Bevezetés

Derengőben a távol Kelet népeinek rejtekes misztériuma. Belső világát tárja elénk az óperenciák messzesége és új megismerések kápráztatják szemeinket.

Hasadoz a homályossága annak a másszínű, másfajzatú, máshitéletű japán népfajnak, melynek örökké derűs, örökké titokzatos, mind testiekben, mind lelkiekben való megnyilatkozása. Pedig a fölkelő nap tűzsugaras országa alig egy századja, hogy ismereteink világát szokatlan színek és gondolatok eredetiségével gazdagította és sajátos világfelfogásának, különleges lelkiéletének bizarr jelenségeivel, egy eleddig rejtve maradt kultúrát tett nyilvánvalóvá. Multját alig ismerjük, jelenjét ámultan csodáljuk és jövőjét szinte szorongva sejdítjük.

Akár a bábjátékosok szótalan árnyékalakjai, úgy suhannak át a mi kifáradóban levő világunkon és sötétesbarna színükkel, hegyesre ferdülő szemeikkel, szénfekete hajzatukkal, élesen fürkésző tekintetükkel és örökké mosolygó ajkukkal szinte nyugoti problémává, egy még megfejtésre váró világkérdéssé kristályozódtak. Nyelvük zengzetes, akár az eól hárfája, énekük igézetes, akár a szférák zenéje, bensőséges életük fehéren csillogó, akár a vizek tükrein imbolygó lótuszvirágok színtisztasága.

Történet előtti eredetük mitikus homályosságba burkolódzik. Hitté magasztosult mondájuk szerint a Nap-Istenasszonyának a kisarjadzottjai és az Isten-Anya dédunokájának Dzsimmu-nak, a japán nép első mikádójának származékai. Ebből az égiekhez vezető ősiségből alakult ki a japán nép belső életének ama mély gondolata, mely az ősök kultuszában tömjénezi az életadó Istenséget.

A japán nép lelkivilága, hitéleti kifejlődöttsége elsősorban lakóföldjükkel, földjük éghajlati sajátosságával van okozatos összefüggésben. A japán szárazföld hosszú és keskeny szigetalakulatoknak szeszélyes csoportozata, Észak jeges Kamcsatkájától a Dél trópikus Formózájáig. A jórészt hegyes tagozottságú szigetek vulkánjai nem egyszer, hogy tőből inogtatják meg áldástosztó rizsföldjüket, mimózás és krizántémos kertjeiket, melyek balzsamos levegőjét a tenger jótékony áramlásai és a nagy passzátszelek teszik enyhén meleggé és termékenyítően nedvessé.

A színeikben tobzódó cseresznyefák virágszemecskéi, szilvafák fehér kelyheire mosolyognak és kertek apró lugasaiban csodás illatok terjengenek. Az örökké kék égbolt vidám derűje, az enyhén domborodó hegyvidék mosolygó zöldje, a sok színvirággal teletűzdelt síkságok buja termékenysége, az életvidító tavasz hófehér virágai, a sirámos ősz bíborpiros levelei, a végtelenbe nyúló tengerpartok szeszélyes tagozódottsága, amelynek hófehér szegélyeit loccsanó habok kéksége simogatja, mindezek a festői és érzéskeltő hangulatok, mély és eltörülhetetlen nyomokat hagytak a japán néplélek derűre hajló belső életén és elzárt világuk csendes hármóniáján. Messze ködös magasságában pedig védően tündöklik a havascsúcsú Fudzsi-jama, a minden időkbeli japánságnak nemzeti szentségű és mekkai varázsú zarándokhegye.

A japán nép érzésvilága mintha egész lelkiéletükre volna átalakító hatással. Még az indokínai buddhista tanításokat is a maga derűs felfogásához idomította és úgyszólván japánosan nemzetivé tette. Mert míg a buddhizmus az örök sötétség éjjelének és a komor halálnak lett vallásává, addig a japán sintoizmus az örök világosság nappalának és a megtisztult életét élő halálnak vált nemzeti hitévé. Egyben pedig annak a mélyértelmű gondolatnak vált kifejezőjévé, mely nem az öntudatlanságba, hanem az ősi tudatosságba való visszatérést hirdeti. A haláltól, lelke valójában nem fél, mert a vele járó megsemmisülésnek hitelt se tud adni. Aminthogy hitük szerint nem egyéb a halál, mint egy újból kezdődő és ugyancsak a földön folytatandó tökéletesebb és láthatatlanná vált élet. És napfény körülragyogta oltáraikon, házi bálványaik szentségén, őseik mosolygó szellemvilágát érzik és derűs áhitattal sereglenek össze, hogy földi eledellel és égi imádsággal áldozzanak el nem halványuló emlékezetének.

Az elődök kultuszának eme meggyőződéses hite vezeti őket ahhoz a Nirvánához, mely nem buddhai sötétségben komorkodik, hanem egekbeli fényességben nyilatkozik meg előttük. Erre a szent útra pedig, a sinto útjára, a Nap-Istenasszonya vetíti az ő éltetve vidító sugarait és távoltartja tőlük mindazokat a kozmikus zordonságokat, melyek mimózásan érzékeny lelkükre ránehezedhetnének. Örökös az ő enyhén viruló tavaszuk, kevésbé tikkasztó a nyárszaki forróság és még a zordonabb északi tájak havasaiból is virágok színes szemecskéi kandikálgatnak elő. Mert lelkes énjük van a virágaiknak is és tobzódó színeikben, szétáradó illataikban Isten-Atyák szellemei rejtőznek.

De meg többet élnek az áldó természet megáldott szabadjában, mint az egyébként egykettőre megépíthető házikóikban. Üdébbet és dúsabbat érlel a nap melege, kipárolgó nedvessége és a megélhetés szorongó gondjai kevésbé zavarják az ő nyugodt és egyenletes életüket. Innen a természetnek ama rajongó imádata, mely sóvárosan egyesül bennük a tisztaság után való vágyakozással. A tisztaság ikertestvére pedig a lélek derűje és külső megnyilatkozásakép a mosoly.

A japánságnak szinte megmerevült jellemvonása az előzékeny viselkedés, a megszabott formaságokhoz kötött udvariasság, mozdulataik kimértsége és lelki adottságuk látható megnyilvánulásakép, a hiressé vált japán mosoly. És e mosoly magvát már a gyermekélet lelkébe kezdik elültetni és tudatosan beléjük nevelni; akár csak az arra érdemesek előtt való mély meghajlást, a nagyrabecsülésből eredő arcraborulást és az örvendezés jelekép a levegőnek a szájüregbe való beszippantgatását. A mosolygó arc kelleti magát, a komorkodó arc kelletlenkedő; az előbbit mutatni, az utóbbit pedig leplezni szinte emberbaráti és társadalmi kötelesség.

– Ha a szívünk szakad is belé – mondja Lafkadio Hearn, a japán néplélek egyik legkiválóbb és legalaposabb ismerője, a japánná és japán családapává lett angol –, ha bele is kellene pusztulnunk, emberi kötelességünk, hogy bánatunkat magunkba fojtsuk és ha hősi küzdelmek árán is, mosolyt erőszakoljunk arcunkra.

Élénken él még emlékezetemben, hisz alig négy-öt éve hogy történt. Az én japán mesemondó barátom, Toyama Koichi, aki több éven át élt itt közöttünk és akivel hosszú hónapokon át jegyezgettük össze az emlékezetében életelevenen élő japán népmeséket, azzal állított be egy nap hozzám, hogy sürgős értesülést kapott hazulról, Japánba kell visszautaznia haladéktalanul. Közben pedig mosolygott, mint mindig, ha beszélgetésbe kezdett.

– Mi történt? – kérdem tőle meglepődötten.

– Legidősebb nőtestvérem meghalt és most már, mint a család legöregebb tagjának, nekem kell a helyét elfoglalnom – feleli még mindig mosolyogva és derűt mutató arccal halkan nevetgélve.

Én néztem e mosolyt, néztem, mely bizonyára vérző szívet takart és én nem voltam az életnek oly fegyelmezettje, hogy mosolyát mosollyal viszonozhattam volna. Ám megértettem az ő japánosan megedződött lelkét, amely mosolyt fagyasztott arcára, hogy mélységes bánatát mások előtt elfedje. Hogy ne okozzon felebarátjának a haláleseten való fájdalmas megilletődést és hogy a maga bajával senkinek se kelletlenkedjék. Amikor a halál különben sem egyéb, mint látszólagos kimúlás.

És nincs az életnek oly küzdelmes vívódása, lelkek viharzásának oly bánatos keserűsége, melyet Nippon mosolyfakasztó égboltozata ne aranyozna át a maga örökös derűjével. Mosollyal az ajkán lép az élet viruló világából a halál hideg csarnokába, oda a kérdező szellemek színe elé és minden testi és lelki megrázkódtatásnak a legmélyebb nyugalommal néz a szemébe. Ez váltja ki belőle a Harakiri vérfagyasztó és egyben boldogító gondolatát. A japán néplélek egyébként is a meglevőnek, a kézzelfoghatónak az embere, imádója a ragyogó Napvilágnak, a Hold ezüstszóró fényességének és a valószínűvé tett valószínűtlenségnek.

Ebből a japán néplélekből virult elő érzékeny eszmeviláguknak népköltésekbeli varázskertje. És a mókaszó bohókás Istenalakja, a groteszk megjelenésű bálványarc, természeti jelenségeknek megannyi szellemei, apróbbrendű Istenkék, emberi gyarlóságok forgatába sodródnak, virágok pompázó kelyhei között bujkálnak, állati meg növényi palástot öltenek magukra és bűvösen bogozgatják az ezerszínű meseszálak szivárványos szövevényeit. Mimózák sárgás fejecskéi hajladoznak egymáshoz, krizántémok bársonyos sziromkái sugdolóznak össze, cseresznyevirágok hegyezgetik színes kelyheiket és szilvalombok hamvas gyümölcsein a vidámság harmatcseppjei csillámlanak. Szimbólumokká finomodnak az események és nyomukban a bűnhődés vagy a jutalom, a kijózanodó okulás és a kesernyésízű kárvallás. Akár az aesopusi mesék ostor-suhintása, olyasféle a japán osztó igazságnak bambuszcsapása. Mély sebet nem okoz, de sajog, véreset nem vérzik, de fájóra dagad. Hol mosolyognak sorsukon, hol siránkoznak rajta és a magábaszállás megbánó könnyein a megnyugvás derűje szűrődik keresztül.

És csapongva száll a néplélek rejtekessége és virulnak rikító hajtásai. Rizsesföldek ingoványain, tengerbe dülő dombok zöldellő lankáin állati szólások kurrognak és emberivé finomodik a hangjuk. Mert a végzetes Kárma egyaránt teljesedik állaton, emberen, növényen, virágon és állati lélek emberi testben magasztosodik, emberi lélek meg állati testben tisztul és bűnhődik. Szinte mosolyogva büntet és büntetve mosolyog.

Egy-egy erkölcsi tanusággá, oktató példázattá válik minden egyes mese, mely a lélek megtisztulásához és az ősök igazi útjához, a testi és lelki tisztasághoz vezet. Virágszínné, virágillattá nemesedik minden egyes mese, harmatcseppek mosolyává, kékellő égboltozat örök derűjévé.

És szálljanak az én meséim, messze Kelet mosolyai, távol világ könnycseppjei, ahogy japán ajkról, japán szívből följegyeztem őket és részben a magam kedvtelésére, részben mások szórakoztatására megírtam és ritmusos rímes formába átültettem.

Budapesten, az 1930. év őszén.

Kúnos Ignác dr.