lettem én is; csakhogy nincsen világítóm, sűrű, sötét éjszakákon utamat megvilágítóm.

– Hát a templom? Hát a bonca?

– Nincsen pénzem, se itókám, száke-borom, világítót ingyen nem kap vak potrohom.

– Mért nincs pénzed? Mért nincs borod? Miért koldus a mivoltod? Lám, én bőven áldozgattam, világítóm meg is kaptam.

– Ha van bőven világítód, adhatnál vagy egy csipetnyi villogtatót; csak egy máknyit, hogy láthassak, kis vackomra találhassak.

– Világítót dehogy adok, vakulj ha nincs pénzed, borod. Vityillódba, ha akarod, elvezetlek; itt a karom, nyujtsd a kezed.

– Két bogárka kéz a kézben, vak homályos sötétségben loholgatnak árkon bokron, patak mentén, sötétellő viráglombon.

– Itt egy árok, ugorjuk át.

– Itt egy ember, repüljük át.

– Itt egy fahíd, lépjünk rája.

– Korhadozik lakkos fája.

Rőt bogárka kapja magát, megragadja vaksi társát, egyet lendít félkezével, hunyorítgat rőt szemével és sebtibe és vaktába, belódítja hídalatti mély tócsába.

– Világítód, hozzávalód hogyha nincsen, világító bogárkák közt helyed sincsen – szól nagybüszkén, irgalmatlan s lohol tovább fáradatlan.

Jó szerencse, hogy szegényke nem fulladt víz sötétjébe. Tutaj úszott tócsa hátán, rizses terhét húzván, vonván; vízbe hulló vak bogárka, arra esett ártatlanka. Jómagával tehetetlen, úgy terült el eszméletlen.

Hold-Istenke le a mélybe letűnőben, Nap-Istenke fel magasba felkelőben; széledezik sötét esti homályosság, éledezik napra leső világosság. Égi útról szájára száll hűs csepp harmat, életrekelt elaléltan heverésző tűzbogarat. Tágra nyitja tétovázva néző szemét s ijedezve tekintget szét. Sütkérez rá Nap-Istenke napvilága, apró száján játszadozik sugárkája s amint szeme ott pihen meg tócsa tükrén, hát egy árva kis bogárka rúg-kapálgat partja szélén.

– Szerencsétlen kis pajtáskám, vízbe hullott aranyoskám.

Odarepül, megragadja, ki a vízből kivonszolja; ápolgatja teste-lelke melegével, babusgatja szárnyaival, két kezével. Rőt bogárka új életre éledezik, halottjából ébredezik. Tutajbeli tűzbogárka, társát amint megvigyázza s jól szemügyre ahogy veszi, minapesti lelketlenjét egyszeribe megismeri.

Úgy esett meg a baj vele, hogy a vaksit amint abba a tócsába nagylelketlen bevetette, vígan tovább reppengetett, nagyvillogva, nagycsillogva tovább lejtett. Két leányka járt a réten, legyezőjük kezeikben, mimózákat szedegettek, krizántémot nézegettek. Arrafelé begyeskedett rőt bogárka, virágszálról virágszálra; hol szirmokat szakítgatott, hol levelet rántogatott. Nézik lánykák görbe szemmel s felécsapnak hártyabőrű, bambusznyelű legyezővel. Így esett az eset vele, tó vizébe így pottyant be.

Amint nyitja révedező apró szemét, amint veti mentőjére tekintetét, reáismert minapesti kis társára, szegény vaksi bogárkára; eszébe jut gonosz tette, fájót remeg gyenge lelke. Rőt orcája halványodik, dölyfös szíve elfogódik; ajka rezzen, szeme rebben, bűnbánóan rebesgeti:

– Be szégyellem, be restellem.

Nyúl félfüle, Kócsag lába

Telel élet, nagy mindenség, telel a föld és a kék ég. Hópehelykék hulldogálnak, eget, földet mindenestül bepólyálnak. Rétek, mezők, tócsa vizek, házak, hidak, erdős hegyek csillogtatják hóleplüket, szikráztatják sziporkázó ezüstjüket.

Hegyek alján Nyúl-anyóka kis tanyája, nyúlkunyhónak fürgelábú, két egytestvér nyuszikája. Egyikének szőre fehér, Habfehérnek, másikának szőre tarka, Tarituppnak.

Ölnyi mély hó kősziklákon, rizset termő síkságokon. Hol kaphatna Nyúl-anyóka ennivalót, Habfehérnek, Tarituppnak rágnivalót? Fejebúbját búban, gondban vakargatja, fületövét két kezével kapargatja. Mondja egy nap nyuszikáknak, tapsifüles fiókáknak:

– Ma lesz napja, útrakelek, holmi egymást hátha lelek.

Fehérszőrű Habfehérke talpraugrik, kérő szóval rimánkodik:

– Hadd mehessek én is veled, hadd járok be messze földet, havas hegyet.

Tarituppos talpraugrik, ő is bízvást bizonkodik:

– Ha elviszed bátyácskámat, engemet is ráadásnak.

– Hűvös, fagyos télhó lehe – inti őket a bölcs szüle –, maradjatok szép nyugodtan, puhán bélelt vackotokban. Hozok nektek édességet, madárlátta csemegéket.

Ott elindul Nyúl-anyóka, havat kapál lábanyoma. Hegyeket lép, völgyeket jár, csemegére, édességre csak nem talál.

Sötét erdő legmélyében lótván futván sűrűjében, félős fejjel, riadt szemmel hátrafordul s tapsi füle amint hajlik, amint konyul, vándor vadász rettenetes tűzpuskája, nyílegyenest céloz rája. Nyúl-anyóka iramodvást iramodik, majd jobbfelé, majd meg balra futván futvást kanyarodik.

Ám egyszerre rettenetes egy pukkanás, szaladj pajtás, nyuszi pajtás. Szőreszála borzoltában, erejének kifogytában, hetet havat elfelejtve, apró lábát nekivetve, nagy fáradtan, elaléltan visszaugrat tanyájába, puhán bélelt otthonába.

– Farkas koma kergetett meg? Róka néne ijesztett meg? – kérdi két kis ölbelije.

– Jaj, a vadász, jaj puskája, hegyet völgyet dörögtető durranása. Jaj, be sajog fülem fele, jaj, hogy nem hall másik fele.

– Hol a füled? Hová tetted?

Füléhez nyúl szegény kis nyúl s elszörnyedve veszi észre, nincs a helyén balról füle.

– Nincsen fülem balfelőlről, fele maradt jobbfelőlről – töri térdét, marja kezét. – Szegény fejem mától fogva, színek-szónak csak a felét hogyha fogja.

*

Nagy sírásnak, nagy rívásnak neszét veszi áldottlelkű fehér kócsag, szomszédbeli.

– Mi van veled kis pajtáskám? Miért sírsz rísz én szomszédkám? Miért fogod, nyomod fejed? Mi baj érte balról füled?

– Erdő mélyén járt anyóka, térdig fagyba, nyakig hóba, keresgélni rágnivaló édességet, madárlátta csemegéket. Amint egyre bejjebbfelé bátorkodott, rémületes vándor vadász orvul, rútul rátámadott. Eltalálta balról fülét, lepuskázta egyik felét.

– Hol veszett el? Hol maradt el?

– Feleúton veszthettem el, hófuvásban hullattam el. Ha valaki megtalálná, hó alól ha kikaparná.

Áldott kócsag egyet gondol, nekiperdül, fülkeresni azon nyomban nekilendül.

– Kócsag-apó félfüledet megtalálja – szól Nyúl-anyó reménykedő nyuszikája.

– Hideg hóból, legmélyéből kikaparja – bizakodik Nyúl-anyóka Tarituppja.

Órákon át, napokon át vigasztalják, Kócsag jöttét szívdobogva lesik, várják. Harmadik még el se múlott s ím a Kócsag nagybicegve, sántikálva előugrott. Feje kókkadt, torka szikkadt; szárnya tolla tépett, csapzott, nagyot nyögött és loholván orrabukott.

– Jaj, a lábam, fele lábam – siránkozik szívettépő fájdalmában s erőtelen odaroskad anyó mellé, búban, bajban félfületlen társa mellé.

– Farkas-koma kergetett meg, Róka-néne ijesztett meg?

– Mély erdőben, térdig hóban félfüledet megtaláltam; levegőben rettenetes egy pukkanás, féllábamban fájó sajgás.

– Ó, szegényke, ártatlanka – siránkoznak, sóhajtoznak mindhármasba.

– Jaj, a vadász, jaj, puskája, hegyet-völgyet dörögtető durranása. Jaj, be sajog lábam fele, jaj, nem léphet másik fele.

– Hol a lábad? Hová raktad?

Lábához kap szegény kócsag s elszörnyedten nézi, látja, nincs a helyén balról való fele lába.

– Nincsen lábam balfelőlről, fele maradt jobbfelőlről – töri szárnyát, marja karját. – Szegény lábam mától fogva, erdők útját csak a felét hogyha rója.

– Hol félfülem baloldalról? – sopánkodik félfületlen Nyúl-anyóka.

– Hol féllábam balfelőlről? – sopánkodik féllábatlan Kócsag-bátya.

Előugrik, neki-nekibátorodik két fióka, Tarituppos és Habocska; megszólalnak bátor szóval, emberséges indulattal:

– Elindulunk, útrakelünk, fület lábat, ha addig is, megkeresünk.

*

Ásó, lapát nyúl-kezükben, nagy elszántság kebelükben, elindulnak mély erdőbe, erdő kellős közepébe. Orr irányban szimatolnak, térdig havat kapargatnak, közbe-közbe pajkos nótát nótázgatnak:

Ám Nyúl-anyó félfülére, Kócsag-apó féllábára nem akadnak sehol sehogy a nyomára. Két egytestvér legjavában tanakodnak, egyre ásnak, lapátolnak, amint ág-bog nagyhirtelen nagyot roppan és egy vadász, lesipuskás előtoppan. Két nyulacska alig-alig fordul, perdül s mind a kettő kézrekerül.

– Minap nem foghattam kettőt, megkaptam most mindakettőt – ugra-bugrál lesipuskás. Örömében rizsbort iszik, jókedvében így nótázik:

Fülön fog két apró nyulat s bármennyire rugdalóznak, elkerülnek vadászházba, lesipuskás erdőmenti otthonába. Félszem néznek jobbra balra, félfül lesnek neszre, hangra, hát egy falon két szegecske, az egyiken Nyuszi füle, a másikon Kócsag lába, egymás mellett elsorjázva. Összenéznek, összesúgnak, nagysuttyomban, jó javában tanakodnak s hirtelenbe észreveszi a két tapsi, hogy a puskás, lesipuskás jobbszem vaksi.

– Azért lőtt hát fület balját, azért talált lábat balját, mert félszemmel csakis balról, balfelől lát – súgja loppal a nagyobbik.

– Nosza gyorsan jobbja felé, meg ne lássa valamikép merrefelé. Te lekapod anyó fülét, én féllábát a Kócsagét – súgja loppal a kisebbik.

Kapja magát Habfehérke, egyet ugrik, falról anyó félfülével erdő felé iramodik; kapja magát Tarituppos, egyet ugrik, Kócsag-apó féllábával erdő felé kanyarodik.

Félszemére vaksi vadász, félszemével balra vigyáz. Kapkod jobbra, ugrat balra, futkos erre, nyargal arra s addig lohol, addig vizslat, míg megbotlik, bukfencezik s összeroskad.

Nyúl testvérkék szélvészmódra lótnak-futnak, lágy fészkükbe egy-kettőre nagy lihegve el is jutnak. Lábat kapott, féllábacskát fehértollú Kócsag-apó, fület kapott, félfülecskét villámlábú Nyuszi-anyó. Öröm veri fel a házat, nincs többé baj, nincsen bánat.

Páros füllel most már hallhat Nyúl-anyóka, páros lábbal most már futhat fehértollú Kócsagocska. Boldog nyulak táncot ropnak, jókedvükben nótázgatnak:

Tövig tépték Veréb nyelvét

Nipponország rizsesföldjén, bambuszerdő dombos szélén, szegénysorban megnyugodtan élt apóka, elhagyottan.

Lombos ágak sötétjéből, cserje, csalit sűrűjéből száll a Veréb fáról fára, öreg apó kunyhójára. Kunyhójáról küszöbére, küszöbéről tenyerére, morzsát, magot csipegetni, harmatcseppet hörpintgetni. Nap nap után pirkadáskor, bíbor hajnalhasadáskor vígan repdes csepp madárka, vígan csapdos kicsi szárnya, féloldalvást apókáját, félszem lesi mindennapi adományát. Szép kettesben, békességben barátkoznak s napok telnek, hetek múlnak.

Agg apóka szomszédsága, zsémbes asszony féregfúrta kalyibája. Morcos, mérges természetű, két-ág villa tekintetű. Rizset cipelt egy nap haza s amint főzte, amint mosta, arra röpdös kicsi veréb s azt se tudni, hogy és mikép, belékóstol friss főztjébe, rizzsel tele edényébe. Nagymérgesen, kíméletlen megragadja, kicsi nyelvét tövig tépi, marcangolja. Vérző szájjal, fájó szívvel szegény veréb úgy hessen el, el-elcsipog fájdalmában, holtra sebzett bánatában.

Öreg apó, mit sem tudó, lesi jöttét, mindennapos, drágalátos kis vendégét; várja maggal, friss morzsával, Buddha adta adománnyal. Ám hajnali pirkadáskor, pirosodó hasadáskor nem szálldogál madárkája, nem is csapdos kicsi szárnya. S amint erdők füvesére sugarat vet felkelő nap Istenkéje, kapja magát jámbor öreg, keresni kél odamaradt kis verebet. Cserjések és csalitok közt, lombos ágak sűrűje közt szólongatja madárkáját, füttyentgeti mindennapos pajtáskáját. S ahogy figyel madárhangra, zúgó zajra, zizzenéses lombhajlatra, mintha lelke megsejtené messze helyről felcsicsergő csipogását, sebzett szíve, tépett szája síró, rívó panaszlását.

Verébcsalád virágok közt csalitosban, üldögélnek, tanyázgatnak békességes magánosban. Ápolgatják, ápolgatják testvérüket, irral, fűvel gyógyítgatják betegüket. Szívrepesve veszik észre apó jöttét, fészkük felé közeledtét; örömükben lába elé sereglenek, ágról ágra ugrándozva csicseregnek. Hivogatják hívó szókkal, tessékelik csőreikkel, tátogókkal.

– Pihenj egyet – leültetik.

– Kóstolj egyet – vendégelik; madárlátta ételüket kínálgatják friss főztjüket. Közbe-közbe panaszolják panaszukat, csiripelik bánatukat.

Napestig elszófiáznak, búnak, bajnak fittyet hánynak s alkonyatkor, estre kelve, hazafelé kászolódik az emberke. Hálás hang kél verébajkon, könny rezdül meg szempillákon; szépen kérik irgalmatos gazdájukat, ne vesse meg szívből jövő kínájukat.

– Görnyedt hátra, vénhedt vállra sokkal illőbb, megfelelőbb verébadta kis kosárka.

Rásegítik derekára, görnyedező vén vállára s amint baktat erdők hosszat, róván fákat, kaktuszokat, Sarlós Újhold fent az égen, áldás fakad ezüstszóró nézésében.

Rizsesföldjén rétségeknek, ezüstcsíkján holdas fénynek, bandukolgat otthonába, agg apóka verébtelen hajlokába. Rándít egyet öreg vállán, lendít egyet kosárkáján s nagyvigyázvást, óvakodva, kis kosárka fedélkéjét bontogatja. S ahogy nyílik kis kosárka s kandi szemmel mered belé pillantása, szeme, szája ámul-bámul, odáig a nagy csodától. Fényes arany fénylik benne, sziporkázik színezüstje, csupa selyem, bársony mása, szemet vakít igazgyöngye ragyogása.

*

Agg apóka kincse fénye rávilágít szomszéd banya rizsesére. Dörgölgeti pisla szemét, nem állja ki elvakító fényességét. Odatipeg szomszédjához, kinccsel tele kosarához s látván bársony selyem kincsét, megkívánja sáraranyát, színezüstjét.

– Hogyan, honnan került hozzád? Kitől kaptad kis kosárkád?

– Lombos ágak sötétjéből, cserje, csalit sűrűjéből, nap nap után pirkadáskor, bíbor hajnalhasadáskor, vígan repdes csepp madárka, vígan csapdos kicsi szárnya. Annak kaptam drága kincsét, könyörtelen annak tépted tövig nyelvét.

Öreg agglant egyet gondol s Nap-Istenke amint fordul, szedi, veszi magát másnap, verébékhez alázattal ellátogat. Mézes-mázos minden szava, szánom-bánom kérő hangja, sóhajtozik, sopánkodik, szíve színből majd hogy el nem facsarodik. Verébéknek torkon a szó, nyájasságuk el-elhaló, tessék-lássék mosolygásuk, ímmel-ámmal szószólásuk.

– Pihenj egyet – leültetik.

– Kóstolj egyet – vendégelik.

Alkonyatkor, estre kelve, hazafelé kászolódik ravasz beste. Hideg a hang verébajkon, könny se rezdül pillájukon; szólják szíves szólásukat, ne vesse meg kínájukat:

Kapzsi, fukar volt az asszony, sipítgatja vékony hangon:

– Teherbíró vén vállamra sokkal illőbb, megfelelőbb verébadta nagy kosárka.

Nagynehezen rásegítik, kétrét görnyedt vállaira ráemelik s amint baktat erdőkhosszat, róván fákat, kaktuszokat, Sarlós Újhold fent az égen, harag lángol nézésében.

Rizsesföldjén rétségeknek, félhomályán Hold fényének, gyorsan lohol otthonába, agg rosszcsont a hajlokába. S amint fogja nagy kosarát s próbálgatja zárját, nyitját s amint nyílik nagy fedele s belémered tekintete, hátrahőköl ijedtében, szíve eláll borzadalmas rémültében.

Kísértetek szörnyű arca meredez rá, megriadtra, dúló-fúló ábrázattal, vérfagyasztó irtózattal. Ki kéz nélkül, ki láb nélkül, ki szarvakkal, ki fej nélkül; ki félszemmel, ki hárommal, tűzlehelő tág torokkal. Kosarukból kilendülnek, dörgő hangon dübörögnek; torkon kapnak kapzsi banyát, bűnösségét beléfojtják.

Nap-Istenke egek alján elrejtőzik, Hold-Istenkét sötét felhők környékezik.

Medúza és a majom mája

Tengerlaki Rőt-Sárkánynak, mély tengerek nagyhatalmú királyának, lent a vízben kagylódíszes palotája, hullámverte pagodája. Gyöngyike volt gyöngyszépségű felesége, ringó tenger gyémántfényű ékessége. Vizeken át szikráztatja kristályszemét, szórja fénylő, szétözönlő fényességét.

Habos hajnal hasadáskor, ködmegülő pitymalláskor, Gyöngyikének teste-lelke épségébe, kórság szállott szemvakító szépségébe. Térde inog, meghanyatlik, erőtelen, tehetetlen ágynak omlik; gyöngyöt könnyez smaragdszeme, fájón nézeg réveteges tekintete. Vízországban ahány javas, kuruzslásban aki jártas, mind ott terem hívására, Sárkány király parancsára. Mind kutatja búját, baját, nem tudják meg orvosságát.

Százesztendős harcsaszájú, pikkelytestű, bőrhártyájú, nagyokat bök homlokára s ilyen szókra nyílik szája:

– Majom máját ha kaphatnék, Gyöngyikénken talán-talán segíthetnénk.

– Még csak hírből sem ismerem – szól Rőt-Sárkány bús leverten. – Víz nem tudó, víz nem lakó, mit tudom én, majom-fajta merre való.

– Tenger vizét nem is állja, szárazon van megélhető maradása. Majomsziget füves földjén háza helye, erdők fáján, lombozatán száraz fészke.

– Vízben élő rajzatomban, pikkelygazdag országomban van-é, aki tudja máját, majomsziget lombos fáját?

Megszólal a harcsaszájú, pikkelytestű, bőrhártyájú:

– Lapos, lompos Medúzánknak toppant híre ép a minap, messze tengert járván, kelvén, mélybe bukván, mélyből megint felmerülvén. Szárazföldnek zöldelő kis szigetére, annak bukkant földes, füves peremére.

Hamar a Medúzát színe elé hozzák, hallgatja királya parancsosztó szavát. Majmok szigetkéjén majom meleg mája, beteg Gyöngyikének egy az orvossága.

– Gyöngéllem én vézna erőm, kevesellem kurta időm, vízloccsantó tagjaimmal, majmot fogni erőtelen karjaimmal.

– Ne erőddel vezesd félre, ne csápoddal csaljad lépre, ha fortéllyal, szóbeszéddel, mézes-mázos, cselfogásos ígérettel.

– Mi fortélyom lehet nékem? Mi cselt szőhet szóbeszédem? – szól medúza bamba ésszel, hasmánt úszó lomha testtel.

– Dícsérgessed kristályhímes palotánkat, vízben úszó országunkat, emberfélét csigafejjel, csigafélét embertörzzsel. Szilaj kedve kerekedjék, országunkba kéredzkedjék.

– Majomféle nemzetsége nem úszik ám, tenger vizén, síma tükrén nem kúszik ám.

– Csalogasd rá csonthátadra, ugrassad rá teherbíró páncélodra.

– Értem – szól az értelmetlen, útra kél a jó magával tehetetlen.

*

Nekicsap a csápjaival, nekilendül lábaival s hullámon át, habokon át, tarajszóró tölcséren át, addig ázik, addig fázik, tenger vizén addig-addig nyargalászik, míg egy reggel, bíbor reggel, fölkelő nap Istenkéje rá nem száll egy zöldelő kis szigetkére.

Erdő alján, füves partján hajlong egy fa, vicsorgásos szőrös majom himbálgatja. Messze tenger Medúzája látván majom kezét, lábát, szőrbenőtte ábrázatát; földi sziget szőrös majma, megpillantván a medúzát, szemből fejét, csápból karját, ijedtükben megállanak és egymásra csodálkozó szájat tátnak.

– Ki ija vagy, ki fia vagy? Ki-miféle csúf szerzet vagy? – kérdi félsszel a fürgébbik.

– Tengerlaki Rőt-Sárkánynak, mély tengerek királyának volnék én a világjáró hírhozója. Nagy a híre, nagy a neve szárazhátú földeteknek, földből növő erdőtöknek, mezőtöknek. Jól megnézem, hírül viszem; ez a dolgom, ez a tisztem.

– Tifelétek nem terem fa? Gyümölcsféle nincsen rajta?

– Más a színe a miénknek, más az íze vízben növő gyümölcsének; mindennapos a termése, íze, színe ezerféle. Megnézhetnéd, ha kívánod, meg se szánod, meg se bánod – mondja mersszel a lomhábbik.

– A mi fajtánk nem úszik ám, tenger hátán nem csúszik ám.

– Bőven van hely csonthátamon, bízvást ülhetsz páncélomon; elvihetlek odaátra, vízben forgó, vízben úszó palotánkba.

Adta majma egyet ugrik medúzára, nagy vigyázvást kuporodik csonthátára; víz előtte, víz utána, vígan uszkál medúzából hajócskája.

Delet tűz a tenger napja, tajtékot túr fehér habja; hüllők, halak táncot ropnak, ficánkolnak, orruk előtt lemerülnek, fel-felbuknak.

– Majom pajtás – szól Medúza –, van-e májad, meleg májad tarsolyodba?

– Hogyne lenne – szól a majom tréfaszóra, kedvre kelve.

– Rendben az én szénám, szalmám, be boldog lesz Sárkány-gazdám.

– Mért kérdezed majom máját? Mért lesz boldog Sárkány-gazdád?

– Csak úgy mondtam – szól Medúza, szájaszélét ravaszkásan félrehúzva.

– Jó Medúza, no de mégis, hadd tudjam meg nyitját én is.

Eltünődik nagy oktalan, gondolkozik tanácstalan; kikottyantja tilos titkát, Gyöngyikének segedelmes majom máját.

Elhűl majmunk meleg vére, égnek mered ahány szőre; csupa tenger környös-körül, veszedelem mindenfelül. Előszedi nagy furfangját, ravasz esze csínja-bínját és így beszél Medúzához, elevenke hajójához:

– Be sajnálom, be restellem; mért nem szóltál szárazföldön, szigetemen?

– Hogyha májad mondtam volna, páncélomra soha rá nem ültél volna.

– Ha megtudom, ha csak sejtem szándékodat, nem egy, hanem három májat dugtam volna tág zsebembe, egyet pedig ráadásnak gelebembe.

– Egy is elég lesz belőle.

– Ott hagytam ám azt az egyet szigetemen, lombok alján, széles fényes falevelen; ne kellessen túlon túl is cipekednünk, könnyebbedjék útra való úti terhünk.

Medúzának lassú esze lassacskán jár, jobbra forog, balra uszkál; kezét töri, sopánkodik, butaságán bosszankodik.

Fákon kúszó négykézlábú, hosszúkarú, szőrcsuhájú, nagyokat bök homlokára, szóra nyílik ravasz szája:

– Térjünk vissza tengertúli szigetünkre, erdős, lombos kis fészkünkbe, három májam fa ágáról, mind leveszem leveléről, zöld lombjáról.

– Persze, persze, jó lesz bíz a – szól örömmel tökkelütött oktalanja.

S nekicsap a csápjaival, nekilendül lábaival s hullámon át, habokon át, tarajszóró tölcséren át, addig áznak, addig fáznak, míg egy reggel, rózsás reggel felkelő nap Istenkéje rá nem száll a majomlakta szigetkére.

Fürge majom toppan egyet, Medúzáról, páncéljáról pattan egyet s fája lombján leguggolva, vicsorítja hegyes fogát adta majma.

– Köszöntelek bölcs pajtáskám, tengerjáró kis bárkácskám; sajnálom sok fáradságod, tengerháti uszkálásod.

– Hát a májad? – képed, szörnyed oktalanka.

– Abba ugyan nem haraptok, hadd vássék csak halfogatok. Ahogy jöttél, úgy mehetsz el, májam nélkül úgy lehetsz el.

– Hát a gazda parancsszava?

– Várhassa meg kimúlásom, holtom után májacskámat rátestálom.

– Hát a szavad, ígéreted?

– Hát a bamba cselvetésed?

Medúzácska szörnyen búsul, leforrázva térül, fordul; nagy kelletlen hazafelé, úgy igyekszik el-kifelé.

*

Vízalatti palotában, hullámhátas pagodában egyre lesik, egyre várják Medúzácskát, szigetföldi majom máját. Szürkés egy est, szürkületkor, sápadt holdfény derengtekor, átázottan, átfázottan, elbágyadtan, csigázottan, Medúza nagy lomha teste, vizek szintjén himbálódzik esetlenje. Közrefogják, gyorsan viszik víz urához, Sárkány-király zsámolyához.

– Hol a majom? Hol a mája? Gyöngyikének, nagybetegnek szigetbeli orvossága? – ordít rémest a Rőt-Sárkány, majom máját várvást várván.

Könny üli meg Medúzának merev szemét, remegtető rettegése testét, lelkét. Mindent elmond, amit tudott, rendre sorra, Szigetország majomkáját, majom máját panaszolva.

– Lomha tested gerinc nélkül, karod, csápod egy csont nélkül, takarodj el világvízzé, színed, híred ne lássam, ne halljam többé.

Vízi vadak megragadják a Medúzát, zúzzák, törik minden ízét, minden csontját, szertetépik orrát szemét, szétverdesik lomha testét. Kristályfényes pagodából sötétellő mély vizekbe, forgatagos, bősz hullámos örvényekbe irgalmatlan lelódítják, lelketlenül letuszkolják.

És azóta bús Medúza, sok csápkarja lekonyulva, orra nem orr, szeme nem szem, prédanyelő szája sincsen; semmi feje, nyálkás teste, nyirkos, nyálas lebernyege, hullám hátán örökkétig hajszolódik, örvény alján, habok hátán hánykolódik.

Holló úszik, Gúnár kúszik

Éldegélnek egymagukban, erdőlaki odujukban, mind a hárman károgatók, családbéli három Hollók. Ha volt miből, lakmároztak; csigát-bigát, féregfélét nyalánkoltak. Szűk fészkében Holló-legény száját, csőrét tátogatja, legízesebb falatkáit öregedő szüleivel cuppogtatja. Régi szokás hollóéknál, sötétgúnyás madáréknál.

Három Gúnár uszkál erdő zöld tavában és javában szapulgatják, Hollóékat mérges csőrrel gágogatják.

– Nézd el, milyen nagyot nyeltek, tücsköt-prücsköt, vagy mit leltek – szól az egyik, legnagyobbik, három közt legirígyebbik.

– Ó, be csúfak, be kormosak – gágázgat el másodikja s olyat hápog vak dühében, mintha szemet kapott volna.

– Zavarjuk el innen őket, színüket se lássuk többet – szisszent egyet legkisebbje.

Pedig férget esznek ők is, békát lesnek Gúnárok is s míg a másét megócsálják, veres csőrük fennen hordják.

Hollóéknál békén, nyugton gunnyasztanak, féloldalvást libák felé sandítanak. Holló-legény gondol egyet, szárnyaival rebben egyet, hozni akar holmi egymás földi férget, öregéknek puhahúsú, madárlátta csemegéket.

– Meleg van még, majd csak később – javallgatják Holló-szülők. Ám a legény rebbenőben, pedig ott fenn Nap-Istenke delelőben.

Tüzet tűzött a nap aznap, Holló-apó így károgat:

– Anyjuk, lelkem, hátha kissé lerepülnék, tó vizében tollaimmal fürödhetnék.

– Akkor én is veled tartok, baj ne essék, ne történjék valamelyes bántódásod.

Leszállanak tó tükréhez, lerepülnek fodrosodó gyűrűjéhez; belélépnek sekélyébe, csendes vize legszélébe.

– Jaj, be pompás, be kellemes – örvendezik a két hites és anyókát apókája és apókát anyókája gondos gonddal mosdatgatja, szappanozza.

Tóközépen három Ludak, szárnyaikkal csapdosgatnak; Hollóékra, fürdőzőkre nyujtott nyakkal, tátott csőrrel hápogatnak.

– Miénk a tó mind halastul s el mer jönni ébenszínű asszonyostul – berzenkedik egyik tollas.

– Szín vizünket, kristálytisztát kormos, mocskos tollaikkal bepiszkítják – fortyan egyet a lúdtollas.

– Ki vizünkből, szedte-vette – szisszen egyet legkisebbje s nyujtogatják nyakuk, csőrük, meresztgetik merev szemük.

– Csend legyen a csőrötökkel, hápogással, sziszegéssel. Jertek egész közel hozzám s a szám majd megsúgja nektek, mit is kell majd művelnetek.

Csőreiket összedugják, úgy lesik az okos szavát és megértvén bölcs beszédet, hangoskodva szétszélednek.

Holló-párék tó legszélén sütkéreznek, elhenyélnek, gyanúperrel ártatlankák dehogy élnek.

Azon nyomban jön egy Liba, három lúd legravaszabbja; mézes-mázos a beszéde, édeskés a sziszegése:

– Kicsi Hollók, jó szomszédok, sötét földről származottak, ébenfából faragottak, örvendünk a szerencsénknek, vizünk hogy megtiszteltétek. Nagy a hőség, a forróság, úgy-e, lelkem? Úgy-e pompás szép tavunkban, hűs vizünkben?

– Ó, Gúnárka, aranyoska, nem akarnánk megzavarni, tócsátokhoz tolakodni; partja szélén, legsekélyén megülhessünk, nagy melegben tisztálkodjunk, fürödhessünk.

– Beljebb tessék, arra kékebb, vize tisztább, sokkal hűsebb. Jertek velem, megmutatom – szól Gúnárka csúfondáros gúnyos hangon.

– Ó, köszönjük – válaszolja vigyázatos Holló-anya –, úszás nem a mesterségünk, mélyebb vízbe dehogy szállunk, dehogy merünk.

– Ne féljetek, itt vagyok én, ébensötét tollatokra vigyázok én; te jobbfelé, te meg balra, fogózzatok bátran az én két szárnyamba.

Kelletlenül két Hollócskák megragadják gágogó Lúd egy-egy szárnyát; cipekednek be a vízbe, kékellő tó közepébe. Alig-alig érnek oda, egyszerre csak szárnyat csapdos három Liba, nekiesnek Hollócskáknak, tehetetlen szárnyacskáknak.

– Holló úszik, jaj, be furcsa – gágog, sziszeg három rusnya. Hollók tollát tépik, rántják, jobbról balra, balról jobbra ráncigálják.

– Holló úszik, Holló úszik, ó, be furcsán fulladozik – nevetgélnek fuldoklókon, szárnyaikkal keservesen csapkodókon. S addig csípik, addig marják, addig tépik, marcangolják, míg egyszerre mind a kettőt eleresztik s be a mélybe besüllyesztik. Szegény Hollók, ártatlanok megfulladtak, tó vizében, legmélyében elpusztultak.

*

Erdő mélyén Holló-legény csigát-bigát szedegetett, válogatott jó falatkát, öregéknek friss vacsorát. Nagyvidáman, hamiskásan repdes haza s amint leszáll madárházi udvarukra, senki aki lesné jöttét, vadászásról visszatértét. Jobbra balra figyel, lesel, minden neszre odafülel s amint sorsán sopánkodik, tócsa felől fel-felhangzik három Gúnár gágogása, hápogásos nótázása:

Nagyot dobban Holló-legény szívecskéje, könnybelábad szénfekete szemecskéje; siet, repül víz partjához, szegény szülék tósírjához.

– Anyám, apám – szívszakítón kiáltozza, beceszókkal öregéket szólongatja. S amint szeme tó szegélyén, tócsa vize legsekélyén, ott a parton egymás mellett apó, anyó lélektelen ott heverget. Összeesik bánatában, szívszorító fájdalmában s amint felsír fájó hangja és fájdalmát elzokogja, felé repül, mind egybegyűl sok jó pajtás, búban, bajban megannyi társ. Halottjukat vállra veszik, kis fészkükbe visszaviszik s annak rendje, módja szerint egymás mellé elföldelik. Buddha szava parancsára, szálló lelkek irgalmára.

– Tó vizébe vesszek én is, hadd fulladjak belé én is – jajveszékel szegény árva.

– Anyád, apád meg nem éled, életed ha megcseréled – csitítgatják cimborái. – Rontsunk rájuk, Gúnárokra, ostobákra, hápogókra. Büntessünk meg bűnösöket, bűnükért hadd bűnhődjenek.

Árva Holló belényugszik, mély bánata lecsillapszik. S harminc ifjú Holló-pajtás, búban, bajban megannyi társ, lerepülnek tó partjára, tó partjának több fájára. Lent a vízben álnok Ludak, fent a nagy fán Holló-ifjak. Ludak lentről fákra néznek, Hollók fentről Lúdra néznek. Megszólal a harminc Holló:

– Ostobácska jámbor Libák, nem is sejtik, nem is tudják, tócsa vize hovatovább apadóban, tócsa medre egyre jobban száradóban. Tóban többé csepp víz sem lesz, ahány Gúnár, mély mocsárba mind odavesz.

Ludak hallják rémülettel s libaésszel, libafejjel feljajongnak Hollóékhoz, fán gubbasztó sötétfürtű pajtásokhoz. Rémüldöznek, kérve kérdik, igaz szó-e, valóságos, ami hírlik?

– Egy-kettőre fel a fára – kiáltoznak riadozó Gúnárkákra –, apad a víz alattatok, mély mocsárban egytől-egyig ottragadtok.

Három Ludak fára kúsznak, egyet lépnek, kettőt-kettőt visszacsúsznak. Hogy hápognak halálos nagy rémültökben, hogy ijednek jobbra-balra dülöngtükben. Nevet harminc Holló-madár, Gúnárékon most az egyszer eszük túljár; rajtuk a sor, ők mulatnak, tréfa-nótát danolgatnak:

Libabőrt kap három nagy Lúd, menekülne, elillanna, sehogy se tud; fáknak ága, lombja közé akadoznak, gallyak közé gabalyodnak.

S amint hullnak le a fákról, ág-bogakról, lombról galyról, rövid eszük össze-vissza zavarodik, hosszú nyakuk jobbra-balra csavarodik. Magas fákról lehulltukban megfulladnak, nagy bűnükért, gazságukért meglakolnak s azóta mind mai napig szólásmondás divatozik:

– Holló úszik, Gúnár kúszik.

Legyet ölő Legyezőcske

Tikkaszt a nyár, zümmög a Légy, fényben fürdik a mindenség. Bogárkáknak rebben szárnya, hallszik szellő suhanása; dümmög dongó ágon-bogon, szitakötő árkon, bokron. Adta Legye szemtelenje, be kelletlen, zizzenése libbenése tűrhetetlen. Orrod előtt eledeled, falánk legyek rajtaesnek; italodat megdézsmálják, pihenődet megzavarják.

Nagy szerencse, vigyázgat rád fürgekezű Legyezőcske. Csontja bambusz, husa hártya; nyáridőben, rekkenőben hűs szellőt hajt verítékes orcátokra. Fagyos télen, zimankóban tüzet éleszt, alvó tüzet, pislákolót újjáébreszt; legyek raját, garmadáját ellegyezi, orrod elől, italodról, ételedről elkergeti, bambuszcsontú, hártyahúsú Legyezőcske.

Terpeszkedik verandáján s házatáján megint zümmög, füle körül megint dümmög adta Legye szemtelenje. Odaszállnak Legyezőcske orra elé, elsorjáznak szépen, rendben egymás mellé.

– Hessetek el, kotródjatok, szemem elől utolsóig pusztuljatok – rivall rájuk nagy mérgében, nagy dühében Legyezőcske.

Ám a legyek, szemtelenek, kérve kérik, nyelén fogják, kérő szóval kérlelgetik; rövidebbre szabják inkább zümmögésük, hallgassa meg nagy kérésük.

– Mit akartok? Mi jót hoztok?

– Nem nekünk jó, inkább neked – zümmögik a fürge Legyek.

– Hadd hallom hát, mi jó benne? – kérdi tőlük Legyet irtó Legyezőcske.

– Nagy a neved, becsületed, hogy a Legyet, szegény Legyet csontkaroddal egyre-másra hessegeted. Pedig immár közelgőben Őszi-Szellő s ha beáll a hűvös idő, ki törődik akkor véled? Széllé foszlik híred, neved, oda minden emberséged.

– Merről repül Őszi-Szellő? Honnan bukkan békebontó szele elő?

– Nyaratszaka bujócskázik, hegyek között szilajkodva furulyázik; ám ha torpan s elédtoppan, az áldóját, te fizeted meg az árát, drága árát.

– Jó Legyecskék, hű pajtások, ti adjatok bölcs tanácsot; Őszi-Szellőt valahogyan meg ne lássam, Őszi-Szellő valamikép meg ne lásson.

– Ismerjük mi Szél őkelmét – hitegetik könnyenhívő Legyezőcskét. – Ha egy-két szót szólunk neki, még a házad tájékát is jó messzire elkerüli. Te is kímélj ám bennünket, te se rontsd meg életünket. Ne csapj le ránk csontkaroddal, ne törjél ránk tíz karmoddal.

– Szómat állom, szent a béke – örül lenge Legyezőcske. – Rátok dehogy haragszom én, sose bántlak titeket én. Csúf szokás volt, amit tettem, eszem nélkül legyezgettem. Hej, nem egyszer de megbántam, álmotok hogy megzavartam; nem szándékos akarásból, csakis pajkos megszokásból.

Édeskedik Legyecskéknek, hamis Legyek megértően összenéznek. Kezet fognak, paroláznak, ravasz arccal odébbállnak és a Legyek, léha Legyek bizakodva békességben, csalafinta ígérésben, ételt, italt megszállanak s jóllakásig lakmároznak. És a lenge Legyezőcske, csak ne bántsa, ne zavarja hűs Szellőcske, Legyet többé karjaival nem legyezget, csontkezével soha többé nem hesseget.

*

Múlik a nyár, hűvösödik, hegyek mögül Őszi-Szellő kerekedik. Legyezőcske gyengül, satnyul, kerek feje, arca konyul; hártyabőre színét veszti, húsát, csontját megereszti. Hát még amint nagy nyargalvást, jön Szellőcske, hűs rohanvást. Legyezőcske keze, lába merevedik, teste, lelke gémberedik; lim-lom közé kamarába, odadobja a gazdája.

Amint egy nap eldidereg s minden tagja meg-megremeg, eszébe jut szép napoknak zöngicsélő Legyecskéje, álnok, hazug ígérése.

– Ha csak egyszer megfoghatnám s kezem közé kaparintnám, kitekerném álnok nyakát, kettétörném a derekát.

Lim-lom közül kivánszorog s lépést lépvén amint csoszog, ím előtte, orra előtt döngicsélget szép napoknak Legyecskéje, szembe kerül szemtelenje.

– Ó, te álnok, gaz fajzatja – fortyan egyet nagy haragja –, cudarság volt minden tetted, hazug a szód, ígéreted.

Kis legyecske holttá rémül, lába inog, feje szédül, csendes szava elhalóban, potroha megroppanóban.

– Hessegethetsz, ha akarod, most már akár agyonüthed bambuszkarod; járni való erőm sincsen, szálldogálni szárnyam sincsen. Íme, láthadd, mivé lettem, fogyton fogyik gyenge erőm, lélegzetem.

Szegzi szemét Légy szemébe, irgalom száll a szívébe. Légy két szárnya szakadozik, lágy potroha horpadozik; keze, lába szétesőben, tekintete elhalóan, révedőben.

– Mi betegség rokkantott meg? Mi baj érte szegény fejed?

– Őszi-Szellő kergetett meg, fuvallata tépázott meg.

– Valamikor, nem is oly rég, jól ismerted s jó magammal elhitetted, ha egy-két szót szólasz neki, még a házam tájékát is jó messzire elkerüli.

– Nem volt igaz, amit mondtam; féltem tőled, hát hazudtam – szól Legyecske bűnbánóan.

– Ó, mi csúfság, gaz álnokság – s nagy dühében, lendültében nekirohan, lábaival nekidobban. Ám rémséggel veszi észre, hogy mily fogytán, hogy mily rogytán mindkettőjük egészsége. Feje forog, elszédülten tántorodik s kis ereje megroppanik. Ki-kinyitja haló szemét, búsan veti pajtására tekintetét; összeroggyan s rá a Légyre erőtelen, összeroppan tehetetlen. El-kimúlott kis Legyecske, szertehullott Legyet ölő Legyezőcske.

Dali Kandúr

Nagyot bődül büszke Tigris hetykélkedvén, Kandúr előtt legénykedvén:

– Széles e világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam félelmesebb.

– Hogyha vallod, akkor igaz – szól a Kandúr s félelmében elmiákol. – Ám egy felhőn, futó felhőn nagy nyargalvást, ki vágtat oly bősz rohanvást?

Ránéz Tigris a felhőre s döbbenettel veszi észre, irdatlan egy szilaj Sárkány száguldozgat felhő hátán. Minden mersze tigriskének eleblábol a nagy hősnek s elmenekül tűzokádó Sárkány elől, akár egér macska elől.

– Lám, lám – nevet égi Sárkány, repülgetvén felhő hátán –, Tigris-koma nagyféltében elvágtatott, ijedtében ugyancsak elinalgatott. Széles e világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam félelmesebb.

Hallja Felhő Sárkány szavát, gőgösködő hiúságát; nagymérgesen lebernyegén egyet rándul s hanyatthomlok hullik Sárkány a hátáról.

– Széles e világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam félelmesebb.

Hallja Szellő Felhő szavát, fennhéjázó, nagyratörő nagyzolását; olyat fujtat lebernyege ringy-rongyára, darabokra oszlik-foszlik bő plundrája. Szellő dúl-fúl haragjában s nagy dúltában, nagy fúltában nagyot ijed lent a Kandúr, félelmében elmiákol, beoson egy emberlakta, biztonságos úri lakba.

Öreg párék éltek benne, csendes, rendes békességbe; bent a férfi imádságot mormolgatott, anyóka meg holmi egymást varrogatott. Mit nekik Szél sikongása, fütyörésző dúdolása.

Nézi Kandúr, ámélkodik, táti szájjal csodálkozik s kis eszével fel nem éri, Ablak-úrfi Szél ellen az egész házat mikép védi? Néz Ablakra, rámájára s amint nézeg átvilágló kristályára, Szellő-úrfi kézzel, lábbal üti, veri, síppal füttyel zörrenteti. Ablak-úrfi eldicsekszik, Szellőcskével ellenkedik:

– Én vagyok a legerősebb, nálad jóval félelmesebb; rajtam ugyan át nem törhetsz, reggelig is elfütyölhetsz.

– Az ám – nyávog félénk Macska –, pedig Szellő több arasszal nagyobbacska.

*

Leszáll a nap, esteledik s alig hogy elsötétedik, pihenni tér minden élő, elül Szellő, fáradt Felhő. Méla csendben, vaksötétben észrevétlen előlibben; hinnéd apró szellem-fajta, vélnéd tündér kis magzatja. Se nem szellem, se tündérke, csak egy éhes Poc-egérke. Egyre azon töri fejét, azon rágja rövid eszét, emberlakta szobácskába hogy jusson be, ablakon át hogy csússzon be. Kis karmával, kis fogával ablakfára kapaszkodik, rámájába kézzel, lábbal fogózkodik s addig rágja, rágicsálja, míg egy lyukká, széles lyukká át nem vájja.

Kandúr legott egérszagot megorrontott; felé csusszan óvatosan puha talpán, szájaszélét kedveteltig meg-megnyalván s amint félszem odapislog Egérkére, bajuszára, két szemére, megütődve nézi, látja, ablak erős rámafája széles lyukká van átvájva.

– Ej, ej – mondja s fejet csóvál, nagyot hökken s ijedten áll; lám csak, erős Ablaknál is még erősebb, fürge Egér nálánál is félelmesebb.

S amint el-elgondolkozik s jó falatra, egérhúsra áhítozik, észbe kapott buksi feje s egyet sandít hőssé vedlett Egérkére.

– Erős legény apró Egér, nagy ereje félelmetes Ablakig ér; meglékeli kemény fáját, ha feni rá éles fogát. Ám ha én őt megfoghatom s meg is fogom, ám ha én őt nyakalhatom s megnyakalom, én lehetnék Nippon földje nagy csodája, Nap-Istenünk egyetlenegy daliája.

Nekirohan bátorságos Egérkének, füle, farka legvégének, mája, zuza, veséjének; egy-kettőre végez vele s hős Egérnek hűlt a helye.

– Széles e világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam félelmesebb – dali Kandúr egyre csak azt nyivákolja s hősi módra kunkorodik bajuszkája.

– Vad Tigrisnél, vérengzőnél ezerszerte vitézebbik, Felhőn ülő Sárkánynál is erősebbik, hatalmasabb égen úszó Felhőéknél, jóval különb száguldozó Szellőéknél, ablaknál is, fájánál is sokkal bátrabb, Egérkénél kackiásabb; Nippon-földnek én vagyok az egyetlenke daliája, kettőskardú szamurája, én a bősz úr, híres, neves dali Kandúr.